Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

III. fejezet - Középkori és reneszánsz természetfilozófia

III. fejezet - Középkori és reneszánsz természetfilozófia

Bevezetés a középkori filozófiába

(Vinkovics Márta)

Az európai középkor folyamán a filozófia az ókorban elfoglalt szerepéhez képest metbe került. Amíg a görög-római történelem során a filozófia saját útján haladt, s viszonylag kevés ponton érintkezett a vallással, addig a középkorban a filozófiai problémák lényegében a keresztény teológiához kapcsolódva merültek fel. A kereszténység úgy tekintett a világra, mint isteni műre, amelyben szigorú rend uralkodik, és e rend alapja az isteni terv. Ez a felfogás határozta meg a filozófiai viták tartalmát is. A középkor folyamán teológus és filozófus személyében is azonos volt, amely egybeesés nyilvánvalóan csökkentette a filozófiai gondolkodás önállóságát.

Vita tárgya volt például, hogy emberi értelemmel felfogható-e az isteni terv, valamint szükséges-e a létező világ jelenségeinek, folyamatainak kutatása Isten megértéséhez. Tehát, hogy a tudományok és a világi bölcselet a hit – a legfontosabb érték – szempontjából nélkülözhetetlenek-e.

A filozófia hagyományos lételméleti és ismeretelméleti kérdéseit a teológia szellemébe válaszolták meg. Igaz, a teológia tételeinek, dogmáinak tiszteletben tartása mellett a filozófiai kérdések széles skálájával foglalkoztak, s a kérdésekre adott eltérő válaszok ugyanúgy irányzatokat eredményeztek, mint az antik világban, vagy mint a későbbi évszázadokban, amikor a filozófia a teológiától már független volt.

Teológia és filozófia kapcsolata – ezen a hosszú történelmi koron belül – fokozatosan lazult, és az utóbbi céljában, szemléletében és módszerében lassan függetlenné vált. Az antik világ és a tulajdonképpeni európai középkor határán még egyértelműen a teológiai problémák és kérdésfeltevések domináltak, de a későbbiekben a XII., XIII. században a teológia tételeinek tiszteletben tartása mellett mély filozófiai eszmecserékre nyílt lehetőség.

A középkori bölcselet két legfontosabb korszaka a patrisztika (I-VIII. sz.) és a skolasztika(IX-XVI. sz.) egyúttal teológia és filozófia, valamint teológia és tudomány kapcsolatában is eltéréseket mutatott.

A patrisztika

Ez a teológiai-filozófiai korszak a kereszténység kialakulását követő időszakra tehető. A patres, vagy "atya" megjelölés – Pál apostoltól származik a kifejezés – azokat az egyházi személyeket illette meg, akik a keresztény egyház alapelveit lefektették. A későbbiekben e tanítások nagy részét az egyház szigorúan ortodox módon kezelte.

E kor keresztény bölcseletének egyik alapvető problémája volt, hogy miképpen viszonyuljon az antik vagy "pogány" filozófiához és tudományhoz, amellyel valójában egymás mellett léteztek. Igaz, a keresztény elveket minden területen megkülönböztették a "pogány" világ eszméitől, de Platón és Arisztotelész vagy a sztoikusok a teológia érvrendszerében felhasználható számos gondolatát átvették. Különösen a platóni filozófia volt mély hatással a korai keresztény gondolkodókra. A platonizmus alexandriai változatát, az újplatonizmust tudták elsősorban a keresztény hitkérdések értelmezésénél hasznosítani. Ezt képviselte Alexandriai Kelemen (150-215) és Órigenész (185-253), Boethius (480-524) és Ágoston (354-430).

Ez az a korszak, amelyben a filozófia legkevésbé rendelkezett a problémafelvetés és a válaszadás szabadságával, mindkettő szinte teljes mértékben teológiának volt alárendelve. A teológia és a filozófia tárgyát valójában azonosnak tekintették: mindkettő feladata Istennek, mint abszolútumnak a megragadása volt. De – véleményük szerint – a filozófia csupán az erősen korlátozott lehetőségekkel rendelkező emberi értelemre tud támaszkodni, így a leglényegesebb kérdésekre nem képes feleletet adni, ezek a kérdések csak a hit területén válaszolhatóak meg.

Hit és ész, hit és tudás viszonyának értelmezésében Ágoston tekinthető annak a gondolkodónak, aki az emberi értelemnek és a tudománynak nagyobb szerepet tulajdonított. Hit és ész viszonyát a következőképpen fogalmazta meg: érts, hogy higgy, higgy, hogy érts. E gondolat Ágostonnak azt a törekvését tükrözi, hogy hit és tudás kérdésében ne az ellentétet, hanem az egymásrautaltságot hangsúlyozza.

Skolasztika

Ez az irányzat a latin scolae (iskola) szóból nyerte el nevét, tükrözve, hogy a középkori filozófia szorosan összekapcsolódott az oktatással. A római hagyományoknak megfelelően a hét szabad művészetet tanították (septem artes liberales) két fokozatban. Az alapfokú oktatás, a "trivium" során foglalkoztak grammatikával, dialektikával, retorikával; a középfokú oktatás, a quadrivium keretén belül pedig aritmetikával, geometriával, zenével valamint asztronómiával. A filozófiát már a kora középkortól oktatták a kolostori iskolákban. Kezdetben a trivium tantárgyai között volt a helye, és a dialektika keretén belül tárgyaltak filozófiai kérdéseket. Idővel azonban közvetlenül a szabad művészetek után, de a teológia előtt oktatták.

