Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

6.2. A tudományháború

6.2. A tudományháború

(Kutrovátz Gábor)

6.2.1 A tudományháború előzményei és lefolyása

Főként az angol nyelvterületeken, és ezen belül is elsősorban az Egyesült Államokban az 1980-as évek végére olyan viták bontakoztak ki a különböző értelmiségi fórumokon (jórészt a humán- és társadalomtudományok területén), melyek speciális szakmai kérdések helyett a modern kultúra, modern civilizáció általános értékelésére irányultak. Az egyre szaporodó vitákat az adott történelmi szituáció váltotta ki, és annak számos jellegzetessége szerepet játszott a kialakulásukban. Egyfelől a politikai világtérkép polarizációjának megszűnése, másfelől a nyugati típusú civilizáció gátlástalan importja a harmadik világba a kapitalista világrend globális, „globalizált” győzelmét jelezte. Az értékek uniformizációja, sőt a pénz fölényes uralma minden más érték felett; a kultúrák ellentéteinek, vagy egyáltalán a kultúráknak a megszűnése: mindez sokak véleménye szerint egy új, „sötét” világkorszak beköszöntéséről adott hírt. Még az a nézet is széles körben elterjedt (Fukuyama híres könyve, „A történelem vége” nyomán), hogy ez az új világrend történelmileg meghaladhatatlan, és így az emberiség elérkezett a társadalmi „hőhalál”, a Nietzsche-i „utolsó ember” állapotába. Mások az egyre elkerülhetetlenebbé váló környezeti világkatasztrófa apokaliptikus látomásaival festették le a (közeli) jövőt, miközben hangsúlyozták, hogy az emberiség gyakorlatilag semmit nem tesz a katasztrófa elkerülése érdekében. A vitákban természetesen szót kértek az ellentétes vélemény képviselői, a modern civilizáció hívei is, illetve azok, akik józanságra intettek, és kevésbé radikális kritikákat fogalmaztak meg. Ezekre a sokféle és mégis összefonódó, igen nehezen körvonalazható vitákra egy sajátos gyűjtőnév ragadt rá: a „kultúraháború” (Culture Wars).

A „tudományháború” (Science Wars) tehát az ún. „kultúraháború” jelenségéhez kapcsolódva, annak mintegy „frontjaként” jelent meg a kilencvenes évek elején az amerikai szellemi életben. Azok közül, akik a „modernista”, „nyugati típusú” vagy „eurocentrikus” civilizáció veszélyeire hívták fel a figyelmet, sokan a veszélyek (részleges) forrását abban látták, hogy civilizációnkban a tudomány és a technológia mintegy hatalmi eszközzé, a kapitalizmus érdekeinek kiszolgálójává vált. (Megjegyzendő, hogy amikor angol nyelvterületen egyszerűen „tudományról” (science) beszélnek, akkor ezalatt rendszerint a „kemény” tudományokat, vagyis a természettudományokat értik.) Mi több, a modern tudomány és a rá épülő technológia egyenesen azzal a céllal jött létre, hogy a születőben levő modern kapitalista társadalom céljait szolgálja, annak intézményes és gazdasági rendjét képviselje és legitimálja. A modernizmus civilizációjának kritikájában tehát az egyik, ha nem éppen a legfontosabb lépés a modern tudomány és technológia bírálata: kimutatni azt, hogy miközben az álszent tudomány az érték- és érdeksemlegesség, objektivitás és autonómia jelszavai mögé rejtőzik, addig valójában egy bizonyos civilizációt és társadalmi rendet juttat érvényre, sőt uralomra.

Ahogy a kultúraháború esetén igaz az, hogy a vitákban megjelenő álláspontok rengeteg különböző forrásból táplálkoznak és számtalan eltérő kontextusban fogalmazódtak meg, úgy a tudományháborút tekintve ez a diverzitás talán méginkább jellemző. Mind a tudomány bírálói, mind a védelmezői elismerik, hogy sem a támadások, sem az ellentámadások nem alkotnak egységes „frontot”, és a vitákban szinte kibogozhatatlanul keverednek a filozófiai, etikai, politikai, ideológiai, szociológiai és egyéb szempontok. Abban azonban a kritikai álláspont képviselői általában egyetértenek, hogy a tudománnyal (és technológiával) szembeni bírálatukat nem a tudomány szemszögéből, a tudományos világnézethez képest belülről fogalmazzák meg, hanem mintegy kívülről, a humán- és társadalomtudományok szempontjából. Minthogy ez utóbbi területet sokan a „kultúrtanulmányok” (cultural studies)[263] néven emlegetik, ezért a tudományok kultúrtanulmányok általi elemzésére a „tudománytanulmányok” (science studies), vagy általánosabban a „tudomány- és technológia-tanulmányok” (science studies, social studies of science and technology, stb.) névvel szokás utalni. Bár ez a terület céljai és megközelítésmódja szempontjából nem tudományellenes, a tudományháborúban megjelenő, tudományellenesnek tartott nézőpontok ennek keretei között jelentek meg.

A tudomány ellen irányuló kritikák heves tiltakozást váltottak ki a tudomány társadalmi megítélését aktívan formálni kívánó tudósok egy csoportjának részéről. Az egyik legelső és legismertebb ellentámadást két tudós, Paul Gross (biológus) és Norman Levitt (matematikus) könyve képviselte, melynek címe: „Babona egy magasabb szinten: Az akadémikus baloldal és vitái a tudománnyal”[264]. A könyv 1994 tavaszán jelent meg, és támadásokat intézett az „akadémikus baloldal” bizonyos képviselői ellen: Jacques Derrida filozófus, Stanley Aronowitz szociológus, Katherine Hayles irodalomkritikus, Steven Shapin és Stephen Schaffer tudománytörténész azok között voltak, akiknek a szövegeiben a szerzőpáros ténybeli tévedéseket, érvelési hibákat, nyelvhasználati visszaéléseket vagy tudományos inkompetenciát vélt felfedezni. A támadás mögött azonban nem állt egy világosan átgondolt koncepció, hiszen sem az „akadémikus baloldal” terminus jelentése nem került tisztázásra (és a célba vett értelmiségieket valóban nem könnyű egy kalap alá venni), sem pedig a vádak nem rendeződnek egyetlen közös szempont – vagy akár összefüggő szempontrendszer – alá. A könyv hangvételére az akadémikus köröktől többnyire idegen mértékű agresszivitás jellemző. A támadást a megtámadottak és a velük szimpatizálók egyöntetűen durvának és kegyetlennek találták, melyet a szerzők azzal a céllal indítottak, hogy bizonyos értelmiségieket nevetségessé tegyenek a szakmai és a szélesebb közönség előtt.

Ehhez a támadáshoz csatlakozott számos olyan szereplő, aki megfelelőnek látta az alkalmat arra, hogy hangot adjon a tudományt érő támadásokkal kapcsolatos panaszainak. A fórum biztosítása érdekében egy sor konferenciát hívtak össze, melyek közül a legfontosabb 1995 nyarán került megrendezésre a New York-i Tudományos Akadémia szervezésében, „Menekülés a tudománytól és az észtől” címmel.[265] Ezeken a konferenciákon a szervezők arra fektették a hangsúlyt, hogy felhívják a figyelmet a tudománytanulmányok mögött rejlő veszélyre, amely a tudomány tekintélyét, a modern társadalmat vagy egyáltalán az emberi racionalitást fenyegeti. Gross és Levitt névválasztásának hatására – „akadémikus baloldal” – a vádak politikai színezetet kaptak, részint általános politikai értékrendek hangoztatásával, részint konkrét tudománypolitikai kérdések felvetésével. A „baloldal” elleni fellépést a szerzők döntő társadalmi szükségletként állították be, ugyanis a vádak szerint a tudománytanulmányok az irracionalizmus egy antimodern formáját képviselik, amely fenyegetést jelent az egész modern értékrendre, kultúrára és civilizációra nézve.

A személyes támadások és a kemény vádak hatására az addig meglehetősen diffúz csoportot alkotó „baloldal” képviselői közül némelyek egy többé-kevésbé egységes táborba tömörültek. A legfontosabb válaszlépés a Social Text című, kultúrtanulmányokkal foglalkozó folyóirat részéről történt: a szerkesztők kiadtak egy különszámot (1996 tavasz-nyár), melyben a Gross és Levitt-féle és ahhoz hasonló támadások elleni védekezésnek kívántak fórumot biztosítani. A megtámadottak közül valóban sokan szót kértek, és arra használták ezt a fórumot, hogy álláspontjukat lehetőleg világosan és immár félreérthetetlenül összefoglalják, valamint hogy kritikával illessék a „Babona egy magasabb szinten”-t és hangadó híveit.

Ezt a válaszlépést azonban belul sült el. Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikus professzora leközölt ebben a számban egy cikket „A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé” címmel. Sokal a modern fizika és matematika fogalomtárát és módszertanát kritizálja, méghozzá főként posztmodern filozófusoktól és a tudománytanulmányok szerzőitől vett idézetek alapján, és annak kimutatásán fáradozik, hogy a huszadik századi fizika fejlődése a modern tudományosság elégtelenségére vet fényt, és egy posztmodern tudományideál győzelemre jutását teszi szükségessé. Ám a megjelenés után Sokal kihirdette (egy másik folyóiratban (a Lingua Franca-ban, miután a Social Text nem volt hajlandó erre), hogy a cikk egy beugratás, melyben a „posztmodern tudományosság” egy értelmetlennek szánt paródiáját fogalmazta meg, kísérletként annak illusztrálására, hogy egy „posztmodern” folyóirat nem támaszt(hat) túl magas intellektuális követelményeket a benne megjelenő írásokkal szemben.

A fénykép Alan Sokalt ábrázolja.

Alan Sokal

A Sokal-botrány néven elhíresült eset igazán széles körű ismertséget hozott a tudományháború számára: az eseményről a világ vezető napilapjainak némelyike is beszámolt, többen a címoldalon. Az Egyesült Államokon kívüli világ jórészt csak ennek köszönhetően értesült az amerikai értelmiséget megosztó ellentétről, és rengetegen szinte kötelességüknek látták, hogy azonnal csatlakozzanak ehhez vagy ahhoz a táborhoz, vagy csak kinyilvánítsák a Sokal-cikkhez fűződő szimpátiájukat vagy ellenszenvüket. Mások értetlenkedve fogadták az esetet, és további információra tartottak igényt: egyfelől tudni akarták, hogy kiket támad Sokal és pontosan milyen indokkal, illetve mit is állítanak a cikkben parodizált nézetek képviselői, másfelől arra is kíváncsiak voltak, hogy a paródia segítségével kifejezésre juttatott szembenálláson túl milyen álláspontot képvisel Sokal, illetve ő és „fegyvertársai” milyen vádakkal illetik a tudományt kritizálókat.

A „sértett fél” nem késlekedett a tájékoztatással: még 1996-ban megjelent a Social Text említett számának egy bővített kiadása könyv formájában is (természetesen a Sokal-cikk kihagyásával).[266] Szerkesztője a folyóirat egyik alapító munkatársa, Andrew Ross volt (az „amerikai tanulmányok” professzora). A másik oldal álláspontját összefoglaló, hasonló könyv alakú cikkgyűjtemény csak 1998-ban jelent meg, Noretta Koertge tudományfilozófus szerkesztésében, „A homokra épült ház” címmel.[267] Ennek szerzői részint általános filozófiai kritikákkal illetik a tudománytanulmányok radikálisabb képviselőit részint alapos tudománytörténeti elemzések segítségével próbálják kimutatni, hogy az ellenfeleik a relativista és szociálkonstruktivista nézeteiket a tudomány téves ismeretére alapozzák.

Maga Sokal szintén írt egy könyvet – Jean Bricmont belga matematikussal együtt – abból a célból, hogy alapos elemzésnek és kritikának vesse alá azt a fő intellektuális forrást, amelyből szerinte a tudománytanulmányok szerzői táplálkoznak: a francia posztmodern filozófiát. Sokal bizonyos, általa posztmodernnek vélt francia értelmiségiek szövegeit kritizálja, amelyekben a szerzők a tudományra inkompetens módon hivatkoznak vagy hagyatkoznak. A könyv először Franciaországban jelent meg, francia nyelven, „Intellektuális imposztorok” címmel, majd a szerzőpáros lefordította angolra is, és „Divatos nonszensz” címen jelentette meg.[268]

Ahogy a vita egyre szélesebb körű nyilvánosságot kapott, egyre több szereplő jelent meg, és hozzászólások stílusát egyre kevésbé jellemezte az eredeti háborús hangulat. Az érvek és ellenérvek pontosításának, sok esetben közeledésének hatására az alábbi főbb álláspontok körvonalazódtak.

