Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

1. Természetfilozófiai gondolatok a középkorban

1. Természetfilozófiai gondolatok a középkorban

(Vinkovics Márta)

A középkor kezdetét a római birodalom összeomlásának idejére helyezzük. Ekkor következik be tulajdonképpen a hellenizált világ szétesése is, egyúttal hatalmas területek az arab kultúra befolyása alá kerülnek. Európában pedig új népek találnak otthont. A római állam gyakorlatilag nem létezik többé. A kora középkor komoly kulturális visszaesést jelentett a görög-római világhoz képest. A római kultúra átmentésében fontos szerepe volt az egyháznak, annak ellenére, hogy komoly fenntartással kezelte az antik szerzők gondolatait. Hiszen "pogány" világ- és életszemléletük erősen eltért a kereszténységtől. Mégis, a kereszténység a hellén-római kultúrában jött létre, így annak tudományával, ismeretanyagával és a kort jellemző racionalizmussal szoros kapcsolatban állt. Jól példázzák ezt a tudománytörténetileg értékes, az oktatómunka céljaira írt művek.

A keresztény iskoláknak is készültek tankönyvek, amelyek összefoglalták mind a világra, mind a hitre vonatkozó ismereteket. Így keletkeztek azok az enciklopédikus művek, amelyek közvetítették az antik ismereteket, beleértve a filozófiát is, a kora középkor tanult embere, elsősorban a papság felé. Ilyen volt például Martinus Capelle tankönyve, aki az ismereteken túl a római iskolázás szisztémáját is átmentette a középkorba. Sevillai Izidor püspök (VII. sz.) és az angolszász Beda Venerabilis (VIII. sz.) koruk nagy enciklopédistái.[150] Nagy Károly udvarában dolgozott Alkuin, németföldön pedig Hrabanus Maurus tekinthető elsősorban az ismeretek közvetítőjének.

A kereszténység fokozatosan ismerte meg és gondolta át a görög filozófusok műveit. A korai egyházban, valamint Róma összeomlását követően, elsősorban az újplatonizmus és a sztoicizmus hatottak. Arisztotelész művei közül csak a logikai tárgyú művét, az Organont ismerték, a Metafizika jóval később vált hozzáférhetővé. Fokozatosan tudatosult a platóni és arisztotelészi szemlélet különbsége, s a XIII. században már mindkét irányzatot elfogadta az egyház.

Elmondhatjuk, hogy a filozófia területén az antik gondolkodás krisztianizálódik. Ugyanakkor a keresztény középkori gondolkodás kezdettől fogva, bármely irányzathoz tartozzon, eltér a görögtől, s a különbségek alapvetőek.[151]

a.) Célját tekintve az antik gondolkodás metafizika-centrikus, világmagyarázatra törekedett. A világ, a kozmosz kialakulásáról, a létező világ keletkezéséről, szerkezetéről vallott nézeteiket és a spekulációt nem korlátozta semmilyen mindenekfölött érvényes álláspont. Alapvető sajátosságuk, hogy a vallástól, a mitológiától eltávolodtak.

Ezzel szemben a keresztény gondolkodás teocentrikus. Érdeklődése eltér a "pogány" filozófiákétól. Minden irányzata elsősorban ember és Isten kapcsolatát helyezte a teológiai-filozófiai kutatások középpontjába. Ezt a kapcsolatot elemezték metafizikai, ismeretelméleti és etikai vonatkozásban. A világ keletkezéséről, a kozmoszról pedig a Szentírás alapján gondolkodtak. Így a keresztény középkor filozófiájában kevesebb természetfilozófiai gondolatot találunk, mint a görög vagy római szerzőknél. A teológus filozófusok érdeklődése nem közvetlenül irányult a természetre, hanem a természetfelfogás teocentrikus gondolatrendszerbe épült be.

b.) A természetmagyarázat szempontjából is alapvető az istenfogalom eltérő tartalma a két fajta gondolkodásban. A görög felfogásban Isten tulajdonképpen építőmester, aki anyagból teremti a világot. Az anyag önálló létező. A neoplatonikus rendszerben pedig Isten az egyetlen valódi létező. Lényegében minden teremtményében jelen van. Ezzel szemben a keresztény Isten teremtő, amely nem azonos a teremtményeivel. Az anyagot is Isten teremtette. E gondolatnak a természet értelmezésre is hatása van. A kereszténység Istene kinyilatkoztatja magát a létező világban. A világ, így a természet is, az isteni akarat és értelem megnyilvánulása. Tükrözi a transzcendens Isten célszerű rendjét.

c.) A keresztény világkép hiten alapszik. A teremtő Isten elfogadása, hite tulajdonképpen axiómának is tekinthető minden keresztény világmagyarázat s a lehetséges természetfilozófia számára. Az a híres kijelentés, mely szerint "a filozófia a teológia szolgálóleánya" – tulajdonképpen ennyit jelent.

