Ugrás a tartalomhoz

Előadások a természetfilozófia történetéből

dr. Kampis György, dr. Rédei Miklós, dr. Ropolyi László, dr. Szegedi Péter, dr. Székely László, dr. Szigeti András, dr. Szilágyi László, dr. Vinkovics Márta, dr. Zágoni Miklós (2012)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

I. fejezet - Bevezetés a természetfilozófiába

I. fejezet - Bevezetés a természetfilozófiába

1. A természetfilozófia fogalma és formái

(Ropolyi László)

 
"A természetnek mindenütt jelenlévő
ereje és méltósága elvész, ha csupán
részeit látjuk, de nem tekintjük
át az egészet"
 
 --Plinius (A természet históriája VII.)

Ebben a fejezetben a filozófia, a tudomány, a természet és a természetfilozófia fogalmát fogjuk értelmezni.

Egy filozófiai enciklopédiában azt olvashatjuk, hogy egy jeles gondolkodó a természet fogalmának legalább hatvanhatféle értelmét különböztette meg.[1] Fantasztikus kollekció – ámuldozhatunk, sőt, szabadulva az ámulatból, további értelmezésekkel bővíthetjük a listát, hiszen tiszteletre méltó barátunk csak az európai gondolkodás eredményeit tekintette át és figyelmen kívül hagyta például a különféle kínai, japán, vagy indiai természetfelfogásokat. Ez még rendben is volna, ámde mit lehet kezdeni ennyiféle értelmezéssel? Milyen alapon választhatunk közöttük? Hiszen valamennyit valószínűleg nem helyeselhetjük – már csak az eltérő értelmezések egymást gyakran elutasító állásfoglalásai miatt sem. Válasszuk azt a megközelítést, amelyik a természet-természetfeletti viszonyának elemzéséből próbál érvényes és használható természetfogalmat kialakítani, vagy inkább a természetes-mesterséges, esetleg az anyagi-szellemi, vagy netalántán a földi-kozmikus viszonylatokat tanulmányozva keressünk támpontokat?

Újabb nehézségekkel találkozunk, ha el akarjuk dönteni, vajon hozzá tudnak-e szólni a természet fogalmának értelmezéséhez a tudományok? Milyen tudományokat vegyünk figyelembe? Minden tudományterület egyaránt számításba veendő, vagy csupán az úgynevezett természettudományok a fontosak? De hogyan dönthetjük el, hogy mi természettudomány és mi nem az – a természet fogalmának előzetes ismerete nélkül? Honnan származhat ez az előzetes ismeret és miféle tapasztalatok, cselekedetek vagy erények révén szerezhető meg?

A biológia, a kémia vagy a fizika sokat elárul a tárgyául választott jelenségkörről, de jobbára hallgat tárgyának a világban fellelhető egyéb dolgokkal való összefüggéseiről és alig beszél az adott tárgy kiválasztásának indokairól, a választás értelméről és következményeiről. Vajon ebben a helyzetben hogyan lehetne az egyes tudományterületek szépen cizellált ismeret-mozaikjaiból összeállítani a természetre vonatkozó tudást? Vajon ez a tudás, ha egyáltalán létrehozható, tudományos jellegű marad-e, s ha igen, melyik tudományterület jellegzetességeit fogja hordozni – vagy talán ma már, a modern korban, lehetetlen a természet egészének tudományos igényű leírása?

Kétségtelennek látszik, hogy régebbi korok gondolkodói még képesek voltak a korukban érvényes tudományosság ideáit követve beszélni a természetről. Legalábbis az első filozófusok tevékenységétől, az i. e. VII. századtól kezdődően, számos mű született a természet leírásának, megértésének szándékával. Hérakleitosz, Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, vagy akár Galilei, Newton és Holbach sok műve sorolható ebbe a körbe. Ezeket a műveket ma is egyértelmű elismertség és általános tisztelet övezi. De vajon miben térnek el e munkáktól Hegelnek, Schellingnek vagy Engelsnek a hasonló céllal keletkezett – de a tudomány képviselői által korántsem oly mértékben elismert – természetről írott művei? További kérdés, hogy hogyan értékeljük a közelmúlt olyan hasonló indíttatású munkáit, mint például Bergson és Whitehead, vagy akár Prigogine, Capra, Hawking, Penrose és Mandelbrot műveit?

Az összes fentebb felvetett probléma a természetfilozófiának is tárgya. Ha mindezeket a többé-kevésbé kapcsolódó kérdésköröket megpróbáljuk összefüggéseikre is ügyelve, együtt figyelembe véve megérteni, akkor valószínűleg természetfilozófiai tevékenységet folytatunk. De mit is nevezhetünk valójában természetfilozófiának? A természetfilozófiát általában a filozófia egyik sajátos részterületének szokás tekinteni – ami sok esetben kevéssé választható külön a filozófiai rendszer többi elemétől. Ha időnként mégis megpróbáljuk a szétválasztást, akkor természetfilozófián a természetrevonatkozó filozófiai jellegű megállapítások valamilyen összefüggő rendszerét értjük. De a természetfilozófiához tartozónak szoktuk mondani a különféle természettudományok sok olyan feltevését, elképzelését, következtetését vagy eredményét is, amelyik az adott tudományterületen túlmutató, általános érvényességre tarthat igényt.

Megfigyelhető az is, hogy a természetfilozófiának, ugyanúgy, mint a filozófiának, nagyon sok konkrét történeti változata van, sőt gyakran egy adott korszakban is több, eltérő változat verseng egymással. Ilyenformán, ha valaki a természetfilozófiával való megismerkedésre készül, leghelyesebben talán akkor jár el, ha a történeti utat választja: a sok történeti változat együtt, főként e változatok közös vonásai tudják a lehető legpontosabban jellemezni a természetfilozófiát. Ennek a jegyzetnek elsősorban éppen az a célja, hogy a természetfilozófia történetének bemutatásával bevezesse az érdeklődő olvasót a természetfilozófiába. De a természetfilozófia-történet a gondolkodás történetében előforduló meghatározott természetfilozófiák tanulmányozása révén ugyanakkor megpróbálja követni a természet fogalmának történeti alakulását is, és így hozzásegíthet napjaink természetfelfogásának jobb megértéséhez. Más szempontból az is fontos lehet, hogy a filozófiai gondolkodásnak a természet megértésében megfigyelhető működésmódja a filozófia természetét szintén jelentős mértékben jellemzi s tanulmányozása hozzájárulhat a filozófia szemléletmódjának és mondanivalójának tartalmasabb elsajátításához.

Mindazonáltal e történettel való ismerkedés során hasznos lehet a filozófia, a tudomány, a természet és a természetfilozófia fogalmainak előzetes értelmezése, amely – talán még kezdetlegességében is – hozzásegítheti az olvasót a jegyzet későbbi fejezeteiben előadottak sikeresebb követéséhez. Az alábbiakban bemutatjuk e fogalmak egy lehetséges értelmezését, de szeretnénk hangsúlyozni, hogy az itt előadottak semmiképpen sem tarthatnak igényt a fentebb említett értelmezést segítő szerepnél többre. Egy elfogadhatóbb filozófia-, természet-, természetfilozófia-, vagy tudományfogalom kialakítása már a tisztelt Olvasó saját, senki által sem átvállalható feladata.

1.1. A filozófia és a tudományok viszonya

Célunk tehát a természetfilozófia fogalmának értelmezése. De mivel a természetfilozófiát valami módon a filozófiához tartozónak gondoljuk, világos, hogy a természetfilozófia értelmezését nem lehet különválasztani a filozófia egészének értelmezésétől, csak azzal együtt vizsgálható és ragadható meg. Ilyenformán a természetfilozófia fogalmának megértéséhez termékenyebb kiindulópontnak mutatkozik a "Mit értünk természetfilozófián?" kérdés helyett, előbb, a "Mi a filozófia?" kérdéskör vizsgálatába fogni, mert csak az e kérdésbeli, világosan körvonalazott álláspont elfogadása után lehet eljutni a természet, a tudományok és a természettudományok fogalmaival együtt a természetfilozófia fogalmának kialakításához, státuszának kijelöléséhez és feladatának értelmezéséhez.

1.1.1. Világnézet és filozófia

A filozófia emberi termék. Sok vonatkozásában megegyezik más termékekkel, sokban pedig eltér tőlük. Sajátos emberi szükségleteket elégít ki – ezért állítjuk elő mindig újabb és újabb változatait. Keletkezésének körülményeit és folyamatát az emberi tevékenység tanulmányozása révén érthetjük meg.

Az ember tevékeny lény. Tevékenységéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik cselekedeteinek, mindenkori gyakorlati aktivitásának tudati tükröződése, mindenekelőtt a tevékenysége során keletkező tapasztalatok megerősödése és meggyengülése, megváltozása és állandósulása, halmozódása és rendszereződése. Az ember gyakorlata ily módon kettős megalapozást tesz lehetővé és kívánatossá, s a létben fellelhető alapjai mellett szükségletté válik e gyakorlat tudati megalapozása is. (Egyszerűen szólva: életkörülményeink és az azokra vonatkozó gondolataink együttesen határozzák meg tetteinket.) A tudati megalapozás szükséglete a tapasztalatok azonosítása és gyűjtése, megerősítése-megszüntetése, megváltoztatása és állandósítása, felhalmozása és rendszerezése révén elégítődik ki, vagyis: az ember tevékenysége során befolyásolja életviszonyait és ismereteket is szerez.

A világnézet funkciója és fogalma

Az ember tevékenységének legvégső értelme az ember fennmaradásának, túlélésének biztosítása. Az emberi élet biztonsága a túlélésünket célzó cselekedeteink sikeresség én múlik. Egy tett sikeres véghezvitelét alapozhatjuk a szerencsére is, de igénybe vehetjük a már rendelkezésünkre álló tudást is: tájékozódhatunk, hogy vajon eddig szerzett ismereteink szerint van-e esélyünk a sikerre, érdemes-e egyáltalán hozzáfognunk a dologhoz? (Mindez persze nem csak az általános értelemben vett emberi gyakorlatra érvényes, hanem minden egyes emberi tettre is. Bár az egyes emberi tevékenységek nagyon változatos konkrét célokat követhetnek, de bármiféle tevékenységről van is szó, az ember ragaszkodik a sikerességhez. Ha egy tervünk esetében eleve látjuk, hogy kudarcra van ítélve, általában hozzá sem kezdünk a megvalósításhoz.) Persze ismereteink adott rendszere csak akkor képes további cselekedetek szilárd alapjává válni, tehát csak akkor van értelme számunkra, ha figyelembe tudja venni a tevékenységünket befolyásoló összes tényezőt, vagyis, ha cselekedeteinket minden elképzelhető szempontból jellemezni képes. (Ugyanis, ha nem így volna, ha nem minden lehetséges tapasztalatot figyelembe véve alakítanánk ki a tevékenykedésünk alapjául szolgáló állásfoglalásainkat, akkor a figyelmen kívül hagyott tényezők ismeretlen módon befolyásolhatnák cselekedeteink sikerességét, s ezzel éppen cselekedeteink biztos megalapozottsága veszne el. Másként mondva: az embernek, gyakorlata sikeressége érdekében, gondolkodásában a lehető legnagyobb körültekintésre kell törekednie, hiszen különben haszontalan és felesleges volna gondolkodnia. Ellenben, ha a tudás mindenre kiterjedő és teljes – ettől persze még lehet fejletlen, hibás, vagy megtévesztő -, akkor alapja lehet a bizonyosságnak. Biztonságos emberi gyakorlat ismereteink bizonyosságán alapulhat.) Az embernek tehát feltétlenül szüksége van olyan ismeretrendszerre, amelyben az összes tapasztalat, az összes lehetséges szemléletmód, minden elérhető ismeret egy rendszeren belül a rendelkezésére áll. Egy ilyen eszköz segítségével elérheti, hogy saját sorsát, de akár egyes tetteinek "sorsát" is, ne kizárólag a vak véletlen és a jó szerencse irányítsa, hanem valamilyen mértékben saját maga gondozza. Bármely konkrét esetben nyilván az a legkézenfekvőbb és egyben a legbiztosabb megoldás, ha feltesszük, hogy az összes emberi tapasztalat egyaránt fontos lehet, vagyis minden ismert összefüggés befolyásolhatja a helyzet alakulását; további meggondolások nélkül nem szabad kizárni semmilyen relációt, sőt, valami módon mindig mindent figyelembe kell venni. Esetleg nem egyforma mértékben, de minden mindennel összefüggésben lehet, az összes tapasztalat, nézet, ismeret csakis együtt jellemezheti világunk bármely létezőjét. Minden létező az összefüggésrendszer része s egyúttal az összefüggő mindenség, az adott világ alkotója is. A tapasztalatoknak ezt az összefüggő és mindent átfogó rendszerét, ami tehát a mindenkori emberi gyakorlathoz kapcsolódva annak összes érzéki, értelmi, érzelmi és akarati elemét egyaránt tartalmazza, világnézetnek szokás nevezni.[2] Egyszerűbben: világnézetnek a világra vonatkozó nézetek összességét nevezzük. A hangsúly itt az összesség en, a rendszer teljességén van. A fentebb mondottak alapján tehát a világnézetek az emberi tevékenység, az emberi élet sikerességét szolgáló nélkülözhetetlen eszközök. De persze kérdéses, hogy hogyan lehet minden tapasztalatot figyelembe venni, minden összefüggésre figyelve világnézeti kijelentéseket tenni? Mindenesetre könnyebben, mint első pillanatban gondolnánk: látni fogjuk, hogy sokféle emberi ismeretrendszer képes ilyesmire.