Sokal a „posztmodernizmus” nézetét a következő ismérvekkel jellemzi:

a felvilágosodás racionalista hagyományának többé-kevésbé explicit visszautasítása, a tapasztalati ellenőrzéstől függetlenített elméleti diskurzus működtetése, valamint egy olyasfajta kognitív és kulturális relativizmus elfogadása, amely szerint a tudomány nem több, mint ‘narráció’, ‘mítosz’ vagy társadalmi konstrukció a többi ilyen között.[269]

A vád tehát az irracionalizmus, az anti-empirizmus és a relativizmus.

Philip Kitcher tudományfilozófus, a „Homokra épült ház” egyik tanulmányának szerzője a tudománytanulmányok „négy dogmáját” kárhoztatja (44. o.): „(1) Nincsen igazság, hanem csak társadalmi elfogadás; (2) sem ész, sem valóság nem szabhat korlátot a vélekedések rendszerének, és egyetlen vélekedés-rendszer sem kitüntetett; (3) nem lehet aszimmetria az igazság és a hamisság, a társadalom és a természet magyarázatában; és (4) mindig tisztelnünk kell az ‘aktor-kategóriákat’”. Úgy tűnik, Kitcher elsősorban a tudásszociológiai elemet ítéli el a tudománytanulmányokban.

Norman Levitt, a „Babona egy magasabb szinten” egyik szerzője is a ‘szociálkonstruktivizmust’ nevezi a „tudománytanulmányok központi dogmájának” (272. o,): „a tudomány az ideológiának egy különösen erős fajtája, melynek elméleteit és konstrukcióit ‘társadalmi’ erők formálják és diktálják, vagyis ezek az elméletek és konstrukciók társadalmi, politikai és gazdasági eszméket kódolnak, míg a természet csak tetszőleges szerepet – vagy talán semmilyen szerepet sem – játszik a tudományos igazság meghatározásában”.

A fenti bírálatok általában azt hangsúlyozzák, hogy a tudománytanulmányok szerzői túl nagy szerepet tulajdonítanak a tudományos elméletek és ismeretek magyarázata esetén a társadalmi és egyéb „külső” tényezőknek, míg túlságosan kis szerepet szánnak a valóságnak vagy természetnek, valamint túlzottan hangsúlyozzák a tudomány esetleges jellegét. Az őket bírálók ezzel szemben ragaszkodnak mind a tudomány igazolhatóan privilegizált státuszához, mind az empirista normatívához, és elhibázottnak tekintenek minden olyan elemzést, amelyik a tudományos ismeretek legfontosabb (vagy végső) forrásaként nem a valóságot jelöli meg. Szokás emiatt a feleket az egyik oldalon „relativista” vagy „konstruktivista”, a másikon „realista” jelzővel meghatározni.

Csakhogy a konstruktivista kritikák elsősorban abból indulnak ki, hogy nem-empirikus, tehát szociális, politikai, kulturális, stb. magyarázatokra azért van szükség a tudomány elemzésénél, mert a valósághoz való viszonyunk korántsem olyan egyértelmű, a valóság egyáltalán nem olyan közvetlenül hozzáférhető a számunkra, mint ahogy azt a realisták magyarázata megkövetelné. Hilary Rose, a „Tudomány-háború” kötet egyik írásának szerzője ezt a viszonyt a következő viccel illusztrálja (94. o.): Egy ember, akit nagyon zavart a Picasso festményein szereplő emberalakok valótlansága, odament egyszer Picassohoz, és így szólt hozzá: „Mondja, mester, miért nem fest ön valósághű képeket? Látja, mint ez itt” - és megmutatta a festőnek felesége fényképét. Mire Picasso csak ennyit mondott: „Ez a hölgy meglehetősen apró.”

6.2.2 A konstruktivista oldal forrásai és elköteleződései

6.2.2.1 A posztmodern filozófia

A „posztmodern” szó tág értelemben egy olyan filozófiai és kulturális irányzatot jelöl, melynek forrásait és kereteit ma már igen nehéz pontosan meghatározni. A posztmodern stílus és szemléletmód először a művészetben (pl. irodalom, építészet) jelentkezett, és a 1960-as és 70-es években vált általános jellegű kulturális irányzattá, nem függetlenül az akkori politikai közhangulat változásaitól. A korai posztmodern eszmék elsősorban két helyen terjedtek el: Franciaországban, ahol részint a strukturalista irányzat folytatását-meghaladását jelentették, részint pedig a német értelmiséggel (frankfurti iskola) folytatott vita francia álláspontját kristályosították ki; valamint az Egyesült Államokban, ahol az intellektuális kereteket ugyancsak a legelismertebb francia posztmodern értelmiségiek nézetei szabták meg, bár ezek az eszmék itt sajátos politikai-ideológiai arculatot kaptak. A legjelentősebb posztmodern gondolkodók közé tartozik pl. Jean-François Lyotard, Jacques Derrida, Gilles Deleuze, Jean Baudrillard és Michel Serres.

A posztmodern mint filozófiai irányzat egy olyan hagyomány keretei között született, amelyet „kontinentális” típusú filozófiának is szokás nevezni (szemben az „analitikus” filozófiai hagyománnyal), és amely szembefordul az egész felvilágosodás objektivista, racionalista, scientista jellegű habitusával. A kontinentális filozófiai tradíció kétségeket támaszt a korábban szinte evidenciának számító elvvel szemben, amely szerint a tudományos típusú racionalitás lenne a filozófiai elmélkedés kánonja – ezt a kétségbe vont elvet állítja be a modernizmus központi téziseként. A posztmodernizmus azonban nem egyszerűen (vagy egyáltalán nem) a modernizmus meghaladását jelenti (bár az elnevezése ezt sugallja), hanem egyfajta reakciót, szembehelyezkedést képvisel, amely tehát szervesen függ a modern világ létezésétől és dominanciájától. A posztmodern egy sajátos viszonyulás a meglévő modernhez.

A posztmodern filozófia eme sajátossága abban áll, hogy a modernizmus értékeit nem általában vitatja, hanem csak érvényességi tartományuk szempontjából. Szerinte a modernizmus legfőbb hibája ugyanis totalitárius igényeiben jelentkezik, vagyis abban, hogy az általa képviselt intellektuális mentalitást abszolút kitüntetettnek, egyedül érvényesnek tekinti. A felvilágosodás hagyományának racionalitása, racionalizmusa ezek szerint diktatórikus jellegű, hiszen az abszolút igazság, az abszolút objektivitás posztulálásával egyetemes értéknek állítja be önmagát. A modernista világkép nem azért kárhoztatandó, mert téves és elhibázott, hanem mert egysíkú és ezáltal szinte teljesen vak.

A posztmodernizmus alapvető elve nem más, mint a kétely („bizalmatlanság”) a modernizmus totalitárius igényeivel, a „nagy elbeszélésekkel” (narratívákkal) szemben. A posztmodern tagadja az ún. „logikai-diskurzív racionalitás” egyetemes érvényét, és elengedhetetlennek tartja a más típusú megismerési és világlátási habitusok érvényesülését. A posztmodern gondolkodás számára nincs abszolút nyugvópont (vagy nézőpont), ugyanis ez a gondolkodás mindenre rákérdez, mindent kétely alá von, beleértve önmagát is. Ez az önmagával szembeni kétely a mássággal szembeni toleranciát, a pluralitás érvényre jutásának igényét tolja előtérbe. A posztmodern tehát nem racionalitás-ellenes vagy irracionális, hanem csupán „relativizálja”, „kontextualizálja” a modern racionalitást, vagyis megfosztja az egyetemes érvényesség igényétől.

Természetes, hogy a posztmodern filozófia kritika alá veszi a felvilágosodás rajongását a tudományos megismerés iránt. Úgy látja, hogy a modernizmusban a racionalitás elsősorban a tudományos gondolkodásban, a tudományos haladásban jut érvényre, és a tudományos módszer (bármit is jelentsen ez a kifejezés) „az Igazság” letéteményeseként tetszeleg. A modernista tudomány arrogáns, diktatórikus, beképzelt és vak, és az intellektuális üdvözülés kötelező normájaként lép fel. A posztmodern filozófia tehát feladatának látja, hogy „dekonstruálja” a modernizmus e felfuvalkodott mítoszát – ám hangsúlyozandó, hogy nem közvetlenül a modern tudományt támadja, hanem csupán a modern tudomány abszolutista törekvéseit. Kétségbe vonja a tudományos gondolkodásra jellemző merev, szigorú megkülönböztetések vagy demarkációk (pl. ember-természet, objektum-szubjektum) tarthatóságát, tagadja az a priori kitüntetett megismerési módszerek lehetőségét, és nem ismeri el a modern logika feltétlen érvényességét sem. A tudomány-háború konstruktivistái közül sokan támaszkodnak a posztmodern eszmékre, olyannyira, hogy álláspontjukat számos ellenfelük (Sokal, Koertge, stb.) egyszerűen csak posztmodernnek nevezi.

6.2.2.2 A tudományfilozófiai relativizmus

A konstruktivista szerzők többsége gyakran hagyatkozik a tudományfilozófián belül lezajlott viták eredményeire. Bebizonyítottnak tekintik, hogy semmilyen tudományos tapasztalat sem határozhatja meg az őt leíró elméletet, valamint hogy egyetlen tudományos módszer sem tekinthető véglegesnek, bizonyíthatóan kitüntetettnek a többihez képest. Bár ezekkel a kérdésekkel már részletesen foglalkoztunk a korábbi fejezetekben, itt röviden szeretnénk összefoglalni a legfontosabb vonatkozásokat.

A huszadik század első felének legnagyobb hatású tudományfilozófiai elméletei feladatukat abban látták, hogy azonosítsák azt a módszert, amelynek segítségével a (fejlett) tudomány biztos és igaz ismereteire szert tesz (lásd pl. a Bécsi Kör tudományfelfogását). Ezeknek az igényeknek egyik legfontosabb kritikáját Karl Popper fogalmazta meg, aki megmutatta, hogy a tudományban az elméletek egyértelmű igazolása (az eredeti keretek között értelmezve) logikailag lehetetlen művelet, és így a tapasztalat nem szolgáltathat csalhatatlan alapot a tudományos tudás számára. Ha pedig lemondunk a tapasztalatról mint az empirikus tudományok tévedhetetlen fundamentumáról, akkor egyben feladjuk a tudományfilozófia fundácionista igényeit is: a tudomány nem tehet szert biztos és igazoltan igaz ismeretekre. Popper azonban, mivel őszinte híve volt a tudományos objektivitásnak és racionalitásnak, nem mondott le a „helyes” tudományos módszer igényéről, és tudományos metodológiáját az elméletek és a tapasztalat logikailag egyedül lehetséges viszonyára, a cáfolásra alapozta. A tudomány racionalitása abban áll, hogy hajlamos tanulni a tapasztalatból és elvetni a megcáfolt elméleteket, melyeket mindig újabbakkal és újabbakkal helyettesít.

Az ismeretek biztos megalapozása ellen nemcsak az igazolás/cáfolás problémakör felől, hanem az ún. aluldetermináltsági tézis irányából is támadást intéztek a filozófusok. Pierre Duhem francia tudományfilozófus már a század első felében amellett érvelt (bár ez a felismerés egy ideig jórészt észrevétlen maradt), hogy a tapasztalati adatok sokasága sosem határozza meg egyértelműen azt az elméletet, amellyel ezeket az adatokat magyarázni próbáljuk. Minden elmélet elvileg végtelen megfigyelési szituációban ellenőrizhető, ám mi mindig csak véges számú megfigyelést tudunk elvégezni, vagyis a megfigyelési adatok minden véges halmazához található több (végtelen sok), ekvivalensen jól magyarázó elmélet. Ezt amegfontolást elsősorban az amerikai Willard Orman Quine vitte be a köztudatba és gondolta tovább, így Duhem-Quine tézisként vagy aluldetermináltsági tézisként szokás hivatkozni rá: minden elmélet aluldeterminált (elégtelenül meghatározott) a megfigyelések alapján.

Quine emellett azt is hangsúlyozta, hogy amennyiben ellentmondás mutatkozik az elmélet és a megfigyelések között, úgy minden módosítás, amelyet az ellentmondás kiküszöbölése érdekében hajtunk végre az elméleten, szabad és tetszőleges. (Ez is egyszerű logikai tény: a konklúzió hamissága esetén csak azt tudjuk, hogy a premisszák egyike vagy némelyike hamis, de azt nem, hogy melyik.) Ezzel Popper is tisztában volt, ezért javasolta azt, hogy az egész elméletet el kell vetnünk. Ám a tudomány nem egyszerűen csak független elméletekből áll, hanem egymásra épülő és egymással kölcsönható elméletek alkotják, és így az empirikus cáfolás esetén sosem lehetünk biztosak abban, hogy az új elméletet kell-e elvetnünk, avagy egy korábbit, melyre az új épül, avagy esetleg a megfigyelési műszerek működésére vonatkozó elméleteinket… A cáfolás tehát korántsem olyan egyértelmű művelet, mint Popper gondolta, és így erre sem alapozhatjuk a racionalitás tudományos metodológiáját. Quine holisztikus víziója a tudományos tudást egy térbeli fogalmi hálóként képzelte el, amelyben minden tudáselem mindegyik másikkal összefügg, és amely csak a peremén érintkezik a tapasztalattal, tehát amennyiben fellép a változtatás igénye, úgy a háló tetszőleges pontján beavatkozhatunk ahhoz, hogy a kívánt változás a peremen bekövetkezzék. Mind az aluldetermináltság, mind a holizmus olyan nézet, amelynek a konstruktivista álláspont gyakran hasznát veszi, amikor megkérdőjelezi a tudományos objektivitás és racionalitás egyértelmű voltát.

