Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

2. A mechanisztikus világkép kiteljesedése a XVIII. században

2. A mechanisztikus világkép kiteljesedése a XVIII. században

(Ropolyi László)

Ebben a fejezetben bemutatjuk a mechanisztikus világkép fontosabb vonásait és áttekintjük a folyamatot, amelyben ez a szemlélet uralkodóvá válik és fokozatosan érvényre jut a természettudományokban is. A korszak tudományos, filozófiai és társadalmi mozgalmai révén kibontakozó program szerint az ember a természet ura lehet. E program működése – sikerei és kudarcai – következményeként fejlődik ki a modern polgári társadalom, a "modernitás" világa.

A XVII-XVIII. században uralomra jutó világfelfogás két – egymással összekapcsolódó, de más hangsúlyokkal rendelkező – megközelítésben is kifejthető: egyrészt felidézhetjük a felvilágosodás korának világnézetét, másrészt rekonstruálhatjuk a korszakban uralkodó mechanisztikus világképet.

A kor világfelfogásának ez a kétfajta kifejeződése lényegében ugyanazokat a tapasztalatokat, elveket, eszméket, értékeket tartalmazza, csak – eltérő természetüknek megfelelően – kissé más elrendezésben. Tekintsük át röviden a világnézet és világkép fogalmainak különbségeit! Ahogyan e jegyzet bevezetőjében is utaltunk rá, a világnézet általánosabb fogalom, s világképnek a világnézetek sajátos változatát nevezhetjük. A világnézetek a tevékeny ember tapasztalatainak a világra, az emberre és az ember-világ viszonyra vonatkozó – érzéki, érzelmi, értelmi és akarati elemeket egyaránt tartalmazó – rendezett összességét hordozzák. Az összes tapasztalat persze többféle módon állítható össze a világnézetekre jellemző teljes rendszerré; tipikus változatait kiépíthetjük akár az ember, akár a tevékeny ember számára adott világ , akár valamilyen emberi tevékenység köré is. Ilyenformán világnézeti rendszerek három különböző változatát hozhatjuk létre. Az így előállított világnézetek második típusát – amelyben tehát az ember tevékenységének tárgyaként felfogott világra vonatkoztatva értékeljük minden tapasztalatunkat – nevezhetjük világképnek. A világra való vonatkoztatás itt azt jelenti, hogy tapasztalatainkat összehasonlítva és egymáshoz mérve lehetőség szerint megszabadítjuk saját emberi értékrendünk befolyásától, és csakis egymáshoz való viszonyukra figyelve alakítjuk ki segítségükkel a világ képét . Világképek létrehozásától azt reméljük, hogy mindennél világosabban tájékoztatnak az embertől független valóságról.

Mindezek a változatok előfordulnak a tudományos igénnyel létrehozott világnézet, a filozófia esetében is. Ekkor egy elfogadott világképet a hasonló értékekre épülő filozófia lételméleti (ontológiai) kijelentéseivel lehet kapcsolatba hozni. (Olyan kérdésekről van szó, mint például, hogy mi létezik, mi nem; minden egyféleképpen létezik-e, vagy vannak különbségek; van-e a létnek szerkezete, valamiféle rendje, stb.) Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy egy világkép jó jellemzését adja egy adott filozófiai rendszer ontológiai oldala, illetve, hogy lételméleti álláspontok egy teljes rendszere egyértelműen meghatároz egy sajátos világképet.

Esetünkben tehát beszélhetünk a felvilágosodás korát jellemző világnézetekről s ezek egyikeként azonosíthatjuk a korszakra jellemző világképet, a mechanisztikus világképet. Ha a mechanisztikus világképet jellemezni akarjuk, figyelembe vehetjük a korszak mindennapi gondolkodását, vallásos elgondolásait, a korabeli művészetek törekvéseit, a politikai mozgalmak ideológiáit éppúgy, mint a tudósokat, a teológusokat, vagy a mesterembereket foglalkoztató problémák általánosítható vonásait – persze különféle súllyal mindegyiket. A továbbiakban valami ilyesfélével fogunk próbálkozni.

Ugyanakkor filozófiatörténeti tanulmányaink során találkozhattunk már a felvilágosodás filozófiájával és annak ismeretelméleti, ontológiai vagy konkrét kérdéseket (pl. a nevelés témáját) hangsúlyozó változataival. A fentiek alapján nyilván az várható, hogy a mechanisztikus világkép kifejeződik a felvilágosodás filozófusainak ontológiai elgondolásaiban is. Ilyen idézetekkel magunk is szolgálni fogunk, de bőséges választékot találhat minden érdeklődő a korszak filozófusainak műveiben, vagy a korral foglalkozó filozófiatörténeti írások bármelyikében.[212]

2.1. A mechanisztikus világkép kiteljesedése

Azok a tapasztalatok, eszmék és elgondolások, amelyekből a mechanisztikus világkép előállt, évszázadok alatt gyűltek össze, de csak a XVII. század gondolkodói tudták új világnézeti rendszerbe foglalni őket. Ekkor már világossá vált, hogy az új világrend miféle értékeken alapulhat, s tudósok és filozófusok láttak neki, hogy felépítsék változatait. Az így kibontakozó új rend – a polgári értékrend alapvető értékként deklarálta az egyes állampolgárok személyesfüggetlenségét és szabadságát. E szerint az önmaga lábán álló polgár alapvetően nem lehet ráutalva sem polgártársaira, sem azok valamiféle közösségére – léte független ezektől; a függetlenséget meghatározó viszonyok és jogok mindenkinek elidegeníthetetlen javai, természet adta módon érvényesülnek. Működtetésüket legfeljebb az egyéni belátás korlátozhatja – ez figyelhető meg például akkor, amikor független egyének társadalmi szerződésben rögzítik jogaik részleges és időleges átruházását más emberekre, intézményekre vagy hivatalokra. A függetlenségre épülő individuális szabadság kivonja az egyént mindenféle általános hatalom (isteni, egyházi, világi, társadalmi) uralma alól s saját világának sorsát saját kezébe adva, felszabadítja. Mindezeknek az értelme és természetes következménye egyrészt az, hogy a polgári individuum, a modern egyéniség, az egyedi személyiség tömeges méretű kialakulása lehetővé válik és a polgárosodás folyamata elindulhat. Másrészt lényeges az is, hogy a modern individuum saját létezését csak úgy látja biztosítottnak, ha létfeltételeit a lehető legnagyobb mértékben maga ellenőrzi. Csak akkor érzi magát biztonságban, ha saját világa fölötti uralma korláttalan. Ennek a célnak alárendel szinte mindent: hitet, tudást, erőt és érzékeket egyaránt. Ez a szándék annyira erős, hogy a korszak emberei előszeretettel alakítanak ki olyan világképeket, amelyek uralható világot írnak le, olyan világfelfogást, amelyben az individuumnak saját világa van, s saját világának korlátlan ura lehet, akár egy istenség. A feudális társadalom hierarchikus hatalmi gépezetének lerombolása úgy megy végbe, hogy a hierarchikus hatalmi viszony szétosztódik a polgárok között, s ezáltal szinte végtelenül megsokszorozódik – minden egyes polgár saját világának hűbérura és istene lehet – s ezzel a feudális hatalom kiváltságos jellege szűnik meg, de megmarad a világhoz való hatalmi jellegű viszonyulás . A hatalmat persze már nem az állampolgár felett gyakorolják, hanem éppenséggel a polgár gyakorolja minden felett, mit saját világába fogad.

2.1.1. Az új világfelfogás forradalmi jellege

Az új világnézet radikálisan eltér korábbi korok világfelfogásától. Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a közösségtől független individuum kifejlődésének lehetőségei korábbi korokban nem voltak adva – eltekintve néhány évtizednyi időszaktól az antik görög korban,v de az gyorsan múló történelmi epizódnak számít – s ilyenformán az individuum függetlenségével kapcsolatos értékeket képviselő nézetek, ha létre is jöttek, nem szerezhették meg a naponta ismétlődő tapasztalatok által szentesített nyilvánvaló igazság rangját, s elenyésztek.

Igen ám, de vajon miféle állásfoglalások voltak képesek ilyen rangot szerezni? Más szóval: a minden ember által megtapasztalt s elfogadott evidens igazságok közül vajon melyek játszottak szerepet letűnt korok világnézeteinek alakításában? Persze ez nemcsak a múlt vonatkozásában érdekes, hanem általában is kérdés lehet: vajon milyen létszférák vagy kérdéskörök válhatnak világnézeti szempontból különösen jelentőssé? Az egyes problémakörök előtérbe kerülése persze függ a konkrét korszak természetétől, de a gondolkodás története azt mutatja, hogy egy kérdéskör mindig ezek között van: az, amelyben az ember és környezetének viszonya nyilvánul meg. Persze sok vetülete van ennek a viszonynak: természeti, társadalmi, politikai, gyakorlati, pszichikai s egyebek. Így például vizsgálhatjuk egy egyénnek egy közösséghez való viszonyát, kisebb és nagyobb emberi közösségek egymáshoz való viszonyát, egy adott kor általában vett emberének a természethez vagy a társadalomhoz fűződő kapcsolatát, az emberi nemnek a világmindenséghez való viszonyát, vagy tevékeny embereknek tevékenységük tárgyaihoz fűződő kapcsolatát, vagy a megfigyeléseket végző ember s a megfigyelhető világ kapcsolatát, s így tovább. Mindezekben – s még sok más szituációban – észrevehető a közös tartalom: ember és környezete, vagy más szóval ember és világa együtt nyilvánul meg. Az ember sokféle lehet, sokféle környezetben, de nincsen környezet nélküli, nincsen világ nélküli ember. Ez egy elegendően általános, és mindennap beigazolódó tapasztalat, s így alkalmas arra, hogy minden tapasztalatunkkal kapcsolatba hozzuk, hogy minden tapasztalatunkat ennek figyelembe vételével értékeljünk – vagyis, hogy világnézeti tartalmakat fejezzen ki.

