Ugrás a tartalomhoz

A tudományos gondolkodás története - Előadások a természettudományok és a matematika történetéből az ókortól a XIX. századig

dr. Kiss János, Kiss Olga, dr. Ropolyi László, P. Szabó Sándor, dr. Székely László, dr. Szegedi Péter, dr. Varga Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

I. fejezet - A tudomány kezdetei

I. fejezet - A tudomány kezdetei

A. Bevezetés

(Székely László)

Ha a tudomány “kezdeteivel”, “gyökereivel”, “első eredményeivel” szeretnénk foglalkozni, mégpedig minden megszorító értelmezés és meghatározás nélkül, igen nehéz helyzetbe kerülünk. Az a veszély fenyeget, hogy egy olyan egységes, az ókortól napjainkig fejlődő tudomány képét alkotjuk meg, mely fejlődése során fokozatosan halmozta föl a tudományos ismereteket, s szorította ki a tévhiteket és babonákat, hogy azután e tévedésektől megtisztított ismeretanyag a tudományos “tudás” ma rendelkezésünkre álló épületében összegződjön. Az egységes tudománynak ez az egymást követő korokon folytonosan átívelő, s az ismeretek összegződésével, “kumulációjával” jellemzett képe, mely sokáig egyformán jelen volt mind a klasszikus tudománytörténetírásban, mind pedig a tudományos népszerűsítő művekben, mára már teljesen elavult. A mai tudományfilozófia és a mai tudománytörténeti ismeretek fényében erősen kétséges, hogy lehet-e a tudomány fogalmára olyan általános definíciót adni, melynek alapján ugyanabban az értelemben beszélhetnénk mondjuk pl. az ókori babilóniai, a görög–római és a mai tudományról. Ha mégis kritikátlanul használnánk e fogalmat a régi kultúrák viszonylatában, ezzel anakronizmust követnénk el: sem a kínaiak, sem a babilóniaiak, sem pedig az ókori görögök vagy rómaiak nem rendelkeztek a mai értelemben vett tudománnyal. Nem arról van szó, hogy nem rendelkeztek a mai “fejlett” tudománnyal, a mai tudományos ismeretekkel, s így “tudományuk” a miénkhez képest “primitív”, “fejletlen” volt, hanem arról, hogy az a kulturális-szellemi mozzanat, amely az újkori európai kultúr- és gondolkodástörténetben “tudomány”-ként határozza meg önmagát, e korábbi kultúrákban nem volt jelen, s ezért azt, ami az akkori korokban ilyen vagy olyan értelemben “tudomány”-ként szerepelt, eleve értelmetlen összehasonlítani, és a “fejlettebb-fejletlenebb” relációjába állítani a mai tudománnyal. Az akkori kultúrában játszott szerepük, funkciójuk és értelmük szerint ezek ugyanúgy fejlettek vagy fejletlenek voltak, mint mai tudományunk, így az anakronizmust már akkor elkövetjük, ha mai tudományos ismereteinkre hivatkozva vagy a mai tudomány normáit követve minősíteni próbáljuk ezeket a régi ismereteket – függetlenül attól, hogy e minősítést konkrétan miképpen tesszük meg.

Ugyancsak nehezen tartható ma már az a szemléletmód, mely egyrészről ugyan elismeri, hogy e régi korokban a mai értelemben vett tudomány még nem létezett, ám ugyanakkor úgy véli, hogy e korok mitikus vagy vallásos világképébe beleolvadva már megfogalmazódtak olyan sajátos ismeretek, melyek mai ismereteink birtokában “tudományos” jellegűként különíthetőek el a mítoszoktól és a hittételektől, azaz már a ma tudományának jegyében is “tudományos”-nak tekinthetőek. Nem nehéz belátni, hogy ez a fölfogás szintén megőrzi a korokon átívelő egységes és egyetemes tudomány képét, s a “tudományos”-nak tekintett elemeket kiemelve szintén mai kritériumok alapján osztályoz és minősít: mindazt, ami az adott korban, az adott kultúrában egységet képezett, mai szemléletünk alapján szétdarabolja, s elválasztja egymástól.

