Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

4. fejezet - A tudományfilozófia szociológiai fordulata

4. fejezet - A tudományfilozófia szociológiai fordulata

Az 1970-es évek végén úgy nézett ki, hogy a tudományfilozófia a posztpozitivizmus eredményei és az általa felvetett problémák következtében egyre inkább a szociológiai megközelítések felé fordul. Egyenesen arról beszéltek, hogy a hagyományos értelemben vett tudományfilozófia megszűnőben van, átadja helyét a tudásszociológiának. E fordulat előzményeiről, folyamatáról, eredményeiről és eredménytelenségéről számolunk be ebben a fejezetben. Először egy áttekintést adunk, majd egyes részproblémákra térünk ki. Előrebocsátjuk azonban, hogy a fordulat a maga teljességében nem ment végbe. Ma az irodalomban éppúgy találkozunk posztpozitivista megközelítésekkel, mint szociológiaiakkal, sőt akár még klasszikus analitikus vagy carnapiánus kutatásokkal is.

4.1 Áttekintés

Áttekintésünkben először a tudomány és társadalom kapcsolatáról szóló jellegzetes nézeteket a XIX. századig követjük, majd az 1930-as évek körül keletkezett új tendenciákról beszélünk. Ezek elevenednek aztán fel az 1970-es években. Bemutatjuk a tudomány szociológiai megközelítésének néhány példáját az utóbbi évtizedekben.

4.1.1 A tudomány és a társadalom kapcsolata és az erről alkotott kép az ókortól a XIX. századig

(Szegedi Péter)

Csak kiragadott példákat, eseteket tudunk ismertetni az ókortól kezdve, majd a továbbiak szempontjából fontos marxi elmélet vázlatát adjuk.

4.1.1.1Az antikvitástól Baconig

Az előző fejezetben már érintettük Arisztotelész tudományfelfogását. Ennek lényege, hogy a tudomány a mindenki által hozzáférhető tapasztalatból indul ki (szemlélődik), ezeket a tapasztalatokat azután feldolgozza (pl. az arisztotelészi logika segítségével). Mint az inga példájánál látható volt, az ókori filozófus szerint a tudomány csak a „miért?” kérdéssel foglalkozik, a „hogyan?”-nal nem, az inkább a mesteremberek dolga. Ezt erősíti, hogy az igazi tudós nem végez kísérleteket, mert csakis a természetes folyamatok érdeklik, amelyeket a kísérlet csak elronthat. E két utóbbi gondolat az arisztotelészi tudományt elzárja a társadalmi gyakorlattól. Ehhez kapcsolódik, hogy az ókorban a termelő tevékenység egy idő után egyre inkább a rabszolgák feladata lesz, ami miatt az a szabad ember számára ilyesmivel foglalkozni erkölcsileg, társadalmilag stb. problematikussá válik. Az igazi tudós, tudomány tehát kevéssé kapcsolódik a hétköznapi feladatok megoldásához. Kivételek persze akadnak, így például Arkhimédész elég speciális körülmények között élt (állandó háború, szoros kapcsolat az uralkodóval), ezért hétköznapi értelemben is hasznosat alkotott, amikor az úszó testekkel foglakozott (emlékezzünk a korona legendájára, de vizsgálta az úszó testek stabilitását is), vagy megalapozta a sztatikát (megállapította az egyensúly feltételeit, hajítógépeket, emelőket, csigasorokat tervezett). Alexandriai Hérón is felhasználta a tudományt készülékeiben, de ezek legtöbbször szórakoztatási, népámítási célokat szolgáltak.

A középkorban a kísérlet fokozatosan polgárjogot nyer. Csak két tudóst emelnénk ki, az arab-iszlám Alhazent, akinek optikai kísérletei és elméletei évszázadokkal későbbi is jelentős befolyást gyakoroltak, és Roger Bacont, aki európaiként állt ki a kísérleti kutatás mellett. Az írástudók iránti igény és ezzel számuk növekedése megkívánja az oktatás horizontális és vertikális kiterjesztését, a XII-XIII. században megjelennek az első egyetemek, ami azután a tudósok számának növekedését is kiváltja. Bizonyos eszközök (pl. a szemüveg vagy a mechanikai óra) egyre szélesebb körű alkalmazást nyernek a hétköznapi életben és a tudományban egyaránt. Mindez azt jelenti, hogy a tudomány kezd közelebb kerülni az élethez.

A reneszánszban az építészet egyre több tudást igényel. A tudomány azonban nemcsak a gyakorlattal van kapcsolatban, hanem a társadalom ideológiájával is kölcsönhatásba lép. Fogalmi, elméleti fejlődése filozófiai-vallási következményekkel jár. Gondoljunk csak a XVI. században elterjedő napközéppontú csillagászati modellre, amelynek történetét Kuhn is végigkísérte, vagy a korpuszkularizmus elterjedésére a XVII. században. Visszatérve azonban a köznapi életre, megállapítható, hogy az ember környezet alaposan megváltozik, tárgyi világa jelentősen kibővül. Egyre több és fejlettebb közlekedési- és hadieszközt állítanak elő, de ugyanez vonatkozik minden más használati tárgyra is, amelyek luxuscikkekből tömegcikkekké válnak. Ehhez azonban gépekre van szüksége és egyre differenciáltabb munkamegosztásra. Utóbbi pedig igényli a rendszerességet, a gondosságot, a pontosságot. Ugyanígy igényli azonban a tudást is. A (mérő)eszközök, (mérési) módszerek a manufaktúrákban jönnek létre, de a tudósok is megszerzik őket, hogy aztán esetleg tovább tökéletesítve adják vissza. A tudós és az iparos együttműködése igen gyümölcsözőnek látszik.

A fordulatot az újkorban Francis Bacon fogalmazza meg. Egyrészt megalkotja az egyik első tudománymódszertant – a későbbi tudományfilozófia elődjét – azzal, hogy tudatosan törekszik módszertani elvek megfogalmazására, pl. olyasmire, hogy a tudománynak megfigyelésekből, kísérletekből kiindulva indukcióval kell létrehoznia az általánosabb tudást. Másrészt meghatározza a tudomány célját is, nevezetesen le kell rántania a természetről a fátylat, meg kell hódítania, le kell igáznia azt. Mindezt a társadalom (a jólét és a béke) érdekében kell tennie. Az ismert, de rövidített aforizma – „a tudás hatalom” – ekkor még elsősorban a természet feletti hatalmat jelentette: egymásnak engedjük a természet erőit, hogy bennünket szolgáljanak. Bacon azt is gondolta, hogy a tudomány mellett a tudósokat is meg kell szervezni, és valóban létrejön valami, amit Kuhn tudós közösségnek nevez. Formálisan is megalapítanak tudományos társaságokat, szemben az egyház által irányított egyetemekkel. A levelezés felváltja a jóval hatékonyabb folyóirat-rendszer. A tudományos tudás egyre inkább társadalmilag is hasznosíthatóvá válik és egyben egyre szélesebb közönségnek szól (népszerűsítik). E folyamat egyes elemeire még visszatérünk fejezetünkben.

4.1.1.2 A tudomány helye a marxi társadalomelméletben

Bacontól, akinek nézetei még ma is élnek a természettudományban, most a XIX. század közepére ugrunk, amikor először felmerült az esélye annak, hogy a tudományt egy társadalomelméletbe integrálják, vagyis hogy sikerül a tudományról magáról tudományosan beszélni. Az esély nem realizálódott, de mégis nagy hatással volt a fejezetünk tárgyát képező XX. századi elméletekre, ezért röviden megpróbáljuk bemutatni először a marxi társadalom- és történelemfelfogás általános képét, utána pedig azt, hogy hol lehet a tudomány helye e képben.

Az elsőhöz A politikai gazdaságtan bírálatához. Előszó[112] c. írást használjuk fel, ahol Marx egészen röviden összefoglalja felfogásának lényegét. A társadalom szerkezetét feltáró részt így kezdi:

„Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. …”

Itt termelőerőkön Marx a termelési eszközöket (nyersanyag, szerszám, gép, gyár …) és az azokat mozgató termelő embert (tevékenységét, készségeit, jártasságait, tapasztalatait, termeléssel kapcsolatos ismereteit) érti. A termelési viszonyok pedig a termeléssel összefüggésben kialakuló emberi kapcsolatokat (tulajdon-, elosztási- … és az ezeken alapuló csoportviszonyok) jelenti. Az állítás lényegében az, hogy az előbbiek meghatározzák az utóbbiakat. További meghatározottságokról is beszél:

„… E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. …”

Ez az alap (bázis) és felépítmény egymásra épülés egy házat idéz:

A rajzon egy ház látható, amelybe a megfelelő helyre vannak betéve a képaláírásban szereplő fogalmak.

Az alap-felépítmény hasonlat: a termelési viszonyok összessége, vagyis a társadalom gazdasági alapja, meghatározza a felépítményt, amelynek alsó szintjén található a jog, a politika, a felső szintjén a különböző tudatformák, mint erkölcs, vallás, művészet és tudomány; a felépítmény visszahat az alapra, keretet biztosít számára.

„… Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. …”

Innen ered majd a szociológiai megközelítések egyik eleme. A ház felső szintjén látható tudatformákat összefoglalóan Marx ideológiának nevezi. Az ideológia az a sokoldalú eszmerendszer, amelyben a társadalom (vagy egyes csoportjai, egyénei) megéli, tudatosítja saját életét. Ezt azonban az alatta lévő elemek határozzák meg. Éppen ezért a kép, amelyet alkotnak maguknak nem feltétlenül a valóságot tükrözi, legalábbis nem közvetlenül. A képnek olyannak kell lennie, amely lehetővé teszi az élet továbbvitelét. Vajon mindig segít-e az emberen, ha a valóságot objektíven képezi le (pl. egy rabszolga esetében: nincs-e szüksége valamilyen reményre a túléléshez, még akkor is ha az teljesen illuzórikus)? A kialakuló világképben ily módon nem egyszerűen tévedések, féligazságok stb. lesznek jelen, hanem az egész kép, úgy ahogy van, rendszerszerűen hamis. Az ideológia Marx szerint tehát többnyire hamis tudat.

A rövid összefoglalóban most következik a társadalom történetére vonatkozó rész:

„… Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. …”

A történeti folyamat hajtóereje Marx szerint a szükségletek közvetett kielégítésének dialektikája (a szükséglet kielégítéséhez sikeresen használt eszköz maga is szükségletté válik, majd differenciálódik, újabb szükségletek kielégítését teszi lehetővé és új szükségleteket teremt a kőbaltától a filmsorozatok letöltéséig) – a munka tárgyának és eszközének mozgatásával, a tárgyiasító tevékenységgel (a szükségletek kielégítése érdekében az ember eszközöket, tárgyakat hoz létre, amelyek saját szubjektív képességeinek objektív megjelenési formái)

„… Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény. …”

A termelőerők fenti dialektikán alapuló folyamatos – de nem állandó sebességű – fejlődése tehát egy adott ponton szétfeszíti a rendelkezésre álló kereteket (pl. rabszolgamunkával nem lehetséges meghaladni egy bizonyos technikai színvonalat), a termelési viszonyok ugyanis jellegüknél fogva nem tudnak folyamatosan változni, hanem csupán ugrásszerűen. Az alap megváltozását azonban Marx modelljében előbb-vagy utóbb követnie kell a teljes felépítménynek is.

„… Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak, és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén micsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok között meglevő konfliktusból megmagyarázni. Egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak. …”

A felépítményi elemek tehát – mint már említettük – nem feltétlenül az igazat tartalmazzák a valóságról, de abból levezethetőek.

„… Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt látjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvannak vagy legalábbis létrejövőfélben vannak. …”

Valami hasonlóra Kuhnnál már hivatkoztunk a tudománnyal kapcsolatban is …

„… Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként. A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében; de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához. Ezzel a társadalomalakulattal ennélfogva lezárul az emberi társadalom előtörténete. …”

E sorokat már csak azért idéztük, hogy ne maradjon lezáratlan a történet, de persze a különböző termelési módoknak elvileg lehetne jelentőségük a tudomány szempontjából is, hiszen, ha komolyan vesszük, hogy a különböző társadalmi rendszerekben különbözőek a felépítmények, akkor ennek megfelelő különbségeket kellene mutatnia tudománynak is. Lehetnének ezek akár a különböző paradigmák is, de valószínűleg még senki sem állította, hogy a tudományos paradigmaváltások a társadalmi rendszerek váltakozásait követnék.

Mindazonáltal most ígéretünknek megfelelően rátérünk arra a kérdésre, hogy hol a tudomány helye a vázolt képben. Sorrendben elsőként azt vehetjük észre, hogy a tudomány része lehet a termelőerőknek. Utóbbiak mindig is tartalmaznak a feldolgozott anyagokkal, az eszközökkel, a földdel, de általában a világgal kapcsolatos ismereteket, csak ezek az ismeretek régen nem minősültek tudományosnak. A termelés fejlődésével azonban egyre több és pontosabb tudásra van szükség. Azután létrejön az elkülönült tudás-termelés, amely azonban gyakran még a technika mögött jár. Így pl. előbb volt gőzgép, és csak azután jött létre a termodinamika. Az elektromossággal kapcsolatban azonban már fordított a helyzet. Vagyis idővel egyre kevésbé létezik olyan termelés, amely nem igényli a tudományt. Ezt tehát az egyik szerep, amelyet a tudomány betölt a társadalomban.

A másikról is esett szó az eddigi tárgyalás során, és ez sok szociológiai megközelítést jobban érdekel, mint a termelés. A tudományról, mit a felépítmény felső szintjén megjelenő tudatformáról van szó. Ráadásul ezen belül történetileg a tudomány a filozófia leszármazottjának tekinthető. Igaz, hogy később kidolgozta a maga sajátos módszereit, és ezzel a megismerésnek (a valóság visszatükrözésének) olyan önálló ágává vált, amely megpróbált leszakadni a filozófiáról, kérdés azonban, hogy ez mennyire sikerült. Saját önképe szerint a tudomány képes a valóság objektív vizsgálatára, míg például világos, hogy a filozófiában világnézeti alapú irányzatok harcolnak egymással, amelyeknek nincsenek közös igazságaik. Az önmagunkról alkotott kép azonban – mint a fenti Marx-idézetek állítják – nem biztos, hogy igaz. Ha a tudomány a felépítmény és így az ideológia része, akkor része lehet a hamis tudatnak is. Az erről folyó vita néhány mozzanatát látni fogjuk a következő alpontokban.

4.1.2 Az externalizmus-internalizmus vita

(Szegedi Péter)

Az idézett marxi felfogás egy változata az 1920-as években hivatalos ideológiává vált a Szovjetunióban. Ez azt jelentette, hogy hozzá előbb-utóbb a szovjet tudósoknak, tudománytörténészeknek is alkalmazkodniuk kellett. Ehhez nehezen találtak kiindulópontot, mert Marx és Engels nem foglalkoztak kifejezetten a tudomány általános problémáival, ennél jobban érdekelte őket a társadalom fejlődése és az ezért indított mozgalmak sorsa. Amikor mégis érintették a tudomány kérdéseit, akkor azok a gondolatok kéziratban maradtak, és csak az 1930-as években adták ki őket a Szovjetunióban. Ezért aztán arra a fél mondatra hivatkoztak, amelyet A tőkében találtak: „… minden vallástörténet is, amely ettől az anyagi bázistól elvonatkoztat – kritikátlan.” A „kritikátlan” Marx szájából szidalmat jelent, rossz elméletet. A mondat lényege azonban az – és ez teljes mértékben összeegyeztethető a fentebb vázoltakkal –, hogy a felépítményi elemeket – adott esetben a vallást, de ez nyilván vonatkoztatható a tudományra is – a gazdasági alapra kell visszavezetni. A szovjet tudománytörténészek, filozófusok tehát úgy gondolták, nekik ezt a visszavezetést kell megvalósítaniuk, ezt az elvet kell a konkrétabb esetekben alkalmazniuk.

Ennek a törekvésnek az első eredményeit nemzetközi szinten először 1931-ben a II. Nemzetközi Tudománytörténeti Kongresszuson[113] mutatták be Londonban. A szovjet küldöttséget Buharin, Lenin korábbi kedvenc ideológusa vezette, akit Sztálin hét évvel később kivégeztetett. A küldöttség nagyjából egységesen képviselte a fenti álláspontot, de a legnagyobb hatást Borisz Mihajlovics Hesszen (1893-1936) előadása gyakorolta a hallgatóságra. Fizikusként részt vett az 1920-as évek végén a Szovjetunióban kiéleződő vitában a relativitáselméletről és a kvantummechanikáról, itt azonban már a korábbitól részben eltérő álláspontot fejtett ki. A konferencián természetes módon jelenlévő nagy számú angol tudós számára már az előadás címe is provokatív lehetett: A newtoni Principia társadalmi és gazdasági gyökerei[114]. Angliában egy külföldi beszél Newtonról? Gazdasági gyökerekről a fizikai és a tudomány legnagyszerűbb elméleti műve esetében? Hesszen az előadás elején megismertette a közönséget a marxi társadalom- és történelemfelfogás lényegével (l. az előző pontban). Utána pedig vázolta a gazdaság, a technika és a fizika összefüggéseit Newton korában. Konkrétan beszélt az ipar és a hadiipar kapcsolatáról a mechanikával, a hidrodinamikával stb. Nem volt azonban a szélsőséges gazdasági materializmus híve, tehát nyitva hagyta az ajtót más típusú hatások előtt is, amelyek a tudományt érinthették:

„Azonban tárgyunkat túlságosan leegyszerűsítenénk, sőt vulgarizálnánk, ha most elkezdenénk minden problémát felidézni, amelyet egyik vagy másik fizikus tanulmányozott; és minden gazdasági vagy technikai problémát, amelyet megoldott. A történelem materialista felfogása szerint a történelmi fejlődésben a meghatározó tényező a valóságos élet termelése és újratermelése. Ez nem jelenti azt, hogy a gazdasági tényező az egyedüli meghatározó tényező. A gazdasági helyzet az alap, de az elméletek fejlődését és egy tudós egyéni munkáját különböző felépítményi elemek befolyásolják: mint az osztályharc politikai formái és eredményei; ezeknek a harcoknak a tükröződése a résztvevők tudatában; politikai, jogi, filozófiai elméletek; vallásos hitek és azok dogmatikus rendszerekké fejlődése.”

A fényképen Borisz Mihajlovics Hesszen portréja látható.

Borisz Mihajlovics Hesszen.

Hesszen előadásának hatására a tudománytörténészek két táborra szakadtak. Az egyik tábor maradt annál a hagyományos felfogásnál, hogy a tudomány fejlődése kizárólag belső logikájának következménye. Őket nevezték internalistáknak. A velük szembenálló externalisták szerint a tudomány fejlődését külső – társadalmi – tényezők befolyásolják. Fejezetünk céljának megfelelően nyilván csak ez utóbbiakkal foglalkozunk, pontosabban megemlítünk néhányat. Elsőként a röntgenkrisztallográfus John D. Bernalt (1901-1971), aki szakértelmét a molekuláris biológiában is felhasználta. Nevéhez fűződik az élet keletkezésére vonatkozó agyagásvány-elmélet, de egy időben vezette a Béke Világtanácsot is. Tudomány és társadalom[115]c. művében a marxizmust próbálja közelebb hozni a tudomány művelőihez, érdeklődőihez. Igazán nagy – és láthatólag lehetetlen – vállalkozása azonban a Tudomány és történelem[116] (1954) c. műve, amelyben az egész tudománytörténetet megpróbálja visszavezetni a gazdaság, és leginkább az ipar történetére, bár világos számára, hogy a feladat nem egyszerű és más tényezők is jelen vannak:

„Vizsgálódásaim során igyekeztem annyi lényeges tényezőt figyelembe venni, amennyit csak tudtam. Arra törekedtem, hogy meghatározzam és leírjam minden egyes periódus technikai lehetőségeit és korlátait, valamint az elért eredmények kivívására és megszilárdítására hajtó gazdasági ösztönzés fokát. Az új eredményeket azonban nem személytelen erők, hanem eleven emberek érték el. Életüket és életkörülményeiket, motívumaikat, a kor politikai mozgalmaival való kapcsolataikat tekintetbe kellett venni. Munkájuk és írásaik alapján fel kellett becsülni, hogy mennyire ösztönözték, ill. gátolták őket a régi hagyományokból vagy saját koruk aktív vitáiból merített eszmék. Képtelenség volna azt várni, hogy valami egyszerű magyarázatot találhatunk a tudományfejlődés döntő fázisainak alakulására. De ha csupán annyit érünk el, hogy napvilágra hozzuk a társadalmi, technikai és tudományos tényezők összefüggéseit, már ez is utat nyithat a további vizsgálódások számára és lehetővé teheti a mélyebb megértést, bár nyilván nem a teljes magyarázat megfogalmazását.”

Az angol tudós leggyakrabban idézett mondata azonban a következő:

„Az egyedi tudományos kutatónak mindenkor szorosan együtt kellett működnie három embercsoporttal, gazdáival, kollégáival és közönségével.”

Ezt minden későbbi szociológiai megközelítés figyelembe veszi.

Megemlítjük a csoportból V. Gordon Childe (1892-1957) ausztrál őstörténészt, akinek nevéhez olyan általánosan használt fogalmak fűződnek – neolit (újkőkorszaki) forradalom, bronzkorszak –, amelyek láthatólag magukon viselik a marxi koncepciót. Ebben a szemléletben íródott könyvei – pl. A civilizáció bölcsője[117] – nemcsak a tudományos körökben váltak híressé, hanem sokszor a laikusok is olvasták őket. Szintén az externalisták közé tartozott John B. S. Haldane (1892-1964) a populációgenetika atyja, fejlődésbiológus, aki elméletet alkotott az élet nem oxigénes környezetben való keletkezéséről.

Végül megemlítjük Joseph Needham (1900-1995) biokémikust, aki eredetileg embriológiával foglalkozott, bár a tudomány története már akkor is érdekelte, hiszen Kémiai embriológia c. háromkötetes könyvét az ókori Egyiptom embriológiájával indítja. Az 1930-as évek végén azonban kínai hallgatókat kap, akik közül az egyik hölgy – első felesége halála után feleségül is veszi – megtanítja kínaiul, és elkezd érdeklődni a kínai tudomány története iránt. A fő kérdés, amire választ szeretne kapni, hogy miért maradt le a kínai tudomány az európai mögött. Tanulmányainak, expedícióinak eredménye a Tudomány és civilizáció Kínában[118] c. sokkötetes munka, amelynek kiadását még halála után is folytatták. Az externalista brit tudós kutatásai nyomán ismertük meg a lőpor, a nyomtatás vagy a mágneses iránytű kínai felfedezését.

4.1.3 A tudományszociológia

(Szegedi Péter)

Hesszennek természetesen nemcsak hívei voltak, hanem bírálói is. Az internalista ellenfelek olyasféle érveket hangoztattak, hogy a tudomány a tudósok személyes érdeklődései alapján fejlődik, vagy hogy a tudomány és a technika már rég szétvált stb. Ezek mellett a nem túl erős érvek mellett azonban volt olyan bíráló is, aki alapos elemzésnek vetette alá a Hesszen-féle állításokat. Az eredmény bizonyos szempontból azonban meg is erősítette a szovjet tudós által képviselt irányvonalat.