Ebben az esetben feltehetők a kérdések: vajon hogyan viszonyul egy kor embere környezetéhez; egyenrangú-e ez a viszony, vagy valamelyik oldal dominál; kölcsönösen meghatározzák egymás természetét, lehetőségeit, vagy a meghatározottság egyenlőtlensége áll fenn; hogyan vannak elosztva az aktivitás és passzivitás szerepei: vajon mindkét oldal rendelkezik-e aktivitással, vagy az csak az ember ill. az embert körülvevő környezet sajátja? Figyelemre méltó, hogy ezek a dominanciára, az "elsődlegességre", a kölcsönös befolyásolásra vonatkozó kérdések egyúttal hatalmi kérdések is: így vagy úgy válaszolva rájuk egyúttal állást foglalunk abban is, hogy a környezet ember feletti uralmának, vagy az ember környezete feletti uralmának valamilyen változatát érvényesnek tartjuk.

Megfigyelhetjük azt is, hogy az ember – környezet viszonyról való gondolkodásunkban sok esetben érvényesül egy fontos analógia: az ember hasonló módon képzeli el a természeti tárgy – természet viszonyt, mint ahogyan saját, világban való helyéről gondolkodik. Vagyis gyakran előfordul, hogy hasonlóan értékeljük a

természeti objektum – természet,
egyén – közösség,
ember – természet,
egyén – társadalom

relációkat. Ennek az eljárásnak az a következménye, hogy pl. az egyén – társadalom, vagy az állampolgár – állam viszonyában tapasztalt és nyilvánvalóan érvényesnek elfogadott politikai értékeket és relációkat (pl. függés vagy függetlenség) valami módon érvényesnek fogjuk tekinteni például a természeti tárgy – természet relációban, vagy az ember – természet relációban is. (Filozófiai nyelven szólva azt mondhatjuk, hogy itt valójában egy filozófiai rendszerben érvényesnek elfogadott, az objektum – környezet viszonyra vonatkozó ontológiai álláspontot foglalunk el a valóság különféle területeinek leírása során.)

Vajon mi a magyarázata egy ilyen analógia elfogadásának és alkalmazásának? Mivel indokolható egy sajátos ontológiai álláspont elfogadása? Jellegzetes magyarázatot szolgáltat Shapin és Schaffer a Leviathan and the Air-pump című könyvükben.[213] Ez a mű azért is rendkívül érdekes, mert a XVII. század politikai és tudománytörténetének jellegzetesen összefonódó rekonstrukcióját nyújtja. A szerzők a korszak elemzését elvégezve végül Thomas Hobbesnak (1588-1679) adnak igazat: "A tudás, ugyanannyira mint az állam, az emberi tevékenység terméke."[214] Bebizonyítják, hogy a XVII. században "egyetlen intellektuális térben" zajlik a tudományos és politikai "termékek" létrehozása, a tudomány művelői maguk is ugyanúgy és ugyanolyan közösséget alkotnak, mint a szélesebb társadalmi közösség és tevékenységük termékei egyúttal a politikai szférában is jelen vannak s hatnak. Ha Shapin és Schaffer eredményeit elismerjük és elfogadjuk, akkor természetessé válik az a törekvés is, hogy a fentebb említett különböző természetű objektum – környezet relációkat hasonlóan szemléljük és értékeljük.

A Shapin és Schaffer kutatásai során érvényre juttatott módszert konstruktivistának, vagy szociálkonstruktivistának szokták nevezni a tudományfilozófiában. A név arra az elvre utal, amit fentebb idéztünk is: a tudomány emberi közösségek terméke, s csak ekként érthető meg keletkezése, működése, fejlődése, szerkezete és története. Természetesen nemcsak a XVII. század tudományára lehet alkalmazni – sok más tudományos szituáció megértésében is segítségünkre van.

Mindezek alapján most már világosabban megérthetjük, hogy a mechanisztikus világkép milyen értelemben tekinthető forradalmian újnak. Ennek érdekében próbáljuk meg felidézni korábbi korok világképeinek elképzeléseit az objektum – környezet viszonyban érvényesülő aktivitás-passzivitás megoszlásról. Számunkra most három korszak világképe lesz fontos: az antik, a középkori és az újkori. Ha átgondoljuk az egyén-közösség, az ember-természet és a természeti objektum-természeti környezete viszonyokat ezekben a világképekben, akkor kitűnik, hogy:

- Az antik polisz polgára – legalábbis a görögség jelentős korszakaiban – politikai jogainak működtetése révén nem egyszerűen a polisz közösségének alávetettje, hanem egyúttal annak hatalmát gyakorló, aktív tényezője lehetett. A görög embernek a természethez való viszonyában is érvényesül valamiféle harmónia, semmiképpen sem beszélhetünk a természetnek való kiszolgáltatottságról, vagy a természet leigázására való törekvésről. Hasonló szemléletmóddal találkozunk az arisztotelészi fizikában is. Ott például a természetes mozgást végző testet mozgató hatás nem tartozik pusztán a testhez és nem tartozik kizárólag a test környezetéhez sem, a mozgás létrejötte a szituáció mindkét szereplőjén egyaránt múlik. Mindezekből látható, hogy az antik kor jellegzetes világképében, az arisztotelészi világfelfogásban az aktivitás lényegében egyenlően oszlik meg az objektum és környezete között. Ez egy " aktív objektum az aktív környezetben" ontológia.

- A középkori világképekben ezzel szemben azt figyelhetjük meg, hogy az objektum elveszíti aktivitását – sőt néha még tulajdonságait, azokat az egyéni vonásait is, melyeket már birtokolt. A hierarchikus társadalmi szerkezet felértékeli a hierarchiában elfoglalt hely szerepét s csakis a kérdéses funkció személytelen működésében érdekelt. Az általánosan érvényesülő összefüggések uralkodnak az egyedi eset felett – ahogyan azt a természeti törvény kialakulási folyamatát áttekintve a jegyzet előző részében is láthattuk. Az ember a természeti és társadalmi erők hatalmának kiszolgáltatva, azoknak alávetve él. A középkori világfelfogásban tehát az objektumok passzivitását s környezetük aktivitását látják érvényesülni.

- Az újkori világfelfogás legfontosabb eredménye, hogy szöges ellentétére változtatja át a középkori felfogást , s egy olyan világképet nyújt, amelyben az objektum dominál környezete felett. Ez a változás, amelyben az objektum emancipálódik, felszabadul, kikerül a környezet uralma alól, sőt maga válik uralkodóvá, ez az újkori világfelfogás radikálisan merész, forradalmi tartalma. Az egyén és társadalmi környezetének viszonyában jól jellemzik ezt a helyzetet az individuális függetlenség és szabadság érvényre juttatásáért folytatott politikai küzdelem súlyos áldozatai, nem lankadó forradalmi hevülete. De fokozatosan kibontakozik az új értékrend az ember természethez való viszonyában is: míg a reneszánsz kor humanistái és művészei inkább csak az ember saját, belső természete feletti uralmát tűzik ki célként, addig a XVII. század gondolkodói már az ember számára külső természet feletti uralom megszerzéséről szólnak. Míg a deizmus világképében még őrzik Isten általánosságban érvényesülő célkitűző szerepét, s az ember (pl. a mesterember képében) csak egészen konkrét tevékenységek esetében léphet a helyére, addig a későbbi fejlődés az előrelátóan kalkuláló, tevékeny embert teszi minden cél meghatározójává. Az ember saját sorsát saját kezébe veszi.

A mechanisztikus világkép meghatározó ideológiai (értékrendet hordozó) tartalma tehát ezekben az új hatalmi viszonyokban van. Kizárólag az objektumaktív , az objektum környezete csupán elszenvedő, passzív szerepet játszik: lényegében ennyiből áll a mechanisztikus világfelfogás ontológiai rendszere. Mivel a mechanisztikus világkép világosan kifejezte a kibontakozó polgárság értékrendjét, ezért terjesztése és működtetése az összes lehetséges szituációban a polgárság érdekében állt. Így kezdetben az ideológiai küzdelem eszközeként hasznosították. Később a polgárság megerősödése a mechanisztikus világkép széleskörű elterjedéséhez és elfogadottságához vezetett. Tekintsük át ezt a folyamatot kissé részletesebben is!

2.1.2. A polgári világrend uralomra jutásának folyamata

A mechanisztikus világképnek, mint a polgári világrend autentikus hordozójának elterjedésében célszerű megkülönböztetni három, egymástól viszonylag jól elkülönülő fázist. Kezdetben elvont világnézeti, filozófiai programként szerepel. Ez a fázis a XVII. század elején figyelhető meg. A XVII. század végén viszont már azt látjuk, hogy a mechanisztikus világkép konkrétabb problémákban is megjelenik, tudományos programmá válik, egyre nyilvánvalóbban jelenik meg tudományos elvek, hipotézisek, elméletek hátterében. Végül a XVIII. század során válik a robbanásszerűen kifejlődő ipari tevékenység, az ipari forradalom ideológiai motívumaként gyakorlati programmá.

