Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

VI. fejezet - A mechanisztikus természetfelfogás felbomlása

VI. fejezet - A mechanisztikus természetfelfogás felbomlása

A IV. részben tárgyalt mechanisztikus természetfilozófia hosszú ideig uralkodott, de világképe egyre kevésbé felelt meg a természettudomány újabb fejlődésének. Az V. részben bemutatott spekulatív elméletek szintén csak egy időre bizonyultak használhatónak, ezután a természettudósok már meg szerettek volna szabadulni tőlük. E szabadulás irányait tárgyalja ez a fejezet. Az első ilyen irány bizonyos mértékű visszatérés volt a XVIII. századi felvilágosodás materializmusához. Először ennek változatait vesszük szemügyre. Utána a pozitivista irányzat fajtáit mutatjuk be, amelyek részben tagadják a természetfilozófia lehetségességét és szükségszerűségét. Ennek az irányzatnak a folytatása a XX. században nagy jelentőségre tesz szert, ami egyben azt is jelenti, hogy – mivel századunkban is jelentős mértékben tagadják a természetfilozófia létjogosultságát – fejezetünk az utolsó természetfilozófiákat tárgyalja a filozófia történetében. Eme "utolsó" természetfilozófiai meggondolásokat – a fejlődés fogalmához kapcsolódókat és egy nagy lételméleti szintézis kísérletét – elemzi e rész második és harmadik fejezete.

1. Természetfilozófia a XIX. században

(Szegedi Péter)

1.1. Fordulat a természetfilozófiában

A XIX. századi természetfilozófiák lényegében válaszok az őket megelőző spekulatív német természetfilozófiákra. A század folyamán a természettudósoknak a német természetfilozófiával – és ezáltal általában a filozófiával – kapcsolatos álláspontja gyökeresen megváltozott. A század elején például sok, az elektromosság problémájával foglalkozó tudós – így Hans Christian Oersted (1777-1851) dán fizikus és vegyész, vagy kicsit később az autodidakta angol Michael Faraday (1791-1867) – erőteljesen Friedrich W. J. Schelling (1775-1854) korai természetfilozófiájának hatása alá került.

Schelling a XVIII. század legvégén a természetet egyetlen szellemi princípium megnyilvánulásának tartja, amely a maga képére formálja az anyagot. Minden természeti forma ugyanahhoz a mintához, ideálhoz közelít. Mindenben ugyanaz a késztetés, (szellemi) alkotóerő dolgozik. A tárgy és a róla való tudás viszonya ugyanaz, mint az oké és az okozaté. A világ szerves egész. A természet látható szellem, a szellem látható természet, a két elv egységet képez, sőt azonos. Schelling mindezt empirikus úton, a természet vizsgálatával kívánta igazolni, ezért például nagyon érdekelte az elektromosság és a mágnesesség, amelyekben sok közös vonást talált. Különösen ezek a gondolatai ragadták meg az említett fizikusokat. Ezen az alapon keresték minden fizikai hatásban a közöset, ez motiválta Oerstedet, hogy csaknem 20 éven át keresse az elektromosság és a mágnesesség közötti fizikai kapcsolatot, amit végül 1820-ban meg is talált.

A század elején tehát a spekulatív természetfilozófia még mutatott valami perspektívát a természettudomány számára, de a század közepére a kutatóknak egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a német természetfilozófiával semmit sem lehet kezdeni. Például Julius Robert Mayer (1814-1878) német hajóorvos észrevette, hogy a matrózok vénás és az artériás vérének színkülönbsége a trópusokon kisebb, mint északabbra, és ebből arra következtetett, hogy a hő és a mechanikai munka kölcsönösen egymásba alakulhatnak. Amikor meggondolásai és számításai alapján 1841-ben cikket akart megjelentetni az energia megmaradásáról, és korában már kivételként egy schellingi tételre hivatkozva indítja a gondolatmenetet,

"Az erők okok: ennek megfelelően velük kapcsolatban teljes mértékben alkalmazhatjuk a causa aequat effectum (az ok egyenlő az okozattal) elvet. Ha a c oknak e okozata van, akkor c=e ; ha történetesen e egy második f okozatnak az oka, akkor e=f , és így tovább: c=e=f...=c . Az okok és okozatok láncolatában egyetlen tag vagy egy tag egyetlen része sem tűnhet el, ahogyan ez világosan következik az egyenlet természetéből. Minden ok eme első tulajdonságát elpusztíthatatlanság uknak nevezzük."[304]

akkor írását a fizikusok nem akarják leközölni (e cikk, amely elsőként szól a hő és a mechanikai energia ekvivalenciájáról, így csak egy évvel később, egy kémiai folyóiratban jelenik meg).

Az ellenérzések nyomán, amelyek Schelling mellett elsősorban Georg W. F. Hegelt érintették, a természettudósok elfordultak e természetfilozófiától. De természetesen felmerül a kérdés, hogy ha a spekulatív természetfilozófia használhatatlan, akkor vajon mi szolgálhat a kutatások vezérelvéül a tudósok számára. Többféle irányzat jött létre e kérdés megválaszolásaként. Sokan – főleg természettudósok – úgy gondolták, hogy a továbbiakban filozófiára vagy természetfilozófiára egyáltalán nincsen szükség a természetkutatáshoz, elhatárolták magukat a "spekuláló bölcsészek"-től. Egyes filozófusok azonban fenntartották azt a véleményüket, hogy

"A filozófiának ismét szövetséget kell kötnie a természettudománnyal, a természettudománynak pedig a filozófiával."[305]

Próbálkozások történnek bizonyos régi elvek visszahozatalára és új elvek kidolgozására is (hogy mennyire régi vagy új egy eszmerendszer, az persze relatív, hiszen nagyon ritka az olyan gondolat, amelynek ne lennének valamilyen formában történeti előzményei, és fordítva, soha nem lehet teljesen visszaállítani egy már elmúlt korszak világképét).

1.2. Materialista törekvések

Az egyik felfogás szerint a német idealizmus csődjéről van szó, a visszatérés tehát a materializmus irányába történhet. Filozófiai oldalról az első lépést Ludwig Feuerbach (1804-1872) tette meg, aki a Hegellel való teljes szakítást hirdette. Materialista nézeteit nem annyira a természettel általában, mint inkább az emberrel kapcsolatban fejtette ki, de így is hatással volt nemcsak korának filozófusaira, hanem természettudósaira is.

1.2.1. A redukcionista materializmus

A természetfilozófiát művelők egy része visszatér a francia materializmus mechanikai felfogásához, ami ebben a korban már nem könnyű. A francia materializmus a maga korában igen szellemes volt, élénk és haladó, a múlt század közepére azonban filozófiai szempontból a mechanikai felfogás már a világ meglehetősen leegyszerűsített szemléletének tűnhetett. Karl Vogt (1817-1895) és Ludwig Büchner (1824-1899) német, valamint Jacob Moleschott (1822-1893) holland természetkutatók tartoznak ehhez az irányzathoz. Nálunk elsősorban Büchner népszerűsítő írásai voltak ismertek.[306]

A kor természettudományos eredményeiből levonják azt a következtetést, hogy minden megfigyelt természeti jelenség (pl. fény, hő, tömegvonzás, élet, stb.) megmagyarázható az anyag és tulajdonságai (mozgása, energiája) segítségével, az anyagon kívüli létező tehát nincsen. Az anyag és az energia (Büchnernél az erő) elpusztíthatatlan és teremthetetlen megmaradó mennyiségek. Az anyag nemcsak időben, hanem térben és oszthatóságban is végtelen.

"...a mozgást az anyag örök és elválaszthatatlan tulajdonságának vagy pedig létezése tulajdonképpeni megnyilvánulásának kell tartanunk."

Ez a mozgás azonban lényegében hely- és helyzetváltoztatás, az anyag pedig, amiről szó van, alakkal bíró testeket jelent. Ennyiben tehát megmaradtak a mechanikai felfogásnál. Ugyanez jellemző a természeti törvényekről vallott elképzeléseikről:

"Makacs és kérlelhetetlen szükségesség uralkodik a természet folyásán."

Elfogadják az evolúcióelméletet, de tiltakoznak annak esetleges teleologikus értelmezése ellen. Természetes fejlődésként fogják fel az ember vagy a nyelv keletkezését is. Nagy jelentőséget tulajdonítanak az agy – a lélek szerve – morfológiájának a szellemi képességek szempontjából. Büchner szerint:

"Hogy a gondolkodás természeti mozgás vagy az általános természeti mozgásnak egy neme, amely a középponti idegelemek anyagának ép oly jellegzetes sajátsága, mint az izomanyagnak az összehúzás mozgása, vagy a világ-aethernek a fénye, vagy a delejnek a delejesség megnyilvánulása – nemcsak az ész követelménye, hanem újabban kísérletekkel be is bizonyíttatott. ... Ebből szükségképpen következik, hogy a lelki és gondolkodási folyamat kiterjedt, ellenállásra találó és összetett anyagi eszközzel történik és hogy ily folyamat nem más, mint a mozgás egy alakja, mely a maga részéről viszont, ép úgy, mint ez minden más test anyagcseréjénél történik, bizonyos mennyiségű meleggel kell, hogy összekapcsolva legyen. És a physiologiai kísérletek tényleg igazolták is, hogy az ideg abban a pillanatban, midőn működésbe jut, fel is melegszik. ... Igazolva van tehát, hogy szellemi és lelki működés nem egyéb és nem is lehet más, mint egy kívülről bevezetett benyomásnak a szürke agykéreg cellái közül való kisugárzása, mert gondolkodás, érzéki tartalom nélkül nincs. ... Képzeletek, melyek nincsenek ilyen benyomásokhoz kötve, melyeket érzékeinkkel felfogtunk, nem léteznek és ezen képzeleteknek az agycellákat összekötő idegrostoktól való összekapcsolásán alapul minden szellemi tevékenység. E szavak: lélek, szellem, gondolat, érzet, akarat, élet nem lényeket, nem valóságos dolgokat, hanem csak az anyag oly tulajdonságait, kpességeit és műveleteit vagy tények eredményeit jelzik, amelyek anyagi létalakzatokon alapulnak. ... Nyilvánvaló és világos ellenben azon kézenfekvő tény, hogy az anyag igenis gondolkodik .

Annak bebizonyítása után különben, hogy a gondolat határozott anyagi mozgással elválaszthatatlanul összekapcsolva van, elegendő pusztán az erő fenntartásának és halhatatlanságának nagy és kivételt nem tűrő törvényére utalni, hogy minden kétség eloszoljon a felől, miszerint a gondolat vagy lelki tevékenység egyáltalán csak egy formája, illetve megnyilvánulási módja azon nagy általános és egységes természeti mozgásnak, mely az erők örökös folyását fenntartja és mely majd mint mechanikai (erőművi), majd pedig, mint villamos, illetve szellemi stb. erő jelentkezik. Hogy testünkben folytonosan működő és a magunkhoz vett élelmiszerektől előidézett anyagcsere adja-e meg a favágónak, vagy járókelőnek azt az erőt, melyet izmaival kifejt, vagy a tudósnak, a gondolkodónak, költőnek azt az erőt, mely agyában gondolatokat teremt, lényegében véve egészen mellékes; csak a hatás és a forma más, aszerint, mint amilyen szervek voltak igénybe véve.

Annak bebizonyítása után különben, hogy a gondolat határozott anyagi mozgással elválaszthatatlanul összekapcsolva van, elegendő pusztán az erő fenntartásának és halhatatlanságának nagy és kivételt nem tűrő törvényére utalni, hogy minden kétség eloszoljon a felől, miszerint a gondolat vagy lelki tevékenység egyáltalán csak egy formája, illetve megnyilvánulási módja azon nagy általános és egységes természeti mozgásnak, mely az erők örökös folyását fenntartja és mely majd mint mechanikai (erőművi), majd pedig, mint villamos, illetve szellemi stb. erő jelentkezik. Hogy testünkben folytonosan működő és a magunkhoz vett élelmiszerektől előidézett anyagcsere adja-e meg a favágónak, vagy járókelőnek azt az erőt, melyet izmaival kifejt, vagy a tudósnak, a gondolkodónak, költőnek azt az erőt, mely agyában gondolatokat teremt, lényegében véve egészen mellékes; csak a hatás és a forma más, aszerint, mint amilyen szervek voltak igénybe véve.

...

Az agy nem csupán a gondolkodás és a szürke agyrétegben keletkező minden magasabb szellemi tevékenységnek szerve, hanem egyszersmindeni egyedüli székhelye a léleknek is, mely szó az egész agy minden részének működését, az általa közvetített érzési- és akarati folyamatokkal együtt, valamint az idegrendszer feletti felsőségét is jelenti."

Az egész irányzat jelentős mértékben a spekulatív filozófia és a vallás ellen irányult. Osztozik e tulajdonságokban a század utolsó harmadában saját monista természetfilozófiai nézeteit széles körben népszerűsítő darwinista, Ernst Haeckel (1834-1919) német biológus, a biogenetikai alaptörvény (az egyed- és törzsfejlődés párhuzamosságának elmélete) és a gastrula (bélcsíra) elmélet első megfogalmazója is.

"Mindenképen szembe kell szállanunk tehát az élő természetnek azzal a vitalisztikus és teleologikus felfogásával, mely az állati és növényi alakokat egy jóságos és bölcs teremtő vagy valami célszerűen működő teremtő-erő termékeinek tekinti; ellenben kényszerülve vagyunk teljes egészében magunkévá tenni azt a világfölfogást, melyet mechanikusnak vagy kauzálisnak neveznek. Monisztikusnak vagy egyelvűnek is mondhatjuk, ellentétben a kételvű vagy dualisztikus fölfogással, mely szükségképen benne foglaltatik abban a teleologikus fölfogásban. ... Egy fizikusnak vagy vegyésznek, egy ásványtudósnak vagy csillagásznak sem jut többé eszébe, hogy azokban a jelenségekben, melyek a maga tudományterületén folyton a szemei elé kerülnek, egy célszerűen dolgozó teremtőnek a működését lássa vagy keresse. Sőt ezeket a jelenségeket általánosan és ellentmondás nélkül az anyagban lakozó fizikai és kémiai erők szükségszerű és megváltozhatatlan hatásainak tartják; és ennyiben ez a fölfogás tisztán "materialisztikus", ennek a sokfélét jelentő szónak bizonyos értelmében.

