Ugrás a tartalomhoz

A tudományos gondolkodás története - Előadások a természettudományok és a matematika történetéből az ókortól a XIX. századig

dr. Kiss János, Kiss Olga, dr. Ropolyi László, P. Szabó Sándor, dr. Székely László, dr. Szegedi Péter, dr. Varga Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

D. A biológiai ismeretek önálló rendszerré szerveződésének kezdetei az antik korban

D. A biológiai ismeretek önálló rendszerré szerveződésének kezdetei az antik korban

(Kiss János)

A közel-keleti népek, az egyiptomiak, a kínaiak és az indiaiak nagy mennyiségű és igen értékes biológiai ismeretet gyűjtöttek össze. E hatalmas mennyiségű ismerettel azonban másképpen bántak, mint a görögök, elsősorban azért, mert olyan világszemléletük volt, amely szerint a világot kiszámíthatatlan démonok, szellemek és istenek uralják. Ezért ezekben a korai kultúrákban a tanult emberek – a kialakuló értelmiség – a vizsgálódásaikat sokkal inkább a természetfölötti és nem annyira a valós természeti világ megismerésére és megértésére összpontosították. A boncolást például nem azért végezték, hogy az állatok, illetve az ember szervezetét megértsék, hanem azért tanulmányozták egyes szerveiket, hogy a segítségükkel megjósolják a jövőt.

A görögök tudományos teljesítménye nem annyira az egyes tapasztalati megfigyelések összegyűjtése és lerögzítése – azt már előttük más népek is megtették. Inkább arról van szó, hogy ennek a civilizációnak a kibontakozásával kezdett a misztikus-mágikus világszemlélet és világértelmezés megváltozni. Ők voltak az elsők abban, hogy a velük szomszédos népek ismereteinek javából feldolgozás útján megkísérelték a természeti jelenségek törvényszerűségeit feltárni. A feltáró tevékenység összekapcsolódott azzal, hogy hozzákezdtek a tudományos módszertanok és eljárások kidolgozásához, amelyeknek a segítségével az esetlegesből, az egyes megfigyelésekből ki lehetett következtetni a törvényszerűt, az általánost. Ehhez jelentős elvonatkoztató (absztrakciós) képesség szükséges, ami viszont kellő kiindulópont is egy racionálisabb természetszemlélet létrejöttéhez, valamint majdan a tudományosnak mondható fogalmak megalkotásához is. Az elvonatkoztatás vezetett el az addig gondolatilag értelmesen meg sem ragadható problémák elgondolásához és az ezekkel történő spekulációkhoz is. A kialakulóban levő fogalmak és absztrakciós készség birtokában megfogalmazták a formális logika és a következtetés alapvető szabályait: megalkottak egy kezdeti, de használható szabályrendszert az absztrakt rendszerek és szimbólumok gondolati kezelésére is. Ráadásul eme logikai eljárásokat alkalmazni kezdték a természet megfigyelésének, leírásának és magyarázatának folyamatában is – így sikerült feltárniuk néhány fontos törvényszerűséget. Ennek aztán megörülve, a felfedezett törvényszerűségeket kezdték egyedül isteninek tartani. A logikai és a tudományos eljárások elemi kereteinek megteremtése után képesek lettek ez egyes dolgokat és természeti folyamatokat mindig új és újabb szempontokból is megvizsgálni és összehasonlítani; a már használhatónak bizonyult szempontokat és fogalmakat más összefüggésekben is használni kezdték, majd továbbfejlesztették; egyeseket azonban elvetettek, hogy majd később mégiscsak újra felhasználják.

A görögök polisz-demokráciájában a tudományos felé közelítő gondolkodás társadalmi szükségletté kezdett válni, mert közvetlen vonatkozásba került egyes emberi szükségletekkel. Ezért a megszülető elméletek és a gyakorlat között magától értődő – ha nem is a mai értelmű – kapcsolat volt, amit azonban sokszor még mitologikus köntös burkolta. Ez a demokrácia (ahol egyáltalán demokrácia van) a rabszolgatartók demokráciája, amely akadályozta az igazi alkalmazott tudományok kibontakozását, illetve fejlődését, mert a viszonylag olcsó rabszolga-munkaerő fölöslegessé tette a munkafolyamatok egyre könnyebbé tételére törekvést. Ezért az elméletek, spekulációk gyakorlatban történő vizsgáját elsősorban az újonnan és főleg általuk létrehozott deduktív logikai módon végezték, bár logikailag dolgoztak induktív műveletekkel is.

A biológiai ismeretek a görögöknél is a természetbölcseletbe ágyazva jelentek meg, és ez a természetfilozófia lett a kerete a tudománnyá válás első lépéseinek is. Az ismeretek persze itt is zömmel a mindennapi tapasztalásból eredtek, és a szerveződő tudást tükrözte az irodalom és a művészet is. A biológiai ismeretek fő forrásai továbbra is elsősorban az élelemtermeléssel kapcsolatosak (növénytermesztés, állattenyésztés, halászat, vadászat), de ezek mellé sorakozott a hajós népnél elég gyakori háborúskodások során vagy a palaisztrában sportolás közben szerzett sérülések kezelése és gyógyítása terén szerzett orvosi jellegű ismeretek egyre gyorsabban növekvő mennyisége is. Megjelent azonban ezek mellett a – gyarmatosítással és a kereskedelemmel összefüggésben – más földrajzi régiók és országok növényeinek, állatainak és embereinek leírása, sőt, bizonyos – már-már ökológiai jellegűnek mondható – összefüggések megsejtése is.

Egy tál belső díszítésén Akhillész bekötözi Patroklosz karsérülését.
Egy tál belső díszítésén Akhillész bekötözi Patroklosz karsérülését.

Az ókor más népeihez hasonlóan a mitikus világszemléletnek egy racionálisabb világképpel való felváltása a homéroszi korszak táján (i. e. IX–VII. század) kezdődött meg. A homéroszi eposzokban még mesés, mitikus lények is előfordulnak (pl. a hárpiák, szirének, a Szkülla és a Kharübdisz, Polüphémosz), de ezeket már csak Odüsszeusz meseszerűen kiszínezett élményeinek elmondásában találhatjuk meg; a mindennapi környezet és tevékenységek már nagyban és egészében józanul racionális képet mutatnak.

A későbbi évszázadokban a görög demokráciák létrejöttéig a tudományos jellegű spekulációkkal való foglalkozás – ellentétben az ókori keleti kultúrákkal – egyre kevésbé lett meghatározott társadalmi csoport kiváltsága; így a tudás megszerzése és továbbfejlesztése sokkal nagyobb számú embernek (elsősorban szabadnak és néha rabszolgának) vált lehetővé. Az uralkodó réteg pedig egyre inkább megtanulta, hogy a gazdasági hatalmát csak a logikai gondolkodás, a tények ésszerű felülvizsgálata, a törvényszerűségek értékelése és értékesítése segítségével tarthatja fenn – akármilyen mitikus leplekbe burkolja is azokat. Ezért a homéroszi–hésziodoszi vallásos-hősi világszemléletet lassan elvetette, és helyette új filozófiák kibontakozását segítette elő.

Balra egy hím polip (lábasfejű) ábrázolása íváskor, jobbra egy nyolckarú polip ábrázolása hektokotilusszal (párzókarral); mindkettő a knósszoszi palota amforáin.
Polipábrázolások a knósszoszi palota amforáin.

I. e. kb. 600 táján bontakozott ki a kisázsiai ión természetbölcselők iskolája. Az itteni a filozófusok már úgy gondolták, hogy minden eseménynek, jelenségnek megvan a maga oka, és hogy egy bizonyos ok egy bizonyos következményt idéz elő. Ez az okság (a kauzalitás) elve; később mély hatást gyakorolt a tudományok fejlődésére. A ión természetbölcselők feltételezték először az “örök (isteni) természeti törvények” létezését; szerintük e törvények kormányozzák az egész világegyetemet (a “kozmosz”-t), és ezeket az ember meg is ismerheti a megfigyelés és a helyes (logikai) következtetés ereje által. Fő érdemük tehát a racionális gondolkodás ereje általi valós megismerés lehetőségére való rátalálás volt; emellett ők hozták létre a biológiai tudományok alapvető koncepcióit is.

1. Az anyag és az élet mibenléte; az éltető erő és a lélek

Az új filozófiákban a görögök már az absztrakt fogalmak segítségével a kozmosz keletkezésének és összetételének, benne az élőlényeknek, az élet mibenlétének a kérdésére is megpróbáltak válaszolni. A rendszeresen gondolkodó kisázsiai ión bölcselők lényegében olyan magyarázatokat konstruáltak a világról, amelyek a természetet már önmagában, démonok, szellemek és istenek közreműködése nélkül, az anyag valamiféle fejlődésének elképzelése és törvényszerű működés alapján értelmezik. Továbbépítették a talán a perzsáktól átvett elgondolást a négy őselemről: a tűzről, a vízről, a levegőről (“pneumá”-ról) és a földről. A világ anyagi összetételére vonatkozóan kezdetben a materialisztikus vonásokat domborították ki. Új és speciálisan ión természetbölcseleti gondolat a négy őselemnek nem az állandó egyensúlya vagy annak felbomlása, hanem az állandóan változó mozgásának képzete. Az egyik őselemet a kezdeti elemnek (“arkhé”) gondolták, és a többieket valami ősi evolúciós elképzelés alapján ebből vezették le. Szerintük a négy elem megszületése után ezek együtt az egymásba alakulásaikon keresztül minden létezőben – így az élőlényekben is – zajló folyamatok alapjait képezik, mégpedig az állandóan ellentétes mozgásaikkal. Ezt a dialektikus, dinamikus szemléletet alkalmazták az emberi társadalmi változásokra is; szerintük a természet törvényei értelemszerűen vonatkoznak a társadalomra, mint természeti képződményre is. Az istenit az anyag csodálatos sokféleségében és a változatos mozgásokban, az elemek végtelen kombinációiban, ezek törvényszerűségeiben ismerték el.

A materialisztikus dinamikus fejlődés gondolata vonatkozik az élőlényekre is.

A milétoszi Thalész (i. e. VII.–VI. század) úgy gondolta, hogy a világegyetem tartalmaz egy teremtő erőt, a “phüszisz”-t. Ő a nedvességet, a vizet gondolta arkhénak (ősanyagnak); szerinte az élet lényeges eleme is a víz; az élet keletkezésében is a víz játszotta a fő szerepet. (Talán azért jutott erre a felismerésre, mert úgy észlelte, hogy az élőlények tápláléka nedves, és mindennek csírája nedves természetű.)

Utána Anaximandrosz és az abderai Démokritosz is a nedvesség, a víz szerepét hangsúlyozták az élet keletkezésében, az első élőlények testének felépítésében.

Anaximandrosz (i. e. VII–VI. század) Thalész tanítványa a vízből magyarázta az élet keletkezését is, a halakhoz hasonló vízi élőlényekből pedig az ember létrejöttét. De úgy gondolta, hogy az élőlények a víz mellett még földből és valamiféle gázszerű “apeirón”-ból is állnak; ez aztán lehet meleg és hideg is. A víznek, a földnek és az apeirónnak a keveredése a négy elemet hozta létre: a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet. A víz és a nedvesség szerepét előtérbe állító elgondolások sem függetlenek azonban a már jóval korábban és számtalan helyen létrejött ősnemződési tanoktól sem. Anaximandrosz szerint a gömb alakú Földön az életspontán jöhetett létre a mocsarakban, a tenger iszapjában; az élőlények általában a naptól elpárologtatott nedvességből képződnek. Az első szervezetek a vízben éltek, és a kialakuló állatok a halak lehettek, amelyeket tüskés bőr borított. E halak leszármazottai elhagyták a vizet, kikerültek a szárazföldre, és itt további állatokat hoztak létre átváltozással. (Ez az első ésszerű evolúciós elmélet.)

Anaximenész (i. e. VI. század) milétoszi természetfilozófus talán Anaximandrosz tanítványa volt. Az arkhé (az ősanyag) szerinte a “pneuma” (kb. levegő). A pneuma az életnek is oka, és gondolati erővel rendelkezik. A légzéssel a pneuma bejut a szervezetbe, így az agyba is. (Ezzel tulajdonképpen a világlélekről szóló orfikus hagyományt vitte bele a természetfilozófiába.) Szerinte az összehúzódó és sűrűsödő anyag hideg, míg viszont a ritka és a “laza” anyag meleg. Az ember a száján át hideget is és meleget is lehel. A lehelet ugyanis kihűl, ha az ajkak összeszorítják és sűrítik; de melegedik, ha a száj nyitva maradása következtében ritkul. Ragaszkodott ahhoz az ősnemződési elképzeléshez, hogy az élőlények a mocsaras iszapban keletkeztek a nap melege hatására.

Empedoklész (i. e. V. század) természetbölcselő és orvos volt. Egyiptom misztikus tudományának birtokában már 4 ősanyagot különböztetett meg: a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt. A 4 ősanyag nem ellentétes egymással, hanem különböző. Az ősanyagok állandóan szétválnak és egyesülnek; ez az egyes dolgok ősoka (“rhizómata pantón”, a mindenség gyökerei). A kozmoszban dagályszerű és apályszerű állandó ciklusos mozgás van; ebből a szükségszerűség és a véletlen folytonos tökéletesedést hoz létre. (Tehát a fejlődést a szükségszerű és a véletlen egymásra hatásából magyarázta; a létrejövő létezők pedig egyre tökéletesebbek lesznek.) Szerinte az élők a földből keletkeztek. (Ez az a gondolatkör, amelyet a Biblia is átvesz a “porból lettél és porrá leszel” kijelentés tanúsága szerint.) Az őselemek keveredése fölött uralkodik – természettörvény értelmében – a szeretet (“philotész”) vonzása és a gyűlölet (“neikosz”) taszítása. Az elegendő elemkeveredés és a szeretet túlsúlya esetében célszerű élőlények jönnek létre. A 4 őselemen kívül megkülönböztet 4 alapminőséget: a hideget és a meleget, a nedvest és a szárazt.

Az epheszoszi Hérakleitosz (i. e. VI.–V. század) a tüzet tartotta ősanyagnak; az élet, a mozgás forrása is a tűz, részben a meleg, részben a folyton változó megfoghatatlan finomságú változása miatt. (Jól látható, hogy e korai materializmus is tulajdonképpen analógiás szimbólumokat használ fel a jelenségek értelmezésére; de már nem személyesíti meg a történéseket, és nem animisztikusan értelmezi többé a természet megnyilvánulásait.) Megállapította, hogy az ember testében életében és halálában is ugyanaz az anyag van, de ugyanaz található éber állapotban és alvás alatt is; nagyjából ugyanaz az anyag alkotja fiatalon, mint öregkorban. Tehát a testben az anyag lényegileg nem változik sem az élet, sem a halál során, sem az egyes életkorokban. A halott és az élő közötti fő különbség az, hogy a halottban már nincs meg az életet adó tűz. A tűz maga a változás, és ez minden lét lényege. Az egység mindig sokféleségből ered úgy, hogy a sokféleség ellentétekké rendeződik; az ellentétek pedig állandó küzdelemben vannak egymással, és így hozzák létre eredőül az egységet. Azt állítja, hogy az ember az érzékei és a gondolkodás útján felfoghatja a világban megnyilvánuló rendszerességeket, az anyag állapotváltozásainak menetét. (Tanításai közvetlen hatásokat gyakoroltak a görög orvostudományra.)

A materialisztikus elgondolások mellett létrejött (ill. a keleti filozófiák és vallások hatását folytatta) az orfikus mitikusok elképzelése a világról. Ezek a részben még misztikus “bölcselők” már i. e. 1000 körül kezdtek foglalkozni az emberi érzelmek és az ember lelki életének természetével (tehát nem elsősorban magával a körülöttünk levő világgal). Elgondolásaik az emberi lelki jelenségek kivetítéseiként értelmezhetők (vagyis animisztikusak). Szerintük a világ szüntelen mozgásban van, minden része működik. A szellemi és az anyagi világ között éles különbség nincsen; mindent átitat ugyanis a világlélek, ami mindent mozgat. (Ez a világszemlélet az animizmusból eredő hülozoizmus.) Az ember a születése után a világ parányi részecskéjét fogadja a testébe a levegőből. A levegő ugyanis magának a világot átható aktív léleknek a megtestesítője. A világlélek légzéssel jut be az emberi testbe és lép kapcsolatba a test lelkével. A test ugyanis csak burka, hüvelye annak, ami benne lakik. A test halála után a lélek ismét egyesül a világlélekkel. Így részesülhet az ember a lélek és a szellemi erők különböző hatásaiban, tulajdonságaiban. (Ez a koncepció a világ szellemi egységét és állandóságát, a lélek folytonosságát hirdette. A kialakulására nyilván hatást gyakorolt az egyiptomiak lélekvándorlási képzete.)

Az orfikus hagyományok folytatója és továbbfejlesztője volt Püthagorasz (i. e. VI.–V. század), a püthagoreus természetfilozófiai iskola alapítója, orvos. Polükratész elől menekülve bejárta Egyiptomot és Babilont, majd a dél-itáliai Krotónban telepedett le. Az orfikus elképzelések hatására a test és a lélek közti ellentéteket építette tovább, részletesen kifejtve az elme és a test elkülönítésének elképzelését. Dualista koncepciója szerint a lét lényege a számok és elveik által van meghatározva (számmisztika); magukat a számokat is létezőknek vélte, és szinte azonosította azokkal a jelenségekkel, amelyeket jelölni akart velük. A természetben megfigyelt jelenségeket általánosította, és a róluk alkotott elvont képet valóságos létezőnek gondolta. A létezők harmonikus kölcsönös viszonyait tíz ellentétpárral jellemezte (pl. egyenes – nem egyenes; korlátozott – nem korlátozott; hím – nőstény; jobb – bal; hideg – meleg stb.). Az ellentétek harcban állnak, de harmóniában képesek feloldódni.

Parmenidész (i. e. VI.–V. század) eleai filozófus már a megismerés problémáit is feszegette. Azt hirdette, hogy az anyagi világra az állandóság, az anyag változatlansága a jellemző; ezzel szemben az érzékszerveink éppen a változásokról adnak híreket a számunkra. Ennek következtében a gondolkodás a valósággal ellentétes eredményekre vezethet. Az érzékszervek tehát csak felületes jelenségeket tükröznek vissza; így arra nem alkalmasak, hogy a változatlan, örök törvényszerűségekbe belelássunk a segítségükkel, ezért elvetendők. Az ember csak a gondolkodása és az értelme segítségével juthat el az igazság felismeréséhez.

A materialisztikus természetbölcselet és az “őselemek” tanának képviselője volt Anaxagorasz (i. e. V. század) is. I. e. 432-ben a racionalizmusa miatt elűzték Athénból. Szerinte az anyag őselemei (“a dolgok magvai”) minőségileg végtelenek. Ezek egyesüléséből keletkezik valamennyi létező. A részek egyesülését és szétválását előidéző erő a “nousz” (az értelem, az ész). A nousz a legkönnyebb és legtisztább anyag; a többi anyagokkal nem keveredik. A nousz tulajdonképpen azonos a világban megnyilvánuló törvényszerűségekkel. Az élőlényekben az ész egyedi, egyre bonyolódó formákat ölthet: a növényekben csupán az érzékelés, az állatokban emellett a mozgás, az emberben pedig még az értelem is belőle származik. Minden állatnak van valamiféle intelligenciája, de a legmagasabb fokú az emberé. Az emberi lélek a test szervezője és működési elve, maga is a nousz megnyilvánulása. Az emberi értelem ezért megismerheti a természeti törvényeket, és ebben az ész mellett az érzékelésnek is fontos szerepe van.

Az eddig tárgyalt bölcseleti elgondolások mellett Szókratésszal jelentkezett egy újabb probléma. Ő nem magával a világgal foglalkozott, hanem a magatartás okaival. Szókratész (i. e. 469–399) athéni filozófus bölcseletében került előtérbe az emberi élet céljának, erkölcsi alapjának és a magatartásnak a vizsgálata. Szerinte a cselekvés okának kutatásában a szemlélődés és az önmegfigyelés a legjobb módszer. A vágyak okát az emberi ész fedezi fel, ez irányítja a célok helyes megválasztását is. Ő – Anaxagorasszal éppen ellentétesen – az emberi észből vezette le az észlelet törvényszerűségeket (és nem fordítva).