1.1. A patrisztika – Szent Ágoston természetfilozófiája

Aurelius Augustinus (354-430) a korai keresztény gondolkodás kiemelkedő alakja; tekinthetjük a keresztény világnézet megteremtőjének. Két kor határán élt. Édesapja római centurio, édesanyja keresztény volt. Gyakori jelenség római hivatalnokoknál, hogy a hagyományos és az új hit felé is elkötelezték vagy inkább biztosították magukat. Augustinus hosszú ideig kereste a számára meggyőző világképet. A szellemileg, filozófiailag is mozgalmas kor alapvető irányzatait mind végiggondolta. A sztoicizmus természetközpontú gondolkodásától hamar elfordult. Erkölcsi érzékenységét mutatja, hogy a kor egyik jelentős áramlata a manicheizmus, sokáig hatással volt rá. Ez az irányzat azt kutatta, miképpen lehetséges a világban a rossz? Teremthette-e Isten a rosszat? Később a szkepticizmus gondolatai vonzzák. Végül a neoplatonizmus nyújtott számára meggyőző világképet, s így került közel a kereszténységhez.

Ágoston a keresztény filozófiában a platóni gondolkodás hagyományait folytatta. Célja a keresztény világkép megteremtése volt, amit leginkább a neoplatonizmusra alapozva látott megvalósíthatónak.

Ágoston óriási hatása azonban, gondolatain túl, a műveiben feltáruló személyiségén is alapul. Szenvedélyes, önmarcangoló, útkereső típus. Olyan ember tárul fel a művekben, aki – amellett, hogy mély vallásos hite volt – tudni és érteni akart, akinél tudás és hit nem ellentétesek, hanem egymás feltételei. A hit nála valójában meggyőződés. A tudás, a hit és a jóra való törekvés szerves egységet alkot.

Ágoston természetfilozófiájában az Ige vagy idea, az anyag, a változás és az idő fogalmai a legfontosabbak. Mindenek előtt tételezi, hogy Isten a semmiből teremtette a világot. "Miképpen teremtetted az eget és a földet Istenem?" – teszi fel a kérdést.

"Annyi bizonyos, hogy nem az égben és nem a földön alkottad meg az eget és a földet. Nem a mindenségben alkottad a világmindenséget. Hiszen nem volt tér, ahol létrejöjjön, mielőtt létre nem jött, hogy immár legyen. Nem volt kezedben semmi, hogy belőle az eget és a földet megteremtsed. Honnét is vetted volna, amit nem alkottál, hogy belőle alakíts később valamit. Van-e valami, nem azért létező, mivel létezel? Szóltál tehát, és lettek, vagyis Igédben teremtettél mindent."[152]

Az Ige "csengő és tovairamló szó"[153] , amit elsőként teremtett Isten, és természete szerint a platóni ideáknak felel meg. Az ideák Isten gondolatai. Ő hozta létre az anyagot is, ami önmagában alaktalan, szinte semmi. S ami nekünk a legfurcsább sajátossága, láthatatlan is;

"láthatatlan volt és rendezetlen ... majdnem semmi volt, mert egyáltalán hiányzott alakja."[154]

Hiszen láthatóvá csak konkrét formájában válik. Az anyag puszta lehetőség, amely viszont minden lehetséges formát felölthet. A változások, amelyek a világban végbemennek, éppen ezáltal lehetségesek. A változás azt jelenti, hogy az anyag újabb és újabb formákat ölt fel.

"Arra gyanakodtam, hogy az egyik alakból a másikba való átmenet valami alaktalan tényező ölén megy végbe..."[155]

Ágoston gyönyörű sorokat vet papírra az időről.

"Mi tehát az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom."

Jelen, múlt, jövő az idő tagolódása.

"...ha semmi el nem múlnék, nem beszélnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk a jövő időnek, és ha semmi sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő... Ám de miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik?"[156]

A változás és az idő egymást feltételező fogalmak, így az idő objektív. De Augustinusnál megjelenik az idő mint szubjektív élmény: "Lelkünkkel mérjük az időt"[157] , amikor hosszúnak vagy rövidnek érezzük. Isten és az ideák pedig örökkévalóak. Ezen a szinten tehát nincs idő. A teremtett világ változásai hozzák létre az idő fogalmát.