Az utóbbi eljárásmód önkényesen előföltétetelezi azt is, hogy léteznek olyan kritériumok, vagy normák, melyek segítségével a tudományos és a mitikus elemek szeparálhatóak. Ezeket a kritériumokat a tudományfilozófia “demarkációs” kritériumoknak nevezi, hiszen a föltételezés szerint segítségükkel lehetséges a tudományos és a nem tudományos eszmék, hitek, meggyőződések között elkülönítő, “demarkációs” vonalat húzni. A tudományfilozófiai viták nyomán számos korábban működőképesnek hitt demarkációs kritériumról kiderült azonban, hogy nem teljesíti a rá kirótt föladatot, s ma vita tárgyát képezi, hogy egyáltalán megadhatóak-e ilyen kritériumok. A most bírált álláspont képviselőinek először is meg kellene mutatniuk azt, hogy az általuk használt kritériumok kiállják azokat az ellenérveket, amelyek a tudományfilozófiában az eddigi demarkációs kritériumokkal szemben megfogalmazódtak.

Ám ha ez a helyzet, lehetséges-e a tudományok történetét az ókornál kezdenünk? Beszélhetünk-e kínai, egyiptomi, mezopotámiai vagy görög tudományról? Nem volna-e helyesebb a tudomány történetét az újkori európai tudomány történetére korlátoznunk?

Válaszunk e szkeptikus kérdéscsoport első két kérdésére egyértelműen: igen. Igen, lehetséges a tudomány történetét az ókornál kezdeni, s igen, beszélhetünk az ókori tudományról. Beszélhetünk, ám csak egy redukált, korlátozott értelemben, mely kizárja az előbbiekben bírált álláspontokat. A következőekben ezt a redukált értelmet fogjuk megadni.

Ha az ókori kultúrák ránk maradt írásos emlékei felé fordulunk, olyan ismeretekkel, összefüggésekkel és szabályokkal, fogalomrendszerekkel, a görögöknél pedig már olyan szisztematikus elméletekkel találkozhatunk, melyeknek megfelelői ma is ismeretekként funkcionálnak, s ma kétség kívül a tudomány szférájába tartoznak. Ezért nem követünk el anakronizmust, ha ezekben az ókori ismeretekben mai tudományos ismereteink előzményét, vagy “megelőlegezését” látjuk, anélkül azonban, hogy kiszakítanánk azokat az akkori kulturális környezetből és világképből. Így például az egyiptomiak ismertek a síkbeli alakzatokkal és a testekkel kapcsolatosan bizonyos összefüggéseket, illetve terület és térfogatszámítási eljárásokat. Hasonló ismeretekkel mi is rendelkezünk, s ezeket ma a geometria tudományához rendeljük. Nincs jogunk ennek alapján azt állítani, hogy a geometria tudománya már jelen volt az egyiptomiaknál. A síkbeli alakzatokkal, valamint a terület- és térfogatszámítással kapcsolatos egyiptomi ismeretek nem képeztek sem egy mai értelemben vett tudományt, sem pedig olyan, az akkori mitikus világképben föloldott tudományos jellegű mozzanatokat, melyekben mint a kifejezetten vallásos elképzelések ellentételeiben, egy mai értelemben vett tudomány szilánkjait fedezhetnénk föl. Az egyiptomiak számára ezek az ismeretek minden bizonnyal az építkezéseknél, a földparcellák kimérésekor alkalmazható és alkalmazandó szervezési elvek és eljárások voltak, melyek ezen túl még akár kifejezetten vallásos jellegűek is lehettek. Ám ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a most jelzett egyiptomi ismeretek mai megfelelői a modern geometriához, s így a tudományhoz tartoznak, s ezért bennük – nem általában a geometria, hanem – a mai geometriai ismeretek kezdeteit láthatjuk. Ebben a megszorított értelemben beszélhetünk egyiptomi, s szélesebb pespektívában ókori geometriáról, illetve tudományról: e fogalmakat tehát a következőkben sohasem úgy kell értenünk, hogy már akkor létezett kezdetleges formában a mai tudomány, hanem csak úgy, hogy az akkori – s a görögök előtt jellemzően vallásos – világképbe szintetizálódott ismeretekben jelen voltak olyan elemek, melyek párhuzamba állíthatóak mai tudományos ismereteink és fogalomrendszerünk bizonyos elemeivel.