A kortárs Démokritosz (i. e. 460 körül–370) abderai természetbölcselő érdeklődését ismét a való világ felé fordította. Leukipposz tanítványaként az atomista iskola fő képviselője. Szerinte is a kozmosz atomok nagy mennyiségéből áll, és ezek az üres térben mozognak. A világ és minden dolog keletkezését szigorúan mechanikai módon magyarázta, minden dualisztikus elv kizárásával. A szükségszerűség miatt az atomok kavarodó mozgásba kezdenek; ez az összekapcsolódásukhoz vezetett, és így jöttek létre az összetett testek. A testek tehát csak mennyiségileg különböznek egymástól. Ezért az ember is a nagy világegyetem kicsiben való visszatükröződése (a mikrokozmosz a makrokozmosz kicsinyített reprezentációja).

Philolaosz (i. e. 450 körül) fogalmazta meg a “három lélek” tanát. Ennek az orfikus hagyományokon és Anaxagorasz nézetein alapuló tanításnak a lényege az, hogy az állatokban az “életfenntartó lélek” “székhelye” a köldök; a “mozgató állati lélek” székhelye a szív; míg az “értelmes ésszerű lélek” “tartózkodási helye” pedig az agy. Ez utóbbival szerinte csak az ember rendelkezik.

Ez eddigi – főleg a lélekre, az észre és az értelemre vonatkozó – filozófiai elgondolások felhasználásával Platón (i. e. 427–347) athéni filozófus alkotott egy nagyszabású bölcseleti rendszert. Felismerte ő is az életben az állandó változást, és a lényegét valamiféle ellentmondásban vélte megragadni. A szofistákkal együtt a világot egyes fogalmak szerint csoportosítva mutatja be. Egy dolog elnevezése szerinte az “ideájá”-val van kapcsolatban; márpedig az “idea” a dolgok lényege. Ezért próbálkozott a dolgoknak az őket jelölő fogalmak szerinti osztályozásával. Ilyen fogalmi csoportok: ég, istenek, föld, emberek, emberi teljesítmények (“tekhné”), állatok, növények. Filozófiai irányvonala – Szókratész nyomán is – elmélyíti az önmegfigyelés, a szellemi befelé fordulás programját. Hangsúlyozta az ész mindenható szerepét. (Az idealista jellegű filozófia ezzel eltávolodik a valódi külvilág kutatásától.) Mivel az emberi ész a nem érzékelhető lényegi (“ideális”) tulajdonságokat vizsgálja, ezért az érzékelés nem is játszhat lényeges szerepet az ész munkájában. Maga az ész az ember belsejéből aktívan irányítja az élettevékenységeket. A lélek két részből áll: az isteni eredetű, magasabb rendű és halhatatlan részből, valamint egy halandó részből. A halhatatlan lélek tartalmazza a gondolkodásképesség elemeit és felelős az észért; ez a testtől független, nem-anyagi, racionális irányító. A tűz, a víz, a levegő és a föld megfelelő arányú elegyítésével isten megalkotta a velőt, amelybe betelepítette az isteni halhatatlan lélek fajtát. A lélek isteni magvát befogadni képes velő teljesen gömbszerű; ez az agyvelő (mivel a gömb a legtökéletesebb idom a térben). A lélek halandó részét befogadó velők köré építette isten a testet. Az érzékelhető jelenségek léte és pláne a hasznossága viszont csakis az ideákból vezethetők le. (Ezzel a filozófiában elkülönítette az elvont fogalmakat és az érzékletek keltette benyomásokat, e különbözőséget először hangsúlyozta. A valóság megismerését azonban ezzel eleve deduktív útra terelte át.) Az ideák világa a lélek számára a belső szemlélődés, az önmegfigyelés (az introspekció) során jelenik meg. Platón úgy vélte, hogy az élővilág minden tagja és az ember is arra törekszik, hogy az ideák képét megszerezhesse. Ezért az ok-okozati összefüggések mellőzésével bevezette a célratörés, a célvezéreltség (a teleológia) elképzelését. Az ember célja szerinte nem más, mint az önmagában felfedezett tökéletes ideák és az erkölcsi fogalmak megvalósítása. (A teleológia innen fogva a természet vizsgálatában is és a világ folyamatainak értelmezésében is fontos szerepet kapott.)

Kezdetben Platón nyomdokain haladt, de aztán saját filozófiai elképzeléseket alakított ki (az élőkről is) Arisztotelész (i. e. 384–322). Ő volt az utolsó kiemelkedő antik görög filozófus; az első enciklopédista, aki a tudás minden ága iránt érdeklődött; szellemi képviselője a tudomány felé vezető útnak. A platóni filozófia alaptézisét elvetette: a dolgok lényege szerinte nem rajtuk kívüli ideákban, hanem magukban a dolgokban van. Kialakította a négy ok tanát, ami szerint a természetben négy ok létezik: a) az anyagi ok – vagyis hogy az anyag a dolgok végső szubsztrátuma; b) a formális ok – eszerint a dolgok lényege a forma (“eidosz”), az anyagot átalakító ok; c) a létrehozó ok – ez a mozgás, ami a változást előidézi; d) a cél-ok (“telosz”) – ami a dolgok létezésének végső oka. Ezek közül dominál a formális ok és a cél-ok. A forma az anyagot (“hülé”) alakító tényező; a természet jelenségei nem mások, mint a passzív anyag formát öltése. Szerinte azonban a forma nem lett, hanem mindig is volt (ezzel azonban a formát elválasztotta az anyagtól). Mivel a forma az anyag és a lények “cél”-ját, “értelmé”-t is megtestesíti, ezért az életfolyamatokat is a cél-okokkal magyarázta. Az “értelmes végső cél”-t (telosz) felállító elvet “entelekheiá”-nak nevezte, ami minden természeti jelenségnek egy benne létező és előre adott végcélt kölcsönöz. (Ezzel vitte be a jelenségek értelmezésébe a teleológiát.) A forma az anyag aktuális állapotát meg tudja változtatni, az entelekheiával új állapotot képes létrehozni. Létezik tehát fejlődés, amelyben az alacsonyabb fejlődési fokozat a potencialitás, a magasabb a megvalósulás. Erre alapozta elképzeléseit az élettelen és az élő természet közti kölcsönös viszonyról, másrészt az élő természet egyes formái közti kapcsolatról. Ez az elképzelés a “lények létrájá”-nak elgondolásához vezette, amelyben a legalacsonyabb létrafokot az élettelen természet jelenti, amelynél az anyag még uralkodik a forma fölött; a magasabb fokokat az élő anyag jelképezi, ahol az anyagot már a forma különböző fokozatai uralják. Az élőlényeket irányító forma szerinte a “lélek” (“pszükhé”), ami az entelekheiájukat jeleníti meg; ez alakban, életműködésekben és testi változásokban nyilvánul meg. (Tehát a testet azonosította az anyaggal, a lelket a formával.)

Démokritosz materialista nézeteit fejlesztette tovább Epikurosz (i. e. 341–270). Szerinte a világon minden természetes módon megy végbe; mindennek, ami keletkezett, természetes oka van. Semmi nem lesz nemlétezőből, és semmi sem válik semmivé; tehát az atomok és az űr öröktől fogva léteznek. A nehézkedés az atomok mozgását lefelé irányítja, mégis eltérhetnek a függőleges esésvonaltól; ezért taszítások, csavarvonalak jöhetnek létre, és összeütközések következhetnek be. A folyamat összefonódásokhoz és tartós kapcsolatokhoz is vezethet, de előidézhet széthullást is. Így az összes dolgok és élőlények meghatározott idő múltán ismét alkotó atomjaikra fognak széthullani. (Ez a tan a biológiában is új magyarázatok létrejöttét engedi majd meg.)

A kitioni Zénón (i. e. 336–264) Athénban hirdette a sztoikus bölcseletet. A fizikája szerint a legfőbb elv az anyag és az erő (isten); ezeket dialektikus egységben kell felfogni: az isten az anyagra mint alkotó, formáló erő hat, átitat mindent a mindenütt jelenlevő “pneumá”-val (lélegzetével). E meleg levegő sűrűsödéséből és ritkulásából vezette le az egész világot (akárcsak régebben Anaximenész). Az orfikusokhoz hasonlóan úgy vélte, hogy a világot átitató pneuma a légzéssel kerül a megszületett új élőlénybe, és a légvételekkel indítja meg az életműködéseket. Háromféle pneumát kell megkülönböztetni: a legdurvább tartja össze a testeket, a finomabb felelős a növekedésért és a nemzésért, a legfinomabb hozza létre az érzékelést és a gondolkodást. Az ő nyomában a sztoikus filozófusok (az athéni Sztoa poikilé oszlopcsarnokában volt az iskolájuk; innen a nevük) a szellemet és az anyagot egyaránt a “pneumá”-ra vezették vissza, sőt, gyakran azonosnak is tekintették azokat egymással. A pneumának – anyagi oldaláról tekintve lényegében levegőnek – különleges figyelmet szenteltek. Feltételezték róla, hogy célszerűen hatva minden növekedés, fejlődés, illetve pusztulás okozója. Ők kezdték értelmezni a pneumát szellemi dologként is. A sztoikus filozófia utolsó nagy megújítója Poszeidóniosz (i. e. 135–50) enciklopedista görög tudós. Ő az egész kozmoszt eleven szervezetként (organizmusként) fogta fel, amelyben a harmónia uralkodik.

A materialisztikus tanok utolsó nagy megszólaltatója Lucretius Carus (i. e. 99–55) filozófus, költő, Epikurosz legnevesebb követője volt. “De rerum natura” (“A természetről”) c. tankölteményében költői formában fogalmazta meg az epikureus filozófiát.

Az i. e. II. századtól a filozófia egyre inkább elfordult a természet tanulmányozásától; természetbölcselet helyett lassan átalakult erkölcsfilozófiává. Ez megfigyelhető a filozófiai művekben és a természetről vagy az élőlényekről szóló munkákban is. A kereszténység megjelenésével és terjedésével a tendencia csak felgyorsult. Az élőlényekről írt fejtegetések is egyre inkább az erkölcstan alátámasztására, majd a vallások tanainak igazolására és illusztrálására kezdtek szolgálni. Végül az i. sz. III–V. században az egyházatyák kezében a filozófiai és a biológiai jellegű munkák is lényegében már a vallási nézetek “tudományos” bizonyításának voltak alárendelve. Pl. Nemesziosz emesszai görög egyházatya (püspök) 400 körül a laikusok részére írt egy népszerű könyvet “Az ember természetéről”. Ebben nézeteit fejtette ki az ember élettanáról is; megpróbálta összeegyeztetni a görög filozófiát a kereszténység elveivel.

2. A tudomány módszertana felé

Az ókori görögök már megpróbálkoztak a rendszeres megfigyelésből levonható következtetések módszerének kidolgozásával is. Ebben szerepet játszott, hogy ők voltak a logika tudományának megalapozói, de emellett meg kellett birkózniuk olyan problémákkal is, hogy az egyes megfigyelésekből hogyan lehet általánosabb érvényű összefüggést kihámozni. (Ezzel a feladattal még sokáig küszködött az európai gondolkodás.)

A kezdetet itt is az egyszerű leírás jelentette. Ez is hozott azonban olyan információkat, amelyeket aztán később lehetett hasznosítani. Ilyenek voltak pl. az ún. periplusz iratok, melyekben az i. e. 650 és 100 között keletkezett “tudományos” érdeklődésből lezajlott utazásokat írtak le úgy, ahogy a hajóról meg lehetett figyelni a tengerpartokat, a kikötőket, a folyótorkolatokat. Az leírások főleg a gyakorlat kívánta adatokat tartalmaztak, de beszámoltak mindenféle élményről is. Ilyenek pl. a karthágói Hanno leírásai, amelyek Nyugat-Afrika partjai mentén tett utazásairól szólnak. A benne leírt állatok között azonosítani lehet a gorillát. Az 50 tájt keletkezett “Periplus maris Erythraei” c. iratban először írták le az Indiai-óceán mindkét felét és a Kína felé vezető tengeri utat. Ez az irat említi elsőként a cukornádat.

Az első filozófus-orvosok “tudományos” módszere az volt, hogy rendszeresen boncoltak (állatokat), így az állatok belső részeit jól ismerték.

Szókratész (i. e. 469–399) erkölcsi vonatkozású filozófiája szerint a cselekvés okának kutatásában a szemlélődés és az önmegfigyelés a legjobb módszer. (Ezzel bevezette a szubjektív megfigyelést a saját cselekvések indítékainak feltárására.)

Az orvosok viszont továbbra is ragaszkodtak a való világ objektív megfigyeléséhez (mert nem a saját magatartást elemezték). Hippokratész (i. e. 460 körül–370 körül), illetve a körülötte szerveződött orvosi iskola választotta el az orvostudományt a filozófiától és a vallástól; ezzel elindította a tudományos orvoslást a maga önálló útján. (Ezért nevezték Hippokratészt “az orvostudomány atyjá”-nak.) Ő már minden betegséget természeti okokra vezetett vissza; kiiktatta a természetfölötti, misztikus erőket. A panaszosainak alapos megfigyelése útján felismerte a szervezet bonyolult kölcsönhatásait. Igyekezett a megfigyeléseit egységes – jóllehet spekulatív – rendszerbe foglalni; ezért átfogó elméletet dolgozott ki az egészség és a betegség mibenlétéről.

Platón (i. e. 427–347) athéni természetbölcselő viszont a szofistákkal együtt a világot egyes fogalmak szerint csoportosítva mutatta be. Iskolájában így formulázták meg a dolgok osztályozásának módszerét. Eközben kimutatták, hogy tovahaladó osztással (“diairészisz”) az általánostól el lehet jutni az egyedihez, ami többé már nem osztható. A tárgyak ismertetőjegyeit először kettős választás (dichotómia) szerint keresték (pl. “pirosak” vagy “nem-pirosak”); e kettéosztást az állítás és az ellentmondás elve szerint kell irányítani, és egy megfelelő eljárásban a tárgyat a hiányzó tulajdonságai szerint kell definiálni. A legutolsó, tovább már oszthatatlan dolog az “eidosz” (“faj”); ezt rendszertani-logikai rendező fogalomnak fogták fel. A “faj”-jal szembehelyezték az alkalmanként még föléje rendelt “genosz” (“nemzetség”) fogalmát. (Ez a fogalmi-logikai osztályozási rendszer minden természettudományos rendszertan számára hatalmas haladást jelentett, és minden egymásba skatulyázott rendszer alapja. Azonnal általánosan el is fogadták.)

Platón és iskolája mellett Arisztotelész dolgozott sokat a tudományos módszertan kimunkálásáért. Arisztotelész (i. e. 384–322) a növényekre és az állatokra vonatkozó vizsgálatai és adatgyűjtései során feltette a tudomány módszertanára vonatkozó egyik fontos kérdést: először minden fajban közös dolgokat kell-e kutatni és csak az után az egyedi különbözőségeket, vagy pedig minden egyes élőlényt magában kell vizsgálni? Az induktív eljárást tartotta helyesnek: a jelenségekből kiindulva lehet az okokra következtetni és a dolgok keletkezését tárgyalni. Az induktív kezdetet azonban sokszor mégis deduktív okoskodással, sőt, spekulációval folytatta. Hangsúlyozta azonban a megfigyelést és a kísérletet mint módszert. A fejlődés gondolatát majdnem kizáró világnézeti kiindulópontja az volt, hogy feltételezte a természet előre adott harmóniáját. (Ez a gondolat majd két évezreden át gátolta a szervezetek funkcióiról alkotott helyesebb elképzelések kibontakozását.)

Az alexandriai orvos Hérophilosz (i. e. 335 v. 320–280 körül) világnézetében és orvosi szemléletében a hippokratészi és arisztotelészi tanok dogmatikája mellett egyre erősebb hatású az empirizmus: egyre jobban csak a tapasztalatban mert megbízni; alkalmazott már kísérletesnek mondható módszereket és eljárásokat. Emberi testet is boncolt és összehasonlította a struktúráit a nagy állatokéival. Rendszeres anatómiai kutatómunkát is végzett, főleg kivégzettek tetemein. (Az egyiptomiak nem féltek a halottaktól; ez és az empirizmus nagyban segítette az anatómia fejlődését.) Megfigyelte halálraítéltek szervműködéseit is (ilyen irányú észleletei az élettan megalapozását is jelentik). Fiatalabb kortársa, az ugyancsak Alexandriában dolgozó orvos, Eraszisztratosz (i. e. 310 körül–245 körül) jelentősen továbbfejlesztette az anatómiai ismereteket és a szervek funkcióiról alkotott elképzeléseket. Rendszeres anatómiai kutatómunkát végzett, fejlesztette a bonctan technikáját is.

Az egyre inkább tudományos jellegűvé váló munkák mellett megjelentek természetesen nem éppen tudományos irományok is. Ilyenek voltak a paradoxografikus iratok, az i. e. 250 és i. sz. 150 között széles körben elterjedt írásművek, amelyekben az élő és az élettelen természet megmagyarázhatatlan és sajátos, furcsa jelenségeit gyűjtötték egybe. Főleg csodás történetekkel, eseményekkel és tulajdonságokkal foglalkoztak. Ilyen a III. századi karüsztoszi Antigonosz “Csodatörténetek” (“Historiae mirabiles”) és a II. sz.-i Apollóniosz “Csodás események” (“Mirabilia”) c. műve. (Tudományos értékük csekély, igazságtartalmukat nem kell komolyan venni; de a jelentőségük mégis az, hogy néha elveszett művekről tudósítanak, sőt, leírják egyes állatok “csodálatosnak” vélt viselkedését.)

A i. e. II. századtól egyre jelentősebbé válnak az enciklopédikus gyűjtemények, amelyek az addig felgyűlt anyagokat és ismereteket különféle rendszerek szerint osztályozva gyűjtötték egybe. Ezek célja tehát nem elsősorban új ismeretek szerzése, hanem a már megszerzett ismeretek valamiféle rendszerekbe szervezése, illetve egyszerűen csak leltározása volt.

Az egyik legismertebb enciklopédia szerzője idősebb Caius Plinius Secundus (i. sz. 23–79). Ő korának egész természettudományos ismeretrendszerét összefoglalta a 37 könyvet kitevő “Historia Naturalis”-ában. Ez történetek, tények és megfigyelések hatalmas gyűjteménye, ami vagy száz görög és római szerző mintegy 2000 könyvén alapult (a szerző szerint) Arisztotelész műveinek mintájára. A műben tudományos és tisztán paradoxografikus leírás egyaránt megtalálható; saját megfigyelése ritka. Plinius a munkáját “tudományos”-nak gondolta, mert minden adatot “szavahihető” idézettel vagy szemtanúval “igazolt”; ritkán kétkedett a hagyományban. Elítélte a mágiát, mégis közölt mágikus recepteket; hangoztatta a megfigyelés, az “experimentum” értékét, de gyakran meséket adott elő megfigyelés gyanánt.

Az alexandriai orvosi hagyományt, Hippokratész orvosi és Arisztotelész biológiai szemléletét próbálta egybeötvözni az ókor utolsó nagy orvosa, Klaudiosz Galénosz (latinosan: Claudius Galenus; 130 körül–200). Jelentősen továbbfejlesztette a kísérletes élettant; felismerte, hogy az életjelenségeket és a mögöttük rejlő törvényszerűségeket csakis élő állatokon végzett kísérletek segítségével tárhatjuk fel. Az anatómiai alapokon nyugvó vizsgálódási módszerek egyik legeredményesebb továbbfejlesztője volt.

3. A növénytani ismeretek fejlődése

A növénytani ismeretek a növénytermesztés és általában a mezőgazdaság gyakorlati teendői nyomán halmozódtak fel. Ezen a téren már a folyamvölgyi kultúrák nagy mennyiségű tudásra tettek szert.

A növényekről szóló ismeretek tudománnyá válásának útján talán Menesztoré a kezdeményező szerep (i. e. 450 körül). A szübariszi természetbölcselő (Empedoklész fiatalabb kortársa) volt talán az első, aki a növények életműködéseivel tudományosabban foglalkozott. A növényi életjelenségeket a püthagoreus eredetű hideg-meleg ellentétre vezette vissza (ezt Empedoklész az állattanban vezette be). Megkülönböztetett ui. meleg és hideg növényeket; a meleg növények szerinte hideg viszonyok között (pl. vízben) is tenyésznek. A növények meleg természete határozza meg a termékenységüket és örökzöld mivoltukat; a hideg természetű növények viszont szerinte terméketlenek és lehullatják a lombjukat. (Elmélete nagy hatású volt; kísérleteit ismételgették és átvitték a nedvkórtanba is. A később kidolgozott ellentétpárral – a szárazzal és a nedvessel – együtt ez jelentette az alapját a racionális táplálkozástani és gyógyszeres kezeléseknek.)

