Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

4. A fizikai anyagfogalom fejlődése Descartes-tól Hegelig

4. A fizikai anyagfogalom fejlődése Descartes-tól Hegelig

(Zágoni Miklós)

Descartes (1596-1650) a fizikai anyagra vonatkozó alábbi elképzeléssel találja magát szemben: a szivattyúkkal, pumpákkal, lég- és víznyomásmérőkkel kapcsolatos régebbi és újabb kísérleteket még mindig a "horror vacui", a vákuumtól való irtózás arisztoteliánus-skolasztikus elvével magyarázzák; a gravitáció, a szabadesés földi jelenségeit a testek "természetes helyére való törekvése"-ként értelmezik stb. Az anyag tehát az "irtózás", a "törekvés" stb. tulajdonságaival, ezekkel az egyértelműen "lelki" jellegű képességekkel volt felruházva. A Descartes-i dualizmus – a világnak kétféle létezőre: testi és lelki, "kiterjedt" és "gondolkodó" szubsztanciára (res extensas, ill. res cogitans) való felosztása – egyrészt bevezeti a "lelket", ezt a nagyon furcsa anyagot a létezők sorába (noha még a keresztény vallás sem tekinti a lelket ilyen konkrét értelemben vehető létezőnek), másfelől azonban végrehajt egy rendkívül fontos szétválasztást: ezt a lelket rögtön kivonja a másikfajta, a kiterjedt anyagból, s ezáltal előállítja azt a modern természettudományos anyagfogalmat, amelynek már semmilyen belső "élet-szerű" tulajdonságai nincsenek, amelynek mozgása tehát már csak külső erők hatására következhet be s amely mozgás így leírható tisztán geometriai, matematikai eszközökkel.

A fizikai anyag alap-meghatározottsága tehát a kiterjedés; a test oly módon képes a kiterjedését megőrizni, ha ellenáll a nyomásnak. Minthogy az üres térnek, azaz az űrnek nincs meg ez a képessége, azaz nem képes ellenállást kifejteni az anyag behatolásával szemben, ezért az űr, ha létezne, azonnal megtelne az oda pillanatszerűen (ellenállás nélkül) beáramló anyaggal, s így rögtön megszűnne; azaz űr nem létezhet. Az anyag egyenlő a kiterjedéssel és a kiterjedés egyenlő az anyaggal; üres kiterjedés nincs.

Az anyagok tehát Descartes szerint teljesen kitöltik a világot, nincs közöttük tér (a gömbszerű testek közé kisebb méretű testek, pl. levegő áramlik be); a tárgyak közvetlenül érintkeznek. A közvetlen érintkezés során kifejthető egyedüli lehetséges hatás pedig az egymásra gyakorolt nyomás (lökés). Nyomóerő egyik testről a másikra a (nem létező) üres téren át természetesen nem tud átmenni; egymástól távolabb levő testek között az erőhatás a (teret kitöltő) közbülső részecskék kontakt nyomóhatásai által közvetítve tevődik át. A mozgás a teljesen teli térben úgy lehetséges, hogy a testek egyszerre mozdulnak el, s mintegy egymás helyére állnak be.

A kontakt érintkezés során átadódó nyomóerő elképzelése rögtön felvet egy problémát, az ún. lágysági problémát, amelyet Leibniz (1646-1716) vizsgált részletesebben.

Leibniz – aki egyébként egyetért Descartes-tal abban, hogy vákuum nem létezhet a természetben – az erőkre vonatkozó, időközben elvégzett, megfigyelések és az akció-reakció elv körvonalainak kibontakozása hatására felveti: egyáltalán nem magától értetődő, hogy a testek a nyomás hatására csupán helyzetükből mozdulnak ki, azaz csak ellökődnek, de egymásba nem hatolnak be, vagyis nem deformálódnak. A testeken belül a külső nyomással szemben ellenálló erőknek kell lenniük! Csak ezek az erők képesek fenntartani a testek kiterjedését a kívülről jövő nyomással szemben és megakadályozni, hogy a test térbeli kiterjedése egyetlen pontba omoljon össze. Ezek a belülről kifelé irányuló nyomóerők egyúttal Descartes vákuum-ellenes érvének alátámasztását vagy igazolását is adják, hiszen ezek okoznák a test expanzióját, térbeli kitágulását, ha a kinti nyomás – a többi testtel való közvetlen érintkezés – megszűnne, azaz ha a test űrbe, vákuumba kerülne.

