Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

5.2 Szociálkonstruktivizmus és hermeneutika: a valóság konstrukciói

5.2 Szociálkonstruktivizmus és hermeneutika: a valóság konstrukciói

A szociálkonstruktivista és hermeneutikai irányzatok kontextusának kiválasztása alapvetően meghatározza a tudományfilozófiai vizsgálódások lehetőségeit. A lehetőségek gazdag tárházából további összehasonlítás céljára ezúttal - mint jellemző témakört - kiválasztjuk a realizmus kérdéskörét. Különösen a szociálkonstruktivisták esetében hangoztatják gyakran a vádat: nézeteik túlontúl relativisták. A társadalmi értékrendek korlátlan alkalmazásának következtében elveszítik a tulajdonképpeni objektivitás iránti érzékenységüket és kritikátlanul valóságosnak tekintenek társadalmi konstrukciókat, ill. pusztán konstrukciónak tartanak kétségtelenül valóságos létezőket. Az objektív valóság helyébe a valóság konstrukciója lép. A hermeneutika és fenomenológia képviselői maguk sietnek elhatárolódni a valóság szubjektumra és objektumra való naiv felosztásának gondolatától, ami természetesen szintén könnyedén felidézheti a relativizmus vádját. A hermeneutikai szemléletmódban nem az eleve adott objektív valóság, hanem annak valaminő kialakítása, felismerése, felépítése a szokásos elgondolás. Valójában mindkét esetben konstrukcióról van szó, de más a konstrukció működésmódja és a leírása is.

A konstruktivista számára az érdekektől és értékektől független valóságszféra valamiféle, a tulajdonképpeni valóságot hordozó közeg, (arisztotelészi kifejezéssel a "szubsztrátum"), amiből felépül a tulajdonképpeni, a "megerősített" valóság. A valóság elfogadott, megengedett, érdekeket mindig kifejező lesz. De ugyanúgy ahogy Arisztotelésznél a formálatlan anyag csak lehetőségként létezik, valóságosan nem, a konstruktivizmusban nincs érdek-telen és értékeletlen valóság. Minden valódi létező érdekektől (hatalomtól, politikai szándékoktól) áthatott lesz. Minden interpretált, vagyis valahogyan értékelt. A konstruktivista formálja a világát - vagyis az arisztotelészi értelemben vett formát adja hozzá, azt ami a dolgokat azzá teszi, amik -, s így teszi valóságossá.

A hermeneutika követője is azt tapasztalja, hogy minden értékelt és értelmezett, de ezt mint adottságot fogja fel. Nem látja az egész rendszert, mert "belülről" nézi, de ha elég sokáig és kiterjedten dolgozik és értelmezi világát, rájöhet a rendszerre. Szemléletmódja univerzálisan konzervatív jellegű. Számára a "világ" szokások által formáltan, eleve adott, de titokzatos, rejtekező, amit tapasztalatszerzés és interpretáció révén elsajátít. Az életvilágban eredendően mindennek van értelme, az "értelemösszefüggés" emlékeztet az arisztotelészi formára, és erre is igaz, hogy önmagában nem létezik, csak dolgokkal kitöltötten, ill. betöltötten. Minden tapasztalat, jelenség csak az életvilágba, értelemösszefüggésbe helyezve nyer tulajdonképpeni valóságot. A hermeneutika híve szubsztrátummal tölti ki a világát (pl. percepcióval), ezt adja az értelemösszefüggéshez, azért hogy tulajdonképpeni valósággá tegye, mondjuk, például a saját tapasztalatával kitöltve. Benépesíti, belakja, s ezáltal konstruálja a való világot.

A valóság tehát mindkét esetben konstruált, de más módon, más emberi adottságok és képességek révén. De (Arisztotelész felfogásához hasonlóan) végül is csakis a konkrét dolgok valóságosak; abban egyetértésre lehet jutni, hogy az értelmezést, ill. értékelést nélkülöző, önmagában álló "valóságszféra", valamint a semmire se vonatkoztatott érdekek és értékek puszta rendszere, ill. az üres értelemösszefüggésként azonosítható "világ" nem léteznek valóságosan. Legfeljebb potenciálisan. A kétféle konstrukció fenti leírása az általános jellegzetességeket próbálja meg összefoglalni, teljes mértékben valószínűleg egy konkrét tudományfilozófiai változatra sem érvényes. Ráadásul az egyes irányzatok művelői általában inkább az irányzatok közötti különbségeket hangsúlyozzák.

Érdemes megvizsgálni, hogy néz ki a konstruktivizmus hermeneutikai tükörben (Crease 1997, Eger 1997, 2001): A szociálkonstruktivizmusban a megismerés csak emberi konstrukció és nincs ettől a folyamattól független valóság; arrogáns magabiztosság jellemzi; az objektumok reprezentációja műtermék, ami a tudósok megegyezésén alapszik; ellentétes érdekek egyeztetése folyik, az egészben a kulcsszó a "megegyezés, egyeztetés". A konstruktivizmus metodológiai fikció, mert nagyon különböző dolgokat von össze a társadalmi érdekek fogalma alá, amelyek révén előállítja a megerősített tudást.

