Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

3. Arisztotelész a természetről - Az arisztotelészi fizika világképe

3. Arisztotelész a természetről - Az arisztotelészi fizika világképe

(Ropolyi László)

Ebben a fejezetben felidézzük az arisztotelészi természetfilozófia leglényegesebb részeit. Megértésükhöz fontos lesz figyelmet fordítani az arisztotelészi filozófia sajátos vonásaira is, ezért először ezt fogjuk áttekinteni, majd az arisztotelészi természetfelfogás különböző oldalait (a természet mint forma, mint anyag, mint mozgás és mint cél) írjuk le. Mindezek egyúttal az arisztotelészi fizika világképét is megfelelően fogják jellemezni.

3.1. Az arisztotelészi filozófia jellege és fontosabb problémái

Alighanem igaza van Hegelnek:

"...Arisztotelészt sokkal nehezebb megérteni, mint Platónt. Platónnak mítoszai vannak, a dialektikus elemeken át lehet siklani, s mégis azt lehet mondani, hogy olvastuk Platónt; Arisztotelész azonban mindjárt spekulatív. Arisztotelész látszólag mindig csak egyesről, különösről filozofált, s nem emeli ki, mi az abszolútum, az általános, mi isten; mindig egyestől egyeshez halad tovább. Napi munkája az, ami van ..."[73]

Éppen ebben van az arisztotelészi gondolkodásmód lenyűgöző ereje. Hétköznapi és tudományos megfigyelések, tények, vélemények és szemléletmódok sokaságát halmozza fel. De olyan körültekintő figyelemmel vizsgálódva, és olyan sajátos módon haladva tovább, hogy minden új elem, miközben hozzáadja a maga részét az addigiakhoz, s világosabbá teszi a világ egészének rendjét, egyúttal mintegy megtalálja a maga helyét e világrendszerben, s így érthetőbbé válik a hozzáadott részlet is. Ez a módszer akkor hatékony, ha a tapasztalatok, ismeretek és vélemények esetében is mindig mindezek összes ségére figyel a filozófus. A teljességhez vezető utat lépésről lépésre bejárni: a filozofálásnak ez egy lehetséges, hatásos, de igényes és így ritkán alkalmazott módja.

Sok filozófus is inkább intuícióit, vagy érdekeket követve fogad el univerzális világmagyarázó elveket, egyetemes igazságokat, melyekkel azután értelmezhetővé válik számára a világ egésze. Ezekben a filozófiákban gyakran az általános nak (az egyes dolgokban található közös tartalomnak) az egyes feletti uralma, vagy dominanciája figyelhető meg, az egyes tapasztalatok, tények, nézetek önértéke eltűnik, vagy lecsökken, értelmüket, vagy értéküket csak az általánostól kaphatják. (Ha így gondolkodnánk, akkor például egy adott ember értékét az emberi nem univerzális képességeiből való részesedésével mérhetnénk.)

Az arisztotelészi filozófiában ezzel szemben a különös kategóriája játszik kiemelt szerepet. A különös kategóriájával a filozófusok az egyes (dolgok, tapasztalatok, nézetek, létezők, stb.) és általános (elvek, fogalmak, törvények, stb.) elválaszthatatlan együvé tartozását, kölcsönös meghatározottságát és összefüggését, szükségszerű együttlétezését próbálják kifejezni. Ebben a viszonyban nincs sem az egyesnek, sem az általánosnak szilárdan rögzített pozíciója, hanem a konkrét problémától, szituációtól függően változhat helyzetük, persze szükségszerű összetartozásukon belül. A megismerésnek ezt a módszerét alkalmazva egy kiválasztott tárgynak és az egész világrendnek párhuzamos elemzése egyszerre, egy folyamatban zajlik. A különösként felfogott, s ebből a nézőpontból vizsgált tárgynak, feltárulnak csak rá jellemző, egyéni, és a tárgyat az egész világ elemeként észrevevő, általános tulajdonságai. De ugyanebben a lépésben az univerzális világrend általánossága is igazolódik, valamint a tárgy konkrét vonásaival telítődik, s így egyedibb és tartalmasabb lesz. (Ha e szerint a módszer szerint gondolkodnánk, akkor például Arisztotelész értékeléséhez figyelembe kell venni az emberi nem univerzális tulajdonságait és egy régen élt, kopasz, kisszemű, némileg selypítő, jól öltözött, Sztageirából való ember vonásait is.)

Szemléltethetnénk a fenti filozófiai nézőpontok különbségét a következő, talán egyszerű módon is: Képzeljünk el egy ÁE szakaszt. Az először említett filozófia módszere szerint a szakasz pontjait az Á (mint általános) kezdőponttól való távolságuk jellemezné, s az egész szakasz jellemzésére az ÁE távolság a természetes mérték. Ezzel szemben az arisztotelészi filozófia modorában azt mondhatnánk, hogy a szakasz minden K tartományára jellemző, hogy van kezdő és végpontja, ill. jellemzőek maguk ezek a pontok; s minden pontjára jellemző, hogy tartományok kezdő és végpontja lehet, s ezek a konkrét tartományok. Az egész szakasz e meghatározások szélső esetben való egybeeséseként irható le.

