Ugrás a tartalomhoz

Emberi életfolyamatok idegi szabályozása – a neurontól a viselkedésig. Interdiszciplináris tananyag az idegrendszer felépítése, működése és klinikuma témáiban orvostanhallgatók, egészség- és élettudományi képzésben résztvevők számára Magyarországon

Ábrahám Hajnalka, Ács Péter;, Albu Mónika, Bajnóczky István, Balás István, Benkő András, Birkás Béla, Bors László, Botz Bálint, Csathó Árpád, Cséplő Péter, Csernus Valér, Dorn Krisztina, Ezer Erzsébet, Farkas József, Fekete Sándor, Feldmann Ádám, Füzesi Zsuzsanna, Gaszner Balázs, Gyimesi Csilla, Hartung István, Hegedűs Gábor, Helyes Zsuzsanna, Herold Róbert, Hortobágyi Tibor, Horváth Judit, Horváth Zsolt, Hudák István, Illés Enikő, Jandó Gábor, Jegesy Andrea, Kállai János, Karádi Kázmér, Kerekes Zsuzsanna, Koller Ákos, Komoly Sámuel, Kovács Bernadett, Kovács Norbert, Kozma Zsolt, Kövér Ferenc, Kricskovics Antal, Lenzsér Gábor, Lucza Tivadar, Mezősi Emese, Mike Andrea, Montskó Péter, Nagy Alexandra, Nagy Ferenc, Pál Endre, Péley Iván, Pethő Gábor, Pethőné Lubics Andrea, Pfund Zoltán, Pintér Erika, Porpáczy Zoltán, Pozsgai Gábor, Reglődi Dóra, Rékási Zoltán, Schwarcz Attila, Sebők Ágnes, Simon Gábor, Simon Mária, Sipos Katalin, Szapáry László, Szekeres Júlia, Szolcsányi Tibor, Tamás Andrea, Tényi Tamás, Tiringer István, Tóth Márton, Tóth Péter, Trauninger Anita, Vámos Zoltán, Varga József, Vörös Viktor (2016)

Pécsi Tudományegyetem; Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft

4.k. Stressz és megküzdés. – Tiringer István [Szakmai lektor: Szabó-Bartha Anett]

4.k. Stressz és megküzdés. – Tiringer István [Szakmai lektor: Szabó-Bartha Anett]

1. Bevezetés

Sok kutató szerint manapság a stressz korát éljük. Kevés olyan tudományos fogalom van, mely az elmúlt évtizedekben olyan nagy karriert futott be, mint a „stressz”. A fogalom gyakori használata a mindennapi nyelvben ugyanakkor megnehezíti a tudományos igényű kutatások precíz kérdésfeltevéseiben történő használatot. A stressz fogalma a statikából ered, s azt jelöli, hogy az anyag szerkezete hogyan reagál terhelésekre. Selye János azért tartotta jól használhatónak ezt a fogalmat, mert kutatásaiban a megterhelés és a szervezet kapcsolata foglalkoztatta, s az a megfigyelése, hogy a különböző szélsőséges körülményekre a szervezet általános, nem-specifikus reakcióval reagál. Meg kell jegyezni azonban, hogy a mindennapi nyelvben – s így a betegek gondolkodásában is – a „stressz” többnyire inkább megterhelő helyzetet, mint arra adott reakciót jelent.

A kutatásokban használt egyik jellegzetes meghatározás alapján stressznek nevezzük az egyén megterhelő helyzetekre adott reakcióját. Ettől el kell különítenünk a stresszor fogalmát, mely a megterhelő helyzetet jelöli, amely kiváltja a szervezet reakcióját. Stressz – szűkebb értelemben – akkor jön létre, ha a környezet által támasztott elvárások meghaladják az egyén megküzdési képességeit.

Megterhelő helyzetekben az egyén és a környezet közötti összhang megbomlik, aminek hatására homeosztatikus szabályozási folyamatok aktiválódnak, melyek biztosítják a belső környezet állandóságát. Például amikor a kísérleti állatokat tartósan extrémen alacsony hőmérsékletnek tették ki, hőszabályozásuk nem tudta biztosítani a szervezetük stabil működéséhez szükséges belső környezetet. Minél nagyobb az eltérés a szervezet egyensúlyi, optimális állapotától, annál nagyobb energiák mozgósítódnak a homeosztázis visszaállítására, annál erőteljesebb a stresszválasz. Selye az általa általános adaptációs szindrómának nevezett alkalmazkodási folyamat három fázisát írta le:

  1. a vészreakció fázisa: a szimpatikus idegrendszer aktiválódása. A hipofizisben az adrenocorticotrop hormon (ACTH) mobilizálása;

  2. ellenállási fázis: az ACTH-kiválasztás hatására a kortizol-szint növekedése;

  3. kimerülési fázis: olyan helyzetekben, melyeket nem lehet megoldani illetve elkerülni, a szervezet válaszának dekompenzációja.

Selye állatkísérletes vizsgálatai során a különböző tartósan megterhelő helyzetek hatására azonos szervi elváltozásokat tapasztalt: a mellékvesekéreg megnagyobbodását és túlműködését, a csecsemőmirigy és a nyirokcsomók sorvadását, valamint fekélyek kialakulását a gyomorban és a bélrendszerben.

Az elmúlt évtizedek humán stresszválasszal foglalkozó kutatásai alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az endokrin és szervi változások bonyolult pszichoneurológiai szabályozás alatt állnak, illetve, hogy a stresszhelyzetek észlelése, valamint az alkalmazkodás során jelentős egyéni különbségek tapasztalhatók.

2. A stresszt kiváltó tényezők (stresszorok)

Stresszoroknak nevezzük mindazokat az ingereket, melyek a szervezetet alkalmazkodásra késztetik. Stresszornak minősülnek egyrészt fizikai behatások, mint a sérülés, a szélsőséges hideg és meleg, a zaj, mérgező anyagok, fertőzések stb., melyek univerzálisan stresszreakciót váltanak ki. A stresszorok másik csoportját képezik a pszichoszociális megterhelések, melyek egy része – mint például a zsúfoltság vagy az izoláció – szintén általánosan stresszkeltő, míg más esetekben nagy egyéni különbségeket tapasztalunk a tekintetben, hogy kinél mi, milyen intenzitású stresszreakciót vált ki.

A stresszel összefüggő betegségek kialakulásában nem csak az egyszeri, intenzív stresszhatásoknak (traumák, negatív életesemények) van jelentősége, hanem a kisebb intenzitású, de ismétlődő vagy állandósuló, elkerülhetetlen mindennapi megterhelések halmozódó hatásának is.

3. Akut, súlyos stressz, megterhelő életesemények

Az akut, intenzív stresszhatások gyakran hosszú távú élettani és viselkedéses változásokhoz vezetnek. A nyilvánvalóan súlyos traumák (például életet fenyegető baleset, bűncselekmény, természeti katasztrófa, háború) átélésén túl számos más életeseménynek lehet megterhelő, alkalmazkodási erőfeszítéseket kiváltó hatása. A leggyakrabban használt életesemény skála 43 ilyen eseményt sorol fel. Ebben a veszteségek (fontos személy halála, súlyos betegség, munkanélküliség) mellett szerepel egyebek között a házasságkötés, gyermek születése, munkahely változtatás, anyagi helyzet megváltozása is.

Az egyes életesemények stresszkeltő hatásának pontosabb meghatározása érdekében 0-tól 10-ig súlyozni kell, hogy az egyén számára mekkora jelentősége volt az adott életeseménynek, illetve hogy szubjektíve pozitívnak vagy negatívnak élte-e meg.

Az életesemény-kutatások egyértelművé tették, hogy a halmozódó megterhelő életesemények megnövelik a testi betegségek kialakulásának kockázatát. A megbetegítő hatás azonban szorosabban összefügg az események szubjektív megélésével, mint a helyzet objektív súlyosságával.

