Ugrás a tartalomhoz

A tudományos gondolkodás története - Előadások a természettudományok és a matematika történetéből az ókortól a XIX. századig

dr. Kiss János, Kiss Olga, dr. Ropolyi László, P. Szabó Sándor, dr. Székely László, dr. Szegedi Péter, dr. Varga Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

F. A tudományos kémia kialakulásának kezdetei

F. A tudományos kémia kialakulásának kezdetei

(Varga Miklós)

1. Bevezetés

Az újkori kémia történetét tárgyaló fejezeteinkben – részben a terjedelem szabta korlátok miatt is – csupán arra törekszünk, hogy néhány fontos alapfogalom, illetve elmélet kialakulásának, fejlődésének legfontosabb tényezőit elemezzük. Ezért csak vázlatosan utalunk az eseménytörténetre, de megnevezzük mindazokat a könnyen hozzáférhető forrásmunkákat, amelyek megkönnyítik a történeti tényanyag területén való tájékozódást. Ismeretes, hogy a kémia, más szaktudományokkal összehasonlítva, viszonylag későn jutott el a fejlődésnek arra a szakaszára, amelytől kezdődően tudományos kémiáról beszélhetünk. Ennek egyik oka feltétlenül az, hogy a kémiai folyamatok, jelenségek egyszerű, vizuális megfigyeléséből az esetek többségében csak rendkívül áttételesen következtethetünk azok lényegére, sőt a látszat több esetben tévútra is vezeti a megfigyelőt. Nézzünk néhány konkrét példát. Kimutatható, hogy az arisztotelészi elemtan még a XIX. század elején is számottevő hatást gyakorolt a kémiai gondolkodás fejlődésére. Hogyan lehetséges, hogy ez az alapjaiban elhibázott elképzelés hosszú évszázadokon keresztül fennmaradt és befolyásolta a tudományos gondolkodást? Gondoljunk arra, hogy a tűzi úton lejátszódó, spontán végbemenő folyamatok nagy többségénél mit figyelhettek meg elődeink? Észlelhették a lángot, esetenként légnemű anyagok felszabadulását, víz képződését, ill. földszerű anyag visszamaradását. Az arisztotelészi elemtan éppen ezen elvekre épül (föld, levegő, tűz, víz), ill. ezek átalakulását tételezi fel. De gondolhatunk pl. arra is, hogy a vizes oldatokban lejátszódó folyamatok nagy többségénél is – ha csak nincsen csapadékképződés, színváltozás – a megfigyelő semmiféle változást nem észlelhet. Bizonyos, hogy ezek a körülmények szerepet játszottak abban, hogy a megismerési folyamat során viszonylag hosszú időre volt szükségünk, amíg a látszat, vagy a járulékos jelenségek megfigyelésétől az alapvető fogalmakig, elméletekig eljuthattunk. Összehasonlításul talán érdemes megjegyezni, hogy a XVI. században Kopernikusz számára az égitestek mozgásának vizuális megfigyelése és egy még nagyon pontatlanul definiált erőfogalom lényegében elégséges volt ahhoz, hogy heliocentrikus elméletét megalkossa és ezzel alapvető változást idézzen elő az égi mechanika fejlődésében. Ahhoz, hogy a kémia a fejlődés hasonló szintjére eljusson, legalábbis arra volt szükség, hogy Lavoisier működése nyomán létrejöjjön az első használható elemdefiníció. Ez pedig, mint tudjuk, csak a XVIII. sz. utolsó harmadában következett be, alapját képezve a kémiai atomelmélet későbbi, daltoni megfogalmazásának. A továbbiak jobb megértése érdekében tekintsük át röviden, milyen örökségre támaszkodhatott a kémia az újkor hajnalán.