Ám e nehézségek ellenére mind Popperre, mind Quine-ra racionalistaként, a tudomány barátjaként szokás tekinteni. Thomas Kuhn az a szerző, akinek a fellépése kiváltotta a relativizmus-vitát, és akit a mai napig a tudományellenes tudománykép egyik fő forrásának tekintenek a realisták. Újszerűsége elsősorban mégsem konkrét téziseiben vagy fogalmaiban (paradigma, összemérhetetlenség) áll, hanem abban a nézőpontban, ahonnan a tudományra tekint: talán ő volt az első nagy hatású szerző, aki nem kötelezte el magát a tudomány eredményeit és haladását szokásosan övező pozitív értékelés hangsúlyozása mellett, és a tudományt tárgyilagosan, deskriptív eszközökkel próbálta vizsgálni.

Kuhn a tudomány történetét tekinti elmélete vezérfonalának, és történeti elemzéseinek olyan nagy léptéket választ, amelyen a változások szerepe hangsúlyozottá válik – szemben egy adott korszak tudományának látszólagos invarianciájával. Ez a látszólagos változatlanság, ötvözve a nagyléptéken bekövetkező változásokkal, a tudomány fejlődésének folytonosságát teszi kérdésessé: Kuhn szerint a töretlen és egyértelmű haladás helyett a tudomány szakaszosan fejlődik, és az ún. „normáltudományos” szakaszokat drasztikus váltások, „tudományos forradalmak” választják el egymástól. A tudományos forradalmak minden szinten váltást jelentenek: nemcsak a „külső” (szociális, politikai, stb.) tényezők tekintetében (Kuhn tagadja a külső és a belső közti megkülönböztetés értelmességét), hanem a tudomány módszereiben, problémafelvetésében, érdeklődési körében, konceptuális és tartalmi rétegeiben is. A korábbi paradigma elméleteit az új paradigma képviselői hamisnak tekintik, és minden addigi tudományos eredményt gyökeresen újraértékelnek. A kuhni tudományfelfogás elfogadásának radikális következménye, hogy le kell mondanunk a tudományba vetett hit és bizalom néhány központi dogmájáról: nem létezik igazolható, korfüggetlen, a priori haladás a tudományban, nem léteznek a tudományos racionalitás örökérvényű jellemzői és szabályai, és nem beszélhetünk abszolút, invariáns objektivitásról sem.

Ezekkel a radikális következményekkel azonban csak akkor kell szembenéznünk, ha szigorúan értelmezzünk a kuhni elmélet legvitatottabb tézisét, a paradigmák ún. összemérhetetlenségét. A szigorú olvasat szerint az összemérhetetlenség minden szinten fellép: módszertani, nyelvhasználati, konceptuális, sőt még perceptuális szinten is, hogy csak néhány fontosabb vonatkozást említsünk. Kuhn azonban később sokat fáradozott azon, hogy elhatárolja magát a szigorú olvasat következményeitől, és szakmai életútja során fokozatosan egyre inkább visszakozott, egyre inkább tompította kezdeti radikális eszméinek élét. Ám a relativizmus szellemét már nem sikerült visszazárnia a palackba, és újszerű nézetei hallatlanul széles körben megtermékenyítették a tudományról való gondolkodást.

A relativizmus leghírhedtebb apostola a tudományfilozófiában mégsem Kuhn volt, hanem Paul Feyerabend, az „ismeretelméleti anarchista”. Feyerabend nem pusztán azt hangsúlyozta, hogy egyetlen módszer sem kitüntetett, hanem egyenesen azt, hogy a tudományban bármilyen módszer megengedhető. Felhívta a figyelmet a tudomány bármely módszere mellett felhozandó a priori érvek lehetetlenségére, és a tudomány látszólag privilegizált státuszát szociális (hatalmi, intézménypolitikai) tényezőkre vezette vissza. Szerinte módszertanilag „bármi elmegy”, ami alkalmassá teszi a tudományt arra, hogy megfeleljen a saját társadalmi szerepével szemben támasztott követelményeknek. Feyerabend (a „radikális” Kuhnhoz hasonlóan) tagadta a tudomány abszolút racionalitását, objektivitását és haladását. Emellett nagy szerepet tulajdonított a szociológiai tényezőknek, és a tudományt mint intézményrendszert a tekintélyuralom egyik formájaként jellemezte. Nézeteit sokszor provokatív, sarkított és kategorikus stílusban tálalta. Ám fontos megjegyezni, hogy szándéka szerint nem a tudomány ellen szállt síkra, hanem a tudomány egy téves megítélése ellen. Tagadta a tudomány logikailag (vagy bármilyen filozófiai szempontból) kitüntetett voltát, de nem tagadja a modern tudomány kulturális és civilizációs értékeit.

6.2.2.3 Tudomány- és tudásszociológia

A tudományszociológia születése Robert K. Merton nevéhez kötődik, aki a harmincas évek végén olyan tudománytörténeti elemzéseket alkotott, melyekben a tudomány fejlődését a társadalmi közeg kontextusában vizsgálta. Merton arra mutatott rá, hogy a tudománynak a társadalmon belül intézményesült formái vannak, és ezért a szociológiának teljes jogú feladata, hogy ezeket az intézményes és szervezeti kereteket saját eszközeivel közelítse meg. A tudományszociológia a szociológiának az az ága, amelyik a tudománnyal mint társadalmi jelenséggel foglalkozik (pl. hatalmi viszonyok, juttatási és jutalmazási rendszerek, a tudományos ismeretek mint társadalmi javak). Fontos megjegyezni, hogy a klasszikus tudományszociológia nem foglalkozik a tudományos elméletek kognitív tartalmával, ugyanis nem állítja, hogy a társadalmi tényezők bármilyen szerepet is játszanának a tudományos ismeretek tartalmának vonatkozásában. A hagyományos tudományszociológia megközelítése funkcionális, nem pedig kritikai jellegű: a tudománynak a társadalomban betöltött szerepét vizsgálja, ám a tudomány alapjait adottnak tekinti, nem pedig társadalmilag konstituáltnak.

Egy másik szociológiai irányzat, az ún. tudásszociológia ugyanakkor az emberi tudás társadalmi meghatározottságát vallja. Mannheim Károly már a 1920-as évektől kezdve olyan vizsgálatokba fogott, amelyekkel általánosította Marx szociológiai elképzeléseit, és az emberi tudásnak nemcsak az osztálymeghatározottságát, hanem egyéb társadalmi tényezőktől való függését is bizonyítani kívánta. Szerint szinte minden ismeret (történetileg és társadalmilag) relácionális jellegű, vagyis általában nem létezik kontextusfüggetlen, abszolút igazság. Ugyanakkor fontos, hogy Mannheim bizonyos értelemben kivételnek tartotta a fentiek alól az egzakt tudományokat, vagyis a természettudományokat és a matematikát, melynek ismeretei valamiképpen meghaladják a szituációhoz kötöttséget. Ennek ellenére a tudásszociológia programja sokáig viszonylag elszigetelt és népszerűtlen maradt: a századelő általános pozitivista hangulatában a reakciók többnyire lehorgonyoztak a relativizmus vádjánál.

A tudományszociológia és a tudásszociológia sokáig egymástól elszigetelt maradt (eltekintve néhány olyan példától, amelyeknek a kortárs vitákra gyakorolt hatása nagyjából elhanyagolható). Míg az előbbi sikeresen fejlődött, és a kutatásszervezés eszközeként állami finanszírozáshoz és intézményes formához jutott, addig az utóbbi a szociológiai kutatások perifériájára szorult. A helyzet a kuhni fordulattal változott meg némileg, mivel Kuhn egy újszerű nézőpontot kínált a tudomány társadalmi megalapozottságának vizsgálata számára. A tudományfilozófiai relativizmus és a tudomány szociológiai elemzéseinek házassága végül termékenynek bizonyult: a nyolcvanas években megszületett az ún. szociálkonstruktivista tudománytörténet-írás és tudományfilozófia, valamint ezzel szoros összefüggésben a tudásszociológia „erős programja”.

A szociálkonstruktivista felfogás alaptétele szerint a tudományos tudás – csakúgy mint minden más ismeret vagy kulturális termék – társadalmi konstrukció. Az ismeretelmélet „szociologizálásának” programja immár nem alapokat, fundamentumot keres a tudományos tudás számára, hanem (a kauzalitás értelmében vett) okokat: az ismeretelmélet nem normatív, a priori diszciplína, hanem ugyanúgy empirikus és magyarázó jellegű, mint az általa vizsgált tudomány – a magyarázó elmélet pedig a szociológia. Az irányzat egyik legmeghatározóbb műve Steven Shapin és Simon Schaffer vaskos tanulmánya a modern tudomány születését meghatározó társadalmi-politikai folyamatokról, de fontos képviselőnek számított például Bruno Latour, Steve Woolgar, és Harry Collins.[270] A szociálkonstruktivista tanulmányok azt vizsgálják, hogy miként áll elő a tudományos tudás a tudomány társadalmi közege és környezete által felépített kollektív munka eredményeként, és hogyan jelenik meg ez a dimenzió a tudományos produktumok szintjén (ontológiai kategóriák, klasszifikációs rendszerek, episztemológiai elköteleződések, módszertani szabályok, metaforák, modellek, stb.).

A konstruktivista irányzatok egyik speciális és leginkább ösztönző elméleti alapvetését az ún. „erős program” hívei képviselik. Az erős program Mannheim tudásszociológiai programjának általánosítását tűzi ki célul, méghozzá abban az értelemben, hogy a programnak az egzakt tudományos és a matematikai ismeretetek szociologizálásának feladata elől sem szabad visszariadnia. David Bloor a következő négy elvet tűzte ki az erős program számára:[271] 1) Okság-elv. Minden tudáselem jelenlétére kauzális magyarázatot kell adni. 2) Pártatlanság-elv. Hamisnak és igaznak, racionálisnak és irracionálisnak vélt elemeket egyaránt meg kell magyarázni. 3) Szimmetria-elv. Igaznak és hamisnak tartott vélekedéseket ugyanúgy, ugyanolyan okokkal kell magyarázni. 4. Reflexivitás-elv. A tudásszociológiának önmagát ugyanúgy kell magyaráznia, mint a vélekedések bármely más rendszerét.

Az erős program gyakorlatilag mindent megkérdőjelez, amit a tradicionális episztemológia hívei elfogadnak: a kontextusfüggetlen, univerzális igazság és racionalitás létezését, az objektivitás lehetőségét, a tudás kognitív autonómiáját. Megkérdőjelez ezen kívül egy kimondatlan alapelvet is, az episztemológiai individualizmust, vagyis azt a tézist, hogy a kognitív folyamat szubjektuma individuális entitás volna, és az episztemológiai kollektivizmus elvével helyettesíti azt: a tudományos megismerés voltaképpeni alanya a (tág értelemben vett) társadalom.

6.2.2.4 Társadalmi mozgalmak

A tudásszociológia erős programja, és a hasonló megfontolásokra építő konstruktivista tudományelemzések többnyire nem kritikai, hanem szigorúan leíró szellemben lépnek fel a tudománnyal szemben. Állításaik ugyanakkor gyakran kerülnek hivatkozásra olyan szövegekben, melyek kifejezetten bíráló és politikai szempontból, aktivista hangnemben beszélnek a tudományról. Ez utóbbi szövegek azok, amik a leghevesebb reakciókat váltották ki a tudományháború realista szerzőiből, akik gyakran nem tesznek különbséget a relativista szellemű elemzések és a társadalmi elvek alapján megfogalmazott bírálatok között. Ebben a fejezetben ez utóbbi kritikák főbb formáival foglalkozunk.

A marxizmus talán a legrégebbi olyan filozófia, amelyik a modern tudományt társadalmilag konstruáltnak tekinti. Mivel a marxizmusban minden emberi tevékenység és intézmény a termelési viszonyok által meghatározott, ezért a tudomány sem lehet mentes a legáltalánosabb gazdasági és társadalmi kategóriák befolyásától.