Első fázis – a filozófiai program

Már a reneszánsz korszak mozgalmai és sok képviselője világosan állást foglalt az új világnézet mellett, de véleményüket gyakran nem filozófiai, hanem vallási vagy művészi formában fejezték ki. Luther (1483-1546) és Kálvin (1509-1564) tanításaiban megjelenik például az igény, hogy az egyes ember saját maga alakíthassa Istenhez fűződő viszonyát, bármiféle egyházi közvetítést mellőzve; továbbá például az isteni eleve elrendelés Kálvin-féle elgondolásában megmutatkozik az individuális szabadság lehetősége is. A reneszánsz művészet fontos törekvése az ember természethez való – mindenekelőtt persze saját természetéhez való – alávetettségtől megszabadított, örömteli, harmonikus viszonyának ábrázolása. A reneszánsz zseniális mérnökei és polihisztorai (pl. Filippo Brunelleschi (1377-1446), Leonardo da Vinci (1452-1519), Paracelsus (1493-1541)) saját személyükben is képviselik az emberi akarat és tudás korláttalan lehetőségeit, az ember hatalmas erejét és diadalát. A reneszánsz korszak jelentős az egyén kialakulásának történelmi folyamata szempontjából is.[215] Összességében azt mondhatjuk, hogy a reneszánszban ugyan megjelennek a polgári világrend elemei, de a különféle fogalmak még nem állnak össze egységesen elrendezett nézetekké, filozófiai rendszerré.

A polgári értékrend tudatosabb, filozófiai rendszerbe foglalt kifejtésével a XVII. századtól találkozhatunk. A jegyzet előző fejezetében is említett Bacon és Descartes voltak az új filozófia első nagyhatású képviselői.

Bacon nagyon világosan megfogalmazza a kívánatos célt: az ember világának ura lehet, ha kellő tudással rendelkezik. A tudás fontos, mert a tudás hatalom .

"...az ember fölénye a tudásban rejlik, ez nem tűr kétséget. A tudás sok olyan dolgot rejteget, amit a királyok összes kincse sem vehet meg, ami felett parancsaiknak nincs hatalmuk; amiről felderítőik és hírhozóik nem szolgálnak híradással, s forráshelyére hajósaik és felfedezőik nem vitorlázhatnak el. Ma csak puszta elképzelésünkben uralkodunk a természeten, és alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban találmányainkban tőle vezettetnénk magunkat, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki."[216]

Más szóval:

"Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz, mert ha az okot nem ismerjük, az okozat is elmarad. A természet ugyanis csak engedelmességgel győzhető le... Gyakorlati téren az ember csupán annyit tehet, hogy egymáshoz közelít, vagy egymástól eltávolít bizonyos természeti testeket; a további munkát a természet önmagában végzi el."[217]

(Talán érdekes, hogy az ember eme ügyességének, furfangjának jelölésére, amellyel cselesen kijátszhatja, rászedheti a természetet, az antik görögök a "mékhané" szót alkalmazták,[218] s innen kapta nevét a mechanika tudománya.)

Bacon a tudás megszerzését biztosító új módszertanában (részletesen lásd az előző fejezetet) fontos szerepet szán a kísérletezésnek. Vegyük észre, hogy a kísérleti szituációban is az objektum-környezet viszony sajátos változata jelenik meg: a kísérletező kiválasztja a vizsgált rendszert, majd bizonyos környezeti hatásokat teremt, illetve enged érvényre jutni. Vagyis a kísérletező uralja a kísérleti helyzetet, eldönti, hogy számára milyen szempontból érdekes a valóság adott része – s nem hódol neki. Használja a valóságot, nem szemléli.[219] (Emlékezzünk vissza: a görögök nem kísérleteztek, hanem szemlélődve gyűjtöttek tapasztalatokat, mivel úgy találták, hogy az emberi beavatkozástól mentes természeti folyamatot csak a szemlélődés tudja megragadni. Lám, ez is arra utal, hogy a görögök nem uralni akarták a természetet, hanem mindenekelőtt harmóniájának felfedezése foglalkoztatta őket.)

Descartes módszertani elveiben (ezek is ismertetésre kerültek már az előző fejezetben) is világosan megmutatkoznak az új világkép hatalmi motívumai. Az individuumhoz kötődő szubjektív evidencia minden belátás alapja: csak ami számomra evidens, ami világosan áll az én elmém előtt, azt szabad elfogadnom igaznak. Vagyis az egyes ember, az Én akar dönteni az igazság kérdésében. De talán nem is az Én egésze. Figyeljük meg, hogy Descartes híres "gondolkodom, tehát vagyok" alapelve a gondolkodást a bizonyosság szempontjából a lét elé helyezi, s ezzel alapot szolgáltat ahhoz, hogy a gondolkodást, mint az életen kívül álló, az életre ráirányuló, az életet saját tárgyává tevő tevékenységet fogják fel.[220] Márpedig ez a tárgyként kezelés világosan kifejezi a hatalmi viszonyokat: a ráció, az ész az élet fölött uralkodó tényező kíván lenni. Descartes ismert módszertanában általános formában össze is foglalja a problémák kezelésének technikáját . A Descartes által előnyben részesített ész analitikus munkája során ugyanúgy birtokba veszi és uralja a valóságot, mint Bacon kísérletező tudósa. Ebből a szempontból empirizmus és racionalizmus, úgy tűnik, megértik egymást. Az észre alapozva kell tehát hatalmat szereznünk a természet, a társadalom és saját természetünk felett. Ilyen értelmű megfontolásokat találunk a korszak többi jelentős filozófusa, mindenekelőtt Spinoza és Hobbes számos művében is. Különösen jellegzetes Spinoza etikai álláspontja[221] és Hobbes társadalom-felfogása.

A mechanisztikus világfelfogás megalapozását jelentő fenti gondolatmenetek a felvilágosodás filozófiájának részévé váltak. Hiszen jól tudjuk, hogy "A felvilágosodás lényege az az alternatíva, amelynek kikerülhetetlensége egyben az uralom kikerülhetetlensége. Az embereknek mindig választaniuk kellett aközött, hogy alávetik-e magukat a természetnek, vagy pedig a természetet vetik alá saját Énjüknek."[222] Ebben a helyzetben egyértelmű a korszak filozófusainak állásfoglalása: "A felvilágosodásnak az előrehaladó gondolkodás átfogó értelmében mindig is az volt a célja, hogy megszabadítsa az embereket a rettegéstől, és úrrá tegye őket."[223] Az emberek eme felszabadítása előtt tornyosuló akadályok konkrét megnevezésében és lerombolásuk konkrét programjai létrehozásában nagy szerepet játszott Voltaire, Holbach, Diderot, Rousseau és számos kisebb hírnévre szert tett kortársuk is. Erőteljes támadásokat intéztek a társadalom különféle szféráiban megfigyelhető hierarchikus hatalmi szerkezetek ellen: éles egyház- illetve vallásellenesség, a feudális előjogok radikális elutasítása jellemezte filozófiai, irodalmi és publicisztikai írásaikat. Kezeik között a polgári fejlődés lehetőségét felvázoló filozófiai program az egész társadalom átalakulását eredményező forradalmi cselekvési programmá alakult.

Második fázis – a tudományos program

Descartes, Spinoza és Hobbes számára egyaránt a geometria módszere jelentette a gondolkodásban és a rendszerépítésben a követendő modellt. Gondolkodásukban és műveik szerkesztése során gyakran követték eljárásait. Az egzakt eredményekre vezető deduktív, euklideszi gondolatmenetek azonban csak akkor alkalmazhatók, ha valahonnan már ismert, vagy általunk alapigazságként deklarált általános igazságokkal van dolgunk és nem a valósággal. Hiszen a valóságos szituációkban gyakran találkozunk csak új fogalmak létrehozásával megérthető kísérleti tapasztalatokkal s nem mindig nyilvánvaló axiómáink valóságtartalma sem. Ahogyan Leibniz mondta: "A geometria nem valóságos, de egzakt; a mechanika reális, de nem egzakt; és csak a fizika az, ami valóságos és egzakt is"[224] . Leibniz véleményében jól kifejeződik a tudomány embereinek a XVII. század második felére kialakuló új álláspontja: az elméleti rendszerek építése mellett figyelmüket egyre inkább a megfigyelhető, átalakítható és hasznosítható valóság felé fordítják. Akár megérthető és leírható a megkívánt szigorúsággal, akár nem. Az uralható valóság ellenállhatatlan vonzásában inkább a régi módszerektől szakadnak el. Az új tudás "termelésében" résztvevő emberek ebből a szempontból két táborra oszthatók. Egyik oldalon találjuk az ügyes kezű mesterembereket, a fantáziadús feltalálókat, akik gyakorlati problémák megoldásaival bíbelődvén furfangos és hatékony gépezeteket szerkesztettek sok lényeges és számos lényegtelen cél megvalósítására. Számukra a működés, a kívánt módon működő mechanizmus volt a lényeges és nem feltétlenül érdeklődtek tevékenységük világnézetileg vagy tudományosan elfogadható megalapozása iránt, hiszen a kérdéses szerkezet látható, érzékelhető működése minden gondolatmenetnél hatásosabban érvelt a választott megoldás mellett. A másik tábor képviselői inkább a mai értelemben vett tudósok, mint Leibniz vagy Newton, akik számára fontos volt, hogy nagy elődeik – Galilei, Descartes – nyomán haladva az új ismereteknek egy új, a geometriai módszer egzaktságához mérhetően tudományos rendszerét hozzák létre. Persze e két tábornak voltak közös törekvései, problémái, szervezetei, sőt gyakorta közös tagjai, de megfigyelhetjük azt is, hogy e két tábor képviselőinek világfelfogásában világosan kifejeződik az empirizmus és racionalizmus közötti különbség is.