2. Mesterségbeli tudás, anyagismeret

Az újkori kémia kialakulásában és további fejlődésében komoly szerepet játszott az évszázadok, sőt évezredek alatt felhalmozott tapasztalati anyag, amelyet mesterségbeli tudásnak nevezhetünk. Ismeretes, hogy az emberiség igen hosszú idő óta alkalmazott számos olyan eljárást, műveletet, melyeknek alapját lényegében kémiai folyamatok képezték. Feltehető pl., hogy éppen a bevezetésben említett, tűzi úton végbemenő változások megfigyelése, majd reprodukálása vezetett a fémkohászati ismeretek kialakulásához és bizonyos fémek előállításához (1. táblázat) vagy a kerámiai és az üvegipar kialakulásához is. Az utóbbiakról tárgyi emlékek tanúskodnak. Érdemes megemlíteni, hogy az ókori Egyiptomban már az üveg hengerlésének műveletét is ismerték. Tárgyi bizonyítékaink vannak arra is, hogy ugyanebben az időszakban kozmetikai szereket és több természetes színezéket is előállítottak, ill. izoláltak (indigó, bíbor, alizarin). Ismertek számos élelmiszer-tartósító eljárást, és felhasználták az alkoholos és tejsavas erjesztés folyamatát is. Tudjuk, hogy ismerték a desztilláció műveletét. Meglepő magas fejlettségi szintet értek el azok a technikák, amelyek segítségével természetes anyagokból bizonyos hasznos hatóanyagokat vontak ki. Részben ezekre az ismeretekre épült a iatrokémia – kémiai anyagok orvosi célokra történő alkalmazását jelentette –, amely egyúttal jelentősen tovább is fejlesztette az anyagelválasztási folyamatok módszereit. Érdekes tény, hogy már a korai középkorban alkalmazták pl. a vízgőz-desztillációt, magas forráspontú növényi hatóanyagok elkülönítésére. Hasonló irányban hatottak a sajnos kevésbé békés célú társadalmi igények is. A fekete lőpor európai felfedezése és haditechnikai alkalmazása kétségtelenül előmozdította pl. a bepárlás és kristályosítás műveleteinek fejlesztését. Erre azért volt szükség, mert az ásványi eredetű káliumnitrátot tisztítani kellett, de ugyanilyen célból állítottak elő igen tiszta ként is, az olvadék szublimációja révén. Itt szeretnénk rámutatni egy sajnos meglehetősen elterjedt tudománytörténeti tévedésre. Azt az igen hosszú időszakot, amelyet a mesterségbeli tudás továbbélése és halmozódása jellemzett, nem tekinthetjük úgy, mint a tapasztalati ismeretek spontán halmozódásának szakaszait, amelyet semmiféle elmélet nem irányított. Részben e tévedés eloszlatására, részben pedig azért, hogy világosan lássuk; a mesterségbeli tudás jórészt az alkimisták tevékenységének eredményeként alakult ki. Nézzük meg vázlatosan az alkímia korának főbb szakaszait.

1. táblázat - A fémekkel kapcsolatos kémiai műveletek

3. Az alkímia kora

Az alkímia története három nagyobb korszakot foglal magában: a hellén, az arab és a latin alkímia korát. Hellén alkímiáról az időszámításunk előtti első két századtól az időszámítást követő IV. századig, arab alkímiáról, a VIII–X. sz.-ban, latin korszakról pedig a XI–XVII. sz.-ban beszélhetünk. A kémiai gondolkodás fejlődését mindhárom szakaszban az jellemzi, hogy két tendencia hat: egy racionális, misztikától távolodó, s egy irracionális, misztikus-vallásos szemlélet. Az egyes periódusok elején az előbbi, a végén az utóbbi dominál. Minden egyes periódus fejlődését az zárja le, hogy gondolkodás és gyakorlat egysége – természetesen az alkímián belül létrejött, rendkívül viszonylagos “egysége” – megbomlik, a gyakorlat puszta mesterséggé fejlődik vissza, az elmélet pedig misztikává torzul.

A. A hellén alkímia

Alexandriában alakultak ki i. e. utolsó századokban kedvező társadalmi feltételek ahhoz, hogy valóságos tudomány, elmélet és gyakorlat kölcsönhatásában fejlődő tudomány kezdeti formái jöjjenek létre.

Befejeződött az ókori matematika fejlődése (Eukleidész), a csillagászatban Ptolemaiosz matematikailag kifejtett, rendszeres leírását adta az égitestek látszólagos mozgásának, s jelentős eredmények születtek a fizikában is.

Módszertani szempontból a legfontosabb az a körülmény, hogy a spontán megfigyelést felváltotta a rendszeres kísérletezés, s a gondolkodás fejlődésének ez a szakasza még a XVII. sz.-i tudományos gondolkodás számára is hasznos útmutatásokkal szolgált. Abban a korban azonban, amikor az alkímia kialakulása megkezdődött, Alexandriában a társadalmi feltételek már nem nyújtottak biztos alapot a tudományok további fejlődéséhez. Az alkímiát nem is tehetjük egy szintre a többi tudományággal, jelentőségét abban látjuk, hogy a kémiában először jött létre elmélet és tapasztalás olyan egyesítési kísérlete, amely – legalábbis formáját, módszereit tekintve – bizonyos, tudományra emlékeztető jegyeket hordozott magán.

