Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

2. Történeti bevezetés

2. Történeti bevezetés

(Szigeti András)

Előadássorozatunk tárgya, a természetfilozófia sokféle jelentéstartalommal bírt a tudományok történetének legutolsó két és fél évezrede során. Fogalma, tartalma együtt módosult a tudományok változó tartalmával, így igazi definícióját szükségképpen mindazon tartalmai együttesében ragadhatjuk csak meg, melyeknek bemutatására jelen jegyzetünk vállalkozik. A teljes definíció átmeneti hiánya nem jelentheti a definiálás kötelezettségének megkerülését.

Induljunk hát ki abból a nézőpontból, amit az európai tudományfejlődés a természetfilozófiával kapcsolatban az utolsó másfélszáz évben – azaz a XIX. század második felétől kezdődően – kialakított, és amely korunk uralkodó tudományos tradícióit is áthatja. Nem beszélhetünk persze teljesen egységes és egyöntetű megítélésről itt sem – ez a tudományban egyébként is elég ritka – de joggal eshet szó egy markánsan megjelenő tradícióról, aminek meglétét megkíséreljük kifejtés közben bizonyítani.

Maga a latin név: Philosophia Naturalis , azaz természetfilozófia a reneszánsz óta egyre inkább természettudományt jelent, elhatárolva magát a filozófia középkori értelmétől, mely elsősorban absztrakt-racionális-teológiai tanítás a Teremtésről. Ebben autonóm természetfelfogásnak nem lehet tere, mint ahogy a középkor tudományát összefoglaló "septem artes liberales"-ban[41] sem nagyon van helye a természettudománynak. A természetfilozófia tehát a filozófia uralma alól egyre inkább felszabaduló természettudomány megnevezésévé válik.

Látszólag joggal kérdezhetnénk: miért nem egyszerűen természettudomány névre hallgat az új diszciplína? Mi köti a filozófiához? Az, hogy az új tudomány a korszak földhözragadt empirizmusától, a puszta megfigyelő-leíró jellegű tudományos gyakorlatától is próbálja magát elhatárolni.

Nem azért, mintha az empirikus módszereket helytelenítené: ellenkezőleg, nem tartja őket eléggé módszereseknek, körültekintőknek. Mint ilyenek, nem alkalmasak a természet általános törvényeinek megragadására, így nem elég tudományosak – hiányzik belőlük a filozófia, ami az általános összefüggések és magyarázatok tudománya.

A 17. század elején ezt a problémát kora empirikus és teoretikus természettudományával kapcsolatban az angol Francis Bacon fogalmazza meg. A korszak legmagasabb szintű tudományosságának explicite megjelenő természetfilozófiai öntudatát a modern természettudomány létrehozójának, Isaac Newtonnak 1687-es fő műve már címében is hirdeti: Principia Mathematica Philosophiae Naturalis – azaz A természetfilozófia matematikai alapelvei .

A természetfilozófia mibenlétére vonatkozó kérdés megválaszolásában a névből indultunk ki: ez a XVII. századra alakult ki. De ha most már a természetfilozófiát meghatározott tárgyra irányuló gondolkodási módként vizsgáljuk, akkor – nevének kialakulását messze megelőzve – a korai görög filozófia kialakulása közben ismerhetjük fel első megjelenését.

Paradox módon, noha az antik műveltség majd minden eredménye beépült a későbbi kultúrák szövetébe, mégis csak a XIX. században vált nyilvánvalóvá, hogy létezett antik természetfilozófia. Az utókor ugyanis onnan kísérelte meg továbbvinni a görög műveltség fáklyáját, ahol az azt letette: saját fejlődésének csúcspontján. Ekkorra pedig már nem a természetfilozófiai kérdések voltak napirenden, mivel ezek a görög gondolkodás kezdeteihez kapcsolódtak. Az antik természetfilozófia újjáéledését az újkori európai tudományfejlődés tette lehetővé és aktuálissá. Az első ión filozófusok naiv kérdésfelvetései egy széles ívű újkori tudományfejlődés után sem vesztették el jelentőségüket, sőt, még fontosabbakká váltak.

Ily módon összetalálkozott egymással az antik és modern természetfilozófia. Az évezredeken átívelő régi-új gondolatok csak tovább erősítették a modern európai gondolkodás uralkodó tradíciójának bátorságát, a ráció mindenhatóságába vetett hitet. Felborult a törékeny egyensúly empíria és teória, tapasztalat és spekuláció között. A Tiszta Ész kísérletet tett arra, hogy áthágja saját határait és a tapasztalati tudományoktól elszakadva válaszokat keressen azokra a kérdésekre, amelyeket a tudományfejlődés adott eredményei alapján nem volt képes megválaszolni. Ezen a ponton a természetfilozófia messze túllépte saját illetékességi körét, és csalárdan édes ígéreteket tett olyan kérdések megválaszolására, melyek mindenfajta emberi megismerés számára a legfontosabb végső kérdéseknek tűntek.