Az arisztotelészi filozófia tartalmát tekintve a szemlélődő ember világképének páratlanul teljes és tökéletes összefoglalása.

Fontos tudni, hogy az antik görög világban a tapasztalatszerzés szemlélődő változatát alkalmazták tudományos igényű vizsgálódásokban, mivel a puszta megfigyelés nem avatkozik bele a folyamatok természetes menetébe, s így helyes eredménnyel járhat. A sajátos történeti fejlődés következtében Arisztotelész az összes megfigyelés révén szerezhető tapasztalat figyelembe vételével dolgozhatta ki filozófiai rendszerét. Ezzel az embernek a világhoz való ilyen típusú, szemlélődő viszonyát a lehető legnagyobb mértékben jellemezte, s így az efféle magatartásban bizakodó, értékeit felismerő és valamilyen mértékben elfogadó későbbi korok, társadalmak, egyének számára feltétlenül fontos, érdekes sőt érvényes volt és lesz. A filozófia története megfelelően illusztrálja az arisztotelészi filozófiának ezt a kiemelt szerepét.

Arisztotelész (i. e. 384-322) a világot nyílt, dinamikai rendszerként írja le. Konkrétabban ez azt jelenti, hogy a megfigyelhető világrend nem egyszer s mindenkorra adott, örök és változatlan egységként létezik, hanem e lehetőség folytonos megvalósulásaként, állandóan létesül. Ez egy dinamikus, pontosabban stacionárius világfelfogás, melynek viszonylagos stabilitása csak az együttlétezők állandó mozgása eredményeként jön létre és marad fenn. Ennek a működésnek a rendje, az egészen belül saját helyüket betöltő elemekből épülő hierarchikus rendszert eredményez. A hierarchia minden szintjén zajló, a rendszer elemeinek együttműködéseként megvalósuló folyamatokat tanulmányozva feltárulnak a működést érthetővé tevő okok, melyek között mindig vannak célokok is.

Hasonló szerkezetet mutat a konkrét létezőket értelmező arisztotelészi felfogás is. A világ végső alapelvei a konkrétlétezők, melyek az anyagi hordozón működő formának és e forma hiányának (vagy egy forma ellentétes oldalainak) küzdelme során létesülnek és ekként léteznek. Az anyagi szubsztancia a létező lehetőségét hordozza, míg a forma, mint valamiféle szervező erő működik, s tevékenysége révén folytonosan meg valósul a létező, mint e folyamat célja. (Itt is kitűnik az a Hegel által hangsúlyozott összefüggés, hogy Arisztotelész filozófiai elemzései mindenkor négy alapelv együttes alkalmazásával folynak. Ezek a forma, az anyag, a mozgás és a cél. A későbbiekben mi is megpróbáljuk e fogalmak köré elrendezve előadni mondanivalónkat.)

Arisztotelész filozófiai rendszerét alaposabban a Metafizika című művéből ismerhetjük meg. Ez a munkája tartalmaz sok olyan részletet is, amelyből kitűnik, hogy természetfilozófiája is a fentiekben vázolt szemléletmódot tükrözi.[74] De az arisztotelészi természetfilozófia legfontosabb forrásai Arisztotelész fizikai munkái.[75] Ugyanis szerinte a tudományoknak három csoportja van: elméleti, gyakorlati és produktív. Az elméletiek tovább oszthatók teológiára (metafizikára), fizikára és matematikára. A fizika az önállóan létező, de nem változatlan dolgokkal foglalkozik. Ez a tárgy olyan, hogy ma inkább a természetfilozófiához tartozónak mondanánk, s csak bizonyos aspektusait tekintjük a fizika tudományának. Arisztotelész számára a fizika az egész természeti szférára vonatkozó tudást hordozza; nevéhez híven, hiszen a "phüszisz" görög szó jelentése: természet.[76]

A fizika témájához (s így a természetfilozófiához) szorosabban tartozó művek (a Meteorológia bevezetője szerint ezek sorozatot alkotnak; a tárgyalás az általánostól halad a különös felé) fontosabb témái a következők:

(1.) a természet első (vagy végső) alapelveivel a Fizika című mű I-II. könyve, a természetes mozgásokkal általában a Fizika III-VIII. könyve foglalkozik;

(2.) a csillagok rendjével ill. mozgásával Az égről című mű I-II. könyve, a földi testek elemeinek természetével és egymásba alakulásaikkal kapcsolatban Az égről III-IV. könyve ír;

(3.) a keletkezés és pusztulás általános kérdéseivel A keletkezésről és pusztulásról című műve foglalkozik;

(4.) olyan dolgokkal amelyek a természettel összhangban történnek, de természetük kevésbé rendezett, mint az égi elemeké, s amelyek a csillagok mozgásához legközelebbi tartomány határán mozognak, a Meteorológia könyvei foglalkoznak;

(5.) az állatokkal és növényekkel kapcsolatos általánosabb kérdésekkel természetesen főként biológiai munkáiban találkozunk.[77]

Mivel nem célunk az egyes művek részleteiben elmerülni, hanem sokkal inkább e természetfilozófia egészét szeretnénk bemutatni, így a továbbiakban az arisztotelészi metódust vállalva, a négy alapelv (a forma, az anyag, a mozgás és a cél) alkalmazásával próbáljuk meg értelmezni a természetet.

