Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

3. Kant tudományelmélete

3. Kant tudományelmélete

(Szigeti András)

Kant a modern tudományos gondolkodás egyik legnagyobb hatású képviselője, akinek eszméi meghatározó szerepet játszottak az európai tudomány fejlődésében, nemcsak saját korában, hanem még a XX. század elején is. Családja Skóciából származott, onnét kerültek az Észak-Poroszország-i Königsbergbe, ahol apja szíjgyártómester volt, és ahol Kant egész életét leélte. A kor egyetemi gyakorlatának megfelelően csaknem minden tudománnyal foglalkozott, és 1755-től, amikor a königsbergi egyetem magántanára lett, tanított matematikát, fizikát, logikát, metafizikát, erkölcstant, természetjogot, antropológiát, vallásfilozófiát, fizikai földrajzot, ásványtant. Életműve két korszakra oszlik, az úgynevezett kritika előtti és a kritikai korszakra. Ez utóbbi kezdete a hetvenes évekre datálható; A tiszta ész kritikája 1781-ben látta meg a napvilágot. Szinte azonnal, egy csapásra világhírűvé vált általa.

Ugyanis a mű nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint minden lehetséges – jelen és jövőbeli – emberi megismerés forrásainak és határainak egyszer és mindenkorra történő meghatározását a természettudományok és a filozófia területén. Kiindulási pontja az, hogy az emberi tudás néhány ponton szilárdan meg van alapozva; így a természettudomány oldaláról Newton műve által, a megismerés logikai oldaláról pedig a 2000 éve módosításra nem szoruló formális logikával. A vizsgálat lehetőségét pedig a racionális ész működtetése, módszeres használata teremti meg, amely képes minden lehetséges emberi tudás általános körvonalainak kidolgozására. Ezen kívül már csak bátorságra és módszeres elemzésre van szükség; ezért jelszava "sapere aude", azaz merj tudni!

Maga a vállalkozás pontosan fejezi ki a racionalizmus lényegét. A kiművelt emberi ész mindenható és változatlan; az ember antropológiai adottsága annak használata. Minden kiművelt ember képes az ész megfelelő használatára, és általa ugyanazon eredmények és igazságok megismerésére – azaz a racionális ész az emberi nemnek mint olyannak, és nem az egyes egyénnek a képessége. Az ész a végső és abszolút, semmi sem állhat neki ellen, legfeljebb saját maga. Saját korlátait kell megismernie, hogy a lehetséges tudásunk korlátaival tisztában lehessünk.

Kant egész életében ortodox newtoniánus volt. Az volt a véleménye, hogy a tudomány Newton Principiájával lett tudomány, hogy a newtoni elmélet befejezett és teljes, hogy éppen ezért semmi elvileg új nem várható a megismeréstől, csak a részletek tisztázása és extenzív előrehaladás – egyszóval azt gondolta a XVIII. század közepén, mint sok fizikus a XIX. század végén. (Ekkor ugyanis sokan azt hirdették, hogy a XX. századi fizika az ötödik tizedesjegy fizikája lesz.)