Az emberi szellem zabolátlan vágyai elsősorban Németországban kaptak teret; abban az országban, amely leginkább élen járt a filozófia művelésében, de Angliához és Franciaországhoz képest a természetkutatásban a XIX. század elején kissé elmaradt.

Mintegy húsz éven keresztül uralkodott itt a természetfilozófia spekulatív formája. A mozgalom vezetője a filozófus Schelling volt, aki már ifjú korában óriási befolyásra tett szert és kortársai gondolkodásmódját a legnagyobb mértékben befolyásolta. Kezdetben a természetkutatók is szenvedélyesen dicsőítették, nemsokára azonban – felismerve, miként szorítja ki a spekuláció a valóságos természetkutatást – rémülten fordultak el tőle.

Justus Liebig, a nagy német kémikus ekképpen emlékezik vissza erre a korszakra:

"Én is átéltem ezt a szavakban és eszmékben oly gazdag, valódi tudásban és alapos tanulásban oly szegény periódust, életem két értékes esztendejét vette el; nem tudom ecsetelni ijedelmemet és szörnyülködésemet, amikor ebből a tévelygésből felébredtem."[42]

A spekulatív természetfilozófia bukása egy időre természetesen háttérbe szorította az elméleti gondolkodás mindenfajta módját. Uralkodóvá vált Németországban is a Franciaországban és Angliában már elterjedt mechanikus – időnként vulgáris (egyoldalúan és durván leegyszerűsített) – materializmus, melyet konkrét felfedezéseinek, eredményeinek tömege kézzelfoghatóan igazolt. Egy időre háttérbe szorult a természetfilozófia; de a tudományok új eredményeinek általánosítása periodikusan újra és újra felvetődő szükséglet, amely persze újra életre hívja azt.

A modern fizika nem kisebb személyisége, mint Werner Heisenberg – az ötvenes években írt A mai fizika világképe című könyvében – összegyűjti az újkori természetfilozófusok (természetbölcselők) legfontosabb szövegeit. Köztük szerepel a századelő fentebb emlegetett, a természetfilozófiához történő újabb visszafordulását létrehozó jelentős kémikusnak, Wilhelm Ostwaldnak természetfilozófiai előadássorozata kezdetén (1902) elmondott megnyitója:

"... természetbölcselő ... hivatásom szerint természetkutató vagyok, kémikus és fizikus, s nem tekinthetem a filozófiát oly tudománynak, melyet az általánosan szokásos módon tanultam volna. Még a filozófia 'vad' tanulmányozása is, melyet nagyszámú filozófiai írás olvasásával végeztem, oly kevéssé volt rendszeres, hogy semmiképpen sem jellemezhetem a szabályozott tanulás valamilyen kielégítő pótlékának. Így vállalkozásom mentségére csupán azt a tényt hozhatom fel, hogy a természetkutató is tudományszakának művelése közben ellenállhatatlanul azokkal a kérdésekkel találja magát szemben, melyeket a filozófia dolgoz fel. Azok a szellemi műveletek, melyek a természettudományi munkát szabályozzák, s eredményes befejezéshez juttatják, lényegükben nem különböznek azoktól, melyeknek folyamatát a filozófia vizsgálja és tanítja. Ennek a viszonynak a tudata a XIX. század második felében olykor elhomályosult, de éppen napjainkban újból élénk hatékonyságra ébredt, s mindenütt a természettudomány táborában ébredeznek az elmék, hogy a maguk részéről hozzájáruljanak a filozófiai össztudáshoz.

Így hát korunk megérett arra, hogy a természetbölcselet új fejlődését érje meg mindkét értelemben, és a hallgatók nagy száma, akik ma e jelben összejöttek, bizonyíték arra, hogy e két fogalomnak, a természet és filozófia fogalmának együttese valamiképpen vonzó, s valamennyien úgy érezzük, oly problémával állunk itt szemben, melynek megoldása valamennyiünknek szívén fekszik.