Világnézeti rendszerek

Bármilyen emberi tevékenység értelme csakis valamilyen világnézeti rendszert elfogadva állapítható meg – vagyis csak akkor, ha a tevékenységet minden szempontból szemügyre vesszük. A világnézet tehát értelemadó – de vajon az így kapott értelem egyetlen-e, egyértelmű-e? Vannak-e változatai a mindenoldalú leírásnak; a teljesség egyetlen-e? Az már a korábban elmondottakból látható, hogy egy adott világnézet az általában vett emberi gyakorlat, de sokszor a konkrét egyes emberi tettek számára is útmutató, motiváló tényező, vagy éppen biztos alap lehet. De azt is megfigyelhetjük, hogy egy korszak – lényegében ugyanazokra a tapasztalatokra hagyatkozó – emberei, egymással szöges ellentétben álló tevékenységeiket egyaránt értelmesnek, sőt az egyedül értelmesnek képesek láttatni – méghozzá világnézeti támogatással. Vagyis nyilvánvaló, hogy ugyanabból a nézetösszességből többféle világnézeti rendszer is előállítható. A világnézet tehát – a nézetösszesség konstrukciójától függően – sokféleképpen szerveződhet. Egy világnézeten belül a dolgok helye, összefüggésrendszere, értéke egyértelmű lehet, s így teljesen bizonyosak lehetünk állásfoglalásainkban, ám ugyanaz a dolog egy más módon konstruált, más preferenciák szerint létesített világnézetbe illesztve, egészen eltérő értelmet nyerhet. Az egyes konkrét dolgok, tapasztalatok, nézetek jelentősége, helyzete és összefüggései teljes mértékben az adott világnézeti rendszer egészétől függenek és viszont: az egyes konkrét világnézeti rendszereket egyértelműen meghatározza az általuk felölelt konkrét tapasztalatok, nézetek, dolgok jelenléte, összefüggéseik és helyzetük. Így elvileg a világnézetek végtelen sokaságát különböztethetjük meg, hiszen tapasztalataink, nézeteink végeérhetetlen tömegének elrendeződései igen sokfélék lehetnek. Tipikus emberi feladat: kiválasztani és híven követni egyetlen egyet eme végtelen sok lehetséges világnézeti rendszer közül. Hogyan lehetséges ez, mi módon képes erre az ember?

Az ember világnézeti rendszerek közötti választásaiban érdekeit és értékeit követve dönt. Persze nem csak választani lehet világnézetek között, hiszen az is gyakran előfordul, hogy egyes emberek, emberi közösségek saját értékeiknek és érdekeiknek megfelelő, önálló világnézeti rendszert építenek ki. Akár így van, akár úgy, mindkét esetben alapvető szerepet játszik az értékek és érdekek valamilyen konkrét, hierarchikus rendszere, amelyet minden világnézeti rendszerben megtalálunk, mint a rendszer szilárdságát biztosító "csont"-vázat. A sokféle nézet, tapasztalás erre a vázra aggatva, ennek a rendjét követve rendeződhet el. A világnézetek eme tartószerkezetét, legbelső magját szokás ideológiának is nevezni. Egy ideológia tehát értékek és érdekek adott, hierarchikusan elrendezett együtteséből áll. Fentiek alapján tehát azt is mondhatjuk, hogy a különféle világnézetek különféle ideológiákat hordoznak, illetve, hogy eltérő ideológiákat csakis eltérő világnézetek képviselhetnek. De ezen a ponton fontos felfigyelni egy lényeges összefüggésre: az egyes embereknek, emberi közösségeknek, csoportoknak, sőt akár az egész emberiségnek lehetnek közös értékeik és érdekeik is, s így az elfogadott ideológiák számos részletükben megegyezhetnek! Sőt, ez sokkal gyakoribb, mint első látásra gondolnánk! Könnyű észrevenni világnézeti rendszerek közös vonásait s rámutatni az általuk képviselt értékrend jellegzetességeire.

A világnézetek típusai

Minden világnézetben megtalálható közös érték a teljesség; de mivel a teljesség sokféle módon elérhető, a teljesség mindig különféle további értékekkel együtt jellemzi az egyes konkrét világnézeteket. Fontos világnézettípusokat különböztethetünk meg, ha észrevesszük, hogy az egyes tipikus világnézetek eltérő emberi képességekben bizakodva, más-más emberi képességek működtetésével próbálják meg az összes ismeret, nézet, tapasztalat teljes világnézeti rendszerének létrehozását. Négy fontosabb típust érdemes megemlíteni: a művészi, a vallásos, a tudományos (vagy filozófiai) és a hétköznapi változatokat.

A világnézetek művészi típusa az érzékeket értékeli nagyra s az érzéki relációk révén rendezi el világunk dolgait. Ezt a világnézetet műalkotások hordozzák. A műalkotások befogadása érzéki aktus, ugyanakkor a műalkotások "világszerűsége", a művészi látásmód teljessége a művészi hatás nélkülözhetetlen feltétele.

A különféle vallási rendszerekben megjelenő vallásos világnézetek közös vonása, hogy világrendjük kialakításában a legfontosabb szerepet az érzelmi viszonyok játsszák, mindenekelőtt a hit. (A hit egy meghatározatlan, kötetlen tárgyú érzelem; leginkább az, ami minden érzelemben közös; bármire irányulhat s így például az istenhit, a totemizmus, vagy a humanizmus is lehetnek konkrét változatai.)

A tudományos (vagy filozófiai) világnézeteket az jellemzi, hogy az ész használatában bizakodva, a gondolkodás segítségével próbálnak építkezni, s világrendszerük minden eleméhez erőteljes kritikával viszonyulnak. Tipikus hordozói a filozófiai rendszerek.

A világnézeteknek ez a három típusa törekszik arra, hogy a világ megértésének szándékával önmagában koherens, ellentmondásoktól lehetőleg mentes rendszereket hozzon létre. Másként áll a dolog a hétköznapi világnézetek esetében, ahol az életben előforduló összes szituáció kezelésében (és nem feltétlenül a megértésében) vagyunk érdekeltek. Itt az egyik szituációban érvényes eljárásnak nincsen feltétlenül köze egy másik szituációban használatoshoz. A hétköznapi világnézetekben elsősorban az emberi akaratra építenek.

Persze, mivel az érzékek, az érzelmek, az ész és az akarat mindig együtt vannak jelen az emberekben, a fenti világnézettípusok sem kizárólag az egyikre vagy a másikra támaszkodnak, mindössze arról van szó, hogy az egyes világnézettípusok esetében egyik vagy másik emberi képesség dominál. Másrészt azt is megfigyelhetjük, hogy a legtöbb ember egyéni világnézete eme világnézettípusok sajátos, az adott ember egyéniségére jellemző keveréke.

Az egyes egyén világnézetében sajátos értékvilága, vállalt és követett érdekei fejeződnek ki. Értékeinket leggyakrabban a bennünket felnevelő (családi, iskolai, társadalmi) közösségektől kapjuk, érdekeinket az életfeltételeinket meghatározó természeti és társadalmi környezetre figyelve ismerhetjük fel. Értékrendünk, ideológiai álláspontunk meghatározásában tehát egy hagyományos, kulturális, történeti és egy pillanatnyi, aktuális, logikai meghatározottság is érvényre jut. Értékeket meg lehet őrizni s el lehet vetni, érdekeket lehet vállalni és megfelelően képviselve, hagyománnyá fejleszteni, vagy figyelmen kívül hagyva, veszni hagyni. Mindez megtörténhet az emberrel úgy, hogy észre se veszi. Ám, saját értékrendjéhez is tudatosan viszonyulva, az ember képes lehet arra is, hogy saját eszméinek "sorsát" a vak véletlen és a jó szerencse gondjaiból saját kezébe vegye, s ő maga döntsön arról, hogy mit kíván megtartani, őrizni vagy képviselni a világban, s miért. Saját világnézetének eme tudatos megválasztásában az ember öntudata fejeződik ki. Ennek az öntudatnak a megszerzésében a világnézetek történetileg kialakult változatai sok tanulsággal szolgálhatnak.

A világnézetek történeti formái

Az emberiség történetében a világnézetek három egymást követő változatát különböztethetjük meg: a mágikus, a mitologikus és a tudományos (vagy filozófiai) világfelfogásokat.

A mágikus világfelfogás az ősi, az archaikus társadalom világnézete. Az ősi társadalom embere a természetadta körülményeknek kiszolgáltatottan él, halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel tartja fenn magát. Tevékenységének sikerességét, megmaradását különféle rítusok és mágikus hiedelmek is segítik. Ezek javarészt visszavezethetők két elv alkalmazására: egyrészt arra, hogy "a hasonló hasonlót hoz létre, vagyis a következmény hasonlít az okára"; másrészt arra, hogy "dolgok, amelyek egyszer kapcsolatban álltak egymással, továbbra is hatnak egymásra a távolból, még akkor is, ha a fizikai kapcsolat megszűnt közöttük."[3] A mágiát működtető ember befolyásolni szeretné környezetét, s abban bízik, hogy jelenségeket vagy szituációkat utánozva, azokra valódi hatása lehet. A különféle varázslások részben ezen alapulnak, illetve azon, hogy megfelelően választott eljárásokkal, illetve tárgyak manipulálásával befolyásolhatjuk kiválasztott személyek, vagy objektumok viselkedését. Hasonló összefüggéseket találunk a tabuk és totemek működésmódjában is. Jellemző az is, hogy a gondolatnak, vagy még inkább a kimondott szónak, ható-, sőt teremtőerőt tulajdonítanak – ily módon sok fáradtságtól s a gyakorlati nehézséggel való szembesüléstől kímélve meg az alkotókat. Úgy tűnik, hogy a mágikus világfelfogásban az ember inkább csak törekszik a világ megismerésére és a természeti környezet feletti uralom megszerzésére. Ám az ember tudása is, uralma is illuzórikus. Sőt még saját pozíciója is bizonytalan, hiszen a korszak embere még nem tudja világosan különválasztani magát környezetétől. Természet feletti hatalmát természetfeletti, ám egyúttal valamiképpen emberi lények (félistenek, istenek) tevékenységében; valamint természetfeletti, ám mégis az ember világában is érvényesülő összefüggések működésében látja megvalósulni. A természet feletti uralom helyett a természetfeletti uralma bontakozik ki. A mágikus kor embere egyszerre tekintheti saját magát eme uralom működtetőjének s egyúttal alávetettjének, s ezzel illuzórikusan saját hatalma, valójában pedig alávetettsége, tehát éppen az emberi uralom ellentéte valósul meg. De a különféle természeti jelenségek azonosítása és összehasonlítása, a hasonlóságok és különbségek megállapítása, az események egybeesésének tanulmányozása és a tapasztalatszerzés sok egyéb formája ebben a keretben is folyhat, s így az ismeretek fejlődésének lehetősége adott. Ugyanakkor a mágia nem törekszik ellentmondásmentes rendszerek kialakítására. (Amint már említettük, hasonlóan jár el a mindennapi világnézet is. Észrevehetjük azt is, hogy a mindennapi világnézet sok mágikus elemet tartalmaz: különféle babonák, hiedelmek, szokások, szertartások utalnak a mágikus örökség mai továbbélésére. Különösen erősen vannak jelen az efféle mágikus elemek válságkorokban. Ilyenkor az emberek képesek a leghihetetlenebb összefüggéseknek, a legképtelenebb teóriáknak hitelt adni, hiszen őket is egy akarat vezérli: mindegy, hogy hogyan, csak legyen már vége a bizonytalanságnak!) A mágiában egybeolvadva, elkeveredve megtalálhatók a későbbi korok vallásainak, művészetének, filozófiájának és tudományának elemei.

