Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

3. Nicolai Hartmann természetfilozófiája

3. Nicolai Hartmann természetfilozófiája

(Rédei Miklós)

Nicolai Hartmann (1882-1950), német filozófus, egyike az igen kisszámú azon filozófusoknak, akik a huszadik században komoly, jól átgondolt okokból szisztematikus természetfilozófia kidolgozására tettek filozófiailag megalapozott kísérletet. Hartmann természetfilozófiája, mely talán az utolsó nagy természetfilozófia, szerves része Hartmann egész filozófiájának, amelyet a filozófiatörténet "kritikai ontológia" néven tart számon. Hartmann maga úgy hivatkozik a természetfilozófiát kifejtő művére, [PHN][370] , mint ontológiájának IV. kötetére ([KS I. 95 old. lábjegyzet], ["Vorwort" a GO harmadik kiadásához]) és külön felhívja a figyelmet arra, hogy az ontológiát kifejtő "... négy mű [GO, ARW, MW, PHN] egymásra vannak vonatkoztatva, együtt egy egészet képeznek, és egymástól elválasztva a levegőben lógnak." [GO "Vorwort" a harmadik kiadáshoz]. Ezért Hartmann természetfilozófiája nem érthető meg ontológiájától és – minthogy Hartmann ontológiája a legszorosabb kapcsolatban van tudományfelfogásával – általában Hartmann tudományfilozófiájától elválasztva. A következőkben ezért Hartmann természetfilozófiájának néhány fő gondolatát Hartmann tudományfelfogásának legfontosabb jellegzetességeivel együtt fogjuk bemutatni.

3.1. Tudomány és filozófia egysége

Hartmann egyik kiinduló gondolata, hogy az ember természetes beállítódása ontológiai:

"A természetes beállítódás a tárgyra, az intentio recta, az irányultság arra, ami a szubjektummal találkozik, neki felkínálja magát, előfordul, röviden: irány a világra amiben él, s amelynek része – ez az alapbeállítódás, melyben az életben jártasak vagyunk, s élethossziglan azok maradunk." [GO 3d]

E beállítódás lényeges vonása, hogy a tárgyrairányultságban a tárgy a ráirányultságtól függetlenül létezőnek, tárgyfelettinek van gondolva. Az ontológiát a természetes beállítódás meghosszabbításával kell kialakítani. Ez a meghosszabbítás azonban nem közvetlen: A természetes világszemlélet és a filozófiai ontológia közé ékelődik a tudomány:

"A természetes és ontológiai megismerés beállítódásának egysége azonban nem meríti ki az egész tényállást. Még egy harmadik megismerésfajta jön ehhez, melynek erős bizonyítékán mérhető csak le igazán az intentio recta fölénye. Ez a megismerés a tudományé." [GO 4a]

Ily módon, a megismerés tárgyrairányultsága, és az ismerettárgy tárgyfelettisége folytán egyetlen nagy összefüggés szerveződik meg a természetes, naiv világszemlélettől a tudományok többségén át egészen a filozófiáig. Ez az összefüggés azonban nem szünteti meg a három megismerésfajta reális különbségeit. Miben különbözik a tudományos megismerés a természetes világszemlélettől? Utóbbi meg van győződve róla, hogy

"...a magánvalóan létező dolgok valóban olyan természetűek, mint az a kép, melyet a tudat magának róluk alkot." [ME 13 a]

A tudomány azonban nem osztja a naiv világszemlélet e meggyőződését, és végrehajtja annak minden filozófiát megelőző első kritikáját. Ezt azonban a nélkül teszi, hogy feladná alapbeállítódását. Mit ad tehát fel? Hartmann válasza: bizonyos adottságokat:

"...és ha a tudomány az adottat nagyon másként is fogja fel, mint a naiv szemlélet – néhányat mint látszatot elejt, mást hozzáfűz, mely nem volt adott, s csak különös módszerekkel áll elő – az adottnak ez az átformálása sosem jelenti az irány eltérítését, hanem nyilvánvalóan az ugyanazon irányba való előrenyomulás folytatását." [GO 4a]

A kritikai ontológia alapgondolata így az, hogy el kell határolódni mind a természetes realizmusnak attól a felfogásától, mely úgy véli, a reális éppen olyan, mint amilyennek az ismeret közvetlenül mutatja, mind pedig az idealizmustól, mely az ismeret inadekvát voltát felfedezve az ismerettárgyak realitását is elveti, s látszatnak minősíti. A kritikai ontológia alaptézise tehát így hangzik:

"A természetes realizmusnak igaza van a puszta realitástézissel, mert a reális a természetes ismeret objektumirányában fekszik, de nincs igaza az adekvátságtézissel. A spekulatív álláspontoknak igazuk van az utóbbi megszüntetésében, de nincs igazuk az reálisnak az objektumirányból való elvetésével. Az ontológia összeköti azt, amiben mindkettőnek igaza van. Megtartja a természetes világkép realitástézisét, elveti azonban az adekvátságtézist" [ME 24 a]

Az újabb kori filozófia azonban, így különösen a kriticizmus különféle változatai, mint Hartmann kifejti, nem ezen az úton járnak. Áldozatául esnek a természetes, ontológiai beállítódással ellentétes reflektált beállítódásnak. Maga a reflexió abból az önmagában teljesen jogos igényből fakad, hogy nézeteinket, ismereteinket ellenőrizzük, kritizáljuk, bizonyítsuk. A filozófia "bűnbeesése" akkor következik be Hartmann szerint, amikor az ismeretet tárggyá téve megfeledkezünk az ismeret tárgyáról. Ekkor

"... a reflexiónak az az eredménye, hogy az ismeretelmélet feladja a természetes látásmódot, az ismerettárgyat most már nem tudja többé létjellegében megragadni." [LET 269]

A reflektált beállítódás eluralkodásával a reflexió által létrejött tudományokat – logika, pszichológia- megpróbálják filozófiai alaptudományokká tenni. Ezzel – félreértve e tudományokat – a logika logicizmussá, a pszichológia pszichologizmussá, a kritika kriticizmussá lesz. Hartmann megállapítja, hogy a reflektált beállítódás az utóbbi évtizedekben magukra a pozitív tudományokra is átterjedt:

"A kritika maximális alkalmazására törekedve ... nem beszéltek többé a természet törvényeiről, hanem csak a természettudomány törvényeiről. S minthogy mégiscsak tiszta törvénytudományokról volt szó, a tudományt üresjáratra kényszerítették, ami éppoly esztelen, mint amennyire veszélyes. Az a tudomány, amely ennyire visszahúzódik saját fogalmaiba és formuláiba tárgynélkülivé válik." [LET 141]

3.2. A tudomány határai

Hartmann érvényesíti ismeretelméletében a fentebb ismertetett természetes realizmust, az ontológiai beállítódást. Ennek értelmében az ismerettárgy nem oldódik fel tárgylétében, tárgyfeletti, magánvalóan létező, melynek számára ismerettárgyként való létezése, az, hogy egy megismerő szubjektum számára objektum, teljesen közömbös.