A súlyos, negatív életesemények – például egy közeli hozzátartozó elvesztése – ugyanakkor nem csak egyszeri, intenzív megterhelést jelentenek, hanem gyakran megnövelik a krónikus, mindennapi stressz szintjét is. A gyászolónak nem csak az érzelmi veszteséget kell feldolgoznia, hanem például új mindennapos problémákkal kell szembesülnie azáltal, hogy át kell vennie elvesztett hozzátartozója bizonyos szerepeit és feladatait.

4. Krónikus stressz

A tartósan fennálló, viszonylag kisebb intenzitású, de elkerülhetetlen mindennapi megterhelések hatására hosszútávon egyensúlyvesztés következhet be, ami maradandó egészségkárosodáshoz is vezethet. Összességében megállapítható, hogy a stressz egészségkárosító hatása gyakrabban áll összefüggésben krónikus megterhelésekkel, mint akut traumákkal.

A krónikus stresszforrások jelentős része összefügg a társas kapcsolatok, a társadalmi-kulturális integráció nehézségeivel. Az alapvető emberi motivációk – mint a szeretetigény, az elismerés igénye – kielégítésének nehézsége, kudarca állandó stressz forrásává válhat. Ezzel összefüggésben a legtöbbet vizsgált területek a munkastressz, s a párkapcsolati/családi stressz.

A társadalmi helyzet és az egészségi állapot összefüggéseire vonatkozó egyik jelentős vizsgálatban – a Whitehall study-ban – londoni közalkalmazottak egészségi állapotának alakulását követték nyomon évtizedeken keresztül. A vizsgálat alapján a szív és érrendszeri megbetegedések valószínűsége fordított kapcsolatban áll a munkahelyi státusszal: az életmóddal összefüggő kockázati tényezőktől függetlenül, minél alacsonyabb beosztásban dolgozik valaki, annál nagyobb a szív és érrendszeri betegségek kockázata.

A munkastressz meghatározói a túlterheltség, a munkafolyamat csekély befolyásolási lehetősége, az elismerés hiánya, valamint a munkahely bizonytalansága. Az elmúlt évek kutatásainak többsége két hasonló érvényességgel bíró munkastressz modellt használt. Az első – a követelmény-kontroll modell (1. ábra) – szerint krónikus stresszt okoznak, és hosszú távon egészségkockázatot jelentenek azok a munkahelyek, ahol a kifejezett elvárások mellett a munkafolyamat jellemzően kívülről irányított – ilyen például a futószalag mellett történő munka, de gyakran az orvosi ügyelet is.

4.56. ábra - 1. ábra: A követelmény-kontroll-modell

1. ábra: A követelmény-kontroll-modell

Az erőfeszítés-jutalom-egyensúlytalanság modell (2. ábra) a munkával kapcsolatos egészségi kockázatokat leginkább abban látja, hogy a kifejezett erőfeszítést jelentő munka mellett nincs meg vagy elmarad annak ellentételezése, jutalma. Ez nem csak az anyagi elismerésre vonatkozik, hanem arra a helyzetre is, amikor a munkahely biztossága, vagy a munkában rejlő önmegvalósítás lehetősége csökken vagy megszűnik.

4.57. ábra - 2. ábra: Az erőfeszítés-jutalom-egyensúlytalanság modell

2. ábra: Az erőfeszítés-jutalom-egyensúlytalanság modell

A magas munkahelyi stressz-szint nemcsak mint egészséget veszélyeztető, hanem mint az orvoshoz fordulást gátló tényező is hozzájárulhat a betegségek kockázatának növekedéséhez.

Nők körében nagyobb jelentősége van a krónikus párkapcsolati stresszeknek. Mind fiatal, mind idősebb házaspároknál megfigyelhető volt, hogy egy probléma megvitatása során a házastárs negatív, elutasító vagy ellenséges viselkedése a nőkben elhúzódóbb stresszreakciót váltott ki, mint férfiak esetében.

Egyértelmű bizonyítékok támasztják alá, hogy a faji megkülönböztetés is okozhat krónikus stresszt, mely szerepet játszhat a hátrányos helyzetű etnikai csoportok rosszabb egészségi mutatóiban.

Végül, de nem utolsó sorban, gyakori krónikus stresszor az egészségi állapot megrendülése, s a betegségből adódó alkalmazkodási kényszer is. A krónikus betegség, fogyatékosság, rokkantság gyakran nem csak az érintett személy, hanem a hozzá közelállók számára is tartós megterhelést jelent. A betegségekhez társuló stressz sikertelen kezelése több betegség esetében kimutathatóan rontja a prognózist: a tünetek halmozódnak, a testi tünetekhez pszichés zavarok társulnak, illetve a hozzátartozók, gondozók körében is gyakrabban jelennek meg testi-lelki megbetegedések.

5. Specifikus stressz-reakciók

Az elmúlt évtizedek kutatásai alapján úgy tűnik, hogy a különböző megterhelő helyzetek nem minden esetben váltanak ki ugyanolyan élettani választ. Henry stressz-kutatásai például igazolták, hogy a különböző megterhelő helyzetekben specifikus válaszmintázatok figyelhetők meg: a félelem/menekülés helyzetében növekszik az adrenalin-szint, a harag/harc során fokozódik a noradrenalin és a tesztoszteron kibocsátás, a depresszió/kontrollvesztés/alárendelődés a kortizol-szint növekedésével és a tesztoszteron-szint csökkenésével jár együtt (ezek úgynevezett helyzetspecifikus reakciók).

Számos humán- és állatkísérletes vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy megterhelő helyzetekben az ún. szociális stresszválasznak is jelentősége van, amit Shelley Taylor és munkatársai tend and befriend (gondoskodó, támogató) reakciónak neveznek. Ez abban nyilvánul meg, hogy az érintettek esetében a kezdeti harcolj-menekülj válasz hamarabb lezárul, s az utódokról és saját magukról történő gondoskodás kerül előtérbe. Úgy tűnik, hogy ez a reagálás inkább a nők válasza stresszhelyzetekre. Hátterében az oxytocin hatása feltételezhető: stresszhelyzetekben – nemtől függetlenül – a magasabb oxytocin-szintet mutató egyedek viselkedése oldottabb, nyugodtabb, gondoskodóbb.

A megbetegedési kockázat szempontjából döntő jelentőségű, hogy az emberek közel egyharmada hajlamos a különböző megterhelő helyzetekben egy adott módon reagálni (individuális reakció-specificitást vagy reakció-sztereotípiát mutat). Például, van akinek izgalom hatására hideggé válnak a végtagjai, heves szívdobogást érez, míg a másoknak a perisztaltikája gyorsul fel, vagy tartós izomfeszültség alakul ki a fej-, és nyakizmokban, megint másoknál a kognitív működésekben mutatkozik zavar, míg szomatikus stressztünetek kevésbé tapasztalhatók. A pszichoszomatikus kutatások jelentős része foglalkozik a különböző betegségek kialakulásában szerepet játszó vulnerábilitási tényezők pontosabb megértésével. Az egyes betegségek vonatkozásában a stressz kockázatnövelő hatása összefügg azzal is, hogy az egyén milyen veleszületett vagy szerzett diszpozíciókkal, sérülékenységgel rendelkezik (stressz-vulnerábilitás-modell vagy stressz-diatézis-modell). Például néhány vizsgálat meggyőzően mutatta, hogy a gyerekkori megterhelő életesemények és a genetikai hajlam együttes hatása növeli meg a felnőttkori depressziós epizód kialakulásának kockázatát.

6. A stressz élettana

A stresszreakció evolúciós perspektívában a szervezet fenyegető helyzetekre adott adaptív reagálásának tekinthető, mivel az egyént élettanilag felkészíti a harcra vagy a menekülésre.

