Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

5. A hellenizmus kora

5. A hellenizmus kora

(Vinkovics Márta)

A hellénizmus kifejezés egy sajátos, a földközi tenger medencéjében kialakult kultúra megjelölésére szolgál. Ez a kultúra a Nagy Sándor (i. e. 356-323) által alapított birodalomban jött létre, amely politikai alakulat megteremtőjét nem élte túl, szétesett, s a hajdani vezetők osztozkodtak a területén. A politikai feldarabolódás ugyanakkor nem akadályozta meg, hogy a Földközi tenger medencéjében, lényegében egységes kultúrájú világ jöjjön létre. A hellénizmus a görög nyelv, a görög kultúra egyetemessé válását jelenti e földrajzi régióban. A görögök ugyan nem tudtak politikai értelemben birodalmat létrehozni, s politikai befolyásuk Nagy Sándor színrelépésével erősen csökkent, a görög nyelv és a görög kultúra viszont elterjedt.

Mégsem lehet e korszakot a görög világ egyenes folytatásának tekinteni. Mindenekelőtt megszűnt a polisznak az emberi életet alapvetően meghatározó jelentősége, amely a klasszikus kor emberének legfontosabb politikai, szellemi, érzelmi bázisa volt. E kor embere nem elsősorban egy polisz polgárának, hanem hellénnek, a hellén világ polgárának, ilyen értelemben kozmopolitának tekinti magát. Ebben a korban a helyi kultúrák, helyi közösségek jelentősége másodrangúvá vált. A hellén világ kulturális közösségével szemben nem a polisz politikai közössége állt, hanem az individuum. Kozmopolitizmus és individualizmus egyszerre jellemezte ezt a korszakot.[136] Az individualizmus megjelenése szorosan összefügg a polisz jelentőségének csökkenésével.

A hellén világ lényegi sajátosságának tekinthető, hogy polgárai szemében a tudás felértékelődött. A kultúra, a tudomány és a művészet a személyiség megvalósításának területei. A szellemi kultúra iránti igény mondhatni, tömegméretekben jelentkezett. Könyveket sokkal többen olvastak, mint régebben. Könyvtárak jöttek létre, magán és közkönyvtárak egyaránt. A szakemberek és tudósok korszaka ez. A foglalkozás elsőrendű jelentőséget nyert az ember életében, aki ekkor már elsősorban katona vagy kereskedő, vagy kézműves. Kialakult az értelmiségi elit is. Nagy iskolák jöttek létre, valamint a világ első olyan intézményei, amelyek célja a tudományos munka megszervezése és támogatása volt. A hellén világ nagy tudományos központjait Athén mellett Kósz, Ródosz és Alexandria jelentették. Kósz szigete Kis-Ázsia partjainál az orvostudomány központja volt, Ródosz a csillagászaté, Alexandria pedig, addig egyedülállóan otthont adott a kor legnagyszerűbb művészeinek és tudósainak.

A tudás, amely ilyen széleskörű érdeklődést váltott ki, tisztán elméleti volt. A hellénizmus korában lényegében hiányoztak a gépek. A gép fölöslegesnek látszott, mert a rabszolgamunka olcsóbb volt. A technikusok leginkább játékszereket készítettek vagy legfeljebb hadigépeket tökéletesítettek.

A hellénizmus szellemi megindítója a filozófiai gondolkodás volt, annak ellenére, hogy ebben a korszakban nem gyarapodott új problémákkal. Platónnál és Arisztotelésznél az elméleti fejlődés megállt. A korszak jellemző értelmiségi típusa a bölcs, aki a legmagasabb rendű életforma hordozója. A tudós, a szakember már távolról sem azonos a filozófussal. Például Eratoszthenész egyáltalán nem vallotta magát filozófusnak. A tudomány művelése önálló szakmává válik. Eukleidész matematikus, Praxagorasz és Nikiasz orvosok, Hippokratész követői. Tudósok, de már nem filozófusok.