"Az objektumlét nem tartozik a magánvaló lét lényegéhez. Ebből következik: az a létező, mely a megismerés-relációban "objiciálódik", ebben az objiciált létben nem oldódik fel." [ME 5e]

Ebből a megállapításból adódik az ismerettárgy rétegeinek első megkülönböztetése: Az ismerettárgy az objekciós határ által elválasztott objiciált véges metszetre és transzobjektív végtelen maradékra hasad szét. Az objektum oldaláról tekintve – minthogy az objektum számára egy szubjektum számára való objiciáltsága közömbös – az objekciós határ akármeddig eltolható. De ténylegesen nem föltétlenül tolható el akármeddig, mert a szubjektum megismerőképességének lehetnek ezen eltolással szemben megszüntethetetlen határai. Ez a második határ abszolút, a megismerhetőség határa. Ebből adódik az ismerettárgy rétegeinek további megkülönböztetése:

"Ami az első és második határ között van, az a nem ismert, de megismerhető (intelligibilis), része a transzobjektivnek. Ami a második határon túl van, az a megismerhetetlen, része a transzobjektivnek – szokásos és pontatlan terminológiában "az irracionális" – helyesebben: a transzintelligibilis." [ME 5i]

Az irracionális helyes meghatározása Hartmann szerint: Az a megismerhető, amelynek logikai struktúrája van, racionális, és minden más, mely a logikai-alogikai ill. megismerhető-nem megismerhető párosításával előáll: irracionális. Az irracionálisnak tehát a következő típusai vannak:

(i) alogikai irracionális: ez lehet megismerhető (pl. érzéki minőségek) és nem megismerhető egyaránt, de a lényeg az, hogy nincs logikai struktúrája

(ii) transzintelligibilis irracionális: mely lehet logikai struktúrával rendelkező (pl. matematikai megismerhetetlen) vagy logikai struktúrával nem rendelkező

(iii) eminensen irracionális: mely egyszerre alogikai és transzintelligibilis.

Hartmann felfogásában a leginkább racionálisnak tartott tudomány, a matematika sem mentes az irracionálistól, éspedig a végtelen fogalmának a matematikában való lényeges jelenléte és kihasználtsága miatt.

"A felsőbb matematika tehát számol egy irracionális jelenlétével , mely eljárásaiban feloldhatatlan marad és sosem válik racionálissá." [ME 34f]

A végtelen irracionalitása nem pusztán a matematika területén jelenik meg Hartmann szerint megismerhetetlenként, hanem mindenhol, ahol szükségképpen jelen van. Így pl. a kategóriákban (hogy mik a kategóriák, arról még alább lesz szó):

"A végtelen minden dimenzionális jelleggel bíró kategóriához – mint szám, tér, mozgás, kauzalitás – hozzátapad. Kant antinómiáiban ezen átható végtelenség "megragadhatatlanságát" vette számba." [ME 34 f]

"Nem kevésbé irracionális az individuális, az egyedi eset, mint az általános. Éspedig ugyanazon okból, mert végtelen." [ME 34f]

De nem minden – akárcsak a kategóriákra vonatkozó – megismerhetetlenség a végtelennel függ össze. A kategóriák szubsztrátum jellege éppúgy irracionális, mint ahogy bizonyos formák, relációk és törvények azok lehetnek.

"Egy bizonyos megragadhatatlanság rejlik az igazi szubsztrátumkategória lényegében. ...ez odáig fokozódik, hogy a szubsztrátumoknak mindig csak kategoriális helyét mutathatjuk fel, amilyen mértékben ez a hely a relációk szövedékében érvényesíti magát" [ARW 28b]

"Szubsztrátum jellegű... a számegyenes, a tér minden egyes dimenziójában és mint dimenzió komplexus egész is, valamint az időfolyam és a létező tartama benne. Itt mindenütt egy feloldhatatlan és mint ilyen irracionális rejlik, mely a törvényben, formában vagy relációban semmi esetre sem oldódik fel, hanem épp az, amelyen a relációk fennállnak, amelyre a törvény és a formák vonatkoznak." [ME 34g]

"És maguk a relációk és törvények is lehetnek megismerhetetlenek. Relacionalitás és törvényszerűség mint ilyenek nem a racionalitás." [ME 34h]

A megismerés határai a természettudományokban (és a filozófiai diszciplínákban is) úgy jelennek meg, mint a bennük rejlő megszüntethetetlen irracionalitás miatt teljesen soha nem megoldható problémák. Ezek a problémák az ún. metafizikai maradványproblémák:

"A természettudományos problémák hátterében megoldhatatlan maradványproblémák húzódnak meg. E problémák a tér, az idő, a folyamat (a mozgás, ahogyan azt már régen tudták), az anyag, az erő, a szubsztancia, a kauzális sor stb. lényegében, azaz a természet kategóriáiban rejlenek. Ezek azok melyek a megismerhetetlent tartalmazzák." [PHN Einleitung 7] "Azok a problémák metafizikaiak, melyek nem oldhatók meg maradék nélkül. Ez ismeretelméletileg kifejezve annyit jelent, hogy olyan problémák, melyeknek a tárgya transzintelligibilis maradékot foglal magában." [LET 78]

"...a maradékproblémák mindenütt ontológiai jellegűek. A létre, a létviszonyokra, a létfajtákra, a létadottságokra vonatkoznak. Ez nem ugyanaz, mint a problémák metafizikai jellege. A metafizikai jelleg csupán az irracionális színezetben rejlik, az ontológiai jelleg viszont a problémák tartalmában." [LET 121]

A metafizikai jelleg abból származik, hogy – mint idéztük – Hartmann szerint a kategóriákhoz, speciálisan a szubsztrátum jellegű kategóriákhoz irracionalitás tapad, a szubsztrátumoktól pedig az egzakt tudományok esetében sem lehet megszabadulni:

"Az alap-meghatározások mind szubsztrátumszerűek (tér, idő, erő, mozgás, kapcsolat, energia) a különös meghatározások egzaktsága ellenben (a törvényeké, a viszonyoké) valami egészen másban, a kvantitatívban gyökerezik. Ahol ez felmondja a szolgálatot, ott nemcsak maga az egzaktság ér véget meghökkentő hirtelenséggel, hanem a felfoghatóság is általában. De minden kvantitatívnak a lényegében rejlik, hogy "valaminek" a kvantitása legyen. Mindig előfeltételként szerepel a kvantitásnak egy szubsztrátuma, amely mint olyan nem fogható fel mennyiségileg. Hosszúság és súly, tartam és munka, nyomás és sűrűség éppen azért határozhatók meg mennyiségileg, mert ők maguk minden kvantitatív különbözőségben azonosak maradnak. Tehát mint ilyenek semlegesen viszonyulnak a kvantitáshoz. Itt jelentkezik a természeti jelenségek egész területén az egzakt meghatározhatóság határa. Mert itt van a matematikainak a határa. Egyetlen természettudomány sem tudja megmondani mi az idő, mi az energia, mit jelent hatást kifejteni, és befogadni. A természettudomány mindezt már előfeltételezi meghatározásaiban. Mégpedig joggal; mert hogy mindez létezik, azt a jelenségek tanúsítják." [KS I. 24-25].

A szubsztrátumok pusztán a kvantitatív általi meghatározhatatlanságának egyik jeleként értékeli Hartmann azt a tényt, hogy a fizikai mennyiségek mértékegységei mindig önkényesek.

Az ontológiai jellegű metafizikai problémák létezésének állítása, ezen metafizikai problémák számbavétele egyik kiindulópontja Hartmann filozófiájának. Véleménye szerint sorsdöntő a filozófiára nézve, felismeri-e a metafizikai problémákat, és ha igen, mit kezd velük. Teljes félreértése a filozófia feladatának Hartmann szerint, ha a metafizikai (azaz megoldhatatlan) jelleg miatt, egy rosszul értelmezett kritikai gondolkodást követelve a filozófia elutasítja a metafizikai problémákkal való foglalkozást. A metafizika nem mint sajátos – a lélekről, isteni princípiumról stb. azaz valamely transzcendens tárgyakról szóló – problématerület, nem is mint spekulatív filozófiai rendszerek, tanok és világképek küzdőtere értelmes, hanem mint a problémák metafizikája bír értelemmel. A metafizikai problémákkal foglalkozás eminensen filozófiai feladat. A megoldhatatlan problémákat persze a filozófia sem tudja megoldani. A feladat az, hogy a megismerhetetlent a megismerhetővel minden oldalról körülhatárolja [PHN Einleitung]. A filozófiára mint minden metafizika megvitatható alapjaként felfogott ontológiára van szükség.

3.3. Rétegontológia

Hartmann az ontológiát rétegontológia formájában dolgozza ki. A rétegontológia gondolatát Hartmann nem tartja újnak, kimutatja a filozófiatörténetben a réteggondolat jelenlétét már a görög filozófiában, elsősorban Arisztotelész filozófiájában, [KS II. 164-191], de a réteggondolat kifejeződéseként értelmezi Descartes-nál a "cogito" (gondolkodás) és az "extenzio" (kiterjedés) megkülönböztetését is. Descartes érdeme annak felismerése, hogy

"...sem a cogitatio sem az extenzio nem képződmények, vagy képződmények osztályai, hanem csupán egész létterületek megkülönböztető jegyei." [LET 16]

és annak következetes, egyértelmű kimondása, hogy e két megkülönböztető jegy egymásra redukálhatatlan, alapvetően különböznek.

Hasonlóképpen különböznek a létrétegek Hartmann ontológiájában. A létrétegek nem képződmények, nem is ezek osztályai, mert a képződményekben a különböző létrétegek egyidejűleg vannak jelen, vagy inkább: az egyes képződmények egyszerre mozognak különböző létsíkokon, egyszerre tartoznak különböző létrétegekbe.[LET 158]. Hogy milyen létrétegek vannak a reális világban, arra nézve nem valamely spekuláció, hanem a tudományok rendszere az irányadó:

"Van azonban egy vezérfonal, amelyhez könnyen hozzáigazítható a réteg egymásután összképe a maga sajátszerűségében. Ezt a vezérfonalat napjainkban a tudományok természetes csoportjai szolgáltatják. És ha nyomon követjük a réteggondolat fejlődésmenetét, akkor azt találjuk, hogy éppen a tudományoknak ebben a csoportokra való differenciálódásában határozódott meg filozófiailag először és jutott érvényre a reális világ négy főrétegének tudata." [LET 163]

Ez a négy főréteg: anorganikus (élettelen), organikus, lelki, és szellemi réteg. Az ontológia feladata a létrétegek vizsgálata egyrészt önmagukban, másrészt egymáshoz való viszonyaikban, "vertikálisan". A kategóriák az egyes létrétegek alap-meghatározásai. Fontos, hogy a kategóriák tehát nem egyszerűen fogalmak, nem csak mentális, tudatban való létezésük van, hanem létjelleggel bírnak.

A létrétegek önmagukban való vizsgálata a létrétegek kategóriáinak, és e kategóriák egymáshoz való viszonyának a kidolgozását követeli. Ez a kategóriaelemzés ("Kategorialanalyse"). A reális világ alapvető kategóriáinak és az egyes létrétegek közötti viszonyokat jellemző általános törvényeknek szisztematikus kifejtése a "Grundriss der allgemeinen Kategorienlehre" alcímet viselő ARW-ben történik. Hartmann elképzelése szerint az általános kategóriatant egy "speciális kategóriatan"-nak kell követnie. Ezt azonban a szellemi létréteget tárgyaló tudományok viszonylag fejletlen volta miatt Hartmann csak a "Természet"-nek ("Natur") nevezett két alsó (élettelen ill. organikus) létrétegre vonatkozóan tartja kidolgozhatónak. Ez a kidolgozás történik meg az "Abriss einer speziellen Kategorienlehre" alcímű PHN-ben, Hartmann tulajdonképpeni természetfilozófiájában.

3.4. Természetfilozófia

A PHN-beli kategóriaelemzés három nagy részre tagolódik. Az első részben Hartmann a dimenzionális kategóriákat elemzi, a második rész tárgya a kozmológiaiaknak nevezett kategóriák leírása, a harmadik rész a szerves kategóriák elemzését tartalmazza.