...

Nos, bármily sok történt is már Darwin előtt, hogy az állati és növényi alakok keletkezésének egy természetes, mechanikai fölfogását megalapozzák, ez nem tudott érvényesülni és általános elismerésre jutni. Ez csak Darwin tanának sikerült és ebben van egyik mérhetetlen érdeme. Mert ez juttat el bennünket a szerves és szervetlen természet egységéről való meggyőződéshez. A természettudománynak az a része is, amely eddig legtovább és legmakacsabbul ellenszegült a mechanisztikus fölfogásnak és magyarázatnak – az élő alakok célszerű szerkezetéről és ezek jelentőségéről és keletkezéséről szóló tanítás – általa az összes többi természettudományi tanokkal együtt a teljességnek egy és ugyanazon útjára terelődik. Ezzel végérvényesen meg van állapítva az összes természeti jelenségek egysége.

...

A származástan teszi csak lehetővé a természet egységéről szóló monisztikus tanítás szilárd megalapozását; ezek után a legbonyolultabb szerves jelenségeknek, mint például az érzékszervek keletkezésének és berendezésének a mechanisztikus-kauzális magyarázata sem gördít több akadályt az általános megértés elé, mint akármilyen fizikai jelenségnek, például a földrengésnek, földmágnességnek vagy a tengeráramoknak a mechanisztikus magyarázata. Így jutunk el arra a nagyon fontos meggyőződésre, hogy minden általunk ismert természeti test egyaránt él, hogy az az ellentét, amelyet az élő és holt testek világa között fölállítottak, alapjában véve nem létezik. Ha egy a levegőbe földobott kő bizonyos törvények szerint a földre esik vagy ha egy sóoldatban kristály képződik vagy ha kén és higany cinóberré egyesülnek, akkor ezek a tünemények nem kevésbé mechanikus életjelenségek, mint a növények növekedése és virágzása, az állatok szaporodása és érzéki tevékenysége, mint az ember érzés- és gondolat-képzése. Különösen pedig az ember és a magasabb rendű állatok öntudata ... éppúgy az agyvelő dúc-sejtjeinek a mechanikai munkáján alapul, mint a többi lelki tevékenységek ... A természeti erők a lelki életben is csak különféle kapcsolatokban és alakokban lépnek föl, majd egyszerűbben, majd összetettebben; de az általános anyagtörvénynek itt is alá vannak vetve. Lekötött feszítő erők szabadulnak föl és mennek át eleven erőkbe vagy megfordítva. Az energia megmaradásának nagy törvénye és az ezzel kapcsolatos törvény az anyag megmaradásáról egyaránt érvényesek a szerves és szervetlen természeti testekre. Az egyelvű vagy monisztikus természetfölfogásnak ez a helyreállítása a legnagyobb és legáltalánosabb érdeme a mi új, a mai természettudományt megkoronázó fejlődéstanunknak."[307]

A "minden természeti test egyaránt él" kijelentését még azzal kell kiegészítenünk, hogy Haeckel szerint a sejteknek, sőt az azt alkotó részeknek is általános tulajdonsága a (nem tudatos) emlékezet, bizonyosfajta lelki tevékenység. Következetes monista felfogása szerint ezekből tevődnek össze a sejtszint feletti lelki jelenségek is.

Haeckel véleménye, hogy a tapasztalásnak és az okoskodásnak egyaránt jellemeznie kell a tudományt, ezért nem is ért egyet a filozófiától való távolságtartással sem.

"A magunk részéről rendíthetetlen az a meggyőződésünk, hogy a valóban "megismerő" tudomány a tapasztalást és a filozófiát nem is tudja elválasztani egymástól. Amaz csupán az első és legalsóbb, emez a végső és legmagasabb foka a megismerésnek. Minden igazi tudomány filozófia és minden igazi filozófia természettudomány. Ebben az értelemben pedig minden igazi tudomány természetfilozófia.

...

A mi legszilárdabb meggyőződésünk szerint csak azok a természettudósok nyúlhatnak be igazán gyarapítóan és teremtően a tudomány menetébe, akik – tudatosan vagy tudattalanul – éppoly éles gondolkodók, mint amilyen alapos megfigyelők. A puszta fölfedezése egy meztelen ténynek , ha ez még olyan különös is, nem hozhat igazi haladást a tudományban, hanem csakis a gondolat, az elmélet , mely ezt a tényt megmagyarázza, a rokon tényekkel összehasonlítóan egybekapcsolja s belőle törvényt vezet le."

Haeckel ismeretelméletről írt szavait az hitelesíti, hogy ő maga végigcsinálta ezt az egész folyamatot, vagyis óriási mennyiségű tényanyagot gyűjtött (pl. a sugárállatkákról, a hólyagos medúzákról, a mészvázú szivacsokról írt egy-egy monográfiát, művészi kivitelű ábraanyaggal sajátkezűleg ellátva), törvényeket, elméleteket fogalmazott meg, végül önálló természetfilozófiát fejlesztett ki, sőt, még arra is volt ideje, hogy számos népszerűsítő művet is közreadjon.

A vulgáris materializmus e század elején még bizonyos körökben népszerű lehetett, de azután nagyrészt elvesztette befolyását a természettudományokban. Ennek oka nemcsak az új – a relatív tér-időre, a véletlenre és a valószínűségre építő – fizikai elméletek megjelenése volt, hanem a többi természettudomány (elsősorban a biológia) eredményei is, és az a tény, hogy ebben a körben igen nehezen értelmezhetők a gondolkodás és társadalom jelenségei. Ami valamilyen mértékig mégis máig fennmaradt belőle, az a redukcionizmus jelenléte a természettudósok (talán elsősorban a fizikusok) gondolkodásában.

1.2.2. A dialektikus materializmus

A materializmushoz való visszatérésnek van egy olyan – korszerűbb és később elterjedtebb – változata is, amely megpróbálja hasznosítani a Hegel által alkalmazott módszereket. Ha természetfilozófiáról van szó, akkor ez elsősorban Friedrich Engels (1820-1895) nevéhez fűződik. Engels 1873 és 1883 között (megszakításokkal) tanulmányozta a természettudomány korabeli helyzetét, és írta le elképzeléseit. Célja elsősorban a kor három nagy természettudományos felfedezésének feldolgozása volt (a sejté, az energia-megmaradásé és az evolúciós elméleté) – részben Büchner írásai feletti nemtetszésének hatására. Könyve – főleg Karl Marx (1818-1883) "A tőke" c. művének sajtó alá rendezési munkálatai miatt, amit sokkal fontosabbnak tartott elvégezni, mint saját céljait követni – töredékes maradt, és az egyes részleteit csak halála után, a század végén kezdték kiadni, majd e század húszas-harmincas éveiben tették teljessé[308] . Az ún. dialektikus materializmus világképe e nehézségek ellenére terjedni kezdett és ma is léteznek különböző változatai. A természetfelfogás alapötlete itt az, hogy a hegeli dialektikus módszert – valamivel kevésbé erőltetett módon felhasználva a természetfilozófia területén, mint azt szülőatyja tette – nem az abszolút szellem, hanem az anyag fejlődésének leírására kell alkalmazni. Engels is azok közé a gondolkodók közé tartozik, akik szerint szükség van a természettudományok és a filozófia szövetségére, a természetfilozófiára – vagy az ő felfogásában inkább természetdialektikára -, de ezt csak időleges állapotnak tartja:

"Meglehet azonban, hogy az elméleti természettudomány haladása munkámat nagyrészt vagy teljesen feleslegessé teszi. Mert az a forradalom, melyet az elméleti természettudományra a tömegesen halmozódó, tisztán empirikus felfedezések rendezésének puszta szükségessége rákényszerít, olyan fajtájú, hogy a természeti folyamatok dialektikus jellegét még a legmakacsabbul ellenszegülő empirikusban is mindinkább tudatosítania kell. A régi, merev ellentétek, az éles, áthághatatlan határvonalak mindinkább eltűnnek. Mindenesetre a természettudomány most már eljutott odáig, hogy a dialektikus összefoglalást nem kerülheti el többé. ... Éppen azáltal, hogy a filozófia harmadfélezer esztendős fejlődésének eredményeit magáévá teszi, szabadul meg egyrészt minden külön, kívüle és felett álló természetfilozófiától..."

Anyag, mozgás, tér-idő

Engels materialista természetfelfogásának első alapelve természetesen hagyományosan az, hogy a világ anyagból van, anyagi felépítésű. A voltaképpeni kérdés – már a francia materialistáknál is – az, hogy milyen tulajdonságokkal próbáljuk megragadni ezt az anyagot.

"Az egész számunkra hozzáférhető természet testek rendszerét, egyetemes összefüggését alkotja: mégpedig testeken értünk itt minden anyagi létezést a csillagtól az atomig, sőt az éterrészecskéig, amennyiben ennek létezését elismerjük."

A "test" kifejezés még a francia materializmusból származik, magán viseli a mechanikai jelleget, de a továbbiakból (és más szöveghelyekből) kitűnik, hogy Engels már nem a kiterjedéssel, áthatolhatatlansággal vagy más fizikai tulajdonságokkal határozza meg az anyagot, hanem ennél sokkal általánosabb tulajdonságával, magával a létezésével. Vagyis minden, ami a természetben létezik, az anyagi jellegű, és ebben az értelemben a világ egységes.

Az anyag legfontosabb, elidegeníthetetlen tulajdonsága Engels szerint a mozgás.

"A mozgás az anyag létezési módja. Soha és sehol anyag mozgás nélkül nem volt és nem lehet. Mozgás a világtérben, kisebb tömegek mechanikai mozgása az egyes égitesteken, molekuláris rezgés mint hő vagy mint villamos vagy mágneses áramlás, kémiai bomlás és vegyülés, szerves élet – e mozgási formák egyikében vagy másikában vagy egyszerre többjében van a világ minden egyes anyagatomja minden adott pillanatban. Minden nyugalom, minden egyensúly csak relatív... Anyag mozgás nélkül éppoly elgondolhatatlan, mint mozgás anyag nélkül. A mozgás tehát éppúgy megteremthetetlen és elpusztíthatatlan, mint maga az anyag ...

A mozgás a legáltalánosabb értelemben véve, amelyben az anyag létezési módjaként, inherens attribútumaként fogják fel, a világegyetemben végbemenő minden változást és folyamatot magában foglal, a puszta helyváltoztatástól a gondolkodásig.

... anyag elgondolhatatlan mozgás nélkül. És ha továbbá az anyag mint adott, éppannyira teremthetetlen, mint elpusztíthatatlan valami áll előttünk, ebből az következik, hogy a mozgás is éppúgy teremthetetlen, akárcsak elpusztíthatatlan."

Itt is világosan túl akar lépni a mechanikai felfogáson:

"A természetkutatók a mozgást mindig magától értetődően = a mechanikai mozgásnak, helyváltoztatásnak veszik. Ez a kémia előtti XVIII. századból hagyományozódott és nagyon megnehezíti a folyamatok világos megértését. Mozgás – az anyagra alkalmazhatólag – annyi, mint változás egyáltalában . Ugyanebből a félreértésből ered az a düh is, hogy mindent a mechanikai mozgásra redukáljanak..."

Mint láthatjuk, Engels különböző – a mechanikain túlmenő – alapvető mozgásformákról beszél. Ezek – egyben a fejlettségnek és természetkutatás történetének is megfelelő – sorrendben: a mechanikai (a földi- és égitestek helyváltoztatását tartalmazó), a fizikai (molekuláris, de idesorolja a hőt, fényt, elektromosságot és mágnességet is), a kémiai (atomi, tehát vegyülés és bomlás, de idesorolja a halmazállapotok átmeneteit is) és a szerves (élő) mozgásformák (néhol beszél egy utolsó mozgásformáról, a tudatról is, de ezt már nem tisztán a természethez, hanem az abból kialakuló társadalomhoz számítja).

"Minden fokozatosság ellenére az egyik mozgásformáról a másikra való átmenet mindig ugrás, döntő fordulat marad. Így az átmenet az égitestek mechanikájáról az egyes égitesten levő kisebb tömegek mechanikájára; ugyanígy az átmenet a tömegek mechanikájáról a molekulák mechanikájára – ez azokat a mozgásokat öleli fel, amelyeket a szó tulajdonképpeni értelmében vett fizikában vizsgálunk: hő, fény, villamosság, mágnesség; ugyanígy megint egy határozott ugrással megy végbe az átmenet a molekulák fizikájáról az atomok fizikájára – a kémiára -, és még inkább így van ez az átmenetnél a közönséges kémiai hatásról a fehérje kemizmusára, amelyet életnek nevezünk. ...

Minden mozgás valamilyen helyváltoztatással kapcsolatos, akár égitestek, akár földi tömegek, molekulák, atomok vagy éterrészecskék helyváltoztatása ez. Minél magasabb a mozgási forma, annál csekélyebb lesz ez a helyváltoztatás. Az illető mozgás természetét semmiképpen sem meríti ki, de elválaszthatatlan tőle. ...

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a magasabb mozgási formák mindegyike nem kapcsolódhatik össze mindig szükségszerűen egy valóban mechanikai (külsőleges vagy molekuláris) mozgással; éppúgy, ahogy a magasabb mozgási formák egyidejűleg más mozgási formákat is termelnek; kémiai akció nem lehetséges hőmérsékleti és elektromos változás nélkül, szerves élet mechanikai, molekuláris, kémiai, termikus, elektromos stb. változás nélkül. De e mellékformák jelenléte nem meríti ki a mindenkori főforma lényegét. Egyszer majd bizonyára "redukáljuk" a gondolkodást kísérleti úton az agyban végbemenő molekuláris és kémiai mozgásokra, de ki van-e merítve ezzel a gondolkodás lényege?"

Ezek a mozgásformák tehát átmehetnek és átmennek egymásba, de megőrzik viszonylagos önállóságukat (magukat a természet egyes területeit vizsgáló tudományokat is e mozgásformáknak megfelelően lehet osztályozni) és nem vezethetők teljes egészében vissza egymásra.