A hellén világ filozófusait elsősorban az emberi magatartás, az erkölcsök, s azok megalapozása foglalkoztatta, sokkal inkább, mint metafizikai kérdések. Ezt az etikai irányultságot felfoghatjuk úgy, mint gyakorlatias gondolkodásmódot. A hellénizmus korában a filozófia gyakorlatias fordulatot vett. A természetfilozófia is az emberi életet szolgálta. A természet, a kozmosz törvényeinek kutatását az ember centrikus érdeklődés motiválta. A természetet nem önmagáért, hanem az emberi életben betöltött szerepe szempontjából vizsgálták. A társadalom alapvető szabályozójának az erkölcsöt tekintették. Etikájuk metafizikai, természetfilozófiai megalapozottságú volt. A hellénizmus Hérakleitosz, Démokritosz természetfilozófiája felé fordult. E filozófiákban az embert és természetet egységes elv alapján magyarázták. A kozmosz törvényei egyetemes törvények voltak. Így természetesen az ember is része volt a kozmosznak, mikrokozmoszként értelmezték.

A hellénizmus minden irányzatát áthatotta az a gondolat, hogy az embernek a természet szerint kell élnie, mert csak abban találhatja meg a mindennapi élet megnyugtató, szilárd bázisát. Így az erkölcsi élet megalapozottságát is az biztosítja, hogy a természet törvényein alapul. Lényegében úgy gondolták, minden társadalmi norma és szabályrendszer alapját a természet rendje kell, hogy képezze.

Három filozófiai irányzat tükrözi legtisztábban a hellén életérzés és természet-értelmezés ilyetén kapcsolatát: a sztoicizmus, az epikureizmus és a szkepticizmus.

5.1. Sztoicizmus

A sztoikus iskola megalapítója kitioni Zénón (i. e. 334-262). Eredetileg kereskedő volt és Ciprusról származott. Már harminc éves, amikor Athénbe megy, hogy filozófiával foglalkozzon, s csak 10 évi tanulás után kezd ő maga is tanítani. Az új iskola, a sztoicizmus lett a hellén világ leginkább elterjedt filozófiája. Rómában ismert és kedvelt felfogás volt, s a későbbiekben a kereszténység is merített ebből az eszmerendszerből.

Világképük, természetértelmezésük alapvetően panteista, ami annyit jelent, hogy Istent és a világot lényegében azonosnak tekintették. Egyrészt, ebben a felfogásban nem létezett a világtól független Isten fogalma, másrészt Istennek olyan sajátosságokat tulajdonítottak, amelyek természetinek tekinthetők. Lényegében Istennek konkrét minőséget tulajdonítanak. Így természete szerint tüzes lehelet (pneuma), amely egyben értelmes rendező elv (logosz). Törekvésük az egységes filozófiai világkép megteremtése, amely egységes elvek alapján magyarázza a világot: Istent, a természetet, és az ember világát. Ezen kívül, olyan világképet akartak létrehozni, amely alkalmas az emberi élet vezetésére is.[137]

Az egységes rendszer igényét szolgálta ismeretelméleti felfogásuk is. Egyetlen ismeretforrást fogadtak el, a tapasztalatot. Ismeretelméleti felfogásukban a lélek viasztábla és az általános fogalmak mechanikusan állnak elő a tapasztalatból.

A létezésnek nincs két szintje, mint Platónnál. Az egységes világmagyarázat alapját Hérakleitosz logosz fogalmában találták meg. A sztoikus természetfilozófiában a kozmosz, a logosz és a fizikai mozzanatok egysége. A természetben minden történés szigorú áttörhetetlen kauzalitásnak van alárendelve. A legkisebb rész is szerves alkotórésze az egésznek, s ami történik vele, az egész vonatkozásában magyarázható. A világmindenség szerves egységet alkot.