Leibniz ebből eljut annak a következtetésnek a kimondásáig, hogy az anyag nem más, mint erőkkel kitöltött tér, s a testek kiterjedéséért az őket kitöltő taszítóerők a felelősek.

Vegyük észre, hogy ez mennyivel erősebb anyagszerkezet-magyarázat, mint az atomizmus, amely szerint a fizikai testek kiterjedését az őket kitöltő kicsiny, de összenyomhatatlan végső anyaggolyócskák, az atomok határozzák meg. Leibniz azonban észreveszi, hogy e végső anyagdarabkák kiterjedtségének, összenyomhatatlanságának problémája ugyanaz, mint a nagyobb kiterjedt testeké: az atomok áthatolhatatlanságát is meg kell magyarázni; az atomok kiterjedtségének állítása még nem értelmezi magának a kiterjedtségnek a mibenlétét.

De hogyan kell azt érteni, hogy a tér "ki van töltve" taszítóerőkkel? Leibniz úgy értelmezi az erőket, mint amelyek egy kiterjedés nélküli geometriai pontban helyezkednek el, s abból bontakoznak ki; Leibniz ezeket nevezi monász-oknak. Ezek centrális erők, amelyek centruma a pont. Az egyes geometriai pontokhoz rendelt erők nem tekinthetők kiterjedtnek, nem lehet pl. azt mondani, hogy egy "nagyobb erősségű erő" jobban "kijön" a talppontjából, mint egy "kisebb erő". Az erők kiterjedés nélküliek, ugyanúgy, mint maguk a geometriai pontok, s a teret is csak olyan értelemben "töltik ki", amilyen értelemben a kiterjedés nélküli geometriai pontok "kitöltenek" egy geometriai testet.

Míg tehát Descartes-nál az egymásnak nyomódó áthatolhatatlan testek szembenállásból származik a dolgok elrendeződésének egy bizonyos állapota, addig Leibniznél az elmozdulások nélküli egyensúlyi állapot is a testek közötti nyomóerők és a testeken belüli taszítóerők dinamikus egyensúlyából, erők és ellenerők egymást kölcsönösen kiegyenlítő, "kordában tartó" rendszeréből jön létre.

Leibnizcel (és Descartes-tal) szemben Newton (1642-1727) a klasszikus atomizmus álláspontját képviselte, s így a vákuum, az üres tér reális létezése mellett foglalt állást.

Mind a két felfogás szembe találta azonban magát egy problémával, amely más-más módon, de mindkettőnek súlyos nehézséget okozott, olyannyira, hogy ez a nehézség a két elmélet eredeti keretein belül feloldhatatlan volt; s a kiút meglelése mindkét elméletnél alapvetően hozzájárult a továbbfejlesztéshez – amely továbblépés végső soron ugyanabba az irányba, a két elmélet közeledése felé mutatott.

A "lágysági" problémáról, a testeknek a tapasztalatból ismert bizonyos mértékű összenyomhatóságáról, rugalmasságáról van szó.

Leibniznél (csakúgy, mint Descartes-nál) a testek abszolút szilárdak, a testben a külső nyomással szemben pontosan azonos méretű ellennyomás van, amely a test határát "behorpaszthatatlanná" teszi.