Ha az agy a korábbi tapasztalatok alapján az adott helyzetet fenyegetőnek érzékeli, egyfajta riadó-állapot (alarm) alakul ki. Az amygdala idegsejtjei aktiválódnak, ami által a reakció markáns érzelmi színezetet kap – az egyén többnyire szorongást, haragot érez. Az amygdala sejtjei továbbá nagyobb mennyiségben glutamátot (serkentő neurotranszmitter) kezdenek kiválasztani, aminek hatására működésbe lép az agytörzsi locus coeruleus.

A stresszválaszban alapvetően két tengely játszik szerepet:

  • a locus coeruleus-hipotalamusz-szimpatikus-mellékvesevelő-rendszer (gyakran használt angol rövidítése: SAM),

  • a hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg-rendszer (gyakran használt angol rövidítése: HPA).

6.1. Locus coeruleus-hipotalamusz-szimpatikus-tengely

A szimpatikus ág a vegetatív idegrendszer azon része, amely a szervezet aktiválását (ergotrop működését) szabályozza. Aktiválás alatt a pszichofizikai izgalmat és az energiák mozgósítását értjük. A szimpatikus ág katekolaminok közvetítésével hat a szervezetre, melyek részben a szervi szimpatikus-idegvégződéseken választódnak ki (noradrenalin), nagyobb részt azonban a – szimpatikus rész által beidegzett – mellékvesevelőben termelődnek és kerülnek a véráramba (nagyrészt adrenalin). Hatásukra növekszik a szívritmus, a vérnyomás és a perctérfogat, fokozódik az izmok vérátáramlása, kitágulnak a légutak, szaporábbá válik a légzés, fokozódik a vér alvadékonysága és a természetes immunitás, energiaforrásként pedig glukóz mozgósítódik. Ez a reakció nagyon gyorsan (másodperceken belül) kialakul, és ha a helyzettel történő megbirkózás sikeres volt, a veszély elmúlt, az idegrendszer „riadókészültsége” rövid időn belül lecseng, a locus coeruleus már nem aktiválja a szimpatikus idegrendszert, a vérben lévő adrenalin lebomlik, s a szervezet nyugalmi állapotba kerül, regenerálódhat.

6.2. Hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg-tengely

Ha a helyzet befolyásolhatósága hosszabb távon bizonytalan vagy lehetetlen, az amygdala és a locus coeruleus tartósan aktivált állapotba kerül, s a szimpatikus idegrendszer aktivitása hosszú távon is fennmarad. Az amygdalában termelődő glutamát felszálló pályákon keresztül fokozza az egész agykéreg és a limbikus rendszer aktivitását, ami végül eljut a hipotalamusz egyes magcsoportjaiba, ahol egy hormonális kaszkád formájában percek alatt működésbe lép az ún. második stressztengely. A hipotalamusz a corticotropin-releasing-hormon (CRH) kibocsátásával a hipofízist ACTH-termelésére ösztönzi, mely a véráramba kerülve fokozza a mellékvesekéregben a kortizol termelődését. A kortizol a stresszhelyzethez történő tartósabb alkalmazkodást lehetővé tevő szerteágazó reakciókat indít el: növeli a vércukorszintet, gátolja a gyulladásos folyamatokat, finoman áthangolja az immunrendszer működését. A kortizol szerepet játszik az érzelmi szabályozásban is: magasabb dózisai depressziót okozhatnak.

A hormonális stresszválasz szabályozásában egy visszacsatolási mechanizmus játszik kulcsszerepet: a megemelkedő kortizol-szint a hipotalamuszban és a hipofízisben gátolja a CRH illetve az ACTH termelését, s biztosítja a stresszválasz lezárását.

A két stressztengely eddigiekben vázolt működése a szervezet természetes alkalmazkodását szolgálja megterhelő, fenyegető helyzetekben, s önmagában nem jelent kockázatot az egészségre.

6.3. Allosztázis, allosztatikus terhelés

A stresszválasz „félresiklásának” és megbetegítő hatásának egy újabb megközelítése az allosztatikus szabályozás és terhelés modellje, mely abból indul ki, hogy a homeosztatikus folyamatokon túl a megterhelő helyzetekhez történő alkalmazkodásban döntő jelentősége van az ún. allosztatikus szabályozásnak. A homeosztatikus folyamatokkal ellentétben, az allosztatikus rendszerek lehetővé teszik a szabályozási pont eltolódását: a szabályozás egy szélesebb sávban történik, ami jobb alkalmazkodást tesz lehetővé a szervezetet ért tartós megterhelések során (homeosztázis-allosztázis modell). Azok a reakciók, melyek kezdetben a stresszel történő megküzdést szolgálták, idővel túlzott mértékűvé vagy krónikussá válhatnak. Ezekben a helyzetekben már nem a stressz, hanem az ellenszabályozó mechanizmusok vezetnek károsodáshoz, kialakul az allosztatikus terhelés állapota, az allosztatikus rendszerek fokozódó szabályozási zavara jön létre (például a stresszhormonok termelődése krónikusan magas szinten marad és receptoraik alulszabályozódnak), ami hosszú távon betegségekhez – például magas vérnyomás vagy cukorbetegség kialakulásához – vezethet.

7. A stressz befolyása a központi idegrendszerre

Az eddigiekben a központi idegrendszer működését a stresszreakció kiindulópontjaként tárgyaltuk. Az agy azonban a stresszreakció egyik célszerve is. Mind a noradrenalin, mind a kortizol hatással van az agy működésére. Az elmúlt évtizedben különösen sokat vizsgálták a stresszhormonok befolyását a központi idegrendszer neuronális kapcsolataira.

A stressz idegrendszeri hatásának megértésében központi jelentősége van a neuronális plaszticitás fogalmának. Ez alatt az agynak azt a képességét értjük, hogy az idegsejtek közötti kapcsolódások „használattól függően” változnak, és a kapcsolódások finom struktúrái átépülnek. Azok a kapcsolódások, melyek gyakran aktiválódnak, idővel stabilizálódnak és megerősödnek. A kevésbé gyakran használt kapcsolódások gátlás alá kerülnek, vagy teljesen eltűnhetnek (amerikai agykutatók gyakran idézett szlogenje: „use it or lose it”). Például húros hangszeren játszó zenészek esetében kimutatták, hogy a szenzomotoros kérgi területeken a 2.–5. ujjak reprezentációi megnagyobbodnak. Ha azonban az intenzív gyakorlást abbahagyják, a neuronális struktúrák bizonyos mértékig leépülnek. A használatfüggő plaszticitás a tanulás egyik neurobiológiai mechanizmusának tekinthető. Az elmúlt évtizedek kutatásai alapján egyértelművé vált, hogy agyunk használattól függően formálja önmagát, és ma már megdőltnek tekinthető a régi dogma, mely szerint „kész” aggyal jövünk a világra, s az idegsejteket a fejlődés során csak veszíthetjük.

Időközben ismertté váltak azok a mechanizmusok is, melyek lehetővé teszik az idegsejtek közötti kapcsolódások változását. Az aktivált idegsejtek a struktúrájuk fenntartását támogató anyagokat – idegnövekedési (neurotrop) faktorokat – termelnek, melyek ösztönzik az axonfejlődést és megerősítik az aktív szinapszisokat.

Az elmúlt évtized egyik alapvető felfedezése, hogy a stressz során kiválasztott neurotranszmitterek és hormonok hatással vannak az idegnövekedési faktorok termelésére.

Az akut stresszreakció során termelődő noradrenalin fokozza a neurotrop faktorok kibocsátását. Az ismételt noradrenerg aktiváció a rövidtávú és befolyásolható stresszhelyzetek során elősegíti, hogy az agy azon idegsejt-kapcsolódásai, melyek szerepet játszanak a sikeres megküzdésben, jobban kiépülnek és hatékonyabban működnek.