Melyek voltak e sajátságok? Ptolemaiosz rendszere egy tapasztalatilag ellenőrzött, de a látszatra alapított elmélet volt, melynek gyakorlati jelentőségét az adta, hogy jól ellátta eszközfunkcióját, lehetővé tette pl. a földrajzi helymeghatározást, naptárkészítést. A kialakuló alkímiában is az jelentette a racionális elemet, hogy hasonlóan a ptolemaioszi elmélethez, rendszerezett és magyarázott bizonyos mesterségbeli tapasztalatokat, sőt néhány egyszerű, kvalitatív előrelátást is lehetővé tett. Mindez azonban hasonlóan a ptolemaioszi elmélethez, a látszat szintjén mozgott, ezért mondjuk, hogy a kémiai gondolkodás a tudományos elméleteknek csak formális jegyeit viselte magán.

A hellén alkímia – módosítva a sztoikusok tanaival – Platón és Arisztotelész lételméletét és a fémekre, ásványokra vonatkozó nézeteit vette át. Már ezek az eszmék is – különösen Platóné – egy misztifikálódott filozófiában ágyazva jutottak el ide, s a magyarázatokba a keleti gondolkodásból származó elemek is beépültek, pl. a fémek animizálása, élőlényként való felfogása, a “mikrokozmosz” és a “makrokozmosz” törvényeinek hasonlósága stb.

Hogyan “ötvöződtek” ezen elemek az alkimisták gondolkodásában? A sztoikusok “pneuma ”tanából kiindulva[293], feltételezték, hogy a passzív anyagra egy aktív szellem hat. A fémekben az állat- és növényvilághoz hasonló folyamat játszódik le, a régi elhalása után hátramarad a mag, ami életcsírát, fejlődéscsírát tartalmaz, s a benne szunnyadó életet a “pneuma” ösztönzi, hajtja változások sorozatán át a teljes kifejlődésig. A makrokozmosz-mikrokozmosz azonosságát vallva, feltételezték hogy a földben is hasonló folyamat játszódik le, míg a fémek arannyá válnak. A mesterembereknek éppen az a feladata, hogy ezt a lassú, spontán folyamatot mesterségesen meggyorsítsák.

Hogyan kísérelték meg e folyamat megvalósítását? Az arisztotelészi anyag–forma tan önkényes, alkimista változata szerint a folyamat lényege az, hogy a fémes anyagra fel kell vinni a megfelelő formákat, s ezeket mindaddig kell cserélni, míg létrejön a végső forma. Az arisztotelészi nézetek rendkívül szabad felhasználásával, s biológiai analógiától vezettetve, első lépésnek az aranykészítésben a holt anyag, a passzív hordozó előállítását írták elő.

A folyamat eredményességének megítélésében is az anyag–forma tan szolgált kiindulásul, s a szín, a forma megjelenését figyelték, mert ezt tekintették a legfontosabb sajátosságnak. A “kísérletek” során tehát először színétől fosztották meg az anyagot, “holttá tették”, ezt pl. oxidálással érték el, vagy kénnel hevítve szulfidréteget állítottak elő a fém felületén. Ez volt a “feketítés” művelete. A második lépésben a “kevésbé tökéletes” ezüstöt állították elő, a fehérítés műveletével, amelyet pl. arzén hozzáadásával értek el, majd következett a “sárgítás”, ezt nátrium-poliszulfid oldattal végezték. A folyamatot rendszerint egy negyedik lépés, a tökéletes aranyszín előállítása zárta le.

Ekkor – a növényi magvak növekedésének feltételeit utánozva – melegítették és különféle “vizekkel” kezelték a fémet. Miután az utánzási folyamat eredményét az ebben a korban használatos ellenőrzési eszközökkel gyakorlatilag nem lehetett megkülönböztetni a tiszta aranytól, úgy tekintették, hogy sikerült aranyat előállítaniuk.