Azonban Leibniz dinamikája szerint is (amely lényegileg azonos a Newton-félével) a tökéletesen rugalmatlan (abszolút összenyomhatatlan) testek egymásnak átadott lökései pillanatszerűen tevődnek át egymásra; a pillanatszerű lökés azonban az adott pillanatban végtelen nagy gyorsulást eredményez; ehhez viszont végtelen nagy erőket kell feltételezni, amelyeknek a megjelenése véges testek esetében paradox. Ezt az érvet egyébként már Kant (1724-1804) kifejti teljes pontossággal a Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft (A természettudomány metafizikai alapjai) című 1786-os könyvében, a harmadik fejezet (A mechanika metafizikai alapjai) utolsó paragrafusában: Allgemeine Anmerkung zur Mechanik – Általános megjegyzés a mechanikához.

A nyomás formájában elgondolt erőhatásnak tehát mindig végesnek kell lennie; ehhez azonban rugalmas (összenyomható) testeket kell elgondolni. Az összenyomáskor azonban az erőknek változniuk, az erőcentrumhoz való közeledéskor növekedniük kell, a külső nyomás elmúltával pedig az erőknek ismét vissza kell állniuk az eredeti nagyságukra. Az erőcentrumok nem érnek egymásba – a geometriai centrumponthoz való közeledés során az ébredő erő a végtelenhez tart (kérdéses ismét, hogyan jöhet elő végtelen nagy erő egy véges test belsejében, illetve egyáltalán, hogy, honnan "jöhet elő" egy erő, s a külső behatás elmúltával hová "húzódik vissza"). Az erőcentrumok között véges erők csak akkor tarthatnak egyensúlyt, ha azok véges távolságra vannak egymástól, azaz ha a centrumok (a "monászok") között térköz (űr) van.

Az üres tér létezését eleve elfogadó newtoni atomizmusnak is megvan a maga saját – azonos forrású, de éppen az ellentétes irányba mutató – paradoxona.

Ha a testek rugalmasságát úgy értelmezzük, ahogyan az atomizmus is teszi – egy test összenyomásakor az atomok közötti távolság csökken, azaz csupán a köztük levő űr "szorul ki", ahogyan az atomok a közöttük lévő tér üres helyeire benyomulnak; de az atomok maguk tökéletesen merevek és összenyomhatatlanok -, akkor az atomok közvetlen érintkezésekor szintén fellépne az abszolút rugalmatlan testek egymásra hatásakor megjelenő végtelen nagy erők problémája; tehát az atomok közötti valamekkora távolságnak mindig fenn kell maradnia, azaz az atomok nem kerülhetnek egymással közvetlen érintkezésbe.

Az atomok közötti távolság fennmaradásához viszont olyan taszítóerőket kell feltételezni, amelyek túlnyúlnak az atomok határán , s az atomok közötti térben működnek, mintegy "kitöltik" az atomok között űrt, s amelyeknek az atom határához való közeledéskor éppúgy végtelenhez kell tartaniuk, mint a "monászok" esetében az erőcentrumhoz történő közelítésekor.

Mind a Leibniz-féle kiterjedés nélküli pont-atom, mind a Newton-féle kiterjedt atom esetében azt kapjuk: az anyag egymástól elkülönült erőcentrumokból áll, amelyekből a teret áthidaló s egymást elérő taszító erők indulnak ki, amelyek hatnak akkor is, ha a forrásuk nincs jelen.