A dimenzionális kategóriákkal foglalkozó első rész négy alfejezete: I. A reális világ dimenziói II. A tér kategóriaelemzése III. Az idő kategóriaelemzése IV. A természet téridő rendszere. A kozmológiai kategóriáknak szentelt második rész alfejezetei: I. A levés és fennmaradás II. A kauzalitás III. Természeti törvényszerűség és kölcsönhatás IV. Természetes képződmény és egyensúly. A szerves kategóriák elemzése négy alfejezetben történik. Ezek: I. Az organikus képződmény II. Az individuális feletti élet III. A filogenezis IV. A szerves determináció.

Az elemzések összességükben igen terjedelmesek (a PHN több mint hétszáz oldal), de nagyon áttekinthetően tagoltak alfejezetekre és pontokra, stílusukra pedig a mértékletesség és kiegyensúlyozottság jellemző. Hartmann világossá teszi, hogy a természetfilozófiának távolságot kell tartania a természettudományoktól, semmiképpen sem szabad megkísérelnie, hogy válaszokat adjon ott, ahol a tudomány sem képes megoldást adni:

"...a filozófia teljesen elhibázott igénye lenne, ha döntőbíróvá tenné magát és a vitákat elsimítani akarná, mintha lennének a kezében magasabb rendű kritériumok, melyek az egzakt tudományokból hiányoznak. Nincs hiány ilyen kísérletekben és azok hangja, akik a filozófiai beavatkozást követelik, nem akar szűnni." [PHN Einleitung]

A természettudományok és eredményeik tisztelete nem jelenti azonban, hogy szemet lehet hunyni a természettudományokból induló olyan kísérletek fölött, melyek célja a (természet)filozófia illetőségi körébe eső problémákra vonatkozó megoldások kidolgozása. A tudományoknak megvan a maguk illetőségi és érvényességi köre, és el kell utasítani a tudománynak a filozófiába avatkozását. A PHN-beli elemzések ennek megfelelően filozófiai síkon mozognak, és Hartmann sehol nem bonyolódik szaktudományos részkérdésekbe, de behatóan megkritizál bizonyos nézeteket, melyekről úgy véli, olyan kísérleteknek tekinthetők, melyek a maradványproblémák megoldására vállalkoznak. Hartmann természetfilozófiáján így végigvonul egy kettősség: a természetfilozófia regulatív szerepe: a tudományok saját maradványproblémáik megoldására vonatkozó igényének elutasítása, és a pozitív szerep, a maradványproblémákban rejlő metafizikai körülhatárolása a kategóriaelemzés által lehetséges keretek között.

A Hartmann természetfilozófiájában leírt kategóriaelemzéseket és tudománykritikát megvilágítandó, alább ismertetjük a dimenzionális kategóriákra vonatkozó elemzés legfontosabb részeit. Ez az elemzés az alapja Hartmann relativitáselmélet kritikájának, mely a PHN dimenzionális kategóriákkal foglalkozó első nagy részét lezáró, "A téridő spekulatív relativizmusai" című zárófejezetében található. E kritika fő gondolatait szintén felelevenítjük.

Mind a relativitáselmélet kritika, mind pedig az ezt megalapozó dimenzionális kategóriákra vonatkozó elemzés egyazon létrétegen, a szervetlenen belül marad. Hogy lássuk miként játszik szerepet az ontológia rétegontológia jellege a természetfilozófiában, az organikus létréteg két központi problémájával, az organikus determinációjával és az élet keletkezésével kapcsolatos PHN-ben kifejtett gondolatokat is ismertetjük nagyon röviden.

3.4.1. Szubsztrátum

Hartmann filozófiájában a szubsztrátum kategória nem pusztán a természetfilozófia olyan kategóriáinak felfogásában, mint a tér és az idő, van alapvető szerepe, hanem abban a filozófiai koncepcióban magában, amely az ontológiát kategóriaelemzés formájában tartja kidolgozhatónak.

"Egy kategóriarendszer, amely valamilyen formában az anyag elvét nem tartalmazza, nem lehet annak az adott és tapasztalható reális világnak kategóriarendszere, melyhez mi mint emberek tartozunk, s melyben létünk lejátszódik." [ARW 2b]

Ez a valamilyen forma Hartmann esetében az, hogy ontológiájában a szubsztrátum kategória minden létrétegben érvényes (azaz fundamentális) kategória. A fundamentális kategóriák mindig párosával lépnek fel, s mint fundamentális kategória a szubsztrátum a relációval áll ellentétben. A szubsztrátum-reláció pár nem azonos az anyag-forma párral – mely szintén fundamentális kategóriapár. Az anyag-forma párt az jellemzi, hogy ellentétük viszonylagos, míg a szubsztrátum-reláció ellentéte nem: egy reláció állhat relációban, de ez nem szünteti meg a reláció szubsztrátumának szubsztrátum jellegét:

"A relációk olyan relátumot előfeltételeznek mely nem reláció. A relátumok ebben az értelemben a relációk szubsztrátumai." [ARW 24 b]

3.4.2. Dimenzió

A dimenziók korlátlan fokozatok, meghatározások és viszonyok hordozói, médiumai. Ennyiben szubsztrátum jellegűek[ARW 24 c]. Szubsztrátumjellegük valami végső, definiálhatatlan, semmiből le nem vezethető. Fontos az a meghatározás, hogy a dimenziók különbségei nem kvantitatív meghatározások különbségei. Fordítva azonban igaz: a meghatározott kvantitások (azaz a mennyiségek ("Grösse"), ld. alább) különbségei a megfelelő dimenziók különbségein alapulnak. Az erős szubsztrátumjelleg ellenére a dimenzió nem azonos a szubsztrátummal. A különbség abban a szubsztrátumhoz képest fennálló többletben van, hogy

"Minden igazi dimenzió lehetséges átmeneteknek egy kontinuumát képezi, s minden kontinuum valamilyen dimenzióban, vagy többen (mert vannak többdimenziós kontinuumok is) 'mozog'." [ARW 24 c]

A dimenzió további meghatározása a PHN-ben úgy történik, hogy Hartmann elhatárolja más, vele összefüggő, de Hartmann szerint vele gyakran összetévesztett, helytelenül azonosított kategóriától.

A dimenzió nem azonos a kiméréssel/felméréssel ("Ausmessung"), a kimérttel/felmérttel ("Ausgemessene"), a kimérhetővel ("Ausmessbare"), hanem "A dimenziók a kimérhető szubsztrátumai". [PHN 1d]

A dimenzió nem azonos az extenzióval, hanem az extenzió "amiben"-je[PHN 4a]. Nem azonos a méréssel, mert már a mérték-meghatározottságnak ("Massbestimmtheit") és a mennyiségnek ("Grösse") szubsztrátuma.