A sztoicizmus erre az alapra építette emberfelfogását. Miben különbözött az ember e filozófia alapján a világ bármely más létezőjétől, ha a kozmosz törvényeinek abszolút módon alá van vetve? Szerintük az is általános sajátosság, hogy az ember, ugyanúgy ahogyan a kozmosz elemei mind, saját természettel rendelkezik. Az égitestek, a csillagok is természetüknek megfelelően haladnak pályájukon, minden lény saját természete szerint létezik. Az ember legfontosabb sajátossága öntudata, valamint, hogy ismerettel rendelkezik. A valódi tudás a természet rendjére vonatkozik. Az ember képessége, s egyben szabadsága az, hogy a természet szerint éljen. A természet, görög szóval phüszisz ismerete szorosan összefügg a mindennapi élet vezetésével. A kozmosz harmóniáját kell a mindennapi életben is megvalósítani, vagyis a természet szerint kell élni.

Ezeket a gondolatokat vallja Annaeus Seneca (megh. i. sz. 65), aki Poszeidónioszra alapozva önálló természetmagyarázó művet írt, s e természetképre alapozta erkölcsi tanítását is. A sztoikus iskolához tartozó Epiktétosz (i. sz. 50-130) saját magáról így vall: "De mire törekszem én? Arra, hogy megismerjem és kövessem a természetet."[138]

Meg kell említeni, hogy a sztoikus eszméket vallotta M. Tullius Cicero (i. e. 106-43) és a filozófus császár Marcus Aurelius (i. sz. 121-180) is.

5.2. Epikureizmus

Epikurosz (i. e. 341-271) szamoszi filozófus, Zénónnal egyidőben nyitotta meg iskoláját Athénben. Mesterének Démokritoszt tartotta. Legismertebb követője Lucretius Carus (i. e. 95-55) római költő, a "De rerum natura" című mű szerzője. A filozófia Epikurosznál is a mindennapi életet a boldog életet szolgálta. A boldogság és a tudás, a természet ismerete e felfogásban is szorosan összefüggő fogalmak voltak.

Az epikureizmus természetmagyarázata azonban lényegesen különbözik a sztoicizmusétól. A legfontosabb, hogy az epikureizmus nem fogadta el a sztoicizmus panteista világképét. Egyértelműen és következetesen ateisták voltak. Álláspontjuk szerint a teremtés lehetetlen, hiszen "Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről."[139] Úgy gondolták, hogy a létezés feladat, funkció, és cél nélkül is érték, mely önmagában is örömet okoz. Az epikureizmus a teleologikus világkép helyett Démokritosz tisztán racionalista rendszerét fogadta el. Ennek megfelelően természetfilozófiájuk atomista alapon nyugodott. Epikurosz szerint sincs más, mint az atomok és az űr. "Így az egész természet, amint van, két eredőből származik és áll, úgy mint: testelemek és üresség, melyben van pihenésük vagy mozgásuk azoknak."[140]

Azonban Démokritosszal szemben ebben a rendszerben nem létezik szükségszerűség. Miért különbözőek az atomok pályái? Démokritosznál ennek fizikai okai voltak, Epikurosz szerint ez csupán véletlen, mert ahogyan a létezés alapjánál, az atomok mozgásában nagy szerepet játszik a véletlen, úgy természetesen ez így van a létezés minden szintjén, az emberi életben is. Epikurosztól távol állt a szigorú determinizmus. Lucretius pedig arra vállalkozott, hogy az atomelméleten belül értelmezze az emberi akarat szabadságát. Már az atomok is képesek a szabályostól eltérő pályán mozogni. Lucretius az atomok pályájának a függőlegestől való elhajlásában látta az emberi akaratszabadság alapját is. Az epikureizmusban a determinizmusnak nem, de a racionális ismereteknek, a természet ismeretének fontos szerepe van az emberi életben. A világ ismerete megszünteti a félelmet. Semmilyen természeten kívüli hatalomtól, ismeretlen erőtől nem fog többé az ember tartani.