Ezt a komolyabb elemzést Robert K. Merton (1910-2003) amerikai szociológus végezte el. Munkássága a szociológiában általában is nagy jelentőségű (pl. ő alkotta meg az önbeteljesítő jóslat fogalmát), de mi most kizárólag a tudományszociológia atyjaként tekintünk rá. Azért annyit megemlítünk általános szociológiai elveiről, hogy erősen hangsúlyozta a középszintű elméletek fontosságát a szociológiában. Ez azt jelenti, hogy szerinte világosan definiált társadalmi jelenségekről, nem pedig a társadalom egészéről kell beszélni. Ezeket a középszintű elméleteket empirikus adatoknak kell alátámasztaniuk, illetve empirikusan ellenőrizhetőeknek kell lenniük. Így aztán világos, hogy miért nem tetszett neki Hesszen előadása és talán az egész marxista megközelítés, az ugyanis mindig a társadalom egészét, totalitását emlegeti.

A fényképen Robert K. Merton portréja látható.

Robert K. Merton.

Merton tehát nekilátott, hogy empirikus adatokat találjon newtoni Principia keletkezésének környékén. Eközben szembekerül az internalistákkal is, hiszen világosan leszögezi, hogy nem a tudósok személyes érdeklődése számít a tudomány fejlődése szempontjából, hanem a tudományos intézmények. Ahogy ugyanis a társadalomban, úgy a tudományban is vannak intézmények, struktúrák, szervezetek. Megjegyezzük, hogy a szociológiai irodalomban intézményen nem csak valamilyen épülettel azonosítható dolgot értenek, mint mondjuk egy egyetemet – de azt is –, hanem inkább egy állandósult emberi kapcsolatrendszert, vagy működési módot. Így tehát a tudományos akadémiákon kívül ennek számít mondjuk a család intézménye, vagy egy egyház is.

Merton a doktori disszertációjában[119] Hesszen állításai nyomán megvizsgálja a kereskedelmi és katonai hajózás fejlődését a XVII. századi Angliában. Adatokat szerez be ennek mennyiségi viszonyairól (darabszám, méret, bruttóregisztertonna stb.), amiből kiderül, hogy valóban óriási növekedésről van szó. Beszámol a navigációs stb. igényekről, amelyek megkívánják a csillagászati helymeghatározás és az időmérés tudományos fejlesztését, valamint az árapály jelenség részletes feltárását. A hajózás után utánanéz az ipar (bányászat, textilipar stb.) fejlődésének is, ahol szintén kiderül, hogy a szivattyú, gépek fejlesztéséhez szükség volt a dinamikára, hidrodinamikára és más tudományos területek haladására. Minthogy alapvetőnek tekinti az intézményeket, statisztikát készít egy adott időszakban a Royal Societyben elhangzott előadásokról:

 

szám

%

tiszta tudomány

333

41,3

társadalmi-gazdasági igények

473

58,7

tengeri közlekedés

129

16,0

bányászat

166

20,6

haditechnika

87

10,8

textilipar

26

3,2

egyéb technika és gazdaság

65

8,1

összesen

806

100,0

Láthatjuk, hogy többségében vannak a ma praktikusnak tekintett témák. Merton szerint ezzel a laikusok is tisztában vannak, mert pl. sikerül begyűjtenie egy dalt, amelyet a dokkokban énekeltek a Társaságról:

„A Kollégium világot mér

És lehetetlent nem ismér,

A hajózás már csak öröm

Bármely hosszúsági körön:

És minden matróz könnyen tartja

Az irányt, menvén bármely partra.”

A másik intézmény, amit Merton megvizsgál, és arra a következtetésre jut, hogy hatással volt a tudomány fejlődésére az adott időszakban, az a puritanizmus volt. Cikkének címe: Puritanizmus, pietizmus és tudomány (1936). A puritanizmus az anglikán egyházon belüli – tehát protestáns – mozgalom volt, amely az egyház erkölcsi (és anyagi) megtisztításáért küzdött, német változata a pietizmus. Merton alapvető tétele az, hogy a puritán vallás erkölcsi alapjai és a tudomány céljai egybecsengenek. A szóban forgó erkölcsi kívánalmak: Isten dicsőségének hirdetése; a közjó szolgálata; rendszeres, módszeres, szorgalmas munka; a tétlenség kerülése (a bűnös gondolatok stb. ellen). Ehhez Merton idézetei a kor tudósaitól: F. Bacon: a tudományos tevékenység célja „a Teremtő dicsősége és az emberi sors könnyítése”; R. Boyle: a tudomány „a Természetet Isten nagyobb dicsőségére és az Emberiség Javára tanulmányozza”; J. Ray: „ha a természet az Ő hatalmának kinyilvánítása, akkor a természetben semmi sem lehet túl alantas a tanulmányozáshoz”. Az amerikai szociológus annak is utánanézett, hogy a Royal Society elődjének a Láthatatlan Kollégiumnak majdnem minden tagja bizonyíthatóan puritán volt. A továbbiakban XIX. századi német statisztikákat közöl annak bizonyítására, hogy a protestánsok (és pietisták) annál inkább felülreprezentáltak az oktatásban, minél magasabb szintre megyünk. Ennek okát a protestáns és katolikus karriertípusok különbségeiben látja (pl. a katolikus családban a legnagyobb karrier, ha valaki közreműködhet Isten és az ember közötti kapcsolatban, vagyis papnak akarják adni a fiukat; a protestantizmusban ez a funkció másképp működik, viszont érvényesül a Ray idézet tartalma – természetesen mindez csak statisztikailag lehet igaz).

Valamennyire ezen a vonalon haladva – természetesen a vallási elem kihagyásával – jut el A tudomány normatív szerkezete (1942) c. cikkében az intézményszerveződés számára megadott etikai normákhoz. Ez a híres CUDOS, ami az egyes normák angol kezdőbetűiből alkotott betűszó. Az első a kommunizmus (C): a tudományos felfedezések mindenki tulajdonát képezik – a tudósok feladják szellemi tulajdonjogukat, hogy a cserével elismerést vívjanak ki. A második az egyetemesség (U): az igazságra törekvést egyetemes és személytelen kritériumok alapján értékelik, tekintet nélkül a faji, osztály, nemi, vallási vagy nemzeti alapokra. A harmadik az érdek nélküliség (D): a tudósokat akkor jutalmazzák, ha látszólag önzetlen módon cselekszenek. Az utolsó pedig a szervezett szkepticizmus (OS): minden gondolatot szigorú és alapos közösségi ellenőrzésnek kell alávetni. Nyilvánvalóan ezek a követelmények csak ideális esetben teljesülnek, vagyis soha. Az hogy mikor, milyen mértékben és miért, az a szociológiai vizsgálatok legérdekesebb tárgya lehet.

4.1.4 A tudásszociológia

(Szegedi Péter)

Mint láttuk, Merton – Hesszen nyomán – olyasmiket állít, hogy a tudomány azért foglalkozik bizonyos kérdésekkel, mert azok megválaszolására társadalmi igény van, akár a gazdasági, akár valamilyen másféle szférából. Ez tehát az intézményeken keresztül befolyásolhatja például a tudomány haladási irányát, a haladás sebességét. Nem állít azonban olyasmit, hogy ezek a külső hatások beavatkoznának magukba a tudományos ismeretekbe, a tudásba is. Nagyjából ugyanabban az időszakban, mint amikor Merton fellép, megjelenik ez a lehetőség is. A szociológusoknak ez a tábora tehát azt állítja, hogy a külső, társadalmi hatások képesek azt is megszabni, hogy mit gondoljanak a tudósok, milyenek legyenek a tudományos elméletek, mit higgyünk igaznak, tudásnak. A két kutatási irányzatot nevükben is megpróbáljuk megkülönböztetni, bár ez nem általánosan elfogadott az irodalomban. Az elsőt tudományszociológiának hívtuk, a most ismertetendőt pedig tudásszociológiának fogjuk nevezni. Az utóbbi iskola alapítója a magyar származású Mannheim Károly (Karl Mannheim).

4.1.4.1 Mannheim Károly

Mannheim (1893-1947) munkásságából a probléma érzékeltetésére mindössze egyetlen könyvének egyetlen fejezetét emeljük ki. Az 1929-ben kiadott német nyelvű (ekkor már egy évtizede Németországban él) Ideológia és utópia[120] című könyvéről van szó, amely a rendszerváltás előtt csak zárt kiadványban jelenhetett meg magyarul, amelyben valószínűleg az ismertetendő fejezet is szerepet játszott. A címben szereplő ideológia szó, egyébként ugyanaz, mint amiről a marxi társadalom-felfogás kapcsán szót ejtettünk, a szerző tehát – többek között – a hamis tudat problémáját gondolja tovább. Ez valamennyire igaz „A megismerés maga is politikailag és társadalmilag meghatározott” c. fejezetre, amely a tudomány pártosságáról szól.

A fényképen Mannheim Károly portréja látható.

Mannheim Károly.

A fejezetben Mannheim egy példán mutatja be, hogy vélekedéseink pártállásunktól is függhetnek. Az elemzett példa az elmélet és gyakorlat viszonya, vagyis az, hogy a különböző pártoknak mi a felfogása erről a viszonyról. A korabeli – de nagyjából ma is, nálunk is meglévő – nagy pártok ideológiai közül ötöt vesz sorra. Az első a bürokratikus konzervativizmus. Ez az államapparátus és környékének világa, ahol mindent közigazgatási szempontból néznek, csak a jog és a rendeletek léteznek, mégpedig a gyakorlati végrehajtás szintjén. E szerint a felfogás szerint tulajdonképpen nincs is elmélet, rendeletek valahonnan jönnek, végre kell hajtani őket. A második a konzervatív historizmus (ma inkább nemzeti konzervativizmusnak nevezik). E felfogás szerint a történelem irracionális (a ráció előtti vagy feletti értelemben) erők működésének következménye, amelyben nagy szerepet játszanak a hagyományok, az örökölt ösztönök, valamiféle mély lelki erők vagy a „népszellem”. Az elméletet tehát nem mi állítottuk elő, hanem felsőbb hatalmak és/vagy elődeink, és ehhez alkalmazkodunk a gyakorlatunkkal. A harmadik féle, a liberális-demokratikus polgári gondolkodásban az elmélet és a gyakorlat, a célok és az alkalmazások, az intellektuális és érzelmi szférák teljesen elválnak egymástól. Van az abszolút tiszta, doktriner liberalizmus és a piszkos valóság, amiről jobb tudomást sem venni. A negyedik a szocialista-kommunista koncepció, amelyben az elmélet a valóság függvénye és egy adott cselekvésre késztet. A cselekvés megváltoztatja a valóságot vagy sikertelenség esetén a korábbi elmélet újraértékelését váltja ki. A marxi elmélet szerint a forradalom a legfejlettebb kapitalizmusokban törhet ki és világforradalommá válik. Minthogy ez nem így történt, Lenin megváltoztatta az elméletet, amit aztán Sztálin tovább változtatott. Végül a fasiszta pártok aktivisták és irracionalisták (most abban az értelemben, hogy kívül helyezik magukat a történelmen). Az elmélet helyett csak a vezér van (esetleg az élcsapat, a felsőbbrendű ember) és az ő intuíciója. Eziránt feltétlen engedelmességgel tartozunk.

Látjuk tehát, hogy egy igen lényeges kérdésben, amely a természettudományokban is felmerül, a pártálláspontok egészen eltérőek lehetnek. Hogy ezek a nézetek meghatározzák a társadalom- és történelemfelfogást, vagyis magukat a társadalom- és történettudományokat, az eléggé hihető. A kérdés az, hogy ez a pártosság érvényesül-e a természettudományokban is. Ebben a vélemények eléggé megoszlanak, de Mannheim követőinek egy része igennel válaszol a kérdésre. Az 1970-es évektől – amikor a tetszhalott állapotból a tudásszociológia feltámadt – készültek ezzel kapcsolatos esettanulmányok is.