Kétségtelen, a természetkutató filozófiája nem léphet fel egy zárt, s minden tekintetben megalapozott rendszer igényével. Ily rendszerek létrehozását a szakfilozófusokra kell bíznunk. Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk során szintén létrejön egy épület, melynek építési módja és belső berendezése mindenütt utal azoknak nézeteire és gondolkodásmódjára, akik napi munkájuk során a természeti jelenségek egy bizonyos csoportjával foglalkoznak. Az egyéni és hivatásbeli stílusra való állandó tekintettel kérem önöket, hallgassák meg és fordítsanak figyelmet arra, amit nyújtani kívánok. Mindenkit meghívok, hogy az elmondandókból levonja, vagy azokhoz hozzátegye mindazt, ami számára kívánatosnak vagy szükségesnek tűnik fel."[43]

Ostwald emelkedett szavai a megismerés pátoszát sugározzák, ami a természetbölcselet igazságából fakad. Az általa felvetett és megválaszolandó kérdések megkerülhetetlenek a tudomány számára, mely ezek figyelmen kívül hagyása esetén alig lehet működőképes.

Végül álljon itt, a természetfilozófia fogalmának ezen előrehozott bemutatása végén – hiszen tényleges bemutatása egész előadássorozatunk tárgya – e fogalomnak 1923-as definíciója az Enyvvári Jenő által szerkesztett Philosophiai Szótárból, amely saját törekvései és megfogalmazása szerint igyekszik egységes álláspontot képviselni e tárgyat illetően, miközben messzemenően támaszkodik az az idő tájt elfogadott német és angol szakirodalom álláspontjára.

"A tiszta phaenomenológián alapuló philosophiai kritika álláspontjáról szigorúan őrködtünk, hogy a meghatározásokban ne jussanak érvényre sensualistikus, naturalistikus, relativistikus, psychologistikus és egyéb téves és kritikátlan tendentiák."[44]

"Természetphilosophia (philosophia naturalis) a természet metaphysikája; a természettudományok általános eredményeit összekötő, feldolgozó és értelmező egységes elmélet a természeti tárgyak és folyamatok lényegéről. Az ókorban a természetphilosophia összeesik a természettudománnyal. Így az ion természetbölcselőknél, az atomistáknál, az eleai bölcselőknél, Aristotelesnél, Lucretiusnál és másoknál. Új életre ébred a természetphilosophia a renaissance idejétől kezdődőleg: Paracelsus, Cardanus, Telesius, Campanella, G. Bruno, N. Cusanus, Kepler, Kopernikus, Galilei, Leonardo da Vinci, F. Bacon, Descartes, Leibniz, Newton etc. Dynamikus, phaenomenalistikus természetphilosophiát tanít Kant. A természetphilosophia, mint az empirikus természettudománytól megkülönböztetett és a természet utolsó princípiumai felőli fogalmi-constructiv, a prioristikus, metaphysikai speculatio a XIX. század első harmadában virágzik a Schelling- és Hegel-féle iskolákban. Ezután egy ideig a természettudomány minden természetphilosophiát elutasít és legfeljebb materialistikus természetelméletet állít fel. A később újra fellépő természetphilosophia fokozatosan veszít speculativ jellegéből és mindinkább a természettudományok általános elméletének jellegét veszi fel. A természetphilosophiának a darwinismus adott újabb impulsust. A természettudományokra támaszkodó természetphilosophiát tanítanak: J. H. Fichte, Ulrici, Carriere, E. v. Hartmann, Fechner, Haeckel, Spencer, Renouvier, Pesch, F. A. Lange, O. Schmitz-Dumont és mások."[45]

Az ekkortájt létrejövő modern fizika az új kérdések sorát veti fel. Az eredmények feletti interpretációs[46] viták még akkor is többnyire a természetfilozófia tárgykörébe esnek (de természetesen a tudományfilozófiáéba is), ha a résztvevők ezt tagadják. Megkérdőjeleződik a fizikai világ realitása, a determinizmus elve, az elfogadott tér- és időfelfogás. Előtérbe kerülnek a mérés problémái, a valószínűség-fogalom értelmezései, a statisztikus törvények, a lehetséges világok tér-idő struktúrái, az egységes kölcsönhatás-elmélet változatai. Ezek a kérdések pedig nem tárgyalhatók kizárólag szűk szakmai koncepciók alapján, hanem csakis a fizikán túl tekintő, a természettudományok eredményeinek általánosításait is figyelembe vevő keretben. Mindez komoly mértékben jelzi a természetfilozófia – néha vitatott – aktualitását.



[41] A középkori "hét szabad művészet" – a triviumban tanított nyelvtan, szónoklástan és dialektika valamint a quadriviumban tanított számtan, zene, csillagászat és mértan.

[42] Idézi: W. Heisenberg: A mai fizika világképe (Gondolat, Budapest 1958) 92. o.

[43] Idézi: Heisenberg: A mai fizika világképe, 93-94. o.

[44] Enyvvári: Philosophiai szótár (Franklin 1923) Előszó

[45] Enyvvári: Philosophiai szótár 158. o.

[46] Interpretáció – (latin) értelmezés, magyarázat, felfogás.