A gyakran idézett marxi tézis szerint „[n]em az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, a társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza”.[272] Az „alap”, a termelési viszonyok összessége determinálja a „felépítményt”, vagyis a társadalmi tudatformákat, a mentalitást. A termelési viszonyok osztályviszonyokként képeződnek le a társadalomban, és az osztályviszonyok meghatározzák a társadalom különböző tagjainak világlátását. Marx azonban (különösen a későbbi írásaiban) elismerte a matematika és a természet-tudományok bizonyos mértékű belső autonómiáját, és a társadalmi-gazdasági alapnak csak közvetett befolyást tulajdonított – sőt azt is megengedte, hogy a tudomány szellemi szférája visszahasson az alapra. Így a meghatározottsági viszony nem csupán egyirányú, hiszen a marxizmus számára a tudományos tudás „magja” mégiscsak objektív, pontosabban a tudomány az anyagi valóság (vagyis az egyedüli valóság) ismeretének egyre növekvő sugarú koncentrikus köreit szolgáltatja (lásd: pozitivizmus). A marxizmus tehát eredendően pozitív erőként tekint a tudományra mint a rossz társadalmi berendezkedések meghaladásának eszközére, ám emellett egyfelől a tudásszociológia egyik legfőbb intellektuális forrását képezi, másfelől pedig bírálat alá veszi azokat a konkrét termelési viszonyokat, amelyek megszabják a modern, kapitalista tudomány számára, hogy a burzsoáziát privilegizálja a proletariátussal szemben.

A tudományháborúban megjelenő marxista álláspont(ok)ról világos összefoglalást nyújt Richard Levins közgazdász cikke a „Tudomány-háború” kötetben.[273] Amint az a marxista elemzéseknél szokásos, az érvelés itt is két fő állítás körül csoportosul, melyek közül az első egy általános filozófiai tézis, a második pedig ennek konkrét vonatkoztatása az adott (kapitalista) társadalom viszonyaira – ezt követi a gyakorlati célok és tennivalók megfogalmazása. Levins általános tézise az, hogy a tudomány (csakúgy, mint minden egyéb társadalmi intézmény) az őt kitermelő társadalom termelési viszonyait tükrözi (bár hozzáteszi, hogy egyúttal egyre gyarapodó objektív tudást is szolgáltat). Ebből következik a konkrét tézis, hogy a modern nyugati tudomány a kapitalista forradalom terméke, annak viszonyait adja vissza, annak érdekeit szolgálja. A valódi demokráciára épülő tudomány (bárhogy nevezzük is a neki megfelelő társadalmi formát) tehát másképpen nézne ki: megszüntetné a tudományos információ monopóliumát, nem zárná ki a munkásosztályt a tudományból, és nem bizonyos intézmények érdekeit szolgálná (akik pénzelik a kutatásokat), hanem az egész közösséget. A marxista tudománykritikák jelszava: „Tudományt a népnek”.

Amikor a feminizmus tudományháborúban betöltött szerepét vizsgáljuk, akkor a feminizmus ún. „második hullámáról” beszélünk: század eleji elődeikkel ellentétben a mai feministák nem a formális (jogi, politikai) egyenlőségért harcolnak, hanem kulturális és civilizációs egyenlőségért. Annak kimutatásán fáradoznak, hogy a modern társadalmak értékrendje „maszkulinista”, azaz kultúráink, nyelveink, szokásaink, fogalmi kategóriáink nemi aszimmetriákat tükröznek, méghozzá a nők rovására. Céljuk az, hogy a nemi elfogultság különböző formáinak kimutatásán túl olyan kulturális, nyelvi, szokásbeli stb. változtatásokat indítsanak el, melyek megszüntetnék az aszimmetriát.

A modern tudomány (legalább) két szinten tükröz nemi elfogultságot. Először is azáltal, hogy a kora-kapitalista társadalom, melyben a tudomány létrejött, egyértelműen maszkulinista volt, és ez a jelleg mind konceptuális, mind metodológiai szinten fennmaradt. A konceptuális „sovinizmusra” felhozott, és a tudományháborúban igencsak vitatott példa a mechanika fejlődésének Luce Irigaray-től származó és Kathrine N. Hayles által továbbfejlesztett elemzése[274] , amely szerint a szilárdtest-mechanika azért volt mindig is sokkal fejlettebb a folyadékmechanikánál, mert a szilárdságot konceptuálisan a férfi jelleggel azonosítjuk (lásd merevedés), míg a folyékonyságot a női jelleggel (lásd menstruáció), és így a szilárdtestek tulajdonságainak kutatása privilegizált lett a folyadékok vizsgálatához képest. A metodológiai „sovinizmus” illusztrálására népszerű példa Francis Bacon, aki néhány feminista szerző (pl. Sandra Harding, Evelyn Fox Keller) szerint[275] előszeretettel élt szexuális metaforákkal, pl. a tudományos ismeretszerzést a nemi erőszak mintájára képzelte el (lásd a mai atomfizikai vagy genetikai kísérleteket, melyek „erőszakot tesznek” a természeten), és ezzel a férfiak számára kedvező megismerési módokat állította be követendő példának.

Egy másik szint, amelyen a modern tudomány nemi elfogultságot tükröz, kognitív természetű: a konceptuális sémák kialakításánál nem szokás figyelembe venni, hogy a különböző biológiai adottságokkal rendelkező megfigyelők eltérő hangsúllyal és módon működtethetik kognitív képességeiket. A modern tudomány például – és ez gyakran felmerül a tudományháború egyes konstruktivistáinál – túlzottan nagy hangsúlyt fektet a linearitásra, míg egy nő számára a ciklikusság sokkal természetesebb nézőpont, mint a linearitás. Suzanne Damarin erre vezeti vissza, hogy a nők általában sokkal több nehézség árán tudják elsajátítani az iskolai geometriai ismereteket, mint a férfiak,[276] sokan pedig a „logikus” gondolkodás képességében mutatkozó férfi fölényt hozzák összefüggésbe ezzel a felismeréssel.

A feministák programja tehát természetesen az, hogy először is felszínre hozzák a modern tudományos elméletek és gyakorlat mélyén működő nemi elfogultság különböző megnyilvánulásait, majd rámutassanak arra a módra, ahogyan a modern tudományt át kell alakítani, vagy esetleg a posztmodern tudományt létre kell hozni az aszimmetriák kiküszöbölése érdekében.

A multikulturalizmus hívei a különböző kultúrák egyenértékűsége és békés együttélése mellett törnek lándzsát. A (kulturális antropológiában népszerűvé vált) kulturális relativizmus álláspontját vallják, amely szerint minden érték csak egy adott kultúra kontextusában azonosítható, és így nem létezhet olyan abszolút szempont, ami alapján egy bizonyos kultúrát értékesebbnek ítélhetnénk egy másiknál. Ez persze nem feltétlenül jelent radikális összemérhetetlenséget: a kultúrák közti (tökéletlen) fordítás lehetséges, sőt szükséges, de nem teremthetünk „semleges” fórumot a különböző kultúrák összehasonlításához.

A multikulturalista igények a huszadik század végének globalizációs törekvéseivel szemben fogalmazódtak meg. Napjaink globalizált világában közvetlen szomszédságba kerültek a korábban egymástól távoli, radikálisan eltérő kultúrák, és ez a különböző értékrendek sokszor látványos ütközéséhez vezetett. Sokan aggódnak amiatt, hogy a jelek szerint minden ilyen konfrontáció a „legagresszívabb” értékrend, a modern kapitalista szemléletmód győzelmével zárul, és ez a folyamat egy értékszegény, uniformizált világ kialakulásához vezet. Mivel elítélendő az az eurocentrikus attitűd, amelyik a nyugati kultúra és civilizáció rendjét és értékeit kitüntetettnek látja más kultúrákéhoz képest, ezért szerintük a modernizmus keretei között fellépő globalizációs szándékainkat is sutba kell hajítanunk.

Fokozottan jelen van az eurocentrizmus a tudománnyal kapcsolatban: mind a tudósok, mind a laikusok általában úgy gondolják, hogy a modern nyugati típusú tudományosság státusza eltér más kultúrák világ- és természet-magyarázatainak státuszától annyiban, hogy míg az ún. etnokultúrák magyarázatai csupán a babonák, mítoszok és hiedelmek szintjén maradnak, addig a nyugati tudomány a Racionalitás módszerével kizárólagos hozzáférést biztosít az Igazsághoz. A konstruktivista álláspont szerint azonban nem létezik abszolút, kultúrafüggetlen igazság vagy racionalitás, ahogy nem létezik társadalmi érdekektől és meghatározottságtól mentes tudomány sem. A modern tudomány, miközben az „objektivitás” és „értéksemlegesség” jelszavaival takarózik, valójában a nyugati kapitalista társadalom rendjét és célkitűzéseit juttatja érvényre, és technológiai alkalmazásain keresztül hatékony eszközt nyújt minden más kultúra értékeinek elnyomásához – kitüntetett episztemológiai státusszal azonban nem rendelkezik.[277]

Azt a lehetséges ellenvetést, hogy a nyugati tudomány sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint bármelyik másik, különböző érvekkel szokták megválaszolni, például: (1) Ez nem egyértelműen igaz, lásd pl. az alternatív gyógymódok sikerét. (2) Ez csak a látszat, ugyanis mi a nyugati civilizáció értékei alapján próbáljuk megítélni a sikerességüket, ami szerint viszont természetesen a nyugati tudomány tűnik a legsikeresebbnek, hiszen pont ezeket az értékeket juttatja érvényre. (3) Ez így igaz, de csak azért, mert a nyugati civilizáció a legagresszívabb, és elfojtotta az alternatív tudományok kifejlődésének lehetőségét. (4) Ez irreleváns, ugyanis az alkalmazásbeli (technológiai) sikeresség a nyugati tudomány céljai közé tartozik, és nem kérhetjük számon az alternatív kultúrák világmagyarázatain.

A pacifista mozgalmak teoretikusai a természettel és az emberekkel szembeni agresszió ellen kívánnak fellépni. Egyrészt a világbéke állapotának előmozdításáért küzdenek, másrészt pontot szeretnének tenni a természet kizsákmányolásán alapuló modern történelmi fejlődés végére. Márpedig a modern tudományt, valamint elsősorban a ráépülő technológiát – mivel a kapitalista társadalom értékrendjét „kódolja” – e kettős agresszió szerintük nagymértékben jellemzi.

Andrew Ross, a „Tudományháború” kötet szerkesztője szerint: „Ha egyáltalán volt valami állandó a tudomány történetében, akkor az az alkalmazott kutatás és a technológia kapcsolata a hadászattal.”[278] Ez a viszony különösen nyilvánvalóvá vált pl. a 18-19. század német és francia tudományos-hadászati mérnökiskoláinak sikereivel, illetve a világháborúk által adott hatalmas hidegháborús kutatási lendülettel és ennek társadalmi támogatottságával. Ez a lendület a huszadik század végére megtört, amikor a hidegháború befejeztével a tudomány és az állam közti szövetség felbomlott, vagyis az állam – a hadászati fejlesztések iránti szükség csökkenésével – alaposan lefaragott a tudományos kutatások költségvetéséből.

Az agresszió egy másik formája, a természet elleni erőszak is a modern tudomány sajátja: míg az arisztotelészi tudománykép szerint mindenféle emberi beavatkozás lehetetlenné teszi a természet objektív megfigyelését, addig a baconiánus tudományideál a kísérleteken alapuló megismerést állítja a középpontba. Bacon maga gyakran dolgozott erőszakos, agresszív metaforákkal (még inkább, mint a nemi erőszak metaforájával, lásd feljebb), és a „kínpadon vallatott természet” képe azóta sem idegen a kísérletező attitűdtől. Ez a hozzáállás azonban komoly veszélyekkel fenyeget az emberi faj és a földi élővilág túlélése szempontjából. A korlátlan technológiai fejlődéssel szemben társadalmi ellenállás bontakozott ki, és ezzel közvetetten a modern tudományos ideál került támadás alá. Andrew Ross szerint az a tény, hogy a megfontolatlan technológiai fejlesztések káros környezeti hatásait a modern tudomány eszközeivel próbálják kiküszöbölni, a nyugati tudomány belső ellentmondásosságát mutatja, és egy új típusú tudományosság igényét veti fel.[279]

Összefoglalásként: A kritikai nézetek különböző formái szerint tehát számos váddal illethető a modern tudomány, ugyanis kapitalista (a modern tőkés társadalom kizsákmányoló, anti-demokratikus érdekeit szolgálja és juttatja érvényre), militáns (az őt kitermelő társadalmi rend igényeinek megfelelően a katonai agresszió eszközeként szolgál), környezetpusztító (az embert körülvevő természeti környezet gátlástalan kihasználását és lerombolását legitimálja), eurocentrikus (a modern nyugati kultúra értékeinek privilegizálásához járul hozzá más kultúrák értékeivel szemben), maszkulinista (a férficentrikus, nőelnyomó tradíciókat konzerválja elméletével és gyakorlatával), valamint totalitárius (egyetemes episztemológiai pozíciót követel, és diszkvalifikálni kíván minden alternatív megismerési formát). Természetesen mindezek a vádak nem feltétlenül járnak együtt, és talán alig akad szerző, aki egyforma súllyal hangoztatná mindegyiküket. A tudományháborúban azonban általában egy kalap alá kerültek nemcsak egymással, hanem a konstruktivista tudományfelfogással is, amelyből érveket merítenek ugyan, de amelyektől eléggé idegen szellemiséget képviselnek.