A mágiához hasonlóan a mitologikus világnézetekben is még együtt találjuk későbbi korok különváló világnézeti típusainak egyes elemeit, de a mitologikus világfelfogás szerveződése lényegesen eltér a mágikus gondolkodás szerveződésétől. A mitikus tudatban fokozatosan kialakulnak tapasztalatoknak, nézeteknek, eszméknek egymáshoz olyan szorosabban kötődő, többé-kevésbé stabil képződményei, melyek ugyan a mágikus gondolkodás jellegzetes közegében helyezkednek el, de mégis különválnak ettől a közegtől.[4] Ilyen összetartozó elemekből épülnek fel a különféle népek mítoszai.[5] A mítoszokban az események történetté állnak össze, a megfigyelt és elképzelt tulajdonságok mitikus lényekben koncentrálódva jelennek meg.[6] Lassan kezd különválni a mítosz "szerzőjének", a világ szemlélőjének pozíciója, az ember egyre világosabban megkülönbözteti magát világa egyéb elemeitől s így már valami módon viszonyulni tud a valósághoz és magához, saját magára ismer, valamiféle öntudatra jut. (Mítoszok sokasága szól az adott nép, törzs, közösség eredetéről, megszületésének körülményeiről.)[7] A mítoszokat előállító ember már nincs minden vonatkozásban kiszolgáltatva a természeti adottságoknak, hanem sok szempontból sikeresen alakítja azokat: növénytermesztéssel, állattartással, primitív kézműves technikák működtetésével is foglalkozik. Ezen tevékenysége során fokozatosan elkülönülnek azok a tapasztalatok, melyeket sikeres gyakorlata rendszeresen előállít, és érvényességében ismételten megerősít, tapasztalatainak, képzeletének, elgondolásainak ama körétől, amelyek esetében ez a megerősítés így nem lehetséges. Mindenekelőtt ezeken a reprodukálható és rendszeresen reprodukálódó tudáselemeken alapul a mítoszok nyomán kialakuló új világnézet, a filozófia.

Európában az i. e. VII. században, a Földközi tenger medencéjében jöttek létre a filozófia kialakulását elősegítő körülmények. A görögök életviszonyai között, természeti és társadalmi körülményeik sok adottsága (az egyéniség kialakulásának kedvező viszonyok, a szemlélődésre fordítható szabadidő, a tudás világi jellege, stb.) miatt, sokkal inkább, mint másutt, fokozatosan eltávolodnak egymástól a mítoszokban még együtt létező ideológiai elemek és rendszerépítő módszerek, s megjelennek az immár elkülönülten létező vallás, művészet és filozófia változatai és képviselői.[8] Az elkülönülő világnézettípusokat persze még sokáig sok szál köti össze (egészen napjainkig), de mégis már a filozófia kezdeteinél megmutatkoznak sajátosságaik. Filozófiának, a bölcsesség szeretetének nevezték első művelői azt a világfelfogást, amelyben világmagyarázatuk során elsősorban megfigyelésekre, az ember gyakorlati tevékenységében újra és újra igazolódó tapasztalataira támaszkodtak. A tapasztalatokat megfelelően kialakított fogalmak segítségével rögzítették s tették a filozófia által előnyben részesített módszer, a gondolkodás számára hozzáférhetővé és elemezhetővé. A megfigyelt jelenségek közötti kapcsolatokat vizsgálva szükségszerű összefüggések et kerestek. Csakis a kritikát elfogadó és annak alkalmazása után is érvényben maradó ismeretek számíthattak biztosan érvényes, igaz tudásnak. Az ésszerű, cáfolhatatlan gondolatmeneteknek bizonyító erőt tulajdonítottak. A kialakuló filozófiában a korábban követett világfelfogásoknál határozottabban választották el az emberhez tartozó adottságokat, az emberre jellemző tulajdonságokat, az emberi természet megnyilvánulásait a világ embertől független részeinek jellemzőitől. (Másként ezt úgy is szoktuk mondani, hogy más világnézetektől eltérően a filozófia szemléletmódja dezantropomorf jellegű.) Ez a törekvés, úgy a korábbi, mint a korabeli, de másként szerveződő világnézetekhez viszonyítva, a filozófiának fokozott mértékű objektivitást kölcsönzött.

A filozófia mint világnézet

Az első filozófiai rendszerek sajátos világnézeti jellege egyrészt abban mutatkozott meg, hogy mindentudást felöleltek. Másrészt, már az első filozófusok létrehoztak olyan fogalmakat, – mint például az arkhé fogalmát – amelyekkel az összes létezőben megtalálható közös tartalmat akarták kifejezni, vagyis nyilvánvalóan azzal a feltevéssel láttak hozzá a gondolkodáshoz, hogy van valami, ami minden létezőben megtalálható. Világos, hogy ilyen jellegű fogalmakat használva gondolkodásunkban vagy kijelentéseinkben valamilyen értelemben mindig megjelenik a teljesség. Hiszen, ha például Hérakleitosszal együtt kijelentjük, hogy minden a viszály által jön létre, akkor eszerint a felfogás szerint, a viszály minden létezővel egyaránt kapcsolatba hozható, s így a viszályról beszélve mondanivalónk – szándékunk szerint – az egész világot átfogja. A filozófia tehát egy sajátos fajtájú világnézet, amely a világra vonatkozó nézeteinket fogalmak segítségével, fogalmi formában akarja kifejezni. Feladatának megoldásához hozzátartozik a fogalmak teljes körének, s ezzel az összes ismeretnek egy rendszerbe való összefoglalása és annak a sajátos gondolkodásmódnak a kialakítása és követése is, amely ezt az együttlétezést felfoghatóvá és értelmezhetővé teszi. Vagyis a fogalmak teljessége és a teljesség fogalma egyaránt fontos a filozófiában.

Teljesség és tudás

A kialakulását követő néhány száz éven át a filozófia gyűjtött össze minden tudást. Ebben az időben tehát tudásról már igen, de tudományról még nem lehet beszélni. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy idővel az élet sok területén (a földművelésben, a hajózásban, a kohászatban, a kézműves mesterségekben, az orvoslásban, stb.) egyre több olyan, a konkrét tevékenység szempontjából fontos tapasztalat halmozódott fel, amelyek nagymértékben függetlennek tűntek a többi létszféra tapasztalataitól. Egyszerűen szólva: egy földművesnek nem volt fontos tudni a vasgyártás titkos fogásait, vagy a csillagok járásának ismerete nem volt feltétlenül szükséges a sikeres fazekassághoz. Amilyen mértékben előrehaladt az emberi tevékenységek (és közösségek) differenciálódási folyamata, vagyis amilyen mértékben kifejlődött és rögzült a társadalom tagozódása és a munkatevékenység megosztása, olyan mértékben indokoltnak látszott az egyes tapasztalati szférákat is megkülönböztetni, a különbségeket fenntartani és viszonylagos elkülönültségüket megőrizve önálló rendszerré fejleszteni. Vagyis arról van szó, hogy egy összetett történeti folyamatban az egésztől való függetlenség és elválasztottság, az önállóság, a rész, amely maga is egyfajta egész lehet, fokozatosan egyre fontosabb értékké váltak a társadalom életének minden területén. Ezeket az új értékeket követve lehetővé vált a tudásnak is – a világnézetekben, és így a filozófiában is megtalálható rendszerezésétől – alapvetően eltérő rendszereit létrehozni: létrejöhettek a szaktudományos diszciplínák; kezdetben a csillagászat, geometria, orvostudomány, állattan, mechanika, alkímia, majd sok más is. A tudományos diszciplínák (szakmák, szakterületek, tudományágak) létrehozása során tehát nem az ismeretek feltétlen teljessége és nem egy kiválasztott tapasztalatnak az összes többi tapasztalattal való összefüggése, nem az egyes elemeknek az egész tapasztalatrendszerbe való illeszkedése a követett érték. Egy tudományos diszciplína mindig csakis bizonyos típusú tapasztalatokat vesz figyelembe (pl. a csillagok mozgását, vagy az egészséggel és betegséggel közvetlenül összefüggő megfigyeléseket), a tapasztalatoknak az ily módon kiválasztott részét függetlennek tekinti más tapasztalatoktól, művelői az adott körön belül maradva keresnek közös vonásokat, összefüggéseket, törvényeket. Itt nem a világ megismerése, hanem egy "világrész" leírása a választott feladat. Azt is mondhatjuk, hogy míg a filozófia a teljes ség, az egész -ség, a minden -ség értékeit követi, a tudományágak ezeket a részleg esség és részlet esség, a behatárolt ság értékeivel váltják fel. A tudományos diszciplínák sokaságának megjelenésével világossá válnak hasonló törekvéseik, egyaránt követett céljaik, s felfigyelhetünk egy új emberi termék, a tudomány megjelenésére. (Vagyis előbb alakulnak ki a tudományágak, mint a tudomány maga? A fenti értelemben igen, és ez nem is olyan furcsa, ha – maradva a szokásos fa hasonlatnál – a kezdetben létrejövő tudományágakat a hamarosan gyors fejlődésnek induló tudomány-fa gyökereiként képzeljük el.) Európában ez a folyamat az i. e. IV. században a görögök lakta vidéken ment végbe először. Talán érdekes felidéznünk Arisztotelész leírását, aki úgy látja, hogy létezik a filozófia,

"mely a létezőt, mint létezőt vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez egyetlen részleteket vizsgáló ún. szaktudománnyal sem azonos. Mert egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt általában mint létezőt, hanem kiszakítja a létező egy részét és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így tesznek pl. a mathematikai tudományok."[9]

A tudományos világszemlélet

A filozófiából kiváló tudományágak működésük során persze továbbra is alkalmazzák a filozófiában kifejlődött értékrend legnagyobb részét. Így az egyes tudományágakba szerveződő tudás, s ilyenformán a kialakuló tudomány is objektivitásra törekszik, megfigyeléseiben és fogalomrendszerében a dezantropomorf vonásokat erősíti. A tudományos nézetek alapvető tulajdonsága kétségbevonhatóságuk. Biztos tudás, igaz ismeret a tudományokban is csak a minden elképzelhető kritika után még érvényben maradó ismeretből lehet. A gondolkodás rendszerez i és szükségszerű összefüggés ek észrevételével strukturálja a kiválasztott ismerethalmazt. Ismeretek közötti összefüggéseket megállapíthatunk pusztán a helyes gondolkodás segítségével is. Az egyes tapasztalati szférák mechanizmusai érthetőkké és magyarázhatókká, lehetséges folyamatai előrelátható kká lesznek, s így, érvényes tudása birtokában, az ember legalább az adott területen sikeres lehet, s legalább valamilyen mértékben kiszabadíthatja magát természeti környezetének uralma alól.

A világnézetekről fentebb mondottak alapján érthető, hogy a tudomány egyrészt minden világnézettől eltér, hiszen nem követi a világnézetekre jellemző teljességeszményt, ám ahogy láttuk, a filozófiához mégis közel áll, mivel átvállalja és működése során érvényre juttatja a filozófia értékvilágának nagyon sok összetevőjét. Így nem csoda, hogy filozófia és tudomány sokszor hasonló célokat követnek, hasonló módszereket választanak és hasonló eredményeket produkálnak. Emiatt a tudományoknak, gyakorlati hasznosságuk mellett, mindig van világnézeti jelentőségük is. Másrészt viszont a filozófiát joggal tekinthetjük tudományos módszereket alkalmazó, vagy egyszerűen tudományos világnézetnek.

Ugyanakkor nagyon érdekesen alakul a tudomány viszonya a többi világnézettípussal is. Ezúttal ezzel a kérdéskörrel nem foglalkozhatunk, s a hétköznapi világnézet és a tudomány, a művészet és tudomány, illetve a vallás és tudomány kapcsolatának témája iránt érdeklődő olvasót a vonatkozó irodalomhoz irányítjuk.[10]

1.1.2. Filozófia és tudomány

A tudományok kialakulását követően a filozófia és a tudomány fejlődésének folyamata már külön-külön is figyelemmel kísérhető, ámbár kapcsolatrendszerük számbavétele segíthet fejlődésük megértésében.