3.2. A természet mint forma – a természet lényegi meghatározottságai

A forma az az arisztotelészi szubsztancia, amely meghatározza a kérdéses dolog (ezúttal a természet) mibenlétét, lényegét, minőségét. Most tehát keressük a természet lényegi meghatározottságait, s Arisztotelész nyomán próbáljuk meg definiálni a természet fogalmát!

Arisztotelész a Fiziká ban kezdetben nem tárgyalja a természet fogalmát, ismertnek veszi azt, sok, A természetről szóló preszókratikus mű alapján. De kimutatja, hogy elődei szerint a realitás egy, oszthatatlan és változatlan, ám Arisztotelész látja, hogy minden mozog. A Fizika egésze e kérdésekre irányul, s amikor a természetes testek általános természetéről szól, alapvetőnek látja, hogy azok lényegüket tekintve változékonyak. Így a természetnek egy új fogalmát kell létrehoznia. A Fizika II. könyvében – megszokott módszerével – neki is lát a munkának: a "természet" szó használatának szokásos változatait (legalább hét verziót) felsorolva és elemezve jut el a számára elfogadható fogalomig. (Ugyanezt az utat járja a Metafizika IV. könyvében is.) Kövessük gondolatmenetében:

1. "Némely dolgok természet által léteznek, vagy keletkeznek, míg mások másként. Az állatokat és szerveiket, a növényeket és az elemi szubsztanciákat – a földet, tüzet, levegőt, vizet -, ezeket, s az ezekhez hasonlókat természet által létezőknek mondjuk. Mindezek megkülönböztethetőknek látszanak azoktól a dolgoktól, amelyeket nem természet alkotott; és közös tulajdonságként az jellemzi őket, hogy mindegyikőjük tartalmazza magában a mozgás (vagy változás) és nyugalom elvét – néhány esetben csak lokálisan, máskor kvantitatíven, mint növekedés és összehúzódás esetén, megint máskor kvalitatíven, mint átalakulás esetében."[78]

Így kapjuk a természet fogalmának első közelítéseként, hogy természetes dolog az, ami tartalmazza magában a mozgás és nyugalom elvét. A kibontakozó, kifejlődő, a termő dolgok természetesek.

2. Természetesnek mondjuk még természetes dolgok olyan tulajdonság ait, melyekben benső karakterisztikumaik nyilvánulnak meg. Így például a tűz felfelé törekvő mozgása természetes, vagy természet által jön létre.[79]

3. De ami természetes azt természetnek nevezhetjük. Hiszen "ahogyan a 'művészet' nevet adjuk egy önmagában művészi dolognak, amit a művészet produkál, ugyanúgy a 'természet' nevet adjuk olyan természeti termékeknek, amelyek önmagukban 'természetesek'."[80]

4. Így értelmezhető lesz a természetes dolog fogalma mellett a dolog természeté nek fogalma is. Ez az arisztotelészi természetfelfogás rendkívül fontos aspektusa! Ahogyan az antik bölcs erről beszél, abból ugyanis kiderül, hogy a dolgok természete, mint kibontakozó, kifejlődő értendő és nem statikus meghatározottságként. Más szóval ez azt jelenti, hogy számára nyilvánvaló a dolgok (tulajdonságok, viszonyok) önszerveződő folyamatban való kialakulása. Ez a gondolat a természeti objektumok, tulajdonságaik, az egész természet vonatkozásában a későbbi korok mechanizáló gondolkodásából kihullott, s csak századunk második felétől kezd ismét polgárjogot szerezni a modern fizika világában.

5. Hogyan jellemezhető a dolog természete? Legalább két aspektust megkülönböztethetünk. Egyrészt a dolog természete az az anyag i hordozó, amiből van, vagy keletkezik. Ez még nem-természeti dolgoknál is így van. Ilyen például a fa, egy ágy számára, vagy az érc, egy szobor esetében. De további elemzés az iménti viszonylatban természetnek mutatkozó fát és ércet is természeti hordozókra, elemekre – pl. vize, földre – bonthatja, s ebben a gondolati mozgásban kitűnik a természet fogalmának strukturáltsága. Ez elvezet az összes természeti létezők hordozójaként értelmezett Természet nek, mint "a mozgás és változás elvét magában tartalmazó összes dolog végső anyagi hordozójának"[81] bevezetéséhez.