A botanika további fejlődése Arisztotelész érdeme. Megmaradt művei közül ugyan egyik sem foglalkozott növénytannal, pedig úgy vélik, hogy legalább két értekezést is írt a növényekről. Az akkor ismert mintegy 500 növényt fákra, füvekre, cserjékre és lágyszárúakra osztotta. “A növények elmélete” címen fejtegette a növény fogalmát: szerinte a növény az az élőlény, amelyek tökéletlen “tenyésző lélek”-kel rendelkezik (csak táplálkozni és szaporodni tud).

Arisztotelész művének folytatója, és különösen a növénytanban beteljesítője az ereszoszi Theophrasztosz athéni filozófus, Arisztotelész tanítványa és utóda a reá hagyott filozófiai iskolában. Mestere állattani műveinek hatására elemezni és osztályozni kezdte a növényeket. “Peri ta phütón isztoriai” (“Historia plantarum”, “A növények természetrajza” ) c. 9 könyvből álló munkája az első tudományos növénytannak tekinthető; benne kb. 550 növényfaj természetrajzát, morfológiáját, gyógyászati felhasználhatóságát írta le. Külön könyvekben tárgyalta a fákat, a bokrokat, a cserjéket és a füveket. A csoportokon belül külön vizsgálta a vadon élő és a termesztett növényeket. Más csoportjai voltak: gyümölcshozó és gyümölcstelen, virágos és virágtalan, örökzöld és lombhullató növények. (Ő tehát a platóni dichotómiás felosztással különítette el a csoportokat.) Megalkotta a növényalaktan terminusait; különbséget tett a külső részek (“szervek”) és a belső részek (“szövetek”) között. (Ez akkor igen jelentős teljesítmény volt, mert így lehetett ugyanarra a struktúrára egyértelműen hivatkozni.) Ugyanilyen nagy jelentőségű, hogy kidolgozott egy tudományos nevezéktant: speciális jelentéssel ruházta fel a szavakat, amiket aztán többé-kevésbé egységesen használtak is (pl. a “gyümölcs”-öt “karposz”-nak nevezte, és a “perikarpion” volt a “magburok”). Nem akarta ugyan rendszerezni a növényeket, de sok fajt egyesített olyan csoportokba, amelyeket ma “nemzetség”-nek tartanak. (Mivel így elsőként csoportosította a növényeket, a növényrendszertan létrehozójának is tekinthető.) Másik botanikai műve “A növények okairól” (“De causis plantarum”) címmel jelent meg. Módszere az volt, hogy különbségeket állapított meg és azokat értékelte; különleges figyelmet fordított a növények egyes részeire és azok működésére (ezáltal a növényalaktan és a növényélettan megalapozóját is tisztelhetjük benne Menesztor mellett). Elsőként tárgyalta a szaporodás és az egyedfejlődés témáját. E részben írta le először részletesen a datolyapálma kézzel való beporzásának módszerét; kétségkívül először számolt be a virágos növények ivaros szaporodásáról; de közölt megfigyeléseket a növények csírázásáról és egyedfejlődéséről is. Aztán írt a hideg és a meleg, valamint a légkör hatásairól. A III. könyvben van szó a gyümölcsfa-kultúrákról és a gabonatermesztésről. A növények betegségeinek rendszeres ismertetésével (IV–V. kötet) megvetette a növénykórtan alapjait. Értékelte a Nagy Sándor hadjárataiban szerzett botanikai ismereteket is; az indiai növényzetről szóló részek már a növényföldrajz csírái. Ebben először bukkan fel az “oikészisz” fogalma, ami az élőlénynek a fizikai környezetével való kölcsönhatását fejezte ki. (Ebben már a modern ökológia megsejtése tűnik fel.) (A növénytanban a jelentősége Arisztotelész állattani jelentőségéhez mérhető; a művéhez hasonlítható munkát nem írtak a reneszánszig. Nem új növényeket akart felfedezni, hanem a célja sokkal inkább összegyűjteni, csoportosítani és megmagyarázni a már akkor is ismerteket. Ezt pedig igen magas fokon teljesítette is.)

A növénytan nagyon sok szállal kötődött a gyógyításhoz és a gyógyszerek ismeretéhez, hiszen az akkor ismert gyógyító szerek zöme növényi eredetű volt. Így nem véletlen, hogy a botanikusok nem határolhatók el élesen az orvosoktól és a gyógyszerészektől (nemcsak az antik korban, de még a középkorban és az újkorban sem). Így a karüsztoszi Dioklész (i. e. 330 körül) orvos egyik munkája a gyógynövényekről szólt; ebben leírta magukat a növényeket a szinonímájukkal együtt, a gyógyító hatásaikat és a begyűjtésükre is adott tanácsokat.

Végzett növénytani kutatásokat az ereszoszi Phaniász (i. e. 300 körül) filozófus és természetbúvár (Arisztotelész tanítványa) is. Írt egy nagy művet a növények magvairól és a szaporodásukról. (Csak töredékek maradtak ránk belőle.)

Theophrasztosz szellemében írt egy könyvet a fákról és a cserjékről, meg egy másikat a félcserjékről és a füvekről az alexandriai Hermipposz (i. e. 200 körül) természetbúvár, Kallimakhosz tanítványa. (Ezeket részben a saját gyűjtései alapján ismerhette, de az alapot a munkájához Theophrasztosz művei szolgáltatták.)

Hogy mennyire összefonódott a botanika a gyógyítással, arra bizonyíték, hogy a Hippokratész iskolája nézeteit tartalmazó “Hippokratészi Gyűjtemény” (“Corpus Hippocraticum”) is tartalmaz növényekkel foglalkozó részeket. (A gyűjteményt i. e. 200 körül kezdték az alexandriai orvosok összeállítani.) “A gyermek természetéről” c. irat szerzője tárgyalta pl. a növényi mag csírázását, a palánta növekedését és a gyümölcs képződését. Úgy vélte, hogy minden növény a talajban találja meg a neki megfelelő tápnedvet. A növény növekedése és élete szerinte attól függ, hogy milyen a meleg és a hideg váltakozó befolyása a növény alsó vagy felső részeire, valamint hogy hogyan cserélődik a meleg a részek között.

III. Attalosz (i. e. 135 körül) pergamoni uralkodó pedig a különböző mérgek hatása iránt érdeklődött, ezért megalapított egy füvészkertet, ahol tanulmányozhatta a mérgező növényeket is.

A növénytan és a gyógyítás kölcsönhatásában a gyógyítás jelentett nagyobb súlyt Krateuász (i. e. 100 körül) orvos, pharmakopolosz munkásságában, aki VI. Mithridatész udvarában tevékenykedett. “Rhizotomikón” címmel hatalmas orvosbotanikai művet írt (alig foglalkozott benne magukkal a növényekkel, inkább gyógyszertannal). (Illusztrált műve lett az alapja Dioszkuridész gyógynövénykönyvének is.)

Theophrasztosz után a növények elterjedésével, növényföldrajzzal Sztrabón (i. e. 63–i. sz. 19) görög földrajztudós és történetíró munkáiban találkozhatunk. Földrajzi leírásai tartalmaznak növényföldrajzi és állattani adatokat is, főleg a Római Birodalomból.

Nikolaosz Damaszkénosz (i. e. 40 körül–i. sz. 10 körül) görög tudós, történetíró írt kommentárokat Arisztotelész és Theophrasztosz munkáihoz. Neki tulajdonították az ál-arisztotelészi, arabból visszafordított művet, a “De Plantis” címűt. Ebben növényélettani kérdéseket tárgyal Arisztotelész és Theophrasztosz műveinek kivonatai nyomán.

Ugyancsak inkább a növények orvosi vonatkozásai érdekelték Sextius Quintus (vagy Sextius Niger) (50 körül) orvost. Ő Püthagorasz és Platón tanait próbálta átültetni az orvosi gyakorlatba. “Peri hülész iatrikész” (“De materia medica”, Az orvosi anyagról”) c. gyógyszertani munkájában továbbfejlesztette Dioklész eljárását: először sorra vette egy-egy növény ismeretőjegyeit, aztán csatolta hozzá az orvosi és gyógyhatásait. (Műve Plinius és Dioszkuridész forrása volt; elveszett.)

Talán a legnagyobb késő antik kori orvos-botanikus volt az anazarboszi Dioszkuridész Pedaniosz (20 körül–80 körül) katonaorvos, természetbúvár. “Peri hülész iatrikész” (“De materia medica”, “Az orvosi anyagról”) c. művének öt könyvében az egyszerű gyógyszereket és az összetettebb gyógyító szereket a természet mindhárom országából (növények, állatok, ásványok) rendszerbe foglalta a legfontosabb ismertetőjegyeikkel együtt. A mű bevezetése a gyógyszertan rövid történetét vázolta fel. A szer neve után következtek a szinonímái, aztán az ország és a lelőhely adatai, majd a leírása és orvosi hatásai. (A gyógyhatás megítélésében a saját tapasztalatait is hozzáadta a korábbi szerzőkéhez: Theophrasztoszéhoz, Krateuászéhoz, Sextius Nigeréhez.) A könyvekben tárgyalt több, mint 500 gyógynövényt és egyéb növényt; a részletes leírásuk mellett megadta a termőhelyüket és gyógyászati felhasználásukat, olajaikat, aromás anyagaikat is. Az I. könyvben van szó az aromás olajat és kenőcsöket adó növényekről, a II.-ban az állati eredetű készítményekről, a III.-ban a fűfélékről, a IV.-ben is ez folytatódik a gyógyhatású anyagaikat a gyökereikben hordozó növények tárgyalásával együtt. Az V. könyv legfőbb témája a szőlő és a szőlészet; de itt esik szó az ásványi eredetű gyógyszerekről is. (Orvosi füvészkönyve az antik világ legnagyobb ilyen műve. Az egész középkoron át a reneszánszig a füvészet és a gyógyszertan állandóan használt tankönyvévé vált.)

Az egyik üröm (az Artemisia arborencens) a Codex Vindobonensisben (a VI. század elején Bizáncban készült kódex Dioszkuridész műveivel és illusztrációival).

Üröm a Codex Vindobonensisben (VI. sz. eleji bizánci kódex Dioszkuridész műveivel és illusztrációival).

Említésre érdemes az I. században élt nagy enciklopédista, idősebb Caius Plinius Secundus (23–79) is. “Historia Naturalis”-ában a XII–XXVII. könyvekben tárgyalta a növényeket; az első tíz könyvben a külföldi, majd a hazai növényfajokat elemezte kereskedők elbeszélései alapján, illetve római szerzők műveiből merítve. Leírta az összes ismert növényi formákat és elősorolta az ember számára hasznos termékeiket (a XXIII–XXVII. könyvekben, főleg a gyógyszereket) – ezért itt-ott gyakorlati célokra is használták. A műben közel 1000 növényfajt tárgyalt gyógyhatásaik és a velük kapcsolatos hiedelmek szerint. (Az enciklopédiának ez a része egészen a XVIII. századig szinte kézikönyv maradt, a középkori füveskönyvek előfutára.)

Gargilius Martialis (230 körül) mezőgazdasági író agrártudományi művének egyik fejezetében (“De hortis”) Plinius nyomán felsorolt kertekben termesztett növényekből és gyümölcsökből származó gyógyszereket is.

A botanika hanyatlása mutatkozik abban, hogy a II. századtól sorra jelennek meg ún. “receptgyűjtemények”, amelyek az orvos-botanikai ismeretek népszerű kivonatai voltak. Ezeknek színvonala azonban lassan süllyedt, és egyre másra telítődött mindenféle áltudományos nézetekkel. Egyik ilyen receptgyűjtemény volt a “Herbarius”: 400 körül jelent meg. (A 150 körül élt Apuleius Platonicusnak tulajdonították.) Nem adott leírást a gyógyító növényekről, hanem csoportokba szedte azokat a betegségeket, amelyeket egy bizonyos növény gyógyít. Az utolsó fejezete szólt a hírhedt mandragóráról. (A műnek tudományos alapja nincs, sokkal inkább egyiptomi eredetű orvosi babonák – és nem valódi orvosi receptek – gyűjteménye.)

4. Az állattan kialakulása

Az állatokról szóló ismeretek szintén az őskor homályából erednek, de tudománnyá csak a görögök kezében kezdenek szerveződni. Ehhez sokféle állat rendszeres megfigyelésére, de még inkább boncolására volt szükség.

Már a krotóni püthagoreus iskolához tartozó Alkmaión is boncolt állatokat, de nem az állatok, hanem az ember megismerése céljából. Kifejezetten az állatok iránti érdeklődésből Démokritosz (i. e. 460 körül–370) boncolt, és megkísérelte az állatok rendszerezését. Az állatok országát két részre osztotta: vannak a vérrel bírók (“enaima”) és a vértelenek (“anaima”). Szerinte a vértelen állatoknak is vannak zsigeri szerveik, de azok kicsiségük miatt nem láthatók. Úgy vélte, hogy a pók fonala az állat testében képződik.

Az állattan igazi megalapítója Arisztotelész. Ő többféle állatot is boncolt, és talán első műveként megszerkesztett egy magyarázatokkal ellátott anatómiai atlaszt is (ezért az anatómia és a morfológia megalapozójának is tekinthető). Fő műve e téren a “Peri ta zóa isztoriai” (“Historia animalium”, “Az állatok természetrajza”) 9 könyve. Ebben a következő témák szerepelnek: I.: fülek, orr, nyelv; II.: az emberszabású és az alacsonyabb rendű majmok; III.: a szem pupillája; IV.: a hangokról és a hangadásról; V.: a születésről és a nemzésről; VI.: a madarak és az emlősök szaporodásáról; VII.: a terhességről és a szülésről; VIII., IX.: az állatok lelkéről. Állattani műveiben tárgyalta az állatok testrészeit a maguk összességében; elemezte mintegy 540 állatfaj életének sokféleségét, érintett viselkedési és ökológiai kérdéseket is; tárgyalta az egyes szerveket és funkcióikat, és úgy vélte (Platón iskolája hatására), hogy a szervek a működés céljából alakultak ki (ezért a biológiai élettan megalapozójának is tartható, hiszen a szerveket önmagukért próbálta megismerni és nem a gyógyítás céljából). (A leírásai részben saját megfigyelésből erednek, részben más emberek elbeszéléseiből. A mű szemléletes, élvezetes leírásokat tartalmazott, amelyek Arisztotelész kitűnő megfigyelőképességét, jó biológiai érzékét, jó néhány helyen azonban a hiszékenységét bizonyítják.) Ebben tett kísérletet az állatok osztályozására is; változó kategóriák szerint állított fel csoportokat, szakítva a meghatározásban a platóni dichotómiával. Felhívta a figyelmet a platóni “diairészisz” hibáira: ott csak kétfelé osztással (dichotómiával) határozták meg egy bizonyos élőlény rendszertani helyét, pedig az az osztályozás nem az élőlények reális megfigyeléséből született, nem az illető lény saját belső sajátosságain alapult, hanem a meghatározásban a külső körülményeket vették döntőnek (pl. a szárazföldi, légi és vízi állatok csoportjai a természet szerint egységes “madarak” csoportját így szétszabdalták). Az állatokat életmódjuk, működésük, szokásaik és részeik szerint lehet – Arisztotelész szerint – csoportokba sorolni. 8 csoportba sorolásukkor először hozta létre (Démokritosz gondolatai nyomán) a vértelenek (“anaima”) és a vérrel bírók (“enaima”; tkp. a gerinctelenek és a gerincesek) nagy csoportjait. A csoportok a “lények létrájá”-n helyezkednek el: legalul az élettelen anyag, följebb a növények, még följebb a vértelen, aztán a vérrel bíró állatok, aztán a társas állatként (“zoón politikón”) meghatározott ember. A tökéletesedés eme skálája azonban Arisztotelésznél az emberen túl is terjed. A vérrel bírók közé sorolta az emlősöket (kivéve a ceteket, amelyeket külön csoportnak vélt), a madarakat, a kétéltűeket, a hüllőket és a halakat. A vértelen állatok osztályai voltak nála: a puha fejlábúak (mint pl. a “theuthosz”, a tintahal), a magasabb rendű (kemény héjú) rákok, a rovarok, a teknősök, és végül az összes többi alacsonyabb rendű állat (pl. a héjas állatok vagy kagylók, a puha héjú alacsonyabb rendű rákok). (Ez az osztályozási elképzelés a XVII. századig határozta meg az embernek a természetben levő helyéről és az állatok kategóriáiról alkotott elgondolásokat Európában és még a keleti gondolkodásban is.) Vizsgálatai alapján rájött, hogy az emlősöknek van tüdeje, levegőt lélegeznek, melegvérűek és a kicsinyeiket szoptatják. Ő volt talán az első, aki megértette az általános és rendszeres osztályozás (taxonómia) jelentőségét, és a rendszerén belül különböző fokú egységeket állított föl. A tökéletességi létrán e beosztást elsősorban a “pszükhé” (“lélek”) milyensége alapján alkotta meg. Az embert az állatoktól szerinte megkülönbözteti: 1. az agyvelő nagysága a teste tömegéhez képest, 2. a két lábon járás, 3. a logikus gondolkodás és 4. a tagolt beszéd.

Arisztotelész állattani művei kapcsán érdemes megemlékezni általános biológiai értékeléséről is, mert a sokféle állat leírása és tárgyalása láttatta vele az élőlényeket és világukat olyan összehasonlító módon, ahogy a csak emlősöket tanulmányozó (főleg orvosok) sohasem láthatják. Csakis e széles körben elvégzett összehasonlítással lehetett eljutni olyan általános törvényszerűségek felismerésére, amikre Arisztotelész rájött. Írásaiban felbukkanó néhány elképzelés lett az alapja sok későbbi biológiai elgondolásnak és elméletnek is (némelyikük még ma is befolyásolja a gondolkodásunkat). Ilyen a) a “lélek” és székhelye koncepciója (főleg az érzelmek vonatkozásában); b) a megtermékenyítésben a spermasejtek aktívabb szerepének feltételezése; c) a vér szerepének tételezése az öröklődésben; d) a “lények létrája” és az ember, mint a legtökéletesebb élőlény feltételezése stb. Számos jelentős tudományos elvet fedezett fel. Ezek közül talán a leginkább fontosak a következők: 1. Minden szervezet funkcionálisan és szervezetileg alkalmazkodik a környezetéhez, az élőhelyéhez. 2. A természet nagyon takarékos: nem költ fölöslegesen anyagot és energiákat semmire; abból szerkeszt, ami a rendelkezésére áll. 3. Az állatok osztályozásakor nemcsak a külső struktúrákat vette figyelembe, hanem felismerte a különféle szervezetekben közös alapvető szerveződési egységeket. Hite szerint az egész élővilág leírható lett volna a szerveződés egységes elve szerint; az élővilág tehát nem a különböző életformák egyszerű gyűjteménye. 4. Megfigyelései és értesüléseinek értelmezése szerint felismerte a szerkezeti homológia fontosságát, tehát az alapszabásában hasonló organizációjú szervek jelenlétét a különbözőnek látszó élőlényekben, és a funkcionális homológiát vagy analógiát, azaz azt, hogy a különböző szerkezetű szervek valami módon ugyanazt a funkciót szolgálhatják: pl. a kéz, a mancs és a pata analóg struktúrák. (Ezek az elvek jelentik az alapját a modern összehasonlító anatómiának is.) 5. Az adatainak feldolgozása nyomán rájött arra is, hogy az általános struktúrák a specializáltabbak előtt jelentek és jelennek meg, és hogy a szövetek a szervek előtt differenciálódnak. Arisztotelész hatása óriási volt; bár sokszor félremagyarázták, mégis több, mint másfélezer éven át elsődleges tekintélynek számított sok biológiai témában is (ezért kapta a “biológia atyja” megtisztelő címet). Írásait az arab birodalom tudósai fordították le arab nyelvre és közvetítették az európai kultúrába. Azok közzétételét azonban évszázadokon át tiltották. Először IX. Gergely pápa engedélyezte a megjelenésüket 1231-ben. Ettől kezdve a katolikus teológia próbálta meg egyeztetni a saját felfogásával (főleg Aquinói Szent Tamás munkáiban).

Alexandriában, a nagy ókori tudományos központban nyílt volna lehetőség komoly biológiai felfedezésekre. Az ember anatómiája és élettana vonatkozásában ez meg is történt. Az állattan nem volt ilyen szerencsés. Az alexandriai Muszeion könyvtárosa, a költő kürénéi Kallimakhosz (i. e. 320–240) két állattani művet írt: “A halak megnevezéséről” (“De piscium appellatione”) és “A madarakról” (“De avibus”). Az utóbbi műve alapján ő a görögök első tudományos ornitológusa. (A munkája elveszett.)