4.1.4.2 Herbert Marcuse

A tudásszociológia kezdetei a Merton-féle középszintű elméletektől visszalépnek az átfogó társadalomelmélethez. Ezt a hagyományt folytatja a német Marcuse (1898-1979) is, aki a társadalmi összfolyamatot vizsgálja. Abban is hasonlít Mannheimhez, hogy korának több divatos elméletét próbálja meg integrálni. Legjelentősebb műve, Az egydimenziós ember[121] (1964) nem elsősorban a tudományról szól, hanem a fogyasztói társadalomról, annak éles és átfogó kritikáját nyújtva. A könyv – bár ezt Marcuse fájlalta – az 1968-as diákmozgalmak fő ideológiai alapjait adta meg azzal, hogy a társadalom megváltoztatásának képességét a még nem szocializálódott rétegeknek, így a diákságnak tulajdonította. Bennünket most azonban csak a könyv középső része, „Az egydimenziós gondolkodás” érdekel, amely érinti a tudomány problémáit is. Marcuse azzal kezdi, amire a paradigmákkal kapcsolatban más szempontból már kitértünk: a modern tudományt a funkcionális „hogyan?” kérdés érdekli, nem a metafizikai „mi?”. Ennek következtében a valósághoz mint eszközök (hipotetikus) rendszeréhez közelít. Így a tudomány valójában a technika jegyében fejlődik. Ez a technika ráadásul a német szociológus szerint – hiába tartják semlegesnek, valójában – politikai jellegű, mert a természet átalakítása az ember szükségszerű átalakítását vonja maga után. A technikához (és a politikához) kötődés miatt a tiszta tudományos gondolkodás (a maga belső igazságaival) és a tudomány felhasználása a társadalmi valóságban nem választható széjjel. Ugyanezért a tudomány csak gyakorlati, nem pedig abszolút bizonyosságot teremt.

A fényképen Herbert Marcuse portréja látható.

Herbert Marcuse.

A hatékonyság növekszik, a természet – és ezáltal az ember – átalakításának határa csak az anyag még le nem győzött ellenállása. A természet feletti egyre hatékonyabb uralomhoz vezető tudományos módszer szolgáltatta a fogalmakat és eszközöket az embernek ember feletti egyre hatékonyabb uralmához is. Az emberi szabadság-nélküliség (eldologiasodás, elidegenedés) mint az életet kényelmesebbé és a munkát termelékenyebbé tevő technikai apparátusnak való alávetettség jelenik meg, nem politikaiként, vagyis úgy tűnik, mintha technikai kényszerek között élnénk, holott ezek Marcuse szerint politikai kényszerek. A tudomány így stabilizáló, statikus, konzervatív funkciót tölt be a társadalomban. Ez fordítva is fennáll, ha a társadalom megváltozna, akkor az a tudományt is megváltoztatná. Egy szó szerinti idézet, amelyben évtizedekre előre lát egy fontos tendenciát: „A világ egyre inkább a totális adminisztrálás nyersanyagává válik, amely még adminisztrálóit is elnyeli.” Végül Marcuse véleményét abban lehet összefoglalni, vagyis az összes eddig említett tény hátterét megvilágítani, hogy szerinte a tudomány éppen úgy alá van vetve a tőkének, a fogyasztói társadalom működésének, mint a társadalom bármely más alrendszere. Itt most visszaemlékezhetünk Bernal egy mondattöredékére: a tudósnak együtt kell működnie a gazdáival.

4.1.5 A makro- és mikroszociológia határán

(Szegedi Péter)

A legutóbb említett elméletek makroszociológiai jellegűek volta, a nagyléptékű társadalmi folyamatokból vontak le következtetéseket a tudományra vonatkozóan, de nem vizsgálták az alacsonyabb szintű eljárásokat, döntéseket, bennük a tudósok szerepét. Most olyan megközelítések felé haladunk, amelyek ezt a szintet is figyelembe veszik. Előtte azonban szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a posztpozitivista tudományfilozófiáról szóló fejezetben több olyan felvetést is ismertettünk, amely lehetőséget ad a külső tényezők bevonása számára. Ilyen volt a Quine-Duhem féle aluldetermináltsági tézis. Hiszen, ha egy adathalmazra esetleg többféle elmélet is illeszthető, akkor hogyan dől el, hogy melyiket fogjuk előnyben részesíteni. Belső tényezők híján milyen külső körülmények szabják meg a választást? Ugyanezt veti fel a tapasztalatok elmélet-terheltsége is. Ha előzetes koncepciókkal közeledünk a természethez, akkor honnan származnak ezek? Természetesen származhatnak korábbi tudományos tevékenységből is, de akár a külső környezet is meghatározhatja őket. Ha a tudós közösségeknek olyan nagy szerepük van a paradigma elfogadásában, pláne leváltásában, mint azt Kuhn állítja, akkor gondolnunk kell arra, hogy mint minden emberi közösségben, a tudósokéban is hatniuk kell valamilyen társadalmi tényezőknek. Két példát mutatunk meg, az egyiket hosszabban, a másikat egészen röviden, amelyekben ugyan nagy társadalmi folyamatokból indulnak ki a szerzők, de állításaik bizonyításához megpróbálnak az egyéni tudósok szintjéről hozni az érveket.

4.1.5.1 A kvantummechanikai akauzalitás eredete

Említettük, hogy a kvantummechanikai forradalommal kapcsolatos művében Kuhn egyáltalán nem használta ki a külső okokra hivatkozásnak azt a lehetőségét, amelyet a paradigmaváltások kapcsán ő maga biztosított. Megtette helyette egyik tanítványa, Paul Forman, aki korábban részt vett a Kuhn által vezetett „Sources for History of Quantum Physics” projectben. Hosszú tanulmányt jelentetett meg[122] a Weimari Köztársaság kulturális légkörének, az okságnak és a kvantumelméletnek az összefüggéseiről. Az eszmefuttatás konklúziója, hogy „az atomfizika tényleges problémái csak másodlagos szerepet játszottak ennek az akauzális meggyőződésnek a születésében, hogy a legfontosabb tényező a fizikusokra mint a német tudományos közösség tagjaira nehezedő szociális-intellektuális nyomás volt.”(110. o.)

A fényképen Paul Forman portréja látható.

Paul Forman.

E következtetéshez lényegében négy egymásra épülő tézisben jut el. Forman első állítása, hogy a Weimari Köztársaság szellemi légköre ellenséges volt a kauzalitással, a fizikával és a matematikával szemben. Az I. Világháborús vereség után terjedni kezdett az irracionalizmus, a miszticizmus, az életfilozófia, a holizmus (a biológiában a vitalizmus, a pszichológiában a gestaltizmus).

A német középosztály számára ez az állandó politikai, gazdasági, erkölcsi, intellektuális, kulturális és tudományos válság időszaka volt, és ezt így is élték át. A szerző által is idézett Lukács ehhez egyébként még hozzáteszi, hogy más okokból, de a munkásosztály egy részében is lábra kapott az irracionalizmus, amelynek rohamos terjedését az objektív társadalmi helyzet mellett a háború előtti életfilozófiai hagyományok is elősegítették. Forman szerint mindennek legjobb kifejezése Oswald Spengler: A Nyugat alkonya című műve. Ebben a kauzalitási elv nyugati, barokk jelenségként van ábrázolva. Spengler fizikához való viszonyát Lukács is Formanhoz hasonlóan értékeli: „Így az egész tudományos fizika a késői nyugati fausti kultúrának mítosza. Atom, fénysebesség, gravitáció éppúgy a fausti ember mitikus kategóriái, mint ahogy a viharszellemek, a mezei démonok a mágikus korszak kategóriái voltak.”[123]

Forman második állítása, hogy a német fizikusok és matematikusok alkalmazkodtak a Weimari Köztársaság szellemi légköréhez. Elsősorban Wien népszerűsítő előadásain keresztül próbálja bizonyítani, hogy viszonylag rövid idő alatt a fizikusok a (machi) pozitivizmustól az életfilozófiához fordultak. Szerinte az alkalmazkodáshoz tartozik a fizikusoknak az a rengeteg írása illetve előadása is, amelyben tudományuk válságára hivatkoznak, hiszen ebben szintén csupán az általános társadalmi divatnak engednek.

Forman harmadik tézise, hogy a vázolt külső hatások következtében a fizikában létrejött egy okság-ellenes irányzat. Természetesen nem tagadja, hogy voltak olyan elméleti fizikusok, akik továbbra is kitartottak a kauzalitás mellett, így Planckot és Einsteint említi.

Ahogy a harmadik tézis tulajdonképpen az első kettő következménye, úgy a végső állítás is dedukálható az előzőekből: a kvantumelméleti kauzalitás tagadása is az említett külső okoknak köszönhető.

A cikk a következő másfél évtized folyamán „standard reference”-szé vált. Több mint 100-ra volt becsülhető hivatkozásainak száma a fizikai, tudománytörténeti, -szociológiai és általános jellegű folyóiratokban, könyvekben, a legváltozatosabb témákkal kapcsolatban. A hivatkozók mintegy ötöde általános értékelést is ad a műről. Ezek többsége rendkívül elismerően nyilatkozik a szerző teljesítményéről, néhányan pozitív példaként állítják szembe felfogását Kuhn: Black-Body Theory ... c. a kvantummechanika említett másik tulajdonságának, a kvantáltságnak a tudatosulását bemutató könyvével. Idézni fogunk további, főleg kritikai jellegű, hivatkozásokat, de ezek már viszonylag kisebb számban fordulnak elő. Az egyetlen tanulmány ismereteink szerint, amely akkor részletesen végigelemezte az amerikai tudománytörténész munkáját, John Hendryé.

Az első tézist a vita lényegében nem érintette, ami azt jelenti, hogy a tudomány- és szellemtörténészek nagyjából egyetértenek az ott felrajzolt képpel. Forman második tézisével már több probléma van. A tudósokra „nehezedő szociális-intellektuális nyomás” mértékével, és ennek megfelelően az alkalmazkodás mikéntjével kapcsolatban történészek és tudománytörténészek más álláspontra helyezkedtek. Hendry szerint „A matematikát és a fizikát valóban sok támadás érte kívülről, de ezek minden esetben inkább az értékekre irányultak, mint a tartalmakra. ... A környezet erői nem annyira támadták a fizikusokat és matematikusokat, mint inkább bizonyos mértékig izolálták őket.”[124]

Forman harmadik tézisével kapcsolatban azt, hogy ebben az időben létezett a fizikában egy okság-ellenes irányzat, nem vitatják. Egyáltalában nem értenek egyet azonban abban, hogy ez a Weimari Köztársaság irracionalista szellemi légköréből, Spengler filozófiájából következett. Steven Brush szerint például a dolog sokkal régebbi eredetű: „Anélkül, hogy kételkednék a sugárzás emissziója és abszorpciója, a hullám-részecske dualizmus és a Weimari Németország kulturális környezete által felvetett újabb problémák döntő fontosságában, hangsúlyozom azoknak a gondolkodási áramlatoknak a folytonosságát, amelyek Fourier-től Helmig, Maxwellig, Boltzmannig, Planckig, Bornig és Heisenbergig futnak”[125] . Az akauzalitást Brush fizikai szempontból a statisztikus módszerre, azt pedig az irreverzibilitás problémájára vezeti vissza: „Forman beszámolójához azt a megjegyzést tenném, hogy az irreverzibilitás jól ismert statisztikus interpretációja sugallt egy védhető pozíciót minden fizikusnak, aki úgy érezte, hogy el kell távolodnia az abszolút kauzalitástól. És ténylegesen pontosan ez volt a javaslata számos Forman által tárgyalt tudósnak, Franz Exnernek, Walther Nernstnek és Erwin Schrödingernek. Talán mindegyik törvény statisztikai, különösen a termodinamika első törvénye (az energiamegmaradás).” (628. o.) A filozófiai alapokat tekintve is más a véleménye, mint Formannak: „A determinizmusról az indeterminizmusra való átmenet világosan a pozitivista-pragmatista-operacionalista-instrumentalista-fenomenalista hozzáállással függ össze, amit sok fizikus elfogadott a XX. század elején, részben Ernst Mach és a XIX. századi mechanicizmus más kritikusainak hatására, részben az atomfizika új eredményeinek bármilyen konzisztens elméleti sémába való beillesztése nehézségeinek eredményeként.” (627. o.)