Jól láthatjuk tehát, hogy az alkímia nézetrendszerében a filozófiai kiindulópontoknak alapvető jelentősége volt. Korábban – pl. az egyiptomi mesteremberek – éppúgy elő tudtak állítani aranyszerű ötvözeteket, vagy sikerrel színeztek aranyszínűre különböző anyagokat, mint a későbbi alkimisták. Őket azonban az empíria szintjén maradó, józan értelem jellemezte, tudták, hogy aranyutánzatot csinálnak. Az alkimisták számára viszont a platóni, arisztotelészi filozófia “elméleti” alapot adott arra, hogy ezt a tevékenységet úgy fogták fel, mint valóságosan az arany előállításához vezető folyamatot, lévén az arany más fémektől nem “anyagában”; hanem “formájában” különböző, a “formát” pedig elő tudták állítani.

Az i. sz. IV. sz.-ra tehető a hellén alkímia felbomlása. Ezután a “teoretikusok” megvetéssel nézték a “szakácskodókat”, akik nem értették meg, hogy az alkímia, a fémek tökéletesedése tulajdonképpen szimbolikus jelentésű, a lélek tökéletesedését jelképezi, s az “igazi” alkimista az egész alkímiai folyamatot a lelkében játszatja le.

B. Arab alkímia

Az alkímia fejlődésének következő szakasza az arab hódítások után kezdődik. Az alexandriai iskola mellett kialakulására erős befolyást gyakoroltak indiai és kínai hatások is. Ezt a korszakot számos racionális törekvés jellemzi, jórészt az orvosi gyakorlat szükségletei nyomán. Említésre méltó, hogy több szempontból is megkísérelték továbbfejleszteni az arisztotelészi elemfelfogást. Fontos dokumentum a IX. századból származó Jabir Corpus (ez egy Dzsabir nevű, többé-kevésbé legendás alakról elnevezett enciklopédia). (Nézzük át röviden a dzsabiri anyagfelfogást. Láttuk, hogy az arisztotelészi anyag–forma tan alapján álló, hellén alkimistáknál a forma tulajdonság, jelenség, pontosabban tulajdonságösszesség volt csupán. A Jabir Corpus azonban a tulajdonságot dologként fogja fel, mely elválasztható az eredeti anyagtól, önállóan előállítható. Eszerint az ún. alaptulajdonságok konkrét dolgok, s ezek meghatározott aránya jellemző az anyagokra. Ugyanebből a műből tűnik ki, hogy az arisztotelészi minőségtant érdekes módon továbbfejlesztették. Dzsabir szerint a fémek mind a négy alaptulajdonságot tartalmazzák, ebből kettő a külső sajátosságokat adja, kettő pedig rejtve marad. Aranykészítéskor az “elixír segítségével” e rejtett tulajdonságokat kell a felszínre hozni.)

Az alkimista feladata tehát a következő:

1. Elő kell állítani ezeket a dolgokat, mint “tiszta” természetet;

2. Meg kell határozni “helyes” arányukat;

3. A gyakorlatban is elő kell állítani “helyes” kombinációikat.

Ebből a korszakból származik az arisztotelészi elemtan egy másik kiegészítése is, amely a továbbiakban jelentős hatást gyakorolt a kémiai gondolkodásra. Az arab alkimisták úgy vélték, hogy fel kell venni az elemek sorába a higanyt és a ként is. Ezeket az anyagokat úgy tekintették, mint bizonyos alapvető tulajdonságok hordozóit, amelyekből különböző fémek különböző mértékben részesednek. A higany a fémes fényt, az alakváltozásra való hajlamot, a kén az éghetőséget, a merevséget hordozta. Bizonyos, hogy ez az elképzelés spontán megfigyeléseken alapult, mivel a Közel-Keleten meglehetősen gyakoriak a higany oxidos és szulfidos felszíni előfordulásai. Tudjuk, hogy ezek az anyagok viszonylag alacsony hőmérsékleten (400–500 ºC között) termikusan elbomlanak, amelynek nyomán közvetlenül lehet észlelni a fémhigany és a kén megjelenését.

Érdemes végezetül idézni Ibn Sina (Avicenna) kritikai megjegyzéseit e kor gondolkodásmódjáról.

“Világosan meg kell érteniük az alkimistáknak, hogy nincs hatalmukban változtatást előidézni a fajtákban. Képesek azonban kitűnő imitációkat alkotni ... s képesek az ezüstöt a legtöbb tisztátalanságától megszabadítani. Mégis ezekben (a színezett fémekben) a lényegi természet változatlan maradt, s ezt csupán elfeledték az előidézett tulajdonságokkal.”