Mégis, Kant életének mindkét alkotói korszakában beleütközött olyan problémákba, amelyek általa felvetett megoldása nem volt teljesen összeegyeztethető – a már kortársai által is emberfelettien nagynak tartott – Newton égi és földi mechanikájának felfogásmódjával! Egyik esetben sincs azonban arról szó, mintha Kant törekvései hibásak lettek volna abban az értelemben, hogy olyan valamivel akarta volna kiegészíteni a newtoni rendszert, ami annak meglevő helyes tartalmait 'lerontotta' volna. Ellenkezőleg, olyan kiegészítéseket hajtott végre azon, ami a newtoni fizika szemléleti korlátainak korrekcióját jelentette anélkül, hogy azzal, annak érvényes fizikai tartalmaival (törvényeivel) összeütközésbe került volna. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindkét esetben 'természetfilozófiai konfliktusról' van szó, arról, hogy természetfilozófiai jellegű problémák értelmezésében kerülnek egymástól eltérő platformokra. Olyan problémák területén járunk, amelyek megítélésében az empirikus természettudomány szokványos módszerei nem vezetnek egyértelmű megoldásokhoz – legalábbis a jelen időben. Másfelől viszont e problémák problémák maradnak saját jelenük tudománya számára, azaz nem kerülhetőek meg arra hivatkozva, hogy ezekkel kapcsolatban csak 'spekulációk' és nem bizonyítható teóriák állíthatóak fel; hiszen éppen ezért foglalnak mindketten állást a bizonyíthatóként elfogadott kérdések körén kívül eső kérdésekben is. Ha Newton az általános tömegvonzás okának kérdésével kapcsolatban kijelenti, hogy "hypotheses non fingo", azaz hogy nem gyárt feltevéseket, akkor ez azt jelenti, hogy gravitációs törvényét nem tekintette – Huygens-szel szemben – feltevésnek, noha ez sem volt empirikusan bizonyítható. Ez a helyzet – tudniillik az empirikus tapasztalat híján történő elméletalkotás – nem ritkaság a tudomány történetében. Ennek jó példája, hogy a Föld tengely körüli forgását csak 1851-ben sikerült végre demonstrálni a Foucault-inga segítségével, Kopernikusz után 300 évvel! A forgásból fakadó centrifugális erő nagyságát már korábban kiszámolta Huygens.

Kant egy olyan ponton korrigálja Newtont, ami az egész természetfelfogás szempontjából döntő: a kozmosz létrejöttének kérdésében. Vonatkozó művének barokkos címe: Az ég általános természettörténete és elmélete, avagy kísérleti vázlat a világegyetem mibenlétéről és mechanikai eredetéről a newtoni alapelvek szerint.[257] (Megjelent 1755-ben Lipcsében, de gyakorlatilag a kiadó csődje miatt nem hozták kereskedelmi forgalomba.) Kozmogóniai teóriája Kant-Laplace elmélet néven vonult be a tudománytörténetbe, mivel az elmélet Laplace 1796-os műve alapján vált ismertté.

Miért van szükség a newtoni elmélet kiegészítésére? Azért, mert Newton az égitestek mechanikáját önmagukból nem tudja megmagyarázni. Elmélete leírja az égitestek mozgását, gravitációs törvénye megmagyarázza a bolygók és üstökösök megfigyelt mozgásainak fajtáit állandó pályáikon, de lehetetlennek tartja annak megválaszolását, hogy miért különbözik a bolygók csaknem kör alakú mozgása az erősen megnyújtott ellipsziseket, sőt parabolákat és hiperbolákat leíró üstökösök igen excentrikus mozgásától[258] . Newton kimondja, hogy ez az eltérés, valamint a Nap, a bolygók és az üstökösök egyetlen szabályos rendszerré való "rendkívül elegáns" egyesülése egy "Legfelső Racionális Erő" közreműködését bizonyítja. Isten beavatkozásának az a célja, hogy "a mozdulatlan csillagrendszerek ne zuhanjanak vonzásuk következtében egymásba"[259] .

Kant számára Newton középkorias ízű magyarázata nem kielégítő. Nem tud egyetérteni azzal, hogy a Naprendszer eredetének tudományos vizsgálata kizárt, lehetetlen legyen. Azt gondolja, hogy az égi mechanika törvényszerűségeinek teljes érvényben tartása mellett is mód mutatkozik arra, hogy megmagyarázzuk a Naprendszer kifejlődését tisztán fizikai törvényszerűségek alapján.