6.2.3 A realista oldal forrásai és elköteleződései

6.2.3.1 A felvilágosodás hagyománya

A tudományháborút motiváló modernizmus elleni támadásai a felvilágosodás racionalista, scientista hagyományával fordulnak szembe. Ez a hagyomány a 17-18. században született, amikor a modern polgári társadalom, a kora-kapitalista gazdaság és az anti-arisztoteliánus, racionalista és empirista filozófia szövetsége új világrendet hozott létre, amely a haladás tudományos-technológiai alapú eszméje mellett vallott hitet. A felvilágosodás hagyománya, a modernizmus a mai napig uralja a nyugati kultúrát és civilizációt.

A modern filozófia a Módszer jegyében született. Bacon „Novum Organum”-a, Descartes „Értekezés a módszerről” című műve azon munkák között vannak, amelyek a legkomolyabban meghatározták a kor intellektuális nézeteit. Az alapozó jellegű művek célja az volt, hogy rátaláljanak a megismerés helyes és unikális módszerére, amelynek segítségével aztán a filozófia és a tudományok a végső, biztos ismeretek birtokába juttatják az emberiséget. A logikai-metodológiai példakép Eukleidész „Elemek” című munkája volt, melynek az axiomatikus-deduktív módszer szolgáltatta abszolút tévedhetetlenségét, ám ezt a módszertant kiegészítette az empirikus megismerés induktív jellegének normája. A logikai bizonyosság elérése érdekében alapvető jelentőségre tett szert a természet matematizálásának elve (Galilei), míg a tapasztalati valósággal folytatott párbeszéd eszközeként általánossá vált a kísérletező jellegű megismerési módszer (Bacon). A 18. századra az európai kontinens racionalista filozófiai hagyománya és a brit gondolkodók empirista tradíciója végképp leszámolt azzal az arisztoteliánus metafizikai háttérrel, amelyik a modern tudományt megalapozó episztemológia útjában állt, és megteremtette a megismerés új konceptuális rendjét.

A modern világkép tehát nagyrészt a tudományra támaszkodik, és azt állítja be az emberiség „felvilágosodásának” legfőbb eszközéül. Ékesszóló példáját nyújtja ennek a francia Enciklopédia, amely komoly szerepet játszott a társadalmi rendet drasztikusan megváltoztató világkép kialakításában. A tudomány így a régi világrend eszméinek és gyakorlatának riválisává vált: a kortársak előszeretettel hangoztatták a modern tudomány emancipatórikus, anti-klerikális jellegét, és ez arra mutat, hogy a tudomány fokozatosan olyan funkciókat vett fel a társadalomban, melyeket korábban a vallás töltött be. Az új típusú megismerés eufóriája áthatotta a kultúra minden területét, és ebben nem kis segítséget nyújtottak e megismerés látványos sikerei az alkalmazások, a technológia területén. A tudományos-technológiai tevékenység intézményesült, és a társadalom szuverén szférájává alakult; létrejöttek a tisztán kutatási célú tudományos akadémiák, a szakfolyóiratok által megindult a hatékony szaktudományos kommunikáció, a tudomány művelése elismert és nagyra becsült foglalkozás lett, kialakult a tudományos munkamegosztás – egyszóval megszületett és rögzült a modern tudomány abban a formában, ahogyan máig fennmaradt.

A tudomány és technológia területén mutatkozó látványos fejlődésnek nem kis szerepe volt abban, hogy a modernizmus egyik alapeszméje a „Haladás” lett, a történelem iránya szinte kézzelfoghatóvá vált a társadalomban: ennek a Haladásnak az egyik legfontosabb motorjaként természetesen magát a Tudományt azonosították. Nem csoda hát, hogy a modernista tradíción belül a tudomány mondhatni kultikus jelentőséggel bír, és a modern értékek rendszerében igen előkelő pozícióval rendelkezik. A modern társadalomban a tudomány „transzcendens” szféra, amely fölötte áll minden lehetséges társadalmi és kulturális megosztottságnak, és az egyetlen kontextusfüggetlen, abszolút kognitív autoritás szerepét tölti be. A tudományháború tudománybíráló támadásai valóban az egész modern civilizáció rendjét kérdőjelezik meg.

6.2.3.2 Pozitivizmus

A 19. századra a modern világ- és értékrend már szilárdan rögzült a kultúra számos területén. Megjelent természetesen a belső ellenzék is: a felvilágosodás értékeit vitató romantika Európa-szerte divattá lett, és enyhítette az uralkodó tudományos-racionalista világkép szigorát. A fokozatosan teret hódító anti-racionalizmus ellensúlyozására alakult ki a pozitivista filozófia és szemléletmód, amely céljául tűzte ki, hogy összegyűjti azokat a tudományosan megalapozott, biztos, „pozitív” ismereteket, amelyek birtokában megindíthatja támadását az emberi tudás különböző területeit fertőző irracionalitás ellen. A pozitivisták szerint az emberiség haladása a pozitív ismeretek körének folyamatos bővülésében áll. A különböző tudományos diszciplínák szolgáltatta ismeretek a bizonyosság eltérő fokain állnak, és a tudományok között egy hierarchikus rend állapítható meg megbízhatóságuk mértéke szerint: legbiztosabb ismereteinket a formális tudományok szolgáltatják (ezek adják a tudás alapját), erre épülnek a természettudományok, míg a társadalommal kapcsolatos tudományok az építmény tetején találhatók.[280] A pozitivizmus célja a tudományosan megalapozott szociológia és etika – és ezen keresztül a tudományos alapokon nyugvó társadalom – létrehozása, és ehhez az ún. pozitív („objektív”) módszer vezet: az építkezést legalul, a legbiztosabb ismereteknél kell kezdeni, és fokozatosan, biztos lépésekkel kell eljutni a tudomány piramisának csúcsához. Ez a tudományok hierarchiájára vonatkozó nézet a mai napig népszerűségnek örvend a tudományos világképen belül, és a hierarchikus normatíva sok esetben a redukcionizmus programjában ölt testet.

A pozitivizmus szelleme éledt újra a huszadik század első évtizedeiben, amikor – ahogy korábban részletesen láthattuk – a Bécsi Kör meghirdette neopozitivistának vagy logikai pozitivistának nevezett programját. A Bécsi Kör tagjai ugyancsak a biztos tudományos tudás elixírjét keresték, és a helyes tudományos módszer kritériumait próbálták meg kidolgozni. Általánosságban az ilyen biztos ismeretek közé számít az, ami eleget tesz a következő két kritériumnak: (1) Az ismeretet a tapasztalat támasztja alá, pontosabban az ismeret semmi olyan elemet nem tartalmaz, amelyet nem a tapasztalat által igazoltunk (verifikáltunk). (2) Az ismeretet egy olyan nyelven fejeztük ki, amely a logikai szerkezet áttekinthetősége miatt mentes a kétértelműségektől, és lehetővé teszi a racionális argumentációt. E második követelménynek köszönhetően megszületett az igény, hogy megalkossák az ideális tudományos nyelvet, amelyre tehát az jellemző, hogy egyrészt egyértelmű és tökéletes logikai szerkezettel bír (értve ezalatt a modern logika rendszerét), másrészt a tapasztalat elemeinek egyértelműen megfeleltethető szókészlettel rendelkezik, amely lehetővé teszi a kifejezett ismeretek tapasztalati igazolását. Az a mondat, amelyik eleget tesz ezeknek a kritériumoknak, nemcsak biztos és cáfolhatatlan ismeretet fejez ki, hanem valójában a nyelvi értelmesség egyedüli formáját testesíti meg – minden egyéb csak „költészet” vagy „metafizika”.

6.2.3.3 Tudományfilozófiai realizmus

A tudománnyal kapcsolatos realista álláspont hosszú múltra tekint vissza, és a vele szemben indított támadásokban körvonalazódott. Az ilyen támadások klasszikus tudománytörténeti példájaként szolgál az az előszó, amelyet Osiander írt Kopernikusz „Az égi körök forgásáról” című művéhez, és amelyben a kopernikuszi elméletet puszta számítási eszközként próbálta beállítani, hogy megmentse az egyház esetleges haragjától. A kopernikuszi rendszer legfontosabb terjesztői azonban (pl. Galilei, Kepler) a valóság hű leírásaként látták az elméletet, és ez a nézet tette lehetővé a modern tudomány megalkotói számára, hogy annak egyik legfontosabb funkciójaként a magyarázó képességet tüntessék fel. A realizmus tehát a legáltalánosabb megfogalmazásban az az álláspont, amely szerint a tudomány a (tőle független) valóság többé-kevésbé hű ábrázolását, leírását adja.

A realizmussal szemben sok különféle kritika fogalmazható meg, és ennek megfelelően az antirealista hagyomány számos, egymással gyakran összeférhetetlen formában jelenhet meg: ilyenek pl. a konvencionizmus, az instrumentalizmus, a konstruktivizmus, a nominalizmus, sőt az empirizmus is (ahol az összes „izmus” pontos, adott kontextuson belül élő jelentéssel bír). A huszadik század első felében megnövekedett az antirealizmus befolyása, elsősorban két intellektuális fejleménynek köszönhetően. Az egyik ilyen tényező az a konceptuális átalakulás, amelyik a fizikán belül végbement a kvantumelmélet fokozatos térhódításával: míg ez az elmélet a kísérletek szintjén megfelelően működött, addig a megfelelő fogalmi és elméleti háttér, amelyik lehetővé tenné a kvantummechanika leíró és magyarázó funkcióinak sikeres működtetését, sokáig hiányzott. A másik olyan terület, amelyik a realista tudományfelfogás ellen dolgozott, maga a tudományfilozófia volt: a huszadik században „bevett”-nek nevezett tudományfilozófiai álláspont (a neopozitivizmus) szerint a tudomány elméleti terminusai nem konkrét létezőkre referálnak, hanem csupán „rövidítések”, melyek segítségével kiküszöbölhetőekké válnak a szükségtelenül bonyolult, csakis a megfigyelési nyelven megfogalmazott leírások. Sőt, a „bevett” tudományfilozófiai álláspont ellen kibontakozó új nézetek – anti-fundácionizmus, aluldetermináltság, holizmus (lásd korábban) – általában szintén kizárták a realista felfogás tarthatóságát.

A 1970-es és ‘80-as évek tudományfilozófiájának egyik legfontosabb fejleménye a realista filozófiai álláspontok térhódítása, illetve a realisták és antirealisták között zajló vita volt.[281] A realista álláspont számtalan megfogalmazásban ismert és sok változatban létezik. A realisták általában elfogadják az igazság ún. korrespondencia-elméletét (vagyis hogy az igazság a nyelv szerkezete és a valóság szerkezete közti valamiféle megfelelésben áll), amely két további követelményre bontható le: (1) a (tudományos) nyelv terminusai a valóságban létező entitásokra referálnak (ez különösen az ún. elméleti terminusok esetén erős követelmény), és (2) a kijelentések-elméletek struktúrája valahogyan „leképezi” a valóság megfelelő tényeinek-rendszereinek struktúráját (vagyis a természet törvényei igazak, vagy megközelítőleg igazak, vagy az igazsághoz konvergálnak). A realista érvek többnyire a nyelvfilozófia területéről származnak, hiszen az álláspont két kulcsfogalma az „igazság” és a „referencia”, ám ezek a fogalmak a realista tudományfilozófiában általában oksági és magyarázó szereppel is bírnak. A realizmus „végső érve” az ún. „csoda-érv”, mely szerint, tekintve a tudomány sikereit, kész csoda lenne, ha a tudományos elméletek nem magát a valóságot képeznék le, hiszen akkor semmilyen magyarázat sem adhatna számot a sikeres előrejelzésekről.

A tudományháború itt realistának nevezett szerzői nem feltétlenül helyezkednek maradéktalanul a tudományfilozófiai realizmus álláspontjára, hanem sok esetben inkább csak érveket merítenek tőlük. Nézeteikben együttesen megférnek olyan álláspontok, melyek a filozófusok számára nehezen tűnnek összeegyeztethetőnek. A tudományfilozófiában például a realizmus és az empirizmus álláspontjai általában szembenállókként jelennek meg (hiszen az első az elméleti szint realitását emeli ki, míg a második a megfigyelési szintre fekteteti a hangsúlyt – lásd logikai pozitivizmus), ugyanakkor a tudomány kevésbé filozofikus elköteleződésű hívei többnyire egyszerre vallják a realizmus és az empirizmus nézetét.