A teológia elsőbbsége a filozófiával szemben főleg a filozófia feladatának megfogalmazásában tükröződött, amely elsősorban a teológia tételeinek alátámasztása, illetve megvilágítása volt.

Bár a skolasztikus gondolkodás tekintélyelvű, így a Szentírás, az egyházatyák nézetei meghatározóak és megkérdőjelezhetetlenek voltak és teológus filozófusaik vallották a hit magasabbrendűségét az értelemmel szemben, de az emberi értelemnek és világi ismereteknek fontos szerepe volt a meggyőződéses hit alátámasztásában. Például, a legtekintélyesebb skolasztikus, Aquinói Tamás (1225-1274) szerint, "a szent tan nem a hit bizonyítására veszi igénybe az emberi észt, hanem mindannak a megvilágítására, amit ez a tanítás állít." Ez azt jelenti, hogy az emberi ész, igaz nem képes az olyan alapvető hittételek bizonyítására, mint a Szentháromság, Megtestesülés és a Teremtés időbelisége, de képes az értelmezésükre, tartalmuk megvilágítására. Az emberi ész közvetlen és teljes bizonyítékát adhatja mindannak, amit nem a kinyilatkoztatás elvéből kell kikövetkeztetni.

Így ezekben a bölcseleti rendszerekben a teológiai alapvetés ellenére a filozófiai kérdések egész skáláját megtaláljuk, megoldásait meghatározta az a filozófiai alap, amelyre a világmagyarázat épült. Például nyilvánvalóan eltérő világmagyarázat jött létre, attól függően, hogy Platón vagy Arisztotelész elképzelései jutottak jobban érvényre.

A skolasztika korai korszaka (XI.-XII. század)

A kolostori iskolákhoz kapcsolódó egyházi bölcselet jellegét ezekben az évszázadokban meghatározta a keleti egyházszakadás, amelynek következtében Bizánccal gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat. A nyugati egyház gondolkodói évszázadokig nem jutottak hozzá az antik filozófiai irodalom jó néhány fontos művéhez. Ebben az időszakban legtöbbet Ágoston írásait forgatták.

Mégis ezekben az évszázadokban megszülettek a nyugati kereszténység első filozófia tankönyvei, amelyeknek a szerzői egyúttal a kor kiemelkedő teológus filozófusai voltak. Közülük a legjelentősebbek Alkuin (megh. 804), aki Nagy Károly udvari iskolájának skolasztikusa és tanítványa Hrabanus Maurus voltak.

Ebben az időszakban keletkezett platóni, ágostoni alapokon a skolasztika első nagy filozófiai rendszere Scotus Eriugena (kb. 810-877) tollából. Canterbury-i Anselm (1033-1109) pedig már hit és ész összeegyeztetésére tett erőfeszítéseket. Az emberi értelem teológiai elismertségét akarta fokozni, amikor azt vallotta, hogy a hit tételei emberi értelemmel teljesen felfoghatóak. Ez az álláspont sarkalta arra, hogy racionális istenbizonyítékokat alkosson.

A XII. században, a középkori platonizmus egyik fellegvárában, Chartres-ban a korabeli Európa mondhatni természettudományos központja jött létre, ahol matematikai és fizikai kutatásokkal foglalkoztak. Itt történt igazán az első komoly kísérlet a hit és a természettudományos gondolkodás összeegyeztetésére.

A középkoron végigívelő, már elsősorban filozófiai vita, a XI. században indult meg. Ez az úgynevezett univerzália-vita, lényegében Platón és Arisztotelész vitáját újította fel a létező és a lényeg kapcsolatáról és megismeréséről. E vita kiemelkedő képviselői a korai skolasztika korában például Roscellinus (1050-1120) és Abélard (1079-1142).

Nagy skolasztika

A skolasztika a XIII. században teljesedett ki, abban az évszázadban, amikor az alapvetően platonista filozófiai elképzelések mellett megjelentek az arisztotelészi gondolatokra épülő teológiai, filozófiai rendszerek. Lényegében ebben a korszakban az arisztotelészi filozófia alapján születtek kiemelkedő művek. Nagy Albert (Albertus Magnus) érvei elfogadhatóvá tették az egyház számára Arisztotelész gondolatait, s elsősorban az ő munkásságával előretör egy olyan felfogás, amely a tekintély helyett az egyéni tapasztalatot részesíti előnyben.

Az alberti és tamási bölcseletben a filozófia és a tudomány is elismerést nyert. Egyrészt, a már ismert módon az emberi szellem eszköztára a hittételek értelmezése szempontjából nélkülözhetetlen. Másrészt hangsúlyozták a tudományos ismertek jelentőségét is, természetesen elsősorban a hit szempontjából.

Nagy Albert (1193-1280) és Aquinói Tamás – de szólhatunk az angol Roger Baconról (1210-1292) is – miközben összehasonlították a teológia a filozófia és a tudományok szerepét a hit megalapozásában és elmélyítésében, a hit problémáinak megoldásában, ennek során önálló problémaként kezelték a filozófia lételméleti, természetfilozófiai és ismeretelméleti problémáit, és elismerték filozófia teológia és szaktudomány egymástól eltérő, önálló módszerét. Ezt a felfogást követi Duns Scotus (1265-1308) is, aki a filozófia és a teológia tárgyát már teljesen elválasztotta, és felfogásában a filozófia a múlandó, tapasztalható világról nyújt ismereteket.

E gondolatok elindítói voltak XIV. századtól kezdődően, a reneszánsz korában megindult tudományos fejlődésnek, amelynek során egészen új természettudományos világkép alakult ki.