A különféle mechanikai szerkezetek tervezéséhez és építéséhez jelentős bátorítást jelentettek az újkorban már széleskörűen alkalmazott, nagyjelentőségű találmányok: a könyvnyomtatás, az ágyú, a selyemfonal, a hajósok iránytűje – hogy csak azokat említsük, melyek csodálattal töltötték el a nagy Bacont is. "Abból is reményt meríthetünk, hogy nem egy olyan ismert találmány van, amelyről még csak álmodni sem igen mert volna senki, míg fel nem fedezték, sőt kigúnyolta volna, mint lehetetlent."[225] Az új földrajzi felfedezések, a gyors ütemben felhalmozódó új eljárások, ismeretek, gépezetek azt a benyomást alakították ki a korszak gondolkodóiban, hogy a történelem menete felgyorsult, az emberi haladás új lendületet vett, a világ határai kitágulnak s az ember lehetőségei napról napra nőnek. Ahogyan például Tommaso Campanella (1568-1639) írja: "Száz év alatt több minden történt, mint négyezer év alatt! Több könyvet adtak ki ebben a században, mint ötezer év alatt, és mit mondjunk az olyan döbbenetes találmányokról, mint a mágnesség, a sajtó, a puska, amelyek mind a világ egyesülésének nagy jelei."[226] Figyelemre méltó, hogy ezeket a sikereket nagyrészt azoknak a mechanikusoknak, "mestereknek" és "mérnököknek" a tevékenysége tette lehetővé, akikről még a XVII. században is gyakran lekicsinylően nyilatkoztak. Egy korabeli francia szótár a mechanikáról például így ír: "ez a szó, meghatározott mesterségekről beszélve, azt jelenti, ami a szabad és tiszteletreméltó ellentéte: alantas, pórias, a becsületes emberhez méltatlan."[227] De az efféle tevékenység megítélése lassan megváltozik, a gyakorlati problémák megoldására szakosodott mesterek (nyomdászok, üvegkészítők, hadmérnökök, selyemszövők, stb.) szívesen fogadott vendégei lesznek az európai udvaroknak. Persze nem csak hasznos szerkezetek készültek. Sokan csakis gép-tervezetek készítését tartották feladatuknak (pl. Leonardo is), míg mások játékos, vagy hihetetlenül bonyolult feladatokat megoldó automatákat építettek. (Ebben a körben nagy hírnévre tett szert Kempelen Farkas (1734-1804), akinek sakkozó automatája és beszélőgépe a XVIII. századi gépezetépítés csúcsteljesítményei közé tartozik.[228] ) A történelem azonban egy másik XVIII. századi szerkezetnek szánt fontos szerepet: Joseph Ignace Guillotin emberbaráti célokat szolgáló, fájdalommentes kivégzést lehetővé tevő találmányának.

Az egyre nagyobb számban készülő, illetve tervezett hasznos szerkezetek vizsgálata és hasznosítása lett az egyik feladata a XVII. században létrejövő tudós társaságoknak[229] is. Ezekben az intézményekben kedvező lehetőségek teremtődnek a gépezetek építésében járatos mesteremberek és az egzakt elméletek iránt elkötelezett tudós férfiak közös munkálkodására. "A Royal Society dolga: kísérletek révén tökéletesíteni a tudást, a természet jelenségei, valamint a hasznos mesterségek, iparok, mechanikai gyakorlatok, gépek és találmányok tekintetében."[230] Úgy tűnik, ekkor már gyökeret vertek Bacon eszméi: "...édestestvér az igazság és a haszon..."[231]

A tudós társaságok sokszor a gyakorlatban is hasznosítható témák kutatását szorgalmazták, így például a szivattyúzás, a navigáció, a hidraulika vagy a tüzérség problémáinak tudományos elemzését. Szép eredményeket ért el ezen a téren Robert Boyle (1627-1691) híres gáztörvényével, de a nagy Newton is készített számításokat a tüzérség számára, vagy például Leibniz évekig folytatott szivattyúzással kapcsolatos kísérleteket az egyik német bányavidéken.

Másrészt viszont a tudományos megfigyelések számára készítendő egyre precízebben működő gépezetek, műszerek előállítása jelentett komoly kihívást a korszak mestereinek. Ebből a törekvésből is számos fontos eredmény adódott: a távcső, a mikroszkóp, a különféle, egyre pontosabban működő óraszerkezetek, a hőmérő, a barométer és így tovább. A puszta felsorolásból már világosan látható, hogy ezek az eszközök, alkalmazást nyerve, a tudományos kutatásokat rendkívüli mértékben elősegítették.

A tudományos társaságok létrejötte egyértelműen utal a tudomány megváltozott működésmódjára. Megalakulásukkal kezdetét veszi a tudományos tevékenység intézményessé válásának folyamata. Az elszigetelten, egyéni érdeklődését követve, bizonytalan támogatásoknak kiszolgáltatottan, vagy éppen szeszélyének rabjaként dolgozó tudós helyébe fokozatosan tudományos intézmények tagjai és alkalmazottai lépnek. A tudománnyal való foglalatosság egyre inkább közösségi jellegű lesz – hasonlóbb lesz a mesteremberek műhelyeiben, "laboratóriumaiban" zajló tevékenységhez. Megjelennek a tudományos megfigyelések gyors és tömeges ismertetését lehetővé tevő tudományos folyóiratok is.[232] A tudományos intézmények működésük révén a tudományt magát is egy többé-kevésbé jól működő szerkezetté alakítják és hamarosan beindul a modern tudomány gépezete.

Az óraművilág

A tudósok és mesteremberek együttműködésének egyik legmeggyőzőbb "terméke" a korszak gondolkodóit fogva tartó elképzelés: egész világunk, s benne szinte minden teremtmény külön-külön is, hasonlatos egy jól működő óraszerkezethez. A mechanisztikus világkép eme alapvető modellje felfedi a korszak "legtitkosabb" szándékait is. Ugyanis, ha "a természet és a mesterségek termékei között nincs lényegi különbség"[233] , akkor az ember hatalma már ki is teljesedett és érvényesül. Míg Arisztotelésznél a természet az eszmény, amelyet a mesterségeknek követniük kell, ha céljukat el akarják érni, addig itt a viszony fordított: a természetről való elképzelést igazítják hozzá a mesterség termékéhez. És méghozzá a már sokat hangoztatott okból: azért, hogy célját az ember elérje, hogy uralhassa világát. Már Bacon hangsúlyozza, hogy az emberi alkotás nem "majmolja" a természetet, és a mesterségek termékei nem alacsonyabb rendűek a természetéihez képest. Descartes szerint: "nincs semmiféle különbség a kézművesek alkotta gépek és azok között a különféle testek között, melyeket a természet maga hoz létre; ha csak az nem, hogy a gépek hatásait létrehozó csövek, rugók és egyéb eszközök alkotóik kezének arányaihoz igazodva mindig akkorák, hogy látni engedik alakjukat és mozgásukat – a természeti hatásokat kiváltó csövek és rugók viszont általában túlságosan kicsik ahhoz, hogy érzékszerveink felfoghassák őket."[234] Mindezek érvényesek az élettelen és az élővilág testeire is. A növények és az állatok gépek, hiszen nincsen gondolkodó lelkük. Az ember több a gépnél, hiszen lelke – Descartes-nál – nem gépezet. De Lamettrie (1709-1751) azonban már azt írja, hogy:

"A lélek ... hiú szó csupán, semmiféle fogalom nem tartozik hozzá, s a bölcs csak akkor él vele, ha meg akarja nevezni a bennünk gondolkodó részt. Ha a mozgás elvét egyszer megállapítottuk, a lelkes testnek mindene megvan, amire szüksége lehet ahhoz, hogy mozogjon, érezzen, gondolkozzék... A test óra. Órása a friss tápláló nedv... Állapítsuk meg végül bátran, hogy az ember gép, és hogy az egész mindenség egyetlen szubsztanciából áll, amely különféleképpen módosult."[235]

Történészek vitatkoznak azon, hogy vajon Descartes alkalmazta-e gépezethasonlatát az egész világegyetemre is, vagy sem. Mindenesetre sokan mások biztosan megtették ezt. Így például Boyle is. Szerinte a világegyetem hatalmas önműködő gépezet, egy nagy óramű. Továbbá így ír:

"Ha valaki a kerekekre járó óra szerkezetét, különböző részeit szemlélve megismeri, és ha megfontolja azt, hogy ... hogyan hajtja a rugó vagy a súly a kerekek egyikét, ez megint egy másikat, míg azután ezeknek s egyéb részeknek egymást követő mozgása nyomán a mutató a nap helyes óráját mutatja, nos, ez a szemlélő ... bizonyára kellőképpen megelégszik az elmondott eredménynek ezzel a megismerésével, s kevéssé izgatja majd az, hogy vajon a természetfilozófus ezt az időmérő készüléket önmagától való létezőnek, vagy véletlenül létezőnek mondja-e, avagy: vajon belső mozgatóelv mozgatja-e – adott esetben ez a rugó -, vagy külső, amely az óránál a ráfüggesztett súly... Ha a dolgot mechanikailag meg tudja magyarázni, nem annyira arra lesz szüksége, hogy azt mondja: a természet hozta azt létre, mint inkább arra, hogy ... kijelentse: az óra az időt nem a szerkezet jóvoltából, hanem a mesterség segítségével mutatja, mert ... nagyon is jól megérti majd, hogy azoknak a részeknek, amelyekből a gépezet összeáll, elhelyezésük, szövevényük és mozgásrendjük által az a rendeltetésük, hogy az említett eredményt létrehozzák."[236]

Az óramű hasonlatot rendszeresen alkalmazták tudományos és világnézeti problémák tárgyalása során. Ez történt a korszak egyik érdekes vitájában is, amelyben Leibniz és Newton nézetei csaptak össze. Newton és Leibniz valójában elég sok kérdésben álltak szemben egymással, például a differenciálszámítás felfedezésének elsősége ügyében is, de filozófiai szempontból kétségtelenül az a nézeteltérésük a legfontosabb, amelyik Leibniz és Clarke levelezésében jelent meg.