3.4.3. Mennyiség ("Grösse")

A mennyiség az a kvantitatíve is meghatározott dolog, melynek csak egy meghatározott dimenzió, melyben a mennyiség mértékét ("Mass") bírja, ad létjogot.

"Így a mennyiség nem a tiszta kvantitás kategóriája. A kvantitás kategoriálisan a reálison innen van; mennyiség tulajdonképpeni értelmében pedig ott van, ahol van valami, amire a kvantitatív viszonyok vonatkoznak." "A mennyiség kategoriális lényegében rejlik, hogy mindig "valaminek" a kvantitása ..." [PHN 4d]

3.4.3. Mérték ("Mass")

A mérték és a mennyiség szorosan összefüggnek. A következő tétel mondja ki viszonyukat:

"... a mennyiség minden fajtája csak dimenziójának mértékében mérhető, és minden mérték csak dimenziójának mennyiségére vonatkozik." [PHN 4d]

Hartmann megkülönböztet extenzív és intenzív mennyiséget. A dimenziók mint kontinuumok különböznek aszerint, hogy felmutatható-e egy bennük kiterjedt dolog, extenzum, vagy nem. Az olyan dimenziók mennyiségei, melyekben nem létezik extenzum, az intenzív mennyiségek; az olyan dimenziók mennyiségei, melyekben létezik a szóban forgó dimenzióban kiterjedt dolog, az extenzív mennyiségek. Egy intenzív mennyiség intenzitása egy pont a dimenzión, egy meghatározott extenzív mennyiség pedig kiterjedés. Ezzel egyben azt is állítottuk, hogy kiterjedése sohasem a dimenziónak van, hanem mindig csak a dimenzióban kiterjedőnek, az extenzumnak.

3.4.5. Relativitáselmélet kritika

Hartmann először a relativitáselmélet azon meggondolásait veszi szemügyre, melyek az egyidejűség relativitására/relativizálására vonatkoznak:

"Hogyan állapítja meg egy megfigyelő egy olyan esemény időpontját, mely messze kinn a világtérben megy végbe, s melyet számára egy fénysugár közvetít? Nem másképp, mint hogy azt az időpontot, melyben a fény hozzáérkezik, regisztrálja egy óra alapján. A fény azonban késéssel érkezik hozzá, sőt a késés a megfigyelő mozgásállapota szerint változik: ha a fénysugárral szemben mozog, a regisztrált események gyorsabban következnek egymás után, ha a fénysugárral egy irányban mozog, lassabban. Az időrendje annak, amit a két esetben megfigyel, különböző. És ami számára egyidejű, attól függ, mi érkezik hozzá egyidejűleg. Különbözőképpen mozgó megfigyelők számára tehát különbözőknek kell egyidejűeknek lenni, s események ugyanazon sora számukra különböző időrenddel kell, hogy rendelkezzen. Innen már csak egy kis lépés ahhoz a tézishez, hogy nincs helytől független időmeghatározás, s következésképp abszolút egyidejűség sincs." [PHN 18b]

Hartmann azonban úgy látja, ez a gondolatmenet ontológiailag megalapozatlan:

"Másként néz ki azonban a helyzet, ha ontológiailag gondolkozunk. Hogy valami egyidejű "lehet", ha nem konstatálható is egyidejűként – és objektív okokból nem konstatálható – a fenti gondolatmenetben egyáltalán nem veszik figyelembe. De az ontológiailag legkézenfekvőbb és egyszerű éppen az, hogy az egyidejűség mint minden más reális viszony minden megfigyeléstől és megállapítástól, sőt a megállapíthatóság határaitól egyáltalán függetlenül áll fenn, és hogy erről a fennállásról nagyon jól tudhatunk anélkül, hogy megadható időértékekben meg tudnánk határozni."[PHN 18b] "Egy egységes időfolyam és párhuzamosan haladó események (megállapítástól független) szigorú egyidejűsége nélküli világban a különbözőképpen mozgó testeken a folyamatok különböző időbeli (tehát nem térbeli) sebességgel kell, hogy végbemenjenek, ami valójában azt jelentené, hogy rajtuk az idő különbözőképpen futna le."[PHN 18c] "De mit jelent gyorsabb és lassúbb időbeli értelemben? Azt, hogy különböző folyamatok ugyanazon időben különböző hosszúságú időszakaszt kellene, hogy megtegyenek (azaz különböző ideig tartsanak). Jól értsük meg: ugyanazon időben. Különben ugyanis nincs szó időbeli gyorsabbról és lassabbról. Ha azonban "ugyanazon időben", akkor kell legyen egy idő, "melyben" ez az azonosság fennállhat, amelyben a változó idő gyorsabban és lassabban folyhat, másként ugyanis az utóbbi variabilitása ismét csak nem lehetne időbeli, és ha nem lehetne időbeli ez a variabilitás, akkor ez a változónak vélt idő sokkal inkább maga az abszolút idő lenne. Ha tehát időben változó, akkor szükséges egy másik idő, amelyben változó.... Ha megengedjük, hogy ez utóbbi idő is változó, akkor regressus infinitus-ba jutunk. A relativizált idő mögött, éspedig saját lényegétől megkövetelve, felbukkan változatlanul az abszolút idő." [PHN 18c]

Hasonló gondolatmenettel kritizálja Hartmann a relativitáselméletnek a tér görbeségére vonatkozó állításait:

"A relativizált idővel hasonló a helyzet, mint az elliptikus térrel. Az, hogy a térdimenziók görbültek, ontikusan lehetséges, de akkor lenniük kell más dimenzióknak, "melyekben" görbültek, és ezeknek nem lehet ugyanazon görbületük, a kategoriális tértől tehát nem szabadulunk, attól a tértől tudniillik, melynek dimenziói sem görbültek, sem egyenesek nem lehetnek, mert sokkal inkább a lehetséges görbeség és egyenesség feltételei." [PHN 18c]

Ezzel összhangban, kontrakciója csak extenzumnak lehet, de nem magának az extenzum dimenziójának, vagy szubsztrátumának:

"De fennállhat a tágulás vagy kontrahálódás magára a térre vonatkozóan? Ehhez a térnek magának kiterjedtnek kellene lennie. És minthogy itt csak térbeli kiterjedésről lehet szó, hozzá kell tenni: a térnek a 'térben' kéne kiterjedtnek lenni. Ami kategoriálisan értelmetlen és az extenzió és dimenzió fentebb kifejtett alapviszonyának ellentmond." [PHN 18c]