6.2.4 Realista vádak a tudományháborúban

6.2.4.1 Tárgyi félreértések, tévedések

A realisták gyakran vetik a konstruktivisták szemére, hogy amikor nézeteiket különböző elemzésekkel, esettanulmányokkal próbálják alátámasztani, akkor félreértések áldozataivá válnak, és ennek tudható be, hogy hamis következtetésekre jutnak. A félreértéseknek két fő típusa van: egyfelől lehet tévedni a tudományos elméletek tartalmával, tudományos tényekkel, technikai gondolatmenetekkel kapcsolatban, másrészt félre lehet magyarázni a tudomány történetének bizonyos eseményeit, helyzeteit.

Az egyik leggyakoribb vád a tudománytanulmányok szerzőivel szemben a tudományos inkompetencia. A konstruktivisták félreértik a tudományos elméleteket és állításokat, méghozzá mindig úgy, hogy ezzel saját elképzeléseiket igazolják: a kompetencia hiánya lehetővé teszi számukra, hogy a tudomány téziseit úgy csűrjék-csavarják, ahogy az éppen a nézeteiknek kedvez. Paul Boghossian tudományfilozófus szerint a konstruktivista álláspont hibájának lényege nem a szakmai inkompetenciában áll, hanem abban, hogy ezt a hozzá-nem-értést a konstruktivisták ideológiai céloknak rendelik alá, vagyis ideológiai szempontok uralkodnak az intellektuálisak felett.[282]

Az ilyen tévedésekkel szemben a legegyszerűbb azzal védekezni, hogy a realista kimutatja a konkrét félreértéseket a konstruktivista elemzéseiben, és közben demonstrálja azt, hogy a valódi helyzet nem támasztja alá, sőt cáfolja a konstruktivista által levont következtetéseket. A „Homokra épült ház” című kötetben például főként ilyen írásokat találhatunk: William J. McKinney filozófus a hidegfúzió híres 1989-es esetének Harry Collins és Trevor Pinch általi elemzését kritizálja; Allan Franklin fizikus azt próbálja kimutatni, hogy ugyancsak Collins félreért egy gravitációs hullámokkal foglalkozó kísérletet; John Huth fizikus pedig Bruno Latour relativitás-elemzésével kapcsolatban követi végig a szöveg alapján, hogy Latour talán sokmindenhez ért, de a relativitáselmélethez a legkevésbé sem.[283] Az ilyen bírálatokkal szembeni védekezés persze szaktudományos vitához vezetne, és a jórészt társadalomtudósokból toborzott konstruktivisták általában tartózkodnak ettől.

Bonyolultabb a helyzet akkor, amikor a tudósok azzal vádolják a konstruktivistákat, például a szakképzett tudománytörténészeket, hogy történeti elemzésük a történeti szituáció félreértésén alapul. Az ilyen vádak gyakran a megfogalmazók reflektálatlan, szakmailag kevéssé megalapozott előítéleteit tükrözik. Ezek közül alapvető a realista álláspont képviselőinek internalista, prezentista történelemszemlélete, amely szerint a tudomány története nem más, mint különböző eszméknek egy belső logika szerint történő lineáris fejlődéstörténete, amely, lévén a korábbi elméletek a mai tudásunk csírái, magától értetődően a tudomány jelenlegi állapotához vezet. Gross és Levitt támadása Shapin és Schaffer „Leviatán”-ja ellen például többé-kevésbé ezt az attitűdöt illusztrálja, Philip Sullivan repülőmérnök pedig hasonló szemlélet alapján kritizálja Hayles korábban említett elemzését a folyadékmechanikáról.[284]

A konstruktivista tudománytörténeti esettanulmányokat azonban nemcsak a tudósok kritizálják, hanem a tudománytanulmányok realista képviselői is, akik azzal gyanúsítják konstruktivista kollégáikat, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul, de koncepciózusan félreértik elemzéseik tárgyát. Néhány példa erre: William Newman tudománytörténész rámutat arra, hogy a hermetikus-mágikus hagyomány legalább annyira agresszív metaforákkal dolgozott, mint a modern tudomány, így ebből a szempontból helytelen szembeállítanunk vele; Alan Soble filozófus Bacont próbálja megvédeni a vádaktól alapos szövegelemzés segítségével; Margaret C. Jacob tudományszociológus pedig annak kimutatásán fáradozik, hogy Bruno Latour alaposan félreérti a 17. századot.[285] Ezek a kritikák szakmai vitákhoz vezethetnek a tudománytörténet, tudományszociológia művelői között, és így termékenyen hozzájárulhatnak egyfelől ahhoz, hogy a két ellenséges álláspont közeledjék egymáshoz, másfelől pedig ahhoz, hogy egyre mélyüljön a tudomány történetével, s ezen keresztül a tudománnyal kapcsolatos megértésünk.

6.2.4.2Nyelvhasználati visszaélések

A konstruktivistákat ért vádak egy másik típusa azt próbálja kimutatni, hogy a félreértések véletlen vagy szándékos nyelvi félreolvasásokból adódnak, sőt a tudománytanulmányokban gyakran visszaélnek a tudományos terminológiával. Az ilyen vádak legfontosabb képviselője Alan Sokal, aki könyvében rengeteg példával szolgál az állítólagos nyelvi visszaélésekre.

A terminológiai félreértések gyakran abból adódnak, hogy a konstruktivista szerzők tudományos terminusokat használnak azok érvényes kontextusán kívül: ez gyakran történik meg a tudományos elméletek szociológiai, történeti, politikai vagy egyéb „külső” elemzésénél. Az „entrópia”, az „Ősrobbanás” vagy a „téridő” például olyan fogalmak, amelyekkel gyakran találkozhatunk fizikai szövegeken kívül is, sokszor olyan szövegkörnyezetben, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a szerző nincs tisztában a fogalmak eredeti jelentésével. (A tudományfilozófiában közismert példa erre a jelenségre a „paradigma” fogalma, amely általában a Kuhn által neki tulajdonított eredeti jelentésétől eltérő értelemben kerül használatra.) A visszaélés esete akkor lép fel, amikor a szerzők úgy használják ezeket a kifejezéseket, mintha azok az eredeti tudományos jelentésükkel bírnának, és ez alapján tudományos igényű következtetéseket vonnak le. Sokalék könyve szerint ilyen hibát követett el Jean Baudrillard, amikor a történelem nem-euklideszi teréről értekezett; vagy Jacques Lacan pszichoanalitikus, amikor a különböző mentális rendellenességeknek különböző topológiai felületeket feleltet meg, miközben hangsúlyozza, hogy elmélete nem csupán analógia, hanem „maga a valóság”.

A terminológiai visszaélések egy másik fajtája a csúsztatás: a szövegek szerzői olyan kifejezésekkel játszanak, amelyek egyszerre bírnak tudományos és hétköznapi értelemmel is. Jó példa erre a „relativitás” szó: míg a relativitás elmélete a fizikai törvények invarianciájával foglalkozik, vagyis a matematikai kifejezések különböző vonatkoztatási rendszerekhez „relatív” esetlegességeinek kiküszöbölését veszi célba, addig a közhiedelem szerint „Einstein bebizonyította, hogy minden relatív”. Bruno Latour például megpróbál tudományfilozófiai különbséget vonni „relativitás” és „relativizmus” között, miközben a szó fizikai jelentését gyanútlanul összetéveszti a köznapi jelentésével.[286] Két másik olyan népszerű kifejezést is érdemes megemlíteni, amellyel előszeretettel visszaélnek: az egyik a „káosz”, melyet a tudományos értelme helyett gyakran a „rendetlenség” szinonimájaként használnak (a csúsztatás persze kimondatlan marad); a másik pedig a „linearitás”, amely sok „posztmodern” szerző szerint a modernista tudomány egyik legfőbb (és elítélendő) jellegzetessége, és ezért számos olyan matematikai elmélet kerül támadás alá, amely „lineáris” módszereket vagy egyenleteket használ.

A homályos nyelvhasználat egyik formája abban nyilvánul meg, hogy a szerző szövege nem egyértelmű mondanivalójában, és legalább kétféle olvasatot enged meg. Sokalék könyvükben azzal vádoljék Kuhnt, illetve az erős program néhány képviselőjét, hogy szövegeik szándékosan kétértelműek: lehet őket olvasni egy olyan szinten, hogy onnan nézve bárki számára elfogadható trivialitásokat tartalmaznak, illetve lehet nekik egy ennél informatívabb jelentést is tulajdonítani, amelyik viszont egyértelműen hamis. A radikális következtetéseket mindig a bátrabb olvasat alapján vonják le, ám amikor a kritikus kimutatja, hogy ez a vélemény tarthatatlan, akkor a szerző könnyen védekezhet azzal, hogy ő csak a triviális értelmet szándékozta a szöveggel kifejezni, és olvasói egyszerűen félreértették.

A nyelvhasználati visszaélések utolsó, a vádak szerint legsúlyosabb fajtája az, amikor a szerző tulajdonképpen értelmetlen szöveget ír, ám ezt sikeresen leplezi a követhetetlenségig bonyolult terminológia használatával. Ugyanis számos szerző kihasználja olvasóinak tudományos képzetlenségét, és előszeretettel bűvészkedik saját maga számára is érthetetlen szakkifejezésekkel: a cél nem más, mint az olvasó lehengerlése és elkápráztatása. Sokalék szerint ez az attitűd jellemző pl. Gilles Deleuze-re, Félix Guattarira vagy Paul Viriliora, sőt bizonyos mértékig az egész posztmodern „diskurzusra”. Elterjedt az a nézet, hogy a posztmodern szövegek nem állnak másból, mint bizonyos divatos (és értelmetlen) kifejezések tetszőleges összerakosgatásából, valamint bizonyos elismert szerzőkre történő véletlenszerű hivatkozásokból. Sokak szerint e vélemény helytálló voltát bizonyította az a tény, hogy a Social Text leközölte Sokal paródiáját: a posztmodern szerzők egymás írásait sem értik, mert ezek az írások egyszerűen értelmetlenek.

6.2.4.3 Metaforák, analógiák

A félreértések gazdag forrása lehet a szigorú, merev tudományos szóhasználattól való eltávolodás. A metaforák, analógiák használata két irányban is az elméletek félreértéséhez vezethet: egyrészt akkor, amikor a konstruktivista szerzők nem a technikai gondolatmenet alapján, hanem metaforák segítségével próbálják megérteni a tudományos elméleteket; másrészt akkor, amikor maguk a konstruktivisták próbálnak metaforákat vagy analógiákat felállítani azzal a céllal, hogy alátámasszák saját elképzeléseiket.

A tudományos ismeretterjesztés jellegzetessége, hogy szerzők a megértés elősegítése végett szemléltetni kívánják a tudományos elméletek bizonyos elképzeléseit. A szemléltetés eszközéül szolgáló analógiák, metaforák azonban sosem hibátlanok, és sokszor a szándékukkal ellentétes hatást is kiválthatnak: félreértésük nehezíti a tudományos elméletek megértését. Sokalék szerint Latour például félreérti, amikor Einstein a saját elméletének magyarázatakor „megfigyelőkről” beszél, hiszen ez alatt nem egy episztemológiai szubjektumot kell érteni, hanem csak egy vonatkoztatási pontot a téridőben. Paul Gross azt próbálja kimutatni, hogy néhány feminista szerző félreértette azt a metaforát, amely a spermát aktívnak állítja be a petesejt passzivitásával szemben, és ez a szemléltető kép nem bizonyítja a biológia „maszkulin” voltát; Michael Ruse tudományfilozófus pedig ugyanezt próbálja megmutatni a „szexistá”-nak bélyegzett darwinizmus metaforáinak félreértésével kapcsolatban. Alan Soble amellett érvel, hogy a modern tudomány természetére nézve nem szabad messzemenő következtetéseket levonni Bacon metaforáinak elemzéséből.[287]

Az ilyen jellegű érvelések konklúziója általában az, hogy ha a tudománytanulmányok célja a tudomány elemzése, akkor a szerzőknek nem szabad megállniuk az ismeretterjesztés szintjén, a felületes megértésnél, hanem tudományos mélységeiben, technikai szinten is érteniük kell a kritizált elméletet. Másszóval, az elemzés „külső” szempontjai csak akkor válnak relevánssá, ha a „belső” szempontoknak nem mondanak ellent: ahogy Lakatos mondaná, a külső történet mintegy „kiegészíti” a belső történetet, de nem bírálhatja fölül (lásd korábban).