"Nem vitatom tehát, hogy Lucretiusnak vagy elődeinek: Epikurosznak, Leukipposznak és Démokritosznak az elmélete sokban hasonlít az enyémhez. Akárcsak e bölcselők, a természet első állapotát én is a világot alkotó testek vagy – ahogy ők nevezték – az atomok általános szétszórtságában tételezem. Epikurosz valaminő tehetetlenséget tett föl, mely az elemi részecskéket süllyedésre készteti, s – úgy tetszik – ez nem nagyon különbözik az általam elfogadott newtoni vonzástól; továbbá bizonyos elhajlást engedett nekik az esés egyenes vonalú mozgásától, bár ennek okáról és következményeiről zavaros képzetei voltak; ez az elhajlás hasonlít az egyenes vonalú esés ama változásához, amelyet mi a részecskék taszító erejéből vezetünk le; végül pedig a leukipposzi és démokritoszi alapfogalmak egyik legfontosabbját az atomok rendezetlen mozgásából képződő örvények jelentették, s ezek a mi elméletünkben is megtalálhatók. De akármilyen sok rokon vonás köt is össze ezzel a rendszerrel, amely az ókorban az istentagadás voltaképpeni elmélete volt, tévedéseivel nem vállalom a közösséget. Mindig találunk valami igazat a legértelmetlenebb véleményekben is, melyek valaha is elnyerték az emberek tetszését...Túl a felsorolt hasonlóságokon, marad egy lényeges különbség a régi és a jelenlegi kozmogónia között, amelyből így teljesen ellentétes következtetések vonhatók le.

A világegyetem mechanikus keletkezésének felsorolt tanítói a kozmoszban fellelhető összes rendet a vak esetlegességből vezették le, amely az atomok között oly szerencsés találkozást hozott létre, hogy azok jól rendezett egészet képeztek. Epikurosz volt olyan szégyentelen, hogy azt kívánta, az atomok minden ok nélkül térjenek el egyenes vonalú mozgásuktól azért, hogy találkozhassanak. E zagyvasággal oly messzire mentek, hogy az élőlények létrejöttét is ugyane vak összetalálkozásnak tulajdonították, s az észt ténylegesen az esztelenségből vezették le. Ezzel szemben a magam tanrendszerében úgy vélekedem, hogy a matéria bizonyos szükségszerű törvényekhez kötődik. Teljes szétoszlásában és szétszóródásában azt látom, miként fejlődik ki ebből természetes úton egy szép és rendezett egész. Mindezt azonban nem valami véletlen vagy esetlegesség okozza, hanem látjuk, hogy a természetes tulajdonságok szükségképpen hozzák magukkal...

A matériát, amely minden dolgok ősanyaga, biztos törvények kötik tehát, amelyeknek, szabadon működve, szükségképpen szép kapcsolatokat kell létrehozniuk. Nem áll szabadságában, hogy eltérjen a tökéletesség e tervétől. Mivel ily módon egy mindenekfeletti bölcs szándéknak van alávetve, szükségszerű, hogy valamely rajta uralkodó első ok állítsa egymással összhangban levő viszonyokba, ez pedig Isten, éppen azért, mert a természet még a káoszban is csak szabályosan és rendezetten járhat el."[260]

A fenti szövegből látható, ahogy Kant Newtonnal szemben az antik atomistákra támaszkodik, hiszen először ők vetették fel komolyan az anyag valamely elemi állapotból kiinduló önszerveződésének problémáját. Kant bizonyos ambivalenciával hivatkozik rájuk, mivel fél attól, hogy ateizmusukkal való azonosulás gyanújába kerül. Az "epikureus disznók"[261] középkori megbélyegzése a XVIII. századtól sem idegen! Mégis, Kant gondolkodói komolyságát mutatja, hogy nem hagyja terrorizálni magát, és komolyan számol elképzeléseikkel. Éppen ennek folytán, egy olyan ponton fejti ki ellentétüket, amelyben a racionalizmus jellegzetes korlátja ütközik ki az antik atomizmus magasabb rendű gondolkodásával szemben.

Kant ugyanis visszautasítja, hogy a "vak esetlegesség"-ből vezessék le – ahogyan azt véleménye szerint az atomisták teszik – az anyag "jól rendezetté" válásának folyamatát. Azt gondolja ugyanis, hogy a véletlen csak mint a rend ellentéte létezhet; a rend viszont mindig valamifajta ésszerűség megnyilvánulása. Ezért mondja azt, hogy az atomisták "az észt ténylegesen az ésszerűtlenségből vezették le". Kant nem tudja a világban érvényesülő 'ésszerűséget' valamilyen 'eszes létező' nélkül elgondolni.