Hegel nyomán Engels szerint az anyagi mozgás úgy viszonyul a térhez és időhöz, mint a tartalom a formához. Karl Wilhelm von Nägeli (1817-1891) svájci botanikussal vitatkozva írja:

"Tudjuk, mi egy óra, egy méter, de nem tudjuk, mi az idő és tér! Mintha az idő valami más volna, mint csupa óra, és a tér valami más, mint csupa köbméter! Az anyag e két létezési formája az anyag nélkül természetesen semmi, üres képzetek, elvonatkoztatások, melyek csak a fejünkben léteznek."

E felfogás már lényegesen túllép a newtoni vagy a kanti tér-idő szemléleten és a XX. századi relativitáselmélethez közelít. Az anyaghoz és mozgáshoz kötött tér-idő magán hordozza azok végtelenségének jegyeit is. A világ egészére nézve ez az örök körforgás elméletében jut kifejezésre:

"Egyébként a világoknak örökké ismétlődő egymásrakövetkezése a vég nélküli időben csak a logikus kiegészítése számtalan világ egymásmellett-fennállásának a vég nélküli térben...

Örök körforgás, amiben az anyag mozog; olyan körforgás ez, amely pályáját bizonnyal csak akkora időközökben futja be, amelyekre a mi földi évünk már nem elégséges mérce; olyan körforgás, amelyben a legmagasabb fejlődés ideje, a szerves élet ideje és még inkább az önmagunk és a természet tudatára jutott lények életének ideje ugyanolyan szűkösen van kimérve, mint az a tér, amelyben az élet és az öntudat érvényre jut; olyan körforgás, melyben az anyag minden véges létezési módja, akár nap vagy páraköd, egyes állat vagy állatnem, kémiai vegyülés vagy szétválás, egyaránt mulandó, és melyben semmi sem örök, csak az örökké változó, örökké mozgó anyag és azok a törvények, melyek szerint az anyag mozog és változik. De akárhányszor és akármilyen könyörtelenül is megy végbe időben és térben ez a körforgás, akárhány millió nap és föld keletkezik és múlik is el, akármilyen soká tart is, amíg egy naprendszerben csak egy bolygón is előállnak a szerves élet feltételei, akármilyen számtalan szerves lénynek kell előbb előtűnnie és letűnnie, mielőtt közülük gondolkodóképes agyú állatok kifejlődnek és arasznyi ideig életre alkalmas feltételeket találnak, hogy aztán is irgalmatlanul kiirtassanak – megvan az a bizonyosságunk, hogy az anyag örökké, minden változásaiban ugyanaz marad, hogy attribútumainak egyike sem mehet veszendőbe soha, és hogy ezért ugyanazzal a vas szükségszerűséggel, amellyel a Földön legnagyszerűbb virágát, a gondolkodó szellemet, megint ki fogja irtani, máshol és más időben megint létre is kell hoznia azt."

A dialektika törvényei

Mint már említettük, Engels sok vonatkozásban érvényesnek tartja a hegeli dialektikát, és ezen belül a dialektika ún. törvényeit.

"A dialektika törvényeit tehát a természet, valamint az emberi társadalom történetéből vonatkoztatják el. E törvények ugyanis nem egyebek, mint a történeti fejlődés e két fázisának, valamint magának a gondolkodásnak a legáltalánosabb törvényei. Mégpedig a fődolgot tekintve háromra vezetődnek vissza:

a mennyiségnek minőségbe átcsapásának törvénye és megfordítva;

az ellentétek áthatásának törvénye;

a tagadás tagadásának törvénye."

Az első törvény (más néven a mértékviszonyok törvénye) tartalma talán a legvilágosabb, amelyet Engels korlátlanul érvényesnek tart a természetre nézve, és amelyre számos példát hoz fel különböző tudományterületekről.

"Ez teljesen a mértékviszonyok hegeli csomósvonala, ahol a pusztán mennyiségi fokozódás vagy csökkenés bizonyos meghatározott csomópontokon minőségi ugrást okoz, például a hevített vagy lehűtött víz esetében, ahol a forráspont és a fagyáspont azok a csomók, amelyeknél – normális nyomás mellett – az új halmazállapotba való ugrás végbemegy, ahol tehát a mennyiség átcsap minőségbe.

...

...a természetben – minden egyedi esetre pontosan rögzített módon – minőségi változások csak anyag vagy mozgás (úgynevezett energia) mennyiségi hozzátétele vagy mennyiségi elvonása révén mehetnek végbe.

A természetben minden minőségi különbség vagy különböző kémiai összetételen vagy a mozgás (energia) különböző mennyiségein illetve formáin nyugszik, vagy, mint szinte mindig ez az eset, mindkettőn. Lehetetlen tehát anyag vagy mozgás hozzáadása illetve elvétele nélkül, azaz az illető test mennyiségi megváltoztatása nélkül, minőségét megváltoztatni.

...

Mennyiség és minőség tehát itt kétoldalúan és kölcsönösen megfelelnek egymásnak.

...

...egy meghatározott minimális áramerősség kell ahhoz, hogy az elektromos izzófény platinadrótját izzásba hozza; így minden fémnek megvan a maga izzási és olvadási hője, így minden folyadéknak a maga ismert nyomás mellett rögzített fagyás- és forráspontja... így végül minden gáznak is megvan a maga kritikus pontja, amelyen nyomás és lehűtés cseppfolyóssá teszi. Egyszóval: a fizika úgynevezett állandói nagyrészt nem egyebek, mint csomópontok megjelölései, ahol mozgás mennyiségi hozzátétele vagy elvonása minőségi változást idéz elő az illető test állapotában, ahol tehát a mennyiség átcsap minőségbe.

... A kémiát úgy lehet jellemezni, mint a testek megváltozott mennyiségi összetétel következtében előálló minőségi változásainak tudományát."

A dialektika második törvényének lényege Hegel nyomán Engelsnél is az, hogy a természet minden területén ellentétek, azaz ellentétes tulajdonságok, tendenciák, folyamatok nyilvánulnak meg, mely ellentétek kölcsönhatásban ("harcban") állnak egymással. E kölcsönhatás biztosítja közvetítettségüket, egymásba való átcsapásukat, egységüket.

"... egy ellentét két pólusa, mint pozitív és negatív, éppúgy elválaszthatatlan egymástól, mint ahogyan ellentett, s hogy minden ellentétességük ellenére egymást kölcsönösen áthatják ...

Mindaddig, amíg a dolgokat mint nyugvókat és életteleneket, mindegyiket önmagában, egymás mellett és után vizsgáljuk, mindenesetre nem bukkanunk bennük ellentmondásokra. Találunk itt bizonyos tulajdonságokat, melyek részben közösek, részben különbözők, sőt egymásnak ellentmondók, de ez esetben különböző dolgokra oszlanak el és ily módon nem tartalmaznak magukban ellentmondást. ... De egészen más a helyzet, mihelyt a dolgokat mozgásukban, változásukban, életükben, kölcsönös egymásra hatásukban vizsgáljuk. Ekkor tüstént ellentmondásokba kerülünk. Maga a mozgás ellentmondás; már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás is csak azáltal mehet végbe, hogy valamely test egy és ugyanazon időpontban egy helyen és egyszersmind egy másik helyen, egy és ugyanazon a helyen és nem azon a helyen van. És ennek az ellentmondásnak a folytonos tételezése és egyidejű megoldása éppen a mozgás. ...

Ha már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás ellentmondást foglal magában, úgy még inkább az anyag magasabb mozgási formái és egész különösen a szerves élet és fejlődése. ...az élet mindenekelőtt éppen abban áll, hogy egy lény minden pillanatban ugyanaz és mégis valami más. Az élet tehát szintén egy magukban a dolgokban és folyamatokban meglevő, önmagát folytonosan tételező és megoldó ellentmondás; és mihelyt az ellentmondás véget ér, véget ér az élet is, beáll a halál."

Engels itt megint a korabeli tudomány példatárával támasztja alá a törvény érvényességét.

A harmadik törvényt Engels elsősorban a fejlődéssel hozza kapcsolatba.

"De hát mi is ez a rettenetes tagadás tagadása ... ? – Egy igen egyszerű, mindenütt és naponként végbemenő procedúra, amelyet minden gyerek megérthet, mihelyt lehántjuk róla azt a titokzatoskodást, amelybe a régi idealista filozófia burkolta ... . Vegyünk egy árpaszemet. Billiónyi ilyen árpaszemet megőrölnek, megfőznek, sörré erjesztenek és aztán elfogyasztanak. De ha egy ilyen árpaszem megtalálja a számára normális feltételeket, ha kedvező talajra hull, akkor a meleg és a nedvesség befolyása alatt sajátos változás megy végbe vele: kicsírázik; az árpaszem mint olyan elmúlik, tagadtatik, helyébe a belőle keletkezett növény lép, az árpaszem tagadása. Mi azonban e növény normális életpályája? Növekszik, virágzik, megtermékenyül és végül ismét árpaszemeket termel, s mihelyt ezek megértek, a kalász elhal, most ő tagadtatik. E tagadás tagadásának eredményeképpen ismét a kezdeti árpaszem áll előttünk, de nem egyszerűen, hanem tíz-, húsz-, harmincszoros számban. Gabonafajták szerfelett lassan változnak, és így a mai árpa körülbelül ugyanolyan, mint a száz év előtti. Vegyünk azonban egy alakítható dísznövényt, például egy dáliát vagy orchideát; ha a magot és a belőle keletkező növényt a kertész mestersége szerint kezeljük, akkor e tagadás tagadásának eredményeképpen nemcsak több magot, hanem minőségileg megjavított magot is kapunk, mely szebb virágokat hoz, s e folyamat minden megismétlése, a minden újabb tagadás tagadása fokozza ezt a tökéletesedést. – Hasonlóan, mint az árpaszemnél, megy végbe ez a folyamat a legtöbb rovarnál, például a lepkéknél. Ezek a petéből a pete tagadása útján keletkeznek, végigmennek átváltozásaikon az ivarérésig, párzanak és ismét tagadtatnak, azáltal, hogy meghalnak, mihelyt a párzási folyamat bevégződött és a nőstény lerakta nagyszámú petéjét. Azzal, hogy más növényeknél és állatoknál ez a folyamat nem ilyen egyszerűen intéződik el, hogy ezek nemcsak egyszer, hanem többször hoznak létre magvakat, tojásokat vagy kölyköket, mielőtt elhalnak, ezzel itt még nem törődünk; itt csak azt kell kimutatnunk, hogy a tagadás tagadása a szerves világ mindkét birodalmában valóban előfordul . ...

Mi tehát a tagadás tagadása? A természetnek, a történelemnek és a gondolkodásnak egy szerfelett általános és éppen emiatt szerfelett messze ható és fontos fejlődési törvénye; olyan törvény, amely, mint láttuk, érvényesül az állat- és növényvilágban, a geológiában, a matematikában, a történelemben, a filozófiában...

Tagadni a dialektikában nem azt jelenti, hogy egyszerűen nemet mondunk, vagy egy dolgot fenn nem állónak jelentünk ki vagy tetszőleges módon elpusztítjuk. Már Spinoza ezt mondja: Omnis determinatio est negatio, minden lehatárolás vagy meghatározás egyszersmind tagadás. És továbbá a tagadás módját itt először a folyamat általános, másodszor különös természete határozza meg. Nemcsak tagadnom kell, hanem a tagadást megint meg is szüntetnem. Az első tagadást tehát úgy kell berendeznem, hogy a második lehetséges maradjon vagy azzá legyen. Hogyan? Minden egyes eset különös természete szerint. Ha az árpaszemet megőrlöm, a rovart eltaposom, véghezvittem ugyan az első aktust, de lehetetlenné tettem a másodikat. A dolgok mindegyik fajtájának megvan tehát a maga sajátságos módja arra, hogy úgy tagadtassék, hogy fejlődés származzék belőle, és éppígy a képzetek és fogalmak mindegyik fajtájának is."

Determinizmus

Engels mindvégig nagy jelentőséget tulajdonít a dolgok, folyamatok, stb. összefüggéseinek és kölcsönhatásainak.

"Mert a természetben semmi sem történik elszigetelten. Minden hat a másikra és fordítva, és többnyire ennek a mindenoldalú mozgásnak és kölcsönhatásnak az elfelejtése akadályozza meg természetkutatóinkat abban, hogy a legegyszerűbb dolgokban tisztán lássanak."

Ehhez kapcsolható a jelenségek kölcsönös meghatározottsága, és ezen belül az ok-okozati összefüggés.

"Okság . Az első, ami a mozgó anyag szemügyre vételekor feltűnik nekünk, egyes testek egyedi mozgásainak egymás közötti összefüggése, egymás általi megszabottságuk. De nemcsak azt találjuk, hogy egy bizonyos mozgásra egy másik következik, hanem azt is, hogy egy meghatározott mozgást előidézhetünk azáltal, hogy előállítjuk azokat a feltételeket, amelyek között az a természetben végbemegy, sőt, hogy előidézhetünk olyan mozgásokat, amelyek a természetben egyáltalán nem fordulnak elő (ipar), legalábbis nem ilyen módon, és hogy ezeknek a mozgásoknak előre meghatározott irányt és kiterjedést adhatunk. Ezáltal , az ember tevékenysége által alapozódik meg az okság képzete, az a képzet, hogy egy mozgás egy másiknak az oka . Bizonyos természeti jelenségek szabályszerű egymásrakövetkezése egymagában létrehozhatja ugyan az okság képzetét: a hő és a fény, amely a Nappal együtt jelentkezik; de ebben nem rejlik bizonyíték, és ennyiben igaza volna a hume-i szkepticizmusnak, amikor azt mondja, hogy a szabályszerű post hoc (utána) sohasem alapozhat meg egy propter hoc-ot (miatta). De az ember tevékenysége elvégzi az okság próbáját . Ha gyújtótükörrel a napsugarakat éppúgy egy gyújtópontba koncentráljuk és hatékonnyá tesszük, mint a közönséges tűz sugarait, ezáltal bebizonyítjuk, hogy a hő a Naptól jön.

...

