Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

V. fejezet - Racionalizmus és romantika a természetfilozófiában

V. fejezet - Racionalizmus és romantika a természetfilozófiában

1. A német racionalizmus és a természetfilozófia

(Szigeti András)

Az európai természettudomány fejlődésén belül a német természetfilozófiai gondolkodásnak nagyon jelentős a szerepe. Az európai racionalista filozófia fejlődésének súlypontja átkerül Németországba a XVIII. század végére, és ezzel összhangban itt készülnek a korszak legfontosabb természetfilozófiai elméletei is.

Az időrendi sorrendnek megfelelően elsőnek tárgyalt gondolkodó, Immanuel Kant (ld. IV.3. fejezet) még későbbi, híres kritikai fordulatát megelőzően, teljességgel a newtoni fizika kiegészítéseként dolgozza ki saját kozmológiai indíttatású természetfilozófiáját. Ennek érvényét mindenkor fenntartja, noha "kritikai" korszakában elsősorban ismeretelméleti és tudományfilozófiai problémák foglalkoztatják, amelyek sok szempontból túlmutatnak a természetfilozófia problémakörén.

A schellingi-hegeli természetfilozófia már más törekvések által meghatározott. Itt a filozófia általános törvények és elvek megragadására tör, és nagyon gyakran olyan területekre téved, ahol ennek nincsenek meg a tapasztalati feltételei. Így például a természettudományok még nem jutottak el a fejlődés tényeinek feltárásán keresztül a fejlődés általános elvének kimunkálásáig, de a hegeli filozófia mint általános és szükségszerű elvet már megragadta és felmutatta; de nem mint a tapasztalati általánosítását, hanem mint spekulatívat. Az absztrakt spekuláció azonban nem pótolhatja a tapasztalatot, és ennek felismerése után a hegeli természetfilozófia kezdeti nagy támogatottságát nagy kiábrándulás követte.

A korszak harmadik jellegzetes természetfilozófiája a romantikáé. Ebben a művészeti-filozófiai irányzatban egy új, ébredező világfelfogás bontakozik ki, amely szemben áll a racionalizmussal. Ennek megvan a maga külön természetképe és természetfilozófiája is, ami nagyon gyakran panteisztikus jellegű.

A tudományos gondolkodás több nagy korszakának közös jellemzője az emberi ráció erejébe, sőt mindenhatóságába vetett hit, a megismerés lehetségességének bizonyossága. Már a görög gondolkodást is, de még inkább a XIX. század közepéig létező európai tudományt végigkíséri az emberi szellem megismerő erejébe vetett feltétlen bizalom.

A racionalizmus gyökerei az antikvitásba nyúlnak vissza. A görög racionalizmus megkülönböztette a létről szóló igazi diszkurzív – dialektikus tudást, a gnóziszt a puszta véleménytől, a doxától és az egyszerű észleléstől, az aiszthézisztől. Ennek a különbségtételnek komoly és súlyos folytatása lesz az újkorban.

A racionalizmus újabb formái a középkori skolasztika kibontakozási útján keresztül formálódnak ki, Canterbury-i Anselm (1033-1109), Albertus Magnus (1193-1280), Aquinói Tamás (1225-1274) tevékenysége következtében. De – és ez egy fontos különbség – itt elsősorban az úgynevezett racionális teológia területén jelentkezik, azaz egy olyan tárggyal kapcsolatban, ahol az empirikus tapasztalat és ráció összekapcsolásának még csak a lehetősége sem áll fenn. Érthető módon, Isten létezésének racionális bizonyításában, a teológiai istenérvekben nem kaphat szerepet a tapasztalat. Éppen ezért itt a racionalizmus a fogalom-ítélet-következtetés logikai körében jelent meg.

Semmi meglepő sincs ezek után abban, hogy a Descartes-tal (1596-1650) kezdődő újkori racionalizmus éppen az ész egyoldalú abszolutizálásának hibáját próbálja elkerülni, megpróbálva kidolgozni az érzéki tapasztalat és az értelmi-ésszerű gondolkodás egymáshoz való viszonyát a tudományos megismerés területén; így a modern racionalizmus jelszava a "ratio et experimentia!"[271] lesz. A régi tudás kritikai átvizsgálása nélkül nem alakulhat ki a való világról szóló helyes képünk – ismerik fel a modern tudományok képviselői. A modern racionalizmus ettől fogva teljesen összekapcsolódik a régi eszmékkel kapcsolatos kritikai beállítódással és a már-már egyetemes módszerré emelt szkepszissel (mint például Descartes-nál a doute méthodique)[272].

