Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

4.6. Bruno Latour

4.6. Bruno Latour

(Kutrovátz Gábor)

Latour a tudománytanulmányok egyik legmeghatározóbb, és egyben leginkább kritizált és legmegosztóbb alakja. Nézeteire rengeteget hivatkoznak mind elismerően, mind kritikai szándékkal, és egyaránt érkeznek kritikák a szakmán kívülről és belülről is.[231] Ennek részben az az oka, hogy míg az angolszász szociológusok elméletei jórészt az analitikus filozófiai hagyományból táplálkoznak, és a fogalmi pontosságra és szabatos argumentációra törekszenek, addig Latour az ún. kontinentális hagyomány követője, ami nagymértékű fogalmi rugalmasságot és ambiciózus filozófiai javaslatokat jelent. Ő maga azt mondja Bloor támadására válaszolva, hogy azért nehéz vele vitatkozni, mert „mozgó célpont”, ugyanis – szemben pl. az évtizedek óta hasonló elveket valló Bloor-ral – ő viszonylag gyakran és alapvetően változtatja elképzeléseit és filozófiai programját.[232] Karrierjének részleteit itt nem kívánjuk végigkísérni, csupán annak rövid bemutatására vállalkozunk, hogy miként vált jelentős tényezővé a tudománytanulmányokban.

A fénykép Bruno Latourt ábrázolja.

Bruno Latour

Latour nagyon hasonló tudományantropológiai vizsgálatokkal kezdte kutatásait, mint Knorr-Cetina, és hasonló eszközöket használva nagyon hasonló eredményekre is jutott. A később az Erős Program reflexivitás-elvét továbbvivő reflexivistával, Steve Woolgar-ral közösen etnometodológiai kutatásokat végeztek egy Nobel-díjas neurológus, Roger Guillemin laboratóriumában, és ennek eredményeit nagy hatású esettanulmány formájában publikálták.[233] Latour ezen kutatások során kikristályosított egy sor módszertani szabályt és szemléletbeli elvet a tudománytanulmányok számára, melyet egy igen sikeres elméleti munkaként jelentetett meg.[234]

A Science in Action szembeállítja egymással a Janus-arcú tudomány két aspektusát. Egyfelől van a „készen kapott” tudomány, amely tankönyvekben, tudománytörténeti összefoglalásokban, és széles körben elfogadott szakcikkekben testesül meg. Ez a tudomány meglehetősen biztos tudást nyújt, és kivívja a csodálatunkat. Másfelől létezik a „készülő” tudomány, amit éppen csinálnak a tudósok, amely bizonytalan, esetleges, átpolitizált, érdekvezérelt, opportunista, stb. Fontos látni, hogy a tudomány két arca egész másféle vizsgálatot követel.

Latourt a készülő, működésben lévő tudomány érdekli. Ennek leíráshoz elveket és módszertani szabályokat fogalmaz meg, melyeket érdemes itt felidéznünk:

Módszertani szabályok: [235]

1. szabály: A működésben levő tudományt tanulmányozzuk, nem pedig a készen kapott tudományt és technológiát; ezért vagy azelőtt érkezünk, hogy a tényeket és a gépeket fekete dobozzá alakították, vagy azokat a vitákat követjük, melyek újra felnyitják a dobozokat.

2. szabály: Ha meg akarjuk határozni egy kijelentés objektivitását vagy szubjektivitását, egy gép hatékonyságát vagy tökéletességét, akkor nem belső tulajdonságaikat keressük, hanem azokat az átalakulásokat, melyeken később mások kezében keresztülmentek.

3. szabály: Mivel egy vita lezárása a természet reprezentációjának oka, nem pedig következménye, sosem használhatjuk a következményt – a természetet – annak magyarázatára, hogy hogyan és miért zárult le egy vita.