Az alexandriai Muszeion egy későbbi könyvtárosa, a büzantioni Arisztophanész (i. e. 257–180) az antik görögök irodalmi műveinek kiadása mellett kivonatolta a még Arisztotelésztől elkezdett, majd főleg Theophrasztosz által kiegészített állatleírásokat; ezeket egyetlen iratban egyesítette “Az állatokról” (“De animalibus”) címmel.

Az Arisztotelész megkezdte úton járt a troászi Lükón (i. e. 250 körül), aki filozófus és természetbúvár volt; a peripatetikus iskola vezetője. Vizsgálatokat végzett az állatok keletkezéséről, a testrészeikről, a fajspecifikus különbségeikről Arisztotelész szellemében (de nem a korai mester minőségében).

A sztoikus és főleg a cinikus filozófusokkal megkezdődött az állatok viselkedésének erkölcsi példázatokká válása. A cinikus filozófusok szerint az állatok magasabb rendűek az embernél, mert egyszerűbbek és nem rendelkeznek vagyonnal. Az ésszerűség hiányát náluk más erények kompenzálják. (Nézeteik tehát nem természetismeretiek, hanem erkölcsi célzatúak.)

A i. e. II. századtól az állattani ismeretek hanyatlásnak indultak (akárcsak a többi természettudomány is). Még megjelennek zoológiai művek, de ezek már egyre kevésbé alapszanak a szerző saját megfigyelésein, inkább csak korábbi szerzők műveiből kompilált – sokszor azért mégis értékes – alkotások. Így pl. a veronai Aemilius Macer (meghalt i. sz. 16) római költő írt egy tankölteményt “Ornithogonia” (“A madarak keletkezése”) címmel. Nagyra tartották a mündoszi Alekszandrosz (i. e. 50 körül) állattani munkáit, pedig azokban a zoológia már csak könyvből merített tudás volt. Ugyanebben az időben Dorion természetbúvár írt egy nagy és alapos kompilált művet “A halakról” (“De piscibus”) címmel. I. e. 10 tájt II. Iuba, Mauretania királya írt egy görög nyelvű munkát Észak-Afrika állatvilágáról (műve elveszett, azonban adatait Plinius felhasználta enciklopédiájában).

A kompilált munkák között talán a legértékesebb volt id. Caius Plinius Secundus enciklopédiája. Az ő “Historia Naturalis”-ában a VIII–XI. könyvek foglalkoznak az állatokkal. VIII.: Animalia terrestria (szárazföldi állatok); ebben a rendszertani részek keverednek az állatföldrajzival. IX.: Aquatilia (halak és vízi lények); X.: Volucres (szárnyas, repülő lények és madarak); ebben megpróbálkozott a madárvilág rendszertani felosztásával úgy, hogy elsősorban a lábuk alapján csoportosította azokat (hajlított körműek, ujjas lábúak, úszólábúak). XI.: Insecta (rovarok). Elfogadta Arisztotelész nagy állatcsoportjait, de nem akarta azokat rendszerezni. Elsőként vette észre, hogy a szivacsok és az Actinidiák különleges lények a növény- és az állatvilág határán, ezért külön, a “Növényállatok” csoportjába sorolta őket. Ismertet olyan állatokat is, amelyeket a peripatetikus állattan még nem ismert, elsősorban Afrika és Ázsia emlőseit. (Némely, Arisztotelész által említett állatot viszont kihagyott.) A méhek szaporodását rejtélyesnek tartotta (jóllehet ezt Arisztotelész már kielégítően megfejtette); a királynőt hímnek vélte. Saját megfigyelése pl., hogy a halódó hattyú nem énekel. Említést tett a barátságos delfinekről. (A műnek ez a része számos középkori és kora újkori munka alapja lett.)

A viszonylag késői zoológiai munkák közé tartozott Lucius Apuleius (150 körül) római író műve a halakról, amiben sok elnevezést maga alkotott.

Jóval terjedelmesebb a római Claudius Aelianus (175?–235) 220 körül írt műve görög nyelven “Peri zoón idiotétosz” (“De natura animalium”, “Az állatok természetéről”) címmel. Legfontosabb forrásai: Homérosz, Démokritosz, Arisztotelész, Megaszthenész, a mündoszi Alekszandrosz, II. Iuba, Plinius és a saját (kevés) tapasztalata. A 17 könyv fejezetei egy-egy állatfaj viselkedését tárgyalják. A közel 1000 állatot említő mű megfigyelések, történetek és anekdoták gyűjteménye, gyakran erkölcsi célzattal.

Az ókor végi “zoológia” állapotát illusztrálja a talán 180 táján feltehetőleg Alexandriában keletkezett “Phüsziologosz” (“Physiologus”) című alkotás, ami voltaképpen épületes és fantasztikus állattörténet- és leírásgyűjtemény. (Tartalmának jó része visszavezethető Hérodotoszra, illetve a népi szájhagyományokra.) 48 történetből áll valódi vagy mitikus állatokról, növényekről, kövekről, amelyeknek csodálatos, nagyrészt meseszerű tulajdonságait az egyes történetkék végén Krisztussal, az ördöggel, az egyházzal, az emberrel, stb. hozták valahogyan összefüggésbe, illetve az allegorikus történetkékhez erkölcsi tanulságokat illesztettek. (Az egész mű tükrözte az akkori szemléletet, hogy a valódi dolgok megismerése feltárja az isteni láthatatlan dolgokat. A mű nem olyan természettörténet, mint Plinius munkája, hanem egy folklorisztikus népszerű könyv. A történetek latin fordítását átvették az egyházatyák és nyomukban az egész keresztény középkor, mert a mesék alkalmasnak tűntek a keresztény szimbólumok illusztrálására, erkölcsi tanulságok levonására. A mű lett tehát a keresztény természetszimbolika fő forrása. Erkölcsi tanításokat is rejtő meséi a bestiárumokban, majd az állatmesékben éltek tovább, eléggé súlyos tévedéseket hirdetve, és akadályozva ezzel a valóság tényleges feltárását. Tévedései mai tévhiteinkben, szólásainkban és meséinkben is élnek.)

A IV. században élt természetbúvár, a burdigalai (azaz bordeaux-i) Ausonius (310–382), Gratianus császár nevelője, Ovidius és a kilikiai Oppianosz műveit követve leírta a Rajnába ömlő Mosel halait.

Már kifejezetten a keresztény hittételek igazolására íródott – a természettudományokból kölcsönzött érveket csak felhasználva – Baszileiosz (Nagy Szent Vazul; 330 körül–379) “Hexahéméron” c. műve, amelyben a Biblia teremtéstörténete által leírt sorrendben tárgyalta az élettelen és az élő világot. Az állatcsoportok leírásánál az antik tudomány eredményeit közölte. Megkülönböztette az elevenszülő vízi állatokat (delfin, fóka) az ikrarakó halaktól. A négylábúakról alig szólt valamit, de nagyon érdekelték a madarak.

Az enciklopédikus összefoglalások utóda akart lenni a 450 körül élt Polemius Silvius, egy nagy “katalógus” kompilátora. A “Laterculus” című szójegyzékszerű enciklopédikus műben a levegőt lélegző, a négylábú és a vízi élőlényekről is készített jegyzéket. A munkában foglalkozott 130 madár-, 26 kígyófajjal, majdnem 60 ízeltlábúval (de közéjük sorolta a szalamandrát is!); a mintegy 150 vízben élő állat jó része hal (de közéjük került a delfin és egyes lábasfejűek is!). (Ez a mű a római kor legteljesebb állatkatalógusa, jóllehet nem minden tárgyalt állata azonosítható. Az állatok csoportosítási rendszere és a csoportképzés módja nagyon zavaros.)

5. A(z emberi, állati) szervezet struktúrája és működése

Az antik görögök – elsősorban az orvosok – az állati és az emberi egyedeket egységes szervezetnek gondolták. Részeiket boncolással feltárták ugyan, de csakis az egész szervezetet gondolták szervezett mikrokozmosznak. Náluk még nem alakult ki az egyes szervek külön tanulmányozása, és nem voltak még fogalmaik a szervezet egyes részműködéseinek (pl. anyagcsere, keringés, kiválasztás stb.) elkülönülő vizsgálatára sem.

Már a legelső ismert görög orvosi iskolákban is boncoltak állatokat. Az i. e. 550 táján élt knidoszi természetbölcselő és orvos Eurüphón, a knidoszi orvosi iskola megalapítója, az állatok belső részeit is jól ismerte. Ám ő ezt az ismeretet már nem jóslásra, hanem gyógyításra próbálta felhasználni.

A vele majdnem egy időben élt Alkmaión (i. e. 510 körül) krotóni orvos, a püthagoreusokhoz közel álló természetbölcselő, a krotóni orvosi iskola megteremtője volt. Ismeretei még inkább filozófiai jellegűek, de az emberi életjelenségeket már annyira részletesen tárgyalta, hogy iskolája fejlesztette az orvosi tudást elsőként a tudomány színvonalára. A szervezet elemzésére ő is állatokat boncolt. A boncoláskor a vérereket hol vérrel teltnek, hol meg üresnek találta. Ezért úgy gondolta, hogy a vérrel telt erek a “vércsövek”, a vért nem tartalmazó erek pedig nyilván “levegőcsövek”. (Ez a tévedés majd hétszáz évig tartotta magát.) Kecskék boncolása közben fedezte fel a fülkürtöt; ám ebből arra következtetett, hogy a kecskék a fülükön keresztül lélegeznek. Boncolásai alapján felfedezte, hogy a szem összeköttetésben áll az aggyal (vagyis felfedezte a látóideget). Úgy gondolta, hogy ezen a csatornán áramlanak az érzéki benyomások. A püthagoreusok elképzelései szerint ő is az agyvelőt tartotta az értelem székhelyének. Ugyanis az agy alapján levő verőereket a világmindenséget betöltő és éltető “pneuma” szállítócsövecskéinek vélte, amelyeken keresztül a “mikrokoszmosz” (az ember) érintkezésben van a “makrokoszmosz”-szal” (a világmindenséggel). Az álom oka szerinte a vérnek a “vért vezető erek”-be való visszahúzódása. Ha a vér túlságosan lehűl, akkor az alvás átmegy a halálba. Megfigyelte a különbségeket a verőerek és a gyűjtőerek között. A testben elgondolásai szerint különféle ellentétes nedvpárok vannak; ha ezek egymással harmóniában vannak, akkor az egyén egészséges (az egészség tehát izonómia).

A klazomenai Anaxagorasz (i. e. 500–428) természetfilozófus szintén boncolt; a boncolás alapján leírta az agy oldalkamráit. Ismerte a halak légzését is.

Az élő szervezet működéséről az első összefüggőnek mondható “elméletet” az akragaszi Empedoklész (i. e. 495 körül–435 körül) alakította ki. Ő a filozófiájában kifejtett elemek keveredésére, valamint a szeretet és a gyűlölet ellentétpárjára – mint kölcsönhatásra – építette elgondolását az élő szervezetről. Az elegendő elemkeveredés és a szeretet túlsúlya esetében célszerű élőlények jönnek létre, és ekkor a test egészséges; vagyis az egészség e négy elem harmonikus, egyenletes elkeveredése a szeretet uralma mellett. Pl. a csontokat 4:2:1 arányban alkotja a föld, a tűz és a víz. A vérben viszont a négy elem egyenlő és harmonikus arányban van képviselve. A táplálkozás nedves anyagok felvételét jelenti, a növekedés oka a meleg; az álom oka a vér lehűlése, míg a vér teljes lehűlése a halál. A halál azonban csak az anyagok átrendeződése, amit a ciklusos mozgásnak megfelelően megint újabb életre kelés követ. A légzést a vízóra (klepszidra) mechanizmusához hasonlította: a vér lefelé történő mozgása (talán a diasztolé) során a levegő beáramlik bizonyos kicsiny erecskékbe, és ezzel létrejön a belégzés; amikor a vér felfelé tart (talán szisztolékor?), akkor a levegő az erecskékből kiszorul, és létrejön a kilégzés. (Ezek szerint már az i. e. V. században megkezdődött az élő szervezet folyamatainak összehasonlítása az ismert természetes vagy mesterséges fizikai szerkezetekével.) De nemcsak a tüdővel hozta kapcsolatba, hanem a bőr ereivel is: amikor a vér a test belseje felé távozik, akkor a bőr pórusain át betódul a levegő.

Leukipposz tanítványa, Démokritosz (i. e. 460 körül–370) az atomelmélete segítségével magyarázta a legfontosabbnak vélt életfolyamatot, a légzést. Légzéskor a lélek atomjait a levegőből vesszük fel, illetve adjuk le; az élet ezért van a légzéshez kapcsolva. A levegőből felvett lélekatomok teszik a test részeit érzésre és mozgásra képessé. Ha a lélekatomok kiszorulnak a testből, az jelenti a halált. Alváskor megváltozik a légzés; ezért ilyenkor a lélek elernyed.

A már említett Hippokratész szerint az egészség a legfontosabb 4 testnedv – a vér (haima), a sárga (kholé) és a (nem létező) fekete epe (melaina kholé), valamint a nyák (phlegma) – arányos, harmonikus keveredése (“eukrászisz”) a megfelelő helyeken. Ezt meghatározza az öröklés, az éghajlat, az évszakok, a táplálék. (A valóságban a három nedv sohasem keveredik egymással ténylegesen. Ez a nedvkórtani (humorálpatológiai) szemlélet a püthagoreusok és Empedoklész befolyását tükrözi; valójában élettani alapja nincsen. Mégis ez dominálta az orvoslás elméleteit Hippokratész után néhány évszázadon át, mert akkor hasznos munkahipotézis volt: a leggyakrabban látható tünetek valóban nedvekkel vagy éppen a hiányukkal kapcsolatosak, pl. vérzés, hurutos nyák, hányás, hasmenés, genny, vizelet, illetve kiszáradás, száraz köhögés, székrekedés, sorvadás, bélelzáródás, kőbetegségek stb. Hatásai ma is érezhetők.) Munkássága nem különíthető el tisztán a “Hippokratészi Gyűjtemény”-ben megmaradt művekből, amit azonban később kezdtek összeállítani. (Ezért később tárgyaljuk.)

Elsőként a filozófus Platón ismerte fel a szív pumpáló működését: szerinte a szív úgy pumpálja a részecskéket a gyűjtőerek csatornáiba, mintha kútból lökné fel; a gyűjtőerekben a véráramlás keresztülfolyik az egész testen.

Arisztotelész a lelki működések középpontjának a szívet gondolta: végső soron a szív a felelős szerinte a mozgásért, a táplálkozásért, az érzékelésért, az észlelésért, a gondolkodásért. De itt zajlik szerinte a vérképzés is, meg a hőtermelés; a testmeleg a szívből áramlik széjjel a testbe. A vér a test tápláléka; azért meleg, mert a szív azt “főzi”; a forrását érezzük szívdobogásnak. Ismerte a vér megalvadását és annak néhány zavarát. Úgy vélte, hogy a genny megrohadt vér. A szívből indulnak ki az erek, amelyek a készített táplálékot szétviszik a testbe. Az agyat csak vérhűtő szerepűnek vélte, így ez lenne a szervezet leghidegebb helye (ez jelentős visszalépés Alkmaión, a hippokratészi iskola, de még Platón egyik-másik korábbi nézetéhez képest is); a hűtés közben keletkezik a nyák (phlegma), ami a rostacsonton át jut ki az agyból az orrba. Ebben a munkájában úgy vélte, hogy az agy nincsen összeköttetésben az érzékszervekkel (holott már Alkmaión észrevette az összeköttetést). A tüdő fújtatóként működik és szintén hűtő funkciójú. A tápcsatorna szervei az ételeket a meleg segítségével elfolyósítják; a feldolgozott tápanyagok gőzei jutnak be az erekbe. Egy részük azokon át kerül a szívhez (ami aztán vérré “főzi” azokat), másik részüket az izmok és az érzékszervek értékesítik, míg a maradék a többi testrésznek jut. A máj és a lép pótlólagos vérképzők a szív mellett.

Az atomista materialista Epikurosz (i. e. 341–270) fejtette ki azt az érdekes gondolatot, hogy a szerveket a gyakorlás fejleszti és a nemhasználat (nyugalom) pedig gyengíti. (Ezzel útjára indította azt az elképzelést, hogy az élők szerkezetét a működés befolyásolja, sőt, esetleg meg is határozza.)

A karüsztoszi Dioklész (i. e. 330 körül) orvos Arisztotelész tanítványa volt. Átvette a hippokratészi nedvek tanát, az empedoklészi elemeket, és hangsúlyozta a pneuma szerepét is. Athénban rendszeresen boncolt, ő használta először a bonctanra az “anatómia” kifejezést. Ő írta meg az első anatómiakönyvet. Szerinte a szív a véráramlás forrása. A meleg vér a “pneuma” hordozója; a nyák és az epe csak megrontja a pneumát.

A kószi Praxagorász (i. e. 320 körül) orvos elsőként különböztette meg a verőereket (artériákat) a visszerektől (vénáktól). Lehet, hogy ő fogalmazta meg először azt a nézetet, hogy az erek közül csak a visszerekben folyik vér, míg a verőerek a “pneuma” szállítói. Ez a pneuma a szívből kiindulóan irányít minden tudatos mozgást és minden lelki tevékenységet. Ő már 11-12-féle testnedvről beszélt; ezek szerinte mind a táplálékból keletkeznek. Kidolgozta az érverés (pulzus) megfigyelésének jelentőségét a betegségek felismerésében. Úgy gondolta, hogy a test melege szerzett és nem veleszületett. Szerinte az érzékelés szervei az idegek. Észrevette, hogy a gerincvelő és az agy egymással összefüggésben vannak. Számos könyvet írt anatómiai és diagnosztikai témákról.

A kitioni származású filozófus, Zénón (i. e. 336–264) az orfikusokhoz hasonlóan úgy vélte, hogy a világot átitató pneuma a légzéssel kerül a megszületett új élőlénybe, és a légvételekkel indítja meg az életműködéseket.

Az orvosi (emberi, gyógyításra irányuló) élettan nagy minőségi fejlődése már Arisztotelész munkássága után, a hellenisztikus korszak elején az egyiptomi, Nagy Sándor alapította Alexandriában következett be. Ezt a korszakot két nagy név fémjelzi: Hérophiloszé és Eraszisztratoszé; körülöttük azonban dolgoztak más neves orvosok is.

Hérophilosz (i. e. 330 körül–280 körül) nemcsak állatokat, hanem emberi testet is boncolt és struktúráit összehasonlította a nagy állatokéival. Szerinte a szervezet működését négy erő (“dünamisz”) irányítja: a táplálót a máj, a melegítőt a szív, a gondolkodót az agy és az érző erőt az idegek hozzák létre. Rendszeres anatómiai kutatómunkát is végzett, főleg kivégzettek tetemein. Megfigyelte halálraítéltek szervműködéseit is (ilyen irányú észleletei az élettan megalapozását is jelentik). Felismerte az agy funkcióját: az érzékelés és a mozgás, a lelki élet mind összefüggésben van az agy tevékenységével. Részletesen leírta az idegrendszer anatómiáját; az agyat beosztotta nagy- és kisagyvelőre. Megtalálta az agykamrákat, leírta az őket összekötő járatokat, az agyhártyákat és az agy ereit. A homlok közelébe eső első agykamráról úgy vélte, hogy a szemmel áll összefüggésben; a leghátsó agykamrát pedig a gerincvelővel hozta kapcsolatba. Ő fedezte fel az agykamrákba vezető érfonatokat (plexus choroideusokat). Sertésekben, marhákban a koponya alapján hátul látható gazdag érhálózatot ő nevezte el “csodarecé”-nek (rete mirabile). Először különböztette meg világosan az idegeket (ő már az idegeket nevezte “neurón”-nak), az inakat és a vérereket; ismerte az erek burkait. Rájött, hogy az inak az izmok végződései, amelyek a csontokhoz rögzítik azokat. Felismerte, hogy kapcsolat van az agy és az idegek között. Úgy vélte, hogy vannak érző- és vannak mozgatóidegek, mert az előbbiek sérülése csak az érzékelés károsodását vagy elvesztését okozza, míg az utóbbiaké meg csak a mozgásét. Pontos ismereteket közölt a szem szerkezetéről. A vékonybél első részét ő nevezte el 12 ujjnyi bélnek (“dodekadaktülosz”-nak, “duodenum”-nak). Pontosan és természethűen írta le a férfi és a női nemiszerveket. Megkülönböztette a heréket, a mellékheréket és az ondóvezetéket. Részletesen leírta a petevezetéket, és felfedezte a petefészket is. Úgy gondolta, hogy ezek az ondóvezeték és a herék analógjai: tehát a női magot hozzák létre. Úgy vélte (tévesen), hogy a petevezeték a húgyhólyagba szájadzik, tehát hogy a női mag a húgyhólyagon át kerül kiürítésre. Megfigyelte a szív szerkezetét és működését; az érverést a szívműködés eredményének tartotta, és felismerte a klinikai jelentőségét. A pulzusszámot vízórával mérte. Rájött, hogy a nyaki erek leszorítása eszméletvesztést vonhat maga után. Szerinte a légzés csak mechanikai folyamat: összehúzódásból (“szisztolé”) és kitágulásból (“diasztolé”) áll. Anatómia alapokon magyarázta a régi “pneuma”-tant. Eszerint a szervezet a “pneumá”-t a légcsövön át szívja magába. A pneuma innen a szívbe, majd a verőerekbe kerül. A szívben összekeveredik a vérrel, itt megtisztul, átszűrődik, és úgy jut az agy felé. A csodarecében újabb szűrése történik, ezután a pneuma az agyi érfonatokon át behatol az agykamrákba.

