Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

2. A német romantika korának természetfilozófiája

2. A német romantika korának természetfilozófiája

(Vinkovics Márta)

A XIX. század első évtizedeinek Németországában sajátosan keveredett a felvilágosodás racionalista gondolkodásmódja a romantika szemléletével. Ez utóbbi 1815 után, a bécsi kongresszus és az 1830-as júliusi forradalom között élte virágkorát. Nehezen definiálható szellemi áramlat, amely egyszerre jelent meg, mint életérzés, mint művészeti irányzat, s a természetfilozófiában is érvényre jutott.

Képviselői a személyiség és az érzelmek jogát hirdették. Az új, polgári értelmiség németföldön is elvetette a feudális világ szoros, személyi függőségi rendszerét, helyébe új ideált teremtett: a szabad, szellemi és érzelmi kiteljesedésre egyaránt képes emberét. E szellemi áramlatra rendkívül jellemző, hogy számukra az ész és az érzelem egyformán fontos, de az érzelmek jelentőségét talán egy fokkal jobban hangsúlyozták. A romantikus személyiség érzelmi életébe szervesen beletartozott a természet által kiváltott esztétikai, érzelmi élmény is.

A romantika képviselőinek egyik jellemző sajátossága a történelem iránti erős vonzódás volt. A romantikát gyakran értékelték múltba néző, a történelmi múltat felértékelő gondolkodásmódnak. A történelem iránti érdeklődés alapvető okának azt lehet tekinteni, hogy a német társadalom és értelmiség egy jelentős része, a Franciaországban lezajlott forradalmi társadalmi változásokkal szemben a társadalom szerves fejlődését hangsúlyozta. Egyáltalán, ki lehet jelenteni, hogy a forradalommal az organikus fejlődést állították szembe. Így a történelmi múlt kutatásától várták jelenük megértését (amit bizony nem láttak valami fényesnek), és lehetőségeik megismerését.

Fontos, hogy nem csak a társadalom vonatkozásában beszéltek történelemről, hanem kutatták a természet fejlődéstörvényeit is. Azt vallották, hogy a világ egészének, természetnek és társadalomnak egyaránt története van; a természet és a történelem egyébként is szoros kapcsolatban áll egymással. E szellemi irányzatban a természet a történelem szerves fejlődésének alapját is jelentette.

A felvilágosodás és a romantika eltérő hatásából, valamint a német filozófia tradícióiból egy sajátosan német természetfilozófia jött létre, amely alapvetően tért el a francia és angol gondolkodók szemléletétől.

Elöljáróban meg kell említeni, hogy a természetfilozófia iránt nagyon nagy az érdeklődés. Nemcsak tudósok, filozófusok, hanem művészek is törekedtek átfogó természetkép kialakítására, igényelték a filozófiai világnézetet. Goethéről közismert, hogy természetkutató is volt, de például Schiller neve ritkán merül fel. Pedig ő is foglalkozott, ha nem is nagyon sikeresen, természetfilozófiával.

A természetfilozófia nemcsak tudósok és filozófusok ügye tehát, s lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy természettudomány és természetfilozófia kapcsolatát sajátos módon értelmezték. A német gondolkodók a természetfilozófiai spekulációt teljesen megengedhetőnek tartották. Azt lehet mondani, hogy az ő szemükben természettudományos értéke volt. Ezzel a felfogással szembe lehet állítani például az angol szemléletet, amely nem engedi meg, hogy a filozófia spekulatív úton teremtsen világképet, természetontológiát. Náluk a természetfilozófia lényegében a természettudománnyal azonos.

A német természetfilozófia a descartes-i dualista szemlélet ellenében jött létre. Descartes felfogásában a világnak két szubsztanciája, két lényege van: az anyag és a szellem. Descartes nem is akarja és nem is tudja a világ egységét filozófiailag megteremteni. A világban Isten teremt számára összhangot. A német filozófusok ellenben pontosan az egységhez ragaszkodtak leginkább. Állásfoglalásuk szerint a világot egyetlen végső elvre alapozva kell magyarázni, amely végső elv legtöbbjüknél szellemi természetű. Kant a megismerő szubjektummal szemben még tételezte az önmagában létező anyagot, a "Ding an sich"-et, de a Kant utáni filozófia már nem. A német idealizmus az anyagot, különböző módon ugyan, de feloldotta a tudatban. A német idealizmusban a szellem lesz a valódi létező. A természetet – a racionalista, karteziánus szemlélettel ellentétben – nem a mechanikai gép alapján gondolták el, és felfogásukban a természettörvény nem volt azonos a mechanikai törvénnyel.