6. De vajon a dolog természetét nem sokkal inkább annak formá ja, lényege, 'fajtája', minősége határozza-e meg? Arisztotelész szerint ez kétségtelenül így van. Így újra fogalmazza definícióját: "Természet az olyan dolgok megkülönböztető formája, vagy minősége, amelyek tartalmazzák a mozgás elvét; de ezek a formák vagy jellemző tulajdonságok nem léteznek maguktól a dolgoktól elválasztva".[82]

7. Ahogyan a Metafiziká ban olvashatjuk: "Természet, az egyik jelentésben mindama dolgok keletkezése, amelyek növekszenek".[83] Sőt, ez nem csak dolgok esetében érdekes, hiszen a 'természet' szó a görög nyelvben (de más nyelveknél is) etimológiailag ekvivalens a ' genezis ' szóval, valójában annak szinonimájaként használható, s ebből is látható, hogy a természet, mint genezis úgy nyilvánítja ki magát, mint a természethez, mint célhoz vezető út, mint termés.[84]

Természet, ami megterem het , természet a termés, mint folyamat és a termés, mint eredmény is. A lehetőség (a dolog különválasztott anyagi és formai természete), a megvalósulás (a dolog genezise), és a valóság (a természetes dolog, a természetes tulajdonság) fázisait elkülöníthetjük ebben a folyamatban is.

Milyen konklúzióra jut maga Arisztotelész? "A mondottak alapján tehát a »természet« eredeti és sajátos jelentésében annak a dolognak szubsztanciája, mely mozgásának elvét önmagában hordja, amennyiben az, ami. Az anyagot pedig azért nevezzük természetnek, mert magába fogadja amaz elvet, míg a keletkezés módjait s a növekedést azért, mert nem egyebek, mint amaz elvből származó mozgások. S a természetszerűen létező dolgok eme mozgási elve vagy lehetőség, vagy tevékenység szerint van benn e dolgokban."[85]

3.3. A természet mint anyag – szubsztrátum, elemek, szerveződés

A természet anyagi vonatkozásainak némelyikét már érintette az iménti tárgyalás, ezúttal azonban e köré a fogalom köré lesz e fejezet mondanivalója szervezve, s így a korábban mondottak is más megvilágítást kapnak.

Mint láttuk, Arisztotelész a természeti létezők hordozó közegeként, háttereként jellemzi az anyagi szubsztanciát. Ez a közeg (szubsztrátum), amelyik folytonosan tölti ki a teret, csak potenciális létező, illetve dolgok létezésének lehetőségét hordozza. Valóságos létről akkor beszélhetünk, ha valamilyen dolog formai szubsztanciája az anyagi szubsztanciával egybekapcsolódva, azt immár a tulajdonképpeni igazi szubsztanciává, konkrét, valóságos létezővé teszi. Ilyen elvek alapján az anyagi világ felépítése a következőképpen fest:

A szubsztrátumot elsődlegesen megragadó formák az elemi, vagy elsődleges minőségek. Ezek, a formák általános természetének megfelelően ellentétpárokba rendezetten érvényesülnek. Arisztotelész egy aktív és egy passzív minőségpárt kiemel, mint olyanokat, amelyek már elegendőek az elemek konstrukciójához. A meleg és a hideg az aktív elsődleges minőségek, a száraz és nedves a passzívak. A többi, ugyancsak ellentétpárokba rendezhető minőség (nehéz-könnyű, finom-durva, folyós-szilárd, kemény-lágy, stb.) levezethető a fenti négy minőségből.[86] Az elemeket egy aktív és egy passzív minőség létesíti: a hideg és száraz a földet, a hideg és nedves a vizet, a meleg és nedves a levegőt és a meleg és száraz a tüzet. Az elemek folytonosan átalakulnak egymásba. Az elemekből keletkező keverékekben a minőségek is egyszerűen összekeverednek.

A legtöbb testben az elemek (s így a minőségek) keverékeit találjuk. Ebből érthető meg például a különböző testek eltérő hőmérséklete is: eltérő arányban tartalmaznak hideget és meleget. De hogyan állnak össze, hogyan szerveződnek a testek a rendelkezésre álló elemekből? Korábban Démokritosz zuhanó és összeütődő, összekapcsolódó atomjai jelentették a megoldást. De Arisztotelésznél nincsenek atomok és nincsen üresség sem a zuhanáshoz! Így új szervező hatásokat kell működtetnie. A meleg és hideg játsszák el ezt a szerepet. Ezeknek, mint termikus hatásoknak ugyanakkor kettős funkciójuk van. Egyrészt, mint szervező erők, mint formák működnek,[87] másrészt konkrét termikus természetüket is érvényesítik, s ekként pl. a meleg a beteg testet rendbe tudja hozni.