“Azok a tulajdonságok, amelyeket érzékelünk, valószínűleg nem azok, amelyek a fémeket fajtákra osztják, hanem inkább véletlenszerűek, vagy következmények, a (fémek) specifikus különbségei pedig ismeretlenek. S ha egy dolog ismeretlen, hogyan lehetséges annak elpusztítására vagy megalkotására törekedni? Valószínű, hogy a számításba vett fémek lényegét alkotó elemek aránya minden egyes esetben különböző. Ha ez így van, akkor egy fém nem alakítható át egy másikká úgy, hogy e vegyületet széttörjük, és ezután alakítjuk ki a kívánt összetételt. Egy fém átalakítása nem hozható létre puszta egyesítéssel. Sokat tudtam volna még e tárgyról elmondani, de kevés a haszna, s semmi szükség rá.”

Ibn Sina tehát nem hajlandó az imitációs folyamatnak az aranycsináláshoz vezető út jelentését tulajdonítani. Igen figyelemreméltó az az érve, hogy a fémek természete változatlan maradt, s ezt csupán elfedték az előidézett tulajdonságok. E megfogalmazás, úgy véljük, azért jelentős, mert a látszat meghaladásának igényét mutatja. Helyesen mutat rá erre, azonban az arisztotelészi filozófiai kiindulópontok nem teszik lehetővé a viszonylagos szubsztancialitás megragadását, erre csak később, bár éppen abszolutizált formában a kémiai elemtan és az atomizmus segítségével kerül sor. Jól látja Ibn Sina az alkimisták elméletének egy konkrét belső ellentmondását is.

Ha az alkímia elmélete szerint minden dolgot a tulajdonságok (összetevők) meghatározott aránya alkot, akkor az imitáció technikája – mely az “aranytermészetet” lépésenként, additív módon viszi fel a fémre – szükségképpen hamis. Ibn Sina nézeteit kétségtelenül befolyásolta az a körülmény, hogy gyakorlatiasan gondolkodó orvos volt, nem fűzte különösebb érdek az aranykészítéshez.

Az arab alkímia fejlődésének egy külső társadalmi folyamat vetett véget. A mozlim világban a “szunnita” mozgalom győzelme lehetetlenné tette a racionális gondolkodást, szélsőséges, fanatikus vallásos nézetek terjedtek el. Az alkímia szimbolista ága viszont “felvirágzott”.

C. A latin alkímia

Az alkímiai ismeretek részben a mórok közvetítésével jutottak el Spanyolországon át Európába, részben Bizáncon keresztül, és az arisztotelészi, illetve a hellén és arab művek lefordítása révén terjedtek. A fejlődés feltételeit a különböző kémiai anyagok és a racionálisabb keresztény műveltség[294]iránti igény hozta létre. Erősen befolyásolta a gondolkodást, hogy a keresztény egyházatyák a XII–XIII. sz.-ban felülvizsgálták és összefoglalták az alkímiai elméleti tudást.

Ezekkel a kérdésekkel elsősorban azért foglalkoztak, mert a keresztény gondolkodók, szintetizálva koruk műveltségét, egységes világkép alkotására törekedtek. Ennek érdekében felhasználták Arisztotelész és Platón számos filozófiai gondolatát. (Így pl. Arisztotelész cél-oksági, teleologikus mozgáselméletét, a “formák formájának” létezését feltételező gondolatait stb.)

Általában hamisnak nyilvánították az animista, mágikus mítoszokat, s bizonyos kritika jelent meg az aranycsinálás lehetőségével kapcsolatban is. Úgy ítélték meg, hogy a siker feltételei még nem eléggé biztosítottak, az egyes leírások nem kellően konkretizáltak. Nem vonták azonban kétségbe a folyamat megvalósíthatóságát, úgy fogták fel, mint egy lehetséges természeti jelenséget. Nyilvánvaló, hogy amíg az arisztotelészi lételméletet érvényesnek tekintették, addig fel kellett tételezni az elemek kölcsönös átalakulása, azaz a transzmutáció lehetőségét is. Kritikájuk ezért az alkímia sarlatánjai ellen irányult, de nem az alapvető célkitűzések ellen. Mai szóhasználattal élve, az elem-átalakítás lehetősége e korban szinte paradigmává vált, az említett filozófiai elvek hatása miatt.

A gyakorlati tevékenység és az elméleti gondolkodás közeledésének feltételei csak akkor kezdtek érlelődni, amikor a társadalmi fejlődés alapvetően új, reális igényeket támasztott a kémiával szemben.

