Ugrás a tartalomhoz

A tudományos gondolkodás története - Előadások a természettudományok és a matematika történetéből az ókortól a XIX. századig

dr. Kiss János, Kiss Olga, dr. Ropolyi László, P. Szabó Sándor, dr. Székely László, dr. Szegedi Péter, dr. Varga Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

C. Európa újra kezdi a XII–XIII. században

C. Európa újra kezdi a XII–XIII. században

Természetesen nem csak Averroës Arisztotelész kommentárjai kerültek a nyugat-európai gondolkodók asztalára, hanem sok más mű is. Az arabról latinra való fordítások már a X. században megkezdődtek, és a XII. századra már sok mű fordítása elkészült. Időközben hozzáfogtak a fellelhető görög nyelvű szövegek latin fordításaihoz is. Ezeknek a folyamatoknak az együttes hatása következtében a görög kultúra a XII. századra lényegében ismét hozzáférhetővé vált Európa nyugati felén is. Ez egy új európai fejlődési folyamatnak a kiindulópontja lett. A görög kultúrára való európai “reakciók” több hullámát figyelhetjük meg: a XIII. századi skolasztikus gondolkodásmód kialakulása talán az első hullámnak tekinthető, a XV–XVI. századi reneszánsz világkép létrejötte részben szintén így fogható fel, s a XVII. századi újkori tudományos forradalom tetőzi be a változatok sorát.

A görög kultúra megismerésének a lehetősége önmagában természetesen még nem volna elegendő fontos kulturális és társadalmi változások kiváltásához. Ami még nagy jelentőséggel bír, az a közösségnek a tudáshoz való viszonyában megfigyelhető változás. A tudás fokozatosan ismét kikerül a kolostorok zárt világából és a közösség jelentős számú tagja számára hozzáférhető lesz. Megváltoznak az iskoláztatási szokások, a korabeli iskolák jellege is átalakul. A XII. században ebből a szempontból jelentősnek tartják a Chartresben, Orleansban és Párizsban egyházi intézményként működő iskolákat. Az iskolák és a diákok száma azonban erős növekedésnek indul és hamarosan egy új szervezet jön létre a középkori egyetem. Az első egyetemek Bolognában kb. 1150-ben, Párizsban (1200 körül) és Oxfordban (1220 táján) alakulnak meg. Az egyetem világi oktatási intézmény, mind képzési céljait, mind szervezetét tekintve. Az egyetem név egyszerre utal az ismeretek univerzumára és a diákok és tanítóik közösségére is. Ezek a közösségek többnyire a hatalom intézményeitől független, demokratikus működésmódra törekszenek. (Némileg emlékeztetnek ugyan a középkori kolostorok közösségeire is, de kevésbé hierarchikus szerkezetűek és a közösséghez való tartozás jellege is teljesen más.)

Rövid időn belül egyetemek alakulnak a következő helyeken: Montpellier (1220), Padova (1222), Nápoly (1224), Cambridge (1225), Toulouse (1229), Angers (1229), Salamanca (1230), Valladolid(1230), Salerno (1250). Egyes egyetemeknek hamarosan 1000– 2000 hallgatójuk van.

Az oktatott tananyag több részre oszlik. Alapozásként általában az ún. hét szabad művészetet tanulják, majd magasabb fokon speciális ismeretek kerülnek előtérbe. Itt már a rendelkezésre álló “klasszikus” görög szerzők, ill. arab követőik műveinek tanulmányozása is napirenden van.

Arisztotelész művei közül azonban kezdetben csak logikai írásai szerepelnek a tananyagban. 1200 körül az összes Arisztotelész mű olvasható volt már latinul, de az arisztotelészi természetfilozófia pozíciója eléggé ingatag volt. Az volt vele a fő probléma, hogy nem tartalmazta a teremtő Isten eszméjét, ezért a korabeli egyházi intézmények panteista felfogásnak tekintették, s tiltották hirdetését. A kifogásokat jól demonstrálja a következő korabeli jelmondat: “Krisztus szelleme nem uralkodik ott, ahol él Arisztotelész szelleme”. Párizsban 1210-ben és 1215-ben is tiltó határozatokat hoztak az egyházi hatóságok. A későbbiekben is hasonló rendelkezéseket adtak ki, sőt a korlátozást kiterjesztették más egyetemekre is.

