Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

IV. fejezet - A mechanisztikus természetkép kialakulása és kiteljesedése

IV. fejezet - A mechanisztikus természetkép kialakulása és kiteljesedése

Bevezetés - A mechanisztikus természetkép kialakulása és kiteljesedése

(Szilágyi László)

A természetre irányuló európai gondolkodás a XVII. században minőségi változáson ment át. E változások véghezvitele jóllehet zseniális természetkutatók (tudósok és filozófusok, vagy csak egyszerűen: gondolkodók) fáradhatatlan munkájának gyümölcse, tevékenységük sikerében – közvetlenül vagy közvetve – feltétlenül szerepet játszottak a "háttér-változások" is: a társadalom polgári átalakulása, a vallásos élet hihetetlen mértékű felpezsdülése, a XV. század kezdete óta örvendetesen izmosodó technika – hogy csak a legáltalánosabbakat emeljük ki.

Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) még csak jeladás a XVI. század közepén, a tulajdonképpeni kezdet Johannes Kepler (1571-1630) és Galileo Galilei (1564-1642). René Descartes (1596-1650) és Christian Huygens (1629-1695) a folytatás, Isaac Newton (1642-1727) a méltó befejezés. Mindössze három emberöltőre volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a mechanisztikus természetkép, hogy megtörténjen a paradigma-váltás. Némi túlzással ők öten tekinthetők a kopernikuszi fordulat "igazi kopernikuszainak". Ami ez után következik, az már a fejlődés "normál szakaszának" mondható: tökéletesítési törekvések egyfelől, modell-átültetési kísérletek több-kevesebb sikerrel másfelől. Robert Boyle (1627-1691) például az anyagszerkezet kutatásában, J. O. de Lamettrie (1709-1751) az emberi szervezet felépítésében, Thomas Hobbes (1588-1679) és később P.-H. Dietrich Holbach (1723-1789) a filozófiában keresi a mechanisztikus modell alkalmazhatóságát.

Más időléptékű és némileg összetettebb képet kapunk, ha az említett változások metodológiai vonatkozásait vesszük szemügyre. Francis Bacon (1561-1626) kínál először "új módszert", majd nem sokkal később nagy riválisa, Descartes. A helyes megismerés javasolt két módszere azonban nemcsak a régi, arisztotelészi-skolasztikussal, hanem egymással is szemben állt. Bacon empirizmusa a tapasztalat elsődlegességét hangsúlyozza és a megfigyelésekből ill. kísérletekből nyelvi-logikai úton levonható, de ugyancsak a tapasztalat által igazolt következtetések tudományos útját javasolja. Sokan csatlakoznak hozzá, többek között John Locke (1632-1704), aki e módszerből kiindulva komplett ismeretelméletet dolgoz ki. Descartes racionalizmusa ezzel szemben az általánost és szükségszerűt (minden tudományos ítélet feltételét) a gondolkodásban véli felfedezhetőnek. Matematikai ihletésű módszere végső soron a kételkedésmentes, evidens ítéletek alkotását állítja követelményként mindenfajta megismerés számára. Az ő módszere is számos követőre talál, közülük csak két nagy nevet, a panteista Baruch Spinozát (1632-1677) és a monász-elméletéről híres G. Wilhelm Leibnizet (1646-1716) emeljük ki. Természetesen számos kísérlet született a két módszer szintézisére is. Nevezetesnek mondható később Immanuel Kant (1724-1804) ún. kriticizmusa, mely empirizmus és racionalizmus ellentétét az appercepció eredeti szintetikus egységének fogalmában vélte feloldhatónak.

Melyek a mechanisztikus természetkép főbb jellemzői?

Először talán monizmusára mutatunk rá, melynek a földi és égi világ közé emelt évezredes falakat sikerült ledöntenie. Martin Luther (1483-1546) "Asztali beszélgetések" című munkájában megrója Kopernikuszt azért, mert a gigantikus tömegű Földet az éteri könnyedségű Nap körül akarja forgatni. De az arisztotelészi fizika tanítása alapján Luthernek igaza van: a Föld mozgása elképzelhetetlen. A heliocentrikusság megértéséhez új fizikára van szükség. Az új fizika számára már természetesen evidens a természet egysége, az égi világ földi rokonsága és fordítva: a földi világ "égi eszközökkel" történő megközelíthetősége.

Szoros összefüggésben az előzőekkel, de más oldalról közelítve: az új természetkép nyomatékosan hangsúlyozza fizika és matematika egymásrautaltságát, a "matematikai fizika" szükségességét. Elég, ha itt pusztán Galilei közismert szavaira gondolunk, mely szerint a természet könyve a matematika nyelvén íratott, betűi háromszögek, körök és más geometriai alakzatok, amelyek ismerete nélkül lehetetlen egyetlen szót is megérteni[197]. Második sajátosságként tehát a matematika központúságra hívnánk fel a figyelmet, egyúttal jelezve azt is, hogy ez a problémakör természetesen jelentékeny hatást fejtett ki a metodológiai diszkussziók síkján, az empirizmus és racionalizmus vitájában is.

A mechanisztikus természetkép nagyon fontos eleme maga a mechanikai modell, mely szerint a mozgás állapot, melynek megváltoztatásához, nem pedig – mint a régi mechanikában – a fenntartásához van hatóerőre szükség. A térben és időben mozgó természet (közelbe vagy távolba ható) erők hatása alatt áll, az erők ismeretében pedig a természet mozgásai a kívánt irányban megváltoztathatók. Ez a modellváltás, miután gondolkodók egyre nagyobb körében vált elfogadottá és szolgált problémafelvetéseik ill. problémamegoldásaik általános keretéül, joggal nevezhető paradigmaváltásnak.

Látni kell továbbá azt is, hogy a paradigmán belüli kép már korántsem homogén és statikus. A mechanisztikus természetkép képviselői sokszínű, egymással bizonyos kérdésekben élesen szembenálló közösség képét mutatják, és természetesen vannak olyan gondolkodók is (már a XVII. században is, de később még inkább), akik kutatásaikban a paradigmán kívül maradtak, vagy éppen szembehelyezkedtek azzal.

Ami pedig a természetes folyamatok más irányba kényszerítésének ügyét illeti, ez persze régi óhaj. Már a mitológiai Sziszüphosz is azon töri a fejét, hogyan lehetne elérni, hogy a víz ne lefelé folyjon a magasból, hanem felfelé. A mechanikus modell talán első ízben nyújt reális lehetőséget nemcsak a mechanizmusok tanulmányozására, hanem új mechanizmusok létrehozására is. Tehát gyakorlati értéke sem lebecsülendő.

E rész célja, hogy bemutassa ezt a természetfilozófiát, amely tehát a XVII. században keletkezett és hosszú ideig (legalább kétszáz évig) döntő befolyással volt a természettudományokra, sőt, nemcsak azokra. A rész két fejezete kronológiai sorrendben tárgyalja a mechanisztikus természetkép kialakulásának folyamatát és kiterjesztésének-kiteljesedésének főbb állomásait. Ennek során foglalkozik metodológiai kérdésekkel is. Külön fejezetek ismertetik Leibniz és Kant természetfilozófiáját. Az utolsó fejezet pedig az anyagfogalom történeti változásait elemzi Descartes-tól Hegelig.



[197] L. 66-os lj.