4. szabály: Mivel egy vita lezárása a társadalom stabilitásának oka, nem használhatjuk a társadalmat annak magyarázatára, hogy hogyan és miért zárult le egy vita. Szimmetrikusan kell figyelnünk az emberi és nem-emberi erőforrások bevonására tett erőfeszítésekre.

5. szabály: Annak tekintetében, hogy mi alkotja a technotudományt, ugyanolyan határozatlanoknak kell lennünk, mint amilyenek azok az aktorok, akiket követünk; amikor egy külső/belső elválasztással találkozunk, egyszerre mindkét oldalt tanulmányoznunk kell, és listát készíteni arról, bármilyen hosszú és heterogén is legyen az, hogy kik végzik a munkát.

6. szabály: Amikor az irracionalitás vádjával találkozunk, nem megszegett logikai szabályokat keresünk, de nem is a társadalmi struktúrák torzító hatásával magyarázunk, hanem azt nézzük, honnan látja a megfigyelő a helyzetet, és ezáltal milyen hosszú hálózatot épít.

7. szabály: Mielőtt bármit is tulajdonítanánk az emberek elméjének vagy módszereinek, először vizsgáljuk meg a különböző módokat, ahogyan az inskripciókat összegyűjtik, kombinálják, összekötik és visszaküldik. Kognitív tényezőkről csak akkor beszélünk, ha a hálózatok megvizsgálása után maradt még megmagyarázatlan mozzanat.

Latour itt sorra alkotja azokat a fogalmakat, melyek később komoly karriert futottak be a tudománytanulmányok történetében. Az első a „fekete doboz”: ez alatt berendezések, módszerek, eljárások és elméletek olyan együttesét érti, amely zárt egységként, rutinszerűen épül be tudásunk egészébe, és belső működését általában nem vizsgáljuk. Latour szerint az ismereteink és gyakorlataink ilyen fekete dobozokra épülnek, melyeket megszokásból magától értetődőnek veszünk. Ám időnként kiderül valamikor, amit eddig megbízhatónak tekintettünk, hogy nem állja meg a helyét, és ilyenkor „kicsomagoljuk” a fekete dobozt, és újravizsgáljuk egyes elemeit és azok kapcsolatát.

Egy másik fontos fogalom a technotudomány: Latour – számos konstruktivistával egyetemben – a tudományt és technológiát közös szférába sorolja, olyan mértékig összefonódtak egymással, így egyszerre beszél tudományos tényekről és azok igazságáról, illetve technológiai berendezésekről és azok működéséről, mint szociálisan konstruált elemekről. Ezek egy hálózatba rendeződnek, és egy heterogén összességgé állnak, ahol minden egyes elem egyaránt „aktornak”, azaz cselekvőnek számít. Azok az elemek (tények, berendezések) lesznek győztesek e hálózati dinamikában, amelyek a legtöbb támogató kapcsolatot (megerősítő elmélet, rá épülő eljárás, támogató tudósok, technikai fogalmak, stb.) tartalmazó környezetet tudnak kiépíteni. Ebből az ontológiai modellből indult ki Latour ösztönzésére a „cselekvőhálózat-elmélet” (actor-network theory, ANT).

Mindezek fényében érthetővé válnak a lefektetett elvek is:

Elvek: [236]

1. elv: A tények és gépek sorsa későbbi használók kezében van, így tulajdonságaik kollektív cselekvés eredményei, nem pedig okai.

2. elv: A tudósok és mérnökök olyan új szövetségesek nevében beszélnek, melyeket megformáltak és munkába állítottak; ezekkel a váratlan erőforrásokkal döntik el az erőegyensúlyt a saját javukra.

3. elv: Sosem szembesülünk tudománnyal, technológiával vagy társadalommal, hanem gyengébb és erősebb asszociációk [kapcsolatok] teljes skálájával, így annak megértése, hogy mik a tények és gépek, ugyanaz a feladat, mint annak megértése, kik az emberek.