Hérophilosz fiatalabb kortársa volt az ugyancsak Alexandriában dolgozó és Khioszból származó Eraszisztratosz (i. e. 310 körül–245 körül). Jelentősen továbbfejlesztette az anatómiai ismereteket és a szervek funkcióiról alkotott elképzeléseket. Ő már majdnem rendszeres anatómiai kutatómunkát végzett, továbbfejlesztette a bonctan technikáját is. Úgy gondolta, hogy a test szövetei idegekből, gyűjtő- és verőerekből vannak összetéve, a megmaradó üregeket a kiáradó vér alvadéka tölti ki, ezt nevezte “parenchimá”-nak (legalábbis a máj esetében). A szövetek végső alkotórészei az atomok, amelyek a táplálékból képződnek, és a már ott levő atomokat kiegészítik, azok a táplálkozás és a légzés útján folyamatosan megújulnak. (Ez volt az első kísérlet arra, hogy a spekulatív nedvelméletet egy olyan másik elképzeléssel helyettesítse, amely a test szilárd alkotórészeinek nagyobb szerepet tulajdonít.) A szövetek atomjainak kicserélődéséhez az új atomokat három csőrendszer szállítja: 1. a verőerek (artériák) szállítják a pneumát, 2. a visszerek vagy gyűjtőerek (vénák) a táplálékot, 3. az idegek pedig az agyvelő utasításait. Szerinte az energiát az élethez a “pneuma” adja. A táplálék a gyomorban megőrlődik, majd valamilyen “pneuma”-szerű anyaggá alakul át, az felszívódik, és a májban dolgozódik fel vérré. A légzést a táguló mellkas idézi elő a “légüres tértől való irtózás” (a “horror vacui”) elve alapján: mivel a tágulás űrt hozna létre, a mellkasban levő tüdőbe beáramlik a pneuma. A mellkas által összenyomott levegő azután a “vénaszerű artérián” (arteria phlebotes) átpréselődik a szívbe, ahol a bal kamra “magába szippantja” (ismét az “űrtől való irtózás” miatt). A szívkamra összehúzódásakor a pneuma egy része a szervezetbe, másik része az agyba áramlik, a visszaáramlását a záródó billentyűk megakadályozzák; ezeket elnevezte (ma is így hívják őket). A billentyűk átfordulását pedig a szív ínhúrjai gátolják meg. A táplálékot a máj alakítja át vérré; a vért aztán a jobb oldali szívkamra fogadja be és árasztja szét a testben (boncoláskor ugyanis ő is csak a vénákban és a szív jobb oldalán talált vért, míg a verőerekben és a szív bal oldalán csak levegőt észlelt). Megsejtette azt is, hogy a verőerek és a visszerek valami módon kapcsolatban vannak; néha ugyanis a verőerekből is vér szökik ki. Ezeket a feltételezett kapcsolatokat “szünanasztomószisz”-oknak nevezte. A szünanasztomósziszok normális körülmények között zárva vannak (hiszen a verőerekben levegő van), de a verőerek sérülésével egyidejűleg megnyílnak, és hogy ne maradjon üres tér (amitől a “természet irtózik” – hirdette ő is Arisztotelész nyomán), az artériákból kiszökött levegő helyébe a vénákból tódul a vér. A máj a táplálékból a vér mellett még epét is készít, ez az emésztőrendszerbe kerül, de bejuthat a vérbe is, létrehozva az “epés” (kolerikus) lelki alkatot. (Nagyvonalú élettani rendszerét Galénosz fejlesztette tovább.) Leírta és összehasonlította a nyúl, a szarvas és az ember agyának felszínét, az agytekervényeket és a barázdákat. Szerinte a nagyagy azért tekervényezettebb, mint a kisagy, mert a gondolkodás rendkívül sokrétű; a kisagy meg kevésbé barázdált, mert az általa irányított mozgások kevésbé változatosak. Az agyfelszín tekervényezettségének különbségei alapján az értelem fejlettségét az agyvelő barázdáltságával hozta összefüggésbe. Megsejtette, hogy az agy az egész szervezettel kapcsolatban van. Szabad szemmel látható, tapintással ellenőrizhető különbségeket észlelt a gerincvelői idegek között; egyes idegekről úgy látta, hogy a gerincvelő lágyabb állományából erednek és puhábbak, másokat keményebbnek tapintott, és a gerincvelő kemény burkoló rétegéből származtatta őket. A puhábbakat érző-, a keményebbeket pedig mozgatóidegeknek tartotta. (Ez az eredeztetés és a tapintásbeli eltérés nem valós, de a kétféle funkció elválasztása nagyszerű megsejtés volt. Az utóbbi elv azonban hamarosan elveszett.) Az egészség fennállásának és a betegség kialakulásának magyarázatára nem tartotta kielégítőnek a hippokratészi iskola nedvkórtanát: a nedveken kívül a szilárd részeknek (az atomoknak) és a pneumának is fontos szerepet tulajdonított. A testnedvek között nem említette a (nem is létező) “fekete epé”-t.

A “Hippokratészi Gyűjtemény”-t (“Corpus Hippocraticum”-ot) is az alexandriai orvosok és tudósok kezdték összeállítani i. e. 250 tájától kezdődően. Benne egészen ősi, még Hippokratészt is jóval megelőző, de Hippokratésznél sokkal későbbi írások is szerepelnek. Az egyik szerint az állatok és az ember üreges szerveinek valamiféle vonzóereje van, és minden laza szövetnek valamifajta felszívóképessége. A vér a táplálkozással felvett anyagokból képződik a májban. A “pneuma” a tüdőkön át a vérbe jut; innen egy része az agyba, másik része a belekbe kerül, a harmadik rész a szívbe a vérereken át. A meleg pedig a bal oldali szívfélből ered; a bal szívkamra azért vastagabb, hogy ezt a meleget megtartsa. A vér mozgásának motorja a jobb szívkamra, itt a hideg vér a tüdőverőéren át a pneumával keveredik. A vért a bal kamra melege hevíti fel. Mozgásának jele az érlöket (pulzus). A mirigyek működése a fölösleges nedvek kiválasztása. A Gyűjteményen végig vonul az az elképzelés, hogy a mirigyszerű felépítésű agy a lélek székhelye; a vérnek és a pneumának két edényen át kell ide eljutnia. Az agy sérüléseinél megfigyelték a keresztezett bénulást, és azt, hogy a nyitott koponyán át az agyfelszín izgatása a test ellenkező oldalán mozgásokat idézhet elő. A vizelet a vese által készített szűrlet. Egyik legfontosabb irat Polübiosz (Hippokratész veje) könyve “Az emberi természetről” (“De natura hominis”). Ebben összekapcsolja a négy nedv tanát a négy alapminőséggel: a vérhez rendeli a meleg és a nedves, a sárga epéhez a meleg és a száraz, a “fekete epé”-hez a hideg és a száraz, a nyákhoz pedig a hideg és a nedves sajátosságot. A négyes szkémájában a vérnek megfelel a tavasz, a sárga epének a nyár, a “fekete epé”-nek az ősz, a nyáknak pedig a tél. Ezért a klimatikus és az évszakos változások képesek befolyásolni a szervezet állapotát; ezt ki lehet használni a gyógyulás elősegítése érdekében. (Megértettek tehát valamit abból, hogy a környezet befolyásolni képes az élők működéseit.)

A többi tudományhoz hasonlóan, az életműködésekről alkotott ismeretek is halványultak, a megjelenő művek egyre gyengébbek lettek az i. e. II. századtól. Alig vagy egyáltalán nem foglaltak magukba olyan elméleti rendszert, mint az alexandriai nagy orvosoké volt. A régebbiek írásaiból kompilált művek tartalmaztak ugyan új felfedezéseket is, de egyre jellemzőbb lett babonákkal, misztikus tanokkal keveredésük. A rómaiak orvostudománya pedig csak a legszorosabb értelemben vett gyógykezelésre szorítkozott, elméleteket nem termelt. Még az orvosi mesterséget is inkább görögökre bízták (akiknek tevékenységét aztán nem nézték túlságosan jó szemmel).

Az i. e. 130 körül élt Marinosz orvos felfedezett és leírt hét agyideget és néhány mirigyet a tápcsatornában.

A rómaiak idegenkedése a görög orvosoktól csak Aszklépiadész színrelépésével változott meg. A bithüniai Pruszából származó Aszklépiadész (i. e. 124 körül–56 körül) tevékenysége azonban más szempontból volt sokkal fontosabb. Ő a démokritoszi–epikuroszi atomelméletre alapozva kialakított egy olyan elméletet, amely elvetette a hippokratészi nedvelméletet, és helyette a szervezet szilárd alkotórészeire és azok működéseire helyezte a fő hangsúlyt (ezért szolidáris elméletnek nevezhető). Szerinte az emberi szervezet állandóan áramló atomokból áll, és ezek mozgás hol sűrűsödést, hol meg ritkulást, “csatornák”-at és “pórusok”-at hoz létre. Az áramlás “pórusok”-on keresztül történik, és ettől függ minden életműködés; az egészség, illetve a betegség is. Az emésztés a táplálék atomjaira szétesése és a létrejött részecskék megfelelő elosztódása a nekik megfelelő pórusokba. (Tehát a gyomorban és a belekben nem emésztődik meg semmi, hanem a táplálék atomjai egyszerűen szétáradnak a testben.) A vér lüktetését (a pulzust) az okozza, hogy a levegő atomjai beáramláskor tágulást idéznek elő.

Inkább antropológiának, mint élettannak nevezhető az enciklopédista idősebb C. Plinius Secundus nagy művében az emberről szóló rész: a VII. könyv. Úgy vélte ő is, hogy az egész élővilágból joggal kell kiemelni az embert a szellemi teljesítménye alapján, de azt is észrevette, hogy az egész élővilágból éppen az ember szorul a legtöbb segítségre: nincs saját meleg bundája (mások bőrét veszi kölcsön), nincs saját bezáró-védő héja vagy háza (úgy kell ilyet külön építenie magának), csupaszon és tehetetlenül születik stb. Felsorolta az egyes emberfajták különbségeit, de nem próbálta meg magyarázni őket.

Az attaliai Athénaiosz (50 körül) orvos Rómában megalapította a pneumatikus orvosi iskolát a sztoikusok filozófiájában szereplő “pneuma” alapján. Szerinte van meleg-száraz és hideg-nedves pneuma. A pneuma alkotja az érzékeket, a lelket, a testmeleget és általában a kézzel meg nem fogható testi összetevőket.

Kortársa, az epheszoszi Ruphosz (latinosan Rufus; 50 körül) orvos majmokat is boncolt. Elsőnek ismerte fel a látóidegek kereszteződését (a chiasma opticumot) az agy alapján, valamint a szemlencse tokját. Pontosan leírta a női nemi szervek anatómiáját. Úgy vélte, hogy az ember minden tevékenységét az idegek irányítják. Írt a veséről, a húgyhólyagról, a pulzusról, a hashajtásról és a köszvényről; foglalkozott az elmebajokkal is. A lázat annyira hasznosnak vélte, hogy szerinte mesterségesen is elő kell idézni. Foglalkozott a többes magzatképződéssel és a női meddőséggel is.

A 100 körül élt kappadókiai Aretaiosz az eklektikus orvosi iskola híve: az egészség és a betegség magyarázatába a metodikusok atomos-szilárd alkotórészeket előtérbe helyező elképzelése mellett a “pneumá”-t is bevonja, de az élettanban helyet ad a hippokratészi “phüszisz”-nek is. Feltételezett a szervezetben egy új tényezőt, a tónust, ami – mint valami szalag – összetartja a szilárd részeket. A koponyasérülések következtében néha fellépő és ellenkező oldali (keresztezett) bénulások okaként azt tartotta, hogy az idegek nem haladnak azonos oldalon egészen a végződésükig, hanem mindegyikük átkereszteződik a másik testfélre, tehát az eredésükhöz képest X alakban keresztezik egymást. Azt gondolta, hogy a gerincvelő csupán az agy nyúlványa. Felismerte a májkapuér jelentőségét.

Az ókor végének egyik legnagyobb orvosa lehetett a Rómában dolgozó epheszoszi Szóranosz (85?–145 körül). A metodikus orvos mintegy húsz művet írt (ezek közül csak kevés maradt ránk). Állatokat boncolt; ezért a női szervezet anatómiai leírása nála nem tökéletes, bár a nemiszervek tekintetében igen fontos.

Sertésboncolás Galenosz könyve 1565-ös kiadásának címlapján. Körben tudósok állnak, a boncolást maga Galenosz végzi.
Sertésboncolás Galenosz könyve 1565-ös kiadásának címlapján.

Majdnem egy nemzedékkel később élt és működött viszont az ókorvég valóban legnagyobb orvosa, a Pergamonból származó Klaudiosz Galénosz (latinosan: Claudius Galenus; 130 körül–200). Megalapozta a kísérletes élettant; a teljes antik orvosi tudást egységes, de eklektikus filozófiai gondolati vázra támaszkodva elméleti szempontok szerint összefoglalta. A boncolás módszerével azonban gyakran a legfontosabb életműködések lezajlását akarta megfigyelni. Feltehetőleg ő végezte az első élettani kísérletet. Céltudatosan alkalmazott ugyanis olyan kísérletes eljárásokat, amelyek a legfontosabb idegélettani vizsgálati módszerekké váltak, ilyen pl. a szervek idegeinek átvágása, majd a beidegzéstől megfosztott szerv működésváltozásának megfigyelése, vagy a központi idegrendszer bizonyos területeinek át- vagy bemetszése, majd annak a megfigyelése, hogy mi történik azokkal a testrészekkel, amelyek az átvágás vagy bemetszés szintje alatt helyezkednek el. Az afrikai majmok boncolásából az ember anatómiájára következtetett. (Ekkor ugyanis már kezdték tisztátalannak tartani az emberi test boncolását.) A következtetései az emberre vonatkoztatva helyenként hibásak voltak. Pontosan leírta az izmokat és a csontokat, csonthártyákat és porcokat, ízületeket és szalagokat. Hét pár agyideget különböztetett meg (a szaglóideget és a szemtávolító ideget nem ismerte). A nervus laryngealis recurrens elkötésével és a viselkedés megfigyelésével igazolta azt, hogy az agy irányítja a hangadást: amikor az ideget az élő állatban átmetszette, megszűnt annak visítása. (Ezzel először alkalmazta a struktúra és a funkció együttes kutatásának azt a módszertani szintézisét, amin az élővilág megismerése ma is alapszik.) A gerincvelőt több helyen átmetszve tanulmányozta a mozgás szabályozását. Leírta a szívbillentyűket, megfigyelte a strukturális különbségeket a verőerek és a visszerek között. Elkötötte a húgyvezetéket, hogy kimutathassa a vesék és a húgyhólyag működését. Ennek alapján tudta (az is lehet, hogy ő fedezte föl), hogy a vizeletet a vesék termelik. Nagyon nagy jelentőségű annak kimutatása, hogy a verőerekvért és nem levegőt szállítanak (mint ahogy azt már több mint 400 éve tanították). Az idegrendszer működését Hérophilosz és a sztoikusok elméletei alapján vázolta. Hérophiloszt kijavítva felfedezte, hogy a petevezeték a méhbe szájadzik. A férfi és a női nemi szerveket analógoknak gondolta; szerinte a petefészek a női here.

A “pneuma”lélegzéssel kerül a szervezetbe. Megállapította, hogy a mellkas mozgatását a rekeszizom és a bordaközti izmok végzik; megtalálta az őket ellátó idegeket is; gerincvelő-átmetszéssel arra is rájött, hogy a légzés megáll, és bekövetkezik a halál, ha ezt a nyakszirti régióban teszi. Elsőként gondolta úgy, hogy a légzés nemcsak ad valamit a vérhez (a “pneuma phüszikón”-t), hanem el is távolít belőle valamit (a “fuliginózus gőzök”-et) a kilégzés során. A beszívott pneuma a szív üregeiben elegyedik a vérből származó állati meleggel. Így jön létre az “állati pneuma” (“pneuma zootikon” vagy “spiritus animalis”, vagy vitalis), az élet alapereje. Ez a folyamat olyan teljes átalakulás, mint a főzés. Az állati pneumát a verőerek viszik széjjel a testbe. A gyomorban zajló főzés alakítja át a táplálékot, mégpedig a “peptiké dünamisz” hatására; ez tisztítja meg a tápanyagokat, és készíti elő a beépülésüket a szervezetbe. A massza a vékonybélben alakul át nyirokká, ez pedig a májkapuéren keresztül a négylebenyű májba kerül. A hasnyálmirigy (a “pankreász”) a gyomor és a gerincoszlop között a gyomor párnája lehet szerinte. A “természetes vagy vegetatív pneuma” (“pneuma phüszikón” vagy “spiritus naturalis”) a májban hozza létre a nyirokból a vért, így a visszerek szállítják tova a vérrel. Vagyis az érrendszer legfontosabb szerve a máj. A vérerek (a vénák) a vért és a természetes pneumát főleg a szív jobb kamrájába szállítják, a kisebb vénák pedig az izmokhoz is, ahol a vér anyagai átalakulnak hússá, illetve a zsigerekhez, ahol azok anyagaivá alakul. Magyarázatot adott a főverőérben (az aortában) levő nagy vérmennyiségre is: szerinte a jobb szívkamrából a bal kamrába átjut a vér a kamrafal parányi pórusain át; kis mennyiségű vér jut a tüdőn át a tüdőartéria és a tüdővénák között, valamint a vénák és az artériák között feltételezett “szünanasztomószisz”-kon át. Megfigyelte, hogy a szív mozgását sem a hozzá vezető bolygóideg (nervus vagus), sem a gerincvelő átvágása nem szünteti meg. Ő nevezte el a szív saját ütőereit koszorúsartériáknak. A májban létrejött természetes pneuma már a lélek egyik része: az alacsonyabb rendű testi szükségletek és vágyak hordozója. A felnyitott koponyákban az agy mozgását látva arra következtetett, hogy ezt a pneuma ritmusos áramlása idézi elő. Ennek az anyagnak a kialakulása során az agykamrákban bomlástermékek keletkeznek, melyek egy része az orron át távozik nyálkaként, más része gázalakban hagyja el a koponyát gyermekkorban a még tág koponyavarratokon át, felnőttkorban pedig a csontok likacsain. A “pneuma pszükhikón” az idegeken át járja át a szervezetet. (Eme hit alapján vélték úgy egészen a XVIII. sz.-ig, hogy az idegszövet mirigyszerű, elválasztó működésű.) Az agy tehát az érzékelés székhelye, a mozgás irányítója és a gondolkodás végrehajtója. Leírta a köztiagy alján található nyelet (az “infundibulum”-ot), az agyalapi mirigyet (a “hüpophüszisz”-t), a tobozmirigyet (az “epiphüszisz”-t, a fornixot és a kisagyi középső lebenyt (a “vermis”-t), a vago-szimpatikus idegtörzset, a szimpatikus határláncot, a szimpatikus idegdúcokat és idegi elágazásokat, külön a zsigerek (splanchnikus) idegeit. Szerinte az érzőidegek “lágyak” és az agy elülső részéből erednek, átvágva őket megszűnik az érzékelés, míg a mozgatóidegek “kemények” és az agy hátsó részeiből származnak, elsősorban a kisagyból. Ismert hét agyideget; a szaglóideget nem idegnek, hanem az agy előretolt részének tekitette. A gerincvelőt a test agyának, az agyvelőt pedig a fej agyának tartotta. A szennyező anyagokat a lép szűri ki a gyűjtőeres vérből, a beleken keresztül eltávolítva ezek az anyagok alkotják a “fekete epé”-t. Az egészség nála is a négy testnedv közötti megfelelő egyensúlyból (“eukrászisz”) eredő ideális állapot. Az egészség és a betegség között éles határ nincs; egészségesnek addig véljük a szervezetet, amíg a diszharmóniát (“diszkrászisz”-t) fel nem fedezzük.