1.2. Skolasztikus természetfilozófia

A középkori filozófián tulajdonképpen a skolasztikát értjük. Ez a filozófiai irányzat a kolostori iskolákban alakult ki. Isten és világ, hit és tudás kapcsolatával, valamint a létező valóság tartalmával foglalkoztak. Két fő filozófiai irányzatát lehet megkülönböztetni, az úgynevezett a nominalizmust és a realizmust. A két irányzat közötti vita alapja a létező valóság tényleges tartalma volt. Megoszlott a véleményük abban a kérdésben, hogy mi is tekinthető valójában reális létezőnek, az egyes dolgok vagy a fogalmak. Ez utóbbi a platóni ideák értelmében. A probléma egyszerre filozófiai és teológiai. Olyan, az egyház szempontjából sarkalatosnak tartott hitelveket érintett, mint például a Szentháromság tana.[158]

1. Realizmus. A platóni, újplatonista felfogást követő álláspont szerint az általános fogalmak, az univerzáliák az elsődleges létezők, amelyek mind az emberi tudattól, mind a tárgyi valóságtól függetlenül léteznek (universalia ante rem). Elsődleges létezők, abban az értelemben is, hogy minden konkrét tárgyi lét előfeltételét képezik.

2. Nominalizmus. Ez az irányzat az univerzáliákban csak neveket lát, amelyekkel az ember csupán jelöli a tárgyi világot (universalia past res).

3. Mérsékelt realizmus. Arisztotelész követői a nominalizmus és a realizmus összeegyeztetésére törekedtek. Szerintük az univerzáliák valós létezők, de olyanok, amelyek valójában magukban a dolgokban vannak, mivel a létezők szellemi lényegét képezik (universalia in re).

A platonista és az arisztoteliánus irányzat eltérő természetfilozófiai gondolatokat eredményezett.

A XIII. század elején az oxfordi egyetemen alakult ki egy mozgalom, amely mélyebben érdeklődött a természettudomány iránt, mint a skolasztika általában. Itt alkotta meg Robert Grosseteste (1175-1253) a középkor talán egyetlen igazi természetfilozófiáját. R. Grosseteste arra törekedett, hogy a neoplatonikus emanáció-tannak fizikai jelentést adjon úgy, hogy egyúttal Arisztotelész anyag-forma tanát is felhasználja elméletében. E felfogásban a világ alapeleme a fény, amely Istenből árad ki. Grosseteste filozófiáját fénymetafizikának is nevezik. A fény egyúttal a forma, amely azonban három irányba való terjedése következtében nem egyszerűen a dolgok lényegét alkotja, hanem a kiterjedés is a fény által jön létre. A fény rendelkezik a forma minden sajátosságával, de anyagi jellege is van. Sűrűsödik és ritkul, s a világ rendje ezekből a változásokból alakul ki.

1.2.1. Albertus Magnus

Albertus Magnus (kb. 1206-1286) a skolasztikus filozófia azon képviselője, akiben talán legerősebben élt az az igény, hogy a természetismeretnek megbecsült helye legyen a skolasztikán belül. A természet, a teremtett világ szép – vallotta Albert. De a teológiai, filozófiai gondolkodást meghatározó neoplatonikus rendszer nem sokat segített olyan beállítottságú embernek, aki teológus létére legszívesebben a növények, állatok, kövek, éghajlati jelenségek megfigyelésével foglalkozott. Albert pedig ilyen ember volt. A domonkos rend tudós tanáraként tanított Párizsban és Kölnben, neve elé a "magnus" jelző került a XIV. században. Albert Arisztotelészben találta meg azt a filozófust, akinek a gondolatait összeegyeztethetőnek tartotta az egyház teológiai nézeteivel, s ugyanakkor értelmessé tette számára a konkrét természetkutatást. Munkásságának két kiemelkedő területe volt:

1. Arisztotelész filozófiájáról Albert mutatta ki, hogy nem mond ellent a teológiai nézeteknek. Korábban az egyház attól tartott, hogy Arisztotelész gondolatai panteista irányba változtathatják meg a keresztény világképet. Albert nemcsak Arisztotelészt olvasta, hanem a zsidó és arab kommentárokat is, valamint maga is írt ilyeneket.

2. Albert természettudós is volt. Főleg növény- és állattani megfigyelései voltak jelentősek. A filozófiában és a tudományban egyaránt rendszeralkotásra törekedett. Érdeklődése hasonló volt Arisztotelészéhez. Természettudósi tevékenységét ennek megfelelően elsősorban a megfigyelt jelenségek rendszerezése jellemzi.