A mechanikai világmagyarázat kísérletét elsősorban Kant 1755-ben megjelent műve, az Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels jelentette számukra. Elsősorban erre a műre hivatkozva gondolták végig, hogy a természetkutatásban nélkülözhetetlen mechanikai törvények a természet végső törvényei-e?

A német idealizmusnak sajátosan német gyökerei is voltak, mégpedig a misztika. A német misztika képviselői, elsősorban Paracelsus és Jakob Böhme (1575-1624) egyaránt azt vallották, hogy az ember és a kozmosz azonos felépítésű, valamint mind a kettő az anyag és a szellem egysége. Így az ember mikrokozmosz a világmindenségben. A világ nem szakad szét tudattalan anyagra és szellemre. Minden létező szellemi lény is.

A kozmosz és Isten merev szétválasztását sem fogadták el. E felfogásban Isten és a világ azonos. A misztikusok lényegében panteisták voltak, s a panteizmus következményének tekinthető, hogy a kozmosznak végső soron szellemi lényeget tulajdonítottak.[284]

A német gondolkodók különböző mértékben kapcsolódtak egyik vagy másik szellemi irányzathoz. Van, akinél a fizikai szemlélet jobban érvényesült: ilyen volt például A. von Humboldt. De van, aki teljesen elveti a karteziánus, newtoni szemléletet, mint például Schelling. A költő Goethe, a tudós Humboldt, a társadalomfilozófus Herder és a német idealizmust kiemelkedően képviselő Schelling különböző oldalakról kísérelték meg a természet egységének és lényegének a megragadását.

2.1. Johann Wolfgang Goethe

Goethe (1749-1832) természetszemlélete egyaránt alapult széleskörű természetismereten, konkrét természettudományos gyakorlaton, és költői, művészi fantázián. Ez utóbbit, a szaktudósoktól és a filozófusoktól eltérően, különösen lényegesnek tartotta. 1816-ban írta a kanti filozófia kritikájaként:

"képességünk főerőiként az érzékelést, értelmet és észt jelöli meg, de megfeledkezik a fantáziáról, miáltal jóvátehetetlen hiány támad. Szellemünk negyedik fő ereje a fantázia..."[285]

Goethe használta is sokszor fantáziáját. Empirikus kutatás és fantázia egymást egészítették ki műveiben. Vaskos kötetekre rúgó természettudományos írásai inspirálólag hatottak a különböző tudományokra. Foglalkozott a fénnyel: különösen híres színelmélete; de foglalkozott geológiával, növény- és állattannal is. Mindezen kutatások célja – a természet iránti érdeklődésen túl – a természetnek, mint egésznek a megragadása volt. A következő idézetből kiderül: végső soron a természet és Isten panteisztikus egységéhez jut el.

"Ha a világ épületét legvégső kiterjedése és oszthatósága szerint nézzük, óhatatlanul feltolul az az elképzelés, hogy az egésznek alapját egy eszme képezi, melynek jegyében Isten a természetben, a természet Istenben öröktől fogva és mindörökre hat és munkál."[286]

Természetontológiai törekvéseihez Kant filozófiájában talál ismeretelméleti alapot.

"...a vitában készséggel álltam azok pártjára, akik az embert leginkább megtisztelik, és tökéletesen egyetértettem minden barátommal, akik Kanttal vallották: bár minden ismeretünk tapasztalattal indul, korántsem fakad mindegyik a tapasztalásból. Az a priori ismereteket ugyanúgy elfogadtam, mint az a priori szintetikus ítéleteket: hiszen egész életemben, költőként és megfigyelőként, mindig szintetizáltam, majd megint analizáltam;"[287]