A tudományterületek sokasodása

Az emberi társadalomban fokozódó mértékben kibontakozó munkamegosztás és strukturáltság együtt jár újabb és újabb tudományos diszciplínák kialakulásával. Az új tudományterületek létrejötte egyrészt a hagyományos módon zajlik, vagyis újabb összefüggő ismeretkörök válnak le a filozófiáról s lesznek önálló diszciplínákká, mint például a fizika, vagy később a lélektan esetében láthatjuk. Másrészt, a már létrejött diszciplínákon belüli átrendeződések, a tudomány belső viszonyainak alakulása is eredményezheti új diszciplínák születését, mint például az orvostudomány differenciálódása, vagy később a biokémia létrejötte esetében megfigyelhetjük. (Ilyenkor a filozófia szerepe közvetettebb s ezért gyakran rejtve marad.) A diszciplínáknak ezt a sokasodását a tudomány differenciálódási folyamatának szokás nevezni. A differenciálódás hajtóereje mindenekelőtt a tudománnyal kapcsolatos egyre kifinomultabb, konkrét gyakorlati igényekben lelhető fel. Az ezeknek az igényeknek való megfelelés a tudományt egyre több, gyakran egymással is összeegyeztethetetlen módszert követő diszciplína kifejlesztésére serkenti, melyek kiválóan alkalmasak egy-egy konkrét problémakör kezelésére, de szinte teljes mértékben nélkülözik a világnézeti jelleget, vagyis azt a lehetőséget, hogy másféle ismeretekkel vagy eljárásokkal is kapcsolatba hozzuk őket.

Ugyanakkor a társadalom többé-kevésbé normális működésének feltétele, hogy a munkamegosztás és az erőteljes társadalmi tagozódás által megosztott társadalomban valamiféle rend érvényesüljön, amelyben megvalósulhat a különálló csoportok, egyének, eltérő szemléletmódok egymástól eltérő értékrendje, egymást kiegészítő együttlétezése, kooperációja. Egy ilyen rend fogalmilag a különbözők összehasonlításán, az eltérő értékrendek egy rendszerbe való összefoglalásán alapulhat, vagyis világnézeti feladat megoldását követeli meg. A társadalom fejlődése – s így például az emberiség fokozódó tudományos aktivitása – tehát nem szünteti meg a világnézetek iránti igényt, hanem éppenséggel a változó helyzethez igazodó, újabb és újabb változataikat követeli meg. A tudományok számára egyre több konkrét ismeretet átengedő filozófia is átalakul ebben a folyamatban.

A filozófiai szemléletmódok sokasodása

A filozófiában az összes konkrét ismeret helyett azok közös lényege kerül előtérbe, például olyan formában, hogy van-e az összes ismeretben közös tartalom, milyen az ismeretek általános természete, hogyan szerezhetünk feltétlenül érvényes, biztos tudást, mi az igazság, stb. (Természetesen a tudományokban is gyakori egy ismeret lényegének keresése. Ebből a szempontból azonban fontos, hogy a tudományos gondolkodás a részletre irányul, és a lényeget is ebben a vonatkozásban keresi, míg a filozófiai elemzés az egészre koncentrál s ekként ugyanabban a dologban esetleg mást talál lényegesnek. A tudományos analízis számára gyakran az a lényeges, ami a vizsgált dolgot minden más dologtól megkülönbözteti, míg a filozófia inkább azt keresi benne, ami minden más dologgal összekapcsolja.)

Megfigyelhetjük továbbá, hogy a filozófiai gondolkodás is differenciálódik. Ez a folyamat a filozófiában persze másként megy végbe és mást jelent, mint a tudomány esetében. A filozófia szemléletmódja differenciálódik elsősorban, vagyis kialakulnak tipikus filozófiai gondolkodásformák: az ismeretelméleti, a lételméleti és a konkrét-gyakorlati forma. A filozófia ismeretelméleti (szokás még gnoszeológiai vagy episztemológiai néven is említeni) formája a filozofálásnak az a módja, amelyben a megismerő ember szemszögéből szemlélődünk, s így állítjuk elő világunk teljes képét. E szerint a gondolkodásmód szerint az ember számára adott világról, az ember számára hozzáférhető valóságról tudunk beszélni. Itt olyan nyilvánvalóan ismeretelméleti problémák fognak az előtérben állni, mint amelyeket már említettünk is, vagy például, hogy megbízhatunk-e az érzékeinkben, mit jelent helyesen gondolkodni, milyen szerepe van a világban a törvényeknek, és így tovább.[11] A filozófia lételméleti (vagy ontológiai) szemléletmódjának középpontjában az önmagában létező világ, az ember megismerő és gyakorlati tevékenységétőlfüggetlenvalóság áll. A lételméleti gondolkodásmód elsősorban arra érzékeny, hogy világunkban mi van és mi nincs, hogyan foglalható egybe a létezők teljes köre. Mit jelent létezni; egynemű-e a lét, vagy vannak szintjei, formái, változatai; mi határozza meg a létezőket és miként – ezek például tipikus lételméleti kérdéskörök.[12] Végül a filozófia konkrét-gyakorlati formájában valamilyen konkrét emberi tevékenység köré rendezi el a filozófus a világ minden összefüggését, ilyenformán próbálva meg mindennel kapcsolatba hozni a kérdéses tevékenységet. Ez a filozófiai eljárás a választott tevékenységtől függően elég sokféle eredményre vezethet, azt is mondhatjuk, hogy a filozófia eme formájában mutatkozik leginkább diszciplínákra, filozófiai "szakterületekre" osztottnak. Így például a logika a gondolkodást helyezi a középpontba, míg az esztétika a művészetekkel kapcsolatos tevékenységeket vizsgálja, általánosságban foglalkozik a cselekvő emberrel az etika, a vallásosság jelenségeivel a vallásfilozófia, a tudományos tevékenységgel pedig a tudományfilozófia. Eme filozófiai "diszciplínákkal" kapcsolatban persze nem szabad elfelejteni, hogy mindegyikőjük filozófiai jellegű marad, tehát választott tárgyát mindig a világ összes tapasztalatával összefüggésben próbálja értelmezni s eredményeinek leírásában filozófiai eljárásokat követ.

Mindezeket összefoglalva, röviden azt is mondhatjuk, hogy a filozofálásnak kialakultak emberközpontú (ismeretelméleti), világközpontú (mi van, mi nincs) és tevékenységközpontú (konkrét-gyakorlati) változatai. Mindazonáltal, a filozófia világnézeti jellege miatt mindegyik szemléletmód a tapasztalatoknak ugyanabból a teljes köréből építkezik, és az egyes szemléletmódok elkülönülése sem lehet olyan erőteljes, mint amiképpen az a tudományos szakterületeknél megfigyelhető.

Nagy jelentősége van a filozófia egy további, a fentiektől eltérő szempont szerinti tagozódásának is. Mivel a filozófia egy világnézetfajta, gondolatmeneteiben ragaszkodik a teljesség igényének érvényesítéséhez. De ezt az igényünket érvényre juttathatjuk akkor is, ha gondolkodásunk tárgya a világ, mint egész, s akkor is, ha figyelmünket egy konkrét létezőre irányítjuk, s azt vesszük mindenoldalúan, a teljesség igényével szemügyre. Mindkét esetben a "létezőt, mint létezőt" próbáljuk megérteni, ahogyan Arisztotelész javasolta, s nem csupán annak egyik vagy másik aspektusát. De ezekben az esetekben más lesz szemléletmódunk kiindulópontja! Ha kiindulópontunk egy konkrét létező (mondjuk egy konkrét ember), akkor az ő filozófiai jellegű megértésének folyamata elvezet a világ egészének megfelelő figyelembevételéhez, hiszen minden hozzájárulhat valahogyan a róla szóló tudásunkhoz. Másrészt, ha a világ egészét akarjuk tanulmányozni, akkor észrevehetjük, hogy a világ egészének megértése csakis a konkrét létezők mindenségének figyelembevételével lehetséges. Ezeknek a szempontoknak a legszebb alkalmazásait éppen Arisztotelész filozófiájában találhatjuk meg. A filozófiai gondolkodás ilyen formájáról van szó, ha gondolkodásunk tárgyaként olyan létezőket választunk, mint például a természet, a társadalom, az egyes ember, a gondolkodás, egy fizikai test, egy műalkotás – sőt, az is nyilvánvaló, hogy ebben az értelemben bármiről lehet, sőt érdemes filozofálni. A filozófia módszere ekkor ez lesz: kiválasztott tárgyunkat kapcsolatba hozzuk mindennel, ami a világon van, s ezúton, remélhetőleg, sokat megtudunk róla.

Ha összevetjük a filozófia tagozódásának fent említett különféle formáit, észrevehetjük, hogy azok nem egymást kizáró felosztások. Elmondhatjuk, hogy még csak nem is teljes ez a felsorolás.[13] Mindenesetre lehetséges felosztások, és alkalmazhatók lesznek a természetfilozófia problémakörének bemutatásakor.

A rész és az egész metodológiája

A társadalom fokozódó mértékű tagozódásának és a részekre szakadt egész szükségszerű együtt-tartásának eltérő igényei tehát kitermelték és hosszabb ideje életben tartják a tudományokat, a filozófiát és kölcsönös egymásrautaltságukat is. Úgy tűnik, az ember saját életviszonyainak egyes részleteiben is és teljes egészében is eredményességre és sikerességre vágyik. Emiatt az emberek egyaránt elkötelezettek az elkülönültség, függetlenség, önállóság és az összekapcsolódás, összefüggés, beágyazottság értékeinek követésében, valamint a részlegesség és a teljesség szempontjainak objektív érvényesítésében is. Mint láttuk, tudomány és filozófia eme értékrendek szerint szervezik saját tudásrendszereiket, így a két értékrendszer együttes alkalmazásához szükség van a történetük során különvált tudomány és filozófia további együttműködésére.

Együttműködésük során világosabban megmutatkoznak jellemző adottságaik, hasonló és eltérő vonásaik. A tudomány és a filozófia módszerei közötti hasonlóságot korábban már megfelelően hangsúlyoztuk, de vajon milyen jellegzetes különbségeket találhatunk? Módszerbeli eltérésekre utalnak a következő megfigyelések: úgy tűnik, hogy míg a tudomány pontos és egzakt megállapításokat tesz, a filozófia gyakran pontatlan és pongyola. Továbbá: sok tudományos állítást tekintenek végérvényes, örök igazságnak, ezzel szemben a filozófia minden fontosabb állítását folytonosan kétségbe vonja; itt nehéz volna bármiféle örök igazságot találni. A tudomány a valóság egyetlen helyes leírására törekszik, míg a filozófiai rendszerek zavarba ejtő sokasága áll előttünk; itt egészen eltérő leírásokat tarthatnak igaznak. Nos, vegyük észre, hogy a fenti különbségek éppenséggel ugyanazoknak a tapasztalatoknak – a tudomány és filozófia különböző természetének megfelelő – eltérő felhasználásában állnak. Ugyanis akkor beszélhetünk a tudományok helyesen kiválasztott örök igazságairól, pontosságáról és egzaktságáról, ha a tudományos állítások értékelése során figyelembe vett tapasztalatok köre jól meghatározott és állandó, vagyis, ha a tapasztalatszerzés körülményei ismertnek és változatlannak tekinthetők, az adott tudományos diszciplínában releváns tapasztalatok egyszer s mindenkorra adottak, és minden további tapasztalat, mint érdektelen, figyelmen kívül hagyható. Ez gyakran ésszerű feltevés, különösen, ha gondosan leegyszerűsített szituációkat vizsgálunk, ámde sohasem lesz érvényes a tapasztalatok egészére, hiszen az nyilvánvalóan, pillanatról-pillanatra, folytonos változásnak van kitéve. A filozófia persze amiatt, hogy mindenkor a tapasztalatok egészére támaszkodik, minden kérdés kapcsán álláspontjának folyamatos újraértékelésére kényszerül, ha feladatát el akarja látni. A filozófia számára tehát minden tapasztalat egyaránt jelentőséggel bír – még az ezután megszerzendő tapasztalatok is -, de persze nem minden ugyanakkora jelentőséggel. Azt is mondhatnánk, hogy míg egy tudományos diszciplína releváns (az állítások értékelése során figyelembe vett) tapasztalatainak halmaza zárt, a filozófia esetében ez egy nyílt halmaz. Így tudományos állításokat és filozófiai állításokat másként kell értékelnünk. Akár egy és ugyanaz az állítás (pl.: minden természetes folyamat irreverzibilis) tekinthető tudományos és filozófiai kijelentésnek is, értékelésének módjától, a figyelembe vett tapasztalatok körétől függően. Egy tudományos állítás igazsága tehát a fenti módon egyértelműen megállapítható, vagy azt is mondhatjuk, hogy a tapasztalatok zárt halmazán (fenti példánk esetében a termikus tapasztalatok körében) értelmezett állítások tekinthetők tudományos állításoknak. Egy ilyenformán értelmezett tudományos kijelentés azonban filozófiai állítássá válik, ha érvényesnek tekintjük ama zárt tapasztalati körön túl (pl. társadalmi változások esetében) is. Vagy: csakis a nyílt tapasztalathalmazon is értékelhető állítások filozófiai jellegűek. A filozófiai állítások ilyenformán nem egyértelműek, hanem (elvileg végtelenül) sokértelműek. Minden lehetséges értékelésben megőrzik érvényességüket, de a különféle, egyre bővülő tapasztalati szférákban értelmük különböző lehet. Mindezek alapján érthető, hogy filozófiai állítások adott esetben tudományos állításokként is szerepelhetnek, s gyakran előfordul az is, hogy az újabb tapasztalatok fényében filozófiai jellegüket elveszítve, tudományos igazságukat meg tudják őrizni s tudományos állításokká szilárdulnak. Másrészt viszont azt is megállapíthatjuk, hogy filozófiai állításokhoz sokszor tudományos állítások sokaságának megfelelő rendszerezése révén juthatunk, gyakori, hogy egy filozófiai állításban számos tudományos állítás aktuális közös tartalma összegződik.