Teocentrikus világképet alkotott, amelyben az arisztotelészi és keresztény felfogásnak megfelelően minden létezőnek meghatározott helye és létének meghatározott célja van. A világegyetem központja Isten, a létezés csúcsa, a legfőbb valóság; minden ok és cél hozzá vezet. A földi világ középpontjában az ember áll. A földi világban lényegében minden az emberért van. Ehhez a világhoz Albert szerint a filozófia több szinten tud közelíteni, de elsődlegesen a metafizika oldaláról.

A legáltalánosabb filozófiai diszciplína a metafizika, amely a létezővel foglalkozik. A létező fogalmát Albert nem azonosította egyetlen konkrét dologgal sem, amely térben és időben létezik. A létezés fogalma az, amely Istenből elsőként kiárad. Ez persze tisztán neoplatonista gondolat. Arisztotelész és a neoplatonizmus Albert szemében azonban távolról sem összeegyeztethetetlenek. A világ fogalmi rendje Albert felfogásában is megelőzi a fizikait. E felfogás egyúttal azt is jelenti, hogy a világrend logikus. A logika Albert felfogásában is minden konkrét rendszert megelőz.

A természetfilozófia alapvető feladata Albert szerint sokkal konkrétabb:

"...az ismert hatások valódi okait világosan és bizonyossággal megállapítani és bebizonyítani, hogy ezek az oksági viszonyok egyáltalán nem lehettek volna másképpen."[159]

Tehát az egyedi jelenségek mögötti összefüggések szükségszerűségét kell a természetfilozófiának kimutatnia. Ebben segítségére volt a konkrét természet vizsgálata. Ezzel kapcsolatban a következőket írta:

"A természettudománynak egyáltalán nem az a feladata, hogy mindent átvegyen, amit a természet dolgairól írtak és meséltek, hanem a természetfilozófia szolgálatában, azokat az okokat kell kutatnia, amelyek a természeti jelenségekben hatnak."[160]

Tehát eredeti, elsősorban tapasztalati megállapításokra törekedett, amelyek a természet oksági összefüggéseire vonatkoztak. Albert felfogásában a természetfilozófia a tudományos ismeretekre támaszkodva a természet szükségszerű kapcsolatait fogalmazza meg.

Elsősorban ez az a filozófiai terület, ahol Albert Arisztotelészt tartotta mesterének. Ilyen alapon vallotta, hogy az első mozgató hozott mozgásba minden teremtett dolgot, anélkül, hogy különállása megszűnne. Csak ennek következtében létezhet a világban okság és szükségszerűség. A világ tudományosan vizsgálható viszonyai az ős ok, az első mozgató hatására jöttek létre.

Elfogadta Arisztotelész anyag-forma elméletét.

"A logikából és a metafizikából világos számomra, hogy három féle szubsztancia van: anyag, forma és a kettőből összetett dolgok"[161]

De a természetfilozófiának nem feladata az anyag létrejöttének kutatása, ez a metafizika területére tartozik. A természetfilozófia az anyagból és formából összetett létezőket elemzi.

Foglaljuk össze Albert ismeretelméleti nézeteit. A természet megismerésében a tapasztalatnak tulajdonít kiemelkedő szerepet. "A természetfilozófiában az érzéki tapasztalat nyújtja a legnagyobb bizonyosságot". Valamint: "A megismételt megfigyelésekből adódó tapasztalat a legjobb tanítómester a természetkutatásban"[162]

Arról is ír, hogy mi is az, amit a természetben képesek vagyunk megismerni. Az anyagból és formából összetett természetben, a testekkel rendelkező világban, csak a formáról van ismeretünk. Az anyagról kizárólag a formával való kapcsolatában tudunk.

1.2.2. Aquinói Tamás

Aquinói Tamás (1225-1274) a természetet oly nagyon szerető, s – mai szóval élve – természettudósnak számító Albert tanítványa volt. Mesterétől megtanulta a természet ismeretét s a tudást becsülni. Olyan elméleti rendszert hozott létre, amelyben hit és tudás más értelmezést kap, mint amit a középkor folyamán addig elfogadtak. Megteremtett egy teológiai-metafizikai rendszert, amelyet a gótikus katedrális bonyolult, de szinte tökéletes építményéhez szoktak hasonlítani.

Hit és tudás Tamás szerint két különböző szellemi beállítódást igényel. Léteznek hittételek, misztériumok, amelyek nem abszurdumok, de értelem fölöttiek. Ezek hitet igényelnek. Másrészt viszont Isten léte logikailag, földi ismeretekre alapozva bebizonyítható. Tamás rendszerében a tudás előfeltétel ahhoz, hogy az ész fölötti igazságok megvilágosodjanak.