Goethe természettudományos beállítottságát tükrözi ontológiájának az az alapvető sajátossága, hogy a teleologikus világ- és természet magyarázattal szemben állt. Természet és Isten egységének gondolata nem párosul az Isten által teremtett célszerűen berendezett természet fogalmával. Goethe szerint ahhoz, hogy a természet létezőinek szoros illeszkedésére, az élő és élettelen világ fejlődésére, az egységre, az individualitásra a világ és az egyes létezők vonatkozásában magyarázatot találjunk, nincs szükség a teleologikus magyarázatra. A világ harmonikusan szervezett egész, és e harmóniának szellemi és fizikai alapja van. A teleológiát Goethe csak "szomorú segédeszköznek" tartotta. A természetkutatónak felül kell emelkednie a triviális teleologikus szemléleten és az oksági összefüggéseket kell vizsgálnia.[288]

A fejlődés fogalmával sokrétűen foglalkozott, a világ fejlődését lényegében lassú és fokozatos folyamatnak tartotta. A geológia tudományában uralkodó felfogással, a katasztrófaelmélettel szemben állt. Ekkor még Lyell nem alkotta meg elméletét, amely a geológiai változásokban is a hosszan tartó folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Goethe szemlélete ezt előlegezi meg. Newtonnal együtt vallja, hogy a "természetben nincsenek ugrások".

A fejlődést metamorfózisként értelmezte. Az élővilág belső ereje folytán specializálódik, lényegében fizikai erők hatására. Az élőlények valamilyen egyszerű ősi alakzatból jöttek létre. A növény legfőbb szerve a levél. Ebből fejlődik ki számtalan változaton keresztül minden egyéb növényi szerv

"...a csírázó kis levelekből lett éteri épület. Ott nyugodott az erő, magvában aludt; csupa kezdet, példa-alak, rejtett, tokba simulva, puhán. Csíra, gyökér, levelek, fél-formák, színtelenek még."[289]

Az állatvilág fejlődésénél csonttani vizsgálatai szolgáltak elméleti alapul. A csigolya az alapvető szerv, amelyből minden kialakult.

Panteista világfelfogás, természettudósra jellemző empirikus megfigyelések, kísérlet és költői fantázia együttesen eredményezték életművét, amelynek megoldásait nem fogadta el a tudomány, de ötleteit elismerték.

2.2. Alexander von Humboldt

Humboldt (1769-1859), e nagyon hosszú életű tudós, korának egyik legsokoldalúbban képzett embere volt, s hosszú évtizedeken keresztül egyben meghatározó személyisége is. Tudományos tevékenységét a geográfia tekinti leginkább magáénak. Elsősorban a modern tájkutatás megteremtőjének tartják. Ugyanakkor egész élete és életműve azon tudósi magatartást példázza, amely jó néhány tudományterületen, alkotó módon, egyszerre van jelen, és tevékenysége során nem áll meg a részletkutatásoknál, hanem szakmai működése, természettudományos kutatása átfogó világképbe illeszkedik bele.

Ismeretelméleti állásfoglalásában a baconi empirista irányt követte. Munkásságának jelentős érdeme az egzakt, mérhető tudományos módszer létrehozása a geográfián belül. Kant követőjének is tekinthető, de éppen természetfilozófiai gondolataiban közvetlen goethei hatások is kimutathatóak. Humboldt törekvése lényegében kettős: egyrészt kidolgozni a tájkutatás egzakt módszerét, másrészt a világot harmonikusan rendezett egészként ábrázolni.

A romantika felfogására jellemző módon, Humboldt sem látott ellentétet a tudomány és a művészet között. A táj tudományos elemzés tárgya, de egyúttal esztétikai élmény forrása is. Úgy is mondhatjuk, hogy számára a tájkutatás az esztétikai látszat fizikai magyarázatát jelentette. Esztétikai élmény és tudományos kutatás nem álltak egymással szemben.[290]

Humboldt a világot mint a fizikai erők együttesét írta le.[291] Véleménye szerint minden táj egyedi, de individualitása pusztán fizikai erők eredőjeként jön létre. Ez a fizikai felfogás egyáltalán nem szokványos. Humboldt a konkrét tájelemzései során (pl. Dél-Amerikában) precízen vizsgálta a légkörfizikai jellemzőket, számára a geológia, a növény és állatvilág, és még az ember is tágabb értelemben fizikai tájelemnek számított. A világ egészének az értelmezésénél fizikai erőn nem egyszerűen a mechanikait értette, hanem mindazokat a természeti erőket, amelyek mérhetőek, s amelyek a tudományos egzaktság szintjén megragadhatóak.[292]