5.3. Szkepticizmus

A görög gondolkodást a valóság, a természet, vagy a kozmosz racionális rendjébe vetett hit jellemezte. Vallották, hogy az emberi élet rendje, az erkölcsi normák és nem utolsó sorban az emberi boldogság nem nélkülözheti a világ rendjének, a kozmosznak valamint a természetnek az ismeretét. A szkepticizmus viszont olyan szellemi áramlat volt, amelyik ezt a felfogást dogmának minősítette és nem fogadta el. Ellenvéleményüknek ismeretelméleti alapja volt. Sem a rációt, sem a tapasztalatot nem tartották elégségesnek a világ megismerésére. Így szerintük az emberi életet sem lehet a világ racionális rendjének ismeretére alapozni. Az irányzat első képviselője Pürrhón (i. e. 360-270), akinek a nézetei szájhagyomány útján terjedtek, s e nézetek talán legismertebb rendszerezője Sextus Empiricus (i. sz. II. sz.).

Ismeretelméleti nézeteik alapján a szkeptikusok nyilván nem hoztak létre természetfilozófiát, ellenkezőleg, a hellén világban ez az irányzat nyújtotta a természetfilozófia kritikáját. Alapvetően az arisztotelészi filozófia elemeit, az anyag-forma tant, az oksági elméletet tartották elfogadhatatlannak.

5.4. Az alexandriai természetfilozófia

Alexandria tekinthető a hellén világ központjának. Hivatalosan ugyan Egyiptom fővárosa volt, valójában élte a maga sokszínű életét. Sok helyről származó nép, több kultúra és számos vallás találkozott a városban. Hatalmas könyvtára kutató központ volt és a könyvtár mindenkori vezetője egyben az ifjú fáraó nevelője. A Muszeion az első tudományos intézménye a világnak, ahol a tudósok a kutatásnak és a kutatásból éltek. A fáraó hívására költők, matematikusok, csillagászok jöttek, hogy itt folytassák művészi vagy kutató munkájukat. Itt írta Elemek című művét Eukleidész és Arkhimédész is jelentős időt töltött a Muszeion falai között. Művészek is tartózkodtak az intézményben, például Eratoszthenésszel egyidőben alkotott Alexandriában Kallimakhosz a kor neves költője is.

A tudósok közül sokan szinte polihisztornak tekinthetők, de a tudományról alkotott felfogásuk eltért a korábbi évszázadok görög bölcsétől. Elsősorban abban, hogy megkülönböztették a szaktudományt a filozófiától. A Muszeion tudósai kizárólag tudósnak vallották magukat és nem filozófusnak. Új, spekulatív természetfilozófia nem is keletkezett hosszú ideig. Ellenben, az ősi, görög elméleteket tudományos alapon tárgyalták újra. Például, az addig tisztán spekulatív elképzelést, mely szerint a föld gömb alakú, most a sztoicizmus empirikus szemléletén belül maradva, tudományosan igazolják. A filozófia, így az ismeretelmélet és a természetfilozófia, mint a tudományos kutatás előfeltevései jelentek meg.

Elsősorban a sztoikus gondolatok hatása érvényesült, de jellemzőnek mondható a Platón előtti filozófiák felértékelődése. Püthagorasz és Démokritosz különösen nagy hatást gyakorolt a kor tudósaira. Például, Arisztarkhosz a csillagász egyértelműen Püthagorasz követője volt, Eratoszthenész egyrészt sztoikus elveket vallott, másrészt Püthagorasz gondolatai is közel álltak hozzá. Az orvostudomány jeles képviselői elsősorban Démokritosz atomelméletét alkalmazták az életfolyamatok értelmezésénél.

Az eltérő filozófiai előfeltevések a tudományon belül irányzatokat eredményeztek. Például, Arisztarkhosz és Eratoszthenész koncepciójának különbsége eltérő filozófiai előfeltevéseken alapult.