Galénoszt követően hosszú időn át nem látható komolyabb fejlődés a biológiai és az élettani tudományokban. Az életműködésekről alkotott elképzelések egy jó része elveszett, a megmaradt részt majd az arabok mentik át az európai tudományosság számára. A III. és a IV. századtól kezdve az egyházatyák is foglalkoztak az emberrel, de már kifejezetten a hittételek igazolása és alátámasztása céljával. Így Caecilius Firmianus Lactantius (250 körül–317 után) latin egyházatya “De opificio Dei” (“Isten alkotása”) c. művében leírta az ember teljes anatómiáját, élet- és lélektanát. A nyssai Gregorius (335?–394 után) görög egyházatya, Nagy Baszileosz testvére, Nyssa püspöke, “De hominis opificio” (“Az ember felépítéséről”) c. alapvetően teológiai művében az ember anatómiájának és élettanának egy sor problémáját tárgyalta.

6. Viselkedés: érzékelés, mozgás, gondolkodás, értelem

Az antik világban a görögök nagyon hamar kezdtek el foglalkozni a viselkedés egyes problémáival: az érzékelés és észlelés mibenlétével (ebből következően filozófiai szinten a világ megismerhetőségével), a “magasabb rendű” idegi működésekkel, a gondolkodás és az értelem lényegével. Az ősi animisztikus elgondolások nyomán még részben összekapcsolták ezt a problémakört a magasabb rendű, természetfölötti világ hatásaival – úgy, hogy az élőket működtető “pneumát” a világlélekből eredeztették. Ebből aztán kialakult az az elképzelés, hogy az ész, az értelem is a világész egy darabja, annak ajándékaként kerül az emberbe. A materialisztikus világszemléletben viszont az emberre jellemző gondolkodás és az emberi értelem az emberi test működésének a következménye, amihez nem szükséges feltételezni természetfölötti hatalmakat.

Püthagorasz a már említett orfikus elképzelések hatására a test és a lélek közti ellentéteket építette tovább, részletesen kifejtve az elme és a test elkülönítésének elképzelését. A gondolkodás központi szervének a gömbszerű fejben elhelyezkedő agyat tartotta. (A hagyomány szerint ő volt az első, aki ezt így gondolta.) A jelenségek és történések mennyiségi vizsgálatai alapján észrevette, hogy az emberi érzékelés mennyiségileg kifejezhető fizikai jelenségekkel lehet összefüggésben. Pl. megállapította a tanítványaival, hogy a rezgő húr hossza befolyásolja az érzékelt hang magasságát: a megpendített húr egy bizonyos hangot ad, és a fele olyan hosszú húr hangja egy oktávval magasabb. (Az érzékelésnek ez a matematikailag kifejezhető volta vezette el a világegyetem harmóniájának, a “szférák zenéjének” elképzeléséhez.)

Az ión természetbölcselőkhöz tartozó epheszoszi Hérakleitosz (i. e. 540 körül–480 körül) szerint a gondolkodás feltétele az érzékszervek működése és az általuk nyert adatok összesítése. Csakhogy az érzékelés magában megbízhatatlan; a valóság próbaköve az értelem. Alváskor bezárulnak az érzékszerveink nyílásai, és a szellem elválasztódik attól, ami körülvesz minket; egyedül a légzés útján marad némi kapcsolat, és ezért csak az öntudatlan gondolkodás képessége marad meg ilyenkor. Ébrenlétkor a szellem újra kihajol az érzékszerveink nyílásain, és így újra kapcsolatba kerül a bennünket körülvevő világgal.

A krotóni orvos, Alkmaión a püthagoreusok elképzelései szerint az agyvelőt tartotta az értelem székhelyének. Ugyanis az agy alapján levő verőereket a világmindenséget betöltő és éltető “pneuma” szállítócsövecskéinek vélte, amelyeken keresztül a “mikrokoszmosz” (az ember) érintkezésben van a “makrokoszmosz”-szal” (a világmindenséggel). Az agy a felelős az érzékelésért (tehát az érzékelés az agy működése) és a mozgásért is. Ha az agy megrázkódik vagy a helyzetét változtatja, akkor az érzékelés is sérül. Az érzékelésekből valamiféle szintézissel származtatta az emlékezetet, a képzeletet, a képzelet megszilárdulásából pedig a tudást. Szerinte az agyban minden érzékelésnek saját külön területe van. (Ez az agyi lokalizáció tanának ősi formája.) A lélek halhatatlan és állandó mozgásban van, ez a mozgás tartja életben a testet is. (A lélek tehát nála is még tkp. életerő.)

A i. e. 500 körül élt Anaxagorasz már megfordította a valóságban érvényesülő törvényszerűségek és a gondolkodás viszonyát, mivel a gondolkodás képes megismerni a világ törvényszerűségeit, a valóságban érvényesülő törvényszerűségek az egyetemes ész (“nousz”) megnyilvánulásai. Az élőlényekben az ész egyedi, egyre bonyolódó formákat ölthet: a növényekben csupán az érzékelés, az állatokban emellett a mozgás, az emberben pedig még az értelem is belőle származik. Minden állatnak van valamiféle intelligenciája, de a legmagasabb fokú az emberé. (Nála tehát az ész fogalma egyszerre életerő és a majdani szellem, értelem.) Szerinte az érzékelés alapja az érzékszervek elemei és a hozzájuk érkező hatások ellentétes volta; mindent arról ismerünk fel, ami ellentétes vele. Úgy hitte, hogy látáskor a tárgyak a szem pupilláján tükröződnek.

Az akragaszi Empedoklész (i. e. 490 körül–430 körül) szeretet és gyűlölet vezérelte elemkeveredési elmélete szerint a legharmonikusabb összetételű alkotórész a testünkben a vér, mert benne a négy elem egyenlő és harmonikus arányban van képviselve. A gondolatot is ezért a vérnek kell szállítania. Mivel a vér mozgásának központja a szív, tehát a gondolkodásé is a szív kell legyen. Továbbfejlesztette Hérakleitosz érzékeléselméletét. Szerinte az érzékszervek működésének alapja a pórusos szerkezetük. Egyik érzet azért nem lehet valamelyik másik érzékszerv tárgya, mert nem egyformák a pórusaik, így nem ugyanazt az érzetet fogadhatják be. Ezért minden egyes érzékszerv specifikus tulajdonságokkal rendelkezik. A természet tárgyairól áramlatok sugárzódnak ki, és ezek behatolnak az érzékszervek megfelelő méretű pórusaiba; a pontos illeszkedés hozza létre a hibátlan érzékelést. A hallószerv hasonlít a harang nyelvéhez, amelyet a levegő mozgásba hoz; a fülkagyló a hang felerősítésére szolgál. Az érzékszervek pórusaira ható anyagok lehetnek az érzékszervhez hasonlók vagy vele ellentétesek. A gyönyör érzésekor a hasonló, a fájdalom érzésekor viszont az ellenkező tulajdonságú anyagok találkozását tételezte fel. Mivel az egyes érzékszervek csak részjelenségekről tudósítanak, ezért egyetlen érzékszervet sem szabad alábecsülni, és a külvilág jelenségeit minden érzékszervvel meg kell figyelni; egyik érzékszervünknek sem hihetünk jobban, mint a másiknak. A lelki működések székhelyéül a vért és a szívet jelölte meg.

A materialista atomista Démokritosz szerint a lélek rendkívül kicsi, végtelenül finom, sima és kerek atomokból áll (akárcsak a meleg), amelyek az egész testben mindenütt megtalálhatók. Az agyban “székelő” lélekatomok a gondolkodásképesség okai, a szívben levők a bátorságéi, a májban levők a vágyakozáséi (tehát viselkedési jellegzetességeket az egyes szervek atomjainak tulajdonított). Az érzékelés lényege az, hogy a tárgyak kisugárzásait hordozó atomok beleilleszkednek az érzékszervek pórusaiba. Az így beilleszkedett atomok alakja és konfigurációja határozza meg az érzéki benyomást. Az érzékszervek érintkezése bizonyos atomokkal különleges, látszólagos tulajdonságokat is létrehozhat, a tárgyakat különböző minőségűeknek mutathatja; ezeket szerinte csak az ember érzékeli, tehát az érzékleti minőségek csak szubjektív benyomások. Az ízt pl. az hozza létre, hogy a nyelv kerek atomokkal érintkezik, a savanyút meg az egyenetlen felszínű atomokkal való érintkezés váltja ki bennünk. A közvetlenül érzékelt valóság az atomok csoportosulásainak felfogása (mivel maguk az egyes atomok nem érzékelhetők). Pl. látáskor a tárgyakról hártya alakú atomcsoportok hatolnak a szem pórusain át a testbe. Maga a kép pedig a szem és a tárgy között helyezkedik el. A színek az atomok változatos elrendeződéséből adódnak. A hang meg nem más, mint a fül pórusaival érintkező levegőatomok bizonyos csoportosulása. Az érzékeléssel azonban nem tudunk a dolgok mélyére hatolni, erre csak az emberi értelem képes. Az érzékszerveinkben keletkezik a tapasztalat, de ez nem azonos az érzékeléssel, mert a tapasztalat létrejöttéhez az érzékelésen túl már az értelem közreműködése is szükséges. Szerinte az emberek a legfontosabb dolgokban az “állatok tanítványai” (vagyis felfogása szerint az ember cselekvésének legnagyobb része állati eredetű). A fizikai és az elmebeli események lényegi hasonlósága miatt úgy gondolta, hogy az “állati szenvedélyek” gyakorlásából eredő élvezetek nem alacsonyabb rendűek a szellemi eredetű élvezeteknél. Minden élvezet egyformán jó; az embereknek tehát úgy kell szabályozniuk az életüket, hogy elérjék a lehető legnagyobb élvezeteket. Felismerte azonban, hogy a fizikai élvezetek veszélyeket is jelenthetnek, ezért e tekintetben mérsékletet tanácsolt.

Az apollóniai Diogenész (i. e. 450 körül) szerint a világ lényege a “pneuma”, voltaképpen levegő, így levegő az ész is. A szaglást is az agyvelőt körülvevő levegő idézi elő. A látás pedig úgy jön létre, hogy a pupilla érintkezik a belső levegővel.

Az idealista filozófus, Platón tanítása szerint a lélek két részből áll: az isteni eredetű, magasabb rendű és halhatatlan részből, valamint egy halandó részből. A halhatatlan lélek tartalmazza a gondolkodásképesség elemeit és ez felelős az észért; ez a testtől független, nemanyagi, racionális irányító. A tűz, a víz, a levegő és a föld megfelelő arányú elegyítésével isten megalkotta a velőt, amelybe betelepítette az isteni halhatatlan lélek fajtát. A lélek isteni magvát befogadni képes velő teljesen gömbszerű, ez az agyvelő (mivel a gömb a legtökéletesebb idom a térben). Az archaikus phrenész-elmélet visszhangjaként azt írta, hogy az érzelmi élet egy része a szív és a gyomor tájékán zajlik. A halandó lélek felső része a szívben van, és bemenetet kap az érzékszervekből, ez az ész parancsainak végrehajtója, tehát a cselekedetek forrása és a bátorság lerakata. A halandó lélek alsó része pedig a májban található, ez ellenőrzi az “állati” vágyakat és az érzelmeket; a csalárdságnak és a mohóságnak van elkötelezve, állandó felügyeletet és korlátozást igényel a halhatatlan lélek részéről. Az érzetek csak a lélek aktivizálására szolgálhatnak, passzívan tudomásul veszik a dolgok hatásait. A gondolkodás során az emberi elme bepillant az ideák világába, “ráismer” az örök, változatlan fogalmakra (az elvonatkoztatás eredményére). Az egyedi lélek ugyanis csupán kihelyezett része az egyetemes örök léleknek. Ezért van az, hogy már a születéskor magunkkal hozunk ideákat, amelyekre később “visszaemlékezünk”, amikor a gondolkodásunk már elért egy bizonyos fokot. (Ettől kezdve bukkan fel a természetfilozófiában a velünk született lelki tartalmak problémája.) A lélek gondolkodási folyamata szoros kapcsolatban van a beszéddel; ez emlékezteti vissza az emberi lelket az ideákra. Az emlékezés emellett az érzékszervek által felvett benyomások rögzítésére is szolgál (akár a viasztáblára írás, aminek eredményeként emlékezhetünk a leírtakra). A viselkedés irányításában felismert bizonyos “erővel jelentkező mozgások”-at, ezek szerinte érzelmek vagy “állati szenvedélyek” termékei, a normális viselkedést zavarók, törvénytelenek és így a természetes viselkedésnek nem részei. Az emberi viselkedés ugyanis akaratlagos és ésszerű folyamatok eredménye. Az emberi akarat pedig a választásait illetően teljesen szabad, bármit diktál is az ésszerűség.

Az antik világ nagy rendszerezője, Arisztotelész a lelki működések középpontjának a szívet gondolta: végső soron a szív a felelős szerinte a mozgásért, a táplálkozásért, az érzékelésért, az észlelésért, a gondolkodásért. (Ez a gondolat talán Empedoklész elképzeléseiből eredeztethető.) Az agyat csak vérhűtő szerepűnek vélte, így az lenne a szervezet leghidegebb helye (ez jelentős visszalépés Alkmaión, a hippokratészi iskola, de még Platón egyik-másik korábbi nézetéhez képest is). “Az állatok részeiről” c. munkájában úgy vélekedett, hogy az agy nincsen összeköttetésben az érzékszervekkel. Arisztotelész írt egy művet “Peri aiszthészeósz” (“De sensatione”, “Az érzékelésről”) és egy másikat “Peri pszükhész” (“De anima”; “A lélekről”) címmel. A püthagoreus eredetű és Platóntól átvett hármas lélekfelosztást a különféle tökéletességi fokok szerinti osztályozásra használta: a legegyszerűbb, az anyagcsere jelenségeit irányító “tenyésző” lelkük van a növényeknek önfenntartó és reprodukciós képességgel; az állatoknak már bonyolultabb, az érzelmeket irányító “érző” lelkük is van, érzékelési, mozgási és vágyképességgel; egyedül az embernek van ezeken felül még “értelmes” lelke (“nousz”, “ész”) is (ezért kell a legmagasabb rendű lénynek tekinteni). Az általa használt “pszükhé” (lélek) nem a modern értelmű értelmes szellem, hanem inkább az élőket élővé tevő forma kifejeződése, életerő vagy életprincípium (bár az állatok és az ember vonatkozásában már keveredik benne a viselkedés bonyolódása mögötti feltételezett irányító rendszer is). A lelki működések központjának, a “közös érzés” székhelyének a szívet gondolta – ez megint visszalépés Alkmaión tanaihoz képest (aki szerint a lélek “székhelye” az agy). A “Peri pszükhész” c. könyvében öt érzékeléstípust és -szervet jellemzett: a látást a szemmel, a hallást a füllel, a szaglást az orral, az ízlelést a nyelvvel és a tapintást a bőrrel. Úgy gondolta, hogy az ellentétes érzetminőségeket különböző modalitások sokfélesége közvetíti, azokat az összes érzékszervünk segítségével fogjuk fel. Pl. a feketét és a fehéret a látással, a meleget és a hideget a tapintással. Megállapította, hogy az érzékszervek egyetemes tulajdonsága a külvilág tárgyainak leképezése. Ennek során az érzékszervekben a tárgyak formája jelenik meg mint érzéki lenyomat. Az érzéki benyomások összesítője a lélek központi működése, a “közös érzés” létrehozása; tehát minden érzékelés általános funkciója a “közös érzés” keltése a szívben, mivel az érzékszervek a szívvel csatornákon át állnak összeköttetésben. (A “közös érzés”-ből alakul majd ki a “sensorium commune”, “józan ész” elgondolása.) Így különböztette meg az érzékelést (“aiszthétisz”-t) és a megismerést (“gnószisz”-t). Az előbbi a másodiknak csak első állomása. Hangsúlyozta az észlelésben a szervezet aktív szerepét abban a válogatásban, hogy érzékletek fontosak a tájékozódás, a szükségletek kielégítése és az életben maradás számára. Felismerte az érzelmek szerepét is az észlelésben. Az emberi lélek a fenntartó és tápláló erő mellett tartalmazza a mozgató és érzékelő erőt is, de még magába foglal csak rá jellemző megismerő képességet. A léleknek eme fokozatos általános fejlődése az ember egyedfejlődése során is lezajlik: az újszülött lelke még közelebb áll az állatokéhoz, de bizonyos idő után kialakul benne a megismerő, gondolkodó lélek is. A megismerés első állomása az érzékelés, a következő folyamat a szervezetben létrejövő képzelet, ami az érzékelés hatására meginduló belső mozgás következménye. A képzelet során szerinte a külső tárgy képe kialakul a lélek központjában. Az emlékezés e külső képek nyomainak összerendezéséből áll. A képzetek társítása (asszociációja) az érzetek és a képzetek időbeli összeérésén, a hasonlóságon és a kontraszton alapszik. Az értelem vagy ész nála sem tartozik a testekhez, hanem természetfölötti megnyilvánulás: a legmagasabb örök igazságok megismerésére szolgál a lélek számára.

Arisztotelész tanítványa, az ereszoszi Theophrasztosz foglalkozott az állatok szellemi képességeivel; érzékelési képességet és bizonyos okosságot tulajdonított nekik, de az értelmüket vitatta. Tizenöt kötetben összegyűjtötte a Szókratész előtti természetfilozófusok által taglalt témákat tárgykörök szerint. Ezek egyike “Az érzékelésről” (csak töredékekben maradt ránk két XIV. sz.-beli kézirat nyomán). Ő alakította ki az első jellemtant (karakterológiát); egész sereg jellem ábrázolását adta, és felvázolta az egyes jellemek lélektani tulajdonságait.

Epikurosz szerint az akarat befolyásolhatja a lélek atomjainak mozgását (ezzel az erkölcsi felelősséget kézzel fogható materialista elvekkel magyarázta). A megmaradt munkái szerint úgy gondolta, hogy a tudat tkp. biológiailag nem lényeges mellékterméke a mögöttes idegi történéseknek; azoknak nem elsődleges működési eredménye, és nem is meghatározója a tevékenységeknek.

A leginkább materialista elképzeléseket a lampszakoszi Sztratón (i. e. 340 körül–268) fejtette ki a testről és a lélekről. A test és a lélek egységét hirdette; ezért szerinte az állatoknak is rendelkezniük kell értelemmel. A lélek teljesen egységes; az értelem pedig a lélek egészének a megnyilvánulása (és nem csak bizonyos részéé). Éppen ezért nem ismerte el a lélek és a “nousz” halhatatlanságát: a szervezet elpusztulásával a lélek és a “nousz” is megszűnik létezni. Az érzékelés központja szerinte is az agyvelő. Kifejtette, hogy az álom az érzékelő lélek (“pneuma aiszthétikón”) működésével kapcsolatos: ez az álomban visszaidézi a korábbi érzéki tapasztalatokat.

A régi pneumatan továbbfejlesztői a sztoikus filozófusok voltak. Mesterük, a kitioni Zénón (i. e. 336–264) szerint háromféle pneumát kell megkülönböztetni: a legdurvább tartja össze a testeket, a finomabb felelős a növekedésért és a nemzésért, a legfinomabb hozza létre az érzékelést és a gondolkodást. Az állatoknak nincsen meg a legfinomabb pneumájuk, tehát nincs értelmük sem. A növények és az állatok – mint alacsonyabb rendű létformák – csakis az ember kedvéért teremtettek. A növények csak a növekedést jelképezik; az állatoknak már ösztöneik is vannak a saját életben maradásukról való gondoskodásra és a saját “én”-jüknek is “tudat”-ában vannak (vagyis van önfenntartási ösztönük). Ez megvan az emberben is, de az állat és az ember közti hasonlóság csak külsődleges: az állatok megnyilvánulásai az ember értelmi tevékenységével nem azonosíthatók, annak legföljebb csak előfokai. Ugyanis pl. az állatok hangadása még nem “nyelv”; az állatoknak nincs fogalomalkotási képességük; nem tudnak különbséget tenni a “jó” és a “rossz” között. Az egyed fejlődése során a pneuma a kívülről érkező érzéki hatások befolyása nyomán átalakul és maga is fejlődik, így alakulnak ki benne a gondolkodást lehetővé tevő erők.