Hartmann továbbá ellentmondást lát a fénysebesség relativitáselméletben kimondott állandósága és a relativitáselmélet alapjai között:

"Mit kell érteni a fénysebesség konstans voltán, mely a relativizált időben és a relativizált térben kell hogy fennálljon? Egy sebesség állandósága éppen abban áll, hogy egyenlő időszakaszok alatt egyenlő térszakaszok mérődnek össze. De mi az 'egyenlő' időszakasz és 'egyenlő' térszakasz, ha a tér és idő kiterjedhet és összehúzódhat?... Hogyan lehet egy tér és idő ilyen értelemben relatív, ha éppen 'bennük' egy sebesség abszolút kell legyen. Hiányzik akkor minden viszonyítási alap, amelyre vonatkozóan állandóságról vagy nem-állandóságról, sőt magáról az 'egyenlő' tér- és időszakaszról beszélni lehetne."[PHN 18 e] "A fénysebesség abszolút állandósága kategoriálisan tekintve arra az elkerülhetetlen nehézségre fut ki, hogy eredménye a lehetséges állandóság és nem-állandóság előfeltételét szünteti meg." [PHN 18e]

A relativitáselmélet problematikus volta Hartmann szerint annak következménye, hogy a fizika ebben az esetben saját előfeltevéseit próbálja meg kritika alá venni, azaz megpróbál a tér és idő mibenlétére, lényegére vonatkozó kérdésben kifejeződő maradványproblémára megoldást adni. Eközben szükségképpen kategóriahibát vét. A szaktudományok nem – így speciálisan a fizika sem – képes a maradványproblémát akárcsak helyesen felvetni[KS I 24-25]. A módszertani hiba, amit a relativitáselmélet Hartmann szerint elkövet, az, hogy a mérésből, mérhetőből következtet a mérés szubsztrátumára, s eközben nem látja át helyesen a szubsztrátum, a mennyiség, a mérhető stb. kategóriáinak helyes viszonyát.

"Az az elmélet, mely az egyértelmű mérés határaiból kiindulva relativizálja a mérés szubsztrátumát, saját arkhimédészi pontját az ontológiailag másodlagosban választja meg, és ebből következtet az ontológiailag elsődlegesre." [LET 81]

"A relativitáselméletet olyan kísérletnek tekinthetjük, amely az egzakt felfogás hagyományos – mennyiségi bázisából kiindulva megpróbál előrehatolni a fizikai-reális nem-kvantitatív, ontikus alapjainak régiójáig, tehát a tér, az idő, az anyag stb. kategoriális lényegéig." [LET 81]

Hartmann elutasítja ezt az eljárást. De nem kívánja érvényteleníteni a relativitáselméletet, mint fizikai elméletet. Megkülönbözteti tehát azt a teret és időt amelyre vonatkozóan a relativitáselmélet (és általában a fizika) megállapításai érvényesek, attól, amelyről a kategóriaelmélet beszél:

"Az az idő, melynek egyenletes folyását a relativitáselmélet kétségbe vonja, nem a reális idő tehát, hanem egy másik, amivel az elmélet világában találkozunk, és ezekre vonatkozóan a paradox következmények, amelyeket az elmélet levon, nemcsak tarthatóak, hanem a fizikai kutatás adott állapotára tekintettel szükségszerűek." [PHN 18b]

"A relativitás érvénye a térbeli és időbeli mérésre korlátozódik. Ha az elmélet túllépi ezeket a határokat, kétértelművé válik és saját értelmét veszélyezteti." [PHN 18g]

De hogyan lehetséges értelmes és érvényes megállapításokat tenni a mérés számára nem hozzáférhetőről, esetünkben a kategoriális térről, időről? Nem föltétlenül lehetséges – mármint azon a határon túl, amit a kategóriaelemzés kijelöl. Mert megjelenik a metafizikai elem, az irracionális, melynek felmutatásával, lehetséges körülhatárolásával a filozófia elvégezte feladatát.

3.4.6. Determináció a szervesben

Az organikus létréteg egyik központi (metafizikai maradvány-) problémája az organikus létréteg determinációs módjának a mibenléte. Közelebbről, itt két problémát kell tisztázni:

1/ Milyen módon megy végbe egy faj egyedeinek reprodukciója (ontogenezis)?

2/ Hogyan jön létre egy meghatározott faj (filogenezis)?

A nehézség e problémákat illetően abban áll, hogy mindkét folyamatnak végeredménye az élet és a szerves létréteg lényegéhez tartozó célszerűség, mely egy közvetlenül nyilvánvaló tény a szervesben [PHN 57 a, b], de egyáltalán nem világos, mi ezen célszerűség alapja, hogyan lehetséges, és hogyan jön létre.

3.4.7. Vitalizmus

A vitalizmus – különböző rafinált és kifinomult formákban ugyan, de – a célszerűséget céltevékenység eredményének tekinti:

"Az organikus folyamatokat az emberi célszerűség analógiájára ítéli meg, azaz úgy tesz, mintha a szervekben, sejtekben vagy magukban a sejtrészekben tudat ülne, mely ott célokat tételezni és követni lenne képes" [PHN Einleitung].

Tudat azonban csak az emberi céltevékenység szférájában mutatható fel, a szerves létrétegben nem. Ezért a vitalizmus egy magasabb – a szellemi – létrétegben érvényes kategóriát egy alacsonyabbra alkalmazva, elköveti a "kategoriális határátlépés felülről" nevű kategóriahibát.

Hartmann szerint az egyes létrétegekre vonatkozóan ugyanis, mint fentebb már említettük, kategoriális törvények állnak fenn, melyek közül az egyik

"A rétegződés alaptétele: az alacsonyabb rétegek kategóriáit a magasabb rétegek messzemenően tartalmazzák, de megfordítva ezeket amazok nem" [ARW 42c].

3.4.8. További törvények

"A dependencia alaptétele: függőség csak egyoldalúan áll fenn, mint a magasabb kategóriáknak az alacsonyabbaktól függése, de ez csak részleges függőség, a magasabb kategóriáknak tág teret hagy." [ARW 42c]

A rétegontológiát jellemző ezen alaptételek mellett ezeket kiegészítő, részletező tételek állnak fenn. Pl. az "átalakulás törvénye": az alacsonyabb létréteg kategóriái amennyiben tartalmazva vannak egy magasabb létrétegben, ez utóbbinak az előbbivel szembeni, benne új kategóriák fellépése következtében létrejövő sajátossága ("novum törvénye") eredményeképpen a novum által átformálva vannak jelen[ARW 50b]. A szabadság törvénye pedig azt mondja ki, hogy a magasabb réteg az alacsonyabbtól való függése ellenére autonóm, szabad[ARW 55b].