A tartósan fennálló stressz hatására termelődő kortizol az agyba jutva – dózistól és hatástartamtól függően – tartós változásokat okoz az idegsejtekben. A tartósan befolyásolhatatlan megterhelések során kiválasztott kortizol hatására csökken a neurotrop faktorok termelése és kiválasztása. Ennek eredményeként a meglévő neuronális kapcsolódások gátlás alá kerülnek és destabilizálódnak.

A stresszhormonok hatása az idegsejtek kapcsolódásaira biológiailag célszerűnek tűnik. Amikor az egyén olyan veszéllyel szembesül, melyet az akut stresszválasz segítségével meg tud oldani, a noradrenalin hatására stabilizálódnak a működésben lévő ideghálózatok, s elraktározódik a hatékony viselkedésmintázat – s a neuronális kapcsolódások megerősödésével az egyén a jövőbeni hasonló helyzetekben még hatékonyabban tud reagálni.

Ha a megterhelő helyzet kevésbé befolyásolható, és tartós stresszreakció alakul ki, az agy a magas kortizolszint hatására gátolja és leépíti azokat az ideghálózatokat, melyekben a megküzdésre alkalmatlan viselkedésformák tárolódtak. Az agy törli ezeket a mintázatokat, s lehetővé teszi újabb megküzdési módok kialakítását és kipróbálását.

A stressz ezen mechanizmusok révén a tanulási folyamatok fontos katalizátorának tekinthető.

A stresszhormonok ösztönzik az alkalmazkodást, amennyiben elősegítik a tapasztalatszerzést, valamint az újszerű helyzetek feldolgozását. Ez azonban csak rövid távú megterhelések esetén működik. A tartós, krónikussá vált stresszreakció a kortizol hatására durván károsíthatja egyes agyi területek neuronális struktúráit. Robert Sapolsky kísérletei emberszabású majmokon igazolták, hogy a krónikus szociális stressz hatására csökken a hippokampusz mérete. Ez magyarázhatja azt a neuropszichológiai megfigyelést, hogy a krónikusan magasabb kortizol-szint kapcsolatban áll a zavart emlékezeti funkciókkal. Klinikai vizsgálatok is megerősítik az összefüggést: depressziós illetve poszttraumás stresszbetegségtől (PTSD) szenvedő páciensek esetében jellemző a deklaratív emlékezet zavara és kimutatható a kisebb méretű hippokampusz. A poszttraumás stresszbetegség jellemzője, hogy az egyén nem képes az átélt megrázó eseménnyel megküzdeni. Ilyen esetben a fenyegetettség megszűnését követően még hosszú ideig jelentkeznek a traumás helyzettel kapcsolatos intenzív, tolakodó emlékképek (flashbacks), annak ellenére – vagy paradox módon talán éppen azért, mert – az érintettek igyekeznek minden olyan gondolatot vagy helyzetet kerülni, mely az átélt eseményre emlékezteti őket. A páciensek gyakran számolnak be érzelmi tompultságról, másrészt élettani stressztünetektől szenvednek.

Újabb vizsgálatok alapján nem egészen egyértelmű, hogy a csökkent hippokampusz-volumen következménye-e a poszttraumás stressz-zavarnak. Ha a traumatizált vietnámi veteránokat összehasonlították egypetéjű ikertestvérükkel, akik nem vettek részt a háborúban és nem traumatizálódtak, náluk is hasonlóan kisebb hippokampuszt találtak. Ez amellett szól, hogy a „zsugorodás” már a traumatizáció előtt is fennállhatott, s inkább a PTSD kockázati tényezőjének tekinthető.

8. A stresszreakciót meghatározó korai tapasztalatok

Mint említettük, a stressztengelyek érzékenységében jelentős individuális különbségek tapasztalhatók. Számos vizsgálat igazolta, hogy hasonló objektív megterhelések hatására különböző személyek jelentősen eltérő élettani stresszválaszt adnak. A különbségek különösen szembeötlőek a HPA-tengely vonatkozásában (a CRH, az ACTH és a kortizol kiválasztás mértékében). A humán ikervizsgálatok nem támasztják alá azt a kézenfekvő feltételezést, hogy a stresszválasz különbségei genetikailag meghatározottak lennének. Az eddigi eredmények alapján inkább úgy tűnik, hogy a stresszrendszerek működésében a korai fejlődés tapasztalatai a meghatározók.

Döntő szerepet játszik ebben a vonatkozásban a korai anyai gondoskodás. A kanadai stresszkutató, Michael Meaney állatkísérletes kutatási bebizonyították, hogy a születést követő anyai gondoskodás minősége határozza meg, hogy a kifejlett állatok milyen intenzív stresszhormon kiválasztással reagálnak megterhelő helyzetekre. Az odaadóan gondozott újszülöttek lényegesen alacsonyabb szintű hormonális stresszválaszt mutatnak, mint azok a fajtársaik, amelyeknél az anyai magatartás elhanyagoló volt. Úgy tűnik, a korai gondozás egyfajta védőburokként működik az egész életút során.

Az anyától történő elválasztás a születést követően markáns stresszort jelent, és hosszú távon érzékenyíti az élettani stresszrendszereket. Emberszabású majmokkal végzett vizsgálatokban megerősítést nyert, hogy a korai szeparáción átesett kölykök 3 éves korukban is a hipofízis-mellékvesekéreg-tengely intenzív aktivációját mutatják.

Hasonló összefüggések emberek esetében is alátámaszthatók: az anyához történő biztos kötődés – felnőttkorig kimutathatóan – egyfajta stresszel szembeni védőpajzsként működik. A helyzet fordítva is érvényesnek tűnik: a koragyermekkorból eredő bizonytalan kötődés összefüggést mutat a felnőttkori stresszhelyzetekben mutatkozó intenzívebb hipofízis-mellékvesekéreg-tengely aktiválással.

A bizonytalan kötődés kialakulásának egyik háttere az anyai stressz. Az intenzív megterheléseknek kitett anyákat túlzottan leköti saját szorongásuk, indulataik vagy tehetetlenségük, s ebből adódóan nem tudnak kellő empátiával gondoskodni gyermekükről. Erről tanúskodnak Charles Nemeroff emberszabású majmokkal végzett kutatásai. A szülés után stressznek kitett anyák kicsinyei intenzívebb élettani stresszválaszt adtak, mint az oldott, nyugodt viselkedésű anyáké. Ezek a kísérletek összhangban állnak azzal az elképzeléssel, hogy a stresszérzékenység kevésbé genetikailag meghatározott, mint inkább kapcsolati szinten adódik tovább.

9. Hogyan veszélyezteti a stressz az egészségi állapotot?

A megterhelő helyzetekben kiváltott élettani aktiváció önmagában nem jelent egészségi kockázatot. Éppen ellenkezőleg: a stressz „az élet sava-borsa”, ahogy azt Selye János egyszer megfogalmazta. A rövid távú élettani aktiváció, amit ellazult állapot követ, az élő szervezetek egyik lényeges sajátosságának tekinthető. Ez nem csak a természetes alvás-ébrenlét ritmusban mutatkozik meg, hanem olyan alapvető élettani funkciókban is, mint például a szisztole és diasztole, a ki- és belégzés ritmikus váltakozása. A fázisos aktivációt a vitalitás megnyilvánulásaként szubjektíve kellemesnek, örömtelinek éljük meg, ami növeli a motivációt és a teljesítményt is. Selye ebben az összefüggésben beszélt eustresszről, amit elkülönített az egészséget károsító distressztől. Selye-féle stresszmodell a megterhelésre adott reakció jellegzetes fázisait különíti el, melyekben a betegségekre való fogékonyság különböző (3. ábra)

4.58. ábra - 3. ábra: A betegségekkel szembeni fogékonyság és ellenállóképesség a stresszreakció egyes fázisaiban

3. ábra: A betegségekkel szembeni fogékonyság és ellenállóképesség a stresszreakció egyes fázisaiban

Az elhúzódó stresszreakciók, az allosztatikus terhelés egészségkárosító hatása szempontjából az alábbi mechanizmusok játszanak leginkább szerepet.