Aki az okságot tagadja, annak minden természeti törvény hipotézis, és többek között az égitesteknek a prizmatikus spektrum révén való kémiai elemzése úgyszintén."

Engels – Hegelhez hasonlóan – a dialektika elveit, tételeit egymásra is alkalmazza. Így például a determinizmus esetében a szükségszerűt és véletlent az ellentmondás-törvény segítségével értelmezi, ennek alapján bírálja a korában általános (mechanikai) felfogásokat.

"Egy másik ellentét ... véletlenség és szükségszerűség ellentéte. Mi lehet élesebben ellentmondó ennél a két gondolati meghatározásnál? Hogyan lehetséges, hogy a kettő azonos legyen, hogy a véletlen szükségszerű és a szükségszerű ugyanúgy véletlen is legyen? A közönséges emberi értelem és vele együtt a természetkutatók nagy tömege a szükségszerűséget és a véletlenséget úgy kezeli, mint egymást egyszer s mindenkorra kizáró meghatározásokat. Egy dolog, egy viszony, egy folyamat vagy véletlen, vagy szükségszerű, de nem mind a kettő. ... Így pl. a döntő fajta-ismertetőjegyeket szükségszerűnek fogadják el és egyazon fajta egyedeinek egyéb különbözőségeit véletlennek jellemzik; és ez áll mind a kristályokra, mind a növényekre és az állatokra. ... Utána pedig a szükségszerűt az egyetlen tudományosan érdekesnek, a véletlent pedig a tudomány számára közömbösnek nyilvánítják. Azaz: amit törvénybe tudnak foglalni, amit tehát ismernek , az érdekes, amit meg nem tudnak törvénybe foglalni, amit tehát nem ismernek, az közömbös, elhanyagolható. Ezzel vége minden tudománynak, hiszen ennek éppen azt kell kimutatnia, amit nem ismerünk. ... Mindenki látja, ez ugyanaz a fajta tudomány, amely azt, amit meg tud magyarázni, természetesnek tünteti fel, a számára megmagyarázhatatlant pedig természetfeletti okokra hárítja; hogy a megmagyarázhatatlannak az okát véletlennek nevezem-e vagy Istennek, az maga a dolog szempontjából teljesen közömbös. Mind a kettő csak kifejezés arra, hogy: nem tudom, és ezért nem a tudományba való. ...

Ezzel szemben lép fel a determinizmus, amely a francia materializmusból ment át a természettudományba és a véletlenséggel úgy próbál elkészülni, hogy egyáltalában letagadja. E felfogás szerint a természetben csak az egyszerű közvetlen szükségszerűség uralkodik. Hogy ez a borsóhüvely öt borsószemet tartalmaz és nem négyet vagy hatot, hogy ennek a kutyának farka öt hüvelyk hosszú és egy vonallal sem hosszabb vagy rövidebb, ... mindezek olyan tények, amelyeket az oknak és okozatnak egy megingathatatlan láncolata, egy megrendíthetetlen szükségszerűség idézett elő, olymódon mégpedig, hogy már az gázgomoly, amelyből a Nap-rendszer eredt, úgy volt elrendezve, hogy ezeknek az eseményeknek így és nem másként kellett végbemenniük. Ezzel a fajta szükségszerűséggel szintén nem kerülünk ki a teológiai természetfelfogásból. Hogy ezt Ágostonnal és Calvinnal Isten örök végzésének vagy a törökökkel kiszmetnek (végzet, sors) vagy pedig szükségszerűségnek nevezzük-e, a tudomány szempontjából édes mindegy. Az oksági láncolatnak nyomon követéséről egyik esetben sincs szó, az egyik esetben tehát ugyanolyan okosak vagyunk, mint a másikban, az úgynevezett szükségszerűség szólam marad, ezzel együtt pedig – a véletlen is marad, ami volt. Amíg nem tudjuk kimutatni, min nyugszik a borsószemek száma a hüvelyben, addig az éppenséggel véletlen marad, és azzal az állítással, hogy erre az esetre nézve már a Nap-rendszer eredeti konstitúciójában előre le volt fektetve, egy lépést sem jutottunk tovább. Sőt mi több. Az a tudomány, amely arra vetné rá magát, hogy ennek az egyetlen borsóhüvelynek a kázusát oksági láncolatában visszafelé nyomon kövesse, nem lenne többé tudomány, hanem merő játszadozás; mert ugyanennek a borsóhüvelynek egymagában még számtalan más, egyéni, véletlenként megjelenő tulajdonsága van, színének árnyalata, héjának vastagsága, keménysége, szemeinek nagysága, hogy a csak mikroszkóp által felfedhető egyéni különösségekről ne is beszéljünk. Ez az egy borsóhüvely tehát már több oksági összefüggést tenne nyomon követendővé, mint amennyit a világ valamennyi botanikusa megoldhatna.

A véletlenséget tehát itt nem megmagyarázzák a szükségszerűségből, hanem éppenséggel a szükségszerűséget lesüllyesztik pusztán véletlennek a létrehozására. Ha az a tény, hogy egy meghatározott borsóhüvely hat borsószemet tartalmaz és nem ötöt vagy hetet, ugyanolyan rendű, mint a Nap-rendszer mozgási törvénye vagy az energia átalakulásának törvénye, akkor valójában nem a véletlenséget emeltük a szükségszerűségbe, hanem a szükségszerűséget fokoztuk le véletlenséggé."

Engels ehelyett a hegeli felfogást ajánlja, amelyben a véletlen nem egyszerűen oknélküliség, hanem egyben szükségszerűség is, a szükségszerűség pedig egyben véletlen is, stb. – vagyis érvényes rájuk az ellentmondás elve. E koncepció természetre való alkalmazása mellett elsősorban a darwini fajfogalommal és az azon belüli változatossággal érvel. Megjegyzései azonban értelmezhetők a század végén megjelent statisztikus fizikával kapcsolatban is.

Ismeretelmélet

A természet megismerhetőségét illetően Engels Hegelhez és a mechanikai materialistákhoz hasonlóan optimista, de a megismerés befejezettségének lehetőségét tagadja.

"Az a belátás, hogy a természeti folyamatok összessége rendszeres összefüggésben áll, arra ösztönzi a tudományt, hogy e rendszeres összefüggést mindenütt, a részletben is, az egészben is kimutassa. De ez összefüggést megfelelően, kimerítően, tudományosan ábrázolni, a világrendszernek, amelyben élünk, pontos gondolati képmását megfogalmazni számunkra és minden idők számára is lehetetlenség marad. ... Az emberek tehát ezzel az ellentmondással találják magukat szemben: egyfelől az a feladatuk, hogy a világrendszert kimerítően megismerjék a maga egyetemes összefüggésében, másfelől pedig, mind a saját maguk, mind a világrendszer természeténél fogva ezt a feladatot soha teljesen megoldani nem tudják. Ez az ellentmondás azonban nemcsak benne rejlik mindkét tényező: a világ és az emberek természetében, hanem egyben ez az egész intellektuális haladás fő emelője, s napról napra és folytonosan megoldódik az emberiség végtelen progresszív fejlődésében..."

E megismerő tevékenység szubjektuma – a marxi társadalom-felfogásnak megfelelően – nem az egyén, hanem az emberiség.

"Szuverén-e az emberi gondolkodás? Mielőtt igennel vagy nemmel válaszolnánk, előbb meg kell vizsgálnunk, mi az emberi gondolkodás. Az egyes ember gondolkodása-e? Nem. De csak mint sok milliárd múltbeli, jelenlegi és jövőbeli ember egyedi gondolkodása létezik. Ha mármost azt mondom, hogy mindezen embereknek, a jövőbelieket is beleszámítva, ez az én elképzelésemben összefoglalt gondolkodása szuverén , képes a fennálló világ megismerésére, hacsak az emberiség élettartama elég hosszú, és amennyiben a megismerés szerveiben és a megismerés tárgyaiban ez a megismerés korlátokba nem ütközik, akkor meglehetősen banális és ráadásul meglehetősen terméketlen valamit mondok. Mert a legértékesebb eredmény aligha lehetne egyéb, mint az, hogy szerfelett bizalmatlanná tesz bennünket a mi mai megismerésünkkel szemben, minthogy az emberiség történetének minden valószínűség szerint meglehetősen az elején vagyunk, és azok a nemzedékek, amelyek bennünket helyesbíteni fognak, bizonyára sokkal számosabban lesznek, mint azok amelyeknek megismerését – elég sokszor jókora lekicsinyléssel – helyesbíteni nekünk alkalmunk nyílik.

...

...a gondolkodás szuverenitása felettébb nem-szuverénül gondolkodó emberek sorában, az igazságra feltétlen igénnyel bíró megismerés pedig relatív tévedések sorában valósul meg: sem az egyik, sem a másik nem valósítható meg másként, mint az emberiség végtelen élettartama útján. ... Ebben az értelemben az emberi gondolkodás éppannyira szuverén, mint nem-szuverén, és megismerőképessége éppannyira korlátlan, mint korlátozott. Szuverén és korlátlan a diszpozíciót, a hivatottságot, a lehetőséget, a történelmi végcélt tekintve; nem-szuverén és korlátozott az egyes kivitelezést és a mindenkori valóságot tekintve."

Ugyanígy áll a dolog Engels szerint az örök igazságokkal is. Az élettelen természettel foglalkozó, a matematikai tárgyalásra többé-kevésbé alkalmas egzakt tudományokban (matematika, csillagászat, mechanika, fizika, kémia) bizonyos eredmények megfellebbezhetetlenek, de a fejlődés következtében idővel ezek az "örök igazságok" is feltűnően ritkák lesznek. Az élő szervezetek kutatásának bonyolultsága és hosszadalmassága pedig az igazságokat hipotézissereggel bástyázza körül,

"Amellett elég gyakran történnek olyan felfedezések, mint a sejt felfedezése, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a biológia területén az összes eddig megállapított megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokat teljes revíziónak vessük alá és halomszám egyszer s mindenkorra kiküszöböljük őket."

Szintén a marxi társadalom-felfogásnak megfelelően Engels a megismerést az emberi gyakorlattal köti össze.

"Mind a természettudomány, mind a filozófia eddig egészen elhanyagolta az ember tevékenységének befolyását gondolkodására; csak természetet egyfelől, gondolatot másfelől ismernek. De éppen a természetnek az ember által való megváltoztatása, nem egymagában a természet mint olyan az emberi gondolkodás leglényegesebb és legközelebbi alapzata, és amilyen arányban megtanulta a természetet megváltoztatni, abban az arányban nőtt az ember intelligenciája."

Engels természetfilozófiai felfogása bizonyos mértékben a szociáldemokrata mozgalom világnézetének részévé vált.

Ahogyan az ő esetében a kifejtés elsősorban a vulgáris materializmus különböző válfajai ellen irányult, úgy 3-4 évtizeddel később V. I. Lenin (1870-1924) a természetfilozófiával összefüggésben a mozgalom szempontjából abban az időben már sokkal fontosabb pozitivizmus (ld. e fejezet következő pontjában) filozófiai gyökereit és ismeretelméletét kritizálva lép fel. Mivel a természettudományok eredményeinek megismerését és filozófiai rendszerébe való beépítését Lenin is a mozgalom érdekeinek vetette alá, tevékenysége abban is hasonlított Engelséhez, hogy mindössze egyetlen vitairatot eredményezett[309] , többi feljegyzése kéziratban maradt, és csak halála után jelentették meg. A kiindulópont az ő esetében is Hegel és Feuerbach eszmerendszere, de mint már említettük esetében a fő ellenfelek a pozitivizmus (szubjektív idealizmus) különböző képviselői.

Lenin lényegében ebből a szempontból értelmezi a természettudomány újabb eredményeit, figyelembe véve és részben bővítve Engels tételeit. Csak két idézetet közlünk ennek érzékeltetésére.

"A machisták megvető vállvonogatással beszélnek a »dogmatikusok« – a materialisták – »elavult« nézeteiről, akik még mindig ragaszkodnak az anyag fogalmához, holott a »legújabb tudomány« és a »legújabb pozitivizmus« – mint mondják – megcáfolta azt. ...teljesen megengedhetetlen, hogy – mint a machisták – összetévesszük az anyag ilyen vagy olyan szerkezetének tanát egy ismeretelméleti kategóriával, hogy összetévesszük az új anyagfajták (például az elektronok) új tulajdonságainak kérdését az ismeretelmélet régi kérdésével, tudásunk forrásainak, az objektív igazság létezésének stb. kérdésével. Azt mondják, Mach »felfedezte a világelemeket«: a vöröset, a zöldet, a keményet, a lágyat, a hangosat, a hosszút stb. Kérdjük: vajon nem az objektív valóság tárul fel az ember előtt, mikor vöröset lát, keményet tapint stb.? ... Ha nemmel felelünk rá, akkor Machhal egyetemben elkerülhetetlenül a szubjektivizmusnál és az agnoszticizmusnál ... kötünk ki. Ha pedig igennel felelünk rá, akkor szükség van egy filozófiai fogalomra, hogy megjelöljük vele az objektív igazságot; s ezt a fogalmat már réges-régen megalkották, – ez a fogalom az anyag . Az anyag filozófiai kategória, mely az érzeteinkben feltáruló, érzeteinkkel lemásolt, lefényképezett, visszatükrözött, érzeteinktől függetlenül létező objektív valóság megjelölésére szolgál. ...

A dolgok »lényege« vagy a »szubsztancia« szintén viszonylagos; csak azt fejezi ki, hogy az ember egyre mélyebben ismeri meg a tárgyakat, – tegnap még csak az atomig hatolt a megismerés, ma pedig már az elektronig és az éterig hatol, s a dialektikus materializmus hangsúlyozza, hogy a fejlődő emberi tudománynak mindezek a mérföldkövei a természet megismerése útján időleges, viszonylagos, megközelítő jellegűek. Az elektron éppoly kimeríthetetlen , mint az atom, a természet végtelen, de létezése is végtelen, és éppen az emberi tudattól és érzékeléstől független létezésének ez az egyedül kategorikus, egyedül feltétlen elismerése különbözteti meg a dialektikus materializmust a relativista agnoszticizmustól és az idealizmustól."