A félreértések még könnyebben adódnak akkor, amikor a konstruktivista maga próbál metaforát, vagy még inkább analógiát felállítani – immár nem azzal a céllal, hogy a tudományos elméletet magyarázza, hanem ellenkezőleg, hogy a tudomány alapján magyarázzon –, és ennek segítségével vonja le következtetéseit. Jacques Lacan például a képzetes számok elméletének tételeivel analóg gondolatmenet alapján próbálta kimutatni, hogy a szexuális viszony nem „valós”; Julia Kristeva a halmazelmélet egy paradoxona segítségével érzékeltette, hogy az Állam tulajdonképpen nem létezik; a sokat kritizált Latour pedig Einstein híres elmélete alapján tanulmányozta az emberi társadalmat, és alkotta újra a „társadalom” fogalmát.[288] A kritikák szerint ezek az analógiák egyáltalán nem állják meg a helyüket, és amellett, hogy a szerzők többnyire rosszul értik az analógia alapjául szolgáló elméletet, általában maga az analógia is felületes és félrevezető. A tanulság az, hogy a tudományos elméletek pusztán formai jellemzői önmagukban nem tekinthetők informatívnak, és a tudománytanulmányok elemzései gyakran elvétik saját tárgyukat, amikor figyelmen kívül hagyják a tartalmi részleteket.[289]

6.2.4.4 Eltekintés a valóságtól

A kritikák eddig vázolt fajtái nem filozófiai szempontból bírálják a konstruktivista tanulmányokat, és a realista álláspont sok esetben hangsúlyozottan távol tartja magát a filozófiai vitáktól: a konstruktivisták vagy egyszerűen rosszul tudják a tényeket, vagy képtelenek a tiszta gondolkodásra. A leggyakrabban hangoztatott filozófiai jellegű kritika azon a véleményen alapul, hogy a konstruktivisták ott követik el a legnagyobb tévedést, amikor csak és kizárólag „külső” tényezőket vesznek figyelembe a tudomány elemzésekor, és teljesen eltekintenek a valóság szerepétől. Azt talán egy realista is megengedheti, hogy magában a megismerési folyamatban, a „felfedezés kontextusában” szerepet kapjanak a tudományhoz képest külső, pl. szociológiai, ideológiai, pszichológiai tényezők is, de amikor egy adott tézis végül objektív ismeretként beépül a tudományos tudás épületébe, akkor annak végső oka abban keresendő, hogy a tézist a tapasztalat, a valóság igazolja.

Sokal és Bricmont például elismeri, hogy feltehetők olyan kérdések, amelyek a tudománytanulmányok hatáskörébe tartoznak (pl. miért fogadták el a newtoni mechanikát lassabban Angliában, mint a kontinensen), ám ezek a kérdések sosem a tudományos elméletek tartalmára vonatkoznak: az elméletek tartalmát mindig a valóság és annak tapasztalata szabja meg (pl. arra a kérdésre, hogy miért fogadták el a newtoni mechanikát, az az egyetlen válasz, hogy azért, mert – megközelítőleg – igaz). Egy népszerű példa: Amikor az amerikai őslakos törzsek saját eredetükre vonatkozó hiedelmeit (melyek szerint őseik mindig is Amerikában éltek) összevetjük a modern tudomány álláspontjával (vagyis hogy Ázsiából érkeztek sok ezer évvel ezelőtt), akkor a tudományos álláspontot nem azért részesítjük előnyben, mert kulturálisan elfogultak vagyunk, hanem mert azt támasztják alá a leletek, vagyis a tapasztalati valóság. William J. McKinney alapos elemzésnek veti alá Harry Collins és Trevor Pinch [1993] esettanulmányát a hidegfúzióról, és arra a következtetésre jut, hogy a konstruktivista szerzők tévedésének legfőbb oka az, hogy bár rengeteg tényezőt figyelembe vettek elemzésükben, de éppen a legfontosabbról, a kísérleti adatokról feledkeztek meg – arról, hogy a tudományos elméletek végső tesztje a valóság.[290]

A valóságtól való eltekintés azonban igen különböző okokra vezethető vissza a konstruktivista tanulmányok eltérő verzióiban. Ezt egy előző fejezetben részletesen láthattuk, ám most röviden ismételjük át a legfontosabb lehetőségeket. A leggyöngébb változat a Harry Collins által képviselt ún. „módszertani relativizmus” álláspontja. Eszerint a tudomány szociológiai elemzése analógiába állítható az általa vizsgált tudományokkal: míg a (természet)tudomány egy olyan, a természet leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a természeti objektumok tartományában működő mechanizmusokkal operál, addig az STS egy olyan, a tudományos tudás leírására vállalkozó magyarázó diskurzus, mely a tudományt mint társadalmi jelenséget formáló szociális mechanizmusokkal dolgozik. A két tudományos vállalkozás viszonya első megközelítésben felfogható egymásra épülő szintek viszonyaként is: ha a tudomány a természet elméleteit kínálja, akkor a tudásszociológia a tudomány metaelméleteivel szolgál.

Ebből azonban következik, hogy a szociológust saját vállalkozása nem teszi kompetenssé abban, hogy a természeti objektumokról beszéljen. Mivel az a természettudós feladata, hogy természeti okokra hivatkozzon, nem a szociológusé, a vállalkozás tudományos igénya azt vonja maga után, hogy a szociológiai magyarázatok nem hivatkozhatnak természeti okokra. Ha természeti okokra hivatkoznának, akkor éppen azokat a tudományos vélekedéseket tennék a magyarázat forrásává, amelyeket témaként, azaz magyarázandó jelenségként, nem pedig magyarázó elvként kellene kezelniük. Így módszertani megkötések indokolják, hogy a tudományos tudás szociológiai magyarázata miért nem hivatkozhat a természetre. Collins megfogalmazásában:

A módszertani relativizmus egy, a társadalomtudós számára ajánlott gondolkodásmód: a szociológusnak vagy történésznek úgy kellene tennie, mintha a rivális csoportok valóságról alkotott vélekedéseit nem maga a valóság okozná.[291]

Maga a konstruktivista megközelítés azonban nemcsak módszertani, hanem filozófiai okokat is szolgáltat a valóság oksági szerepére történő hivatkozások ellen. Azokat a filozófiai megközelítésekre, amelyek alapvető, ún. konstitutív szerepet tulajdonítanak a megismerő szubjektum kognitív kategóriáinak a világ megismerésében, és tagadják annak a lehetőségét, hogy a megismerés tárgyára hivatkozhassunk a megismerő kategóriáitól független hozzáférésen keresztül, kantiánusként szokás hivatkozni. Kuhn pl. ebben az értelemben állítja magáról, hogy kantiánus, hiszen a megismerés tárgyait már eleve egy konceptuális séma (’lexikon’) háttere előtt vagyunk csak képesek megragadni, nem pedig önmagukban.[292] Hasonló nézeteket vall a laboratóriumi kutatások antropológiai elemzéseiről ismert Karin Knorr-Cetina, aki a következőt állítja:

[A]helyett, hogy a tudomány termékeire [a vélekedésekre] úgy tekintenénk, mint amik megragadják azt, ami van, úgy fogjuk tekinteni őket, mint amiket szelektíve kifaragunk, átformálunk és konstruálunk abból, ami csak van”[293]

Ez éles ellentétben áll a realista megközelítésekkel, mivel a tárgyat nem tekinti hozzáférhetőnek attól függetlenül, hogyan az a róla való gondolkodásunkban megjelenik. A természetre történő hivatkozás hiánya tehát nem tekinthető egyszerű figyelmetlenségnek a konstruktivisták részéről, hanem filozófiai választások indokolják, olyan választások, melyek a nyugati filozófia történetének néhány alapvető vitájához kapcsolódnak.

6.2.5 Összegzés

A fenti rövid összefoglalásból látható, hogy a tudományháború egy sokrétű is igen összetett vita, mely egyszerre kapcsolódik nyelvhasználati, filozófiai, politikai és egyéb tényezők sokaságához. A kezdeti militáns hangulatot fokozatosan felváltotta az érdemi vita iránti igény, és ez az elmozdulás egyben megszüntette az eredeti frontokat. Az ezredfordulóra a tudományháború már inkább történelem volt, bár győzelem vagy békekötés nélkül ért véget.

Összefoglalásként néhány kiragadott kérdést veszünk szemügyre, melyek a tudománytanulmányok perspektíváját és legitimitását érintik. Először azt vizsgáljuk meg, mit lehet mondani a tudományról, aztán azt, kinek szabad mondani, majd azt, hogyan illik mondani ezeket.

A mit kérdése tűnik a legnehezebbnek, ugyanakkor ezen gyorsan túlléphetünk. A tudomány védelmezői azt hányják ellenségeik szemére, hogy alapvetően félreértik a tudományt, és hamis képet terjesztenek róla. A „relativisták” vagy „posztmodernek” szerint a tudomány nem kitüntetett megismerési forma, nem objektív és racionális, társadalmi meghatározottságokkal bír, a kulturális környezet függvényében alakul, és a többi társadalmi tevékenységhez hasonló cselekvési rendszerként kell rá tekinteni. Íme néhány tipikus kijelentés, amelyet a tudományháborúban támadás alá vettek:

  1. Nincs olyan dolog, hogy a Tudományos Módszer.

  2. A modern tudomány napról napra él, sokkal inkább hasonlít tőzsdei spekulációra, mint a természeti igazság keresésére.

  3. A szokásos, fizikai értelemben nem tulajdoníthatunk független létezést se a jelenségeknek, se a megfigyelőnek.

  4. A fizikai fogalmi alapjai az emberi elme szabad alkotásai.

  5. A tudósok nem találnak rendet a természetben, hanem ők teszik bele.

  6. A modern fizika a hit belső működésén alapul.

  7. A tudósközösség tolerálja a megalapozatlan történeteket.

  8. Hogy mi számít elfogadható tudományos magyarázatnak, annak mindig vannak társadalmi meghatározói és funkciói.

A fenti lista azonban nem az, aminek tűnik: nem a „tudományellenesek” kijelentéseinek gyűjteménye (bár akár az is lehetne, mert ők is szoktak ilyeneket mondani), hanem neves tudósok megállapításainak szinte szó szerinti idézete. A lista gondos összeállítása Steven Shapin tudománytörténész érdeme, aki azt akarta vele bemutatni, hogy nem a „mit” kérdése számít.[294] A tudományt sokféleképpen lehet helytállóan jellemezni, akár egymásnak ellentmondó módokon is, annak függvényében, hogy milyen szempontból és mihez képest vizsgáljuk. Ha ezeket a kijelentéseket híres tudósok tették, akik nyilván jól tudják, milyen a tudomány, akkor a szociológusok és bölcsészek nem tévedhetnek nagyot azzal, ha nagyon hasonló kijelentéseket tesznek.

A második kérdés, hogy ki állítja ezeket. Ha ugyanis egy tudós a tőzsdei spekulációhoz hasonlítja a tudományos kutatást, az másképp hangzik, mint amikor egy laikus teszi ugyanezt. A tudós megteheti, mert ugyanakkor világos, hogy ezzel nem akarja lejáratni a tudományt (kirívó és nyilvánvaló esetektől eltekintve), a laikus viszont nincs feljogosítva az ilyen kijelentésekre. („Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el.”) Itt azonban nemcsak az számít, hogy ki közli ezeket az állításokat, hanem az is, hogy kivel. Amikor a szociológusok például a tudományban ható hatalmi viszonyokat jellemzik, akkor erre a tudósok gyakran azt válaszolják, hogy ezt ők persze mind jól tudják, mégis úgy tűnik, nem szívesen beszélnek róla. A tudományszociológus Trevor Pinch egy makacs tudományos kérdés, az ún. napneutrínó-probléma megoldására irányuló kutatásokat vizsgálva interjúkat készített számos tudóssal, és meglepve tapasztalta, hogy míg a tudósok szívesen hibáztatják mások szakterületeit a sikertelenségért, addig a saját területüket csak furcsa beavatási szertartások kíséretében hajlandók kérdőre vonni – a magnó kikapcsolása, a közölt információnak vagy a nyilatkozó nevének elhallgatására vonatkozó ígéret volt a beavatás feltétele.[295]

A következő kérdés a hogyan kérdése. A társadalomtudós, aki gyakran a többi társadalmi tevékenység vizsgálatára kidolgozott eszközökkel elemzi a tudományt, óhatatlanul hasonlóságokat fog látni tudományos tevékenység és más tevékenységek között. Számára a tudomány művelése „természetes” dolog, olyasvalami, amit az emberek a saját maguk által meghatározott módon végeznek. A feladat éppen az, hogy feltárjuk a működés szabályszerűségeit és mechanizmusait. Ezzel szemben a tudósok inkább azt hangsúlyozzák, ami nagyszerű a tudományban, ami kitünteti más tevékenységekkel szemben, és ami miatt tiszteletet és támogatást érdemel. A biológus Lewis Wolpert, aki a tudományháborúban hevesen támadta az egyik szociológiai tudományelemzést (melynek alcíme: „Amit mindenkinek tudnia kellene a tudományról”), saját tudománynépszerűsítő könyvének a „Tudomány természetellenes természete” címet adta.[296] E cím mögött az az elképzelés rejlik, hogy a tudományt kiemelkedő emberek művelik kimagasló, szinte emberfeletti teljesítményeket nyújtva. Pontosan ez az a kép, amellyel gyakran találkozunk a tudósok által írt népszerűsítő könyvekben: a Tudomány Hősi Mítoszának képe.