Mindezek a kétségek és új fordulatok a XVII-XVIII. században elsősorban a természettudomány és a filozófia közös határterületén, a természetfilozófiában jelentkeztek, és különösen pregnánsan fogalmazódtak meg a német gondolkodóknál, mindenekelőtt az előző részben tárgyalt Immanuel Kantnál (1724-1804).

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) a német szellem legdicsőbb korszakát megtestesítő triász filozófus tagja, Goethe és Beethoven mellett a XVIII-XIX. század hatalmas intellektuális fellendülésének reprezentatív képviselője. Stuttgartban született, Tübingenben tanult protestáns teológiát és filozófiát; szinte minden korabeli tudományterület kitűnő ismerője, univerzális zseni, a XIX. századi tudomány Arisztotelésze. 1801-ben egyetemi magántanár, 1818-tól a berlini egyetem tanára, és az udvar által támogatott gondolkodó – egészen haláláig.

Hegel életműve a racionalista filozófia betetőzését jelenti. Munkásságában egyszerre van jelen mindazon törekvés, ami a racionalizmust jellemzi, de most már általános rendszerbe foglalva. A hegeli filozófia egyik kulcsa a rendszer: minden az egész, az összfolyamat, az általános felől van megközelítve, minden az egészben elfoglalt szerepe alapján kap értelmet, igazolást és funkciót. Így a természetfilozófia is a lét hegeli rendszerén belül, mint meghatározott létezési mód foglal helyet.

A hegeli racionalizmus alapja, az abszolút és végső, nem-öntudatos (értsd: én-tudat nélküli) értelem (azaz az embertől függetlenül létező világ-értelem) a hegeli rendszerben mint spekulatív vagy abszolút eszme jelenik meg. Ez "az abszolút és egész igazság, az önmagát gondoló eszme...mint gondolkodó, mint logikai eszme".[273]

Ily módon a racionalizmus világban érvényesülő ésszerűsége, Kant racionális Istene végre pontos ontológiai értelmet nyert. Az abszolút eszme a világ absztrakt-racionális terve: isten gondolatai a világ teremtése előtt. De ez csak képes beszéd, Hegel nem tud teremtésről. Az abszolút eszme fejlődési fokán a világ (Hegel szerint egymást követő fejlődési fokok rendszere) mint elvont logikai szükségszerűség van tételezve, de még nem létezik, mert a létezés tér- és időparaméterekkel leírható folyamat, az abszolút eszme fennállása viszont téren és időn kívüli, tisztán csak logikai feltételezettségként fogható fel. Az abszolút eszme az önmagát elgondoló logikai, amelyik még nem létezik, amely még nem rendelkezik önmagára irányuló reflexióval, öntudattal. Tulajdonképpen tehát valami tiszta lényegiség, ami a természeti és a szellemi élet alapját alkotja.

Ezt a lényeget, minden élet alapját a Logika írja le. Hegel logikája ilyen értelemben ontológia, melynek tárgya az anyagi világ objektumai mögött álló meghatározottságok szükségszerűségükben való leírása. Saját megfogalmazásában:

"A logikát eszerint mint a tiszta ész rendszerét, mint a tiszta gondolat birodalmát kell felfogni. Ez a birodalom az igazság a maga leplezetlen magán- és magáértvalóságában. Ezért úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében, a természet és a véges szellem megteremtése előtt."[274]

Összefoglalva, a racionalizmus hegeli formájában a tiszta, örökké létező gondolat mint elvont logikai istenség létezik. Ez az eszme a gondolkodás absztrakt eleméből egyszer csak átlép az anyagi létezésbe. Ekkor az elvont-logikai anyagivá lesz, isten pedig feloldódik világában, melynek lényege. Ettől panteisztikus[275] a hegeli filozófia.