Mindezek a földi világban lévő testekre érvényesek. Az égitestek azonban egy ötödik anyagból, éterből állnak, melynek tulajdonságai kiválóságukkal meghaladják a közönséges anyagokét.

3.4. A természet mint mozgás – osztályozás, dinamika, a konkrét mozgás szerkezete

Láttuk, hogy Arisztotelész a természetet és a mozgást egymástól elválaszthatatlan, együtt tanulmányozandó fogalmaknak írta le. Így teljesen érthető, hogy a Fizika döntő részét a mozgások jellemzésének szenteli. Először is számba veszi a mozgások változatait. Osztályozásaiban több szempontot is érvényesített:

(1) Megkülönböztette az élőlények és az élettelen testek mozgásait: az élőket lelkük önmozgásra teszi képessé;

(2) Elkülönítette az égi és földi testek mozgásait: az égi testek örök, romlatlan, körmozgást végeznek, míg a földi testek mozgásai végesek, csillapodók, és görbék vagy egyenesek;

(3) Beszél természetes és kényszerített mozgásokról: természetes mozgás az égitestek körmozgása és a földi elemek lefelé ill. felfelé törekvő mozgása, míg a kényszerítettet egy közvetlenül ható másik test váltja ki;

(4) Végül a mozgások (változások) kategoriális (kategóriáknak a létezők leírásához nélkülözhetetlen fogalmakat nevezzük) osztályozását is adja, s négy fajtájukat különíti el: (a) szubsztanciális változások (keletkezés és pusztulás), (b) mennyiségi változások (növekedés és csökkenés), (c) minőségi változások (pl. egy dolog tulajdonságának megváltozása) és (d) helyváltoztató mozgások.

A helyváltoztató mozgások kitüntetett szerepet játszanak, mivel azok megjelennek minden más mozgásban és változásban is.

Arisztotelész természetesen értelmez i is a mozgás fogalmát. Ehhez elkülöníti a lehetőség és valóság lét-formáit: a lehetőség szerinti és valóságos létet. Híres tézise szerint így a mozgás és változás úgy értelmezhető, mint a lehetőség megvalósulása, mint a lehetőség átmenetele a valóságosba. A filozófus ezt a folyamatot a dünamisz, energeia, entelekheia fogalmakkal követi nyomon.

A dünamisz képességet jelent.[88] Ezt gyakran hibásan erőként értelmezik, valójában képesség, mely aktív és passzív is lehet: például a hatás kiváltásának és a hatás eltűrésének képességét is jelentheti.[89] A dünamisz a lehetővé váló változásra illetve a változás lehetőségére érzékeny, ezt írja le. A lehetőség megvalósulásának folyamatát az energeia fogalmával kezeli Arisztotelész. Ez a megvalósuló mozgást illetve a mozgásban lévő valóságot ragadja meg. A valóság, mint változás, mozgás eredménye, illetve a megvalósult mozgás: ezek pedig már az entelekheia fogalmával jellemezhetők. Egy konkrét folyamat lezajlása ezt a rendet követi. Ilyenformán Arisztotelésznél a folyamatok megvalósulásának, illetve a valóságnak, mint folyamatnak egyaránt van egy jól meghatározott trendje, iránya. Az arisztotelészi világkép így alapvetően irreverzibilis természetű. Ez azt is biztosítja, hogy ebben a világban a dolgok változhatnak, keletkezhetnek és pusztulhatnak, szerveződhetnek – ahogyan az előző pontokban is említettük már.

Mivel Arisztotelész gyakran hangoztatja, hogy a tudás az okok ismeretén alapul, érthető, hogy természetfilozófiájában lényeges szerepe van a sajátos dinamikai elképzeléseknek, vagyis a mozgások okai felderítésének is. Dinamikai nézetei – az általa alapított iskola neve után gyakran peripatetikus dinamikának nevezik – egészen a XVII. századig hatottak, s Galilei vagy Newton számára is meghaladandó kiindulópontként szerepeltek. Arisztotelész a mozgások minden osztályával kapcsolatban állást foglalt, de mivel a későbbi korok gondolkodói elsősorban a természetes és kényszerített élettelen földi testek mozgásai (ezeket később mechanikai mozgásoknak fogják nevezni) iránt érdeklődtek, az ezekre vonatkozó tanításai terjedtek el leginkább, így most csak erről ejtünk szót itt is.

Első látásra úgy tűnik, hogy a természetes és kényszerített mozgások között könnyű különbséget tenni: a természetes mozgások oka a mozgó dologban van, a kényszerített mozgás oka nem a mozgóban, hanem egy másik testben van. Ha a később kialakított erő fogalmát szeretnénk a helyzet leírására használni, akkor azt kellene mondanunk, hogy Arisztotelésznél az erőnek két típusa szerepel: "az anyagba zárt platonikus erőfogalom, amit 'természet'-nek (phüszisz) hív, és a szubsztanciából kiáramló erő, a tolás és húzás ereje, amelyik egy másik testben okoz mozgást, és nem sajátmagában"[90] . (Rendkívül érdekes és tanulságos eme nézeteket és Newton Principiá jának alapelveit[91] összehasonlítani.)