Mindezeken túl, ha figyelmünket a tudományok történetére és társadalmi beágyazottságára irányítjuk, újabb módszertani problémákat vehetünk észre. Egy tudomány történeti fejlődése során a tudományos tevékenység egész feltételrendszere megváltozik: más emberek, más eszközökkel, más térben és más időben, más anyagi és szellemi környezetben próbálnak megtudni valamit ugyanarról . De ilyen körülmények között egyáltalán értelmezhető-e ugyanaz az objektum, ugyanaz az elmélet, ugyanaz a valóság? Vajon Arisztotelész fizikája ugyanarról a valóságról szól-e mint Newtoné? Valamilyen értelemben igen, hiszen az arisztotelészi nézeteket a newtoni felfogás előzményének szoktuk tekinteni. De szigorúbban véve nem, hiszen könnyű belátni, hogy még a szándékuk szerint ugyanazokat a megfigyeléseket végző, ugyanazokat a tudományos fogalmakat felhasználó, ugyanazokat az elméleteket alkalmazó tudósok sem képesek más korokban ugyanazt a tudást előállítani.[14] Ennek a dilemmának sok fontos következménye támad: kétségessé válik a tudomány fejlődésének eszméje, szigorúan véve összehasonlíthatatlanokká lesznek különféle korok, vagy akár egy időben élő különféle tudósközösségek tudományos eredményei. Ha mégis ragaszkodunk a történeti összevetéshez, számolnunk kell vele, hogy például a releváns tapasztalatok jól-meghatározottsága el fog tűnni (hiszen Arisztotelész és Newton is igényt tartott fizikájuk tapasztalattal való egyezésére), a tapasztalati kör egyre tágabb lesz, s az újabb és újabb tapasztalatok figyelembevétele a hagyományos értelemben vett tudományos tevékenységen túlmutató eljárás: ez inkább a filozófiára jellemző. Azt is mondhatnánk, hogy aki ilyen történeti – összehasonlító – elemző tevékenységre vállalkozik egy tudományterületen, aki az adott tudományterületet fejlődésében próbálja áttekinteni, az valójában filozofál, s például az adott tudományterület világképét próbálja megérteni, vagy megváltoztatni. És valóban: az igazán jelentős tudományos teljesítmények gyakran éppen ezen a módon jönnek létre, gondoljunk csak Galilei, Newton, Maxwell, Boltzmann, Mach, Einstein, vagy akár Lavoisier, Dalton és Darwin munkásságára.[15]

Tudomány és filozófia alapvető módszerbeli különbsége tehát nem az egzaktság – pongyolaság, pontosság – pontatlanság, végérvényesség – kétségesség, egyetlen vagy sokféle igazság között van, hanem a figyelembe vett, relevánsnak elfogadott tapasztalatok körének kiválasztásában és felhasználásában mutatkozik meg. Ugyanazok a tapasztalatok egyúttal tudományos és filozófiai elemzések tárgyai is lehetnek. Ugyanazok az állítások tudományos és filozófiai kijelentésekként is értékelhetőek. Egyrészt önmaguk körén belül maradva hozzájárulhatnak egy adott tudományos eredményhez, másrészt más tapasztalatokkal kapcsolatba hozva, filozófiai gondolatmeneteket indíthatnak el.

A filozófia jelenléte a tudományokban

Már egy kevéssé részletes elemzés is tudomány és filozófia kapcsolatának három jellegzetes területét tudja megkülönböztetni: az egyes tudományos diszciplínák alapjainak, működésmódjának és a tudományos diszciplínák összefüggéseinek problémaköreit.

Egy tudományterület alapjainak tekinthetjük azokat a nyilvánvaló, vagy rejtett előfeltevéseket, amelyeket fel kell használnunk az adott tudományterület mondanivalójának megfogalmazásához, de amelyek az adott diszciplínában nem kerülnek megvitatásra; ezek gyakran definíciókban, szabályokban, axiómákban testesülnek meg. Így például a legtöbb tudományterületen ilyen szerepet játszik a tér, az idő, az okság, a rendszer, a mozgás valamilyen fogalma. A filozófiai elemzés feltárja eme előfeltevések jelentőségét az adott diszciplína szempontjából és világossá teszi összefüggésüket tapasztalatok és elméletek további szféráival is[16]

Lehetséges az is, hogy a működésben lévő tudományos tevékenységet válasszuk filozófiai vizsgálódásunk tárgyának. Ebben az esetben egy diszciplína ténylegesen használt fogalmait, kísérleti és elméleti eljárásait, felépítésének módját elemezhetjük. Ekkor a filozófiai analízis az adott tudományterületen szokásos gondolatmenetek mellett további összefüggéseket is igénybe vesz a problémák tárgyalása során, s így egyszerre próbálkozhatunk több szempont alkalmazásával is. Azt szoktuk mondani, hogy ilyenképpen szaktudományok filozófiai kérdéseivel foglalkozunk. Néhány jellegzetes példa: a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika filozófiai kérdései, az irreverzibilitás természete, a matematikai létezés természete, paradoxonok a fizikában, stb.[17]

A tudományterületek összefüggéseit, közös és eltérő módszertani és ontológiai álláspontjait, egymásra épülő, egymást kiegészítő részleteiket megfelelő filozófiai elemzés révén világossá tehetjük, s új tudományos diszciplínákat, általánosabban érvényes elméleteket, új módszereket konstruálhatunk. A filozófia ezzel hozzájárulhat a tudományok integrálódásának folyamatához. Ez a törekvés vezetett például századunkban a rendszerelmélet, a kibernetika, a szinergetika, a katasztrófaelmélet, vagy a megismerés-tudomány létrejöttéhez.

A tudományok jelenléte a filozófiában

Ha most a filozófia szemszögéből próbáljuk meg a filozófia és a tudomány kapcsolatának tipikus területeit számba venni, akkor mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy az előző néhány bekezdésben említett témakörök egy filozófiai "diszciplína", a tudományfilozófia részét képezik. De a tudományfilozófia valójában ezeknél többet tartalmaz, hiszen a tudomány legkülönfélébb vonatkozásait (működésmódját, struktúráját, fejlődését, történetét, meghatározottságát, módszereit, előfeltevéseit, stb.), vagy akár egész építményét teszi filozófiai vizsgálódás tárgyává. A filozófia története során természetesen a tudományra vonatkozó nézetek sokasága jött létre, de a tudományfilozófia mint önálló filozófiai diszciplína csak századunk húszas-harmincas éveiben alakult ki. Azóta viharos fejlődést mutat s jelenleg már napjaink filozófiai irodalmának nagyobb részét teszi ki.[18] A tudományfilozófiai elemzések legnagyobb része természettudományokat vizsgál, s így lényeges módon hozzájárul a természetfilozófia mai mondanivalójához is.

A tudományfilozófiai elemzések egyik fontos eredménye az a felismerés, mely szerint a tudományosság fogalma nem örök és változatlan, hanem történetileg, illetve társadalmilag meghatározott módon változik. A korábban említett, jellegzetes tudományos módszerek ugyan többé-kevésbé állandóan jelen vannak a tudományos tevékenységben, de konkrét változataik sokfélék lehetnek. Így például a helyes gondolkodás követelménye állandóan fennáll, de az már történeti és társadalmi körülmények függvénye, hogy mi számít helyes gondolkodásnak; egészen másként vélekedett erről, mondjuk, Arisztotelész, Descartes és Hegel. Thomas Kuhn, az egyik legjelentősebb tudományfilozófus amellett érvel, hogy a tudományok fejlődéstörténetük normál periódusaiban egy jellemző gondolkodásmódot, világlátást, szemléleti formát, Kuhn szavával: paradigmát követnek.[19] Emiatt egy gondolatmenetet csakis az adott korban, az adott tudományterületen meghatározó szerepet játszó tudósok közössége által elfogadott és megkövetelt paradigma követése tehet tudományossá. A másként gondolkodókat kirekesztik a tudományos világból. De időnként az elfogadott paradigma megváltozhat, méghozzá egy tudományos forradalmi folyamatban, amennyiben már túl sok, az adott paradigma által kezelhetetlen probléma, anomália halmozódik fel. A forradalmi változás által életre hívott új paradigma radikálisan eltér elődjétől. Eltérésük mértéke lehetetlenné teszi a forradalom előtti és a forradalom utáni tudományos teljesítmények összehasonlítását, azokat inkommenzurábilisnak, vagyis összemérhetetlennek kell tekintenünk. A tudomány ezúton változik, de fejlődésről, haladásról ebben a felfogásban értelmetlenség volna beszélni; hiszen, mivel a forradalom során minden megváltozik, nincsen a különféle paradigmákban egyaránt érvényes, közös mérce. Kuhn eme nézetei radikálisan átalakították a tudománytörténet és a tudományfilozófia szemléletmódját, századunk hatvanas éveitől egy merőben új, vonzó és gyakran hatékony tudományfejlődési paradigmát képviselnek.

Kuhn keveset mond az uralkodó paradigma létrejöttének körülményeiről, a figyelembe vehető szociális és politikai viszonyokról. Más tudományfilozófiai álláspontok részletesebben tárgyalják például a társadalmi- és csoportérdekek megjelenését a tudomány közegében, vagy például az ideológia és tudás kapcsolatát, ezúton adva magyarázatot uralkodó tudományos álláspontok létrejöttére ill. fennállására.[20]

Racionalitás és spekulativitás

A tudományosság változó jellege persze nemcsak a tudományokat, hanem a filozófia gondolkodásmódját is alapvetően befolyásolja. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy filozófiai rendszer gondolatvilága teljesen összhangban van egy adott tudományos paradigma álláspontjával. Ilyen esetekben kölcsönösen megalapozzák egymást, támogatják és erősítik egymás hatásait s a filozófiai támogatottság hozzájárul az adott paradigma uralkodóvá válásához, illetve az adott paradigma uralomra jutása a kérdéses filozófiai rendszert a lehető legnagyobb mértékben tudományossá teszi. Az ebben a kapcsolatban beigazolódó gondolkodásmód az egyedül helyes gondolkodásnak tetszik, hiszen a tudás minden területén érvényes lesz, s így ez testesíti meg az ésszerűséget. A kérdéses paradigmát alkalmazó tudományok és az adott világnézet egyaránt racionális jelleget öltenek. Eme kölcsönös támogatottság, valamiféle "pozitív visszacsatolás" figyelhető meg, például, a mechanisztikus világkép és a klasszikus mechanikai paradigma kapcsolatában, a XVII-XVIII. század során.