9.1. Felhasználatlan mozgósított energia

A stresszválasz filogenetikailag ősi reakciómód, mely a szervezetet optimálisan felkészíti a fizikailag fenyegető helyzetekben történő harcra vagy menekülésre. Evolúciós perspektívából tekintve a territórium megvédése, a zsákmányállat elejtése, a csoporton belüli pozícióharcok, a ragadozókkal szembeni védekezés mind olyan megterhelő helyzetek voltak, melyekben a stresszrendszer optimálisan előkészítette a hatékony reagálást. A helyzettel történt sikeres megbirkózást követően a stresszreakció természetes módon lezárult, a mozgósított cukor- és zsírraktárak felhasználódtak, a szervezet nyugalomba került és regenerálódhatott. A modern életkörülmények stresszhelyzeteiben ez az ősi válaszkészség elvesztette közvetlen adaptív értékét, mivel a fizikai támadás vagy a menekülés csak ritka esetekben megfelelő reagálás a modern élet kihívásaira. A stresszhelyzetekben mozgósított energia gyakran nem használódik fel, a zsírok, szénhidrátok és összecsapódott vérlemezkék lerakódhatnak a véredények falában.

A stresszel kapcsolatos egészségi kockázatok megelőzése szempontjából ez azt jelenti, hogy a rendszeres testi aktivitás nélkülözhetetlen a stresszreakció során mozgósított energia elhasználásában. Ebből következően, minden stresszkezelő program fontos eleme a rendszeres mozgás és sportolás.

9.2. Krónikus stresszválasz

A stresszreakció az evolúció során viszonylag rövid idejű élettani válaszként fejlődött ki. A mai életkörülmények között azonban sok megterhelő helyzet hosszú ideig fennáll – gyakran éveken át vagy ismételten, például a munkahelyi stressz. Gyakran hiányzik a lazításra és feltöltődésre fordított idő. A szervezet folyamatosan aktivált állapotban marad, s a tartós terhelés hatására a szervezet alkalmazkodási képessége zavart szenved. A stresszválasz kimerülési stádiumában, az allosztatikus terhelés állapotában különböző funkcionális tünetek vagy akár szervi megbetegedések is kialakulhatnak.

A szervezet a tartósan magasabb ellenállási szint mellett fokozatosan elveszíti természetes önszabályozó képességét. Olyan időszakaszokban, amikor nem áll már fenn az akut megterhelés, nem képes visszatérni normál nyugalmi állapotába. Például az erek fala elveszti rugalmasságát, az erek nem képesek megfelelően tágulni, a vérnyomás tartósan magasabb marad. A megfeszített, fájdalmas izmok ellazítása nehezebben megy, s gyakran reflexszerűen további izomfeszülés jön létre, s önrontó körként görcsös izomtónus alakul ki. A pihenés – még az alvás során is – egyre nehezebben megy, a hipofízis-mellékvesekéreg-tengely tartósan aktivált állapotban marad. A kortizol-kiválasztás önszabályozását biztosító negatív visszacsatolási mechanizmus kevésbé hatékonyan működik. Tartósan magasabbá válik a kortizol-szint, aminek következtében szerteágazó kórélettani változások alakulnak ki. Például zavar mutatkozik a hasnyálmirigy inzulin-termelésében: a kortizol csökkenti az inzulin hatását (az inzulin normális esetben támogatja a sejtek cukorfelvételét), ezért több cukor marad a vérben, ami fontos energiaforrás az agy számára, melynek neuronjai nem igényelnek inzulint a cukor felvételéhez. A hasnyálmirigy relatív inzulin-hiányként érzékeli a csökkent inzulinhatást, és fokozza inzulintermelését. Hosszú távon azonban a sziget-sejtek inzulintermelési kapacitása kimerül. Tényleges inzulin hiány alakul ki, tartósan megnövekszik a vércukor-szint, cukorbetegség alakulhat ki.

A tartós vagy ismétlődő megterhelések hatására kialakult krónikus stresszreakció tehát jelentős egészségi kockázatnak tekinthető. Az egészségkárosító hatás megelőzése szempontjából alapvető, hogy a tartós igénybevétel időszakaiban is gondoskodjunk a rendszeres lazításról és regenerációról, s hogy ellensúlyozzuk a fokozott igénybevételt.

9.3. A szervezet ellenálló képességének meggyengülése

Míg az akut stressz javítja a természetes immunitást, a hosszú távú megterhelések hatására gyengül az immunkompetencia. Az immunrendszer stressz által kiváltott meggyengülését megelőzhetjük egészséges életmódunkkal, különösen az egészséges táplálkozással, a szabad levegőn történő rendszeres mozgással, ill. azáltal, hogy „teret adunk” az immunrendszer működésének: mivel az immunrendszer munkája jelentős részét a mélyalvás időszakában végzi, különösen fontos az elegendő és pihentető alvás.

9.4. Egészségkárosító magatartásformák

A tartós stresszhatás alatt álló emberek életmódja jellemzően egészségtelenebb: az átlagosnál többet dohányoznak és fogyasztanak alkoholt, rendszertelenül, egészségtelenebbül táplálkoznak és elhanyagolják a rendszeres testmozgást. Gyakran ezáltal próbálnak a kellemetlen tartós feszültséggel megbirkózni. Ezek a megküzdési módok azonban hosszú távon alkalmatlannak bizonyulnak, mivel nemcsak egészségkárosítók, hanem gyengítik a szervezet teherbíró képességét és hozzájárulnak gyorsabb kimerüléséhez.

10. A krónikus stressz hatásai az egyes szervrendszerek működésére

A megterhelő élethelyzetek megbetegítő hatását a stressz és betegséghajlam kölcsönhatásaként érthetjük meg. Az egyén specifikus vulnerábilitása alapján a tartós túlterheltség különböző tünetek és betegségek kialakulásához vezethet. Hasonló megterhelések hatására az egyik emberben magas vérnyomás, a másikban súlyos depresszió, a harmadikban fekélybetegség alakulhat ki.

Az alábbiakban röviden áttekintjük a tartósan fennálló stressz következtében kialakuló leggyakoribb testi tüneteket és betegségeket. Megjegyzendő, hogy maga a tünet, a betegség is fontos stresszforrás, ennek fontos szerepe lehet a tünetek állandósulásában, önrontó körök kialakulásában.

A kardiovaszkuláris tünetek kialakulása nagyrészt a tartós szimpatikus aktiváció következménye, az artériák összehúzódása, a vérnyomás és a pulzusszám emelkedése, a vérkeringés átrendeződése magasvérnyomáshoz vezethet. A vércukor- és vérzsír-szint tartós emelkedése és a kialakuló inzulinrezisztencia fokozza az arterioszklerózis kialakulásának kockázatát.

Miközben az agy és az izmok vérellátása fokozódik, a vesékben, az emésztőrendszerben és a bőrben csökken. A rosszabb vérellátás fokozza az emésztőrendszer sérülékenységét, fekélyek képződhetnek a gyomorban és a nyombélben. A megváltozott szimpatikus/paraszimpatikus egyensúllyal magyarázhatók a funkcionális emésztőszervi panaszok, például a gastroeosophageális reflux, s az irritábilis bél szindróma (hasmenés, székrekedés, puffadás, fájdalom) tünetei.

A neuroendokrin változások immunrendszerre gyakorolt hatásai összetettek. Míg az akut stressz fokozza a természetes immunitást, krónikus stressz hatására gyengül az immunkompetencia, mely egyrészt az egyes mediátorok kimerülésével, másrészt egyfajta adaptációval, például az immunsejtek kortizol iránti érzékenységének csökkenésével magyarázható. Az immunrendszer csökkent működésének következményeit megfigyelhetjük mindennapi krónikus stresszhelyzetekben. Például egyetemi hallgatók nagyobb valószínűséggel betegszenek meg egy kimerítő vizsgaidőszakban (vagy közvetlenül azt követően), mivel csökken a fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességük. Kísérleti körülmények között, fokozott stresszhatásnak kitett állatokban kimutathatóan nő a már kialakult daganatok növekedésének és az áttétek képződésének üteme. Az allergiás vagy autoimmun kórképek kialakulásának előzményeként, illetve a tünetek romlásával kapcsolatban gyakran azonosítható valamilyen negatív életesemény, fokozott stresszhatás.