Az elmélet fejlődésének ez a stádiuma talán az egész folyamat legjelentősebb felismerését készíti elő. Nevezetesen: ha a fizikai anyag egy kis darabkája nem más, mint taszítóerőkkel kitöltött tér, amely más anyag-darabkákkal nem közvetlenül érintkezik, hanem az űrön átnyúló erő-csápjaival gyakorol rájuk taszító nyomást, akkor világos, hogy amennyiben e nyomással szemben csökken a környezet ellenállása, akkor a belső nyomás túlsúlya révén az anyagnak oda be kell hatolnia, sőt, amennyiben egy egyedülálló részecskét kiteszünk az üres térbe, annak robbanásszerűen ki kellene terjeszkednie. Hogy az anyagok megőrzik kompaktságukat, méretüket olyan körülmények között is, ahol külső nyomás nem áll ellent belső taszítóerejeiknek, csak annak lehet a következménye, hogy az anyagdarabokban a legkisebb alkotórészek között nem csupán taszító, hanem ugyanekkora erősségű és mennyiségű vonzóerők is működnek , azaz, hogy a gravitációt, vagy valamely hozzá hasonló erőt kicsiben, a testek, sőt az atomok között is figyelembe kell venni. Ez a fejlemény Kant ( Monadologia Physica, Königsberg, 1756) és Boškovic (1711-1787) (Theoria Philosophiae Naturalis, Bécs, 1758) nevéhez fűződik.

Kant később, részben az időközben kidolgozott kritikai filozófiája hatására, egy nagyon lényeges, szintén máig ható érvényű felismerést tesz, amellyel gyakorlatilag megveti a mechanikain túllépő, modern elektromágneses Faraday-Maxwell-féle anyagfogalom alapjait. Arra a következtetésre jut ugyanis a már idézett, A természettudomány metafizikai alapjai című 1786-os művében (Második fejezet, Lehrsatz 4., 1. és 2. Megjegyzés), hogy nincs értelme fizikai realitásként, az anyag alkotóelemeként vagy összetevőjeként beszélni az erőknek ezekről a forrásairól vagy centrumairól, mivel ezeknek a megközelítése során a távolság nullához közelítésével az ellenálló erő a végtelenhez tart, így ezen erőcentrumok tényleges eléréséhez végtelenül nagy erőre lenne szükség, vagyis ezek a centrumok elvileg elérhetetlenek; s Kant elutasítja a róluk való tárgyalást, mert az a Ding an sich struktúrájáról való értekezés volna.

Ezzel Kant megteremti a lehetőségét annak, hogy a vonzó és taszító erők teret kitöltő hálózatáról az erőcentrumok figyelembevétele , kötelező hozzászámítása nélkül beszéljünk – vagyis voltaképpen megteremti a nem centrális erőterek fogalmi alapjait.

Kant ezt az alapvető fontosságú gondolatát kiegészíti azzal, hogy az anyagot már csak azért sem lehet az erőcentrumok összességével azonosítani (vagyis nem lehet azt állítani, hogy az anyagot ezen erőcentrumok alkotják, hogy az anyag ezekből áll), mert az anyag egy bizonyos tértartományban akkor van jelen – egy tértartomány anyaggal akkor van kitöltve -, ha ott a behatolásnak ellenálló taszítóerők vannak. Hiszen az anyag nem ott van, ahol az erőcentrum van, hanem ott, ahol az (állítólag belőlük kisugárzó) taszítóerők elegendően erősek ahhoz, hogy megakadályozzák más anyag behatolását. Ha tehát egy anyagdarabot tekintünk, akkor azt kell mondanunk, hogy abban "anyag" van bármely két erőcentrum közötti bármely térpontban, amely bármilyen ellenállást tanúsít az oda való behatolási szándékkal szemben.

Így az erőcentrumok feltételezésének más funkciója már nem marad, mint a belőle kiáramló erők forrásaként, "hordozójaként" való értelmezése; de ez az utolsó funkció is elvész a nem centrális erőterek esetében, amelyeknek a fennállásához nem csupán nem szükséges, de nem is lehetséges valamiféle anyagi erőcentrumot, pontforrást feltételezni.

Az eredetileg keresett anyag, mint szubsztanciális, kiterjedt, áthatolhatatlan, az üres tértől (és egymástól) éles kontúrral elválasztott testi létező átalakult egyfelől centrális erőterekké, ahol az eredeti értelemben vett anyagiság egy végtelenül kicsi, fizikailag elérhetetlen, végtelen nagy taszítóerőkkel "védett" erőcentrummá, "töltés-hordozóvá" vált; másfelől önmaguk jogán létező, hordozó nélküli nem centrális erők rendszerévé. Az így kapott konglomerátumot lehet éternek nevezni, amelyben az atom, a tömegpont, a töltés csupán egy sűrűsödési hely, egy divergencia, egy örvény vagy valami hasonló, és magát az egész rendszert lehet az abszolút teret kitöltő fix koordinátarendszernek, általános viszonyítási alapnak tekinteni – s ezzel készen is van a klasszikus fizika világképe.