Sajátos helyzet áll elő, ha egy gondolkodó eltér az elfogadott világfelfogástól s filozófiai rendszerének szerkezete és működésmódja nem az uralkodó tudományos paradigmát követi. Ez a gondolatrendszer nyilván nem válhat a korszak domináns világnézetévé, sőt megítélésében is megjelenik az érvényes tudományosságtól való eltérés: az ebben a helyzetben lévő filozófiákat leggyakrabban spekulatívnak nevezik. A spekulatív jelző arra utal, hogy a kérdéses világnézet nem követi szigorúan az éppen elfogadott racionális standardokat, ám valamiféleképpen mégis egy értelmes rendszert hoz létre; konstruál valami mást, ahelyett, hogy elfogadná azt, ami van; elrugaszkodik a valóságtól, ahelyett, hogy benne állna; elragadtatottan szárnyalna, ahelyett, hogy megfontoltan tárgyalna. A spekulatív gondolatmenetek nem érvelnek az elfogadott logika szerint szigorúan lépésről-lépésre, gyakran megelégszenek elnagyolt analógiákkal, sokszor választanak intuitív megoldásokat, vagy az uralkodó változattól eltérő logikákat. Az uralkodó világnézet hívei gyakran fogadják fölényesen vagy megütközve egy spekulatív gondolatmenet eredményét, de időnként elismerik, hogy esetleg tényleg lehet benne valami. Igen, mondhatnánk, benne lehet a letűnt , a mellőzött, vagy a még csak kialakulóban lévő tudományos paradigma álláspontja. A spekulatív filozófiák előállítói gyakran nagyon rossz véleménnyel vannak az adott korszak tudományáról és inkább elmúlt korok, vagy távoli kultúrák tudományára építenek, vagy egyszerűen megpróbálnak szakítani a tudományosság követelményével. (Ha ez elég jól sikerül, akkor persze már egy másik világnézeti kategóriában találjuk magunkat, és műalkotásként, vallási tanításként, vagy a mágikus és modern szemléletmódot kombináló misztikus tanokként azonosíthatjuk az eredményeket. De még az efféle nézetrendszerek is előszeretettel hivatkoznak időnként valamiféle tudományos háttérre.[21]

Spekulativitás és tudományosság tehát nem egymást kizáró ellentétek. Azt mondhatnánk inkább, hogy a spekulativitás a tudományosság egy sajátos, éppen időszerűtlen, "kor"-szerűtlen fajtája. A tudományokban is gyakran alkalmaznak spekulatív elemeket, például szabályok, heurisztikus elvek, intuitív belátások formájában, de a tudományokra mégsem ezek, hanem a szigorú racionalitásra való törekvés a jellemző, azaz a tudományok korszerűek és naprakészek. Más a helyzet a filozófia és a spekulativitás kapcsolatában. A filozófia gyakran rákényszerül, hogy a tudományosság "kor"-szerűtlen, időszerűtlen változatával éljen. Akár azért, mert egy régebbi, vagy mellőzött tudományossághoz ragaszkodik, akár azért, mert egy új változatot keres. Valójában az éppen uralkodó világnézettől eltekintve minden filozófiai rendszer spekulatív valamilyen mértékben. Spekulativitás és filozófiai gondolkodás tehát különösképpen nem ellentétesek, sőt szinte minden filozofálás spekuláció. (De fordítva nem áll a dolog: nem minden spekuláció filozófiai jellegű.) A természettudományok viszonylag gyors fejlődése és relatíve gyakori paradigmaváltásai miatt természetfilozófiai gondolatmenetek esetében a spekulativitás fokozott mértékben van jelen.

Ha a filozófia ontológiai és ismeretelméleti oldalai szempontjából vizsgáljuk a tudomány és filozófia együttműködését, akkor kitűnik, hogy ezek működtetése során a filozófia elvben mindig a tudományok összességé vel van kapcsolatban, funkcióját betölteni, a valóság teljes leírását adni, csak minden tudományos ismeret illetve eljárás figyelembevételével képes. Valójában persze az egyes filozófiai rendszerek eltérő mértékben tudnak, vagy akarnak megfelelni egy ilyen igénynek. De szokásos esetben azt láthatjuk, hogy egy filozófiai rendszer ontológiai és ismeretelméleti álláspontjának kialakításához is felhasználja az ismert tudományokat. A filozófia ontológiai szemléletmódja számára a cél a világ egészének, a létezők teljes körének a fogalmi előállítása s a tudományok, az ezt a célt szolgáló eszközként funkcionálnak. Az ontológiának elsősorban a tudományok eredményeire van szüksége. A filozófia ismeretelméleti formájának a célja az egész világ ának, az egészként, teljesként valólétezésnek a fogalmi előállítása s a tudományok, az ezt a célt szolgáló eszközként funkcionálnak. Az ismeretelmélet elsősorban a tudományos gyakorlatot, a módszereket és eljárásokat hasznosítja. Ahogyan fentebb már említettük, a konkrét – gyakorlati szemléletmódot alkalmazó filozófia mindkét feladatot egyaránt szem előtt tartja, s így kísérli meg a konkrét tárgy, vagy tevékenység fogalmi előállítását. Ekkor a tudományok eredményei és eljárásai egyformán jelentősek lehetnek. Ez a helyzet például – ahogy fentebb láthattuk – a tudományfilozófia esetében.

Filozófia és teljes tudás

Nyilvánvaló, hogy egy-egy tudományterület tudja saját tárgyáról a legtöbbet, de általában hiányzik belőle saját tárgyának más tudományterületek által kialakított képe. A tudományterületek közötti kommunikáció így nehézkes, ritka és legtöbbször sikertelen. A filozófia, hiszen minden tudományterületre támaszkodnia kell, arra kényszerül, hogy az egyes tudományterületek eredményeit, módszereit egymással kapcsolatba hozza, közös nyelvre fordítsa. A filozófia a tudományterületek közös nyelve, kommunikációs eszköze lehet. (Bizonyos értelemben hasonló szerepe van a matematikának is, ámbár az egy másik nyelv.) Sikeres kommunikáció nyomán lehetővé válik egy egységes, tudományosan megalapozott világnézeti rendszer felállítása. A tudományok a tudás elemeinek létrehozásával az emberi tudat kialakításában és termelésében tevékenyek. A filozófia, a tudáselemek egymásra vonatkoztatásával, s az ember világává való összeállításával, az ember tudományosan megalapozott öntudat ának létrehozásában és fenntartásában járatos.[22]

Tökéletlen filozófiai rendszerek tökéletlen történelmi és társadalmi viszonyok kifejeződései: az adott korban, az adott kultúrában nem lehetséges a részekre szakadt emberi tevékenység szférái közötti harmonikus együttműködés, nincs hatékony kommunikáció a megosztott társadalom meghatározó csoportjai között. Emiatt alig lehet olyan tárgyat, vagy problémakört találni, ahol a tudományos leírásnak a teljessége elérhető volna, bár a filozófia megpróbálja összekapcsolni a különféle tudományokat, közös alapjaikat, közös tulajdonságaikat, közös problémáikat keresi, de alig jut valamire. Jóllehet a tudományok megvalósíthatóan együtt létező összessége, amit a filozófiai analízis segítségével szerkeszthetünk meg, a különálló filozófiát feleslegessé tenné és megszüntetné. Ebben az integrálódási folyamatban megszűnne a tudományágakra különvált és a filozófiában összegződő tudás szükségszerű elválasztottsága, lehetővé válna egyesítésük egy tudománnyá, egy össztudománnyá, a tudományossá vált filozófiává, vagyis a teljes tudássá. Ez a folyamat egyszerre jelentené a megelőző korok filozófiájának és tudományágainak megszűnve-megmaradását, és egy új egységbe való átfejlődésüket.[23] Persze a filozófia nem szüntetheti meg magát a szaktudományok összességének megvalósítása nélkül, ill. a tudományok összessége nem valósulhat meg a filozófia megszüntetése nélkül. A filozófia megszüntetése, az össztudomány létrehozása tudatos, aktív tevékenységet kíván, amelyik az egész emberi létszférát átfogó egységes emberi gyakorlat megalapozásának szándékával indokolható. Amilyen mértékben kialakulnak ennek az egységes emberi gyakorlatnak a feltételei, ugyanolyan mértékben számíthatunk e folyamat előrehaladására is, vagyis arra, hogy az elkülönült szaktudományok folytonos átalakításával, egymásra vonatkoztatásával tisztázhatjuk helyzetüket a dolgok egyetemes rendszerében, illetve arra, hogy a filozófiában létrejövő teljesség-modelleket a kiteljesedő tudományos tevékenység révén a maximális mértékben konkretizálhatjuk, s ezáltal létrehozzuk és fenntartjuk az egyetlen, teljes tudást. A filozófia megszüntetése nem egy állapot, hanem egy valóságos mozgalom volna, amelyik az emberiség tulajdonképpeni történetének öntudatos tudományát, vagy tudományos öntudatát termelné.

1.2. A természet filozófiai és tudományos leírása

A filozófiáról fentebb mondottakat felhasználhatjuk vállalt feladatunk megoldásához: a természetfilozófia fogalmának megfelelő jellemzéséhez. Mivel a természetfilozófia is filozófia, minden, amit a filozófia általános természetével, tulajdonságaival, tudományokhoz való viszonyával kapcsolatban eddig megállapítottunk, nyilvánvalóan érvényes lesz a természetfilozófiára is. Mindezeket az adottságokat nem fogjuk ismét felsorolni, de ezekre alapozva most már, talán, érthetőbbé tudjuk tenni a speciális an a természetfilozófiára jellemző, sajátos tárgyával szorosabban összefüggő problémaköröket is, s ezzel a természetfilozófia teljesebb értelmezését tudjuk nyújtani.

A természetfilozófia tehát egy filozófiai "diszciplína", a filozófiának egy "különös"[24] változata, amelynek jellemző, speciális meghatározottsága mindenekelőtt sajátos tárgyán, vagyis a természeten alapul. Persze, a filozófiáról mondottak alapján érthető, hogy egy filozófia saját tárgyát nem tekintheti eleve adott, örök tulajdonságokkal rendelkező, egyértelműen meghatározott, további elemzést nem igénylő tárgynak, hanem ahhoz is filozófiai módon viszonyul, vagyis a folyton gyarapodó tapasztalatok összességével kapcsolatba hozva, ismét és ismét újra elemzi. Emiatt a természetfilozófia egyik legfontosabb problémája, kikerülhetetlen feladata a természet fogalmának értelmezése.[25] A természet fogalmának kialakítása különféle természetfilozófiák esetében persze eltérő, az adott természetfilozófiára jellemző lehet. Kezdjük itt is a görögökkel.

1.2.1. A természet fogalma az antik görög kultúrában

Martin Heidegger, századunk jelentős filozófusa részletesen elemezte a görög "phüszisz" szó jelentését.[26] Megállapította, hogy

"abban a korban, amikor a nyugati filozófia a görögöknél első ízben és mértékadó módon kibontakozott, miáltal az egészében vett létezőre mint olyanra való kérdezés igazában kezdetét vette, a létezőt "φύσιζ"-nek nevezték. Ezt a létezőt jelölő görög alapszót "természet"-nek szokták fordítani. A latin natura fordítást használják fel, ami tulajdonképpen azt jelenti: "megszületni", "születés". Ez a latin fordítás azonban kiszorítja már a görög "φύσιζ" szó eredeti tartalmát, lerombolja a görög szó tulajdonképpeni megnevező erejét... Később a kereszténység és a keresztény középkor számára a római fordítás lesz mértékadóvá. Ez helyeződött át azután az újkori filozófiába... Mi azonban most ... megpróbálkozunk azzal, hogy újra meghódítsuk a nyelv és a szavak még töretlen megnevező erejét... Mit mond mármost a "φύσιζ" szó? Az önmagából felnyílót (például egy rózsa kibomlása), a magát megnyitó kibontakozást, az ilyen kibontakozásban megjelenésbe-lépést és az abban való tartózkodást és megmaradást, röviden szólva a felnyíló-időző működést nevezi meg... A "φύσιζ"-t mint felnyílást mindenütt tapasztalhatjuk: az égi folyamatokon (nap-felkelte), a tenger háborgásán, a növények növekedésén, azon, ahogyan állat és ember előbújik az anyaölből. Csakhogy a "φύσιζ" mint felnyíló működés nem azonos jelentésű ezekkel a folyamatokkal... A "φύσιζ" maga a lét; ennek folytán válik csak a létező megfigyelhetővé és marad is meg akként... A "φύσιζ" a felnyíló-kikelő működést jelenti és az általa áthatott fennmaradást. Ebben a felnyílón-időző működésben benne rejlik mind a "létesülés", mind pedig a "lét", a merev megmaradás leszűkített értelmében. Nem más a "φύσιζ", mint elő-állás , az elrejtettből önmagát kihozás és az elrejtettnek épp ezáltal fennálláshoz juttatása."[27]

Heidegger értelmezése szerint a korai görög gondolkodásban (ahogyan ez megnyilvánul az i. e. VI.-V. században, mindenekelőtt Anaximandrosz, Hérakleitosz, Parmenidész és Szophoklész esetében) még nem válik külön a lét a létezőktől, így nincs különvált természet sem, csak a mindent átfogó működés. Ebben a működésben még nem válik külön az ember, nem is része az egésznek; részt vesz a működésben, de nem mint hatalomra törő akarat, hiszen az ember nem a lét ura, "... az ember a lét pásztora".[28] A "phüszisz" nem a létezők mindensége, sokkal inkább "logosz" ("összeszedő összeszedettség" – később szabály, ok vagy törvény értelemben is használjuk). De a "logosz" nem uralkodik a "phüszisz"-en, hiszen minden erőszaktétel "szét kell zúzódjék a lét túlerején".[29]

A korszak természetfelfogását elemző Collingwood továbbá beszámol róla, hogy a korai görög szövegekben található "phüszisz" szót kezdetben egyáltalán nem használták a létezők sokasága, a létező dolgok mindensége értelemben.[30] Az ión filozófusok számára a "phüszisz" kizárólag a dolgok tulajdonságait meghatározó, bennük található valami, amit mi talán a dolog természetének mondanánk, például az, amiből egy dolog áll, mondjuk egy bronzszobor esetében a bronz. Csak az i. e. V.-IV. századtól kezdődően kezdik használni a "phüszisz"-t ama másik értelemben is, ami tehát az összes létező dolgot, a létezők egész sokaságát jelöli. Figyelemre méltó, hogy Arisztotelész természetfelfogásában mindkét jelentés szerepet játszik.