Hogy miért megy át az eszme máslétébe, az életbe, arra nézve hiába is várunk választ Hegeltől; de nyugodtan mondhatnánk, miért ne menne, amikor ez is szabadságában áll! Hegel eljárása itt eléggé nélkülöz mindenfajta szükségszerűséget éppen a legfontosabb ponton, egy olyan filozófiában, melynek a fő célja a világ belső szükségszerűségi rendszerének leírása. Ez mindenesetre megmutatja, hogy erről az alapról jobb megoldás nem adható. Maga Hegel a léttel bíró eszme létrejöttét a következőképpen írja le:

"Az eszme abszolút szabadsága azonban nem pusztán az, hogy átmegy az életbe...hanem az, hogy önmagának abszolút igazságában arra határozza magát, hogy különösségének, vagyis az első meghatározásnak és máslétnek mozzanatát, a közvetlen eszmét mint visszfényét, magát mint természetet szabadon kibocsátja magából."[276]

Ezzel a hegeli racionalista ontológia rendszerében a létezés szintjén elérkeztünk a természethez, mint az életfolyamat hordozójához; a hegeli életmű szintjén pedig a méltán híres Természetfilozófiához (1820).

Hegel sokoldalú tevékenységét meghatározza azon törekvése, hogy az anyagi és szellemi élet valamennyi jelenségét az egységes világfolyamat fejlődésében ábrázolja. Éppen ezért a természetfilozófia is mint egy folyamat egyik állomása jelenik meg.

"A filozófia tudománya kör, amelynek minden tagját megelőzi és követi egy másik, az enciklopédiában pedig a természetfilozófia csak mint egy kör jelenik meg az egészben: ezért a természet eredete az örök eszméből, teremtetése, sőt annak bizonyítása is, hogy szükségszerűen van egy természet, az előzőben rejlik."[277]

Azután azonban már a természettudományhoz való viszonyán keresztül határozható meg a természetfilozófia mibenléte. – Mint látni fogjuk, ez a meghatározás Hegel számára komoly jelentőséggel bír, mivel mind a kanti természetfilozófia-felfogástól, mind a romantikus természetfilozófia közelítésmódjától szeretné elhatárolni magát általa.

A természetfilozófia nincs oly távol a természettudománytól, mint ahogyan napjainkban sokan tartják, – mondja Hegel. A múltban ez a távolság még kisebb volt, s nem különbözött a természetfilozófia a fizikától, mint ahogy Arisztotelész fizikája is inkább volt természetfilozófia, mint fizika. Ma e kettő különbségét általában úgy fogják fel, mint az empirikus tapasztalatból (fizika) fakadó tudás és a gondolatból származó természetismeret differenciáját. Pedig a fizikában sem csak érzékelés van, hanem gondolkodás is; csak másfajta, mint a természetfilozófiában.

Hegel szerint a természetfilozófia fogalmának megértéséhez először a természethez való gyakorlati emberi viszonyulás mibenlétét kell tisztán látni. Gyakorlati az ember viszonya a természethez, ha úgy viselkedik vele szemben, mintha önmaga lenne a természeti tárgyak számára a cél. (Ezen alapon elmondható, hogy a juhnak csak azért nő a gyapja, hogy legyen mivel ruházkodnom.) Ez természetesen nem helyes, mondja Hegel, mert a természet céljai nem az emberre vonatkoznak!

A fizika a természet elméleti-gondolkodó szemléletét valósítja meg, amely a természet belső, általános meghatározottságainak a megismerésére irányul: erőkre, törvényekre, nemekre (genus). A természetfilozófia fogalmi megismerés; tárgya ugyanez az általános,

"de a magáértvaló általános, s ezt saját immanens szükségszerűségében szemléli, a fogalom önmeghatározása szerint."[278]

Ehhez szükséges némi magyarázat. Hegel megkülönbözteti a természethez fűződő gyakorlati, természettudományos és természetfilozófiai viszonyt. Az elsőben a teleologikum uralkodik: az emberi vágy és szükséglet. A természet értem (az emberért) van, hogy fenntartson, eltartson. Így nem juthatunk el a természetben fennálló belső meghatározottságokig, mivel ez nem tudományos viszony a természethez.

A természethez fűződő elméleti magatartás meghagyja a természet tárgyait olyannak, amilyenek. Minden a természet érzéki ismeretével indul, de nem ér véget semmi az érzékeléssel, hiszen ha "a fizika csak észrevevéseken alapulna s az észrevevések nem volnának egyebek az érzékek tanúságánál: akkor a fizika ténykedése csak a látásban, hallásban, szaglásban stb. állna, s az állatok ily módon szintén fizikusok volnának. Ámde szellem, valami gondolkodó, az, ami lát, hall stb.".[279] Mégsem abszolutizálhatjuk a gondolkodást, a fogalmit a természetismeretben, nem tehetjük a megismerésben az érzéki valóság dolgai helyére a fogalmakat, mert akkor a megismerés félrecsúszik:

"Minél több lesz a gondolkodás az elképzelésben, annál több tűnik el a dolgok természetességéből, egyediségéből és közvetlenségéből: a benyomuló gondolat elszegényíti a végtelenül sokoldalú természet gazdagságát, tavaszai elhalnak, színjátékai elhalványulnak. Ami a természetben élettől pezseg, elnémul a gondolat csendjében; meleg bősége, amely ezerszeresen vonzó csodákban ölt alakot, száraz formákká és alaktalan általánosságokká hervad, amelyek borús északi ködhöz hasonlítanak."[280]

Hegel költői megfogalmazása egyértelmű: a természet megismerését nem lehet fogalmi spekulációval helyettesíteni. Az empirikus természettudomány és a természetfilozófia közös érdeke, hogy absztrakciói ne a valóság tárgyait változtassák át fogalmakká, hanem a valódi általánosokat, mint a törvény, az erő, az anyag ragadják meg bennük.

Itt kezdődik azután a természetfilozófia sajátos tevékenysége. Azt az anyagot, amit a fizika a tapasztalatból készített, újra

"átalakítja, anélkül hogy a tapasztalatot mint végső igazolást venné alapul... a neki átadott értelmi általánost lefordítsa a fogalomra, amennyiben megmutatja, hogyan ered ez az általános mint önmagában szükségszerű egész a fogalomból."[281]

Milyen célból teszi mindezt a természetfilozófia? Célja és rendeltetése az, hogy

"a szellem a saját lényegét, azaz a fogalmat, képmását találja meg a természetben. Így a természet tanulmánya a szellem felszabadulása a természetben."[282]

Imigyen végigkövetve Hegelt, azt láthatjuk, hogy mindenütt a rendszer általános logikai kereteiből következő magyarázatokon alapszik a természetfilozófia létjogosultsága. Nem a természetért önmagáért tanulmányozzuk a természetet, hanem azért, hogy benne a szellemre találjunk. A természet csak mint a szellem levésének folyamata érdekes; a természet csak hulla (üres tetem) a szellem nélkül! Éppen ezért Hegel elutasít mindenfajta materializmust, mert a materializmusok közös sajátosságát – hogy a természeti létezőben önmagában látják a létező lényegét – nem tudja elfogadni.

Hegel szerint minden természettudomány megragad az értelem véges álláspontján. Metafizikus módszerű, amikor a természetet önmagában akarja vizsgálni, és nem arra törekszik, hogy benne azt ragadja meg, ami általános, vagyis az eszmét. Az igazi természetismeret nem a természettudomány, hanem a természetfilozófia által valósul meg. A természet az eszme által determinált; ha meg akarjuk ismerni, nem tapasztalati adatokra van szükségünk, nem kísérletezésre, összehasonlításra, osztályozásra, hanem elvekre, erőkre, törvényekre, egyszóval az általános mozzanatok kikutatására, szintetizálására.

A hegeli filozófia sajátos ellentmondás hordozója. Egyfelől sok szempontból nem tesz mást, mint amire a korábbi természetfilozófiák is törekedtek, csak ezt teljesebben és általánosabban valósítja meg. Már a kanti természetfilozófia is némi (kozmológiai) spekulációból indult ki. Hegel pedig általános módszerré teszi ezt, és azt is, ami a racionalizmus elképzelés-rendszeréből következik: hogy tudniillik az ész az abszolút és a végső, minden más csak belőle levezetett. Ebből persze, másfelől, a természetre nézve is az következik, hogy alárendelt a szellem fejlődésének. Más szavakkal, a természet nem fejlődik, csak a fogalom; a természet csak e fejlődést kifejező fokok rendszere; ezek a fokok egymással semmi módon nem függenek össze, mert nem önállóak.

Ebből a meggondolásból fakad a hegeli Természetfilozófia osztályozása. Az eszme a természetben az absztrakttól a konkrét felé fejlődik. Ennek felel meg a Természetfilozófia Mechanikára, Fizikára és Organikára (Szerves fizika) történő felosztása. A felosztás mögött a természeti jelenségek általános elméleti megközelítésének igénye áll. A hegeli Természetfilozófia egy olyan percben születik, amikor erős igény támad a természettudomány eredményeinek rendszerezésére, de a rendszerezés feltételei még nem állnak össze; ezt pótolja ideig-óráig a spekulatív természetfilozófia. Ez a magyarázata tiszavirág életű sikerének, majd tudományellenes spekulációként való átértékelése után a tőle való heves elfordulásnak.