Hogy az erők hogyan képesek szunnyadni , majd feléledni, sőt a végtelenhez közelítően naggyá válni; hogy ezek benne vannak-e az anyagban, vagy pedig mi magunk visszük bele – ezek már a ma kérdései.

Érdekes kísérővonulata a vitának a fény anyagának mibenlétéről folytatott (a fentiekhez hasonlóan tisztán spekulatív, de a fentiekhez hasonlóan igen modern eredményekhez vezető) diskurzus, amelyben – ebből a speciális szempontból – megismétlődik az atomizmus és a kontinuus felfogás között lefolyt vita. Ennek áttekintésére itt nem térünk ki; a fentiek ismeretében az érdeklődők az érvelések menetét már maguk is végig tudják követni a vonatkozó irodalomban (pl. Newton: Opticks, Huygens: Horologium oscillatorium).

Hegel (1770-1831) – hogy úgy mondjam – a "konkrét fizikai spekulációk" szintjén nem tesz hozzá sokat a kanti eredményekhez. Érdeme inkább abban áll, hogy egyrészt teljes biztonsággal és rendkívüli gondolati gazdagsággal foglalkozik az erők és ellenerők, hatások és ellenhatások egymás által kiváltott, szunnyadó, ébredő, majd újból kihunyó, megfoghatatlan, mégis reális, egymásra épülő, kölcsönös ok-okozati játékával, másrészt pedig mindezt filozófiai szintre emeli, világméretűvé és központi, filozófiai jelentőségűvé teszi; a "mechanikai"-nak filozófiai jelentést ad, melyet a régi, szubsztanciális anyagfelfogás teljes fogalmi és szemléleti rendszerére, gondolkodásmódjára és világlátására vonatkoztat, szemben azzal az újfajta filozófiai-filozofálási móddal, amelyben egyetemessé tágítja s újabb és újabb, egyre magasabb hierarchiába rendeződő fogalmi szintekre vezeti át a fizikai szintről, a hatások-ellenhatások-kölcsönhatások szintjéről származtatott, s általa "dialektikus"-nak nevezett felfogást.

Nincs mód itt természetesen a hegeli filozófiának még a legvázlatosabb áttekintésére sem, noha a filozófiatörténetben valószínűleg Hegelre érvényes leginkább, hogy egyetlen gondolata, egyetlen mondata, egyetlen szava sem érthető meg a teljes rendszer, a teljes fogalmi hierarchia ismerete nélkül.

Az alábbiakban tehát inkább csak a szemléltetés, illetve az érdeklődés felkeltésének szándékával emelünk ki néhány – bár a rendszer szempontjából is központi jelentőségű – elemet Hegel hatalmas gondolati építményéből, hogy betekintést nyerjünk a fizikai anyagfogalom hegeli értelmezésének eredményei közé is.

Korai munkájában, a Jenenser Logik vizsgálódásaiban rengeteg más mellett foglalkozik azzal a problémával is, hogy amennyiben a "dolog", a szubsztancia pusztán erők összessége, amelyek különböző viszonylatokban különbözőképpen jelennek meg, akkor mi az a közös, mi az a belső, amely összefogja és önazonosságának megtartásához vezeti a dolgot. A probléma fizikai értelemben természetesen az, hogy mi az "anyag", a szubsztancia az erőkben, illetve az erők mögött.