Leibniz és Samuel Clarke levelezése 1715-ben és 1716-ban zajlott. Történészek szerint Clarke lényeges kérdésekben Newton szócsöve volt, mindig vele egyetértésben írt. A levelezésnek Leibniz halála vetett véget. A levelezés fontosabb témáiról Newton és Leibniz már harminc évvel korábban is írtak, Newton a Philosophiae Naturalis Principia Mathematicaban 1687-ben, Leibniz pedig a Metafizikai értekezésben 1686-ban. A levélváltásnak tehát semmiképpen sem tudományos eredményeik ismertetése volt a célja, hanem elsősorban filozófiai, természetfilozófiai kérdések körül forgott.[237]

Így például Newton szerint a fizikai folyamatokban gyakran megfigyelhető az erő elpazarlódása súrlódás révén. Ugyanakkor szeretné érvényben tartani az erő megmaradásának valamilyen törvényét is. Ezt úgy látja elérhetőnek, hogy feltételezi Isten rendkívüli beavatkozását a folyamatokba, amellyel pótolja az elveszett erőt s így hozzájárul az erő megmaradásához. Leibniz erőteljesen támadta Newton magyarázatát. Szerinte az erő megmaradásához nem kell semmiféle isteni beavatkozás, pótlás, efféle. Ha Isten beavatkozna a dolgokba, akkor lehetnének csodák is. Sőt, így tudományosan megmagyarázhatatlan csodákra alapoznánk a természetes folyamatok tudományos megértését. Ez semmiképpen sem volna helyes.[238] Továbbá az is fontos, hogy nemcsak a tudományosság szempontjából kell elutasítani Newton eljárását, hanem filozófiai, ill. teológiai szempontból is. Mint 1715. novemberi első levelében írja, Newtonnak és követőinek különös felfogásuk van Isten tevékenységéről, mivel "az Ő doktrínájuk szerint a Mindenható Istennek időről időre fel kell húznia óráját: különben az megszűnne mozogni. Úgy tűnhet, hogy Isten nem rendelkezett a szükséges előrelátással ahhoz, hogy örök mozgással lássa el művét. Sőt, mi több, ezek szerint az urak szerint az Isten által készített gépezet olyan tökéletlen, hogy tisztogatnia kell azt most és később is rendkívül gyakorta, valamint javítania is kell, ugyanúgy, ahogyan egy órásmester javítja a munkáit."[239] Vagyis Isten tökéletességével nem fér össze, hogy az általa alkotott gépezet ne működjön tökéletesen; sőt, ráadásul még állandó munkával is terhelje tökéletes alkotóját. Clarke ezzel szemben rámutatott, hogy a Leibniz által képviselt deista álláspont valójában rejtett ateizmus, hiszen Istent kizárja a világból, azáltal, hogy nem szán neki semmilyen állandó szerepet világunkban, hanem mindössze a teremtés egyszeri aktusával hozza kapcsolatba.

Nagyon jellegzetes, ahogyan érveléseikben használják az óramű hasonlatot. Mindketten óraműről beszélnek, de eltérő világfelfogásuk alapján másképpen értik azt. Leibniz, aki franciául írt, mindig montre-t mond, ezt Clarke mindig watch-nak fordítja angolra, míg Clarke az isteni óraművet clock-nak mondja. Nem véletlenül. Akkoriban a clock nem csak időmérő szerkezetet, hanem bármilyen mechanikai automatát jelentett. Megkülönböztették a műszerészek által készített clock-okat a tudósok által fejlesztett és tudományos célra használt watch-tól. A műszerész-clock inkább egyszerű szerkezet volt, mint például a toronyóra, ami vasból és bronzból készült és a XVIII. században főként patkolókovácsok készítették. Ezek a szerkezetek nem voltak nagyon pontosak: a XVII. század közepére kb. napi 7 perces pontossággal jártak. (Jellemző, hogy csak a XVI. század során szerelték fel őket percmutatókkal.) Valaki állandóan felügyelte a működésüket, ez az ember, a toronyőr, gyakran felmászott a toronyba, naponta kétszer felhúzta a szerkezeteket, időnként kézzel kellett igazgatnia, javítgatnia az órát. A clock technológia fejlődése tette lehetővé a tudományos órák konstrukcióját. A pontosabb csillagászati órák, vagy a mechanikus planetáriumok szerkesztői persze nem kézművesek voltak, vagyis nemcsak azok. Ezekben az esetekben is összekapcsolódott a kézművesek és a tudósok munkája. Fontos újítást jelentett Huygens inga-órája és Hooke spirálrugós órája. A watch-ok hamarosan elég pontosak lettek, de drágák. A XVIII. század közepén egy napi 1 perc pontosságú óra például hússzor annyiba került, mint egy közönségesebb, 2 perc pontos szerkezet.[240]

Figyelemre méltó, hogy Newton és Leibniz jellegzetesen eltérő világképeiket ki tudták fejezni az óraművilág hasonlatán belül maradva. Mindez elég jól illusztrálja a mechanisztikus világkép hatékony alkalmazhatóságát, működésének módját és szemléletmódjának jelentőségét. A mechanisztikus világképpel összhangban lévő álláspontokat tudományos kérdésekben nagyrészt a már eddig is említett tudósok működtették és vitték sikerre: Boyle, Newton, Leibniz, Huygens, Johann Bernoulli (1667-1748), s mások tevékenysége révén kibontakozik az újkor tudományos forradalma. Az e forradalomban felemelkedő új fizika, centrumában a newtoni mechanikával, vitathatatlan tekintélyre tesz szert. (Felhívnánk a figyelmet rá, hogy ezek szerint a newtoni mechanika is a mechanisztikus világkép működésének terméke és nem fordítva áll a dolog. Fontos figyelembe venni azt is, hogy a mechanika korabeli elméletei közül azokat, amelyek nem voltak összhangban a mechanisztikus felfogással, a korszak gondolkodói elvetették, s ennek következtében emelkedhetett ki Newton elmélete, azáltal, hogy a lehető legteljesebb mértékben megfelelt annak.[241] A newtoni elgondolások elterjedésével a mechanisztikus világképnek és a mechanika világképének – amit néha mechanikai világképnek is mondunk – a megkülönböztetése már nem lényeges, esetenként nem is lehetséges.) Ennek a tekintélynek az alapja egyrészt az új módszerek eredményes működtetése következtében radikálisan gyarapodó tudás, másrészt az új ismeretek természetében és következményeikben megmutatkozó világnézeti tartalom: ez egy hatékony tudás, a világ minden összefüggése felfedhető és figyelembe vehető, az ember képes rá, hogy a természetet megértse és szolgálatába állítsa. A mechanisztikus világképnek a tudományos forradalom eredményeit figyelembe vevő, s annak világnézeti tartalmait is – esetenként még következetesebb formában – vállaló változatait megtalálhatjuk a felvilágosodás filozófusainak munkáiban. Talán Holbach fogalmaz a legvilágosabban:

"A világegyetem, minden létezőnek ez a hatalmas foglalata, sehol másból nem áll, mint anyagból és mozgásból. Teljes egészében okok és okozatok hatalmas és hézag nélküli láncolatának mutatkozik... Sokféle és végtelen sokféle összetételű anyag szünet nélkül különféle mozgást fogad be és mozgást kelt. Ez anyagoknak a különféle tulajdonságai, különféle kombinációi, különféle működési módjai ...alkotják a dolgok lényegét. A létezők így lényegük különbözése szerint különféle csoportokra, rendekre vagy rendszerekre oszlanak és ezeknek összessége az, amit természetnek nevezünk. Vagyis a természet, a szónak legáltalánosabb értelmében, nagy egész, mely a különféle anyagokból, ezeknek különféle kombinációjából és különféle mozgásából tevődik össze."[242]

Harmadik fázis – a gyakorlati program

A mechanisztikus világkép, mint a polgári értékrend tipikus hordozója a XVII. század folyamán előbb a filozófiában, majd a tudományokban jutott érvényre s mindkét területen radikális változásokat eredményezett, de a gyakorlati életbe alig tudott behatolni. Természeti, társadalmi és a gondolkodást gúzsba kötő kényszerek sokasága akadályozta a kívánatosként elképzelt uralmi viszonyok gyakorlati létrehozását. A polgári forradalmak által elfogadtatott új politikai viszonyok és az új tudományosság által inspirált és bátorított új technológiák együttes hatásaként – elsőként a XVIII. századi Angliában – azonban gyakorlatilag is végbemegy a termelési rendszereknek egy olyan radikális átalakulása, amit méltán lehet ipari forradalomként azonosítani. Ahogyan Bernal elemzésének alapján mondhatjuk: az új társadalmi viszonyok és az új tudományosság, vagyis a kapitalizmus és a modern tudomány hatékony együttműködését figyelhetjük meg a modern ipari társadalom kialakítása érdekében.[243] A népesség, a városlakók aránya, a mezőgazdasági és az ipari termelés (mindenekelőtt a textiliparban, a bányászatban és a kohászatban tapasztalhatóan) egyaránt ugrásszerű növekedésnek indulnak[244] , felidézve azt az élményt is, amit Bacon és Campanella olyan csodálattal ecseteltek. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a legjelentősebb hatásokat kiváltó találmányok (a fonó- és szövőgépek és a gőzgép is) nem a tudományos eredmények közvetlen hasznosításán alapultak, hanem inkább azok tágabb környezetében jönnek létre. (Például Watt (1736-1819), a gőzgép tökéletesítője, a glasgow-i egyetemen technikusként dolgozott.)