Megszoktuk, hogy a tudományt méltassuk – az iskolától a média különböző fórumaiig –, olyannyira, hogy ha a méltatás hiányzik, akkor azt hajlamosak vagyunk rejtett elmarasztalásként értelmezni. Ez az egyik oka annak, hogy a szociológiai tudományelemzések magukra vonták sok tudós haragját, hiszen ahogy a természettudomány semlegesen, értékítéletektől mentesen írja le tárgyát, a természetet, ugyanúgy a tudományszociológia többnyire semleges, nem értékelő leírást kínál a tudományról. A szociológus nem azt akarja kimutatni, hogy milyen nagyszerű és magasztos dolog a tudomány, hanem meg akarja érteni a működését. Az általa használt nyelv tárgyilagos, nem értékelő jellegű – ez pedig szokatlan és sokak számára gyanús a tudománnyal kapcsolatban. Ám fontos hangsúlyozni (ahogy a szociológus Harry Collins teszi), hogy a pozitív értékelés hiánya nem jelent negatív értékelést, ahogy fordítva, az esetleg megszokott negatív ítéletek hiánya sem jelent magasztalást. Ha a társadalomtudós semleges nyelven tárgyalja a tudományt vagy éppen a vallást, akkor azt kritikának veszik (hiszen elmarad a megszokott magasztalás), ám ha ugyanaz a szociológus semleges nyelven tárgyalja a holokausztot, akkor az mentegetésnek fog tűnni (mert elmarad a szokásos elítélés). Pedig mindként esetben azt teszi, amit egy tudósnak kell: objektivitásra és tárgyilagosságra törekszik.

A „hogyan” kérdésére tehát máshogy válaszol a tudós és a tudományelemző: míg az első célja általában a dicsőítés és népszerűsítés, addig a másik célja a megértés és magyarázat. Ezek a célok befolyásolják a „mit” kérdését is: a tudósok szívesebben beszélnek elsősorban a szép dolgokról, míg a tudományelemzőket nem vezérli ez a szándék (és többnyire az ellenkezője sem). A tudományháború résztvevői az egyik oldalon azt állították, hogy a semleges és „kíméletlenül” tárgyilagos leírás mögött ártó szándék rejlik. A kérdés azonban az, hogy nem árt-e többet a tudománynak, ha megtagadjuk az eszközöket a nyilvánosságtól, amelyek segítségével minél pontosabban megérthetné a működését.

Úgy tűnik, hogy a tudományháború egyik alapkérdése a „kinek szabad” kérdése. Amikor a természettudósok szervezett támadást intéztek a bölcsészek ellen, amiatt, hogy azok ártalmas képet terjesztenek a tudományról, akkor elvitatták a jogot a megtámadottaktól, hogy a tudományról beszéljenek a nyilvánosság előtt, és ezt a jogot maguk számára követelték.[297] A társadalomtudósok védekezésének tétje a szakma létjogosultsága: ha a tudósok privilégiuma a tudományról beszélni, akkor nincs szükség azokra a szociológusokra, történészekre és filozófusokra, akik szakmai célként tűzték ki a tudomány elemzését és magyarázatát. Ha viszont a tudomány szociológiai elemzéseire specializálódott szakma legitim szempontok alapján végzi elemzéseit, akkor számos kérdésben ők hivatottak megalapozott véleményt nyilvánítani, nem pedig a tudósok, aki ugyan művelik a tudományt, de nem tudományos módszerekkel vizsgálják.



[263] Megjegyzés: az angol nyelvterületen a studies, szemben a science kifejezéssel, egy tárgy sokrétű és jellegzetesen multidiszciplináris, de többnyire nem természettudományos, hanem inkább bölcsész- és társadalomtudományos jellegű vizsgálatát jelenti.

[264] Paul R. Gross és Norman Levitt.. Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science. Balitimore: John Hopkins University Press. 1994.

[265] Ennek anyagai összegyűjtve: Paul R. Gross, Norman Levitt és Martin W. Lewis (szerk.): The Flight from Science and Reason. Annals of the New York Academy of Sciences, 775. 1996.

[266] Andrew Ross (szerk.): Science Wars. Durham és London: Duke University Press. 1996.

[267] Noretta Koertge (szerk.): A House Built on Sand. Exposing Postmodernist Myths about Science. New York és Oxford: Oxford University Press. 1998.

[268] A magyar kiadás: Alan Sokal és Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Ford. Kutrovátz Gábor. Budapest: Typotex. 2000. Ez a kötet tartalmazza mind Sokal eredeti kakukktojás-cikkének fordítását, mint a leleplezést.

[269] Intellektuális imposztorok, 14.o.

[270] Lásd pl. Steven Shapin és Simon Schaffer: Leviathan and the Air Pump: Hobbes, Boyle and the Experimental Life. Princeton, N.J.: Princeton University Press. 1985; Bruno Latour: Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society. Cambridge, Mass.: Harvard University Press. 1987; Bruno Latour és Steve Woolgar: Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills and London: Sage. 1979; Harry Collins:. Changing Order. London: Sage. 1985. Az irányzat összefoglalásaként hasznos forrás: Jan Golinski: Making Natural Knowledge: Constructivism and the History of Science. Universoty of Chicago Press. 2005.

[271] David Bloor: Knowledge and Social Imagery. London: Routledge & Kegan Paul. 1976.

[272] Karl Marx: Zur Kritik der Politischen Ökonomie. Berlin, 1859. Magyar fordítás: A politikai gazdaságtan bírálatához. In: Marx-Engels művei XIII. Budapest: Kossuth. 1965, 6. o.

[273] Richard Levins: „Ten propositions on science and antiscience”. In: Andrew Ross (szerk): Science Wars. Durham és London: Duke University Press, 1996. 180-192. o

[274] Katherine N. Hayles: „Gender encoding in fluid mechanics: Masculine channels and feminine flows”. Differences: A Journal of Feminist Cultural Studies 4: 16-44. 1992.

[275] Sandra Harding: Whose Science? Whose Knowledge? Ithaca, N.Y.: Cornell University Press. 1991; Evelyn Fox Keller: „Baconian science: a hermaphroditic birth”. Philosophical Forum 11: 299-308. 1980.

[276] , Suzanne K. Damarin: „Gender and mathematics from a feminist standpoint”. In: W.G. Secada, E. Fennema és L.B. Adajian, (szerk).: New Directions for Equity in Mathematics Education. New York: Cambridge University Press. 1995. 242-257. o.

[277] Sandra Harding: „Is Science Multicultural? Challenges, Resources, Opportunities, Uncertainties” Configurations 2 301-330. 1994. – Ahogy korábban láttuk, nagyon hasonló álláspontra helyezkedett a tudományfilozófus Paul Feyerabend, így az ő műveire gyakran támaszkodnak a tudomány multikulturalista alapra helyezkedő kritikusai.

[278] Andrew Ross: „A few good species”, 311. o. in: Andrew Ross (szerk): Science Wars. Durham és London: Duke University Press, 1996. 311-320. o

[279] Andrew Ross: „Introduction”. 2. o. in: Andrew Ross (szerk): Science Wars. Durham és London: Duke University Press, 1996. 1-15. o

[280] Auguste Comte: Discourse sur l’Ensemble du positivisme. 1848. – Magyar fordítás: A pozitív szellem. Ford. Berényi Gábor. Budapest: Magyar Helikon. 1979.

[281] Richard Boyd: „On the current status of scientific realism”. Erkenntnis 19: 45-90. 1983. Magyar fordítás: „A tudományos realizmus jelenlegi helyzete”. Ford. Ambrus Gergely. In: Laki János (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest: Osiris kiadó – Láthatatlan Kollégium. 1998. 170-188. o.; Hilary Putnam:. „The meaning of ‘Meaning’”. In: K. Gunderson, szerk.: Language, Mind and Knowledge. Minneapolis: University of Minnesota Press. 1975.131-193.o.; stb.

[282] Paul A. Boghossian:. „What the Sokal hoax ought to teach us” In: Noretta Koertge (szerk.): A House Built on Sand. Exposing Postmodernist Myths about Science. New York és Oxford: Oxford University Press. 1998. 23-31. o.

[283] William J. McKinney: „When experiments fail: Is „cold fusion” science as normal?”. In: Id. mű 133-150. o.; Allan Franklin: „Avoiding the experimenters’ regress”. U.o. 151-165. o.; John Huth: „Latour’s relativity” U.o. 181-192. o.

[284] Paul R. Gross és Norman Levitt. Higher Superstition: The Academic Left and Its Quarrels with Science. Balitimore: John Hopkins University Press. 1994; Philip A.Sullivan: „An engineer dissects two case studies: Hayles on fluid mechanics, and MacKenzie on statistics”. In: [Koertge, 1998], 71-98. o.

[285] William R. Newman: „Alchemy, domination, and gender”. In: [Koertge, 1998], 216-226. o.; Alan Soble: „In defense of Bacon”. In: [Koertge, 1998], 195-215. o.; Margaret C. Jacob: „Reflections on Bruno Latour’s version of the seventeenth century”. In: [Koertge, 1998], 240-254. o.

[286] Bruno Latour: „A relativistic account of Einstein’s relativity”. Social Studies of Science 18: 3-44. 1988

[287] Sokal és Bricmont 1998, 4. fejezet; Paul R. Gross: „Evidence-free forensics and enemies of objectivity”. In: [Koertge, 1998]. 99-118. o.; Michael Ruse: „Is Darwinism sexist? (And if it is, so what?)”. In: [Koertge, 1998] 119-130. o.; Alan Soble: „In defense of Bacon”. In: [Koertge, 1998] 195-215. o.

[288] Jacques Lacan: „Subversion du sujet et dialectique du désir dans l’inconscient freudien”. In Écrits. Paris: Éditions du Seuil. 1966; Julia Kristeva: La Révolution du langage poétique. Paris: Éditions du Seuil. 1974; Bruno Latour: „A relativistic account of Einstein’s relativity”. Social Studies of Science 18: 3-44. 1988.

[289] Fontos megjegyezni, hogy a tudománytanulmányok kutatásai megkérdőjelezik a fenti szembeállítást a tartalmi és a képletes vonatkozások között, és számos tanulmány érvel amellett, hogy a metaforák, analógiák és példák nem pusztán illusztratív funkcióval bírnak az ismeretterjesztés szintjén, hanem informálják és szervezik az elméleteket. Lásd pl. Thomas Kuhn: „“Metaphor in Science” In A. Ortony(szerk.): Metaphor and Thought. Cambridge: Cambridge University Press. 1979. 409-419. Mivel a fetni kritika ezt a szempontot nem veszi figyelembe, ezért ún. externális kritikának tekinthető, vagyis a bírált nézeteket nem az azok által követkni kívánt kritériumok alapján, hanem a bíráló saját, a bírált gondolatoktól idegen szempontjai alapján fejti ki.

[290] J. McKinney: „When experiments fail: Is „cold fusion” science as normal?”. In [Koertge 1998], 133-150. o.

[291] Harry Collins: „One More Round with Relativism” 184. o. In: Jay A Labinger és Harry Collins.. The One Culture? A Conversation about Science. Chicago and London: University of Chicago Press. 2001. 184-195. o,

[292] Pl. Thomas S Kuhn: The Road since Structure. Chicago: Chicago University Press. 2000, 104. és 264. o.

[293] Karin Knorr-Cetina: The Manufacture of Knowledge. An Essay on the Constructivist and Contextual Nature of Science. Oxford: Pergamon. 1981. 3. o.

[294] Steven Shapin: „How to be Anti-scientific” In Jay A. Labinger és Harry Collins (szerk): The One Culture? A conversation about science. Chicago: Chicago University Press, 99–115. Magyar kiadás:„Hogyan legyünk tudományellenesek?”, Replika 54–55, 157–171. o.

[295] Trevor Pinch:. Confronting Nature: The Sociology of Solar-Neutrino Detection. Dordrecht: Kluwer. 1986.

[296] Harry Collins és Trevor Pinch: The Golem: What Everyone Should Know about Science. Cambridge: Cambridge University Press. 1993; Lewis Wolpert: The Unnatural Nature of Science: Why Science Does Not Make (Common) Sense. London: Faber and Faber. 1992.

[297] Azt a folyamatot, amikor egy vitában a felek különbözőképpen jellemzik a tudományt annak érdekében, hogy saját tevékenységüket tudományosnak, míg a másik oldal tevékenységét nem- vagy áltudományosnak akarják bemutatni, a szociológus Thomas F. Gieryn a „határmunkálatok” (boundary work) fogalommal illette. Ebből a szempontból a tudományháború könnyen tekinthető ilyen vitának, melynek jellemzője, hogy érdekek vezérelte pozíciók szabják meg azt a retorikát, amely a tudományról tett állítások segítségével folytat nyilvánosság előtti vitát. Lásd: Thomas F. Gieryn: „Boundary-Work and the Demarcation of Science from Non-Science: Strains and Interests in Professional Ideologies of Scientists” American Sociological Review 48: 781–795.Magyarul: „Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban” Replika 54-55: 173-194.