E most definiált szűk értelem már lehetővé teszi a számunkra, hogy az ókori tudományról és az ókortól kezdődő tudománytörténetről minden anakronizmus nélkül, értelmesen beszéljünk. Ám e fogalmak tartalma és jelentése ennél erősebbé tehető. Ugyanis tagadhatatlan az, hogy az ókori görög kultúra, az ókori görög világ az európai kulturális, szellemi és társadalmi fejlődés egyik legalapvetőbb forrása és megtermékenyítője volt: a görög kultúra mint forrás nélkül a modern tudományig elvezető gondolkodástörténeti vonal is elképzelhetetlen volna. Ez a vonal természetesen nem kumulatív, nem összegződő: tele van olyan csomópontokkal és radikális fordulópontokkal, amikor a korábbi fogalmak jelentősen átértelmeződtek, a hangsúlyok módosultak, korábban nem létező szempontok, szemléletmódok és a megítélésnek új kritériumai vetődtek föl – vagy éppen a régiek fordultak visszájukra –, ám a történeti folytonosság abban az értelemben, hogy az új problémák, az új szempontok és az új értelmezések az előzményüket képező régiek nélkül nem jelenhettek volna meg, nem tagadható. Ebben az értelemben létezik egy olyan, ugyan csomópontokkal és törésekkel teli, ám történetiségében mégis folytonos vonal, mely a görög gondolkodástól a mai, európai tudományig ível. Azok a fogalmi konstrukciók, konstrukciós és szisztematizáló módszerek és ismeretrendszerek, melyek e vonal elején – tehát az ókori görög kultúrában – lelhetők föl, bár nem voltak tudományosak a mai természettudomány vagy a mai “tudomány” értelmében, kétségen kívül nemcsak az előző bekezdésben körülírt szűk értelemben, hanem az előbbi gondolkodástörténeti folytonosság alapján is a mai tudomány előzményei. Mivel pedig közismert az, hogy a korai görög gondolkodás jelentős ismeretanyagot vett át az egyiptomiaktól és a mezopotámiaiaktól, s ez az átvett anyag a görög “tudomány” egyik fontos kiindulópontja, ihletője volt, ezen gondolkodástörténeti folytonosság alapján is jogosult az egyiptomiaktól és a mezopotámiaktól kezdődő tudománytörténet fogalma. Ami a szűkebb értelmet illeti: e szerint az ókori Kínában vagy Indiában is találkozhatunk “tudománnyal”, s így tekintve tárgyaljuk elsőként Kínának, Egyiptomnak, valamint a Tigris és az Eufrátesz vidéke népeinek tudományos ismereteit.

Végül még egy, igen fontos dologra kell fölhívnunk a figyelmet: az ókori görög kultúra vonatkozásában egy harmadik szempontból is jogosult a “tudomány” kifejezés használata. Az előbb azt írtuk: a mai tudomány előzményei nem voltak a mai értelemben véve tudományok. Nem voltak, mert nem is lehettek: a mai tudomány fogalma a görögség számára ismeretlen volt. Ám a tudomány fogalma már létezett a görögöknél, s ami a görögök számára tudománynak minősült, az nagyban átfedi azt, ami a történeti folytonosság alapján mai tudományunk előzménye. Így tehát az, amit a történelmi folytonosságra hivatkozva ma “görög tudomány”-ként jelölünk meg, jobbára a görögök számára is tudományként funkcionált – még akkor is, ha más értelemben és más jegyek alapján tekintették azt tudománynak, mint amilyen értelemben és jegyek alapján mi itt és most modern tudományunkat tudománynak tekintjük.