Ez nemcsak Kantra, hanem az egész racionalizmusra jellemző. Miközben a természeti törvény objektív létezése felé próbálnak eljutni, a törvényben kifejeződő általánost és szükségszerűt csak az emberi gondolkodással analóg módon, valami `elgondoltként` tudják elképzelni. Ez fejeződik ki például Voltaire híres bon mot[262] -jában, amikor Isten létezése felől kérdezőknek azt válaszolja, hogy "ha órát látok, azt gondolom, léteznie kell egy órásnak". Valójában azt akarja mondani, hogy egy ésszerűen működő szerkezet mögé ésszerű alkotót kell képzelni; ha a világban ésszerű rend mutatkozik, akkor nyilván egy ésszerűen gondolkodó rendteremtő található a rend mögött. De mi van akkor, ha az ésszerűség nem valamilyen értelemnek, hanem a kozmosznak a sajátossága? Ha a véletlenek mögött álló rend nem egy "eszes instancia" tevékenységére vezethető vissza, hanem az anyag önszerveződésének sajátosságaira? – Erre a lehetőségre gondolnak az atomisták, és ezt nem tudják elképzelni a racionalisták! Elképzelhető-e racionális rend értelmes rendező, legfelsőbb lény, első ok, órás nélkül? Mint majd Hegel természetfelfogásával kapcsolatban látni fogjuk, ő az a gondolkodó, aki a racionalista filozófiára jellemző egyetemes értelmet a legkevésbé perszonifikált[263] formában képes elgondolni – de erre végső soron csak a materialista természetfelfogás alapján lehet teljes mértékben vállalkozni, és csak a tudomány fejlődésének bizonyos fejlettségi fokánál.

Mindenesetre a "vak véletlen" véletlenszerűségével kapcsolatban Emil Borel bizonyította be 1909-ben, hogy egy pénzdarab dobási sorozatai során a fej relatív gyakorisága 1 valószínűséggel konvergál ½-hez, azaz kvázi-determinisztikusan viselkedik. A ma tudománya és technikája számára pedig egyre több olyan véletlen jellegű esemény és folyamat ismert, melyek illeszkednek bizonyos valószínűségi eloszlásokhoz. Ennek ismeretében már egyáltalán nem tűnik abszurdnak az atomisták gondolata a kaotikusan zuhanó atomok között kialakuló rendezettségről!

Hozzátartozik még a fentiekhez, hogy noha Newton igazi természetfilozófusként megfogalmaz bizonyos természetfilozófiai szabályokat (a Principia harmadik könyve elé írt bevezetésében), de a racionalisták által felvetett problémák közel sem tűnnek fel probléma-horizontján. Így például Optikájában úgy nyilatkozik, hogy "kezdetben teremté Isten az űrt és az atomokat", de egyik fogalommal kapcsolatban sem érzi szükségét további diszkussziónak.

Kant, aki úgy képzeli el az anyagot, mint amiben a mechanika törvényei benne foglaltatnak, feltételezheti, hogy az anyag kezdeti kaotikus állapotából alakult ki a Naprendszer. Ugyanakkor azonban az anyagot nem tekinti a világ ősokának; ez az ok Isten. Így ugyan Newtonhoz képest – aki a keletkezés kérdését kiiktatta a vizsgálható kérdések köréből – Kant tesz egy lépést előre, amikor a kozmosz mai állapotát egy fejlődési út eredményének tekinti. Ám a világ ősokát – ekkor még – ő is Istenben látja. Ez az álláspontja azután a kritikai korszakának folyamán módosul.

Kant kozmogóniai elképzeléseinek másik 'ősforrása' a karteziánus fizika örvényelmélete. Descartes (és követői) által kialakított elképzelés szerint az anyag legkisebb részeiből, a korpuszkulákból, azok örvénylő mozgása következtében alakult ki egy-egy naprendszer. Minden Nap a tűzanyag-részecskék örvényének középpontjában összetömörült magból keletkezett; ugyanígy jöttek létre a bolygók, a forgás által megszilárdult anyagból. Maga az elmélet kicsit megkésett, megszületése után csak későn került forgalomba, és a newtoni elmélet megjelenésével elvileg elavult; mégis, Franciaországban a XVIII. század közepéig erősen hatott, és csak ekkortájt szorította ki azt a gravitációs elmélet. Nem kisebb személyiség, mint Voltaire terjesztette el Newton tanait hazájában, majd barátnője, a tehetséges fizikus Madame du Châtelet marquise fordította le franciára 1756-ban.