A vitalizmus állítása a sejtekben, szervekben ülő céltételező tudatról meglehetősen abszurd. Hogy mégis újra és újra felbukkan a biológiában, az Hartmann szerint azzal magyarázható, hogy a szerves célszerűsége, és más, a mindennapi, naiv gondolkodásból átszűrődő motívumok [TD 2c] állandóan a teleologikus "magyarázat" felé terelik a gondolkodást, és ez a tendencia nem talál ellenállásra a szerves létréteg jelenségeiben, mert az a mód, ahogyan számunkra a folyamatok adva vannak, olyan, hogy

"...egy lefolyáson mint olyanon nem vehető észre, hogy csupán kauzálisan vagy finálisan is van-e determinálva" [TD 2b].

Másrészt a vitalizmus mellett látszik szólni – abszurditása ellenére – újra és újra az, hogy a mechanicizmus is rendre kudarcot vall értelmezési törekvéseivel, és úgy tűnik, a "vitalizmus vagy mechanicizmus" alternatíva kizárólagos.

3.4.9. Mechanicizmus

A mechanicizmus a szervetlen létréteg kategóriáival véli megragadhatónak a szerves létréteg jelenségeit. Így pl. a szervesben lévő determinációt a kauzalitásra próbálja visszavezetni. Ezzel a novum kategoriális törvényét megsértve az organikus kategoriális autonómiáját tagadja meg [PHN Einleitung]. Mégis, van valamelyes létjogosultsága, mert a szerves a szervetlenre épül, "rányugszik", és a szervetlen kategóriái átformáltan visszatérnek a szervesben. Ezért a mechanicizmus képes megmagyarázni töredékeket, a kauzális szálakat bizonyos pontig tudja követni, de nem magyarázza meg egyetlen esetben sem a tulajdonképpeni szerves jelenséget. Ezért az mindig mint elérhetetlen, megoldhatatlan feladat áll előtte, ellentétben a vitalizmussal, mely mindig már "túl van" a magyarázaton.

A vitalizmus vagy mechanicizmus alternatíva kizárólagossága azonban Hartmann szerint csak látszat. E látszat alapja az organikus számunkra való adottságának módjában van. Az organikus számunkra két különböző formában van adva: közvetlen tudatunk van saját testünkről, annak állapotairól, folyamatairól, az élet belsőleg adott formáiról; valamint adott számunkra az életjelenség külső érzékeink által közvetítetten, mint másik valaminek az élete. E két adottságmód nem fedi egymást, s mindegyik által az életnek csak határjelenségei adottak, de nem az élet, mint egész. E két adottságnak felel meg a kétfajta szemléletmód:

"Ha a belső adottságból indulunk el, önkéntelenül a lelki lét kategóriáit visszük át a látható élőlényekre és környezetükbeni viszonyaikra, s ezzel oda jutunk, hogy emberiesítve látjuk azokat, s csak természetes, hogy céltevékenységet tulajdonítunk nekik. Ha ezzel szemben az objektív megfigyelésből indulunk ki, ugyanezen élőlényeket a fizikai világ kategóriái alatt levőnek látjuk, mint természeti tárgyakat természeti tárgyak között, és akkor abba az ellenkező hibába esünk, hogy az organikus folyamatokat mint fizikaiak egy fajtáját akarjuk megérteni, és determinációs formájukat a kauzalitásra korlátozzuk." [PHN Einleitung]

Az alternatíva látszatának ily módon antropológiai alapja van, s ezért a látszat sohasem szüntethető meg teljesen, de ha látszat volta lelepleződött, a kizárólagosság megszüntethető. Ehhez szükséges kidolgozni a szerves létrétegben és azon belül az ontogenezisben működő, a szervesre jellemző determinációformát (nexus organicus). Hartmann megállapítja, hogy e probléma is eminensen metafizikai[PHN 50b, 52b, 63f], és nem megoldott:

"Teljes határozottsággal ki kell jelenteni, hogy az organikus determináció kategoriális sajátossága jelenleg még tisztázatlan és csaknem áttekinthetetlen" [PHN 63c].

Hogy azonban a vitalizmus-mechanicizmus nem kizárólagos alternatíva, azt mutatja a természetes szelekció kategóriája, mely a filogenezisben mutatkozó, látszólag célvezérelt folyamat eredményeként kialakuló tényleges célszerűség kialakulását – legalábbis részben – megmagyarázza.[PHN 63b] A tanulságos a természetes szelekció kategóriáját illetően az, állapítja meg Hartmann, hogy létezik olyan kategória, amelyik se nem a szervetlen, sem pedig a szellemi létréteg kategóriája.

A filogenezis problémája elvezet az élet keletkezésének a problémájához.

"Erről egész sor érdekes hipotézis létezik, de ezek nem is többek hipotézisnél. Itt máig is áthatolhatatlan sötétség uralkodik. És ez nem is lehet másként, mert itt két létréteg összefüggéséről van szó, az egyikről a másikba való átmenetről. Más réteghatárokon ugyanezt az irracionalitást találjuk." [PHN 60c]

Az élet keletkezése problémájának metafizikai maradékát Hartmann rendkívüli óvatossággal próbálja meg körülhatárolni. Egész ontológiájában – és az élet keletkezésének problémáját illetően különösen – ügyel arra, hogy még a látszatát is elkerülje az ontológiák tipikus hibájának, annak, hogy alulról, vagy felülről egy elvből építkeznek. Magyarázatának lényege a szervetlen létréteg kategoriális sokfélesége, komplexitása. A létréteg képződményei igen sokfélék lehetnek, és annyira variálódhatnak, hogy bizonyos variációk a szervetlen kategóriái alatt instabilakká válnak. Ha ez bekövetkezik, akkor két eset lehetséges: instabilitásuk következtében megszűnnek, mert az adott létréteg kategóriái alatt nem tudnak fennállni, de az is előfordulhat, hogy olyan instabil variációk jönnek létre, melyek egy magasabb létréteg kategóriái alá esnek.

"Ekkor ezek – mintegy "felülről" – megragadnák őket, és egy másfajta létösszefüggésbe sorolnák be. Az instabilitás általi felbomlás helyébe ekkor egy magasabb létrend stabilitása lép." [TD 38. old.]