A szexuális működés zavara a stressz egyik érzékeny mutatója: nőknél a menstruációs zavarok, kismedencei fájdalmak, krónikus gyulladás, illetve csökkent fertilitás, spontán vetélés; míg férfiaknál a potenciazavar és a korai magömlés mutat szorosabb összefüggést a stresszhatásokkal. A bonyolult szabályozási mechanizmusok közül kiemelhető a CRH és a kortizol GnRH-kibocsátást gátló hatása. A kortizol közvetlenül is gátolja a luteinizáló hormon (LH), az ösztradiol és a progeszteron termelődését. Férfiaknál a fokozott szimpatikus aktivitás közvetlenül szerepet játszik a szexuális diszfunkcióban.

A stressz hatására fokozódó, szabálytalanná váló légzésritmus, illetve az immunrendszer működésének zavarai következtében a légzőszerveket érintő megbetegedések kockázata is nagyobb. A dohányzással szorosan összefüggő krónikus bronchitis akut fellángolásaiban, akárcsak egyéb vírusos vagy bakteriális légúti fertőzések kialakulásában szerepet játszik a szervezet krónikus stressz hatására meggyengült védekezőképessége. Az asztmás rohamok kialakulásában gyakran szerepet játszanak stresszhatások. A kialakuló nehézlégzés, fulladásérzés további stressz forrása, önrontó kör alakulhat ki, a krónikus légúti betegségekhez ezért gyakran társulnak szorongásos zavarok, pánikrohamok, hangulatzavarok is.

A stresszválasz során fontos szerep jut az izomzatnak, hiszen a fizikai veszélyt jelentő helyzetekkel történő megküzdés gyakran intenzív mozgást feltételez. Krónikus stressz hatására a túlzott izomfeszüléssel összefüggésben fájdalomtünetek jelenhetnek meg: tenziós fejfájás, krónikus hát- és derékfájdalmak, és egyéb fájdalom-szindrómák alakulhatnak ki.

Végül, de nem utolsósorban, a legkülönbözőbb pszichiátriai zavarokban is kiemelt jelentősége van a krónikus stresszhatásoknak. Pszichiátriai megbetegedésekben is megjelenhetnek stresszel összefüggő testi tünetek, ebben az esetben azonban a szociális és érzelmi működések zavara áll előtérben. A stresszhelyzetekhez történő alkalmazkodás nehézsége lényeges szerepet játszik az alvászavarok, a szorongásos, hangulat- és szomatoform zavarok kialakulásában és krónikussá válásában.

11. Kognitív tényezők szerepe a stresszválaszban

Egy adott helyzet megterhelésként történő megélése nagymértékben függ annak szubjektív értékelésétől és a megküzdési lehetőségek megélésétől. Ugyanaz a helyzet – például a vizsgaidőszak – az egyik embernél kihívásként, megoldható problémaként, míg egy másik esetében fenyegetésként jelenik meg, amelyben tehetetlenül kiszolgáltatottnak érzi magát. Ha azt érezzük, hogy megküzdési képességeink lehetővé teszik a helyzet kezelését, nem fogunk jelentős stresszt átélni. Ellenkező esetben, amikor úgy látjuk, hogy megküzdési lehetőségeink nem elegendők egy fontos helyzet megoldásához, jelentős megterhelést élhetünk meg.

Az elmúlt évtizedekben a kognitív pszichoterápiás módszerek leírtak néhány jellegzetes gondolkodásbeli torzítást, melyek szerepet játszanak a szorongásos és depressziós zavarok kialakulásában és tartós fennmaradásában. Ilyen kognitív torzítások, például a fekete-fehér gondolkodás, a negatív eseményekre történő szelektív figyelem, illetve ezen tapasztalatok általánosítása, a negatív következmények felnagyítása, a katasztrofizálás. Az elmúlt évtizedekben nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a kognitív torzítások nem csak a pszichopatológiás dekompenzációkban, hanem a krónikus stressz átélésében és potenciálisan megbetegítő hatásában is szerepet játszanak.

A világgal és önmagunkkal kapcsolatos (irreális) elvárások vizsgálatára a gyakorlatban jól alkalmazható a diszfunkcionális attitűdök modellje. Az attitűdök olyan tartós gondolkodásbeli és érzelmi beállítódások, melyek meghatározzák mindennapi helyzeteink értékelését. Megterhelő helyzetek során természetes, hogy számítunk mások támogatására, hogy szeretnénk az eseményeket befolyásolni, s hatékonyan megoldani. Ezek az egészséges törekvések azonban jelentős stresszt fokozó tényezővé, teljesíthetetlen elvárássá válhatnak, ha az egyén rugalmatlanul próbálja ezeket megvalósítani. Az egészséges teljesítmény-motivációból perfekcionista túlfeszítettség alakul ki, ha a személy úgy érzi, nem engedhet meg magának hibákat, mert akkor bebizonyosodik alkalmatlansága és értéktelensége. Hasonló szerepe lehet a stressz felerősítésében a görcsös önállóságra törekvésnek – melynek hátterében a függőségtől való szorongás áll –, a túlzott szeretetigénynek – hátterében az elutasítástól és a kritikától való markáns szorongással –, s a merev kontrolligénynek – mely a kontrollvesztéstől és a kockázatvállalástól való szorongással függ össze.

Seligman tanult tehetetlenség modellje szintén a megküzdési lehetőségek értékelésének szerepét hangsúlyozza. Ha korábbi megterhelő helyzetek tapasztalata szerint nincs összefüggés a lehetséges reagálások és következmények között, a reménytelenség, tehetetlenség állapota alakulhat ki. Az egyén megtanulja, hogy bármilyen próbálkozás negatív kimenetelhez (büntetéshez) vezet, s a stressz elkerülhetetlen és befolyásolhatatlan. Később kontrollálható helyzetekben sem veszi észre a befolyásolási lehetőségeket, viselkedése passzivitást, a késztetettség hiányát tükrözi. Azonban az átélt kontrollálhatatlanság hatására nem mindenkinél alakul ki a tanult tehetetlenség állapota. Vannak emberek, akik jól tűrik az ismételt kudarcokat, töretlenül és kreatívan küzdenek a hosszabb ideig megoldhatatlannak tűnő helyzetek megoldásáért. A tehetetlenséggel történő megküzdésben is jelentős szerepet játszanak kognitív tényezők. Kudarcok esetén ösztönösen magyarázatot keresünk, hogy mi vezetett a negatív kimenetelhez. Az események alakulásában feltételezett okok lehetnek személyesek, illetve tőlünk függetlenek, lehetnek stabilak vagy változhatnak, hatásuk lehet körülhatárolt vagy általános. Úgy tűnik, hogy a tanult tehetetlenség állapota gyakrabban alakul ki azok esetében, akik a kudarcokat személyes, stabil és általános hatású okoknak tulajdonítják. Például egy párkapcsolati szakítást követően az illető úgy éli meg, hogy a kapcsolat sikertelensége személyes alkalmatlanságán múlott, s úgy látja, jövőbeli próbálkozásai is hasonlóan végződnének (belső és stabil okok feltételezése).

Az attitűdök kapcsán érdemes még kiemelni az ellenségesség vonását, mely a téves helyzetértékelés azon formája, amikor mások viselkedését irreálisan fenyegetőnek és rombolónak ítéljük meg. Az ellenségesség krónikus stresszforrás, mely mind a társas kapcsolatokra, mind a megküzdésre negatívan hat. Számos kutatás konzisztens eredménye, hogy az ellenségesség a kardiovaszkuláris megbetegedések független kockázati tényezőjének tekinthető.