Az ipari forradalom által létrehozott modern ipari társadalommal a polgári fejlődés gyakorlatilag elérte célját, megvalósítva a független és szabad polgárok ama közösségét, mely lényegi tevékenységeként kibontakoztathatja az ember természet feletti uralmát. Ezzel a XVIII. század folyamán a mechanisztikus világkép uralkodó világnézetként az élet minden területén egyértelműen érvényre jut.

2.2. A mechanisztikus világkép megjelenése a tudományokban

A mechanisztikus világkép uralkodóvá válása világosan megnyilvánul a korabeli tudományok szemléletmódjának mechanisztikus jellegében és fejlődésük sajátos tendenciáiban. A XVIII. századi tudományos gondolkodásban a mechanisztikus szemléletmódot legjellegzetesebben képviselő newtoni mechanika lesz a tudományosság mintaképe. Hatása alatt alakul ki a fizika több diszciplínája, alapvetően befolyásolja az ezekben az évtizedekben kifejlődő tudományos kémia jellegét és döntő mértékben hozzájárul az élővilágról kialakított korabeli elgondolásokhoz is.

2.2.1. A mechanisztikus fizika világképe

A mechanika esetében sikeres eljárásokat hamarosan alkalmazni tudták a fizika minden jelenségkörére, így a gázokra, folyadékokra, az elektromos, mágneses, optikai és égi mechanikai problémákra is. Ebben a folyamatban lényeges szerepet játszott az is, hogy a mechanika kialakulásával párhuzamosan létrejött a differenciál- és integrálszámítás.

A mechanika olyan objektumokat definiál, amelyek egyszerűek, vagyis egy-két adattal maradéktalanul jellemezhetőek, nincsenek belső szabadsági fokaik, vagyis nincsen belső szerkezetük, adottságaik változatlanok, környezetüktől jól elkülönülnek, egymással való kapcsolataik egyneműek, jól definiáltak (pl. erőként), az ilyen objektumokból felépített rendszer szerkezete átlátható, az egész rendszer természete nem tér el az objektumétól. A lehetséges változások csakis a környezet hatására mehetnek végbe, de fontos az is, hogy amíg egy mechanikai objektum az egyik relációban pusztán elszenvedi a környezet hatását, ugyanakkor egy másik szituációban maga válik környezetté s így az objektum-környezet viszony teljesen viszonylagos. (Ezt a viszonylagosságot is tartalmazza Newton III. törvénye.) A mozgás a mechanikai objektum egyik állapota, ami változatlan környezetéhez viszonyítva értelmezhető.

Az ily módon elgondolt világ leírásához lehet konstruálni alkalmas matematikai nyelvezetet. A matematikának, mint a természet leírására szolgáló nyelvnek Galilei és Descartes által szorgalmazott fejlesztése Newton és Leibniz munkássága révén alapvető eredményeket produkált. A differenciál- és integrálszámítás módszerei a változó mennyiségek matematikai kezelését is lehetővé tették.[245] Így a mechanikai elméletben alkalmazott állandó és változó mennyiségek értelmezése egységes matematikai leírást kaphatott, amelyben számokkal és az azokon értelmezett függvényekkel minden mechanikai probléma világosan megfogalmazhatóvá, s igénybe véve az aritmetika és a matematikai analízis eljárásait, tanulmányozhatóvá vált. A newtoni mechanika efféle célokra alkalmasabb formáját előbb Leonhard Euler (1707-1783) alakította ki, aki újrafogalmazta a newtoni tömegpont-mechanikát, majd pontrendszerekre, merev és rugalmas testekre és folyadékokra is alkalmazható változatait dolgozta ki. De alig valamivel később Joseph Louis Lagrange (1736-1813) már az analitikus mechanika ma is használatos változatát állította elő. Lényegében azt mondhatjuk, hogy a XVIII. század végére a newtoni mechanika elvei, összekapcsolva a matematikai analízis fejlettebb változataival, lehetővé tették az egész fizikai világ egységes, kvantitatív leírását. Ebben a világban minden érthető, kiszámítható. A gondolkodás előtt nem maradhat semmi rejtve; a jövő, akárcsak a múlt, a világ pillanatnyi állapota és az ismert mechanikai törvények által egyértelműen determinált. Semmi sem vonhatja ki magát az univerzális determináció hatálya alól, minden szükségszerűen történik úgy, ahogy történik, a valóságban véletlen nincsen, ha mégis véletlennek tűnik valami, akkor ott tudatlanságunk mutatkozik meg. Egy elegendően körültekintő, figyelmes és jól számoló lény előtt múlt és jövő egyaránt feltárul, számára minden teljesen és egyértelműen megismerhető. (Erre a feladatra lenne képes például a Pierre Simon Laplace (1749-1827) által elképzelt lény, az un. Laplace-démon.)

Ugyanezt fogalmazza meg filozófiai nyelven Holbach is:

"a világegyetemben minden összefügg: ez hatalmas láncolata az okoknak és okozatoknak, melyek szüntelenül egymásból következnek. Hacsak kicsit is gondolkozunk, fel kell ismernünk, hogy minden, amit csak látunk, szükségszerű és nem létezhet másképpen. Minden, ami látható vagy láthatatlan, meghatározott törvények szerint működik..."[246]

De Holbach számára ez a determináltság univerzális filozófiai alapelv, vagyis amellett is érvel, hogy ugyanígy meghatározottak a társadalom mozgásai is, például:

"...nincs a forradalomban rombolóként vagy áldozatként résztvevőnek egyetlen tette, egyetlen szava, egyetlen gondolata, egyetlen akarása, vagy egyetlen szenvedélye, amely ne volna szükségszerű, amely ne hatna előírt módon, amely elkerülhetetlenül ne érné el a maga hatását... Mindez világos lenne egy olyan értelem számára, amely ismerné és áttekintené a forradalom szereplőinek összes testi és lelki akcióit és reakcióit."[247]

Sőt, Holbach számára az is fontos, hogy a természeti és társadalmi folyamatok egymással is összefüggésben állnak. Ezt írja például: "Talán Líbia sivatag terein gyülekeznek annak a viharnak a kezdetei, mely a szelek szárnyán hozzánk érkezik, megváltoztatja atmoszféránkat, és befolyásolja egy olyan ember vérmérsékletét és szenvedélyeit, aki adottságai révén sok emberre tud hatni, és aki saját kénye-kedve szerint fog dönteni nemzetek jövendő sorsáról."[248]

2.2.2. A tudományos kémia létrejötte

Az anyagok természetére, tulajdonságaira, átalakulási folyamataira vonatkozó, ősidőkre visszanyúló tapasztalatok rendkívüli sokaságát értelmezik a különféle indíttatású és sikerességű alkimista eszmék történeti változatai.

Az efféle tapasztalatok gyakran az emberek mindennapi életéből eredtek, mint például a sütés, a főzés, az erjedés, a megbetegedés vagy a gyógyulás esetében, vagy a különféle technológiák (mint például a fazekasság, a bányászat vagy a kohászat) létrejöttével, működtetésükkel és javítgatásukkal voltak kapcsolatosak. Ezek a különféle hasznosítható, gyakran mesterségekhez, technikákhoz kötődő ismeretek alkották a kémiai ismeretek egyik jelentős csoportját. Ezektől jól elkülöníthetők voltak azok az eljárások, elgondolások, amelyektől hangsúlyozottan nem gyakorlati hasznot reméltek, hanem teoretikus, gyakran spekulatív, esetenként misztikus célok (bölcsesség, örök ifjúság, tökéletesség, stb.) megközelítését. Mindazonáltal a két szférának vannak közös részei: anyagok, kísérleti eljárások és eszközök, továbbá eredmények is. A különböző korokban kidolgozott alkimista értelmezések időnként a spekulatív célokat, máskor a gyakorlatias célokat követték s természetesen gyakorta egyaránt reflektáltak mindkét ismeretszféra eredményeire. Ezért az egyik alkimista tan inkább tűnhet tudományosnak, míg a másik teljesen misztikus lehet.