Irodalom

Baumgarten, Alajos. A számírás története. Középiskolai Matematikai Lapok. 1902–3.

Brecher, K. és Freitag, M.. (ed.). Astronomy of the Ancients. The MIT Press, Cambridge, Mass. and London. 1979.

Dobrovits, Aladár. Válogatott tanulmányai. Akadémia, Budapest. 1979.

Fehér, Márta. A tudományfejlődés kérdőjelei. Akadémia, Budapest. 1983.

Filep, László és Gyula, Bereznai. A számírás története. Gondolat, Budapest. 1982.

Ghaliangui, P.. The Physician of Pharaonic Egypt. Kairó. 1983.

Hahn, István. Naptári rendszerek és időszámítás. Gondolat, Budapest. 1983.

Kákosy, László és Varga, Edith. Egy évezred a Nílus völgyében. Gondolat, Budapest. 1970.

Kákosy, László. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest. 1998.

Kákosy, László. Ré fiai. Akadémia, Budapest. 1974.

Komoróczy, Géza és Kalmár, Éva. „Fénylő ölednek édes örömében …”. A sumér irodalom kistükre. Európa, Budapest. 1983.

Kuhn, Thomas. A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest. 1983.

Loewe, M. és Shaughnessy, E. L.. The Cambridge History of Ancient China. Cambridge University Press. 1999.

Mahler, Ede. Az egyiptomiak matematikai és asztronómiai ismeretei 1–2.. Mathematikai és Fizikai Lapok. 13 . 1902.

Medgyesi, Pál. A Cheops-piramis matematikája. Természet Világa. 104 . 1973.

Maspero, Henri. Az ókori Kína. Gondolat. 1978.

Moravcsik, Gyula. Miről vallanak a papiruszok?. Gondolat, Budapest. 1961.

Needham, Joseph. Science and Civilisation in China, Vol. II-III.. Cambridge University Press. 1956. 1959.

Neugebauer, O.. Az egzakt tudományok az ókorban. Gondolat, Budapest. 1984.

Oppenheim, A. L.. Az ókori Mezopotámia. Gondolat, Budapest. 1982.

Peet, T. E.. The Rhind Mathematical Papyrus. London. 1923.

Petrie, F.. Wisdom of the Egyptians. Quaritch, London. 1940.

Ponori Thewrewk, Aurél. A Kheopsz piramisról. Csillagászati Lapok. 6 . 1944.

Sarton, George. A History of Sicence I–II.. Oxford University Press, London. 1959.

Sarton, George. A History of Science. Ancient Science Through the Golden Age of Greece. Harvard University Press, Cambridge, Mass.. 1959.

Siliotti, Alberto. Egyiptomi piramosok. Gabo, Budapest. 1998.

Simonyi, Károly. A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest. 1986.

Struve, W. W.. Matematischer Papyrus des staatlichen Museums der Schönen Kunste in Moskau. Quellen und Studien zur Geschichte der Mathematik. Abteilung A.: Quellen 1. Berlin. 1930.

Tőkei, Ferenc. Kínai filozófia, I-III. köt.. Akadémia, Budapest. 1962.

Tőkei, Ferenc. Kínai szofisztika és logika. Orientalisztikai Munkaközösség – Balassi. 1997.

Vekerdi, László. A matematikai absztrakció történetéből. Kritérion, Bukarest. 1972.

van der Waerden, B. L.. Egy tudomány ébredése. Gondolat, Budapest. 1977.