Brushhoz hasonlóan nyilatkozik Paul Hanle is, aki a fizikus Exner és Schrödinger indeterminizmusát vizsgálta részletesen. Kimutatja Exner 1888-as pozitivizmusát és annak a machi nézetekhez való hasonlóságát. Furcsa volna, ha Exner például 1908-ban megnyilvánuló anti-kauzális állásfoglalását a weimari kultúra hatásának tulajdonítanánk. Ezek eredete szerinte is a statisztikus mechanikában keresendő.[126]

Ami most már a szorosan vett kvantummechanikai akauzalitás eredetét - tehát Forman negyedik tételét illeti, H. Radder azzal érvel, hogy az amerikai tudománytörténész által döntő fontosságúként megjelölt Bohr-Kramers-Slater munka egyik szerzője, a holland Kramers hosszú ideig Koppenhágában élt, és bár ismerte Spenglert, „romantikus” felfogása már a weimari korszak előtt kialakult[127] , és inkább vallásos egzisztencializmusként jellemezhető (Hendry szerint Karl Barth egzisztencialista teológus hatására). Ezzel együtt azonban, mint Radder bizonyítja, Bohrhoz hasonlóan nála is jelent voltak a machi jellegű pozitivizmus elemei. Anti-kauzalizmusa ezekből a forrásokból táplálkozott.

Lényegében Hendry és Radder is egyetért abban, hogy a cikkbeli akauzalizmust a szerzők és azok, akiknek közük volt a témához (így a számunkra a későbbiek szempontjából legfontosabb Heisenberg is) pozitivista módon értelmezték.

Mint láttuk az első Forman-tézissel kapcsolatban az irodalomnak és így nekünk sincs ellenvetésünk. Kezdjük tehát a másodikkal, a német fizikusok és matematikusok behódolásával a Weimari Köztársaság velük szemben ellenséges szellemi légkörének. Ennek bizonyítására Forman nagyon demonstratív idézeteket hoz fel a fizikusoknak főleg népszerűsítő előadásaiból, egyéb megnyilatkozásaikból. Van azonban két dolog, ami Forman számára eléggé nyilvánvalónak tűnhet (mert nem sok energiát pazarol rájuk), valójában azonban nem az. E két tényező nemcsak az adott konkrét esetben fontos, hanem általában is érdekes a tudományszociológia szempontjából.

Az első a tudós közösség „közösség” vagy még inkább „homogén közösség” jellege. A történész Laqueur Weimarral kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy az esetleges politikai-ideológiai hatások nagyon különbözően érintették az egyes fizikusokat. Planck és Einstein írásai Forman szerint sem illettek a korszellemhez, de Laqueur ide sorolja Heisenberget is. Ráadásul kimutatja, hogy a fizikusok politikai illetve világnézeti alapon történő csoportosítása nem ugyanarra az eredményre vezet. „Einstein az indeterminizmussal való szembenállásában a másik oldalon találta magát mint régi barátai Born és Weyl, míg ebben a témában Lénárd és Stark, az Einstein-ellenes antiszemita csoport fő szószólói, ugyanabban a táborban voltak.”[128] Helge Kragh írása is azt sugallja, hogy egy a Formanénál jóval árnyaltabb képet kell kialakítanunk a fizikus társadalom vallási, politikai és filozófiai csoportosításának kölcsönös áthatásairól.[129] Vagyis a szociális környezet hatását bonyolítja, hogy az adott esetben például a fizikusok (értelmiségiek lévén) származásuk, neveltetésük, politikai és ideológiai nézeteik, és hozzátehetjük, hogy fizikusi munkásságuk tekintetében egyáltalán nem képeznek homogén csoportot, és ennek megfelelően a külső hatások befogadásában és reakcióikban elég nagy különbségeket mutathatnak.

Laqueur egyébként azt is írja, hogy létezett német irodalom, német színház, német iskola, „de csak egy őrült vagy egy fanatikus beszélhetne német matematikáról vagy német fizikáról. ... Nem volt expresszionizmus vagy Neue Sachlichkeit, nem volt társadalmi tiltakozás vagy revansizmus a tudományos kutatásban; csak jó tudomány és rossz tudomány volt, fontos áttörések és vakvágányok.” (217. o.) Még megjegyzi, hogy „Néhány fizikust érdekelt a filozófia, de ők sem fordultak vezetésért vagy inspirációért saját területükön kívülre” (219. o.). Véleményünk szerint azonban Forman kritikájában idáig elmenni hogy mindenféle külső hatás létezését tagadjuk már nem lehet, ezt már a tények sem támasztják alá. A továbbiakban majd megpróbáljuk elemezni konkrét esetünkben ezeket a hatásokat, de bár valóban furcsán hangzik a „német fizika” kifejezés, Laqueurrel szemben idéznünk kell az egyik legilletékesebb véleményét, Heisenbergét: „Időről időre emberi, filozófiai, politikai kérdések bukkannak fel, és a szerző szeretné megmutatni, hogy a tudomány teljességgel elválaszthatatlan az általánosabb problémáktól.”[130]

Ha elfogadjuk egy ilyen kapcsolat létét, akkor fennmarad a második kérdés, amellyel kapcsolatban Hendry véleményét már idéztük, nevezetesen, hogy a szellemi környezet hatása csak a stílusra vonatkozik, vagy pedig a tudomány tartalmát is meghatározza, ahogyan azt Forman állítja. Ennek kimutatása egyáltalán nem könnyű és a kritikusok szerint Formannak nem is nagyon sikerült. A konkrét esetben később ki fogjuk fejteni véleményünket, de világos, hogy itt és bármely más tudománytörténeti esetben is ez a legnehezebb kérdés, mivel ehhez nem elegendő bizonyos (népszerűsítő) írásokat elemezni, hanem a tudományos fejlődés irányainak vizsgálatára van szükség.

A környezet által a fizikára rákényszerített eszmerendszer egyik legfontosabb eleme Forman szerint az indeterminizmus volt. Idéztük azonban ezzel kapcsolatosan Brush (és Henle) véleményét, akik szerint ez a felfogás már korábban is jelen volt a fizikában. Már Forman előtti elemzések is ezt állítják. Megemlíthetjük például a kiváló fizikatörténészt Max Jammert, aki a múlt század közepéig vezeti vissza az akauzalitás eredetét[131], onnan pedig Poincaréig jut el. A francia matematikus 1904-ben már úgy gondolja, hogy nagyszámú tény kezelése esetén a differenciálegyenletek esetleg már nem alkalmasak a probléma tárgyalására és ez teljesen új szempontokat vet fel a fizikai törvényekkel kapcsolatban. (Egyébként J. H. Jeans 1910-ben bebizonyítja, hogy nem lehet folytonos mozgás azaz differenciálegyenlet segítségével a Planck-törvényhez jutni.) Jammer szerint „Világos, hogy Poincaré kérdése, hogy vajon megfelelő eszközök e még a differenciálegyenletek a fizikai törvények matematikai megformulázására, csupán a kauzalitási elv érvényességét érintő kétségei kifejezésének matematikusi módja. Egy differenciálegyenlet felállítása nyilván egy folytonos változást vagy az események egy folytonos láncát előfeltételezi, ahogy az okság fogalmában ez benne van.” (171. o.) Poincaré nyomán C. G. Darwin 1919-ben már az elektron szabad akaratáról ír (egyelőre az asztalfióknak).

Ezek a szerzők tehát nagyjából egyetértenek abban, hogy a sok változó kezelésére irányuló módszerek hozták be a fizikába az indeterminizmust. A mi véleményünk szerint is e nézetrendszer fizikában való korábbi megjelenése kapcsán a statisztikus fizikát kell említenünk; az vezette be a tömegjelenségekre vett átlagokat, a valószínűségszámítást, amelyek alkalmazásakor önként vagy kényszerből eltekintett az individuális folyamatok oksági leírásától. Így megteremtődött a lehetőség arra, hogy létrejöjjenek a megmaradási tételeket csak statisztikusan érvényesítő, vagy akár akauzális elméletek. E lehetőségek megvalósulásának magyarázatára azonban más tényezőket is be kell vonnunk a vizsgálatba.

Abban is egyetértünk Brush-sal, hogy az egyik ilyen további tényező a machi és ahhoz hasonló hatásokban keresendő. Ernst Mach esetében persze könnyen felmerülhet, hogy ismét csak egy a fizika önfejlődése során kialakuló gondolatrendszerről van szó, akárcsak a statisztikus tárgyalásmód esetén, hiszen Mach fizikus, sőt korának egyik legkitűnőbb kísérleti gázdinamikusa volt, de természetesen az is egy kézenfekvő kérdés, hogy milyen tényezők játszottak szerepet akár a statisztikus fizika, akár a machi filozófia kialakulásában. Ezeknek tárgyalása külön tanulmányokat igényelne, itt csak megjegyezzük, hogy a statisztikus fizikával kapcsolatosan a matematikai és fizikai fejlődés eredményei mellett akár az ipar igényeit is felsorolhatnánk, míg a machi felfogás gyökerei véleményünk szerint nem elsősorban a fizikában, hanem sokkal inkább a pszichológiában, a fiziológiában és a filozófiában erednek egy megfelelő politikai légkör hozzájárulásával, amely azonban nem azonos a weimarival[132] . Mach azután a maga szubjektivista alapján (amennyire ez a kifejezés pontos egy olyan filozófusnál, aki a hagyományos értelemben vett Én létezését sem ismeri el) elég természetes módon indeterminista. A mechanisztikus világkép kritikájaként jelentkező machizmus azonban még mindig csak egy lehetőség volt a fizikusok számára, amivel a döntő többségük az elmélet kiteljesedésének idején (a múlt század hetvenes éveiben) nem törődött. Mach befolyása századunk első évtizedében indult óriási növekedésnek. Ez pedig arra utal, hogy bizonyos mértékig igazat kell adnunk Formannak (és Kuhnnak) abban, hogy többek között a fizika belső ellentmondásaiból fakadó válságérzet készteti választásra a tudósokat a különböző addig felmerült, de esetleg még nem járt utak, lehetőségek között. Konkrétan az indeterminizmus korábban felvetődő gondolatai ahogyan ezt még részletezni fogjuk a kvantummechanika előkészítésének szakaszában öltenek igazán testet, válnak tudatosan felvállalt világnézetté. Még egyszer aláhúzzuk azonban, hogy fizikába való behatolásuk korábban kezdődött.

A fentiekhez amelyek kétségessé teszik, hogy az akauzalitás a Forman által leirt módon tört be a fizikába Hendryvel együtt még azt is hozzátehetjük, hogy az emlegetett „megtértek” közül (ahogy az lényegében a vitatott cikkből is tudható) a matematikus Weyl nézetei nem szorosan a tárgyalt problémához kapcsolódnak és forrásuk is sokkal inkább az intuícionizmus, mint a weimari légkör. Továbbá, hogy bár von Mises és Schottky valóban spengleri ill. egzisztencialista keretben utasítják el 1921-ben az okságot, de itt fontos „belső” tényezők is voltak, így például a hullám-részecske kettősség újra felvetése (M. de Broglie által).