A mechanisztikus világkép kibontakozásával összhangban zajló folyamatban megfigyelhetjük, hogy a XVII. századtól kezdődően egyrészt előtérbe kerülnek, felértékelődnek és nagymértékben szaporodnak a gyakorlatban is hasznosítható kémiai ismeretek, hiszen ezek révén elérhető valaminő konkrét cél, megvalósulhat valamiféle emberi uralom. Másrészt a misztikus tanok elleni küzdelem s a racionális magyarázatokra való erőteljes törekvés következtében elvetik az alkimista tanítások spekulatív elemeit s más tudományágak – persze mindenekelőtt a newtoni mechanika – módszereit követve próbálják értelmezni a kémiai jelenségeket. Mindezek következtében a XVIII. század végére létrejön a racionálissá tett, modern értelemben is tudományosnak tekinthető kémia.

A modern kémia kialakulásánál is észrevehetjük a mechanisztikus világkép fejlesztőinek – korábban is említett – két elkülönülő táborát: a gyakorlati problémákra érzékeny, tevékeny kísérletezőt, aki mindenekelőtt műhelyében, laboratóriumában otthonos, és az inkább a tudomány, a filozófia berkeiben járatos tudóst, aki az eredmények rendszerbe foglalásában érdekelt. (Persze ebben a csoportosításban is sok az átfedés.) Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a XVII-XVIII. század során sok gyakorlati kémiai problémát megoldottak, főként olyanokat, amelyeket a textilipar (kénsav és szódagyártás), a kohászat (a faszenet szénnel helyettesítő technológiák), vagy a bányászat vetettek fel; anélkül, hogy a problémák egy egységes kémiai elméletbe illeszthetők lettek volna. (Ugyanolyan folyamatról van itt is szó, mint amit már a gépezetépítő feltalálók esetében is említettünk.) Ezeknek a munkáknak sok felfedezés lett a mellékterméke, sok új elemet fedeztek fel (kobalt, mangán, nikkel, urán, tellúr, klór, hidrogén, nitrogén), sokat változtak az analízis módszerei, a reakciók lezajlásának leírására un. affinitási táblázatokat szerkesztettek, és így tovább.

Másrészt döntő jelentőségre tett szert a mesterségek és a tudomány képviselőinek közös munkálkodása révén végbement "pneumatikai forradalom",[249] a gázok vizsgálatában való lényeges haladás. Ennek a fizikában és a kémiában egyaránt olyan lényeges következményei lettek, mint a vákuum felfedezése, vagy a gázok közötti minőségi különbségek megállapításával a reakciók anyagmérlegének radikális pontosítása. Kitűnt, hogy a levegő (és hamarosan a víz is) felbontható s így nem lehet elem. Az égés változatainak megfigyelése az oxigén felfedezéséhez vezetett.

A XVII-XVIII. század kémikusainak ezen tapasztalatok értelmezésére kifejtett elgondolásait át- meg áthatották a mechanisztikus világfelfogás eszményei. A kémiai tapasztalatoknak, mint kizárólag anyagi folyamatoknak a megértéséhez – egyre nagyobb tudatossággal – alkalmazták az anyag megmaradásának elvét. A kémiai folyamatok során az anyag szerkezete, elrendeződése változik meg, valamilyen "mélységig". A folyamatokban változatlannak tekinthető összetevők a kémiai elemek. A változásokat, a változásokra való hajlamot, a kémiai affinitást is mechanikai elvek alapján próbálják értelmezni, például maga Newton is, vagy egy más modell alapján Rogerius Josephus Boškovic (1711-1778). Az égés flogisztonelmélete a mechanisztikus felfogáshoz híven egy külön anyagfajta feltételezésével nyújt magyarázatot: az égés flogiszton-leadás. (A termikus jelenségek magyarázatához egy további anyagfajtát, a hőanyagot fogják majd bevezetni. Ezekben az elgondolásokban az a fontos, hogy a gondolkodók – amennyire képesek rá – az érthetetlen jelenségeket meg szeretnék szabadítani misztikus vonásaiktól, s a mechanika eszközeivel hozzáférhető létezővel, valamilyen anyagfajtával reprezentálják őket.)

A mechanisztikus természetszemlélet alkalmazhatóságát a kémiában Robert Boyle hirdette meg a The Skeptical Chymist című 1661-ben megjelent munkájában.[250] Kémiai elemtana azonban nem annyira gyakorlatias, mint inkább filozófiai indíttatású. Mihail Vasziljevics Lomonoszov (1711-1765) a fizikai és kémiai szemléletmód összekapcsolására törekedett s a mesterség és tudomány szempontjait is együtt kívánta alkalmazni. Az elemekre vonatkozó elgondolása közel áll John Dalton (1766-1844) atomelméletéhez, a vegyülés mechanikai értelmezését szorgalmazta. Jelentős hatása azonban nem neki, hanem a francia Antoine Laurent Lavoisier-nek (1743-1794) lett. Lavoisier a modern kémia megalapozójának számít, főműve a Traité Elémentaire de Chimie, amely 1789-ben jelent meg, a kémia Principiájának tekinthető. Lavoisier is a tömegmegmaradás elvét követte, és elemtanában következetes mechanicista álláspontot foglalt el: az elemiségnek gyakorlati kritériuma van. Elem az, ami a kísérleti tapasztalatok alapján a kémiai folyamatokban nem változik. Az égésre vonatkozó oxigénelméletének alapján a savak, bázisok, sók többségét jól el lehetett különíteni, reakcióikat egyértelműen ki lehetett kalkulálni. Így a kémiai folyamatok is beilleszthetőkké váltak a mechanisztikus világ kiszámíthatóan működő hatalmas gépezetébe.

2.2.3. Az élővilág a mechanisztikus világképben

Annak ellenére, hogy "a XVIII. század végéig nincsen pontos határ az élőlények és a dolgok között ... az élő törés nélkül folytatódik az élettelenben"[251] , s így az élővilág objektumai is nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetők a mechanikai világrendszerbe, talán mégis érdemes megemlíteni néhány sajátos szempontot az élővilág mechanisztikus értelmezésével kapcsolatban is.

A XVII-XVIII. század sok új felfedezése értelmezhető volt a gépezetnek tekintett élőlények "szerkezetének" feltárásaként, mintegy saját hozzájárulásával is megerősítve a mechanisztikus világkép paradigmájának érvényességét. Kétségtelenül ilyen szerepet is játszott William Harvey (1578-1657) leírása a vérkeringés mechanizmusáról. Továbbá ebből a szempontból is érdekes Hooke mikroszkóppal végzett megfigyelései alapján kialakított véleménye az élők sejtes szerkezetéről. A sejtnek az élő végső , tovább már nem osztható elemeként való felfogása az élő szerkezetét hasonlóan elgondolhatóvá teszi a fizikai vagy kémiai anyag szerkezetéhez.

A látható struktúra analízise nem csak az egyes egyedek szerkezetének elemzésében, de a fajok azonosításában, a különféle fajok egymáshoz való viszonyának megállapításában is alapvető szerepet kapott a korszakban. A svéd Karl von Linné (1707-1778) az élő fajok osztályozásának, a taxonómiának a megalapítója. Körülbelül hetvenezer fajt sorolt rendszerbe, pusztán a megfigyelhető eltérésekre alapozva. Felfogásában minden faj stabil természettel rendelkezett, fejlődésről, vagy akár csak kihalásról nem lehetett szó.[252]

2.3. A mechanisztikus szemléletmód korlátai

A mechanisztikus világkép a XVIII. század végére uralomra jutott. A filozófiában a felvilágosodás eszméinek dominanciája figyelhető meg. A felvilágosodás eszményeit társadalmi forradalmak kísérlik meg a valóságba átültetni. A kialakuló modern polgári társadalom polgárait függetlennek, szabadnak és egyenlőnek tudja.

A mechanisztikus felfogás világmagyarázatában érvényre juttat egy, a megfigyeléseken alapuló racionális elgondolást. Az egész világ egyszerű elemekből felépíthető, átlátható, maradéktalanul megérthető, összefüggő rendszer. A rendszer működése minden vonatkozásban követhető és kiszámítható. A rendszer és elemei tanulmányozása során elvben mindig választható egy helyes módszer, a helyes módszer, amelyet követve feltárul a dologra vonatkozó igazság.

A modern polgári viszonyok a társadalomban s a racionális tudományos törekvések a gondolkodásban együtt biztosítják a polgári értékrend univerzális érvényesülését: az ember uralmát a természet, a társadalom és saját természete felett. Az ember saját sorsának ura lehet.

"Ámde a teljesen felvilágosult Föld a győzelmes Balsors fényében ragyog."[253]

Az ember uralmának jelei mellett hamarosan feltűnnek az ember nem-uralmának, elidegenedettségének tünetei is.

A figyelmes szemlélő számára kétségesnek tűnik az ember korláttalan aktivitására és a természet végletes passzivitására alapozott uralmi szituáció fenntarthatósága. Már néhány XVIII. századi gondolkodó számára is világos, hogy az anyag nem tekinthető pusztán passzív tényezőnek, hanem önmozgása, és "érzékelő képessége" van[254] s ebből következően a természetben változás és fejlődés figyelhető meg. A különféle tudományok eredményeiből hamarosan kitűnik, hogy az élővilágnak, a Földnek, sőt, az egész kozmosznak története és fejlődése van. A mechanisztikus világfelfogásba ez az adottság semmiképpen sem illeszthető bele – a fejlődés értelmezése ennek a fogalomkörnek a túllépésére késztet.