2.3. Johann Gottfried Herder

Herder (1774-1803) Kant közvetlen tanítványa volt, de természetszemléletében nagyon is eltért mesterétől. Elsősorban az emberiség kultúrtörténete foglalkoztatta. Célja volt a világot szerves egészként és történetiségében megérteni. Ember és természet kapcsolatára, a történelem sajátszerűségére és a világmindenség átfogó, örök törvényeinek egymáshoz való viszonyára keresett választ. Azt vallotta, hogy

"az erő, mely bennem gondolkodik és működik, természeténél fogva éppoly örök, mint amelyik a Napokat és a csillagokat tartja össze; szerszámai elkophatnak, működési köre megváltozhat, ahogy elkopnak a Földek, és helyüket változtatják a csillagok. A törvények azonban, amelyek által jelen van és más jelenségekben ismét feltűnik, sohasem változnak. Természetük örök, mint az isteni értelem, létemnek támasztékai pedig éppoly szilárdak, mint a világmindenség pillérei."[293]

Felfogásában az individuum és az univerzum ugyanazokat a végső elveket tartalmazza. A világ, "Isten egyik világa" e törvények által lesz harmonikus egész.

A világ végső törvényeit kereste persze a mechanikus materializmus, és a dualista ontológiát valló descartes-i racionalizmus is, vagy a német filozófiában Leibniz. Herder megoldása mindegyiktől különbözött:

"Amit pedig minden kő- és talajféleség elnyert, az bizonyosan Földünk valamennyi teremtményének általános törvénye; nevezetesen a kialakulás, a meghatározott alak , a saját lét. Egyetlen lény sem fosztható meg ettől."[294]

A "természet mérhetetlen láncolata az Alkotótól a homokszemcse kristályosodási gócáig terjed", de ebben az univerzumban egyszerre érvényesülnek a végső elvek s a létezés különböző szintjére jellemző törvények, valamint a létezők individuális sajátosságai: "...mert a létezőkben sokféle erő működik és áll össze egésszé."[295]

A világ végső törvényei tehát nem fizikai törvények, léteznek fizikai, kémiai, biológiai és társadalmi törvények is. Főleg a történelemmel foglalkozó Herder a világot nem redukálta egyetlen végső törvényszintre, hanem azt vallotta, hogy mennél magasabb rendű és bonyolultabb egy létező, annál komplexebb módon írható le. Példát adnak e felfogásra a kémiáról írt sorai:

"A kémia, melyet az újabb időkben oly buzgón művelnek, a teremtés sokrétű származékos világát nyitja meg hívei előtt."[296]

Ugyancsak ezt bizonyítják ember és természet kapcsolatáról írt gondolatai. Az emberi társadalom megértéséhez már a biológiai sajátosságokat is ismerni és érteni kell. Hiszen Herder szerint

"szembeötlő, hogy az emberi élet mint vegetáció a növények sorsát is átéli."[297]

Ugyanígy az ember szorosan kötődik az állatvilághoz is:

"Az ember közbülső teremtmény az állatok között, vagyis a legfinomabb foglalatban egyesíti a körülötte lévő fajok vonásait."[298]

Herder világfelfogása olyan történelemfilozófiával párosult, amely nagy terjedelemben foglalkozott a természet történetével, valamint ember és természet kapcsolatával is.

Herder természetfilozófiája mélységesen humanista emberfelfogást eredményezett. Ha minden létezőben ugyanazok a természettörvények működnek, ha minden létező szerves része a teremtett világnak, s végül ha minden létezőben Isten mutatkozik meg, akkor ember és ember között nem lehet különbséget tenni.