A kvantummechanikai akauzalitás vizsgálatához mi is Bohr, Kramers és Slater cikkét[133] vesszük szemügyre, ugyanis a Heisenberg-féle mátrixmechanika közvetlen előzményei között itt jelenik meg először explicite az indeterminizmus lehetősége. Ennek a kvantumelmélet alapelveit tárgyaló részében leírják, hogy óriási nehézségek vannak annak az időintervallumnak a problémája körül, amelyben a sugárzás kibocsátása kapcsolatban van a végbemenő atomi átmenettel (megjegyezzük, hogy ezek miatt a nehézségek és részben a kialakuló interpretáció miatt a probléma azóta sem megoldott, sőt nem is tárgyalt). „Ténylegesen, a kvantumelmélet más jól ismert paradoxonaival együtt, az utóbbi nehézség megerősítette a különböző oldalakról kifejezett+ kétséget, hogy az anyag és a sugárzás közötti kölcsönhatás részletes interpretációja egyáltalán megadható-e olyan tér- és időbeli oksági leírás formájában, amilyet eddig használtak a természeti jelenségek interpretációjára.” (164. o.) Az idézetben (a + jelnél) O. W. Richardson egy 1916-ban második kiadásban megjelent könyvére (The Electron Theory of Matter, Cambridge University Press), továbbá Bohr egy 1923-as cikkére történik hivatkozás; utóbbi a bevezetés szerint a tanulmány közvetlen elődjének tekinthető. Hivatkozhattak volna azonban a már említett Darwinra is, aki bizonyos mértékben szintén előfutára volt a szerzőknek, és akivel Bohr levelezésben is állt[134]. Compton arról tudósit, hogy Darwin és Bohr már 1923-ban is megpróbálták rávenni őt a megmaradási törvények elvetésére[135], de egy el nem küldött levélből az is kiderül, hogy ez a tendencia Bohr gondolkodásában mintegy 4 évvel korábban is megjelent[136] .

E bevezetés után „Ami a kvantumelmélet lényeges vonását képező átmenetek végbemenetelét illeti, leteszünk minden kísérletezésről a távoli atomokban végbemenő átmenetek közötti kauzális kapcsolatokkal, és különösen az energia- és impulzus-megmaradási elvek közvetlen alkalmazásával, amely oly jellemző a klasszikus elméletekre. ... Az egymástól nagyobb távolságra levő atomok közötti kölcsönhatással kapcsolatban ... feltételezzük az egyes átmeneti folyamatok függetlenségét, ami éles ellentétben áll az energia- és impulzus-megmaradás klasszikus igényével. Így feltesszük, hogy egy indukált atomi átmenetet nem közvetlenül egy távoli atomban végbemenő átmenet okoz, amelyre a kezdeti és végső stacionárius állapot közötti energiakülönbség azonos. ... Ez a függetlenség nemcsak az energia-megmaradást redukálja statisztikus törvénnyé, hanem az impulzus-megmaradást is.” (165-167. o.) Ahogyan van der Waerden kiderítette[137] a cikk technikai alapötlete ugyan az amerikai Slatertől származott (aki a Harvardon végzett és doktorált 1923-ban, majd rövid időre Cambridge-be és Koppenhágába jött, de 1924-ben már elfoglalta állását ugyancsak a Harvardon), de az emisszió és abszorpció függetlensége Kramerstől, és a megmaradási törvények statisztikus jellege is Slater jobb meggyőződése ellenére került be az írásba, Bohr és Kramers javaslatára. A továbbiakban tehát figyelmünket rájuk kell fordítanunk.

Ami a dán Bohrt illeti, nem valószínű, hogy felfogását a weimari légkör határozta volna meg. Fenti nézeteit az váltotta ki, hogy erősen ragaszkodott az általa bevezetett korrespondenciaelvhez, és eléggé mereven elzárkózott a fénykvantum-hipotézistől[138]. Ha ugyanis azt tételezi fel, hogy a kibocsátott és az elnyelt sugárzás között oksági kapcsolat van, és ezzel együtt szigorúan érvényesül az energia- és impulzus-megmaradás, akkor a kibocsátás és elnyelés diszkrét volta miatt közvetlenül adódik a sugárzás kvantumos (részecske) természete, amit viszont összeegyeztethetetlennek tartott a hullámtermészettel. Emiatt akár hajlandó volt elvetni az okság elvét és a megmaradási törvények szigorú érvényesülését is. Ezt a választást nyilván megkönnyítette számára a már említett elődök úttaposásán kívül világnézeti-filozófiai alapállása is. Ennek kialakulásában azonban megint csak nem a spengleri egzisztencializmus játszott lényeges szerepet, hanem mint későbbi gondolatain pontosan kimutatható, különböző közvetítésekkel illetve közvetlenül a kierkegaardi filozófia bizonyos elemei[139], és valószínűleg Hevesy György révén a machi pozitivizmus. Emlékeztetünk rá, hogy a cikk másik szempontunkból érdekes szerzőjével kapcsolatban Forman kritikusai szintén a (vallásos) egzisztencializmus és a machi pozitivizmus hatására utaltak a weimari légkör helyett.

A cikk utóéletének külön érdekessége, hogy a kauzalitással és a megmaradási törvényekkel kapcsolatos állításait kísérletileg cáfolták (W. Bothe és H. Geiger illetve A. H. Compton és A. W. Simon), az akauzalizmus mégis tovább élt, habár egy rövid ideig csupán rejtett áramlatok formájában[140], ugyanis Kramers következő fontos diszperzióelméleti cikke csak Slater ötletét használja fel, a statisztikus feltevéseket nem. Ez az írás viszont teljesít egy fontos pozitivista követelményt, nevezetesen az atomi átmeneteknek csak mérhető mennyiségei (spektrumvonalak frekvenciái és intenzitásai) szerepelnek benne[141]. Kramers aztán együtt dolgozik Heisenberggel, és így ez a hagyomány kerül be Heisenbergnek a mátrixmechanikát megalapozó cikkébe.

Egy másik pozitivista hatás, amely Heisenberget érte, Paulin keresztül jött. Paulira ifjúkorában rendkívüli benyomást gyakoroltak keresztapjának, Ernst Machnak a nézetei. Már 1919-ben az a véleménye, hogy csak elvileg megfigyelhető mennyiségeket szabad bevezetni a fizikába, később konkrétan is tiltakozik az elektronpálya fogalma ellen.[142] Véleménye erősen hatott hallgatótársa, barátja, később kollégája, Heisenberg álláspontjára. Mindkettőjük machista meggyőződésének egyik alapja volt, hogy ez a módszer egyszer már nagyon eredményesnek bizonyult szemükben Einstein speciális relativitáselméletének kidolgozásakor. Heisenberg első mátrixmechanikai cikkébe a pozitivizmusnak ez az oldala került be explicite: „Ismeretes, hogy a formális szabályokkal szemben, melyeket általában a kvantumelméletben megfigyelhető mennyiségek (pl. a hidrogénatom energiája) kiszámítására használnak, az a súlyos kifogás emelhető, hogy e számítási szabályok lényeges alkotóelemként olyan mennyiségek között fennálló összefüggéseket tartalmaznak, amelyek úgy látszik elvileg megfigyelhetetlenek (mint pl. az elektron helye, keringési ideje), hogy tehát ezeknek a szabályoknak nincs szemléletes fizikai alapjuk, hacsak nem akarunk még mindig ragaszkodni a reményhez, hogy a mondott, mindeddig megfigyelhetetlen mennyiségeket később talán kísérletileg hozzáférhetővé lehet tenni ... A dolgok ilyen állása mellett tanácsosabbnak látszik reményünket az eddig meg nem figyelt mennyiségek (így az elektron helye, keringési ideje) megfigyelésére teljesen feladni, ... és kísérletet tenni egy a klasszikus mechanikával analóg kvantumelméleti mechanika kiépítésére, melyben csak megfigyelhető mennyiségek közötti összefüggések fordulnak elő.”[143] Born visszaemlékezései szerint éppen ez a filozófiai elv oldotta meg a problémákat[144]. Egyébként itt az indeterminizmus amely persze szintén jellemző a machizmusra egyelőre nem kapott hangsúlyt. Erre csak később, az értelmezési problémák tárgyalásakor és a határozatlansági relációk felfedezésekor került ismét sor.

1926-ban megjelentek Schrödinger cikkei, amelyekben de Broglie nyomán nemcsak egy teljesen más matematikai apparátust mutat be a kvantumelméleti problémák kezelésére, hanem az értelmezést és a világnézeti előfeltevéseket illetően is eltér a Bohr-Heisenberg felfogástól. Max Bornt aki a mátrixmechanika egyik kidolgozója volt megragadja a Schrödinger-féle kép is, és megpróbálja azt is hasznosítani munkájában. Az értelmezést illetően is valami köztes pozíciót kíván elfoglalni: „A kvantummechanika ... kiindulópontját az a gondolat képezte, hogy a folyamatok egzakt téridőbeli leírása egyáltalán nem lehetséges; így beéri megfigyelhető mennyiségekre vonatkozó összefüggések felállításával ... Schrödinger ezzel szemben úgy látszik a hullámoknak ... realitást tulajdonít ... E két felfogás egyike sem látszott számomra kielégítőnek. ... A részecskék mozgása valószínűségi törvényeket követ, maga a valószínűség azonban az okság elvével összhangban terjed tova. (Azaz úgy, ha ismerjük az állapotot minden pontban és egy pillanatban, ez az állapot eloszlását minden későbbi időre meghatározza.)”[145] Born szerint az okság tehát fellelhető a kvantummechanikában, de annak nem minden területén: „A javasolt elmélet ezzel szemben nem felel meg az egyes események kauzális meghatározottságával szemben támasztott követelményeknek. Ezt az indeterminizmust különösen hangsúlyoztam előzetes közleményemben ...Természetesen bárki számára, aki ebbe nem kíván belenyugodni, nyitva áll a lehetőség, hogy feltegye: léteznek további ... paraméterek, melyek az egyes eseményeket determinálják ... Akárhogy is legyen azonban, ez a lehetőség mit sem változtat az ütközési folyamatok praktikus indeterminizmusán, hiszen a fázisokat nem tudjuk megadni; különben is így ugyanazokhoz a képletekhez kell jutnunk, mint az itt javasolt ’fázismentes’ elméletben’ (179. o.).

Bornt több tényező is motiválta a hullámfüggvény statisztikus értelmezésének kidolgozásában. Az első talán az volt, hogy eléggé közelről ismerte Franck atomi ütközési kísérleteit és maga is ezek elméletén dolgozott, ami kizárta, hogy a téma szempontjából nagyon ellentmondásos Schrödinger-féle hullámfelfogást elfogadja, és biztossá tette, hogy megmaradjon a részecskék léte mellett[146] . A tulajdonképpeni ötletet ahogy több helyütt maga Born hivatkozik rá Einstein egyik gondolatából merítette, amelyik a fotonokra vonatkozóan vetette fel az analóg valószínűségi megoldást.[147] Végül természetesen ismerte és feltehetőleg hatott rá a Bohr-Kramers-Slater cikk, bár az energia- és impulzus-megmaradás statisztikus értelmezésétől a további eredmények ismeretében elhatárolja magát[148].