Newtonnak az volt a véleménye, hogy az örvény-hipotézis összeegyeztethetetlen az asztronómiai jelenségekkel. Ennek ellenére a kérdéseknek az a sora, amelyek a fejlődés-gondolat hiányával függenek össze – azaz azzal, hogy Newton csak kozmológiát csinál és a kozmogónia[264] lehetőségét is kizárja – mint érvényes de megválaszolatlan kérdések felvethetőek maradtak a newtoni tilalom ellenére is; nos éppen ezeket veti fel Kant. Ezt a programot fogalmazza meg híres megjegyzése, miszerint "Adjatok nekem puszta anyagot, s világot építek belőle nektek"; méghozzá úgy, hogy ebben a világban változatlanul érvényesülnek majd Newton nagyszerű törvényei. Kétségtelenül jogosak a kanti aspirációk. Ezt az is kifejezi, hogy ezeket Laplace a fentebb idézett könyvében úgy ismételte meg, hogy Kant írását nem ismerte.

Kant hipotézise nem pusztán spekulációs fejlődéselméletet tartalmazott. Fontos része volt, hogy a Naprendszert egy nagyobb rendszer, a Tejútrendszer részeként fogta fel, azaz a "világok sokaságának" az antik gondolkodóktól Nicolaus Cusanuson, Giordano Brunon át Fontenelle-ig terjedő álláspontján állt. Voltak továbbá a korban bizonyos feltételezett kozmológiai törvényszerűségek, amelyekkel kapcsolatban a korszak csillagászai magyarázatot és igazolást vártak. Ilyen volt például a bolygók pályasíkjának a Nap egyenlítő-síkjával való nem-egybeesése; a bolygók holdjainak eltérő száma; a Szaturnusz gyűrűi, stb. Kant ezekre is adott valamilyen – a keletkezési elmélettel és a newtoni törvényekkel összefüggő – magyarázatot, melyek közül némelyek a későbbiekben helyesnek, mások pedig tévesnek bizonyultak. Elméletének kiindulópontja, miszerint a Nap vonzáskörében levő gáz- és porfelhő a Nap körül forgó mozgásra tehet szert, hibásnak bizonyult; ezt már Laplace is felismerte, és saját elméletét a már forgásban levő anyagfelhő hipotéziséből indította el.

Miben áll Kant hipotézisének igazi jelentősége? Elsősorban abban, hogy az európai tudományt elsőként tereli vissza az ebben az időszakban uralkodó változatlan világegyetem-változatlan fajok álláspontjáról a szerves és szervetlen világ fejlődéselméletének álláspontjára. Ez az elképzelés a görög gondolkodás számára az egyedül elfogadható volt – amint ez például Platón természetfilozófiájából is egyértelműen kiderül, ahol a változatlan öröklét csak az ideavilágot illeti meg; ám a XVIII. században egyelőre ismét új és elfogadhatatlan. Kant az első aki ezzel előáll. Felfogása hamarosan uralkodó elméletté lesz először a természetfilozófiában, majd Darwin korszakalkotó művének ( A fajok eredete, 1857) megjelenése után az egész természettudományban.



[257] Továbbiakban: "Az ég ..." – in: Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások (Gondolat, Budapest 1974). (Német címe: Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels – gyakran így hivatkoznak rá.)

[258] Newton: A természetfilozófia matematikai alapelvei (Kriterion 1978) 89. o.

[259] Principia uo.

[260] "Az ég ..." 44. o.

[261] Ti. hogy materialisták.

[262] Bon mot – (francia) szellemes megjegyzés.

[263] Perszonifikált – (latin) emberi formában megszemélyesített.

[264] Kozmogónia – (görög) a kozmosz létrejöttéről szóló tanítás.