A szociáldemokrata mozgalomból kiváló kommunista pártok hatalomra jutásával először az I. Világháború után a Szovjetunióban, majd a II. Világháború után a létrejövő szocialista országokban a dialektikus materializmus tulajdonképpen hivatalos filozófiává vált. Ennek egyik következménye a rendszerezési, kanonizálási igények megjelenése (ld. I. V. Sztálin: "A dialektikus és történelmi materializmusról" c. cikkét[310] ), másrészt e nézetek elterjedése a filozófusok és a természettudósok között. Az előbbi bizonyos időszakokban és körülmények között az eszmerendszer megmerevedésével járt, utóbbi viszont lehetővé tette egyes részletkérdések kidolgozását és az újabb természettudományos eredményekhez való kapcsolódást.

Ahogyan a marxizmus általában, a dialektikus materializmus szintén sok hívet szerzett a szocialista országokon kívül is a természetfilozófiához vonzódók táborában. Az utóbbi évtizedben az ilyen irányzatok – a dialektikus materializmus név rossz csengése miatt – jobban szeretik magukat fejlődési (evolutionary, developmental, emergentist) materialistáknak nevezni. Felfogásuk rendszerint monista – a természet (és a tudomány) egységét vallják. A vulgáris materializmussal szemben azonban csak részben redukcionisták, szerintük a magasabb rendű mozgásformák az alacsonyabb rendűekből természetes fejlődés során emelkednek ki, az irányzat némely képviselőjénél minőségileg újat létrehozva. A dialektika törvényei közül így a mennyiségi változások minőségibe való átcsapását emelik ki, és igyekeznek megszabadulni például a – misztikusnak tartott – tagadás tagadása törvénytől. Többnyire a determinizmus elvét is érvényesíteni próbálják, valamilyen objektív értelmezést adva a véletlen fogalmának is. E természetfilozófiai álláspont érzékeltetésére álljon itt egyik képviselőjének – egy argentin fizikusnak – összefoglalása.[311]

"Ha első közelítésben eltekintünk a részletekben, a nyelvben és a stílusban jelentkező bizonyos különbségektől, akkor a modern tudomány rejtett, vagy működő filozófiájának hasonló leírását találjuk Lenin, Planck, Einstein, Popper, Bohm és Bunge írásaiban. A modern tudomány működő filozófiájának fő vonásai számunkra a következők:

1) A tudományos elmélet materialista, vagy azoknak, akik megijednek ettől a kifejezéstől, realista; vagyis csak a mozgó anyaggal magával kapcsolatos és nem fogadja el a szellemekre, az isteni beavatkozásra vagy természetfeletti szellemi erőkre alapozott magyarázatokat, mint például a hullámcsomag redukcióját (von Neumann).

2) A tudományos elmélet redukcionista; azaz a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekre vezeti vissza; a "magasabb" szintű törvényeket az alapvetőbb szint törvényeiből kiemelkedőként (emerging) akarja magyarázni. A redukcionizmus példái a statisztikus mechanikára alapozott termodinamika; a molekuláris fizikára alapozott kémia; az elektrodinamikára alapozott optika; a biokémiára alapozott biológia; stb.

...

5) Végül Bunge és Popper alkalmankénti és nem túl meggyőző ellenvetései dacára, egy tudományos elméletnek a szigorú determinizmuson kell alapulnia; azaz, ha feltételezetten azonos körülmények között, különböző effektusokat figyelünk meg, akkor összhangban a Popper által mintegy 50 évvel ezelőtt lefektetett szabállyal, kutatni kell a feltételekben addig meg nem figyelt különbségeket – más szóval keresnünk kell a rejtett változókat.

Állítom, hogy a tudomány a XIX. sz. második felétől, beleértve a kvantummechanikát, amelyet Planck, Einstein, de Broglie és Schrödinger próbált felépíteni, ezekkel a tézisekkel összhangban fejlődött, amelyeket Bunge nyomán összefoglalólag tudományos materializmusnak nevezhetünk. (A tudományos materializmus teljesebb kifejtése tartalmazná:

6) A világ és alkotórészei állandó változáson mennek keresztül, egyik kvázistabil állapotból a másikba, gyakran viszonylag rövid idő alatt.

7) A világ és alkotórészei végtelenül bonyolultak, vagy legalábbis gyakorlatilag azok. Így tudományos elméleteinket csak mint a valóság közelítő és részleges leírásait tekinthetjük, amelyek csak egy korlátozott területen érvényesek és alá vannak vetve a módosításnak, vagy akár egy pontosabb és általánosabb elmélettel való helyettesítésnek.

Amennyire meg tudom érteni, a tudományos és a dialektikus materializmus egy és ugyanazon dolog. Az értelmetlen vitákat elkerülve azonban ebben az írásban a tudományos materializmus kifejezést fogom használni.)"

Az idézet elején a hivatkozott szerzők közül hiányzik Engels neve, akire az irányzat talán leginkább támaszkodik. Mint fentebb láthattuk, Lenin valóban a dialektikus materializmus képviselője, Max Planck (1858-1947) természetfilozófiája viszont sokkal inkább a kantihoz áll közelebb, bár tagadhatatlanul vannak benne materialista vonások, és sok párhuzam lelhető fel Lenin valamint az ő pozitivizmus – és azon belül elsősorban Ernst Mach (1838-1916) ellen irányuló – kritikája között. Albert Einstein (1879-1955) hivatkozásra okot adó nézetei elsősorban Spinozáéhoz állnak közel, de valóban materialista és determinista jellegűek. Ezzel szemben Karl Popper (1902-1994) neopozitivista és indeterminista. David Bohm (1917-1993) – korábbi korszakában – a dialektikus materializmushoz igen közelálló fizikus, Mario Bunge (19  – ) pedig éppen a tárgyalt irányzat egyik központi alakja. Talán ebből és a szövegből is látható, hogy az egyes szerzők igen sokféle tanulságát próbálják hasznosítani a tudományelméletnek és -történetnek.

Mint minden természetfilozófiai rendszer esetében, itt is fel szokták vetni a kérdést, vajon volt-e, van-e konkrét hatása ezeknek az elvont filozófiai gondolatoknak a természettudományos kutatásokban. Tényleg irányadó, heurisztikus szerepet játszott-e egy bizonyos korban, vagy körülmények között. Mivel az ilyen hatások rendszerint eléggé közvetettek, a válasz e kérdésekre nem könnyű. Egy-egy szemléletes példa azonban – akárcsak Schelling esetében, vagy majd a következő pontban a pozitivizmussal kapcsolatban – itt is megadható.

E század 30-as éveiben Japánban Hideki Yukawa (1907-1981) – aki ekkoriban a magerők elméleti vizsgálata során megjósolta a mezon létezését, és ezért később Nobel-díjat kapott – körül egy elemirészfizikai iskola alakult ki. Néhány fiatal filozófiai-módszertani érdeklődése a Szovjetunió-beli megjelenése után rögtön japánra is lefordított Engels-mű, A természet dialektikája olvasásához vezetett (mellesleg nem sokkal a könyv megjelenése után – a japán fasizmus megerősödésével – ez a tevékenység nem volt teljesen veszélytelen: az egyik munkatársat, aki a témából cikket jelentetett meg, egy fél esztendeig vizsgálati fogságban tartották, csak Yukawa jótállása mellett engedték szabadon). A könyvből, a fizikatörténet egyes fejezeteinek az engelsi módszerrel való feldolgozásából, Yukawa eredményeiből a csoport arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány fejlődése az egyes mozgásformák (rétegek) feltárásakor spirális vonalban három fejlődési szakaszban történik.

"Amint a tudományos kutatás a természet egy új és ismeretlen rétegére tér át, a régi rétegre jellemző fizikai fogalmak és törvények gyakran teljesen érvényüket vesztik. Ilyen körülmények között többnyire csak a kísérleti tényekre lehet támaszkodni. Így természetes, hogy az új réteg megismerése egy fenomenologikus szakasszal indul, azaz annak tudományos leírásával, amilyen az új jelenség. ...

A fenomenologikus fejlődési szakasz után az új réteg új jelensége mögött levő szubsztanciának a feltárása következik, majd az a fejlődési szakasz, melyben az új réteget meghatározó új törvények feltárására kerül sor. Mituo Taketani az előbbit szubsztanciális, az utóbbit esszenciális fejlődési szakasznak nevezte el. Az általa kidolgozott elmélet alapgondolata szerint a természet megismerése egy spirálisan előrehaladó dialektikus folyamat, melyben a spirál minden fordulója három fejlődési szakaszból – fenomenologikus, szubsztanciális és esszenciális – áll. Elmélete a természet dialektikájában gyökerezik, mégpedig magában a természet réteges szerkezetében."[312]

A csoport tagjai úgy ítélték meg, hogy a részecskefizikában a második szakasz következik, amikor is a jelenségek megismerése után a mögöttük álló anyagi szubsztrátum, a vizsgált objektum megjelölése van soron. Ennek szellemében dolgozott aztán Shoichi Sakata (1911- ), aki a 30-as évek végén továbbfejlesztette Yukawa mezonelméletét, felismerve, hogy többféle mezon is létezik; a 40-es évek elején helyesen feltételezte müon-neutrinó létezését (néha sakatrinónak is nevezek ezért); és az 50-es évek közepén megalkotta a kompozíciós modellt.

"Ebből az alapállásból kiindulva javasolta a szerző 1955-ben az elemi részecskék kompozíciós modelljét, egy hipotézist, mely szerint az összes erősen kölcsönható elemi részecske az úgynevezett fundamentális részecskék három fajtájának, név szerint a protonnak, neutronnak és a lambda-részecskének, valamint ezek antirészecskéinek kompozíciója."

Sakata modelljében a három alaprészecske nagyrészt ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a 10 évvel későbbi és a mai quark-modellek, így a részecskefizikusok ezek ősének tekintik. Sakata tehát jelentős mértékben hozzájárult a modern fizika fejlődéséhez, mégpedig egy dialektikus materialista természetfilozófia alapján.

1.3. A pozitivista irányzat

A német idealizmus spekulatív természetfilozófiájára adott másik válasz szerint a természettudománynak nem csupán az idealizmustól, hanem a filozófiától egyáltalában is el kell határolnia magát. Ennek következtében ez az irányzat igyekszik nem filozófia lenni, ami azt jelenti, hogy gyakorta csak közvetve természetfilozófia, közvetlenül nem annyira a természettel, mint inkább a természetről szóló (és esetleg a többi) tudományokkal foglalkozik, azaz egyre inkább tudományfilozófia.

1.3.1. Korai pozitivizmus

E filozófiai irányzat megalapítója a francia Auguste Comte (1798-1857) gondolkodói tevékenységének középső korszakában, a múlt század 30-as éveiben. Korábban az utópikus szocialista Claude-Henri de Saint-Simon (1760-1825) titkára, munka- és szerzőtársa volt, nézeteit mestere szellemében és annak ellenében fejlesztette ki.

Comte szerint az emberi nem szellemi fejlődésének bármely területe (sőt maga a történelem is) három fejlettségi fokon megy át.

"... valamennyi elméletünknek, bármilyen legyen is, mind az egyénben, mind a nemben szükségképpen három különböző elméleti stádiumon kell keresztülhaladnia, melyeket itt kielégítően jelölhetünk meg szokásos elnevezésükkel: teológiai, metafizikai, pozitív ... Bár az első stádium kezdetben minden tekintetben nélkülözhetetlen, mostantól mindig pusztán ideiglenesnek és előkészítő jellegűnek tekintjük; a második, amely nem egyéb az első bomlásban levő változatánál, rendeltetését tekintve pusztán átmeneti, s fokozatosan elvezet a harmadikhoz, ez az a stádium, amelyikben mint teljesen normálisban végleg uralomra jut az emberi ész."[313]

A teológiai vagy fiktív stádiumot

"... az jellemzi, hogy önkéntelenül a legkevésbé megoldható kérdéseket, a határozott vizsgálódás számára leghozzáférhetetlenebb tárgyakat részesítjük előnyben. ... az emberi szellem még a legegyszerűbb tudományos problémák megoldására sem volt képes, mégis mohón s szinte kizárólag a dolgok eredetét, a rá ható különféle jelenségek lényegi okait – az első okokat, avagy célokokat – kutatta, a dolgok létrejöttének alapvető módozataival együtt – egyszóval abszolút ismeretekre tört. Ez az őseredeti szükségletünk megtalálja természetes kielégülését, legalábbis amennyire valaha is ki lehet elégíteni, mégpedig ama kezdeti hajlamunk révén, hogy mindent emberi jelleggel ruházzunk föl, s minden lehetséges jelenséget az általunk létrehozott dolgokhoz idomítsunk, mert ezek, mint ilyenek, kezdetben eléggé ismerősnek tűnnek számunkra, az őket kísérő közvetlen intuíciónak megfelelően."

A teológiai szellemen belül három, egymást követő, forma van: a fetisizmus, a politeizmus és a monoteizmus. Utóbbira nyilván jó példa lehet a középkor szellemisége. A metafizikai vagy absztrakt stádium feladata az átmenet megkönnyítése a pozitív elképzelésekhez.

"... a metafizika éppúgy főleg a lények legbenső természetét, az összes dolgok eredetét és rendeltetését, a jelenségek létrejöttének módját próbálja megmagyarázni, mint a teológia; de ahelyett, hogy ehhez természetfeletti erőket hívna segítségül, ezeket egyre inkább lényegiségekkel vagy megszemélyesített absztrakciókkal helyettesíti; ezek valóban jellegzetes felhasználása miatt a metafizika gyakorta rászolgált az ontológia elnevezésre. ...

Itt tehát már nem puszta képzelőerőm de még nem is az igazi megfigyelés játssza az uralkodó szerepet; mindazonáltal igen erőteljesen lábra kap az értelem, s még homályban tapogatózva, de felkészül az igazi tudományos tevékenységre. Meg kell egyébként jegyezni, hogy ebben a tevékenységben túlzott szerepet játszik a spekuláció, mindenekelőtt egy magát makacsul tartó irányzat következtében, amely az érvelést előnyben részesíti a megfigyeléssel szemben, s amely mindenütt, még legkiválóbb képviselőinél is, szokásos jellegzetessége a metafizikai szellemnek.