Kevésbé spekulatív elgondolása volt – érthetően – az orvosoknak. Az alexandriai Hérophilosz felismerte az agy funkcióját: az érzékelés és a mozgás, a lelki élet mind összefüggésben van az agy tevékenységével. A pneuma a szívben összekeveredik a vérrel, itt megtisztul, átszűrődik és úgy jut az agy felé. A csodarecében újabb szűrése történik. Ezután a pneuma az agyi érfonatokon át behatol az agykamrákba. Az itt levő pneuma a felnőttekben az értelem anyaga. A különböző agyi sérülésekkor kialakuló tünetek alapján úgy gondolta, hogy az első agykamrában és a homloklebenyben a képzeletet hordozó pneuma lehet, a középsőben és a halántéklebenyekben az emlékezet pneumája, míg a leghátsóban és a nyakszirti lebenyben a mozgásé. A negyedik agykamra alapján látható bemélyedésben található az idegi működéseket összerendező és uralkodó központ, a “hégemonikon”. Az érzékszervekből az agyhoz sugározva a pneuma közvetíti az érzéki benyomásokat, az agy hátsó kamrájából az izmokba jutva pedig mozgást vált ki. (Ez az elmélete Galénosz közvetítésével az 1500-as évekig fennmaradt, és lényegében egyeduralkodó elmélet volt az idegi működések magyarázatára.)

A kószi orvos, Praxagorász Arisztotelészéhez közeli nézeteket vallott. A pneuma a szívből kiindulóan irányít minden tudatos mozgást és minden lelki tevékenységet. Szerinte az érzékelés szervei maguk az idegek.

Hérophilosz kor- és vetélytársa, a Khioszból származó Eraszisztratosz továbbfejlesztette orvostársa elképzeléseit a pneumáról és az agybeli lokalizációjáról. Az agyban az oda jutott pneuma “pneuma pszükhikon”-ná alakul át, és az erekkel párhuzamos és üreges idegeken át a szervezetben szétoszlik, ez okozza az érzékelést, ill. a pneuma általi izomkitágítás a mozgást. Az agyfelszín tekervényezettségének különbségei alapján az értelem fejlettségét az agyvelő barázdáltságával hozta összefüggésbe. Megsejtette, hogy az agy az egész szervezettel kapcsolatban van. Úgy vélte, hogy a lélek (a “pneuma”) székhelye a kisagyban van.

A sztoikus filozófusokkal felgyorsult az a folyamat, amelyik kezdi a “pneumát” szellemnek, értelmes léleknek (vagyis a bonyolult viselkedés irányítójának) értékelni. Ők a szellemet és az anyagot egyaránt a “pneumá”-ra vezették vissza, sőt, gyakran azonosnak is tekintették azokat egymással. (Nagyon nagy jelentőségre tett szert a “pneuma” az orvoslásban; az ókor végére kiegészítette a négy testnedvről szóló tant; a szellemi tényezőként történt átértelmezésével alapjává vált a lélek betegségei magyarázatának.) A valamilyen célra törekvést – Arisztotelész nyomán is – a “hormé” kifejezéssel jelölték. (Sokan innen számítják az ösztönök elképzelését.) Mivel a pneumából minden élőlény részesül, ezért helyettük a “világlélek” gondolkodik, az élőlények alacsonyabb rendű értelme csak ennek része.

A “Hippokratészi Gyűjtemény” összeállítóinak “A szent betegségről” c. könyve a betegségeket természetes eredetűeknek tartotta; azokat szentnek csak a csodadoktorok és a sarlatánok vélik. A gyönyör, a nevetés, a vidámság, a szomorúság, a fájdalom, az aggodalom és a könnyek forrása nem más, mint az agy. Ez teszi lehetővé a gondolkodást, az érzékelést, az ítélőképességet, de ez a székhelye az őrületnek, a félelemnek, az ijedtségnek, ez az oka az álmatlanságnak, az alvajárásnak, a felejtésnek is. Ezért a gondolat és az érzelmek nem lokalizálhatók a szívbe. Az irat szerzője leírta az epilepsziás aura idején az érzeteket és az érzelmi tüneteket. Szerinte a fájdalom gyakran érezhető a fej egyik vagy másik oldalán, ezt kapcsolatba hozta a két agyféltekével. Az epilepsziát eme irat szerint az agyból leszálló phlegma okozná azzal, hogy megakadályozza a pneuma vérerekbe belépését. Voltak primitív elképzeléseik a hallásról és a látásról is. Leírták az agy és a gerincvelő sérüléseit bénáknál, az ekkor fellépő érzékelési zavarokat, a vizelet- és székletürítés rendellenességeit. Polübiosz iratában és más művekben is Hippokratész tanítványai és követői a négy testnedv keveredési arányaira támaszkodva kidolgoztak egy lelki alkattant is. Ezek a “hippokratészi” lelki alkatok: a vérmes (szangvinikus), akiben a vér túlsúlya dominál, a meleg és nedves vidékekre jellemző, erős, kiegyensúlyozott, élénk; a nyugodt, közönyös (flegmatikus), akinek működései elsősorban a nyálkától függnek, és a hideg, nedves éghajlat mellett gyakoriak, erős, kiegyensúlyozott, renyhe; a mélabús, komor (melankolikus), akiben a “fekete epe” teng túl, a hideg és a száraz vidékek jellegzetes alkata, gyenge, kiegyensúlyozatlan, renyhe; a lobbanékony (kolerikus), akiben a sárga epe a meghatározó, és a meleg, száraz vidékeken fordul elő leginkább, erős, kiegyensúlyozatlan, élénk.

Foglalkozott az állatok viselkedésével az apameai Poszeidóniosz (i. e. 135–50) is. Szerinte az állatokban is van egy “belső képesség” (“szüsztászisz”), és ez nem mutat lényeges különséget az “erkölcs nélküli” állatok és az “erkölcsös” emberek között. Az állatokból viszont hiányzik az elvonatkoztatási képesség: csak az egyes dolgokra reagálnak, de általánosítani nem tudnak. Képzeteik – ha vannak – homályosabbak és kevésbé biztosak, mint az emberéi. A társas életükben viszont megfigyelhető az egymás kölcsönös megsegítése is.

Epikurosz materialista nézeteit fogalmazta költeménybe Lucretius Carus (i. e. 99–55). A szag élményének keletkezését pl. úgy magyarázta, hogy a garatban különféle alakú és nagyságú “pórusok” vannak, amelyekbe az alakjuktól és a nagyságuktól függően a szagot okozó anyagok részecskéi beleilleszkednek, és így váltják ki a szag érzetét.

Az enciklopédista Caius Plinius Secundus “Historia naturalis”-a VII. könyve az ember leírása. Szerinte az érzések központja nem a szív, hanem az agy. Ebben a könyvben az ember haláláról írva tagadta a lélektúlvilági létét.

Az állatok és az ember lelki működéseinek öszzehasonlításával foglalkozott a khaironeai Plutarkhosz (45 körül–125) platonista filozófus és író. Az állatok ravaszságáról írt művében és “Grüllosz” c. munkájában foglalkozott az állatok lelkével és értelmével. Ezekben szembeszállt a sztoikusok elgondolásaival; a cinikusokkal egyetértve az állatokat nemesebbnek tartotta az embernél. Egy szatirikus hangú művében (“Miként használják a néma állatok az értelmüket?”) arról írt, hogy az állatok különbek az embernél, mert nem ismernek számos emberi rossz tulajdonságot és nem tesznek semmi haszontalant. A “Vajon a szárazföldi vagy a vízi állatok értelmesebbek?” c. művében kifejtette, hogy a sztoikusok nézetei azért vetendők el, mert ők szembeállítják a halandót a halhatatlannal, a testit a szellemivel, és ezért lebecsülik az állatokat. Pedig az állatoknak is van értelmük: vannak törekvéseik, céljaik, elkerülik a számukra ártalmas dolgokat, tudnak emlékezni és megfontolni; rendelkeznek tehát “dianoészisz”-szel (intelligenciával). Az ember és az állatok értelmi képességei között csak fokozati különbségek vannak; bizonyos képességekben az ember jobb, másokban viszont az állatok sokkal tökéletesebbek is lehetnek. A sztoikusok szerint csak az ember törekszik az erény gyakorlására, ez ellen azt veti, hogy a rossz embereké vajon arra irányul-e. Igaz, hogy a sztoikusok szerint az állatok nem ismerik a jogot, de éppen az ember feladata közeledni az állatokhoz és megszüntetni a jogtalan elpusztításukat (állatviadalok, vadászat, halászat). Az állatok érzelmi világa is sokrétű. (Munkássága azonban sok tekintetben nélkülözi a tudományos megbízhatóságot; csodálatos történetei az állatmesékkel állnak azonos színvonalon.) A húsevésről írt kétrészes munkájában azt fejtegette, hogy a húsevés nem tartozik az emberi természet lényegéhez, sőt, káros a szellemi képességekre nézve. Az ősembert is csak a szükség kényszerítette rá, de a kortársaknál már csak káros szenvedélynek lehet tartani. Szerinte az emberi haladás egyik jelzője az állatok iránti részvét foka. Ugyanis Püthagorasz nézeteinek híveként hitt abban, hogy az élőlények lelkei egy végtelen egységben kapcsolatban állnak egymással.

Az attaliai Athénaiosz (50 körül) Arisztotelész nyomán a mozgás és a gondolkodás központi szervének ismét a szívet tartotta. Nála a “hégemonikón” nem pusztán lélek, hanem anyagi valóság testi és lelki tevékenységgel.

Kortársa, az epheszoszi orvos, Ruphosz (latinosan Rufus; 50 körül) úgy vélte, hogy az ember minden tevékenységét az idegek irányítják.

Az alexandriai zsidó filozófus, a 70 körül alkotó Philón a platóni felfogásnak megfelelően és annak elkötelezetten támadta a sztoikusok elképzeléseit az állatok értelméről, szerinte az állatoknak nincsen értelmük, csak az embernek van.

Az orvosi empíria alapján nem teljesen spekulatív és nem is erkölcsi szempontú, ám eklektikus elképzeléseket alakított ki a viselkedésről, az érzékelésről, a gondolkodásról és a lelki tevékenységekről Klaudiosz Galénosz. A nervus laryngealis recurrens elkötésével és a viselkedés megfigyelésével igazolta azt, hogy az agy irányítja a hangadást: amikor az ideget az élő állatban átmetszette, megszűnt annak visítása. A májban létrejött természetes pneuma szerinte már a lélek egyik része: az alacsonyabb rendű testi szükségletek és vágyak hordozója. Az agyvelő a hozzá áramló vérből vonja ki a “pneuma pszükhikon” anyagát; belőle az agykamrákban keletkezik a lélek legmagasabb rendű anyaga, a “lelki pneuma” (pneuma pszükhikon, spiritus animalis), ami az emberi értelem és a szellem hordozója. A pneuma ugyan az agykamrákban mozog, de a lélek maga mégsem az agykamrákban van, hiszen az állatok is és az ember is túlélheti az agykamrák sérüléseit. A racionális lélek az agy állományában helyezkedik el, mert amikor az állatok agyállományát összenyomta, akkor az érzékelésük, a mozgásuk és a viselkedésük zavart szenvedett. (Ha a szívet nyomta össze, az nem okozott érzékelési zavart. Tehát kifejezetten ellentmondott Arisztotelésznek a lélek székhelyét illetően.) Viszont a szenvedélyeket irányító pneuma a zsigerekben lelhető fel. (Ez az elgondolás Platón hatását tükrözi.) A pneuma pszükhikon az idegeken át járja át a szervezetet. (Eme hit alapján vélték úgy egészen a XVIII. sz.-ig, hogy az idegszövet mirigyszerű, elválasztó működésű.) Az agy tehát az érzékelés székhelye, a mozgás irányítója és a gondolkodás végrehajtója. Szerinte azonban az értelem nem az agyi tekervényekkel van összefüggésben (ahogy Eraszisztratosz állította). Az érzékszerveket csak az agykamrákból beléjük hatoló pneuma pszükhikon hozza működésbe; így keletkeznek az érzékszervekben a speciális, érzékelő pneumák. (A következő évszázadokban a “pneuma” a vér által szállított finom anyagból anyagtalan “lélekké” változik majd át; ahogy ez a folyamat már a sztoikusok filozófiájában elkezdődött.) Az érzékelés maga a “hasonló a hasonlót” elv alapján történik. Egyszerű kísérletekkel (pl. elszigetelten történt felneveléssel) bizonyította, hogy a viselkedés bizonyos elemei veleszületettek. Császármetszéssel kivett kecskét nevelt fel izoláltan, és megfigyelte, hogy az ki tudja választani a tejet tartalmazó palackot előzetes tapasztalat nélkül is. A hippokratészi nedvelméletben is szereplő négy testnedv egyikének a túltengése alapján különböztetette meg a betegségeket, a vérmérsékleteket vagy lelki alkatokat (az ún. “hippokratészi temperamentumok”-at): a bús és komor melankolikust (a “fekete epe” fölöslege okozza), a hirtelen fellobbanó vérmes szangvinikust, a mérges kolerikust és a nyugodt, közönyös flegmatikust.

Claudius Aelianus 17 könyvből álló művének fejezetei egy-egy állatfaj viselkedését tárgyalják. A közel 1000 állatot említő mű megfigyelések, történetek és anekdoták gyűjteménye, gyakran erkölcsi célzattal. Előszeretettel ecsetelte benne a viselkedési különlegességeket. (E műben olvasható Androklész és az oroszlán, valamint Arión és a delfin története.) A cinikusokkal egyetértve ő is úgy vélte, hogy az ember kapzsiságával, erkölcstelenségével és természetellenességével szemben az állatok sokkal természetesebbek és erkölcsösebbek. A sztoikusok nézeteivel szemben úgy vélte, hogy az állatoknak is van önálló értelmük, emlékezőképességük, és nem a “világlélek” gondolkodik helyettük.

Az elme zavarait először Poszeidóniosz (350 körül) orvos próbálta rendszerezni. Szerinte az elmezavaroknak három formája lehetséges: 1. az érzékelés, 2. az értelem és 3. az emlékezés rendellenességei. Az érzékelést a nagyagy elülső lebenyére, az értelmet az agykamrák körüli középső részére, az emlékezést pedig a nyakszirti lebenyre lokalizálta. Az elme többi bántalmának is szervi magyarázata lehet szerinte; beszélt “lethargosz”-ról, “melankhóliá”-ról, “katalepsziá”-ról, “epilepsziá”-ról, “lasszá”-ról.

7. Szaporodás, öröklődés, egyedfejlődés

A szaporodás az élőlényeknek az a képessége, hogy saját magukhoz többé-kevésbé hasonló szerveződésű új élőlényeket hoznak létre, ezzel a képességgel biztosítják az egyedi pusztulásuk ellenére is a faj új egyedekben való képviseletét. Az előd(ök) és az utód(ok) összehasonlításából hamar rá lehetett jönni, hogy az utódok az elődök számos tulajdonságát öröklik, hiszen sok mindenben hasonlítanak az elődeikre. Néha azonban észrevehető eltérés is a szülőktől; így az öröklődés és a változékonyság összetartozó jelenségek. Az utód létrejöttével megkezdődik annak pusztulásáig tartó egyedfejlődése, ami a kívülálló szemlélő számára több szakaszon halad át.

Az ókori görögök és rómaiak a szaporodás, az öröklődés és az egyedfejlődés jelenségei terén nagyon sok mindent megfigyeltek, de nem tudtak olyan áttörően újat produkálni, mint pl. az állattanban, a növénytanban vagy az élettanban. Többnyire megelégedtek a szomszéd népeknél már jóval korábban kialakult nézetek átvételével, és azokat kissé továbbfejlesztették. A legnagyobb eredménynek talán az egyedfejlődés mikéntjéről folytatott spekulációk tekinthetők, elsősorban Arisztotelész erre vonatkozó gondolatai.

Alkmaión a nemzést úgy képzelte el, hogy a nemző mag vagy csíra az agyban (mint legfőbb irányítóban) termelődik. Megcáfolta azt az akkor közkeletű vélekedést, hogy az ondó a gerincvelőben termelődne. Kísérletesen ugyanis megállapította, hogy a párzás – és így az ondókilövellés – után a gerincvelőből nem hiányzik az ondónak megfelelő anyagmennyiség. Elemezte az embriók fejlődését is madártojásokban. Észrevette, hogy az embrióban elsőként a fej régiója különül el. Ebből is azt a következtetést vonta le, hogy az agy a legfontosabb szerv. A nemek keletkezését és az öröklődést úgy képzelte el, hogy a női és a férfi nemző mag harcban áll egymással; ennek kimenetele a mindenkori maganyag mennyiségétől és a minőségétől függ. (Így ő tekinthető az embriológia megalapozójának is, és ezzel mindjárt feltalálta az időbeli összehasonlítás módszerét.)

Parmenidész (i. e. 470 körül) először képviselte azt a nézetet, hogy az emberi test két oldala különböző értékű: a jobb oldal az erősebb és az ügyesebb. Az embrió vagy csíra létrehozásában mindkét szülő nemző magja részt vesz; a férfi testének jobb oldalából származó mag hímnemű gyermeket hoz létre, a nő jobb oldali méhrészéből kiválasztott nemző mag az apáéhoz hasonló; az ellenkező testoldalból származó magokból nőnemű gyermekek nemződnek, akik az anyához lesznek hasonlók.

A klazomeai Anaxagorasz is úgy vélte, hogy az anya jobb oldalán a fiúk, a bal oldalán a lányok fogannak és fejlődnek ki. A sperma (vagyis a nemző mag) a férfitól származik, a nők csak a csíra tápláló anyagait és a fejlődésének a helyét adják. A gyermek nemét is egyedül a férfi sperma határozza meg: ha a férfi jobb (“férfias”) oldaláról származik, akkor az fiú lesz, ha a bal (azaz “női”) oldaláról, akkor meg leány. Szerinte az apai spermában és a csírában benne vannak a hajszálak, a körmök, az erek, az idegek és a csontok, csak kicsiny voltuk miatt nem láthatók. (Tehát a szervek előre elkészítettségét, a preformációt hirdette.) A legelső szerv, ami a csírában növekedésnek indul, az az agy.

Nagy jelentőségű volt az apollóniai Diogenész (i. e. 450 körül) feltehetőleg a keleti népektől átvett elmélete az öröklődésről, elsősorban azért, mert ezt a logikusnak tűnő spekulációt sokan átvették (és az elképzelés igen sokáig tartotta magát, egészen a XIX. századig). A pángenezis-elmélete szerint a szervek valamiféle csíraanyagokat juttatnak a vér útján a nemző magba. (Ezt az ősi, téves elképzelést a nyelv még a mai napig is őrzi olyan szófordulatokban, mint “vérrokonság”, “testvér” stb.)

Az akragaszi Empedoklész meg azt gondolta, hogy az utód nemének meghatározásában a méh hőmérséklete játszik döntő szerepet: a nemileg semleges nemző mag sorsát az dönti el, hogy meleg vagy hideg méhbe jut-e. A meleg méhben ui. fiú, a hidegben pedig lány alakot vesz föl a csíra. A férfit a meleg, a nőt hideg jellemzi; a termékenyítés a meleg, a terméketlenség a hideg minőségre vezethető vissza. (Ez az elképzelés hozzájárult a hippokratészi nedv- és alkattanhoz.)

Az i. e. 450 táján működő rhegioni Hippon, a püthagoreusokhoz közel álló orvos szerint a nemző mag – a régi elképzelésnek megfelelően – a gerincvelőből képződik. (Alkmaiónnal és a püthagoreusokkal egyetértve ő is úgy vélte, hogy a fej, illetve az agy a pneumát szállító edényrendszer központja és eredése.) Elgondolása az volt, hogy a gyenge női nemző mag nem rendelkezik igazi nemzőképességgel, míg az erős férfi nemző mag rendelkezik vele. A női mag csak a csíra táplálására szolgál.