5.4.1. Arisztarkhosz

Arisztarkhosz (i. e. 320-250) Szamosz szigetéről származott. A csillagászat szeretete családi tradíció volt, hiszen édesapja is ezzel foglalkozott. Ránk maradt A Nap és a Hold méréséről és távolságáról című műve. Fő művéről csak annyit tudunk, amennyit Arkhimédész ír a Homok számlálásáról című munkájában:

"Az asztrológusok általában azt a gömböt nevezik világmindenségnek, amelynek a középpontja egybeesik a Föld középpontjával, sugara pedig a Nap és a Föld közötti távolsággal egyenlő. Ilyen kép alakult ki a köztudatban. De a szamoszi Arisztarkhosz könyve bizonyos új hipotéziseket is tartalmaz. Szerinte a világmindenség a fent leírtaknak sokszorosa, a csillagok és a Nap mozdulatlanok, viszont a Föld a Nap körül kering."[141]

Arisztarkhosz szerint tehát a Nap a világmindenség középpontja, a Föld saját tengelye körül naponta megfordul, s egy év alatt megkerüli a Napot. Az állócsillagok mozgását látszatnak tekinti, amelyet a Föld tengely körüli mozgása kelt. De ha a Föld körpályán kering a Nap körül, miért állandó a csillagok konstellációja? Hiszen mindig más oldalról kellene látnunk őket. Erre a jelenségre Arisztarkhosz egyetlen magyarázatot tudott adni, azt, hogy az állócsillagok hatalmas távolságra vannak tőlünk.

Ezek egészen újszerű gondolatok. Arisztarkhosz a szemléletnek teljesen ellentmondó kozmogóniát épített fel. Éppen itt van a filozófiai indíttatás jelentősége. Arisztarkhosz Püthagorasz alapján nem tekintette a tapasztalatot bizonyító erejűnek. Szerinte a tapasztalatilag felfogható világ magyarázata nem a tapasztalatra épül. Az érzékszervileg felfogható világ csak látszat, valódi szerkezete csak racionálisan közelíthető meg.

5.4.2. Eratoszthenész

Eratoszthenész (i. e. 275-194) A Muszeion vezetője volt. Sokoldalú ember, tudományban, művészetben egyaránt jártas. Kortársai elnevezése szerint Béta, örök második a tudósok és a művészek rangsorában. ( Ezt csak a kortársak látták így, az utókor egészen másképp ítélte meg.) Nagy földrajzi művében foglalkozott a Föld alakjával. Jól ismerte a régi ion bölcseket, akik a Földet lapos korongnak tartották, s ismerte Arisztarkhosz elméletét is. Eratoszthenész úgy vélte, hogy a Föld alakjára vonatkozó megállapításokat igazolni is kell. A bizonyítás nem lehet spekulatív, hanem tapasztalati s Eratoszthenész úgy találta, hogy a tapasztalat a Föld gömb alakját bizonyítja. A sztoikus gondolkodók felfogását vallotta a tapasztalat vonatkozásában, meggyőződése szerint a tapasztalatnak a tudományban bizonyító ereje van. Az alexandriai könyvtárban útleírásokat talált, melyekből kiderült, hogy föníciai hajósok i. e. 600-ban dél felé indultak a Vörös tengeren. Három év múlva visszajutottak Héraklész oszlopaihoz (Gibraltár antik neve). Elbeszélték, hogy Afrika D-i partjai mentén keletről nyugatra hajózva mindig jobb oldalon látták a Napot. De hitt az ókor nagy hajósának Pütheásznak is, aki a IX. században északra indult Britannia felé. Beszél egy északi szigetről, Thuléról (valószínűleg Grönland) ahol fél évig nem megy le a Nap.[142] Ezek a jelenségek csak akkor lehetségesek, ha a Föld gömb alakú. Így az ősi elméleteket tapasztalati alapon veti el. De hátra van még Arisztarkhosz. Eratoszthenész a püthagoreus tanításból azonban csak a matematika fontosságát fogadta el, de nem többet. Sztoikus, empirikus felfogása nem engedte meg, hogy Arisztarkhosz kozmogóniáját elfogadja, hiszen az minden érzéki tapasztalatnak ellentmond.