Az arisztotelészi tanok sorsa az újabb keletű kommentátorok kezében volt. Európában talán Nagy Albert (Albertus Magnus) (1200–1280) volt elsőként abban a helyzetben, hogy Arisztotelész minden munkáját ismerve kommentálhatta a nagy görög nézeteit. Így aztán ő lett az első “arisztoteliánus”, bár Arisztotelész értelmezése még sok platonista elemet tartalmazott s kevéssé volt sikeres.[212] Albert híres tanítványa Aquinói Tamás (1224–1274) is arisztoteliánus lesz, de ő végül több sikerrel jár. Arisztotelész kommentárjaiban[213] és más műveiben kifejezésre juttatja sajátos álláspontját, amelynek révén összhangba tudja hozni az arisztotelészi fizikát és a kereszténység teológiai felfogását. Magyarázata szerint, ahogyan a konkrét létező egyesíti az arisztotelészi formát és az anyagot, ugyanúgy a természeti létezőkben megfigyelhető értelmes isteni rend áthatja és formálja az anyagi világot, s ilyenformán Isten mindent áthatóan mindenben szükségszerűen ott van. Tamás tehát megpróbálja összebékíteni az egyházat a természettel, a gondolkodást a teológia igazságaival. Ehhez persze neki is a kettős igazság felfogására van szüksége. Tamás nézeteit a korabeli hangadó körök nem fogadták el, így Arisztotelész is tiltott maradt még egy ideig (1277-ben ismételt hivatalos elutasításban részesülnek, ezt a határozatot csak mintegy ötven év után vonnak vissza), de néhány évtizeddel később a “hivatalos világnézet” rangjára emelkednek. Az arisztotelianizmus valamivel radikálisabb változatát képviselte Brabanti Sieger (1240–1284).

A középkori gondolkodás persze nem csak Arisztotelész természetfilozófiai problémáin rágódott. Hosszú időn keresztül zajlott a realizmus-nominalizmus vita (a kérdés egyszerűen az, hogy a nevek valóban léteznek, vagy sem), amelyikből egymással szembenálló egész szerzetesrendek is alaposan kivették a részüket. A dominikánusokat és a ferenceseket szembeállító vélemények érvényre jutottak a rendekhez kötődő természetfilozófusok álláspontjaiban is.

A korszak tudományos gondolkodását talán jól illusztrálja Grosseteste (1168–1253), “fényelmélete” amelytől azt remélte, hogy segítségével különbséget tehet káprázat és valóság között. A valósághoz való tudományos viszonyulás sajátos változatát képviselte Roger Bacon (1220–1292) a kísérletezés fontosságát hangsúlyozva. Occam (1285–1347) “borotvája”, vagyis gondolkodás-metodológiai elve is figyelemre érdemes: olyan feltevésekkel éljünk, hogy lehetőleg ne szaporítsuk szükségtelenül a létezők számát.

A kialakuló egyetemeken folyó tudományos munka érdekes eredményekre vezet párizsi és oxfordi fizikusok körében. A mozgások leírásának problémájával foglalkozó Nicole D'Oresme (1320–1382), Bradwardine (1290–1349), Heytesbury (1340 körül) és Swineshead (1330 körül) észreveszik az átlagsebességre vonatkozó ún. Merton szabályt. Buridan (1300–1358) az ókori Philoponoszhoz hasonlóan a levegőben mozgó test mozgásban levését nem a horror vacui elvvel, hanem saját, ún. impetuselméletével magyarázza. Az impetus a testet mozgásban tartó, a test által a mozgatás során megszerzett hatás. Buridan impetuselmélete az arisztotelészi természetfilozófia elfogadásának korában sajátos módon már az arisztotelészi dinamikával való szakítást készíti elő. Hamarosan egyre több régi, jól bevált tudományos elgondolás válik kétségbevonhatóvá s sorolódik a dogmák körébe. Nicolaus Cusanus (1401–1464) felveti a Föld forgásának lehetőségét, Kopernikusz (1473–1543) még radikálisabb változást ajánl, s Kolumbusz is világképünket megváltoztató útnak vág neki.

Az arisztotelészi természetfilozófia sorsától némileg függetlenül, a latinul frissen olvashatóvá vált Galénosz is sok gondolkodót, ill. orvost segített tájékozódni. A középkori világban stabilan jelen van az alkímiai is. Hamarosan eljön azonban Paracelsus ideje, aki mindkét gondolatvilágban jelen van, orvos is és alkimista is, és valahogy mégis mindkettőtől különböző világkép híve.

A kibontakozóban lévő reneszánsz is mintha egyszerre akarná megőrizni és megszüntetni a frissen megszerzett antik kultúra értékeit.

A középkori gondolkodás gyakori változásai mellett felfigyelhetünk a középkor csendes “technikai forradalmára”. Malmok, lószerszámok, hajók kormányai lesznek másokká. A technológiai szférában is hamarosan létrejön azonban valami egészen új – a könyvnyomtatás. A könyvnyomtatás és a vallási reformációs mozgalmak együttes hatásainak következtében kialakuló modern személyiség végképp véget vet a középkornak s immár történelmi léptékkel mérve is kezdődhet valami új.



[212] Lang H. S.: Aristotle's Physics and Its Medieval Varieties (SUNY Press, Albany, 1992).

[213] St. Thomas Aquinas: Commentary on Aristotle's Physics (Yale U. P., New Haven, 1963)