4. XVI-XVII. század

A középkort tehát jellemezte az alkímia uralma. Bár a kémiai magyarázatok szükségszerűen misztifikálódtak az irreális célkitűzés és a hamis elvi alapok miatt, de a tengernyi erőfeszítés az aranycsinálás titkának megfejtésére az anyagismeret növekedését eredményezte. Nagyon helyesen ítélte meg F. Bacon a XVII. sz. elején az alkímia ellentmondásos szerepét:

“Az alkímia létjogosultságát el kell ismernünk. A mellé a gazdaember mellé helyezhetjük, akiről Ezópusz írta tanítómeséjében, hogy amikor haldoklott, megmondta fiainak, hogy szőlőskertjében elásva aranykincset hagy rájuk. A fiúk felásták az egész kertet, aranyra azonban nem találtak, de mivel felásták és megforgatták a termőtalajt a szőlő gyökerei körül, a következő évben gazdag termésük lett.”

Visszatérve az alkímiát tárgyaló előző pontban említett elvi problémára, az alkímia története is világosan mutatja, hogy a kémia történetében nem különíthetünk el olyan időszakokat, amelyeket a tapasztalati ismeretek spontán halmozódása jellemez. Mind a tapasztalatok gyűjtését, mind a belőlük levonható következtetéseket alapvetően meghatározták a mindvégig ható elméletek és előfeltevések. Más kérdés, hogy ezek irracionálisak, eredetük sok esetben homályos és természetesen nem felelnek meg azon kritériumoknak sem, amelyeket ma a tudományos elmélettel szemben támasztunk.[295]

Az alkímia misztikus célkitűzéseivel és magyarázó módszereivel való szakítás a kémia céljának és elméletének átalakítását követelte meg. Azok közül, akik a XVI. sz.-ban a kémiának új célokat és módszereket jelöltek ki, különösen jelentős Agricola munkássága, aki a kémiát a metallurgia kisegítőjeként, szolgálójaként fogta fel, és mindenekelőtt Paracelsuszé, aki a kémia feladatát az orvostan kiszolgálásában látta. Leírták pl. különböző, gyógyszerként használatos anyagok tulajdonságait. Az adott korban ez rendkívül jelentős volt. A tapasztalatok egymás után következő felsorolása módszertanilag óriási eredmény a korábbi évszázadok egyoldalúan deduktív, spekulatív gondolkodásmódjához képest. Fokozatosan nyert tehát teret az a nézet, hogy a kémia alkalmazott mesterség.

Mindez nem jelentette azt, hogy az alkímia egy csapásra megszűnt. A kémia céljáról alkotott két felfogás hosszú ideig egymás mellett létezett, de egyre inkább előtérbe kerültek a reális célkitűzések, az e céloknak megfelelő racionális tevékenység, s a kémia ezért nem zuhant vissza a terméktelen misztikába, mint az alexandriai korszak lezáródása után. E fejlődési folyamat azt eredményezte, hogy a XVII. sz. elejére a legtöbb kémikus olyan mesterségként kezelte a kémiát, melynek fő feladata az orvostudomány vagy a metallurgia kiszolgálása.

Az említett pozitív tendencia ellenére a kémiai tevékenység a XVII. sz.-ban olyan szűk keretek között maradt, amelyek nem késztették arra a kémiát, hogy része legyen az új világkép kidolgozásának. (Gondoljunk pl. a korabeli mechanika vagy csillagászat fejlettségi szintjére és ennek kultúrtörténeti hatásaira!)



[293]  A sztoikusok a levegőben mindent átható és irányító közeget, pneumát láttak. A későbbi alkalmazók az elméletet meglehetősen szabadon kezelve, ezt hol szellemi, hol fizikai létezővel azonosították.

[294] Endrei Walter a “Középkor technikai forradalma” c. könyvében (Magvető Kiadó, Budapest, 1978) érdekes gondolatokat fejteget ezzel kapcsolatban. Rámutat, hogy komoly szemléletbeli különbség tapasztalható a nyugat-európai és keleti (bizánci) keresztény kultúrák között, s nem lehet véletlen, hogy a “laborare est orare” jelszó csak nyugaton keletkezhetett, ahol a hangsúly inkább a gyakorlaton volt, nem pedig a szemlélődésen. A nyugat-európai keresztény kolostorokban általában önellátásra rendezkedtek be – pl. ciszterciták, karthauziak – és komoly mezőgazdasági, kézműipari tevékenységet is folytattak, amelynek során számos figyelemre méltó technikai, technológiai újítást vezettek be.

[295] M. Wartofsky: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai (Gondolat, Budapest, 1976)