Fontos észrevenni, hogy a látszólagos hasonlóság ellenére az élettelen testek természetes mozgása eltér az élők önmozgásától: az élettelen esetben "a dolog nem önmozgó, de tartalmazza magában a mozgás (nem aktív és ható, hanem) passzív elvét (okát)"[92] . Más szóval ez azt jelenti, hogy az élettelen test természetes mozgásának az oka részben a testben, részben pedig azokban a körülményekben található, amelyek között van. Nem feltétlenül mozog, csak bizonyos körülmények fennállása esetén. Például egy kő természete szerint nehéz, s így nehézsége révén mozoghat, ám csak akkor válik valóban mozgóvá, ha nem a földön, vagyis nem az ő természetes helyén található, hanem mondjuk a levegőben. Ekkor lezuhan, vagyis a saját természetének (nehézség) megfelelő természetes helyre (a földre) "törekszik". Azt is mondhatnánk, hogy ebben az esetben a mozgás oka megoszlik a test és környezete között, vagy észrevehetjük, hogy a "természet" inhomogén eloszlásával van dolgunk: a test által hordozott, hozzá kötött "természet" különvált a test "természetes hely"-étől, ami viszont a világrend által determinált. A mozgás azért jön létre, hogy helyreálljon az egynemű rend, a különvált "természetek" egyesülhessenek, a kő elfoglalja azt a helyet, amit számára a világrend kijelöl, a világrend ebben az esetben is érvényre jut. (Ha pedig a konkrét folyamat szempontjából vizsgáljuk ezt a mozgást, jól látható, hogy a folyamatban megjelenik a különválasztott természet, mint dünamisz, a homogenizáló mozgás, mint energeia, s a beálló egyensúly, mint entelekheia.)

A kényszerített mozgások esetében a mozgás két faktora (a mozgató és a mozgatott) világosan különválik, s a mozgató hatás egyértelműen a mozgató testhez kötődik. A mozgatott test szerepe itt: a mozgatás elszenvedése – ez is egy képesség. Arisztotelész a Fizika VII. könyvében helyváltoztató mozgás esetére a mozgató és a mozgatott dolog jellemzői, valamint az elmozdulás és a mozgáshoz szükséges idő közötti kvantitatív összefüggéseket is leírja. (A természetes mozgásokra vonatkozó arisztotelészi gondolatmenetek figyelmes elemzése révén megmutatható, hogy azok kvantitatív jellemzése is lehetséges, s hasonló összefüggéseket kapunk.) Az ilyenformán is alátámasztott peripatetikus dinamika legfontosabb jellemzői[93] :

1.) A mozgás fenntartásához folyamatos hatás (hatóerő) kell,

2.) A mozgás "sebessége" arányos a hatással,

3.) A mozgás egy kezdettel s véggel rendelkező folyamat, s nem a test állapota.

A peripatetikus dinamika ezen alapelvei nyilvánvalóan eltérnek a XVII. században létrehozott klasszikus pontmechanika alapelveitől. Ezt a tényt sok esetben, mint az arisztotelészi szemléletmód alapvető hibáját szokták felemlíteni. Valójában pedig az a helyzet, hogy a peripatetikus dinamika pontosan írja le a szemlélhető mozgásokat. A szemlélet számára hozzáférhető mozgások egyrészt a súrlódásos mozgások, s ezekkel összhangban vannak a peripatetikusok tételei[94] . Másrészt ebbe a kategóriába tartoznak a termikus tapasztalatok is. Megmutatható, hogy az arisztotelészi dinamikai elvek teljesen megfeleltethetőek a termikus tapasztalatokat értelmező nem-egyensúlyi termodinamika elveinek[95] .

Ha az arisztotelészi dinamikai elgondolások kialakulásának társadalmi körülményeit is figyelembe vesszük, akkor Arisztotelész nézeteiben egyaránt ráismerhetünk a közösség közösen elfogadott rendjébe feltétlenül beletagozódó egyén viszonyaira s gondjaira, valamint a közösségtől lassacskán különváló, jól azonosítható individuumok között létesíthető kapcsolatok problémáira.

3.5. A természet mint cél – hierarchia, teleológia, Isten

A természet mint termett rend: dolgok együttlétezése, összefüggések érvényesülése, folyamatok eredménye és terméke. Az elrendeződés, meghatározódás és szerveződés során kialakuló rendszer törvényszerűségei is feltárulnak az arisztotelészi elemzésekben.