Az ütközési folyamatok következetes borni felfogásában egyébként az egyes részecskéknek van helyük és sebességük, mozgásuk pedig determinált, tulajdonképpen csupán a róluk szerzett ismereteink valószínűségi jellegűek és a hullámfüggvény így tudásunkra vonatkozik, nem rendelkezik fizikai valósággal. A hullámtulajdonságokat demonstráló kísérletek azonban arra utaltak, hogy a hullámfüggvény valamiképpen az egyedi objektumok jellemzője is. Bizonyos mértékig ezt az ellentmondást oldja fel Heisenberg a határozatlansági relációt ismertető cikkében, amelyben pozitivizmusa ellentétben Bornnal igen határozott formát ölt: „Ha tisztázni akarjuk, hogy miként értendő a kifejezés ’az objektum helye’ ... úgy meghatározott kísérleteket kell megadnunk, melyek segítségével elgondolásunk szerint ’az elektron helye’ megmérhető; másként nincs értelme ennek a kifejezésnek.”[149] A szerző leír egy ilyen lehetséges mérést egyébként meglehetősen klasszikus jellegűt , amelyben „A helymeghatározás pillanatában ... az elektron diszkontinuus módon változtatja meg impulzusát ...Abban a pillanatban tehát, amelyben az elektron helye ismert, impulzusa ennélfogva csak ezen diszkontinuus változásnak megfelelő mennyiség erejéig lehet ismeretes. Minél pontosabban határoztuk meg tehát a helyet, annál pontatlanabbul ismert az impulzus és megfordítva ... Legyen q1 a pontosság, mellyel q értékét ismerjük ... p1 pedig a pontosság, mellyel p értéke meghatározható, úgy p1 és q1 között a

p 1 q 1 =h

(1)

kapcsolat áll fenn.” (213. o.) Ez a határozatlansági reláció első formája. Az értelmezés elvi következményei: „A kauzalitás törvényének éles megfogalmazásában, amely szerint ’ha a jelent pontosan ismerjük, úgy a jövőt kiszámíthatjuk’, nem az utóbbi következtetés, hanem az előfeltevés téves. A jelen, az azt meghatározó összes adat megismerése elvileg nem lehetséges ... kísértést érezhetünk, hogy azon sejtésnek adjunk kifejezést, amely szerint az észlelt statisztikus világ mögött még egy ’valóságos’ világ rejlenék, melyben a kauzalitás törvénye érvényes. Az ilyen elmélkedések azonban ezt kifejezetten hangsúlyozzuk terméketlennek és értelmetlennek tűnnek számunkra. A fizikától csak azt kívánjuk, hogy formálisan leírja az észleletek kapcsolatát. A dolgok valódi állásának helyesebb jellemzése inkább így adható meg: Minthogy minden kísérlet a kvantummechanikának, s azzal együtt az (1) egyenletnek van alávetve, a kvantummechanika a kauzalitás törvénye érvénytelenségének definitív megállapítását adja.” (229. o.)

A kauzalitás elvetése a későbbiekben szorosan kapcsolódott a bizonyos szempontból a határozatlansági relációk általánosításaként is felfogható komplementaritási elvhez (és a részecske-hullám dualizmushoz), ezért rövid kitérőt teszünk ebben az irányban. A Bohr-féle komplementaritási koncepció kialakulási folyamatát illetően nem lehet figyelmen kívül hagyni a fiatal Bohr bizonyos már említett filozófiai szimpátiáit, annál is inkább, mivel így a pozitivista tudományfilozófia és az életfilozófiák egy érdekes találkozási pontjához juthatunk. Bohr egyetemi évei alatt tanulmányozta Kierkegaard-t, doktori disszertációját készítve olvasta és jegyzetelte ki a Stádiumok az élet útjánt[150] . Úgy tűnik, erősen Kierkegaard hatása alá került.

Márpedig a dán filozófus első érett művének akár a címe Vagy-vagy is asszociálható a komplementaritás problémájával. Ebben több helyütt is arról van szó, hogy míg Hegelnél az ellentétek egységet alkotnak, közvetíthetőek, addig Kierkegaard szerint az ellentmondásban nincsen közvetítés. Az egyes és az általános viszonyáról a következőket írja a Félelem és reszketésben: „A hit éppen az a paradoxon, hogy az egyes mint egyes magasabb rendű az általánosnál, igaza van vele szemben, annak nem alá, hanem fölé van rendelve, csakhogy éppoly fontos azt is megjegyezni, hogy ugyanaz az egyes, aki mint egyes az általánosnak alá volt rendelve, most az általánoson keresztül olyan egyessé válik, aki mint egyes az általános fölé van rendelve; hogy az egyes mint egyes abszolút viszonyban áll az abszolúttal. Ez a nézőpont nem közvetíthető, mert minden közvetítés éppen az általános erejénél fogva történik; a gondolkozás számára ez megközelíthetetlen paradoxon, és mindörökké az marad.”[151]

Véleményünk szerint a bohri komplementaritás a kierkegaard-i erkölcsi-társadalmi „vagy-vagy” természettudományos megfelelője. Erre utal Bohr filozófiai műveltségének jellegén túl, magának az elvnek a tartalma is.

De térjünk rá az ifjú Bohrról a már Nobel-díjas Bohrra, aki a Volta-ünnepség (Como, 1927) alkalmából megtartott előadásában kifejtette, hogy a kvantumposztulátum amely szerint az atomi folyamatokban diszkontinuus vonások vannak – „következményeként az atomi jelenségek kauzális tér-időbeli leírásáról bizonyos mértékben le kell mondani ... az atomi jelenségek minden fajta megfigyelése szükségszerűen a mérőeszközzel való, el nem hanyagolható kölcsönhatást von maga után ... be kell tehát érnünk azzal, hogy a tér-időbeli leírást és a kauzalitás követelményét melyek egyesítése a klasszikus fizika elméleteire jellemző mint tapasztalatunk tartalma leírásának komplementer, de egymást kizáró vonásait fogjuk fel, amelyek a megfigyelések, ill. definíciók lehetőségeinek idealizációját jelképezik.[152] Bohr szerint ezek az egymást kizáró vonások ki is egészítik egymást, azaz a valóság ezeken az ellenpólusokon keresztül közelíthető meg. Így a bohri komplementaritás-fogalomban a „vagy-vagy” mellett bizonyos értelemben jelen van az „is-is” Kierkegaard-nál nyomokban szintén meglévő formája is. A két oldal azonban itt sem közvetíthető, így ez az „is-is” külsődleges marad.

Konkrét fizikai objektumok esetében a komplementaritás úgy jelentkezik, hogy azok bizonyos kísérletekben individuális részecskeként, máskor hullámok módjára viselkednek. Bohr lényegében lemond arról, hogy ezeket a tulajdonságokat egységükben értelmezze. Heisenberg pozitivista kiinduló gondolata nála elméletté kristályosodott. A machi pozitivizmus középpontjában az érzet állt, Bohr koppenhágai iskolájának a mérés a fő fogalma. „...éppen a mérőeszközzel való minden egyes megfigyeléskor ... jelentkezik egy teljesen új ellenőrizhetetlen elem ... valamely részecske helykoordinátáinak mérése nem egyszerűen véges megváltozását eredményezi a dinamikai változóknak; a részecske helyének rögzítése teljes mértékű szakítást jelent a dinamikai viselkedés kauzális leírásával, éppúgy amint impulzusának ismerete mindenkor csak a téridőbeli tovahaladás nyomon követésében támadó áthidalhatatlan hézag árán lehetséges.” (238. o.)

A bohri komplementaritási elv ellen persze eleinte akadtak kifogások. Az egyik legszellemesebb megfogalmazását a kételyeknek H. S. Allen adta egy 1927-es előadásában. A hullám- és részecskeelméletet két hatalmas önálló épülethez hasonlítja, amelyek közti szakadék hídjának zárókövét még nem sikerült a helyére illeszteni, ezért a fizikusok néha az egyik épületben kénytelenek élni, néha a másikban. Bohr komplementaritási képét egy olyan földalatti átjárónak tekinti, amely sötét és homályos, levegője pedig alig alkalmas emberi belégzésre. Vagy pedig „Bohr ’komplementáris’ elméletét egy mérleghintához hasonlíthatjuk, amelyen Részecske Tomi és Hullám Mari annyira ki van egyensúlyozva, hogy egyetlen érintés a deszka egyik végét fel- vagy lelendíti. Ha az egyik végét az anyaföldhöz akarjuk rögzíteni, a másik a levegőben fog lógni.’[153] Hamarosan azonban egyre növekedni kezdett azoknak a száma, akik elfogadták a komplementaritási szemléletet.

A kvantummechanika további fejlődése során, a siker érdekében olyan új matematikai módszereket vezettek be, amelyek „elvileg megfigyelhetetlen és fizikai értelemmel nem rendelkező elemeket visznek bele a számításba”[154]. Így azonban nem teljesülhettek a Heisenberg által támasztott eredeti követelmények. Ezen és más hiányosságok kiküszöbölése érdekében Neumann egzakt matematikai alapokra kívánta helyezni a kvantummechanikát. Kimutatta, hogy a kvantummechanikában vannak a szigorú okságnak megfelelő folyamatok, de azzal összeegyeztethetetlenek is adódnak. Ez utóbbiakkal kapcsolatos két legfontosabb tétele a következő: a kvantummechanikában előfordulnak egyidejűleg nem mérhető fizikai mennyiségek (ez a határozatlansági relációk mélyebb tartalma); az elmélet függvényei, egyenletei mögött nincsenek rejtett paraméterek (azaz olyan fizikai mennyiségek, amelyek segítségével az állítások statisztikus jellege megszüntethető vagy esetleg csak megindokolható lenne).

A vázolt folyamat eredményeként 1927 után a fizikában uralomra jutott a pozitivizmus és az indeterminizmus. Ezt többen a fizikán kívüli területekre is érvényesíteni akarták (maga Bohr például a komplementaritási elvet kiterjesztette a gondolkodás, az érzelmek, az akarat problémáira is). Az indeterminista következtetések a népszerűsítő irodalmon keresztül a szélesebb közvélemény elé is kikerültek, és ezzel a történetnek a számunkra jelenleg érdekes szakasza lezáródik.

Összegezzük tehát a következtetéseket a konkrét esetre (és ezáltal bizonyos mértékig a tudomány általábani fejlődésére) nézve. Először is a tudósok különösen bonyolult és változó társadalmi viszonyok közepette nem alkotnak homogén közösséget, ezért a környezet hatásaira sem egyformán reagálnak. Másodszor egy tudományon belüli mégoly ideológiai töltetű jelenségnek, így a kvantummechanika indeterminizmusának gyökereit a tudományon belül is keresni kell, és ilyenek találhatók is. Esetünkben a statisztikus fizikát említettük. Világos továbbá, hogy ilyenek lehetnek például szintén a fizikán belülről felmerülő ellentmondások: mint a stacionárius állapotok és a klasszikus elektrodinamika közötti, a hullám- és részecsketermészet közötti. Harmadszor a tudományos (paradigma) váltások esetében nem elhanyagolható a (belső) válságok szerepe[155]. És bár a fizikus (de általában a tudomány legalább Arisztotelész óta) az összefüggések, meghatározottságok, okok feltárását tekinti feladatának a maga területén, úgy tűnik, hajlandó lemondani az okság elvéről is, ha alkalmazása reménytelenül nehéznek látszik, azért, hogy legalább valamilyen bármilyen más (funkcionális vagy strukturális) összefüggést találjon[156].

Az persze, hogy ki mit talál reménytelennek és problémái megoldásához a rendelkezésre álló lehetőségek közül melyiket választja (egyáltalán milyen lehetőségeket lát meg), az részben szubjektív kérdés. Nem foglalkoztunk, nem foglalkozhattunk itt a kutatók pszichológiájával, de nyilvánvalóan ez is szerepet játszott bizonyos döntésekben, ahogy arra Handry is utal cikkének összegzésében. Ha viszont pszichológiai tényezőkről ejtünk szót, akkor persze negyedszerre elérkeztünk a szociális környezethez is, amit „külső”-ként szoktak megjelölni. A „külső” és „belső” között azonban nincs éles átmenet, használatuk csak viszonylagos értelemmel bír. Hiszen ahogy utaltunk rá, a fizikaiként megnevezett gyökerek a statisztikus mechanika stb. létrejöttében társadalmi hatások játszottak szerepet, ilyeneket találva azonban már milyen jogon neveznénk ezeket tisztán „belső” okoknak. Hogyan tudnánk továbbá eldönteni, hogy egy kutató tájékozottságában, szimpátiáiban, pszichéjében mely tényezők vezethetők vissza fizikán belüli és kívüli hatásokra? Ötödször Formannak persze igaza van abban, hogy a tudományos fejlődésre jelentős hatással van a szociális környezet. Ez a hatás azonban igen komplex lehet, és komplexek a következményei is. Ehhez képest Forman megállapításai túlságosan általánosítóak, merevek és ennek következtében helyenként tévesek. Azt hisszük, a fentiek bebizonyították, hogy a kvantummechanika ortodox interpretációjának kialakulásában például nagyobb szerepet játszott a pozitivizmus, mint a spenglerire korlátozott életfilozófia, ha csak a „külső”-ről beszélünk. Ami az alkalmazkodás tartalmi jellegét illeti, a határok meghúzása itt is igen nehéz. Véleményünk szerint a Schrödinger-féle kvantummechanika teljessége azt bizonyítja, hogy maga a kvantumelmélet (annak legegyszerűbb formájában) nem viseli magán az alkalmazkodás jeleit, de fenomenológiai lévén lehetőséget ad az indeterminista interpretációra. Ez az interpretáció már viszont a fizika (a szűken vett kvantummechanikán kívüli) tartalmát megváltoztatta, amennyiben meghatározta a feltehető kérdések tartományát, a további (értelmesnek tartott) kutatások irányát. Maga a Forman által középpontba állított weimari légkör feltehetőleg csupán megkönnyítette a Bohr-Heisenberg-féle nézetek elfogadását a német fizikusok számára, de a kialakulás szempontjából nem volt döntő jelentősége.