A stresszreakció megjelenésének, a stresszkezelő viselkedésnek tehát kulcseleme a kognitív értékelés, ezért a legtöbb magatartásorvoslási program alkalmaz kognitív terápiás technikákat.

12. Megküzdés

Az elmúlt évtizedek pszichológiai kutatásainak egyik központi témája volt a különböző megküzdési módok, s azok szerepe a hatékony alkalmazkodásban. A stressz csökkentésének módjai nem könnyen vizsgálhatók, mivel több szinten – kognitív-viselkedéses reakciók, az érzelmek szabályozása, tudattalan hárítások – zajlanak, s idővel, helyzettől függően is változhatnak.

A stresszhelyzetekhez történő pszichológiai alkalmazkodással a pszichológia két eltérő és egymástól nagyrészt független megközelítésben foglalkozott. A pszichoanalitikus elmélet a külső és belső fenyegetettség kezelésében a tudattalan elhárító mechanizmusok (gyakran használt szinonimája az énvédő mechanizmusok) szerepét hangsúlyozza. A stressz-kutatásokból kifejlődött megküzdés-elméletek – melyek szorosan kötődnek a kognitív-viselkedéses megközelítéshez – a stressz kezelésében alkalmazott tudatos stratégiákkal foglalkoznak elsősorban.

Az elhárító mechanizmusok és a megküzdési formák az alábbiak alapján különíthetők el:

  • Az elhárító mechanizmusok inkább tudattalan törekvések a belső alkalmazkodásban. Általában élményekre vonatkoznak, olyan áthangoló stratégiák, melyek az érzelmi fenyegetettséget tudattalan eszközökkel enyhítik vagy megszüntetik. A tudattalan elhárítással a személy úgy keresi belső stabilitását, hogy az elviselhetetlen valóság észlelését vagy a jelentőségével való szembenézést elkerüli.Az elhárító mechanizmusok a viselkedésben többnyire visszavonulással vagy elkerüléssel járnak együtt. Jellegzetes énvédő mechanizmusok például az elfojtás, a tagadás, a racionalizálás, az intellektualizálás, izolálás és szublimáció (ezek meghatározását lásd a személyiségről szóló fejezetben).

  • A megküzdés ezzel ellentétben inkább a tudatos külső és belső alkalmazkodásra vonatkozik. A megküzdés a viselkedésre, a tudatos gondolkodásra és érzelmi szabályozásra orientált, olyan stratégiákat használ, melyek révén a környezet és a szituáció megváltoztatható vagy, ha a megterhelés kevéssé befolyásolható, annak érzelmi következményei enyhíthetők, kompenzálhatók.

A megküzdés és a tudattalan elhárítás részben átfedik egymást, gyakran együtt működnek. Például egy vészhelyzetben az elhárító mechanizmus révén elért stabilitás teszi lehetővé a tudatos, hatékony problémamegoldást.

Az elhárító mechanizmusoknak a „vészhelyzetekhez” történő alkalmazkodásban – például sebész esetében egy nehéz operáció előtt, vagy pilóta esetében rendkívüli repülési körülmények között – fontos védő szerepük van, mivel a személynek a súlyos terhelés vagy a fenyegető helyzet ellenére, feladatai optimális ellátása érdekében, meg kell őriznie pszichés stabilitását. Más a helyzet azonban, ha az elhárító mechanizmusok tartós karaktervonássá válnak (például ha a pilóta vagy a sebész személyes kapcsolataiban habituálisan átsiklik kellemetlen érzelmei felett, ha személyes problémáit adott sémák szerint oldja meg).

Amíg az elhárító mechanizmusok egy probléma megoldását jelentősen nem hátráltatják, nem feltétlenül patológiásak. Sok ember ellentmondásosan viselkedik ilyen szempontból – például a rákos beteg, aki a diagnózisát tagadja, ennek ellenére a kezelésben együttműködik.

A stresszhelyzetekben használt megküzdési módok egyszerűbben és megbízhatóbban vizsgálhatók, mint az elhárító mechanizmusok, ezért ebben a megközelítésben az elmúlt évtizedekben sokkal több kutatás történt.

A megküzdésnek alapvetően két célja lehet: az aktív, problémaorientált megküzdések révén a személy a stresszt a helyzet megváltoztatásával igyekszik csökkenteni, az érzelemorientált megküzdések esetében viszont negatív érzelmeinek tudatos szabályozásával. Problémaorientált megküzdéseket többnyire a befolyásolható, megváltoztatható helyzetekben használunk, mint amilyen a munkahelyi vagy tanulással kapcsolatos problémák kezelése. Problémaorientált megküzdés például az információgyűjtés, a problémaelemzés, a küzdőszellem. Ha viszont a helyzet nem kontrollálható, a megküzdés célja annak a tudatos elkerülése, hogy tartósan bizonytalannak, tehetetlennek érezzük magunkat, és szorongást, lehangoltságot éljünk át. Betegségek kapcsán gyakran fordulnak elő kevésbé befolyásolható helyzetek, melyekben a megküzdés lehetősége inkább a negatív érzelmek szabályozásán keresztül lehetséges. Ilyen megküzdés például a figyelemelterelés, a testi ellazulás, a megterhelő érzelmek kifejezése. A megküzdési módok egy része nem sorolható be ebbe a felosztásba. Például a támogatás keresése szolgálhatja mind a problémák megoldását, mind a negatív érzelmek enyhítését.

Az utóbbi években sok kutatás foglalkozott a nehéz élethelyzetekben történő értelemtalálás jelenségével (erről részletesen olvashatnak az Életminőség fejezetben az alkalmazkodási mechanizmusok tárgyalásánál). Az emberek egy része a megrázó, érzelmi traumát jelentő eseményekkel történő megküzdés során hosszú távon személyes növekedést él meg. Ez a megküzdés nem azonos az úgy nevezett „pozitív gondolkodással”. A traumák után növekedést megélő személyek reálisan látják az átélt nehézségeket, de nem vesztik el fogékonyságukat a pozitív élményekre, ami segíti helyzetük elfogadását és életük újrarendezését.

Különböző megterhelő helyzetek megküzdési folyamatainak és kimenetelének vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy egy adott stresszhelyzet kezelésében több megküzdési mód is eredményes lehet, nincs általánosan hatékonynak tekinthető stratégia. Egy megterhelő élethelyzet során az tekinthető leginkább jó megküzdésnek, ha az érintett személynek széles megküzdési repertoárja van, többféleképpen tud próbálkozni, s rugalmasan ki tudja választani azt a megoldási módot, mely leginkább illeszkedik a helyzet sajátosságaihoz.

13. Stresszkezelés

Mivel a stressz többszintű jelenség, annak megelőzése és kezelése több megközelítésben lehetséges. Bár a stressz kezelésével foglalkozó programok többnyire egy-egy problémaszintre fókuszálnak, a hatékony megközelítéseknek egyaránt figyelembe kell vennie a krónikus megterhelések szociális, kapcsolati és individuális szempontjait.

A stressz megelőzésének szociális, strukturális lehetősége például a munkahelyen történő jó munkaszervezés, a megfelelő időbeosztás, a munkafolyamatról történő rendszeres visszajelzések. A munka világának törvényi szabályozása is hatással van egy adott társadalmi csoport mindennapos stresszel történő megküzdésére, például orvosok esetében jelentős hatása lehet annak a rendelkezésnek, hogy hétvégi ügyeleti szolgálatot követően kötelező szabadnapot kivenni.

A stresszkezelő és -megelőző programok egy része elsősorban a krónikus megterhelések kapcsolati szintjével foglalkozik, a stresszt fokozó kommunikációs minták leépítésével, a hatékony konfliktuskezelő módszerek gyakorlásával, „csapatépítéssel”, a társas támogatás ösztönzésének lehetőségével.