Arisztotelész idejében már előrehaladt a társadalmi tagozódás folyamata. Elindul az a folyamat, amit Heidegger létfelejtésnek, "phüszisz"-felejtésnek nevez, s belépünk a Heidegger által metafizikainak nevezett korszakba. E korszak embere már képes viszonyulni a léthez, elválasztja magát a "felnyíló-kikelő működés"-től. Ennek a differenciálódási folyamatnak a továbbhaladása következtében a "phüszisz"-ből természet, sőt, később már a létezők sokaságaként felismert természet lesz. Az ember a lét pásztorából a lét urává avanzsál, a "phüszisz"-szel szembeállítja saját furfangját, ügyességét, akaratát, eszét és szabadságát, amit majd a "tekhné" (tudás) közvetít és juttat érvényre a természetben. A "phüszisz"-nek természetté, s különösen a létezők mindenségévé válásával megjelenik a természethez való tudományos és filozófiai viszonyulás lehetősége, kialakulhatnak a természettudományok és a természetfilozófia. A létezők adott körére, vagy egy létező bizonyos adottságaira, tulajdonságaira irányítják figyelmüket a tudósok, a létezők mindenségére, vagy egy létező minden aspektusára figyel a filozófus.

1.2.2. A természet fogalma a természetfilozófiákban

Egy természetfilozófia jellegét tehát nagymértékben meghatározza, hogy milyen természetfogalmat alakít ki. Tipikus változatokat képviselnek a következő felfogások.

Heidegger fentebb idézett leírása alapján azt mondhatjuk, hogy a korai görög gondolkodás inkább a létre és nem a természetként felfogott létre irányult. Ez valamiféle dinamikus, folytonos, határtalan és végtelen fogalma; inkább folyam, mint folyó. Ez a felfogás nem csak a görög kultúrában van jelen, találkozhatunk vele a keleti kultúrákban, a kínai, vagy akár a japán természetfelfogásban is. Némely újabb keletű ökofilozófia is efféle nézeteket vall.[31] Ezt a természetfilozófiai felfogást nevezzük, mondjuk, archaikus nak. Az archaikus természetfilozófiák mellett nem találunk természettudományokat, mivel ilyen körülmények között effélék még nem jöhetnek létre.

Az antik görög gondolkodók egy másik csoportjának nézetei, illetve a korabeli elgondolások egy másféle értelmezése lehetővé teszi, hogy a természetet a dolgok tulajdonságait meghatározó belső adottságként azonosítsuk. Ez a természet mindig vagy a dologban van, vagy nagyon szorosan kapcsolódik hozzá, mint az adott dolog természete. A természet forrása lehet például az "arkhé", amelyből a dolog áll, vagy a létezőt hordozó közeg, vagy akár mindkettő is. Arisztotelész nagy jelentőséget tulajdonított ennek a természetfogalomnak, elemzéseiben rendszeresen figyelembe veszi. Későbbi korok természetfilozófiáinak is állandó feladata maradt a létezők jellegének, tulajdonságaik meghatározottságának, a létezők szerkezetének, stb. feltárása. A természetfilozófia eme változata, nevezzük talán analitikusnak, feladatai közé tartozik például olyan kérdések elemzése, hogy mi is valójában a létező, melyek legalapvetőbb tulajdonságai, ezeket mi határozza meg, stb. Mi a mozgás, mi az idő, vannak-e elemek, mitől elem valami, egyirányú-e, egydimenziós-e az idő, s más efféle kérdésekbe ütközünk a természetfilozófia eme változatában.

Mint már említettük a természetnek a létezők sokaságaként való felfogásával is találkozhatunk már a görög gondolkodóknál. A természetnek ez a terjedelmi, extenzív felfogása talán a legelterjedtebb természetfogalom. A természetfilozófia feladata ekkor például abban áll, hogy azonosítsa és megfelelő rendszerbe foglalja a természeti létezőket. Ezt az álláspontot képviseli például Gőőz József, egy régi magyar természetfilozófus:

"A természet részegész a nagy világegészben. A világegész az egység, a természeti dolgok az egységnek részei. A természet tudomány ágai a részekkel foglalkoznak; míg a természetphilosophia a részeket egymáshoz és az egészhez viszonyítva az általános célt és az általános törvényeket mint egyesítő, egységesítő tudomány vizsgálja."[32]

Az ilyen természetfilozófiai álláspontok, nevezzük, mondjuk, rendszerezőnek őket, az adott korszak természettudományos diszciplínái eredményeit felhasználva építik fel az adott korszakban érvényes természetképet. Az egységes természettudomány, a tudományossá vált természetfilozófia, a természetre vonatkozó teljes tudás konstrukcióját nyújthatja a természetfilozófia eme típusa.

Egy további lehetséges felfogás szerint a természetet úgy is tekinthetjük, mint az emberi aktivitás, vagy tevékenység objektumát. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk pl. azt a nézetet, amit Whitehead képvisel:

"A természet az, amit megfigyelünk az érzéki észlelés során. Az érzéki észlelésben tudatosítunk valamit, ami nem gondolat, és ami független a gondolattól. A létező eme gondolattól való függetlenségén nyugszik a természettudomány. Ez azt jelenti, hogy a természet zárt rendszerként gondolható el, amelyhez való viszonyunk nem követeli meg ama ténynek a kifejezését, hogy gondolkodunk róla."[33]

Whitehead azzal folytatja, hogy a természetről kétféleképpen is lehet gondolkodni. Egyrészt homogén módon, vagyis úgy, hogy a természetről gondolkodunk, anélkül, hogy gondolkodnánk e gondolkodásról is; így tesznek például a természettudományok. Másrészt heterogén módon, amikor a természetről való gondolkodással együtt magára erre a gondolkodásra is gondolunk. Ez nyilván a természetfilozófia módszere.

Természetesen az ember gondolkodásán túlmenően, egyéb tevékenységeit is tevékenységének objektumára, a természetre irányíthatja. Megemlíthetjük pl. a megismerő aktivitást, a munkát, vagy a termelést, a természet átalakítását, stb. Mindezek a természetfilozófiai problémák rendkívüli sokaságát eredményezik, ebben a mondjuk így, objektiváló felfogásban: a szubjektum – objektum viszony részleteinek tanulmányozásától kezdve, technológiai és ökológiai kérdésekig. Most csak egyetlen kérdéskört emelnénk ki mindebből: a természet-ember viszonyban megjelenő hatalmi kérdéseket. Úgy tűnik, itt két tipikus megoldást találunk a különféle természetfilozófiákban: vagy az embert, vagy a természetet helyezik isteni pozícióba, s így vagy az ember uralja abszolút módon a természetet, vagy a természeti viszonyok uralják az emberi világot is.

1.2.3. A természetfilozófia szemléletmódjai

A természetfilozófia sajátosságainak leírása során eddig főként speciális tárgyát vettük figyelembe. De igénybe vehetünk még további értékes, a filozófia jellegét meghatározó szempontokat is: beszélhetünk például a természetfilozófia ontológiai, ismeretelméleti és konkrét-gyakorlati formáiról is.

Természet ontológiai kérdések az előzőekben felsorolt összes természetfogalom kapcsán felmerülnek. A természet totalitását elemezve egy tudományos természetkép előállításával próbálkozhatunk, amiben egyaránt szerepelnie kell a belső meghatározottságként, a sokaságként és az objektumként értelmezett természeti aspektusoknak. Ennek során a legnagyobb nehézséget a teljesség értelmezése és konstrukciója okozza. A teljes természetképhez nem csak természettudományok, hanem társadalomtudományok is hozzájárulnak, hiszen adott korban a teljességet szervező hatásokról (ilyenek például a termelési viszonyok a gazdaságban, stílusirányzatok a művészetekben) gyakran ezek tudnak a legtöbbet. Ilyen természetképként jött létre a XVII. században konstruált óraművilág, vagy a romantika természetfogalma is.

A természet ismeretelméleti szempontokat követő elemzései, a természetfilozófia ismeretelméleti vonatkozásai lényegében egybeesnek a természettudományok tudományfilozófiai kérdéseivel – ezekről korábban már esett szó. E szempontok jelentősége mindig világos volt a tudományról gondolkodók számára. Tanulságos illusztrációként idézzük fel Francis Bacon gondolatmenetét a XVII. század elejéről:

"Ha tehát annak okát keressük, miért fejlődött oly gyatrán a tudomány, ... arra a minden tekintetben nagyjelentőségű okra bukkanunk, hogy a természetfilozófiára még azokban az időszakokban is alig fordítottak fáradtságot, amikor az emberi szellem és műveltség akár a legjavában, akár csak valamelyest is virágzott. Márpedig kétségkívül ez az összes többi tudomány ősanyja, és ha erről a törzsről leszakítjuk a tudományokat és mesterségeket, kicsiszolódni esetleg kicsiszolódnak és hasznot is hajtanak, de fejlődni alig fejlődnek. ...

... a tudományban (különösen gyakorlati téren) senki ne számítson addig haladásra, amíg a természetfilozófiát el nem vezetik külön-külön minden tudományhoz, és amíg külön-külön minden tudományt vissza nem vezetnek a természetfilozófiához. Ez okozza, hogy a csillagászatból, az optikából, a zenéből, a legtöbb mechanikai mesterségből, még az orvosi tudományból, sőt – ami talán még különösebb – az erkölcsi és politikai filozófiából is hiányzik az elmélyülés, valamennyi csak a felületet súrolja és egyik tárgyról a másikra kalandozik, mert a különféle tudományágak, mihelyt kialakultak és elkülönültek, máris elszakadnak a természetfilozófia éltető talajától. Pedig a természetfilozófia új serkentő erőt önthetne beléjük, mert megtanítaná őket, hogyan kell helyesen szemlélni a mozgásokat, sugarakat, hangokat, a testek külső és belső szerkezetét, az érzelmeket és az értelmi fogalmakat. Nem csoda tehát, ha a tudomány ilyen gyökértelenül nem gyarapodhat."[34]

De érdemes talán felidézni egy huszadik századi nézetet is. Collingwood állapítja meg, hogy:

"egy tudós, aki sohasem filozofál, tudományával kapcsolatban nem lenne több másodrendű, utánzó, iparos tudósnál ... egy filozófus, aki sohasem tanulta és művelte a természettudományt nem filozofálhat róla anélkül, hogy bolondot ne csinálna magából."[35]

A természetfilozófia konkrét – gyakorlati szemléletmódját egyes természeti folyamatok, vagy a természethez való konkrét emberi relációk filozófiai leírásában azonosíthatjuk. Ezt a lehetőséget reprezentálja a természettudományok filozófiai problémái körébe sorolható kérdések sokasága. Ezekről a korábbiakban már szintén esett szó.

1.3. A természetfilozófia történetéről

A természetfilozófia történeti fejlődése csakis a filozófia és a természettudományok történetével együtt értelmezhető. A természetfilozófia által képviselt általános értékek minden korban alapvetően megegyeztek a filozófia értékrendjével, így változásai, fejlődésének alapvető lépcsőfokai megegyeznek a filozófia történetében megfigyelhető folyamatokkal. Arról persze lehet beszélni, hogy egyes korszakokban a természetfilozófiai gondolatmenetek fontosabb szerepet játszottak a filozófia egész rendszerén belül, míg más korokban jelentéktelen szerepük volt csupán. A természetfilozófia jelentőségének növekedését vagy csökkenését persze befolyásolták a tudományok történetének eseményei is. (Lásd pl. a jegyzet következő fejezetét.) Mindazonáltal megtehetjük azt is, hogy a filozófia és a természettudományok történetének mellőzésével megpróbáljuk kizárólag a természetfilozófiai gondolkodás történetét felvázolni. Ekkor persze figyelmesen kell eljárnunk, hiszen a fenti összefüggések esetleg homályban maradnak, s a történet értelme bizonytalan lehet. A természetfilozófia-történet néhány neves kutatójának munkái alapján megkísérelhetünk rekonstruálni egy önálló természetfilozófia-történetet. Ennek a történetnek a fontosabb korszakait tárgyalja jegyzetünk.

1. A természetfilozófia kialakulásáról és az antik változatok történetéről már beszámoltunk. Az antik korszak pontosabb beosztása az egyes szerzők esetében (Heidegger, Collingwood, Ahutyin, Hartmann, Gőőz[36] ) némileg eltér, de ezeket a részleteket talán felesleges lenne felidézni, hiszen e jegyzet vonatkozó fejezeteiben minden fontosabb eredmény úgyis megtalálható, s minden olvasó kialakíthatja a saját álláspontját.