A természet rendjének alapja az oksági összefüggések érvényesülése. Jól ismert, hogy Arisztotelész szerint minden létező négyféle ok által meghatározott. Mindennek megtalálhatók anyagi, formai, ható- és célokai. Az anyagi, formai és ható okok a korábban mondottak alapján könnyen elképzelhető szerepet játszanak. Nagy jelentősége van a célokok szükségszerű megjelenésének – az arisztotelészi természetfelfogást emiatt teleologikusnak mondjuk. A teleologikus világszemléletben időnként szokás a célokok érvényesülését a természetben eleve megtalálható, vagy a természetbe belevetített értelem működéséhez kapcsolni. Az arisztotelészi rendszerben kevesebbről, illetve másról van szó, itt a célokok egyszerűen a világrend érvényesülését hivatottak kifejezni. De ez a világrend nem holmi emberi, vagy isteni értelem által adott, hanem a konkrét objektum, folyamat világban-való-létének szükségszerű következménye. Más szóval azt is mondhatnánk, hogy Arisztotelész a dolgokat környezetükkel együttlétezőkként, nyílt rendszerként fogja fel. Ez igen nagy jelentőségű gondolat, hiszen csak így válik lehetővé a rend, vagy egyre bonyolultabb struktúrák keletkezésének értelmezése önszerveződő folyamatok során.

Sok ilyen értelmű leírást találunk az arisztotelészi szövegekben. Így például a meteorológiai jelenségek magyarázataiban, sőt a sütés-főzés különféle változatainak összevetésében is felbukkannak efféle elemek. De igazán szép példát Istennek a természeti rendben betöltött szerepe nyújt.

Arisztotelész világképében különálló szférát jelent a földi (Hold alatti) és égi (Hold feletti) világ. A földi és égi világ a tökéletlenség-tökéletesség viszonyában van. A földi világban a testek az elemekből állnak, ezek álhatatlanok, hiszen át-át alakulnak egymásba, a mozgások itt egyenesek és végesek. A rend olyan, hogy a Földhöz közel a földből való dolgok természetes helye van, felette a vízből valóké, afelett a levegőből állók természetes helye következik, s végül legfelül a tűzből álló dolgok természetes helye található. Az égi világ objektumainak anyaga a tökéletes éter, az égi objektumok örök és tökéletes (értsd: körpályájú) mozgásban vannak, sőt nem is maguk mozognak, hanem az egymáson súrlódásmentesen elcsúszó égi szférákhoz rögzítettek. Ámde: e két világ egymás környezetét jelenti, s ezáltal meghatározza a másikban érvényesülő rendet!

Arisztotelész leírja, hogy a víz a természetben körforgást végez: a felhőkben összegyűlő víz, természetes helyére törekedve esőként leesik, de ezzel nem ér véget a folyamat, hiszen a tengerek vizét a Nap melege elpárologtatja, s a könnyű pára ismét felszáll, majd a felhőkben lecsapódva, ismét esőt ad. Ez egy energetikailag nyílt rendszer, a folyamatot a Nap melege hajtja. De mitől melegít a Nap? A Nap melege a legfelső földi és a legalsó égi szféra súrlódása által termelt hőből származik. De mitől mozog a legalsó égi szféra? Azt bizony a fölötte lévő égi szféra mozgatja, s azt, az afölött lévő és így tovább. De nem a végtelenségig, hanem csak a legkülső szféráig: azt pedig a mozdulatlan mozgató, vagyis Isten mozgatja. Ezzel a feltevéssel Arisztotelész lezárja a mozgatók hosszú sorát, de ezzel csak logikailag teszi zárttá a világot, energetikailag nyílt marad: Isten állandó munkája révén szerveződik a földi világ rendje. Arisztotelész Istene azonban nem órásmester, nem az általa elgondolt rend szigorú konstruktőre, hanem azáltal teremt egyfajta rendet, hogy állandóan felborítja a földi folyamatok során beállni kész egyensúlyt. Ezzel kiérdemli a rend nagy összezavarója elnevezést is, így ő egy entrópikus Isten.

Arisztotelész maga sem tekintette tevékenységének jelentős részét filozófiai jellegűnek, hanem valamelyik tudományhoz tartozónak gondolta. A tudományos diszciplínákban – ezek jó részét is Arisztotelész hozta létre – összegyűjtött tudással együtt, az arisztotelészi természetfilozófia számos fontos gondolata vált a kialakuló tudományos diszciplínák részévé. Későbbi korok fizikájában, kémiájában, csillagászatában, biológiájában egyaránt találkozhatunk az arisztotelészi eszmék eredeti, vagy esetleg jelentős részben átértelmezett változataival. Ezek a nézetek szolgáltak alapul azok számára is, akik gyökeresen különböző tudományos ideálokat próbáltak követni. Ők is Arisztotelésztől tértek el, így a nagy görög gondolatai valamiféle végső fundamentumként szolgáltak minden tudományos törekvés számára, egészen a XVII. századig.