Mindez alighanem jellegzetesnek mondható hermeneutikai attitűdöt fejez ki: a figyelembe vett tapasztalatok (úgy tűnik főként Collins és Pinch munkásságával kapcsolatos élmények) erőteljes és határozott interpretálása és igencsak mérsékelt önreflexió. Talán nem meglepő, hogy lényegesen különböző stílusban beszél egy konstruktivista a hermeneutikáról. Latour például, annak ellenére, hogy elemzéseiben igazán radikális álláspontokat foglal el, mégis mintha megértőbb hangnemben szólna. A nem-emberi objektumok ismeretelméleti szerepéről pl. így ír:

" ... bizonytalanság esetén az emberek jobban járnak, ha a nem emberekre hivatkoznak ... az utóbbiak egy új szövegfajta, a kísérleti-tudományos cikk szereplőivé válnak, amely átmenet a bibliamagyarázat - korábban csak az Írásra és a klasszikus szövegekre alkalmazott - ősrégi stílusa és az új feliratokat létrehozó új eszközök között ... a régi hermeneutika megmarad, de pergamenjeire rákerül a tudományos berendezések kusza aláírása is." (Latour 1999a, 48)

A hermeneutikai irányzat saját konstrukcióját azzal az elvvel jellemzi, mely szerint minden diskurzus és tudás kulturálisan és történetileg szituált. A tudomány specifikumai ebben a vonatkozásban a következőkben állnak (Crease, 1997): A hermeneutikát kedvelő filozófus számára a dolgok értelmének azonosítása megelőzi a technikai részletek vizsgálatát. Interpretáció nélkül nincs tudomány, ez érvényes a számolási eljárások, mérési adatok és laboratóriumi események esetében is. Az új jelenséget az értelem már létező kereteibe illesztik, ami által feltevései részben megkérdőjeleződnek s tovább finomodnak, az interpretáció javul. Egyáltalában: a hermeneutika alapvető feladata az interpretációs gyakorlat természetének és terjedelmének tanulmányozása. A hermeneutikai elemzésben a gyakorlat elsődleges az elmélethez viszonyítva, és a szituáció elsődleges az absztrakt formalizációhoz képest. Az igazság mindig valamilyen sajátos történeti és kulturális kontextusban lévő ember számára fedődik fel, a kontextusfüggetlen tudás illúzió.

A konstruktivizmus kevéssé egységes "saját" álláspontja vitákban ölt testet. Nagyon jellegzetes viták folynak Latour nézeteiről. Latour tudományfilozófiai elgondolásának alapjait "cselekvő/hálózat elméletében" rakta le (Latour 1987, Stalder 1997), amelyeket későbbi munkáiban lényegesen továbbfejlesztett. (Latour 1999a, 1999c, Stalder 2000) Felfogásában alapvető szerepet játszik az ember/nem-ember, természet/társadalom, objektum/szubjektum, természet/politikai hatalom, stb. modernista dichotómiáinak meghaladása, s új típusú "létezőkkel" való helyettesítése, melyeket kvázitárgyaknak, vagy kváziszemélyeknek, egy sajátos kollektívumhoz tartozóknak nevez. Latour szerint nem az a fontos, hogy egy társadalmi folyamatban emberek vagy tárgyak (nem emberek) “cselekszenek”, hiszen tárgyainkba emberi szándék és akarat van delegálva s ilyenformán egy konkrét folyamat végbemenetelében azok is az emberekkel egyenértékű szerepet játszanak. Így talán helyesebb is a cselekvők közös vonásaiból konstruált kvázitárgyakról vagy kváziemberekről beszélni. Ehhez az álláspontjához kapcsolódik az ún. "ismeretelméleti csirke" vita, ami egyrészről Collins és Yearley (Collins - Yearley 1992), másrészről Callon és Latour (Callon - Latour 1992) között zajlott. Ebben a vitában főként arról van szó, hogy úgy tűnik, mintha a konstruktivizmus képviselői egy sajátos episztemológiai csirke-játékot űznének: ki bírja idegekkel legtovább a relativizmus veszélyeit? Collinsék erőteljesen kritizálják Latourék ama nézetét, mely szerint a valóság megértése érdekében tárgyakat és embereket egyformán cselekvőnek kell tekintenünk. A vita témájához való talán leglényegesebb hozzájárulás Latour Sohasem voltunk modernek című könyve „Relativizmus” fejezetében olvasható (Latour 1999a, 157-220), ahol Latour tovább árnyalja és egyúttal radikalizálja a relativizmussal kapcsolatos álláspontját. Itt arról van szó, hogy a természet és a társadalom egyaránt a kvázitárgyak igénybevételével konstruált; vagyis valójában a társadalmi szférát nem illeti meg kitüntetett hely a konstrukció folyamatában. Latournak ezzel a véleményével kapcsolatos a Bloor és közötte folytatott újabb keletű vita is. (Bloor 1999b, 1999c, Latour 1999b) Bloor kifogásolja Latournak az "erős programmal" kapcsolatos - szerinte meg-nem-értésen alapuló - álláspontját, amelyben Latour elégtelennek találja az erős program szimmetria elvét és további szimmetriákkal egészíti ki. Bloor hangsúlyozza, hogy - Latour értékelésével szemben -, az erős program sem tekinti tisztán társadalmi konstrukciónak a természeti folyamatokat.