Mégis tévesen ítélnénk meg Hegel Természetfilozófiájának tudománytörténeti jelentőségét, ha csak nagyra törő céljának talmi csillogását és azután a megrázó bukást látnánk benne. Ennél sokkal többről van itt szó: egy olyan új természetfelfogás programjának első megfogalmazásáról, amely mögött még nem állhat a természetkutatás hitelesítő aranyfedezete, mivel a kor természettudománya még nem képes az átfogó összefüggések felvetésének szükségletét magából a természetkutatás eredményeiből kibontani. A spekulatív ész előtte jár az empirikus tapasztalatnak, de sem nem helyettesíti azt, sem nem független attól – csak egy kissé előresiet. A nagy tervek heve sokakat elragad, de előbb-utóbb jön a kijózanodás és annak felismerése, hogy a spekuláció nem pótolhatja a természet tanulmányozását, a kísérletezést, a méréseket. Talán nem túlzott azt állítani, hogy a hegeli `kaland` hozzásegítette a tudományt saját sikeres XIX. századvégi pozitivista módszertanának megalkotásához.

Megjegyzendő, hogy azokon a területeken, ahol Hegel spekulatív eljárása a maga helyén megengedhető volt, ott előremutató nagy elméletek születtek az absztrakt racionalitás működtetése nyomán.

Ez a helyzet a hegeli Természetfilozófia első szakaszában, a Mechanikában, amely a Tér, az Idő, a Hely és a Mozgás kategóriáival kezdődik, ezek mibenlétének elemzésével. Ez az elemzés a Természetfilozófia egyik legmaradandóbb értéke. Szemben Newton azon elképzelésével, miszerint létezik üres tér (afféle tartály) amely különbözik azoktól a dolgoktól, amelyek betöltik, és létezik elvont tartam (üres idő), Hegel azt az álláspontot dolgozza itt ki, hogy a tér soha nem különbözik azoktól a dolgoktól amelyek betöltik. A tér a dolgok egy rendje, magában nem reális, csak a dolgok tulajdonsága. Ugyanez áll az időre is: nem az időben keletkezik és múlik el minden, hanem az idő maga a levés, a szakadatlan keletkezés és elmúlás. Maguknak a valóságos dolgoknak a folyamata alkotja tehát az időt.

Térnek és időnek ez az összeesése és egymásba való átmenete magában hordozza közvetlen egységüket, a mozgást. Ennek ellentéte, a mozdulatlanság az "itt"nek és "most"nak az egysége, "térnek és az időnek ez a tételezett azonossága"[283] , ami a "hely"-ben nyilatkozik meg. A helynek, mint egy meghatározott időpillanatban elfoglalt térbeli pozíciónak és a mozgásnak a "levésben" való egysége az anyag.

Ezzel nem kevesebbet mond ki Hegel, minthogy térben és időben mozgó az anyag; vagyis hogy anyag, mozgás, tér és idő egymástól elválaszthatatlanok. Márpedig ez a gondolat figyelemreméltóan közel jár Minkowski híres tér-idő kontinuum gondolatához, amellyel kapcsolatban Einstein maga úgy nyilatkozott, hogy e nélkül a relativitáselmélet nem születhetett volna meg! Hegel gondolata az előfutár szerepét játszotta egy termékeny és nagy jelentőségű eszme, a relativisztikus tér-idő felfogás kidolgozásában.



[271] Ratio et experimentia – (latin) ráció és tapasztalat.

[272] Doute méthodique – (francia) módszeres kétely.

[273] G. W. F. Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai – a továbbiakban: Enc . – Első rész: A logika – a továbbiakban: I. – (Akadémiai 1950) 236.§. 315. o. Második rész: Természetfilozófia – a továbbiakban: II. – (Akadémiai 1969)

[274] Hegel: A logika tudománya (Akadémia 1954) I. kötet 26. o.

[275] Panteizmus: olyan felfogás, mely szerint isten nem külön lény, hanem az anyagi világon belül létezik, azt mintegy áthatja, része annak törvényeként.

[276] Enc . I. 244. § 320. o.

[277] Enc . II. 13. o.

[278] Enc . II. 246. § 17. o.

[279] Enc . II. 246. § 18. o.

[280] Enc . II. uo.

[281] Enc . II. uo. 23. o.

[282] Enc . II. uo. 26. o.

[283] Enc , II. 261. § 59. o.