2. Jegyzetünkben a középkori természetfelfogások fejlődésének vázlatos bemutatására is vállalkoztunk.

3. Persze az kétségtelen, hogy az antik periódus után a következő jelentős korszak a XVI.-XVII. században figyelhető meg. Ezt többen reneszánsz természetfilozófiaként említik, de ez nem nagyon jó név és túl tág kategória, hiszen Kopernikusztól, Galilein át, Newtonig sorolnak ide filozófiai rendszereket. Éppen ezért mi inkább a mechanisztikus természetkép kialakulásáról és kiteljesedéséről beszélünk – több fejezeten át.

4. A német romantika és racionalizmus képviselői a természetfilozófia új dimenzióit nyitották meg a XIX. század elején Kant, Hegel, Goethe, Humboldt, Herder és Schelling személyében. Ez az időszak egyben a spekulatív természetfilozófia fontos korszaka.

5. A XIX. század későbbi évtizedeiben radikálisan szakítottak a néhány évtizeddel korábbi felfogásokkal. A természetfilozófiában is materialista és pozitivista álláspontok kerültek előtérbe.

6. A XX. századi N. Hartmann – a klasszikus értelemben felfogott természetfilozófia magányosan álló – teljesítményének ismertetésével zárjuk a történet rendszeres áttekintését.

Persze mindannyian tisztában lehetünk vele, hogy Hartmann munkája nem a természetfilozófia végső szava. Megfigyelhetjük, hogy természettudósok bizonyos körei próbálják követni a newtoni utat, s természetfilozófiai gondolatmenetekkel támogatják természettudományos és matematikai eredményeiket.[37] Sok természettudós keresi a mai tudomány megoldatlan kérdéseire a különféle természetfilozófiák ajánlotta válaszokat. Némelyek, ha nem találnak megfelelőnek vélt természetfilozófiai megoldásokat, maguk próbálkoznak ilyenek létrehozásával.[38] Időnként filozófusok is hozzájárulnak a természetfilozófiához, igaz, mindenekelőtt a tudományfilozófia oldaláról, hiszen ez a jelenleg legnépszerűbb filozófiai diszciplína. Érdekes, hogy a Magyarországon az utóbbi évtizedekben lefolytatott filozófiai viták egy része éppen természetfilozófiai témakörben zajlott.[39]

Végül talán legjobb lesz, ha ezt a némileg hosszúra nyúlt bevezetőt gyorsan befejezve illendően és sürgősen elköszönünk a nyájas olvasótól. Megköszönve eddig kitartó türelmét, hadd idézzük közös emlékezetünkbe Diderot szavait, melyeket még 1754-ben intézett "a fiatalokhoz, akik a természetfilozófiát akarják tanulmányozni":

"Vedd és olvasd, fiatal barátom. Ha sikerül munkám végére érned, akkor nálam különb szerzőt is megérthetsz. Nem annyira tanítás a célom, mint az, hogy elméd megmozgassam, és ha figyelmedet teljesen lekötöttem, nem nagyon érdekel, elfogadod, vagy elveted gondolataimat. A természet erőivel majd ügyesebben megismertet valaki más; nekem elég, ha saját erőidet próbára tehetem. Élj boldogul." [40]



[1] P. P. Wiener (ed.): Dictionary of the History of Ideas (Schribner's Sons, New York 1973) Vol. III. A meglepő adatot George Boas közli a "Nature" címszónál.

[2] Itt és a későbbiek során is felhasználtuk Kelemen J.: Mi a filozófia? című, a Világosság 1983/11. 714-720. oldalain megjelent munkájának megállapításait, bár több ponton el fogunk térni azoktól.

[3] J. G. Frazer: Az Aranyág (Századvég, Budapest 1994) 21. o. Ez az a könyv, amelyben az érdeklődő olvasó megtalálhatja a mágikus világfelfogás sokoldalú, számos érdekes példával illusztrált jellemzését is. Hasznos olvasmány még K. Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban (Gondolat, Budapest 1987); H. Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona (Szépirodalmi, Budapest 1989) és A. F. Anyiszimov: Az ősközösségi társadalom szellemi élete (Kossuth, Budapest 1981) című könyve is.

[4] A különválás évezredekig tartó fejlődési folyamat eredménye. Emiatt a mágikus és mitologikus világfelfogás egy nép kultúrájában gyakran egyszerre van jelen.

[5] Sok gyűjteményben találhatunk érdekes mítoszokat a világ minden tájáról. Pl.: Mitológiai ábécé (Gondolat, Budapest 1978); Mitológiai enciklopédia I-II. (Gondolat, Budapest 1988).

[6] A mitikus felfogást nagyon jól jellemzik a különféle mitikus lények jellegzetességei, adottságai. Sokféle reális részletből egy egészében fantasztikus lény jön létre a kor emberének képzeletében. Sárkányok, kentaurok, tündérek, istenek, szent állatok épülnek fel pontosan megfigyelt részletekből. Mindezeknek érdekes gyűjteményét szemlélhetjük a híres argentin író fura művében: J. L. Borges: Képzelt lények könyve (Helikon, Budapest 1988).

[7] Erről a folyamatról is olvashatunk M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz (Kozmosz, Budapest 1985) című könyvében.

[8] Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy korábban nem létezett volna vallási, vagy művészi aktivitás. Itt arról van szó, hogy ezek is a filozófia létrejöttével válhattak a filozófiától határozottan eltérő világnézetekké.

[9] Arisztotelész: Metafizika (Hatágú síp alapítvány, Budapest 1992) 94. o.

[10] Mindezen kérdésköröket részletesen elemzi például Lukács Gy.: Az esztétikum sajátossága I-II. (Magvető, Budapest 1978) című könyvében. E mű első fejezete röviden összefoglalja a fontosabb összefüggéseket.

[11] Ismeretelméleti jellegű például Bacon, Locke, Spinoza, Berkeley, Kant, vagy újabban a pozitivizmus képviselőinek filozófiája.

[12] Lételméleti jellegű például Bruno, sok reneszánsz filozófus, valamint újabban Hartmann és Heidegger filozófiája.

[13] Részletesebb elemzést nyújt pl. T. Ojzerman: Filozófiatörténet – metafilozófia (Kossuth, Budapest 1970) c. műve.

[14] Ezt a gondolatkört is élvezetesen tárgyalja a tudományfilozófia egyik leghíresebb könyve: Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete (Gondolat, Budapest 1984)

[15] A közelmúlt híres tudósai tudományos és filozófiai tevékenységének összefonódásáról szóló, nagyon hasznos és érdekes olvasmányokat nyújtanak a Válogatott tanulmányok kötetei. A Gondolat Kiadó a hatvanas évektől kezdődően rendszeresen publikált ilyen köteteket. Néhány szerző: Einstein, Planck, Heisenberg, de Broglie, Bohr, Born, Wigner, Szent-Györgyi, Lorenz.

[16] A fizika alapjairól sokat megtudhatunk például M. Bunge: Foundations of Physics (Springer, Berlin 1967) című könyvéből.

[17] Ennek a problémakörnek az alapok elemzésétől való eltérését világosabban megérthetjük (legalább a fizika területén), ha összevetjük Bunge imént említett könyvével a Philosophy of Physics (Reidel, Dordrecht, 1973) című munkáját.

[18] A történet részletesebb összefoglalását nyújtja: Fehér M.: A tudományfejlődés elméletek története. A filozófia időszerű kérdései 38 (1979); továbbá: Fehér M.: A tudományfejlődés kérdőjelei (Akadémiai, Budapest 1983).

[19] A részletekre is kíváncsi olvasónak Kuhn könyve (l. a 14. jegyzetet) mellett érdemes tanulmányozni a téma bőséges magyar nyelvű irodalmát is: mindenekelőtt Fehér, Vekerdi L., Békés V. könyveit és cikkeit.

[20] A Mannheim K. által megalapozott tudásszociológia, vagy annak későbbi úgynevezett "erős program"-ja például sok érdekes eredménnyel szolgál.

[21] Ilyen képet mutat például a manapság széles körben népszerűsített "New Age" gondolatvilága.

[22] Némileg hasonlóan beszél Lukács a tudomány és művészet kapcsán. L. pl. A különösség, mint esztétikai kategória (Magvető, Budapest 1985) c. művét.

[23] Sokféle, eltérő ideológiájú világfelfogás alapján fogalmazódtak meg hasonló célok. Így pl. F. Engels több írásában beszél e folyamatról; századunk harmincas éveiben L. von Bertalanffy a rendszerelmélet révén akar hasonló célokat elérni, kicsit később pedig a "Bécsi Kör" nevű filozófiai iskola "Unified Science" mozgalmával találkozhatunk.

[24] A különös fogalma a filozófiában azt próbálja megragadni, hogy egy dolog valódi természetét mindig általános és egyedi tényezők együtt határozzák meg. Részletesebben l. a 22. jegyzetben idézett Lukács tanulmányt.

[25] A. N. Whitehead: The Concept of Nature (Cambridge University P, Cambridge 1964) 46. o.

[26] M. Heidegger: Bevezetés a metafizikába (Ikon, Budapest, 1995 – A Matúra Bölcselet sorozat 5. kötete). Heidegger gondolatainak megértésében sokat segíthet Vajda M. "Physis" című írása, amely A posztmodern Heidegger (T-Twins-Lukács Archivum-Századvég, Budapest 1993) c. kötetében, a 72-87. oldalakon olvasható.

[27] L. Heidegger idézett művének 8-9. oldalait.

[28] M. Heidegger: Levél a "humanizmusról", a szerző ... Költőien lakozik az ember... c. kötetében (T-Twins-Pompeji, Budapest-Szeged 1994) 139. o.

[29] A részletesebb analízist l. Vajda 26. jegyzetben idézett dolgozatában.

[30] R. G. Collingwood: The Idea of Nature (Clarendon, Oxford 1965), 43-48. o.

[31] J. B. Callicott és R. T. Ames (szerk.): Nature in Asian Traditions of Thought: Essays in Environmental Philosophy (SUNY Press, Albany 1989).

[32] Gőőz József: A természetphilosophiai álláspontok ismertetése és bírálata (Münster Károly nyomdája, Budapest 1879).

[33] A. N. Whitehead: The Concept of Nature (Cambridge University P, Cambridge 1964) 3. o.

[34] F. Bacon: Novum Organum (Művelt Nép, Budapest 1954) 55-56. o.

[35] R. G. Collingwood: The Idea of Nature (Clarendon, Oxford 1965), 2-3. o.

[36] Heidegger, Collingwood és Gőőz esetében a korábbi jegyzetekben idézett műveikre utalnánk. Figyelembe vettünk továbbá egy remek orosz nyelvű könyvet: A. V. Ahutyin: Ponyjatije "pri-roda" v anticsnosztyi i v novoje vremja ("füzisz" i "natura") (Nauka, Moszkva 1988) és N. Hartmann, német filozófus A természet filozófiája c. művének erősen kivonatos magyar nyelvű összefoglalását, amely a Magyar Filozófiai Szemle 1967/1 hasábjain (137-162. o.) jelent meg.

[37] L. pl.: C. Truesdell: Six Lectures on Modern Natural Philosophy (Springer, Berlin 1966). Figyelemre méltó, hogy Benoit Mandelbrot a mai tudomány egyik nagy alakja, a fraktálgeometria kezdeményezője tevékenységét természetfilozófiainak nevezi. L.: Staar Gy.: Megélt matematika (Gondolat, Budapest 1990).

[38] J. Mehra (szerk.): The Physicist's Conception of Nature (Reidel, Dordrecht 1973); I. Prigogine-I. Stengers: Order Out of Chaos (Heinemann, London 1984). Újabban a könyv francia változatának magyar fordítása is hozzáférhetővé vált Az új szövetség (Akadémiai, Budapest 1995) címmel; J. D. Barrow: A fizika világképe (Akadémiai, Budapest 1994). De ebbe a kategóriába tartoznak Hawking és Penrose könyvei, vagy az ezekben az években több országban egyidejűleg kiadásra kerülő Világ-Egyetem sorozat több kötete is.

[39] Az egyik jelentős vita a hatvanas években zajló, a Magyar Filozófiai Szemlé ben megjelenő, un. irányzat-vita, a másik pedig a Filozófiai Figyelő ben, a nyolcvanas évek közepén folytatott vita a természetfilozófiáról.

[40] D. Diderot: Gondolatok a természet értelmezéséről, in: Diderot: Válogatott filozófiai művei (Akadémiai, Budapest 1983) 70. o.