"Az erő a viszony mindkét lényegi oldalát egyesíti magában, az azonosságot és az elválasztottságot ... A szubsztancia ... mint erő, ok önmagában ... Az erő lényegében az a meghatározottság, amely a szubsztanciát ezzé a meghatározott szubsztanciává teszi; és ugyanakkor úgy van tételezve, mint ami az ellenkezőre, önmagában az ellentétére vonatkozik."[265]

Az erő tárgyalása, továbbfejlesztve, visszatér A szellem fenomenológiájában is. Az alábbi passzusban például a newtoni erő és ellenerő összefüggését, egységét vizsgálja a maga sajátos nyelvezetén:

"Egyszerre azonban két erő van előttünk, a kettő fogalma ugyanaz ugyan, de egységéből a kettősségbe ment át. Ahelyett, hogy az ellentét mindenképpen lényegileg csak mozzanat maradna, úgy látszik, hogy egészen önálló erőkre való kettéválás által kivonta magát az egység uralma alól. Hogyan állunk ezzel az önállósággal ...: Mindenekelőtt a második erő lép fel mint gerjesztő tényező ... az ellen az erő ellen, amely mint gerjesztett van meghatározva; ... (de) az a különbség, amely a kettő között fennáll, hogy az egyik a gerjesztő, másik a gerjesztett, a meghatározottságuk ugyanazon kölcsönös kicserélődésévé változik át.

A két erő játéka így a kettőnek ebben az ellentétes meghatározottságában áll, egymás számára-való létüknek ebben a ... közvetlen felcserélésében. ... Amannak csak a másik által van meg a meghatározottsága és csak annyiban gerjesztő, amennyiben a másiktól azt a gerjesztést kapja, hogy gerjesztő legyen; s éppoly közvetlenül el is veszti ezt a neki adott meghatározottságot; mert ez átmegy a másikba, vagy helyesebben, már át is ment abba... Az erő mozgásának észrevevésében a tudat azt tapasztalja, hogy így a végletek e két oldal szerint semmik magánvalóságuk szerint, hanem azok az oldalak, amelyek állítólag különböző lényegüket teszik, eltűnő mozzanatok csupán, mindenkinek közvetlen átmenése az ellenkezőbe."

E kristálytiszta hegeli fogalmi elemzésben teljes mélységében áll előttünk a "szunnyadó erő ellenerő általi felkeltésé"-nek fentebb említett problémája.

"Kitűnik ebből, hogy az erő fogalma valóságossá válik azáltal, hogy két erőre bomlik szét, s kitűnik az is, hogyan válik azzá. Ez a két erő mint magáért való lényeg egzisztál; de egzisztenciájuk olyan mozgás egymás felé, hogy létük inkább tiszta tételezettség egy más által, azaz hogy létük tiszta jelentése inkább az eltűnés. Nincsenek mint végletek, amelyek megtartanak maguknak valami szilárdat ás csak külső tulajdonságot küldenek egymásnak a középre és az érintkezésükre, hanem csak ezen a középen és ebben az érintkezésben azok, amik."

Vegyük még ehhez hozzá a következő passzust:

"Benne közvetlenül éppúgy megvan az erőnek magába való visszaszorítottsága, azaz magáért való léte, mint a kifejezés, a gerjesztettség éppúgy, mint a gerjesztés; ezek a mozzanatok tehát nem oszlanak meg két önálló véglet között, amely csak mint ellentétes helyezkedik szembe egymással, hanem lényegük éppen az, hogy mindegyik csak a másik által van, s hogy az, ami mindegyik így a másik által, közvetlenül már nem az, mert a másik."

Így valóban nincsenek saját szubsztanciáik mint hordozóik és fenntartóik.

Tehát

"Az erő fogalma inkább tartja fenn magát, mint a lényeg a maga valóságában; az erő mint valóságos teljességgel csak a megnyilvánulásban van, ez pedig egyúttal nem más, mint önmaga megszüntetése."[266]

Az a fejlődés, amelyen a hegeli koncepció átmegy a Fenomenológia és A logika tudománya között, még egy további, rendkívül fontos fogalmi-szemléleti eredményt hoz. Mindaz ugyanis, amit Hegel fentebb az erő elnevezés alatt fejtett ki, itt már a kölcsönhatás kategóriáját formálja meg, s míg ez utóbbi a Fenomenológiában kidolgozott formájában nincs jelen, addig a Logikának kulcsfogalmává válik.