3.5. Összefoglaló megjegyzések

Hartmann természetfilozófiája bele van szövődve az ontológiát kifejtő szisztematikus művekbe (GO, ARW, MW) – és fordítva: a szűkebb értelemben vett természetfilozófiát explicite kifejtő mű (PHN) mind koncepciójában, mind pedig részletes tartalmi kifejtésében tartalmazza az ontológia eredményeit, illetve ezekre épül. A (kritikai) ontológia kiindulópontja, hogy a létnek számunkra a világhoz való mind természetes, mind tudományos, mind pedig filozófiai viszonyban való inadekvát megjelenése, adottsága ellenére mindhárom viszonyban közös a létre való irányultság, az az ontológiai beállítódás, mely a számunkra objiciálódott, objektummá vált tárgynak ezen tárggyá levéstől független, tárgyfeletti létet tulajdonít. Hartmann természetfilozófiájának tartalma a természettudományok maradványproblémáinak továbbelemzése, az e maradványproblémákban rejlő metafizikai tartalom kiemelése és körülhatárolása a kategóriaelemzés módszerével. A kategóriaelemzés nem ismeretkritika, hanem a maradványproblémákban problémaként kifejeződő létviszonyokra, létmeghatározásokra, létmódokra vonatkozó szisztematikus elemzés, melynek során az ontológiai beállítódás nem törik meg, hanem mintegy meghosszabbodik. A kategóriák létmeghatározások, viszonyaikra vonatkozóan Hartmann kategoriális törvényeket állapít meg, melyeknek két típusa van: azok a törvények, melyek egyazon létrétegben érvényes kategóriák összefüggésére, és azok amelyek a különböző létrétegek egymás közötti viszonyára vonatkoznak. A természetre, azaz a reális világ két alsó, az élettelen és szerves létrétegére vonatkozó kategoriális törvények lehetőséget nyújtanak a természettudományokhoz való kritikai viszonyra. Az egzakt, matematikai természettudományokat illetően Hartmann kritikája annak kiemelése, hogy e tudományok nem merülnek ki a matematikaiban, a kvantitatívban, nem tekinthetnek el a kvantitatív szubsztrátumaitól, de nem is képesek e szubsztrátumok, és a szubsztrátumkategóriával összefüggő egyéb, nem tisztán a kvantitatívba tartozó kategóriák viszonyát helyesen látni. Az organikus létréteg maradványproblémáival (organikus determináció, élet keletkezése) kapcsolatos kritika elsősorban a teleologikus és mechanisztikus gondolkodásmód szervesbeni érvénytelenségének kimutatására irányul.

Hartmann ontológiájának, különösen pedig természetfilozófiai nézeteinek hatása a 20. századi filozófiában nem látszik jelentősnek, noha nem maradt teljesen reakció nélkül. Ennek egyik fő okát talán abban lehet megjelölni, hogy Hartmann természetfilozófiája (szándékainak megfelelően) szinte teljesen mentes a spekulációtól, gondolkodásától idegen mindenfajta talányosság, kétértelműség, ezoterikusság. A Hartmann szellemében való továbblépés, attól, amit elemzései tartalmaznak, ezért nem lehetséges nézeteinek újbóli és újbóli értelmezésével, hanem a természettudományok új eredményeinek követését és értelmezését követeli. Ezt a feladatot azonban napjainkban a tudományfilozófia vette át, amely közvetlen gyökereit nem a klasszikus filozófiai tradíciókban, és különösen nem a (spekulatív vagy nem spekulatív) természetfilozófiákban, hanem az analitikus filozófiában és a logikában tudja. Már ha egyáltalában tudja, mert – miként Reichenbach írja a The Rise of Scientific Philosophyban – a modern tudományfilozófia közvetlen elődje legalább annyira az a filozófia, amely a XIX. század tudományos műveinek szaktudósok írta előszavaiban és lábjegyzeteiben található. Ez a forrása máig meghatározó: a tudományfilozófia ma kevésbé engedheti meg magának a természettudományoktól (és matematikától) való elszakadást, mint bármikor bármely természetfilozófia, mert menten érdektelenné válik. És megfordítva: a filozófia érdekes és új problémáit korunkban a tudományok vetik fel. Igazat kell adnunk Hartmannak, amikor megállapítja:

"A konstruktív gondolkodás játéktere behatárolt. A tudomány minden területen előrehaladt. Aki eredményeit figyelmen kívül hagyja, a játékot eleve elveszítette." [KS I 1 old.][371]



[370] Hartmann műveit – a szerző saját idézési módját követve – a cím ill. annak rövidítése, a szóban forgó fejezet, és a betűvel jelölt alpontok megadásával idézzük. Ettől csak ott térünk el, ahol a "Lételméleti vizsgálódások" címmel magyar nyelven megjelent írásaiból idézünk. Ezekben az esetekben így hivatkozunk pl. a 125. oldalra: [LET 125] Az idézett Hartmann művek (zárójelben a használt rövidítés): Grundzüge einer Metaphysik der Erkenntnis [ME], Zur Grundlegung der Ontologie [GO], Die Philosophie der Natur [PHN], Aufbau der realen Welt [ARW], Teleológiai gondolkodás [TD], Kleinere Schriften I. Band, II. Band [KS I], [KS II]

[371] Hartmannra vonatkozó irodalom (válogatás Nicolai Hartmann. Der Denker und sein Werk ed. (H. Hemsoeth und R. Reiss, Göttingen 1952). Ez a kötet több tanulmányt tartalmaz Hartmannról, valamint megadja Hartmann műveinek bibliográfiáját W. Bulk: Das Problem des idealen An-sich-Seins bei Nicolai Hartmann (Verlag Anton Hain, 1971) R. Gamp: Die interkategoriale Relation und die dialektische Methode in der Philosophie Nicolai Hartmanns (Kantstudien Ergänzungshewfte, Bouvier Verlag, Bonn 1973) K. Kanthack: Nicolai Hartmannund das Ende der Ontologie (Walter de Gruyter, Berlin 1962) Lukács Gy.: A társadalmi lét ontológiájához I. (Magvető, Budapest) Redl K.: Bevezetés a Lételméleti vizsgálódások c. N. Hartmann kisebb írásaiból válogatott kötethez (Gondolat, Budapest 1972) S. Stallmach: Die Irrationalitätsthese Nicolai Hartmanns Scholastik32 (1957) Szigeti J.: Utószó Nicolai Hartmann Esztétika c. művéhez (Magyar Helikon, Budapest)