Az empirizmust a démokritoszi gondolatokkal ötvözték a korabeli orvostudomány területén. Ezen az alapon próbálták a fiziológiai jelenségeket magyarázni. Az alexandriai orvos iskola másik irányzatát a Kószról érkezett Philinosz alapította meg. Nem fogadott el semmilyen természetfilozófiai prekoncepciót, csak ismeretelméletit. Véleménye szerint a tudás három alapon nyugszik: saját tapasztalaton, mások tapasztalatán (ide sorolja a kóresetek leírását), végül analógián.

5.5. Újplatonizmus

Alexandria szellemi központ volt az időszámítás utáni első évszázadokban is, s a kereszténység terjedése tovább gazdagította a város szellemi életét. Alexandriában működött Órigenész keresztény iskolája, így elmondható, hogy a korai kereszténység egyik központjának is számított. A pogány és keresztény gondolkodók között magas szinten folyhatott a párbeszéd.

A neoplatonizmus olyan filozófiai irányzat volt, amely azt akarta bebizonyítani, hogy a kereszténység által felvetett kérdések a görög gondolkodáson belül megválaszolhatóak. Az első keresztény gondolkodók úgy tekintettek fel a görög filozófiára, mint a kereszténység előfutárára; ezzel szemben a neoplatonikusok azt állították, hogy a görög bölcselet nélkülözheti a keresztény gondolatokat. Az újplatonizmus átfogó világmagyarázatot teremtett. Felelni akart a világ keletkezésére, a létezők és a létezés rendjére, anyag és szellem viszonyára. Az iskola megalapítója az alexandriai Ammóniosz (i. sz. III. sz. első felében). Legnagyobb képviselője Plótinosz (i. sz. 205-270) volt.

Elsősorban a kereszténység istenfogalmát akarták racionalizálni.[143] Istent mindenfajta létezés tisztán szellemi kiindulópontjának tekintették. A világ egységének és monista felfogásának lehetőségét látták benne. Alapvető filozófiai igényük volt, hogy képesek legyenek a világot szellemi egységként értelmezni. Ennek következtében központi fogalmuk az Egy volt. E filozófia szerint Isten az Egy, tisztán szellemi létező. A sokaság, a világ sokszínűsége csupán látszat. A világ valójában egységet képez. Az egység nem részekből összetett, de intenzív, mert belőle keletkezik minden, időtlen, örökké létező. A Létezők az abszolút egységből keletkeznek, így Isten az Egy minden létezőben benne van, de ugyanakkor megőrzi transzcendenciáját, önmaga és magánvaló marad. Az egység lényeges sajátja, hogy differenciálatlan, belső relációi nincsenek:

"Mi tehát valójában? Mindennek a lehetősége. Ha Ez nem volna, nem létezne sem a mindenség, sem az első és egyetemes élet, a szellem. Ami felette áll az életnek az élet oka. Mert az élet megnyilvánulása, vagyis a mindenség nem az első, hanem mintha előtörne egy forrásból. Gondolj el egy forrást , amelynek nincsen egyéb kezdete, átadja magát az összes folyónak, de a folyók nem merítik ki, hanem szép nyugodtan megmarad önmagában, a belőle előtörő folyók pedig, mielőtt mindegyik más irányba kezdene folyni, először még együtt vannak, de már mindegyik mintha csak tudná, merre tart majd a folyása."[144]

Platóni tanokra építettek, elsősorban a Timaioszban kifejtett gondolatokra, de megszüntették a platóni rendszer dualizmusát. Sem a sokféleség, sem az anyagnak és szellemnek reálisan létező kettőssége nem bontja meg a világ egységét.