"A természetkutató semmilyen rangsorolást nem feltételez a teremtmények között, amelyeket szemügyre vesz; mindegyik egyformán kedves és értékes számára. Ugyanígy áll a dolog az emberiség természetkutatójával is. ... A cserokéz és a busman, a mongol és a gonaka ugyanolyan betű nemünk nagy szavában, mint a legműveltebb angol vagy francia."[299]

2.4. Friedrich Wilhelm Schelling

Schelling (1775-1854) olyan természetfilozófiát hozott létre, amelyik a mechanikai világfelfogással alapvetően és átgondoltan szemben állt. Úgy látja, hogy a karteziánus, ok-okozati összefüggésre építő világképben a világ egysége nem tételezhető. Ez a világkép egymással össze nem egyeztethető, egységbe nem hozható ellentétes oldalakra esik szét. Holott véges és végtelen, tökéletes és tökéletlen, anyag és szellem, objektum és szubjektum ellentéte, véli ő, csak a karteziánus vagy mechanikai világképben feloldhatatlan.

"Minden tökéletlenség egyedül abban a szemléletben fordul elő, amelynek az ok-okozati összefüggés a törvénye, nem így a magasabb rendű szemléletben."[300]

Ezzel szemben Schelling szellemfilozófiai és dialektikus alapon alkot természetfilozófiát, amelyben

"az igazi univerzum végtelen telítettség, semmi nincs elválasztva benne, semmi nincs a másikon kívül, minden abszolút módon egy, minden egymásban van..."[301]

Olyan felfogást alakított ki, amelyben a konkrét világ létezői nem tekinthetőek egyszerűen tökéletlennek, és az anyag nem egy tehetetlen, lélek nélküli létező, amely csak külső erő hatására jön mozgásba.

A természet minden létezőjében teremtő erő működik, minden individuum belső erővel rendelkezik, s a világban egyáltalán nem a mechanikai, külső erők dominálnak.

A világban és minden létezőben ellentétes oldalak vannak. Schelling az ellentéteknek két típusát különböztette meg: az abszolút és a viszonylagos ellentétet.

"Azt nevezem viszonylag ellentétesnek, ami valamilyen harmadikban megszűnhet ellentétesnek lenni, egységet alkothat. Viszont abszolút módon ellentétesnek nevezem azt, amiről ezt nem képzelhetjük. Végy két ellentétes természetű testet, amelyek elegyedhetnek, és így valami harmadikat hozhatnak létre, ez jó példa az előbbire. Képzeld el a tárgyat és a tárgynak tükörben visszaverődő képét, akkor az utóbbira találtál példát. Mert elképzelhetsz-e egy harmadikat, amiben a kép valaha is átmehet a tárgyba."[302]

Az abszolút ellentét az, amely minden létezés szükségképpeni feltétele. Az ellentétes oldalak egymást feltételezik. Lényegükhöz tartozik együttlétezésük.

"Úgy fogd fel tehát a világ sorát és rendjét, hogy általában, ha tárgy van, képe is van, és ha kép van, megvan a tárgy is..."[303]

A természet minden létezőjét az ellentétek tartanak fenn, így van ez fizikai világban és az élő természetben.

Schelling nem engedte meg, hogy "az egységet elhomályosítsa a különbség". Rendszerének egyik alapfogalma az idea, amely első a létezők sorában, minden ellentétes oldal fölé emelt valóságegység.



[284] St. F. Mason: Geschichte der Naturwissenschaften ( Alfred Körner Verlag, Stuttgart 1974).

[285] Goethe: Antik és modern (Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1981) 531. o.

[286] Uo. 548. o.

[287] Uo. 550. o.

[288] H. Hann: Der theoretiker Goethe (Akademie Verlag, Berlin 1975).

[289] Goethe: Antik és modern 541. o.

[290] E. J. Preston: All Possible Worlds (Bobbs-Merrill Company 1972).

[291] A. v. Humboldt: Ansichten der Natur (Stuttgart é. n.)

[292] A. v. Humboldt: Kosmos (Atheneum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest é. n.)

[293] Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról (Gondolat, Budapest 1987) 60. o.

[294] Uo. 96. o.

[295] Uo. 58. o.

[296] Uo. 97. o.

[297] Uo. 97. o.

[298] Uo. 116. o.

[299] Uo. 473. o.

[300] Schelling: Bruno, avagy a Dolgok isteni és természetes elvéről (Magyar Helikon, Budapest 1974) Utószó: Jaksa M. 13. o.

[301] Uo. 58. o.

[302] Uo. 36. o.

[303] Uo. 36. o.