Ellentmondásos jellege következtében a metafizikai vagy ontológiai gondolkodásmód mindig az elé az elkerülhetetlen alternatíva elé kerül, hogy vagy – hiábavalóan – a teológiai stádium visszaállítására törekszik, ezáltal eleget téve a rend követelményeinek, vagy pusztán negatív álláspontra helyezkedik, így próbálván menekülni a teológia elnyomó uralma alól."

A metafizika tehát Comte-nál lényegében a korábbi filozófiát jelenti, és a konkrét kritika részben a francia felvilágosodás, de leginkább a német spekulatív idealizmus ellen irányul.

A pozitív vagy reális stádium fő jellegzetessége, hogy a képzelőerőt alárendeli a megfigyelésnek, mindenütt a törvényeket kutatja. A pozitív szellem belátja az ismeretek viszonylagosságát, de törekszik a racionális előrelátásra, amelyből lehetővé válik a cselekvés. Vallja a természettörvények változatlanságát és általában véve determinista (Comte például fellép a valószínűségszámítás ellen). A pozitív szellem belső rendeltetése elméleti vagy gyakorlati életünk szükségleteinek állandó kielégítése. (Comte ezáltal a megismerés terrénumát elég szűkre szabta, szerinte a világegyetem döntő részének feltárásáról – mivel az nem képezi az ember közvetlen környezetét – egyszer s mindenkorra le kell mondanunk. Így például a csillagászatnak szerinte a Naprendszer kutatására kellene korlátozódnia, sőt már a Neptunusz felfedezését is értelmetlennek tartotta nem Uránusz-lakók számára.) Ebbe beleértendő a tudomány és a technika, a pozitív elmélet és a gyakorlat (mesterségek, ipar) közötti összhang megteremtése is. Ki van zárva viszont a tudomány és a teológia összeegyeztethetősége.

Mit is jelent tehát a "pozitív"?

"Ha most elsőként legrégibb és legelterjedtebb jelentésében tekintjük a "pozitív" szót, akkor az a valóságost jelöli az elképzelttel szemben: ebből a szempontból teljesen érvényes az új filozófiai szellemre, amelyet ily módon az jellemez, hogy állhatatosan az értelmünk számára hozzáférhető kutatási tárgyaknak szenteli magát, állandóan kizárva a vizsgálódásokból a filozófiai szellemet főleg gyermekkorában foglalkoztató kifürkészhetetlen titkokat. Egy másik értelemben, amely igen közel áll az előbbihez, mégis különbözik attól, ez a kifejezés a hasznosat jelöli a haszontalannal szemben: a filozófiában tehát arra emlékeztet, hogy minden egészséges elméletünk szükségszerű rendeltetése egyéni és közös életfeltételeink állandó javítása, s nem az, hogy haszontalanul elégítsenek ki valamiféle terméketlen kíváncsiságot. Harmadik elterjedt jelentését tekintve e szerencsésen megválasztott kifejezéssel gyakran akkor élnek, amikor a bizonyosság és határozatlanság közötti ellentétet akarják megjelölni: ez tehát az ilyen filozófiának arra a jellegzetes képességére utal, hogy a meghatározatlan kételyek és a vég nélküli viták helyett – melyekből a régi gondolkodásmód született – önmagától megteremtse a logikai összhangot az egyénben és az egész emberi nem szellemi egyesülését. A negyedik elterjedt felfogás, amelyet igen gyakran kevernek össze az előzővel, a pontosat és a bizonytalant állítja szembe egymással: a szónak ez az értelme arra emlékeztet, hogy az igazi filozófiai szellem állandóan arra törekszik, hogy a pontosság olyan fokát érje el, amely megfelel a jelenségek lényegének és összhangban áll igazi szükségleteinkkel ..."

A francia filozófus az idézetben szereplő egységes kritériumoknak megfelelően osztályozza és állítja rangsorba az elméleti tudományokat. A sor a legáltalánosabb, legelvontabb és egyben legegyszerűbb, a többitől leginkább független tudománytól halad – új módszerek hozzáadásával – a legegyedibbig, legbonyolultabbig, amely valamennyi előzőtől függ, anélkül, hogy rájuk bármilyen hatást gyakorolna. A sorban előrehaladva a korabeli tudományokra az jellemző, hogy egyre kevésbé teljesítik a kritériumokat. Az első a matematika (beleértve az absztrakt matematikát: a kalkulust az aritmetikától a matematikai analízisig, és a konkrét matematikát: a statikus általános geometriát és a dinamikus racionális mechanikát – ez utóbbiak tulajdonképpen már a megfigyelésen alapulnak). A matematika lényege a logikai bizonyítás. Ha ehhez hozzávesszük a megfigyelést (a jelenség közvetlen vizsgálata, ahogyan az a természetben megnyilvánul), akkor jutunk el a csillagászathoz. Ezt a kísérletekkel (a tökéletesebb vizsgálat érdekében mesterséges körülmények között módosított jelenség megfigyelése) kibővítve kapjuk a fizikát. Az osztályozás (nomenklatúra) bevezetésével a kémiához érkezünk. Az összehasonlító módszer (a szervezet részeinek, a nemeknek, a fejlődés fázisainak, a fajoknak vagy variációknak, az organizmusoknak az összehasonlítása) alkalmazásával már a biológiánál (a statikus anatómiánál és a dinamikus fiziológiánál) vagyunk. Végül a történeti módszer segítségével a társadalmi fizikát – vagy Comte későbbi elnevezésével a szociológiát – műveljük. Az osztályozás erre az utolsó pontra fut ki, ez adja értelmét, hiszen Comte – akárcsak kortársa, Engels – filozófiáját egy társadalmi-politikai mozgalomnak veti alá, annak érdekében dolgozza ki.

Comte filozófiáját bizonyos értelemben kiegészíti és támogatja az angol John Stuart Mill (1806-1873) – természetesen jellegzetes különbségeket is felmutató – logika-centrikus munkássága. Mill annyiban feltétlenül pozitivista, hogy ő is a pillanatnyi észlelésből, a tárggyal nem azonos, tudati folyamatként vagy állapotként felfogott tapasztalatból indul ki. A megismerést az ismétlődő tapasztalatokon alapuló indukcióra vezeti vissza. Nagy jelentőséget tulajdonít az okságnak, amelyet tapasztalati törvénynek tart. Az ok azonban nála nem hatóok, és nem is cél-ok, hanem feltételrendszer, amely tartalmazhat szükségszerűségeket is. A tudomány a megfigyelések és kísérletek segítségével éppen az oksági törvényeket, a feltételrendszerek ismeretén alapuló eljárásmódokat keresi, elemzi.

A korai pozitivizmus harmadik jelentős alakja, akit megemlítünk, a csaknem egy generációval későbbi angol Herbert Spencer (1820-1903). Ő a pozitivizmust az általános fejlődés, az evolúció gondolatával párosítja. Filozófiai főműve Charles Robert Darwin (1809-1882) munkája után egy évvel jelent meg, ami természetesen azt jelzi, hogy szemlélete Darwintól függetlenül alakult ki (erre utalnak évekkel korábban megjelent cikkei és könyvei is). Mondhatjuk, hogy az evolúció gondolata a múlt század 50-es éveiben már a levegőben volt, amivel természetesen nem akarjuk Darwin érdemeit csökkenteni, hiszen ő volt az, aki az élővilágra vonatkozóan ennek a gondolatnak konkrét, tudományos formát adott (ld. 6.2. rész).

Spencernek – Comte-hoz hasonlóan, akit egyébként szintén nem olvasott – az a véleménye, hogy a végső okokra (a világegyetem eredetére, az anyag mibenlétére, stb.) vonatkozó kérdések megválaszolhatatlanok. Sem a tudomány, sem a vallás eszközeivel nem tudjuk megérteni a végsőkig vitt eszméket. Spencer szerint is minden ismeret viszonylagos, de ebből ahhoz a következtetéshez jut – és itt már ellentétben áll Comte-tal -, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethető, egymás mellé állítható, ha mindegyik elismeri a maga korlátait. Gondolatmenetében abból indul ki, hogy

"Nagyon gyakran elfeledjük, hogy nemcsak "minden rosszban van egy kis jó is", hanem a téves dolgokban is mindig van egy kis igazság is. ... Még a legbolondabb történetet is vissza lehet vezetni valamire, ami tényleg megtörtént és ha valami ilyes tényleg nem történt volna meg, nem jöhetett volna létre annak képtelen és hamis leírása."

Véleménye szerint

"Az összes ellentmondó vélemények között a legrégibb, a legelterjedtebb, a legmesszebben fekvő és a legjelentékenyebb az ellenét a vallás és a (természet-) tudomány között."

Viszont

"A pozitív tudás nem tölti ki a gondolkodás egésze területét és nem is töltheti ki sohasem.

...

A vallás, amely az emberiség történelmének láncolatán átfutó csapás gyanánt van mindenütt jelen, bizonyos örök tényt fejez ki, míg a tudomány az igazságoknak organizált tömege, amely folytonosan növekszik és mindjobban tisztul a tévedésektől. És ha mindkettőnek a dolgok realitásában van az alapja, akkor közöttük alapvető összhangnak kell lenni. Lehetetlenség, hogy az igazságoknak két olyan osztálya volna, amelyek egymással állandó és abszolút ellentétben állanak."

A hosszú elemzésből fakadó következtetése:

"Bárhonnan indulunk is ki, mindig ugyanarra az eredményre jutunk. Kiderül, hogy úgy a végső tudományos fogalmak, mint a végső vallásos fogalmak egyaránt a valóságnak csupán szimbólumai, nem pedig megismerései.

Az elért eredmény, hogy az emberi értelem képtelen abszolút tudásra, lassankint mindjobban elterjedt. Minden új ontologikus elméletre, amelyet a megelőző és tarthatatlannak bizonyult elmélet helyére felállítottak, újabb kritikai vizsgálat következett, amelynek eredménye újabb szkepticizmus volt. Minden elképzelhető képzetet megvizsgáltak, egyiket a másik után és mind hibásnak bizonyult; és ily módon lassankint kimerült a spekulációnak egész területe, anélkül, hogy pozitív eredményre vezetett volna: az egyetlen elért eredmény a fent említett negatív eredmény volt: hogy a jelenségek mögött fekvő valóság ismeretlen és örökre ismeretlennek is kell maradnia. Ezt az eredményt csaknem minden jelentősebb gondolkodó aláirt.

...

A természetről való felfogásunk egyik oldala a tudományt, másik oldala pedig a vallást alkotja meg. ... A vallás kezdettől fogva több-kevesebb tudhatót törekedett összeegyeztetni a nem tudhatóval, míg másrészt a tudomány kezdettől fogva több-kevesebb nem tudhatót is akart megmarkolni úgy, mintha az a tudhatónak része volna. Mindaddig, amíg a differenciálás folyamata tökéletlen, kisebb-nagyobb terjedelemben fennmarad az ellentét is. Mennél pontosabban tudjuk megvonni fokozatosan a lehető megismerés határait, annál inkább csökken a kettő között való viszálykodásra vezető ok. A tartós béke pedig akkor következik majd be, amikor a tudomány teljesen meggyőződik majd róla, hogy az ő magyarázata csak megközelítő és viszonylagos, egyszersmind a vallás is igazán be fogja látni, hogy az a titok, amelyet ő akar megfejteni, végső és abszolút természetű.

A vallás és a tudomány tehát egymásnak szükségkép való kiegészítői, vagy már korábban használt hasonlattal élve, a gondolkodásnak pozitív és negatív sarkait képviselik. Sem az egyik, sem a másik hatékonysága nem nőhet anélkül, hogy a másiké is ne növekednék."

A jeles angol filozófus művének[314] e problémakört tárgyaló első része, amely tehát a meg nem ismerhetőről szól, így mind az ateisták, mind a hívők nemtetszését kiváltotta. Ha ezek után valaki egyáltalán elolvasta a könyv második részét, amire az első rész utóirata a mű további kiadásaiban már felszólította az olvasót, mondván, hogy

"... az olvasónak nem okvetlenül szükséges az előző öt fejezetben foglalt okoskodásokat és következtetéseket illetően állást foglalnia. Azok, amiket a következő fejezetekben akarok elmondani, függetlenek az eddig elmondottaktól."

akkor az már sokkal pozitívabb reakciókat váltott ki.

Spencer szerint a megismerhető területén a legfontosabb – és itt megint azonosak a nézetei Comte-éival, vagy a későbbi neopozitivizmuséival – az összegzés, az ismeretek egyesítése. Ebben a filozófia kitüntetett szerepet játszik.

"A filozófia igazságai tehát olyan viszonyban vannak a legmagasabb tudományos igazságokkal, mint ezek az igazságok a maguk fajta alsóbbrendűekkel. A tudomány minden tágabb általánosítása magában foglalja és megerősíti a maga rendjéhez tartozó szűkebb általánosításokat; éppígy foglalja magában és erősíti meg a filozófia általánosítása a tudomány legtágabb általánosításait. Olyan ismeretet jelent tehát, amely fajra nézve merő ellentéte a tapasztalat útján gyűjtött első ismereteknek. Végső eredménye annak a processzusnak, amely a durva megfigyelések puszta összehordásával kezdődik, majd egyre szélesebb körű és a különleges esetektől elkülönített tételek megállapításában folytatódik és a legegyetemesebb tételekben fejeződik be. Vagy pedig hogy a lehető legegyszerűbb és legvilágosabb formába öntsük meghatározásunkat: A legalsóbb rendű ismeret még egybe nem foglalt ismeret, a tudomány már részben egybefoglalt ismeret, a filozófia pedig teljesen egybefoglalt ismeret."