Az arisztotelészi természetfilozófia egésze persze osztozott az arisztotelészi filozófia sorsában: az egymást követő korok hol felemelték és magasztalták, hol pedig tévedéseit ostorozva, a meghaladott múlttal együtt temették. A későókori és koraközépkori világfelfogást inkább Platón nézeteinek dominanciája jellemezte. Az arisztotelészi tanítások azonban már meghatározóan jelen voltak a XI-XII. századi arab természetfilozófiában. A XIII. századtól pedig a legelterjedtebb természetfilozófiák reprodukálták, követték vagy értelmezték Arisztotelész gondolatait Európa-szerte. A XVII. század új ideológiája, a modern világfelfogás gyökeresen szakít az eredeti és a középkori gondolkodók által átértelmezett Arisztotelésszel is. Ettől kezdve az arisztotelészi tanítások csak esetlegesen, időlegesen bukkannak fel a gondolkodás történetében. Manapság mintha ismét időszerűbbnek tűnnének a Sztageirából való filozófus elgondolásai: talán éppen Ő tud valamit segíteni e modern kor válságtüneteivel tanácstalankodó posztmodern gondolkodóknak.



[73] Hegel, G. W. F.: Előadások a filozófia történetéről II. kötet (Akadémiai, Budapest 1977) 206. o.

[74] Aristoteles: Metafizika (Hatágú síp alapítvány, Budapest 1992) – Ez a könyv az 1936-os kiadás újranyomása, de ugyanez a fordítás egyetemi jegyzetként is megjelent: Arisztotelész: Metafizika , Jegyzet (Tankönyvkiadó, Budapest 1957) – Természetfilozófiai szempontból különösen az V., VII., VIII., IX. és XII. könyvek érdekesek.

[75] Arisztotelész természetfilozófiai nézeteit főként a Fizika (ezt néha Természeti vizsgálódások címen említik), Az égről (máshol Az égboltról címen is szerepel), A keletkezésről és a pusztulásról , és a Meteorológia (néha A légköri jelenségekről címen fut) című műveiben találhatjuk meg. Magyar nyelven csak A Keletkezésről... olvasható, Bognár László fordításában: Magyar Filozófiai Szemle , 1988/3-4 291-367. o. Hazai könyvtárakban fellelhetők e művek jó angol, német, orosz, francia, latin fordításai és kétnyelvű kiadások is. Valamennyi mű megtalálható a következő kiadványokban: Arisztotel: Szocsinyenyija v csetüreh tomah , tom 3 (Miszl, Moszkva 1981); The Works of Aristotle, transl. edit. W. D. Ross, II-III. vols. (Clarendon, Oxford 1953).

[76] A "phüszisz" fogalmának részletes kifejtését megtalálhatjuk M. Heidegger: Bevezetés a metafizikába (Ikon, Budapest 1995) c. művében (l. még e jegyzet bevezető fejezetét is). Az ott található gondolatmenetek bemutatják a "phüszisz" fogalmának jelentésváltozását a filozófia történetében. Megismerhetjük az arisztotelészi felfogás előzményeit és kialakulásának fontosabb motiváló tényezőit is.

[77] Ezek közé tartoznak pl. a magyarul Lélekfilozófiai írások (Európa, Budapest 1988) címmel kiadott gyűjtemény és az állatok történetéről, részeiről és járásáról szóló arisztotelészi könyvek.

[78] Aristotle: The Physics with an English Translation by P. H. Wicksteed and F. M. Cornford, I-II. vols. (Harvard University Press, Cambridge és Heinemann, London 1957). A fenti idézet helye: Fizika 192b8, ami e könyv I. kötetének 107. oldalán található.

[79] Fizika 193a, a fenti könyv 111. oldalán.

[80] Fizika 193a, a fenti könyv 113. oldalán.

[81] uo.

[82] Fizika 193b, a fenti könyv 115. oldalán.

[83] Metafizika 1014b, a fenti jegyzet 95. oldalán.

[84] Fizika 193b, a fenti könyv 115. oldalán.

[85] Metafizika 1015a, a fenti jegyzet 96. oldalán.

[86] Keletkezés és pusztulás 330a, a fenti folyóirat 343. o.

[87] F. Solmsen: Aristotle's System of the Physical Worl. A Comparison with His Predecessors (Cornell University Press, Ithaca 1960) 362. o.

[88] F. J. E. Woodbridge: Aristotle's Vision of Nature (Columbia Univ. P, New York 1965) 32. o.

[89] M. Jammer: Concepts of Force (Harvard University Press, Cambridge 1957) 34. o.

[90] 90 A fenti könyv 35-36. oldala.

[91] Newton, I.: A Principiából és az Optikából. Levelek Bentleyhez (Kriterion, Bukarest 1981).

[92] Fizika 255b, a korábban idézett könyv II. kötetének 317. oldalán.

[93] Leírását l. pl. Simonyi K.: A fizika kultúrtörténete (Gondolat, Budapest 1978) című művében.

[94] L. a fenti könyv megállapításait.

[95] Martinás K.-Ropolyi L.: Az arisztotelészi termodinamika kifejlődésének kultúrtörténeti korlátairól Magyar Filozófiai Szemle 1987/1 1-29. o.