Legelterjedtebbek azok a programok, melyek a krónikus stressz kezelésének individuális lehetőségeire, a megterhelésekhez történő adaptív viszonyulás készségeire fókuszálnak (4. ábra).

4.59. ábra - 4. ábra: Az individuális megküzdés szintjei

4. ábra: Az individuális megküzdés szintjei

Az egyéni megküzdés alapvetően három szinten javítható:

  • A stresszkeltő helyzetek megváltoztatásával, az aktív cselekvés lehetőségeinek kidolgozásával. Pl. a krónikus betegségekkel történő megküzdést támogató programok keretében hangsúlyos a betegséggel és a kezelési lehetőségekkel kapcsolatos információgyűjtés, a betegség terápiás együttműködés keretében történő befolyásolása, az önkezelési készségek megtanulása és gyakorlása.

  • A stresszkezelés gondolati szintű támogatásával, a megküzdést ösztönző attitűdök kialakításával. Pl. a súlyos betegségek esetén a tartós fenyegetettség-érzés csökkentésében a páciens gyakorolja az időszakos tudatos figyelemelterelést, támogatást kap betegsége újraértékelésében, s egy kiszámíthatóbb és befolyásolhatóbb betegségkép kialakításában.

  • Az elkerülhetetlen megterhelések esetében a tartós testi-lelki feszültség oldásával, a pihenés és lazítás támogatásával, s hatékony módszereinek gyakorlásával. Ezek közé tartóznak pl. az autogén tréning, a progresszív izomrelaxáció, s az ellazulást segítő légzési technikák.

Tesztkérdések

  1. Mit értünk a stresszor fogalma alatt? (C)

    1. a megterhelő helyzetre adott reakciót

    2. a megterhelő helyzetet és az arra adott reakciót együttesen

    3. a megterhelő helyzetet

  2. A fenyegető megterhelő helyzetekre milyen szinten reagálhat az egyén? (A, B, C, D)

    1. testi

    2. érzelmi

    3. viselkedés

    4. kogníciók

  3. Egy esemény jellemzői meghatározzák, hogy mennyire éljük meg stresszként. Stressz-reakció leginkább akkor várható, ha az esemény (B)

    1. saját erőfeszítéseink révén elkerülhető

    2. bekövetkeztének valószínűsége nem bejósolható

    3. viselkedésünk révén befolyásolható (kontrollálható)

    4. ismerős helyzetet jelent

    5. előre látható, és rövid ideig tart

  4. A munkahelyi gratifikációs krízis modelljében központi jelentőségű a … (A)

    1. a személyesen befektetett jelentős mennyiségű energia és az ezért kapott csekély jutalom/ellentételezés

    2. a testi ellazulás hiánya

    3. a társas támogatás

    4. a munkahelyi feladatok befolyásolhatósága

    5. társas izolálódás

  5. Egy háborús helyzeteket átélt veterán csoport esetében, azok között, akiknél poszttraumás stressz-zavar alakult ki, egy MRI vizsgálat azt találta, hogy (C)

    1. nincsenek bejósolható anatómiai változások

    2. különböző kérgi területek hipertrofizálnak

    3. a jobb oldali hippokampusz mérete csökkent

    4. a jobb és a bal oldali hippokampuszok mérete is megnövekedett

  6. A stresszhez történő alkalmazkodásra nem igaz: (B)

    1. a legtöbb ember pszichológiai szinten alkalmazkodik az enyhe és bejósolható stresszhez.

    2. krónikus stresszhelyzetek során az immunműködések javulnak

    3. sebezhető csoportok (gyerekek, idősek, szegények) érzékenyebbek stresszhatásokra

    4. élettani szinten bizonyos stresszeket képesek vagyunk habituálni

    5. élettani szinten bizonyos stresszek krónikus feszültséghez vezetnek

  7. Az alábbi állítások közül melyik nem tartozik a stresszkezelő programok főbb elemei közé? (D)

    1. a rendszeres testmozgás ösztönzése

    2. az életvezetési stílus megváltoztatása

    3. relaxációs módszerek

    4. a gyermekkori konfliktusok feltárása

    5. a megküzdési stratégiák javítása

  8. A kutatások azt mutatják, hogy egy adott negatív életeseménynek hasonló hatása van minden ember esetében. (B)

    1. igaz

    2. hamis

  9. Az egyetemi hallgatók immunrendszere a vizsgaidőszakban kevésbé hatékonyan működhet, ami megnöveli a betegségek kockázatát. (A)

    1. igaz

    2. hamis

  10. A stressz elővételezése gyakran ugyanolyan megterhelő, mint a stresszhelyzet tényleges átélése. (A)

    1. igaz

    2. hamis

  11. A negatív életesemény skálák figyelembe veszik, hogy az egyének milyen különböző módon élik meg a megterheléseket. (B)

    1. igaz

    2. hamis

  12. Az ismétlődő mérsékelt megterhelések során a magasabb szimpatikus reaktivitás és a fokozott kortizolválasz kapcsolatban állhat a későbbi krónikus betegségekkel. (A)

    1. igaz

    2. hamis

  13. A stressz káros utóhatásai – mint pl. a kognitív teljesítmény és a figyelem zavara – a stresszkeltő esemény lezárulását követően hamar csökkennek. (B)

    1. igaz

    2. hamis

  14. Az elkerülő megküzdési módnak nincs pozitív hatása rövidtávon. (B)

    1. igaz

    2. hamis

  15. A megterhelő helyzetek kezelésében a megközelítő megküzdési stílus mindig hatékonyabb, mint az elkerülő megküzdési stílus. (B)

    1. igaz

    2. hamis

Felhasznált irodalom

Buddeberg C., von Känel R.. Laederach K. (2004): Psychphysiologie. In: Buddeberg: Psychosoziale Medizin. Springer, Heidelberg. 457–470.

Cacioppo, J. T., Berntson, G. G. (2011): The brain, homeostasis, and health: Balancing demands of the internal and external milieu. In: Friedman, H. S.: The Oxford Handbook of Health Psychology. OUP, USA. 121–137.

Chandola, T., Marmot, M. G. (2010): Socio-economic position and health. In Steptoe, A.: Handbook of Behavioral Medicine. New York, Springer, 307–320.

Henry, J. P. and P. M. Stephens (1977): Stress, health, and the social environment. A sociobiologic approach to medicine. Springer, New York.

Kaluza, G., Renneberg, B. (2009): Stressbewältigung. In: Bengel, J., Jerusalem, M. (Hrsg.): Handbuch der Gesundheitspsychologie und Medizinischen Psychologie. Hogrefe, Göttingen, 265–272.

Meaney, M.J. (2001): Maternal care, gene expression, and the transmission of individual differences in stress reactivity across generations. Annual Review of Neuroscience, 24:1161–1192.

Rattiner, L. M.. Davis, M., Ressler, K. J. (2004): Differential regulation of brain-derived neurotrophic factor transcripts during the consolidation of fear learning. Learning &. Memory, 11: 727–731.

Sapolsky R. M. (2004): Why Zebras Don't Get Ulcers: The Acclaimed Guide to Stress, Stress-Related Diseases, and Coping - Now Revised and Updated 3rd Ed,. Holt Paperbacks

Stauder A. (2007): Stressz és stresszkezelés. In: Kállai J., Varga J., Oláh A.: Egészségpszichológia a gyakorlatban. Medicina, Budapest 153–176.

Taylor, Sh. E. et al. (2000): Biobehavioral responses to stress in females: Tend-and-befriend, not fight-or-flight. Psychological Review, 107: 411–429.

Tiringer I. (2007): Megküzdés (coping). In: Kállai J., Varga J., Oláh A.: Egészségpszichológia a gyakorlatban. Medicina, Budapest 177–197.

Vythilingam M et al. (2002): Childhood trauma associated with smaller hippocampal volume in women with major depression. American Journal of Psychiatry, 159:2072–2080.