4. elv: Minél ezoterikusabb a tudomány és technológia tartalma, annál messzebbre nyúlik kifelé; így a „tudomány és technológia” csak egy töredéke a technotudománynak.

5. elv: Az irracionalitás mindig egy vád, melyet valaki, aki hálózatot épít, felhoz valaki ellen, aki éppen útban van; így nincs Nagy Választóvonal elmék között, hanem csak rövidebb és hosszabb hálózatok vannak; a kemény tények nem gyakoriak, hanem kivételesek, hiszen csak abban a néhány ritka esetben van rájuk szükség, amikor másokat ki kell mozdítanunk a szokásos útjukból.

6. A technotudomány története jórészt olyan erőforrásoknak a története, melyek a hálózatok mentén elszóródva erősítik azoknak a nyomoknak a mozgékonyságát, hűségét, kombinációját és kohézióját, melyek lehetővé teszik a távolban cselekvést.

A fenti elvek és szabályok közül a harmadik módszertani szabály a legismertebb, ugyanis ezt a tudományháborúban rengetegen kritizálták. Ebben a szabályban Latour effektíve azt mondja, hogy nem tulajdoníthatunk oksági szerepet a természetnek a róla kialakított tudásunk formálásában, mert nincs olyan hozzáférésünk a természethez, amelyik a róla kialakított tudástól független volna, ezért a természetre való hivatkozás körkörös és önfelszámoló. Bár ez itt kifejezetten egy módszertani szabályként kerül megfogalmazásra, és értelmezhetnénk módszertani relativista alapon is, a könyv szemléletéből világos, hogy Latour nem így érti. Cselekvő-hálózat szemléletének megfelelően természet és tudás egyetlen hálózatot alkot, ahol az elemek közötti „fordítások” (translations) egy szemiotikai (jelelméleti) filozófiában értelmezhetők. Ez viszont egy radikális filozófiai pozícióhoz, a szubjektum/objektum séma tagadásához vezet.

Latour szerint Bloor álláspontja, csakúgy mint a filozófiai konstruktivizmus, pontosan annyi szerepet szán a dolgoknak, mint a kanti idealizmus: nem szólhatnak bele döntő módon a róluk alkotott vélekedésekbe, hanem csakis azért vannak 'ott', hogy biztosítsák: fogalmaink nem a semmiről szólnak.[237] Úgy gondolja, az idealizmus csak azáltal elkerülhető, ha aktív szerepet szánunk a dolgoknak a megismerésben, és megengedjük nekik, hogy tudásunkat tevékenyen formálják. Ahhoz viszont, hogy a dolgokat aktív szereppel ruházhassuk fel, el kell vetnünk a szubjektum/objektum dichotómia mögött álló metafizikai demarkációt a tevékeny és szabad szellemi szféra, illetve a vak, tehetetlen és passzív anyagi világ között – és ezzel együtt el kell vetnünk magát a dichotómiát is.

A tudomány gyakorlatának követésével azt találjuk, hogy a vélt szubjektum és vélt objektum közötti térben közvetítők (eszközök, berendezések, elméletek és technikák) sokasága rejlik (csakúgy, mint a konstruktivista vagy a hermeneutikai felfogásban).[238] Ezek a közvetítők egy hálózat részei, amelynek, ha úgy tetszik, egyik pontján a megismerő tudós, egy másikon a megismert objektum található, ám közöttük nincs semmiféle ontológiai szakadék, hanem további dolgok láncolata húzódik, melyek egyben összekötik a kérdéses elemeket más tudományos entitásokkal (tudósokkal, berendezésekkel, jelenségekkel stb.). Ezeket a dolgokat vagy hálózati pontokat „aktáns”-oknak lehet nevezni, hiszen mindegyikük aktív szerepet játszik a megismerésben, ám egyik sem tisztán kauzális funkcióval bír, hanem olyan transzformációk sorozatát hajtják végre, amelyek elhelyezik a vizsgált „objektumot” (és, szimmetrikusan, a vizsgálatot folytató „szubjektumot” is) abba a pozícióba, amelyet a tudományos gyakorlatban elfoglal. Minden entitás egy pozíció a tudományos tevékenység kiterjedt hálózatában.