Az egyesítést Spencer a fizika legáltalánosabb törvényeiből kiindulva szándékszik megvalósítani. Ezek: "az anyag pusztulhatatlan volta", vagyis az anyagmegmaradás; "a mozgás folytonossága", amibe beleértődik a tehetetlenség is; "az erő állandósága", ahol erőn – mint mások is e korban – az energiát érti; "az erők között való viszonyok állandósága", amely lényegében a fizikai törvények állandóságát jelenti, és amelyre az energia-megmaradásból következtet; "az erő átalakulása és egyenértékűsége", ami szintén az energia-megmaradásra utal, de az energia egymásba átalakuló formái közé nem csupán a szokásos fizikai energiafajtákat (mechanikai, hő, elektromos, mágneses, fény) számítja bele, hanem a gravitációs és kémiai formákat, majd ezeken keresztül a geológiai, meteorológiai, élő, sőt szellemi (köztük érzelmi és akarati) és társadalmi formákat ("erőket") is; "a mozgás iránya", amelyet az erők, energiák összetétele, eredője határoz meg – ez valójában egy szélsőérték-elv ("a legkisebb ellenállás" vagy "a legnagyobb vonzás"), amelyet Spencer kiterjeszt a fizikán kívül a csillagászat és a geológia területére, az életre, a lelki működésekre és a társadalmakra; "a mozgás ütemessége", vagyis egymásba ágyazódó ritmusok, oszcillációk, ciklusok, amelyet a szerző szintén egyaránt felfedez az élettelen, élő és mesterséges természetben, a lelki állapotokban és a társadalomban (pl. gazdaság).

Filozófusunk azonban nincsen megelégedve ezekkel az általánosításokkal, mert bár valóban egyetemes igazságok, mégsem vezetnek bennünket külön-külön, vagy akár sorban véve, esetleg egymással kombinálva sem a Kozmosz eszméjéhez, nem nyújtják azt az integrált ismeretet, ami a filozófia végső célja lenne.

"Láttuk, hogy az anyag pusztulhatatlan, hogy a mozgás folytonos és hogy az erő állandó. Láttuk, hogy az erők szakadatlanul átalakulásokon mennek keresztül, és hogy a mozgás, a legkisebb ellenállás vonalát követvén, mindig ütemes. Most tehát olyan formulát kell találnunk, amely az ekképp külön-külön formulázott törvények összefoglalt eredményét fejezi ki.

Ez a keresett formula csak olyan lehet, amely egyformán magában foglalja mind az anyag, mind a mozgás változásainak menetét. Minden átalakulás a részek új elhelyezkedését jelenti ... a formulának meg kell állapítania azokat a feltételeket is, amelyek alatt az átalakulás kezdődik, megszűnik és ellenkező irányba csap át.

Ezek szerint mi az anyag és a mozgás folytonosan új meg új szétoszlásának törvényét keressük. Abszolút nyugalom és permanencia nem létezik. Minden tárgy és a tárgyak minden halmaza pillanatról-pillanatra valamely változott állapoton megy keresztül. Lassabban vagy gyorsabban hol kap, hol pedig veszít mozgást és ezzel egyidőben mindenik vagy néhány része meg is változtatja egymáshoz való vonatkozását. A kérdés tehát az: Miféle olyan dinamikus elv fejezi ki ezeket a folyton változó vonatkozásokat, amely egyformán érvényes az egész átalakulásban és ennek minden különös részében?"

Az egyes dolgok történetének vizsgálata után Spencer arra a következtetésre jut, hogy

"... a szakadatlanul lefolyó változások a szétszórt és észre nem vehető állapotból az összevont és észrevehető állapot felé és azután ismét a szétszórt és észre nem vehető állapot felé történnek, és mondhatjuk azt is, hogy ebben van az anyag és a mozgás új meg új szétoszlásának az az egyetemes törvénye, amelynek alapján a változásoknak látszólag különböző csoportjait, valamint minden egyes csoportokban való egész lefolyásukat egybefoglalhatjuk.

Az ekképp egymással mindenütt harcban levő folyamatokat, amelyek mindenütt hol időlegesen, hol tartósabban túlsúlyba kerülnek egymással szemben, mi fejlődésnek vagy evolúciónak és felbomlásnak nevezzük. Evolúció alatt legáltalánosabban az anyag integrációját és a mozgásnak velejáró szétoszlását értjük; a felbomlás pedig a mozgás elnyeletését és az anyagnak velejáró dezintegrációját jelenti."

Kimutatja, hogy a fejlődés egyszerűbb vagy összetettebb formában jelen van a fizika (a mechanikától az elektromosságig) és a kémia területén, az égitestek mozgásában, a földkéreg változásaiban, a növény- és állatvilág minden szintjén, a társadalmi szervezetekben (különböző társadalmi csoportokban, a gazdaságban, a politikában, a jogban, a nyelvben, a tudományban, a művészetben). A példákon szerzett tapasztalatokat a következő végső formulában foglalja össze:

"A fejlődés nem más, mint az anyagnak integrációja és a mozgásnak velejáró szétszóródása. Aközben hogy ez a kettős folyamat lejátszódik, az anyag (a későbbi kiadásokban közbeszúrva: viszonylagosan ) határozatlan, össze nem függő és egynemű állapotból ( viszonylagosan ) határozott, összefüggő és különnemű állapotba megy át; egyszersmind a visszatartott mozgás is ezzel párvonalas átalakuláson megy keresztül."

Spencer azt a kérdést is felveti, hogy miért érvényesül mindenhol az egyetemes fejlődés elve. Ennek szükségszerűségét nem csupán az energia-megmaradással alapozza meg, hanem további tényezőket is felsorakoztat. Az első ilyen "az egyneműek állhatatlansága", ami azt jelenti, hogy egy homogén rendszer – például egy nyugalomban lévő víztömeg (de a példák megint felölelik az egész természetet és a társadalmat) – különböző részeire a külvilág különböző – például hő – hatásokat gyakorol, és ezáltal a rendszerben heterogenitások – például sűrűségkülönbségek és ennek következtében áramlások – lépnek fel. A másik ilyen tényező "a hatások sokszorozódása". Ezen azt érti, hogy egy ok – például két test ütközése – sokféle okozatot hozhat létre – a testek mozgásváltozásán kívül például hang is keletkezik, amiből aztán légáramlatok jöhetnek létre, ugyanígy hő is keletkezik az ütközésnél, ami akár fényhatást is kiválthat, stb. A harmadik tényező a "különválás", amikor például a szél kiválasztja a kavicsok közül a homokot.

Ezek a folyamatok azonban nem mehetnek végbe határtalanul, a végén mindig bekövetkezik az egyensúly helyreállása és a felbomlás. Ezzel a spenceri mozgás befejeződött, de természetesen rögtön újra is kezdődhet. Mindezek részleteit az élet, az elme, a társadalom vonatkozásában az angol filozófus külön könyvekben ábrázolta a főművét követő évtizedekben. Egy ideig nézetei rendkívül népszerűek voltak, különösen hazájában. Az angol pozitivizmusnak a matematika és logika felé fordulásával azonban ezt a népszerűséget a századforduló tájékán már jórészt elvesztette.

1.3.2. A pozitivizmus második korszaka

A múlt század utolsó harmadában a pozitivizmusban rejlő bizonyos tendenciák radikalizálódtak, ezért szokták elkülöníteni a pozitivizmus imént tárgyalt klasszikus korszakától. Ennek az időszaknak a természettudományra (és azon belül elsősorban, de nem kizárólag a fizikára) legnagyobb hatást kifejtő nézetei az osztrák fizikus Ernst Machtól (1838-1916) származnak. Maga a hatás azonban inkább már ennek a századnak az elejére jellemző, Mach a maga sajátos körülményei révén mintegy megelőlegezte a későbbi időszak jellegzetességeit.

Mach nézeteinek forrásai nem annyira szaktudományából, a fizikából származtak (ahol a gázok dinamikájában ma is fontosnak számító kísérleti eredményeket ért el), hiszen

"... hosszú és kemény harcot kellett vívnom, míg képes voltam az így nyert álláspontot az én speciális tudományomban érvényesíteni. A fizikai tanok értékes elemeivel együtt szükségképen nagy adag hamis metafizikát is szívunk magunkba, amely abból, amit meg kell tartanunk nagyon nehezen választható el ..."[315]

Elvei elsősorban biológiai, fiziológiai, pszichológiai és filozófiai tanulmányaiból erednek. Felismeri ugyanis, hogy milyen megtermékenyítőleg hathat egyes tudományágak érintkezése, keresi más diszciplínák kapcsolatát a fizikával.

A biológiában főleg Darwin evolúciós elmélete ragadta meg, amelyet teleologikusan értelmez és Spencer nyomán a biológián túlra is kiterjeszt. Általános elveinek megfelelően azonban ezt sem tekinti a valóságra vonatkozó törvénynek, hanem

"természettudományi munkahipotézisnek ... amelynek értéke addig ér, míg a tapasztalat adatainak ideiglenes megértését megkönnyíti. Számomra, aki átéltem azt a rendkívüli fellendülést, mely Darwin hatása alatt nemcsak a biológia, hanem minden kutatás terén bekövetkezett, ez az érték mindenesetre igen nagy."[316]

Az evolúciós elméletet alkalmazza a lelki életre, és így jut el a gondolkodás ökonómiájának elvéig. Ezzel az ismeretelméletében központi helyet elfoglaló elvvel magyarázza a fogalmak, a beszéd, az írás, a tudomány kialakulását.

Utóbbit teljesen pszichológiai alapon kezeli. Annál is inkább, mert nagy hatással voltak rá az érzékelésfiziológia első kísérleti eredményei, így Johannes Müller (1801-1858) német fiziológus eredménye, az idegek specifikus energiájának törvénye, amely szerint egy idegben mindig csak egyfajta érzet keletkezik, ezáltal a tárgyakról soha nincs közvetlen ismeretünk, hanem csak maguknak az idegeknek az ingerületeiről; vagy a szintén német fizikus, G. H. Fechner (1801-1887) törvénye, amely szerint az érzéklet és az inger között logaritmikus összefüggés áll fenn.

"Az itt tárgyalt kérdések iránti természetes hajlamom 25 évvel ezelőtt a legerősebb ösztönzést Fechner "Elemente der Psychophysik" (Leipzig 1860) című művéből nyerte ..."[317]

Mach maga is végzett fiziológiai-pszichológiai kísérleteket – részben ismeretelméleti elvei alátámasztására. Az volt a véleménye, hogy az érzékek fiziológiája értékes segítséget nyújthat a fizikának (helytelenítette azonban a fizikai nézetek és módszerek túlzott előtérbe nyomulását a fordított irányban).

Filozófiai kiindulópontja Immanuel Kant (1724-1814) kriticizmusa.

"Ez a mű (a Prolegomenák – Sz. P.) akkor hatalmas, kitörölhetetlen benyomást tett rám, amelyet későbbi filozófiai olvasmányaimnál hasonló mértékben sohasem éreztem. Körülbelül 2-3 év múlva hirtelen megéreztem, hogy milyen hiábavaló szerepe van a "Ding an sich"-nek."[318]

Egyébként Mach természetesen elhatárolódik a metafizikától, a filozófiától és nem is nevezi magát filozófusnak:

"Nem tartok igényt arra, hogy filozófusnak tartsanak, csak azt kívánom, hogy a fizikában oly álláspontot foglaljak el, amelyet nem kell rögtön elhagyni, mihelyt a szomszédos tudomány területére lépünk ..."[319]

A Kant-féle kriticizmus nyomdokain haladva bírálja a megmerevedett mechanisztikus tudomány módszereit és eredményeit. A konkrétumok terén legismertebb és legnagyobb hatású volt Newton-kritikája. Például Newton tömegdefiníciójáról kimutatja, hogy az "anyagmennyiség" használata lényegében tautologikus. Helyette azóta is követendőnek tartott pozitivista szellemű megoldást ad a mérés segítségével.

"Ha azonban a mechanikai tapasztalatok világosan és kétségtelenül kimutatnak a testekben egy sajátos és megkülönböztethető tulajdonságot, amely meghatározza a gyorsulásokat , akkor semmi sem áll a következő definíció önkényes bevezetésének útjában:

Mindazon testek egyenlő tömegűek, amelyek kölcsönhatva egymással, egymáson egyenlő és ellentétes irányú gyorsulásokat hoznak létre.

Ekkor egyszerűen megjelöltük, vagy megneveztük a dolgok tényleges viszonyát. Az általános esetben hasonlóan járunk el. Az A és B testek kölcsönhatásuk eredményeképpen -F illetve +F' gyorsulást kapnak, ahol a gyorsulás irányát az előjelek mutatják. Ekkor azt mondjuk, hogy B tömege A -énak F/F'-szerese. Ha A-t választjuk az egységünknek, akkor ahhoz a testhez rendelünk m tömeget, amely A-nak m-szer akkora gyorsulást ad, mint A neki visszahatásként. A tömegek aránya az ellentétes gyorsulások arányának negatív inverze. Az, hogy ezek a gyorsulások mindig ellenkező irányúak, hogy ezért, definíciónk szerint, csak pozitív tömegek vannak, arra a tapasztalat tanít, és csak a tapasztalat taníthat meg minket. A mi tömegfogalmunk nem tartalmaz elméletet; az "anyagmennyiség"-re nincs hozzá szükség; minden, amit tartalmaz, egy tény szigorú bevezetése, megjelölése és megnevezése."[320]

A másik nevezetes eszmefuttatása a térről, időről és mozgásról szól.

"... az idő absztrakció, amelyhez a dolgok változásainak segítségével jutunk el; ugyanis nem korlátozódunk egyik meghatározott mértékéhez sem, lévén mind összefüggőek. A mozgást egyenletesnek nevezzük, ha a megtett egyenlő térnövekményekhez egy olyan mozgás által megtett egyenlő térnövekmények tartoznak, amellyel azt összehasonlítjuk, mint például a Föld forgásával. A mozgás egy másik mozgáshoz képest lehet egyenletes. De a kérdés, hogy vajon egy mozgás önmagában egyenletes-e, értelmetlen. Éppily kevés joggal beszélhetünk "abszolút idő"-ről – a változástól független időről – is. Ezt az abszolút időt nem lehet mozgással való összehasonlítás segítségével mérni; ezért sem gyakorlati, sem tudományos értéke nincsen; és senki sem állíthatja, hogy tud róla valamit. Üres metafizikai fogalom.

...