Természetfilozófiai szempontból az úgynevezett emanáció-tan a legfontosabb. A szó etimológiai jelentése kiáradást, kisugárzást jelent. Álláspontjuk szerint a világ a minden konkrét létező előtti szellemből, Istenből, kisugárzás által jött létre. Ezt a felfogást szokták fénymetafizikaként is jellemezni. A kiáradás, vagy kisugárzás hivatott helyettesíteni a kereszténység teremtésre vonatkozó tanítását.

A létezés rendje és a teremtés folyamata tehát a következő. Mindenekelőtt van az Egy, amely elsőként saját képmását, az úgynevezett Nuszt bocsátja ki magából. A Nuszban már szellemi szinten létezik a sokféleség, a platóni értelemben vett ideák, a konkrét világ szellemi ősképei. A Nuszból árad ki a világlélek, s ebből jönnek létre az egyes lelkek. Az emanáció folyamata fokozatos eltávolodást jelent a tiszta szellemi léttől, Istentől. Az emanáció utolsó lépcsőfoka az anyag. Az anyag tehát nem létezett öröktől, mint a szellem. A neoplatonikusok szerint az anyag az Egy-ből jött létre. Jelenti viszont a szellemtől való legnagyobb távolságot, a legalacsonyabb rendű létezést, a sötétséget, a rosszat. "Az igazi létezés a szellem világában van."[145] Ez a szféra azonban összetett: áll egy oszthatatlan, mindig fent maradó részből, s egy az anyagba alászálló a "testekben oszthatóvá váló valóságból".[146] Az anyag a "dolgok megnyilvánulásának az alapja". Semmilyen konkrét sajátossággal nem rendelkezik:

"Nem tartalmaz semmit mindabból, amit az érzékelhető világban láthatunk. Ha ez így van, akkor a többi minőségen, például a színeken, a melegen, a hidegen kívül még a könnyűséget, nehézséget, sűrűséget, ritkaságot, de még körvonalat sem tulajdoníthatunk neki. Tehát nagyságot sem."[147]

Az anyag alaktalan, minden konkrétság hiányát jelentette náluk.

Nem kerülte meg Plótinosz a természet értelmezését sem. Foglalkozott annak lényegével, a természeti változásokkal, és a keletkezéssel. A természet lényege egész rendszeréből következően szellemi.

"A természet ugyanis szükségképpen forma, nem pedig anyag és forma együttese... Hiszen nem tűzre van szüksége az anyagnak, hogy tűzzé váljon, hanem a tűz gondolatára."[148]

A természetet, mint szellemi alkotást értelmezte, ami ugyanúgy működik mint az emberi gondolkodás. A szemlélődés minden szellemi alkotás alapja.

"Ha pedig valaki, magát a természetet kérdezné meg, miért alkot, ... alighanem ezt mondaná ... ami létrejött nem más, mint az általam látott látvány ... ami bennem szemlélődik, megalkotja szemlélődése tárgyát, ugyanúgy, ahogyan a geométerek szemlélődés közben rajzolnak."[149]



[136] Anna Swiderkovna: A hellenizmus kultúrája (Gondolat Kiadó, Budapest 1981).

[137] Die Stoa. Die Geschichte einer geistigen Bewegung (Göttingen 1964).

[138] Epiktétosz: Kézikönyvecske. Utószó: Steiger K. (Európa Könyvkiadó, Budapest 1978) 32. o.

[139] Lucretius: A természetről (Alföldi Magvető Kiadó, Debrecen 1957) 18. o.

[140] uo. 25. o.

[141] Kádár Zoltán-Szabó Árpád: Antik természettudomány (Gondolat Kiadó, Budapest 1984).

[142] Ptolemaiosz: Handbuch der Astronomie (Teubner Verlaggesellschaft, Leipzig 1963)

[143] Werner Beierwalter: Denken des Einen (Frankfurt 1985).

[144] Plótinosz: Az Egyről, a szellemről és a lélekről (Európa Kiadó, Budapest 1986) 79. o.

[145] uo. 89. o.

[146] uo. 89. o.

[147] uo. 49. o.

[148] uo. 66. o.

[149] uo. 68. o.