Dolog és ismerete között tehát nincs választóvonal. Minden pontosan az, amit tesz, vagyis ahogyan kapcsolatba lép más dolgokkal, és ezeknek a kapcsolatoknak a tudós is részese: megismerése abban áll, hogy kapcsolatokat létesít a dolgokkal. Ahogyan a tudós is aktívan építi kapcsolatait, úgy a dolog is: legalább annyiban, hogy a megismerést jelentő kapcsolatokkal szemben ellenállást tanúsít – ezért hívják „objektum”-nak. Mivel a tudományos hálózat folyamatosan változik, maguk a dolgok is változnak, és ugyanabban az értelemben van történetük, mint ahogy a modern ismeretelméletben a dolgokra vonatkozó tudásnak története van. Ez az álláspont tehát tagadja episztemológia és ontológia különbségét, vagy ha úgy tetszik, elutasítja a modern episztemológia azon kiindulási pontját, mely szerint meg lehet különböztetni a dolgokról való beszédet a dolgok tudásáról való beszédtől. A dolgok ugyanis beszélnek hozzánk (a közvetítők fordításainak sorozatán keresztül), és azonosak azzal, amit magukról (és másokról) mondanak, ahogy ismereteink is azonosak ezekkel a „beszámolókkal”. Latour szerint az egész tudományos vállalkozást a dolgok és a fogalmi megítélésük közti megkülönböztetés tagadása jellemzi, és ha meg akarjuk érteni a tudományt, akkor követnünk kell a tudósokat, akik nem választják el hiteiket maguktól a dolgoktól.

Ettől a ponttól nem követjük tovább Latour munkásságát. Későbbi filozófiai általánosításai közül van, ami olvasható magyarul is.[239] Az alábbiakban az eddigi szerzők nézetei alapján megpróbáljuk összefoglalni a konstruktivista tudományelemzések jellegzetességeit.



[231] Szakmán kívüli kritikaként megjegyzendő, hogy a tudományháborúban ő az egyik legtámadottabb alak, Sokalék pl. az Intellektuális imposztorokban külön fejezetet szánnak neki, illetve az elméleti fejezetükben is kiemelt szerepet kap mint egy hibás megközelítés képviselője. Szakmán belüli kritikára példa David Bloor: “Anti-Latour” Studies in History and Philosophy of Science 30/1: 81-112. 1999; Harry Collins és Steven Yearly: “Epistemological Chicken” 301-326. old. in: Andrew Pickering (szerk.): Science as Practice and Culture. Chicago: Chicago University Press. 1992

[232] Bruno Latour: “For David Bloor… and Beyond: A Reply to David Bloor’s ‘Anti-Latour’” Studies in History and Philosophy of Science 30/1: 113-129. 1999.

[233] Bruno Latour és Steve Woolgar: Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills: Sage Publications. 1979.

[234] Bruno Latour: Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers through Society. Cambridge, Harvard University Press. 1987.

[235] Science in Action, 258. old.

[236] Id. mű, 259.old.

[237] “For David Bloor… and Beyond: A Reply to David Bloor’s ‘Anti-Latour’”

[238] Valójában éppen a tudomány gyakorolja a megismerésnek azt a legösszetettebb formáját, ahol a hagyományos episztemológia összeomlik: „A tudományos gyakorlat az egyetlen hely, ahol az objektum/szubjektum megkülönböztetés nem működik.” Id. mű, 123. o.

[239] Bruno Latour: We Have Never Been Modern. Cambridge (Mass,), Harvard UP. 1993 – Magyarul: Sohasem voltunk modernek. Budapest, Osiris. 1999. Ford.: Gecser Ottó.