Hogy lássuk, mi minden tartozik e kategória "hátországához", egészen röviden végig kell tekintenünk azt az utat, amelyen ezt a kategóriát Hegel felépíti, s ezáltal – legalább jelzésszerűen – megkapjuk azokat a tartalmakat is, amelyeket Hegel e kategóriába be kíván emelni.

Az a közvetlen létező, amelyet e kategória jelöl, a minőség, a mennyiség és a mérték meghatározottságaival bír. A benne foglalt lényeg szintjén először mint az egzisztencia alapja határozódik meg (mégpedig reflexiós meghatározásokban) – majd pedig ebből az alapból az ellentmondás építi ki magát az egzisztenciát s ennek jelenségként megjelenő formáját, a dolgot:

"Egy dolognak tulajdonságai vannak; ezek először is meghatározott vonatkozásai másra; a tulajdonság csak mint az egymáshoz való viszonyulás egyik módja létezik; ennélfogva a dolog reflexiója és tételezettségének oldala."[267]

A dolog jelenségének lényege a viszony; a viszony pedig már a valóság (a jelenség plusz lényeg együttese) kulcsa. Előzőleg már megtudtuk, hogy a viszony itt nem semleges, üres viszonyulást, puszta térbeli vagy más külsődleges kapcsolati formát jelent, hanem az erőről és ennek megnyilvánulásairól van szó:

"Az egy és ugyanaz ebben a viszonyban, a benne foglalt vonatkozás magára, ... amely, mint magára irányuló reflexió, önmagát a különbséghez taszítja, s mint másra irányuló reflexió, magát létezőnek tételezi; s megfordítva, ezt a másra-irányuló reflexiót a magára irányuló vonatkozáshoz és a közömbösséghez vezeti vissza – ez az erő és megnyilvánulása."[268]

Így most megállapítható:

"Ami valóságos, hatni képes (Was wirklich ist, kann wirken); valósága kinyilvánít valamit azáltal, amit létrehoz . Más iránt való magatartása önmagának megnyilatkozása: nem átmenetel, ... nem is megjelenés ... , önálló valami, amelynek azonban egy másik önállóban van magára irányuló reflexiója, meghatározott lényegisége."[269]

A valóság végül is először mint a szubsztancialitás viszonya adódik; majd mint oksági viszony; végül pedig mint mindezeknek a kölcsönhatás kategóriájával megragadható szintézise, teljessége.

Mintha a kölcsönhatással Hegel saját hitvallását mondatná el:

"Egyúttal én vagyok a kapcsolat is a két oldal között , amelyek nem absztrakt meghatározások, mint »véges és végtelen«, hanem mindegyik maga a teljesség. M i n d a két szélső oldal é n m a g a m v a g y o k , a vonatkozó, és az összetartó, a vonatkozás maga ez az önmagával harcoló és magát ebben a harcban összetartó. Én magam vagyok a harc , minthogy a harc éppen ez az ellentmondás, de nem a két különböző közömbössége, hanem összekötöttsége. NEM EGYIK VAGYOK A HARCOLÓK KÖZÜL, HANEM ÉN VAGYOK MIND A KÉT HARCOLÓ ÉS A HARC MAGA."[270]



[265] Hegel: Jenenser Logik (1923) 50. o.

[266] Hegel: A szellem fenomenológiája (Akadémiai Kiadó) 78-80. o.

[267] A logika tudománya II. kötet 97. o.

[268] A logika. Enciklopédia I . 223. o.

[269] A logika tudománya II. kötet 156. o.

[270] Phil. der. Religion I. 63-65. o.