Tamás nem a természetet vizsgálta, rendszerezte, mint tanítómestere, hanem fogalomrendszert dolgozott ki, amelyen belül a hit igazolható, a valóság pedig értelmezhető. A fogalmak, univerzáliák természetét arisztoteliánus módon közelítette meg. E szerint minden ismeret a tapasztalatból ered, s az értelem az érzéki tapasztalatból teremti a fogalmakat. Ezek nem puszta nevek, nomenek, hanem a dolog lényegét, a formát jelölik. A legelvontabb fogalom, melyet az emberi absztraháló tevékenység létrehoz, a "létezés" fogalma. A "lét" mindent magába foglal: Istent, akinek lényegéhez tartozik a létezés; a legáltalánosabb fogalmakat, az arisztotelészi értelemben vett kategóriákat, amelyek tisztán szellemi léttel bírnak; végül az egyedi létezőket, amelyek összetettek. Az anyagból és formából összetett individuális létezők jelentik a tulajdonképpeni természetet.

A természet értelmezésénél, túl annak metafizikai szerkezetén, a változás, a keletkezés lehetősége foglalkoztatta. Mint tapasztalati igazságot, elfogadta, hogy a konkrét világ, a természet állandó változásban van. Metafizikájában ugyanakkor elméletileg is értelmezi a keletkezés feltételeit. A keletkezéshez három dolog szükséges: 1. A potenciális létező, ami nem más, mint az anyag. 2. Az aktuálisan létezés hiánya. Az anyag még nem vett fel semmilyen formát. Ezt nevezte Tamás "privatio"-nak. "...a priváció csak a keletkezés, de nem a létezés princípiuma..."[163] 3. S végül a forma, ami által az anyag aktuálisan létezővé válik. E három elem egymáshoz való viszonyát a következőképpen elemezte:

"A természetben tehát három princípium van: az egyik a matéria, a forma, és a priváció. Ezek közül az egyik, a forma az, amihez vezet a keletkezés, a másik kettő viszont ahhoz tartozik, ahonnan kiindul a keletkezés. Így a matéria és a priváció azonosak, de fogalmukban különböznek. Ugyanis a fém ugyanaz a dolog, mint amit a megformálás előtt formátlannak nevezünk, de más alapon mondjuk formátlannak. Ezért a priváció nem maga általi, hanem máshoz járuló princípiuma a keletkezésnek."[164]

Ezen túlmenően, más is szükséges a keletkezéshez, hiszen önmagától a potenciális létező nem képes aktuálisan létezővé válni. Szükséges tehát, hogy az anyagon és a formán kívül létezzen valami, ami a potenciális létet valóságossá teszi: ez az efficiens vagy ható ok.

"Szükségszerű, hogy a matérián és a formán kívül legyen még valami princípium, amely cselekszik, és ezt nevezzük efficiensnek, azaz ható oknak, vagy mozgatónak."[165]

Lényegében elfogadta Arisztotelész kozmogóniáját. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartotta, hogy a tudomány új magyarázatokat is létrehoz. Tamás a tudomány tételeit nem tartotta örökérvényűeknek. A hittételek igazsága viszont szerinte nem függ a tudomány tételeitől. A hit racionálisan belátható, de független a földi világ jelenségeinek tudományos magyarázatától. Ez a megoldás, a hit és a tudás elválasztása a tudomány számára is sokkal nagyobb szabadságfokot biztosított, mint a középkor korábbi évszázadaiban.



[150] Vanyó László: Ókeresztény egyház és irodalom (Szent István Társulat 1980).

[151] Aristotelische Erbe im Arabisch-Lateinischen Mittelalter (Herausgeben von Albert Zimmermann, Berlin 1986).

[152] Augustinus: Vallomások (Gondolat Kiadó, Budapest 1982) 350. o.

[153] uo.

[154] uo.

[155] uo.

[156] uo.

[157] W. Totok: Handbuch der Geschichte der Philosophie (Frankfurt am Main 1964-1990).

[158] Albertus Magnus: Ausgewälte Texte (Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt 1981) 11. o.

[159] uo. 15. o.

[160] uo. 162. o.

[161] uo. 5. o.

[162] Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről (Helikon 1990). Bev.: Klima Gyula, 3. o.

[163] uo. 85. o.

[164] uo. 88. o.

[165] E. Friedell: Az újkori kultúra története V. Romantika és liberalizmus (Holnap Kiadó, Budapest 1993).