Az ember aktivitásának korlátai is egyre nyilvánvalóbban megjelennek. A nem-tudáson illetve a nem-törődésen alapuló, a természeti környezetet pusztító technológiák már a XVIII. századi Angliában gondokat okoznak.

Az ember természet és társadalom feletti uralmának gyakorlati működtetése során kitűnik, hogy az a fajta tudomány, amelyik az ember uralmát szolgálva fejlődik ki, nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket, s mégsem tesz a hatalom birtokosaivá bennünket, hiszen sok dologra, mindenekelőtt a haszonnal éppen nem kecsegtető aspektusokra teljesen érzéketlen. Jól mutatja ezt, hogy fejlődésének egy valamivel későbbi szakaszában

"...elfoglalván a felvilágosult ész bírói székét, már nem pusztán tiltja az intelligibilis világokba való kirándulást, hanem értelmetlen fecsegésnek tartja... A gondolkodás eltávolodása a tényszerű feldolgozásának feladatától, tehát az éppen létező bűvköréből való kilépés ... őrületnek és önpusztításnak tetszik a szcientikus érzület számára..."[255]

A létünket mindenekelőtt meghatározó, aktuálisan fennálló viszonyok feletti uralkodásunk kényszere miatt, valójában az éppen létezőnek való behódolás lesz a modern világ alapelve. Horkheimer és Adorno többször idézett könyvében világosan megmutatja, hogy a modern világ (manapság népszerű szóval a modernitás) nem csak az uralom vonatkozásában, hanem ebben a nemkívánatos értelemben is kibontakoztatja a felvilágosodás rejtett totalitárius jellegét, s a felvilágosodás ragyogó eszméit a fasiszta ideológia támaszaivá alakítja át. Az összefüggéseiből kiragadott ismeret, a kontextusától függetlenített tudás, a konkrét társadalmi környezettől elválasztott modern tudomány könnyen elveszíthet minden orientációs lehetőséget s így a pusztán az uralom érdekében működtetett ész az esztelen uralom lehetőségét valósítja meg. Akár még úgy is, mint végletes változatban a fasizmus körülményei között, amikor

"az uralom véres céljának a teremtmény csak anyagául szolgál... A természet szart se ér. Joga kizárólag a rafinált erőnek van, mely képes a túlélésre. Ez az erő maga is ismét csak természet; a modern ipari társadalom egész kiagyalt gépezete puszta természet, mely önmagát tépi szét. Nincs már olyan közeg, mely kifejezésre juttathatná ezt az ellentmondást... Az emberek oly radikálisan elidegenedtek egymástól és a természettől, hogy már csak azt tudják, hogy mire használják egymást, és mivel ártsanak egymásnak."[256]



[212] 193 Néhány javaslat az eddig idézett műveken kívül: Helvetius: Az emberről, értelmi képességeiről és neveltetéséről (Tankönyvkiadó, Budapest 1962); Diderot: Válogatott filozófiai művei (Akadémiai, Budapest 1983); J. O. de La Mettrie: Filozófiai művek (Akadémiai , Budapest 1981); Voltaire: Filozófiai ábécé (Európa, Budapest 1983); Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek (Magyar Helikon, Budapest 1978); Condillac: Értekezés az érzetekről (Magyar Helikon, Budapest 1976); Gyergyai A. (szerk.): A francia felvilágosodás – Válogatás Diderot és az enciklopédisták műveiből (Művelt Nép, Budapest 1954); M. Horkheimer-Th. W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (Gondolat-Atlantisz, Budapest 1990).

[213] S. Shapin.-S. Shaffer: Leviathan and the Air-pump .

[214] Id. mű, 344. o.

[215] L. pl.: J. Burckhardt: A reneszánsz Itáliában (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1978) 94-114. o.

[216] Bacon véleményét a Tudás dicsérete című 1592-ben megjelent művéből idézi Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 19-20. o.

[217] Bacon: Novum Organum 27. o.

[218] Szabó Á.-Kádár Z.: Antik természettudomány (Gondolat, Budapest 1984) 149. o.

[219] "A megismerés terméketlen öröme Bacon és Luther számára egyaránt ledérség. Nem az igazság felett érzett kielégülésen múlik a dolog, hanem az 'operáción', a hatékony eljáráson; 'a tudomány valódi célja és hivatása' nem a 'plauzibilis, gyönyörködtető, tiszteletre méltó vagy hatásos beszédben, vagy bármifajta meggyőző érvekben áll, hanem a hatásban és munkában, és az addig ismeretlen részletek feltárásában az élet jobb berendezése és megismerése céljából.'" (Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája c. műve a 21. oldalon idézi Bacont).

[220] Szilágyi Á.: A vágy titoktalan tárgya (Liget, Budapest é. n.), különösen a 30-31. o.

[221] Spinoza: Etika című művében (Gondolat, Budapest 1979) a 253. oldalon olvashatjuk például, hogy

"Az emberi tehetetlenséget az indulatok mérséklésében és megfékezésében szolgaságnak nevezem. Az indulatoknak alávetett ember ugyanis nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni... Itt tehát... a lélek, vagyis az ész hatalmáról szólok, s mindenekelőtt megmutatom, mekkora és milyen az uralma az indulatokon, hogy megfékezze és mérsékelje őket."

[222] Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 50. o.

[223] Uo. 19. o.

[224] Idézi P. M. Harman: Metaphysics and Natural Philosophy – The Problem of Substance in Classical Physics (The Harvester Press, Sussex 1982) 35. o.

[225] Bacon: Novum Organum 75. o.

[226] Idézi: P. Rossi: A filozófusok és a gépek (Kossuth, Budapest 1975) 38. o.

[227] Kempelen F.: Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása (Szépirodalmi, Budapest 1989)

[228] Accademia de Lincei, Róma, 1600-1630; Accademia del Cimento, Firenze, 1651-1667; Royal Society, London, 1662; Académie des Sciences, Párizs, 1666; Berlini Akadémia, 1700; Svéd Akadémia, Uppsala, 1710; Pétervári Akadémia, 1725

[229] Accademia de Lincei, Róma, 1600-1630; Accademia del Cimento, Firenze, 1651-1667; Royal Society, London, 1662; Académie des Sciences, Párizs, 1666; Berlini Akadémia, 1700; Svéd Akadémia, Uppsala, 1710; Pétervári Akadémia, 1725

[230] J. D. Bernal: Tudomány és történelem (Gondolat, Budapest 1963) című könyvében a 290. oldalon idézi Robert Hooke mondatait..

[231] Bacon: Novum Organum 85. o.

[232] Elsőként a Philosophical Transactions és a Journal des Savants 1665-ben. A XVIII. század végére már kb. 50 különféle folyóirat jelenik meg, ezzel mintegy alkalmat adva a korszak tudósainak a kesergésre: megemészthetetlen ez az információtömeg. Vajon mit mondanának manapság a tízezernyi tudományos folyóirat láttán? Figyelemre méltó, hogy a Philosophical Transactions ma is megjelenik.

[233] P. Rossi: A filozófusok és a gépek 130. o.

[234] Descartes: A filozófia alapelvei c. művéből idézi P. Rossi: A filozófusok és a gépek 132. o.

[235] De la Mettrie: Az embergép c. művéből idézi Benedek I. (szerk.): Természettudomány a francia felvilágosodásban (Gondolat, Budapest 1965) c. könyve a 192-196 oldalakon.

[236] R. Boyle: A természet vulgáris fogalmáról című művéből idézi Makkai L. (szerk.): A tudomány forradalma Angliában 164. o.

[237] G. Freudenthal: Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World View (Reidel, Dordrecht 1986) 8. o.

[238] Uo. 58-66. o.

[239] Uo. 57. o.

[240] Uo. 61. o.

[241] Freudenthal idézett könyvében szépen bemutatja ezt a folyamatot.

[242] Holbach: A természet rendszere 18. o.

[243] J. D. Bernal: Tudomány és történelem (Gondolat, Budapest 1963) 323. o.

[244] Nagy D.: Az ipari forradalom, in.: Gólyavári esték. A gondolkodás évszázadai (RTV-Minerva, Budapest 1986) 161-175. o.

[245] K. A. Ribnyikov: A matematika története (Tankönyvkiadó, Budapest 1968)

[246] Holbach: A természet rendszere 44. o.

[247] Uo. 45. o.

[248] Uo. 45-46. o. Talán éppen ezen a ponton lenne érdemes felfigyelni a mechanisztikus eszményeket érvényre juttató felvilágosodás szemléletmódjában rejlő kedvezőtlen tendenciára. Ahogyan Horkheimer és Adorno észrevette:

"Mindaz, ami nem akar igazodni a kiszámíthatóság és hasznosság mércéjéhez, gyanús a felvilágosodás számára. Ha egyszer zavartalanul, külső elnyomás nélkül kibontakozhat, nincs többé megállás... A felvilágosodás totalitárius." (Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 22. o.)

[249] L. Bernal fentebb idézett könyve 343. oldalát.

[250] Hronszky I.-Varga M.: Történeti – tudományelméleti megjegyzések a kémiáról . A kémia újabb eredményei 42. kötet (Akadémiai, Budapest 1978)

[251] F. Jacob: A tojás és a tyúk. Az élők logikája (Európa, Budapest 1974) 48. o.

[252] I. Asimov: A biológia rövid története (Gondolat, Budapest 1972) 58. o.

[253] Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 19. o.

[254] Ezt olvashatjuk például Diderot-nál.

[255] Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 43. o.

[256] Horkheimer- Adorno: A felvilágosodás dialektikája 294. o.