Ha egy anyagi térbeli rendszerben különböző sebességű tömegek vannak, amelyek kölcsönhatásba léphetnek egymással, akkor ezek a tömegek erőt mutatnak nekünk. Csak akkor tudjuk eldönteni, mekkorák ezek az erők, ha ismerjük a sebességeket, amelyekre azok a tömegek felgyorsulnak. A nyugalomban lévő tömegek szintén erőt képviselnek, ha nincs minden tömeg nyugalomban. Gondoljunk például Newton forgó edényére, amelyben a víz még nem forog. Ha az m tömegnek v1 sebessége van és felgyorsul v2 sebességre, a felhasznált erő p=m(v1-v2)/t, vagy a kifejtett munka ps=m(v12-v22). Minden tömeg és minden sebesség, következésképpen minden erő relatív. Nincsen olyan döntés a relatívról és abszolútról, amellyel találkozhatunk, amelyre rá lennénk kényszerítve, vagy amelyből bármilyen intellektuális vagy egyéb előnyt nyerhetnénk. Amikor mai szerzők hagyják magukat félrevezetni a vizesedénnyel való newtoni érvelés által a relatív és abszolút mozgás megkülönböztetésére, nem veszik észre, hogy a világ csak egyetlen példányban adott számunkra, és a ptolemaioszi vagy kopernikuszi felfogás csak a mi interpretációnk, de mindkettő egyaránt valóságos. Próbálják meg Newton vödrét rögzíteni és az állócsillagok egét forgatni, és aztán bizonyítsák be a centrifugális erők hiányát.

...

Newton kísérlete a forgó vödör vízzel egyszerűen tudatja velünk, hogy a víz relatív forgása a vödör falához képest nem hoz létre észrevehető centrifugális erőket, de ilyenek létrejönnek a Föld és más égitestek tömegéhez képesti relatív forgás révén. Senki sem jogosult megmondani, hogyan menne végbe a kísérlet, ha a vödör falát vastagságban és tömegben növelnénk, mondjuk sok-sok mérföld vastagra."

Ehhez kapcsolódik az a gondolatmenete, amelyet ma Mach-elvként emlegetnek, és amelyben a testek tömegét a világ többi részének hatására akarta visszavezetni. Ez az elv, valamint a relativitáselmélethez való viszonya ma is szakmai vita tárgya. De az osztrák fizikus az egész newtoni definíció- és axiómarendszert kritizálja:

"Könnyen észrevehetjük, hogy az I és II Törvény benne foglaltatnak az erő meghatározásaiban, amelyek megelőzik. Az utóbbiak szerint erő nélkül nincsen gyorsulás, következésképpen csak nyugalom vagy egyenes vonalú egyenletes mozgás lehetséges. Továbbá teljességgel szükségtelen tautológia a gyorsulásnak mint az erő mértékének a bevezetése után ismét azt mondani, hogy a mozgás megváltozása arányos az erővel. Elég lenne azt mondani, hogy ezek nem önkényes matematikai definíciók, hanem a testek kísérletileg adott tulajdonságainak felelnek meg. A harmadik törvény látszólag valami újat tartalmaz. De láttuk, hogy ez felfoghatatlan a tömeg korrekt meghatározása nélkül, amely fogalom – lévén csak a dinamikai tapasztalatból nyerhető – szükségtelenné teszi a törvényt. ...

Az első következmény valóban valami újat tartalmaz. De a K testen az M, N, P testek által okozott gyorsulásokat magától értetődően egymástól függetleneknek tekinti, holott ez pontosan az, amit világosan mint tapasztalati tényt kellene felismerni. A Második Következmény egyszerű alkalmazása az Első Következményben kinyilvánított törvénynek. A többi következmény hasonlóan egyszerű levezetés, azaz matematikai következménye a megelőző fogalmaknak és törvényeknek."

Ezek után Mach megpróbálja a newtoni axiómarendszert az itt érzékeltetett szellemben átfogalmazni, amit – más területeken – követői is megtettek.

A konkrét kritikák mögött (később a hőtant is megpróbálta saját elveit szigorúan alkalmazva kifejteni) egy ismeretelméleti koncepció húzódik meg. Ebben a kanti magánvalótól megfosztott ismeretelméletben semmi sincsen az érzeteken, érzetkomplexumokon kívül, amelyek közül néhány esetleg kitűnik relatív állandóságával – ezek a testek. Az

"... 'anyag' ... az érzéki elemek viszonylag állandó kapcsolatára vonatkozó, önkénytelenül adódó természetes gondolatszimbólum."[321]

Ha valamelyik komplexumot névvel illetjük, ez csak a felfogás és cselekvés ökonómiája érdekében történik. A megismerő ugyanilyen relatíve állandó érzetkomplexum. Mach szerint ugyanis nincs lényegi különbség a "belső világ" – a lélek -, a test és a "külső" világ jelenségei között, mindez "egyféle elem"-ből áll.

"Az alany és a tárgy, a szubjektum és az objektum ellentéte (a szó közönséges értelmében) a mi álláspontunkon nem létezik."

Az egyesítés azonban – legalábbis a természettudós esetében – nem vezethet szolipszizmushoz:

"Ha azonban a természetvizsgáló mondja, hogy a szolipszizmus az egyetlen következetes álláspont, úgy ez csodálatba ejt. Egyáltalán nem akarok súlyt helyezni arra, hogy ez az álláspont jobban illik a szemlélődve álmodozó fakírhoz, mint a komolyan gondolkodó, tevékeny emberhez. Hiszem azonban, hogy a természetvizsgáló ezzel a fordulattal felcseréli a filozófiai gondolkodásmódot a természettudományival. ... a szolipszizmus alapján álló filozófus szerintem azt az embert utánozza, aki lemondott a megfordulásról, mert az, amit lát, úgyis mindig előtte van."

A Mach-féle elemek (az érzékletek) "sem nem igazak, sem nem hamisak", egyszerűen adottak, semlegesek. Az érzetkomplexumok mögött valódi tárgy feltételezése csak feleslegesen megkettőzi a világot. Okság nincs, csak elemkomplexumok együttes előfordulása, gondolkodásunk beidegzései.

"Minden szervezet és ennek minden tagja alá van vetve a fizika törvényeinek. Innen veszi eredetét az a jogos törekvés, melynek célja ezeknek fizikai megértése és a "kauzális" szemlélésmód kizárólagos érvényesítése. Ha azonban ezt megkíséreljük, mindannyiszor a szerves világnak egészen sajátságos vonásaira bukkanunk, amelyek az eddig tekintetbe vett fizikai jelenségekhez (az élettelen természet jelenségeihez) nem hasonlítanak."[322]

A természettudományos gondolkodásból ki kell zárni a metafizikát, csak a közvetlen tapasztalatok számítanak. A tudomány feladata nem más, mint funkcionális összefüggéseket megállapítani az elemek között, lehetőleg könnyen, áttekinthetően, a gondolkodás ökonómiájának elve szerint. A tudományos fogalom, a törvény, az elmélet az érzéki adatok összefüggésének egy meghatározott faja, ökonomikus segédeszköz.

"A fizikára vonatkozólag pl. azt hihetné az ember, hogy itt nem annyira az érzékileg észlelhető tények összefoglaló feltüntetése a fontos, hanem inkább azon atomoké, erőké és törvényeké, amelyek valamiképpen amaz érzékelt tények magvát adják. Azonban az elfogulatlan meggondolás kimutatja, hogy minden gyakorlati és intellektuális igényünk ki van elégítve, mihelyt képesek vagyunk az érzékelt tényeket gondolataink által tökéletesen leképezni. Ez a leképzés tehát a fizika célja és értelme , ellenben az atomok, erők és törvények csak eszközök , amelyek a leképzést megkönnyítik."[323]

A tudomány célja tehát az érzetek összefüggésének ökonomikus leírása.

"... az úgynevezett oksági magyarázattal is csak tényállást , tényleges összefüggést állapítunk meg (vagy írunk le) ... a fizikától távol állók még mindig azt hiszik, hogy mélyebben gondolkodnak, ha alapvető különbséget tesznek a természettudományi leírás ... és a fizikai magyarázat között."[324]

Mach ezeket a kritikai nézeteket már az 1870-es években körvonalazta, majd a 80-as években teljessé tette. Nem arat azonban különösebb sikert, sőt gyakran elutasítják nézeteit. A mechanikai materializmus bírálata azonban egyre inkább nyitott fülekre talál. Ahogy a klasszikus fizika mind több anomáliával kerül szembe, kezd nyilvánvalóvá válni – legalább a természettudósok egy része előtt -, hogy új módszerek után kell nézni. A relativizmus kezdett pozitívnak tűnni. "Az érzetek elemzésé"-nek első kiadása 15 év alatt fogyott el, a második fél év alatt, majd 1922-ig további 7 kiadás jelent meg csak németül, de számos más nyelvre is lefordították.

Az osztrák fizikus felfogásának elterjedésére kétségtelenül jótékony hatással volt, hogy hasonló nézetekkel mások is jelentkeztek. Ezek közül említésre méltó Richard Avenarius (1843-1896), aki a tapasztalat kritikájának (empíriokriticizmus) jegyében az elvi koordináció tételét dolgozta ki. E szerint a "központi tag" és az "ellentag", tehát a megismerő és a világ közötti kapcsolat – hasonlóan, mint Machnál – feloldhatatlan, egyik sem létezhet a másik nélkül. Szerinte a filozófia a világról minimális erőfeszítéssel történő gondolkodás. Henri Poincaré (1854-1912) francia matematikus szerint a tudományos fogalmak – a geometriában mindenképpen, de ennek következtében máshol is – megegyezések eredményei (ebből a szóból ered az ötletet kiszélesítő szellemi irányzat neve: konvencionalizmus), a megegyezésben pedig az egyszerűség és gazdaságosság vezetik a tudósokat[325] . Távolabbi rokonnak tekinthető a korban az amerikai pragmatizmus – C. S. Peirce (1839-1914) és William James (1842-1910)[326] – felfogása. Machhoz hasonlóan ők is csak a tapasztalatot fogadják el valóságnak. Pragmatikus alapelvük, hogy ugyanis az igazság kritériuma a gyakorlati hasznosság, szintén párhuzamba állítható a gondolkodás ökonómiájának elvével.

Mach fentebb vázolt nézetei – köztük a Newton-kritikában adott példái – nagy hatással voltak mind a tudományfilozófia, mind a fizika fejlődésére. Bármennyire is sikeresnek bizonyultak azonban vezérelvei például a fizikában, pontosan a sikertémákkal kapcsolatban derült fény e gondolkodásmód korlátaira a természettudományban. Az osztrák fizikus ugyanis olyan komolyan hitt a kizárólag megfigyelhető mennyiségekre alapozott, lényegében elméletek és magyarázatok nélkül is megálló fizikában, hogy a saját elvei alapján létrejött forradalmian új elméleteket sem fogadhatta el. A kvantummechanika esetében – amely halála után jött csak létre – ezt természetesen csak feltételezni tudjuk, de erre jó okunk van, miután Mach soha életében nem fogadta el az atomok létezését, az atomelméletet a vegyészektől származó mítosznak, dogmának tekintette. És ugyanilyen kevéssé fogadta el az elveivel egyébként talán még szorosabb kapcsolatban keletkező relativitáselméletet, amely nyilván túl spekulatív volt számára. Az előbbi miatt különösen Max Plancktól (1858-1947) kapott sok kritikát, aki kifejezetten károsnak tartotta tevékenységét a termodinamika és a Ludwig Boltzmann-féle (1844-1906) statisztikus mechanika szempontjából, ezért szakmai és filozófiai oldalról egyaránt támadta. Az utóbbi miatt pedig – halála után, mivel relativitáselmélettel kapcsolatos nézetei csak akkor váltak ismertté – Albert Einstein (1879-1955) fordult el tőle.



[304] J. R. Mayer: Megjegyzések a szervetlen természet erőiről. Annalen der Chemie und Pharmacie42 (1842) 233. o.

[305] L. Feuerbach: Előzetes tézisek a filozófia megreformálásához. In: Feuerbach: Filozófiai kritikák és alapelvek (Magyar Helikon 1978) 235. o.

[306] L. pl. Dr. Büchner L.: Erő és anyag, vagy a természetes világrend alapvonalai (Vass 1905).

[307] Az idézetek E. Haeckel: A természet és az ember (Dick é.n.) c. cikkgyűjteményéből valók.

[308] F. Engels: A természet dialektikája. Marx-Engels Művei 20. kötet (Kossuth 1963). Ugyanebben a kötetben található Engels: Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása (Anti-Dühring) c. vitairata, amelynek első szakaszában összefogottabb formában – bár Dühring gondolatmenetét követve – ismerteti természetfilozófiai nézeteit.

[309] V. I. Lenin: Materializmus és empíriokriticizmus. Lenin Összes Művei 18. kötet (Kossuth 1984) Ugyanennek a sorozatnak 29. kötetében jelentek meg egyes filozófiai és természettudományi művekkel kapcsolatos megjegyzései Filozófiai Füzetek címmel.

[310] in: Az Összövetségi Kommunista (bolsevik) Párt története. Rövid tanfolyam (Moszkva 1938).

[311] M. C. Robinson: Radiation Damping and Nonlinearity in the Pilot Wave Interpretation of Quantum Mechanics. Előadás az Open Questions in Quantum Physics c. műhelyen (Bari 1983).

[312] Sh. Sakata: Részecskefizika és filozófia. Fizikai Szemle 1984/4. L. még ugyanitt Bárdos Gy.: Filozófiai-módszertani elemzések a japán részecskekutatásban.

[313] Au. Comte: Beszéd a pozitív szellemről. in: A pozitív szellem. Két értekezés (Magyar Helikon 1979).

[314] Spencer H.: Alapvető elvek (Grill 1909).

[315] Dr. E. Mach: Az érzetek elemzése (Franklin 1927) 21. o. lj.

[316] Uo. 56. o.

[317] Uo. Előszó az első kiadáshoz. XXXV. o.

[318] Uo. 21. o. lj.

[319] Uo.

[320] Mach: Die Mechanik in Ihrer Entwicklung Historisch-Kritisch Dargestellt (1883).

[321] Az érzetek elemzése 216. o.

[322] Uo. 69. o.

[323] Uo. 218. o.

[324] Uo. 233. o.

[325] Poincaré főműve: Tudomány és föltevés (Lampel 1908).

[326] Műveikből szemelvényeket l. Pragmatizmus (Gondolat 1981).