A Diogenész közvetítette pángenezis-elméletet a görögök számára Démokritosz formulázta meg részleteiben. Pángenezis-elmélete biológiai jelentőségű. Eszerint a test különböző, legfontosabb részeiből (csontok, hús, izom) származó szilárd részecskék a csírasejtekbe kerülnek, és valamilyen módon (a legtöbb elgondolás szerint a vér útján) az utódok testébe jutnak. A nemző magot a férfi is és a nő is termeli; a sperma a szülő részeinek végtelen kicsiny leképeződése: a sperma egyes atomjainak a kapcsolatai pontosan megfelelnek a test azon részeinek, amelyikből erednek. Az apai és az anyai magrészek között harc folyik, ebben a túlnyomó és uralkodó magrész fogja meghatározni a gyermek nemét is. Így az élet során szerzett tulajdonságok is átadódnak az utódoknak. (Természetesen ő sem tudott tehát különbséget tenni az ősöktől örökölt és az élet során szerzett tulajdonságok és öröklésük között. Ez az elképzelés majd két évezreden keresztül tartotta magát.) Foglalkozott az egyedfejlődés kérdéseivel is, így pl. azzal, hogy az éghajlati és az időjárási tényezők miképpen befolyásolják a magzat kihordásának idejét, vagy hogy milyen tényezők hatására fejlődnek ki az egyes állatok sajátos szervei (mint pl. a szarvak).

A “Hippokratészi Gyűjtemény” egyik legfontosabb irata Polübiosz könyve “Az emberi természetről” (De natura hominis). Ebben a műben fejti ki, hogy a vérerek a nemző mag vezetékei is egyben. Ugyanis az agy által termelt nemző mag a fejből a fülön, a háton, a gerincoszlopon és a lágyékizomzaton át vezető vérereken át juthat a herékbe. A “Peri diaitész hügieinész” (“Az egészséges életmódról”) c. irat szerzője (talán maga Hippokratész) azt állította, hogy az utód a férfi és a nő által kiválasztott részecskék keveredésének eredménye. E részecskéket is a tűz és a víz alkotja, a tűz a férfias, a víz a nőies jelleg hordozója. Mind a nő, mind a férfi kiválaszt mindkét féle részecskét. Ha mindkét szülő tüzes részecskéje találkozik, akkor típusos fiúgyermek, ha mindkét szülő vizes részecskéi keverednek el, akkor típusos lánygyermek lesz az eredmény. További lehetséges változatok: a fiús lány vagy a lányos fiú. Ha az apa vizes magva dominál az anya tüzes magva fölött, akkor a gyermek férfias tulajdonságokkal megvert lány lesz, ha viszont az anya tüzes magva győz az apa vizes magva felett, akkor “androgünosz” (azaz hermafrodita) születik.

Érdekes spekulációt adott elő az emberi nemek eredetéről Platón. Az eredetileg egységes, kétnemű ember is két félre szakadt, így lettek férfivá és nővé, azóta is keresi a férfi a nőt, mint a saját maga másik felét. (Jól látható ezen is, hogy az akkor érthető spekulációk valóságos tények helyett beérték költői metaforákkal is.)

A legtöbb és leginkább rendszerezett spekulatív ismeret e területen is Arisztotelésztől származik. Arisztotelész egyik zoológiai műve a “Peri zoón genészeósz” (“De generatione animalium”, “Az állatok keletkezéséről”), amelyben a szaporodásról, az egyedfejlődésről és az embrió életéről írt. Vizsgálódásának tekintélyes részét szentelte a szaporodásnak, az öröklődésnek és a leszármazásnak. Szerinte az öröklődés (Diogenész és Démokritosz pángenezis-elmélete nyomán) úgy történik, hogy a szervezetek részei kiválasztanak a vérbe valamiféle anyagi részecskéket a meleg hatása alatt a táplálékból, ami aztán a hímek ondójában (“sperma”) gyűlik össze; tehát az új élet nemzésekor a forma hordozója (“pszükhé”-je) a hím mag. Elképzelése szerint a gyermek a férfi ondó (a nemző mag) és a női vér egyesüléséből keletkezik; a hím nemző mag szolgáltatja a mozgást és adja az alakot, a nőstény vére pedig az anyagot az utód testébe. A nőstény tehát az anyag princípiuma, míg a hím a nemzés princípiuma (a nőstény “magában nemz”, míg a hím a nőstényt megtermékenyíti). A sperma testi anyagából semmi nem jut át a csírába, hanem “elpárolog”, és nem anyagi formaként hat a női vérből képződött anyagra. Ez a nem anyagi forma a fejlődés kiiindulópontja és célja. (A tulajdonságok örökítője tehát kizárólag a hím sperma.) A sperma szerinte az ondóvezetékben keletkezik; a heréknek szerinte nincs szerepük a nemző mag termelésében (ui. halakban és kígyókban nem talált heréket, és pontatlanul figyelte meg a sperma-verőér és a sperma-gyűjtér lefutását). A menstruációkor a meg nem termékenyült vér folyik el. Empedoklész nyomán úgy vélte, hogy a nőben a hideg nem vezet a nemző mag kialakulására, a táplálék ezért csak annak közvetlen előfokává, vérré tud feldolgozódni. (Eme gyengeség miatt a nő alacsonyabb rangú, mint a férfi.) Négyféle szaporodási módot tudott megkülönböztetni: 1. az élőlények abiogenetikus eredetét a nem élő anyagokból, főleg az iszapból (az ősnemződés szerint); 2. a bimbózást (mint nem ivaros szaporodást) az alacsonyabb rendű állatoknál; de ismerte a szűznemzést (pl. növényeknél, méheknél, halaknál); 3. az ivaros szaporodást párzás nélkül; 4. az ivaros szaporodást párzással. Ez utóbbiakat tartotta a legfontosabbnak és a leggyakoribbnak is az élővilágban. Vizsgálta és összehasonlította a kasztráció hatásait madarakban és emberben. Leírta, hogy ha a még ki nem fejlődött kiskakast ivartalanítják, akkor a taréj színeződése, a kukorékolás, a párzási próbálkozásai felnőttkorban nem jelennek meg. Észrevette, hogy néha olyan tulajdonságok jelennek meg az utódokban, amelyek a távolabbi felmenő ősökben voltak megfigyelhetők. A csirke embrió fejlődésének megfigyelésekor a harmadik napon észrevette az embrió szívének lüktetését mint piros vérfolt előtűnést és eltűnést. Belőle szerinte két gyűjtőeres vezeték kanyarog ki (feltehetőleg a szívpitvart nézhette májnak). Felvetette, hogy az egyedfejlődés kétféleképpen valósulhat meg: 1. a már meglevő preformált anyag növekszik, 2. a kezdeményekből új szerkezetek fokozatosan bontakoznak ki – vagyis epigenezis történik. Arisztotelész inkább az epigenezis hívének tűnik. A tojás fehérjéjét azonosította az embrió testével, a sárgáját pedig tápanyagnak gondolta. A szervek képződésének irányítója a szív. Azért tudja ezt a funkcióját ellátni, mert a meleg és a “pszükhé” (a formaelv) termelője.

Theophrasztosz kezdeményezése utána az ugyancsak ereszoszi Phaniász (i. e. 300 körül) írt egy nagy művet a növények magvairól és a szaporodásukról. (Csak töredékek maradtak ránk belőle.)

Az epikuroszi tanokat nagy és híres tankölteményben hirdető Lucretius Carus a művében azt is elmondta, hogy a szülők teste sok nemzedéken át rejtett atomokat hordozhat, amelyek a nemzéskor egy napon hatékonnyá válnak, és ezáltal az ősök sajátosságait a gyermekekre átviszik. (Ezzel próbálta magyarázni a több nemzedéken keresztüli öröklődést.)

A női nemi szervek anatómiájával és működésével a késő ókorban több orvos is foglalkozott. Így pl. Ruphosz (latinosan Rufus) megint pontosan leírta a női nemi szervek anatómiáját. Foglalkozott a többes magzatképződéssel és a női meddőséggel is. Még jelentősebb az epheszoszi Szóranosz (85?–145 körül) munkássága. Szerinte a méh gömb alakú szerv, amely a magzat kifejlődésére szolgál, a környezetéhez hártyák (“hymen”) erősítik; tudta, hogy izomból áll és vérereket is tartalmaz. Ismerte a petefészket és a petevezetéket is. Úgy gondolta, hogy a méhszájhavivérzéskor és közösüléskor megnyílik. Kimutatta, hogy a havivérzés (menstruáció) nem mindig esik egybe a holdfogyatkozással. Részletesen elemezte a fogamzás jeleit, a megtermékenyítést eredményező közösülés módjait. Tudott arról is, hogyan fejlődik a pete a méhben. Ő fektette racionális alapokra a szülészetet. (Négy részben megírt nőgyógyászati-szülészeti munkája az egyetlen teljes ilyen munka, ami az ókorból ránk maradt.)

Sokat köszönhetünk Klaudiosz Galénosznak is. Ő Hérophiloszt kijavítva felfedezte, hogy a petevezeték a méhbe szájadzik. A férfi és a női nemi szerveket analógoknak gondolta; szerinte a petefészek a női here. Így feltételezte a női nemző mag létezését is. Úgy vélte, hogy a megtermékenyülés a férfi és a női nemző nedvek egyesülésével jön létre; az utód szíve és mája az anya véréből, míg az agya a férfi magvából lesz. Azt tartotta, hogy a nemi nedvek visszatartása betegséget okozhat, ezért gyógymódnak néha javasolta a közösülés vagy az önkielégítés fokozását. Az eunuch testalkatát elemezve rájött, hogy a nemi szervek eltávolítása után a másodlagos nemi jellegek (pl. a sörény, taréj, agyar, szarvak megléte, testalak, szőrösödés stb.) is megváltoznak, tehát kapcsolatban vannak a herék, illetve a petefészek működésével.

8. Az élővilág fejlődéséről

A természet és benne az élővilág valamiféle fejlődéséről az ión materialista természetbölcselők alkottak először spekulációkat. Az orfikus hagyományú és püthagoreus iskolák nem fejlődést, hanem harmóniát tételeztek fel a kozmoszban.

Thalész szerint az élet lényeges eleme a víz. Az élet keletkezésében is a víz játszotta a fő szerepet. Anaximandrosz (i. e. 611?–546) szintén a vízből magyarázta az élet keletkezését is, a halakhoz hasonló vízi élőlényekből pedig az ember létrejöttét. Szerinte a gömb alakú Földön az életspontán jöhetett létre a mocsarakban, a tenger iszapjában; az élőlények általában a naptól elpárologtatott nedvességből képződnek; az első szervezetek a vízben éltek. Ezért az első élőlények a halak voltak, amelyeket tüskés bőr borított. A halak leszármazottai aztán elhagyták a vizeket, kikerültek a szárazföldekre, ahol belőlük keletkeztek a többi élőlények átváltozással. (Ez az első ésszerű fejlődéselmélet a biológia történetében, bár az ősnemződés alapján állt.)

A letűnt korok élővilágával először a kolophóni Xenophanész (i. e. 580 körül–?) foglalkozott. A hegyekben megkövesedett tengeri kagylókat, tengeri állat- és növénymaradványokat talált. Arra következtetett, hogy ezek a kövületek nem azonosak az éppen akkor élőkkel, de rokonaik lehetnek, ezáltal az élővilág ősibb állapotát tükrözhetik; arra is utalhatnak, hogy a hegyeket valamikor tenger boríthatta. (Ezekkel a gondolatokkal ő tekinthető az őslénytan megalapítójának.)

A klazomenai Anaxagorasz (i. e. 500–428) az élőlényeket szintén a nedvességből származtatta. Az állatok szerinte a Földre hullott magvakból eredtek; ugyanígy a növények is, amelyeknek összes magvait a levegő tartalmazza. A magvakat az eső veri le a földre, és így jönnek létre a növények.

Empedoklész a fejlődést a szükségszerű és a véletlen egymásra hatásából magyarázta; úgy vélte, hogy ennek nyomán a létrejövő létezők pedig egyre tökéletesebbek lesznek. Szerinte az élők a földből keletkeztek. A létezők kezdeti zavaros állapotából először a növények, aztán az alacsonyabb, majd a magasabb rendű állatok keletkeztek, és végül az ember jött létre. Szerinte eme ellentétes hatások “szerelték össze” a szétszórtan keletkezett tagokat és szerveket szervezetekké, élőlényekké; az eredetileg egymáshoz nem tartozó részekből illeszkedtek össze az élő egyedek. A részek véletlenszerű egyesüléséből képződött életképtelen és gyenge egyedek kihullásával magyarázta a végleges formák kialakulását. A lények második nemzedéke – mivel az egyes részeik már összenőttek – különös alakú testtel jött a világra, a harmadik nemzedék már többé-kevésbé ép testű volt, a negyedik pedig már az előbbi részeiből szakadt ki. (Ez a “legalkalmasabb életben maradásának” elképzelése; hipotézisét Darwinig nem vették komolyan az evolúció magyarázatában.) Xenophanész nézeteit továbbfejlesztve úgy vélte, hogy egyes állatfajok is a különböző elemek keveredése következtében lettek víziekké, illetve szárazföldiekké, míg a “nehezebbek” meg a földön élnek – attól függően, hogy melyik elem van bennük túlsúlyban.

Az atomista Démokritosz az élőlényeket a nedvesség felmelegedéséből származtatta. Az első élőket lágy hártya vehette körül. Később a melegedés miatt e könnyű burkok felrepedtek, és különféle lények bújtak ki belőlük. Amelyek a legtöbb hőben részesültek, azok váltak szárnyasokká, a földszerű összetételűek pedig a csúszómászók és más szárazföldi lények, a leginkább nedves természetűek vízi állatokká fejlődtek. Amint a Föld kérge a Nap melegétől egyre kevésbé lett nedves, az ősnemzésszerű szaporodás helyett az egyedek attól kezdve párosodással hozták létre az utódaikat. Először az emberek is ilyen állatias, zavaros életmódot folytattak, a hangjuk csak később tagolódott szavakká, és később állapodtak meg közös jelekben. Az embert a kezdeti állati állapotból a szükség és a tapasztalat emelte ki; ebben segítségükre volt a kezük, a beszédük és az “éleselméjűségük”.

A filozófus Platón fordított fejlődésmenetet gondolt ki. Szerinte az állatok az emberből fokozatos visszafejlődéssel jöttek létre.

Arisztotelész az élet létrejöttéről úgy gondolkodott, ahogy elődei is: az élőlények ősnemződéssel keletkeznek szerves anyagokból (talajból, iszapból); ezekből magasabb szervezettségű lények támadnak, míg az alacsonyabb fokú szervezettségűek a magasabb rendűek rothadó, bomló testdarabjaiból keletkeznek. Az élőlénnyé szerveződés a forma aktiváló ereje által történik. (Ez az ősi eredetű nézet nem számol többé teremtéssel, ám abban a vélekedésében, hogy élőlények ma is így jönnek létre, már téved.) Felismerte továbbá, hogy a fajok nem stabilisak és változhatatlanok; megpróbálta osztályozni is őket, de evolúciós elképzelést nem dolgozott ki. Nem fogadta el a természet általi kiválogatásra utaló jelzéseket, inkább céloki-célszerűségi magyarázatokat próbált alkotni (vagyis úgy vélte, hogy “a természet semmit sem tesz hiába”, minden az alkalmazkodáson múlik).

Érdekes, hogy az Arisztotelész-tanítvány Theophrasztosz a “Zóika” címmel alkotott töredékes műve szerint kétkedve fogadta az ősnemzés tanát.

Ugyancsak földi csírákból és nem spontán keletkezéssel magyarázta az élők létrejöttét Lucretius Carus. Tankölteményében az élőlények keletkezését úgy magyarázta, hogy minden a földből jött a világra (ezért “méltán tett anya névre szert Földünk”). Először fát és füveket termett, aztán állatokat is szült. Elvetette azt a nézetet, hogy az élők az égből hullottak volna vagy a sós pocsolyákból, iszapból bújtak elő.

Az erkölcs-, sőt, vallásfilozófiába átmenő bölcselet a megkövesedett valamikori lényeket is az eddigiektől eltérően értelmezte. Tertullianus (155–222) egyházatya pl. az ősmaradványokat már a vízözön tanúbizonyságainak tekintette.

9. Egyedek fölötti szerveződések, környezeti kölcsönhatások

Jóllehet az antik korban élt görögök az élőlény-egyedeket tekintették a biológiai organizáció legmagasabb fokának (egyedül az embert gondolta Arisztotelész “zoón politikón”-nak, társas lénynek), azért észrevették, hogy 1. az egyedek működései mennyire függnek a környezetüktől, illetve 2. hogy az egyedek nem önmagukban élnek, hanem egymással valamiféle kölcsönös kapcsolatokban. Mégis az ezirányú ismereteik és felismeréseik még inkább csak a biogeográfia szintjén vannak.

A halikarnasszoszi Hérodotosz (i. e. 485–425) athéni történetíró az utazásai során tett geográfiai és néprajzi, zoológiai és botanikai megfigyelései jelentős biológiai ismeretanyagot gyűjtöttek össze. Leírta pl. különféle állatok viselkedését és szokásait is. Éles szemmel látta meg az összefüggéseket az ember és az élő természet között és a természet egészében is. A növényeket, az állatokat és az embert egy kölcsönös kapcsolatokkal átszőtt nagy egység részeiként írta le. Figyelt a környezeti tényezők hatásaira. Észrevette pl., hogy a hideg klíma a szarvképződést gátolja, a meleg meg serkenti. Különösen nagy érdeklődést mutatott az együttélés (a szimbiózis) jelenségei iránt. (Pl. a Nílus vidékének leírásakor tárgyalta a krokodilus és a trokhilosz madár kapcsolatát.) Mindig érdeklődéssel tárgyalta az egyes fajok szaporodását. Leírta Egyiptom, Aithiópia, India és Arábia állatait, növényeit és embereit. Indiából említette az “aranyásó hangyák”-at (lehettek rágcsáló mormoták vagy bengáliai tobzoskák). Szerinte a Természet bölcsen úgy intézkedett, hogy a félénk állatok igen szaporák, míg a veszedelmeseknek kevés utóduk van (ezzel megsejtett valamit a ragadozó és a zsákmánya szaporodási viszonyaiból).

Theophrasztosz értékelte a Nagy Sándor hadjárataiban szerzett botanikai ismereteket is; az indiai növényzetről szóló részek már a növényföldrajz csírái. Itt először bukkan fel az “oikészisz” fogalma, ami az élőlénynek a fizikai környezetével való kölcsönhatását fejezte ki. (Ebben már a modern ökofiziológia megsejtése tűnik fel.)

Felismerték a környezet által előidézett hatásokat az orvosok is. A “Hippokratészi Gyűjtemény”Peri tón aérón, hüdatón, topón” (“A levegőről, a vizekről és a helyekről”) c. irata i. e. 370 után keletkezett. A második részében a betegségek okairól szól. Kifejti, hogy az ember testi, lelki adottságaira és a betegségeire hatással vannak az évszakok, a szelek irányai, a vizek és a föld hatása. Összehasonlította Európa és Ázsia akkor ismert népeit; a hasonlóságokat és a különbségeket a különböző környezeti tényezők hatásainak eredményeképpen mutatta be. Ahol az évszakok nem váltakoznak állandóan, ott sem a test, sem a lélek nem képes tűrésre, viszont tétlenségre, tunyaságra hajlamos. Az erős éghajlati ingadozásokat mutató tájakon az emberek nagysága és testi-lelki alkata is nagyon változatos; az oikumené északi szélein élő emberek és állatok, meg a növények a hideg miatt kisebbek, mint a délen élők, és északon kevesebb állatféleség is található.

Sztrabón görög földrajztudós és történetíró földrajzi leírásai is tartalmaznak növényföldrajzi és állattani adatokat, főleg a Római Birodalomból. Megemlékezett a szkíta vidék kulánjáról, a Fekete-tenger halairól, halászatáról; részletesen beszámolt Egyiptom élővilágáról, Afrika, Arábia és India állatairól. (Forrása Diodóroszéval közösnek tűnik – talán Megaszthenész vagy az asztüpalaiai Onészikritosz.) A fiatalabb kortárs szicíliai Diodórosz (25 körül) történetíró a “Bibliothéké hisztoriké” c. nagy művében szintén megemlékezett a leírt terület flórájáról és faunájáról is, talán Sztrabónéval közös forrás alapján. Vizsgálta a külső környezeti tényezők (a meleg és a napfény) hatásait a trópusi területek élővilágára; rámutatott egyes területek faunájának nagy változatosságára. Ő is írt Afrika, Arábia és India állatairól.

Pauszaniász (180 körül) földrajzi író “Periégészisz tész Helladosz” címmel ismertette a görög földet és élővilágát is. Mondanivalója Poszeidóniosz nézeteit tükrözte. Érdekelték őt az állatvilág megismerésének elméleti kérdései is. Különösen a fajok elterjedése izgatta.