Mindenesetre az amerikai tudománytörténész érdeme azon túl, hogy megmutatta, a kvantummechanikai akauzalitás kialakulásában az egyik tényező a Weimari Köztársaság kulturális légköre lehetett az, hogy egy jól megszerkesztett és jól dokumentált tanulmányban felhívta a fizikatörténészek és mások figyelmét a fizikán kívüli tényezők fontosságára. Ez pedig nem lebecsülendő, hiszen, ahogy a Marxtól korábban idézett félmondatot átalakíthatjuk: „kritikátlan minden fizikatörténet, amely a társadalmi bázistól elvonatkoztat”. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy ez utóbbi csak végső soron, áttételeken keresztül és bonyolult módon határozza meg az előbbit, és akkor is inkább csak főbb vonalaiban, mint minden egyes konkrét eseményében. Tisztában kell lenni azzal is és ezt talán sikerült demonstrálnunk , hogy a direkt kapcsolatok keresése tévutakra vezethet, míg a valóságos összefüggések feltárása igen nehéznek bizonyulhat és a tudomány- illetve társadalomtörténeti szituációk hosszú távú elemzését igényli. Forman cikke további kutatásra is ösztönzött, hiszen vizsgálhatónak látszott az a kérdés is, hogy hogyan fogadhatta el az akauzális kvantummechanikát a világ fizikus közvéleménye[157], miért még ma is ez az uralkodó interpretáció és miért nem szűnnek meg mégsem az újraértelmezési kísérletek (amelyek időnként hullámokban jelentkeztek, de aztán már folytonosan és egyre nagyobb terjedelemben voltak jelen a szakirodalomban).

4.1.5.2 A newtoni elmélet elfogadásának okai

Az előző pont végén azt valószínűsítettük, hogy a Weimari Köztársaság légköre nem annyira okozta a kvantummechanika adott módon való létrejöttét, hanem inkább az elfogadását könnyítette meg. Az elfogadás első pillantásra nem befolyásolja egy elmélet tartalmát, valójában azonban ez is előfordulhat, ha az elfogadás egyben választást jelent a különböző felajánlott elméletek között. Most ismertetendő esetünkben valami ilyesmi történt.

Az adott választást Gideon Freudenthal elemzi Atom és individuum Newton korában[158] c. könyvében. A konklúzió lényege, hogy Newton Principiájának diadala a kor választásán múlott. Az izraeli szerző szerint kétféle mechanika és mögöttük két világkép között zajlott le ez a választás. A két mechanikát Newton és Leibniz ajánlotta fel, a két világkép különbözőségét pedig a Leibniz-Clarke levelezésben[159] lehet kimutatni. A két világkép alapjai persze nagyjából ugyanazok, a mechanikai világképről van szó, amelyet óramű világnak is szoktak nevezni, mert a mechanikai órák a legjobb példái. Freudentahlnak azt sikerült kimutatnia, hogy a levelezésben ténylegesen kétféle óráról esik szó, amelyek megfelelnek a mögöttük álló világképeknek, amelyek tehát óramű világképek, de ezen belül nem teljesen azonosak.

A Leibniz-cel való levelezésben Samuel Clark képviseli Newtont (éppen nem voltak jóban). Amikor Leibniz óráról beszél, akkor az úgynevezett tudós órára gondol, amely ideális tulajdonságokkal rendelkezik, súlytalan mutatója van, nem kell felhúzni, abszolút pontos. Leibniz világképe ehhez hasonló, a világ létezői (az ablak, tehát kölcsönhatások nélküli, monászok) eleve elrendeltetett összhangban vannak, ez minden elképzelhető világok legjobbika stb., mindezek a fizikában pl. úgy jelennek meg, hogy az energia (e pillanatban csak a mechanikai energiáról, azaz a helyzeti és mozgási energiáról van szó) megmarad. Erre építi a konkrét fizikai feladatok megoldását is, és mint tudjuk, ez lehetséges.

Ezzel szemben Newton (illetve Clark) órája a mesterember órája. Ez az óra egyáltalán nem súlytalan, súrlódik, pontatlan, fel kell húzni. Newton egyáltalán nem gondolja, hogy az energia megmaradna, sőt úgy véli, hogy pl. a Naprendszer a súrlódás, közegellenállás miatt nem maradna stabil, a bolygók nem maradnának a pályáikon, ha Isten időről-időre nem avatkozna közbe és nem pótolná az elveszett energiát. Emiatt egyébként Istenhez olyan tulajdonságokat (pl. érzékszerveket) rendel hozzá, amelyeken Leibniz tulajdonképpen csak nevetni tud. Visszatérve azonban a földi világra, Newton tehát mechanikájában nem használja fel az energia megmaradását, ez nem is szerepel a Principiában, hanem az erők és mozgásegyenletek segítségével oldja meg a konkrét fizikai problémákat.

Hogyan választották ki a tudósok a két elmélet közül, hogy melyiket fogják követni? Nos, Freudenthal szerint a kor felfogásának sokkal inkább megfelelt a newtoni óra, és ezzel együtt a világkép, amely inkább hasonlított a mesteremberek, vagy általában az emberek mindennapi tevékenységére, mint Leibniz idealizációi. Az emberek azt tapasztalták, hogy a dolgokat igenis meg kell építeni, sosem sikerülnek tökéletesre, karban kell tartani őket, semmi sem működik magától, minden elromlik. Az pedig, hogy a hétköznapi ember inkább Newton világát érzi a magáénak, az a tudósokat is befolyásolta. Emlékezzünk Merton vizsgálataira ebből a korból. A tudósok – beleértve Newtont is – nem éltek elefántcsonttoronyban, sokszor benne voltak az élet sűrűjében Döntésükkel tehát egy olyan elmélet mellé álltak, amely nem csupán számukra, hanem csaknem mindenki számára elfogadhatóbb volt. Közvetett módon ugyan, de végülis – ha Freudenthalnak igaza van – a győztes elméleti tartalmat külső tényezők választották ki.

4.1.6 Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében

(Ropolyi László)

Évszázadok óta kétségtelennek tűnik, hogy a newtoni fizika minden idők legjelentősebb tudományos teljesítményei közé tartozik.[160] Korántsem nyilvánvaló azonban, hogy kiemelkedő értékelése valójában milyen adottságain, tulajdonságain, vagy meghatározottságain alapul. Tudományfilozófiai elemzések sokasága kereste és keresi a newtoni fizika, illetve a newtoni gondolkodásmód sikerességének titkát. Amellett szeretnénk érvelni, hogy e sikerességben fontos szerepet játszott Newton harmadik - a hatás és ellenhatás egyenlőségéről szóló - mozgástörvénye. Ez a törvény ugyanis radikálisan szakított a dinamikai szituáció objektum-környezet viszonyának középkori, hierarchikus elképzelésével s helyette a dinamika objektumainak egyenrangú viszonyát deklarálta. A dinamikai szituáció newtoni leírásában megjelenő (fizikai nyelven megfogalmazott) ideológiai tartalom teljes mértékben összhangban állt a korszak politikai harcait átható ideológiával, a társadalmi küzdelmekben résztvevő individuumok egyenlőségének deklarációjával, az egyéni szabadság és autonómia eszméivel. A harmadik törvény révén kifejeződhetett a politikai és természettudományos világkép értékrendjének összhangja, ami nagy mértében elősegítette, hogy a newtoni mechanika a korszak világképét meghatározó tudománnyá váljon. Ilyenformán a newtoni mechanika egyrészt jól tükrözte a korszak uralkodó világképét, másrészt hozzájárult annak megszilárdulásához is.

*

Newton Principiája a modern tudomány klasszikus alkotása. Klasszikus mű abban az értelemben is, hogy mindenki beszél róla, de jószerivel senki se olvassa. Persze nem is volna könnyű olvasni. Clifford Truesdell szerint (Truesdell 1968) legalábbis ez a helyzet: ha felütjük valahol, jó eséllyel tömény matematikával találkozunk és ez nem teszi könnyen érthetővé. Ha hiszünk is Truesdellnek, esetleg arra gondolhatunk, hogy talán a mű megjelenése óta eltelt évszázadok okoznak nehézséget. Ámde ekkor eszünkbe juthat a XVIII. századi anekdota a Cambridge-i diákról, aki szerint Newton az az ember aki írt egy könyvet, amit sem ő maga, sem senki más nem ért meg. (Brackenridge 1990). Tulajdonképpen érthető: miért is ne volna egy jelentős tudományos mű minden kor számára nehezen olvasható?[161] Ami magyarázatot kíván, az inkább az, hogy ennek ellenére, vagyis nehéz matematikai nyelvezete és komoly tudományos mondanivalója mellett, mégis, miként válhattak a mű egyes gondolatai széles körben elterjedté és elfogadottá, milyen megértésen alapulhattak természettudósok, filozófusok, sőt művészek, társadalomtudósok és politikusok Newton teljesítményét elismerő vélekedései és a newtoni eredmények és gondolkodásmód követését célzó erőfeszítései? Ráadásul, úgy tűnik, sikeres erőfeszítésekről beszélhetünk, hiszen a newtoni modellt követő mechanisztikus világkép gyorsan kiépült és évszázadokig sikeresen fungált, sőt, meghatározó szerepet töltött be a XVIII-XIX. századi kultúra jóformán minden területén.

A fent említett sajátságos folyamatra a következő magyarázatot adjuk: Newton tisztelőinek, propagátorainak és követőinek valójában nem feltétlenül kellett elolvasni és megérteni a nagy művet, különösen annak matematikai részleteit, hanem ehelyett elegendő volt ráismerni a Principiában a fizika nyelvén kifejeződő világnézeti, ideológiai értékrendre. Mivel a kérdéses értékrend kitűnően tükrözte a modern polgári társadalom értékrendjét a ráismerés biztosította a mű evidens érvényességét, modellértékét és intellektuális vonzerejét. Ilyenformán a Newton műve által inspirált tudományos teljesítmények sem annyira valamiféle sajátos mechanikai filozófiát követnek, hanem lényegében a newtoni mechanikában is megjelenő modernista polgári értékrendet reprezentálják.

Magyarázatunk érvényessége jelentős részben azon múlik, hogy hitelesen be tudjuk-e mutatni a Principia fizikai megállapításainak ideológiai vonatkozásait; hogy világossá tudjuk-e tenni e megtalált ideológiai elemeknek a korabeli polgári értékekkel való összefüggéseit.[162] Ebbéli erőfeszítéseink szerencsére nem előzmények nélkül valók: az utóbbi évtizedekben számos hasonló próbálkozással találkozhattunk. (Hessen 1971, Freudenthal 1986, Freudenthal 1988, Shapin és Schaffer 1985, Latour 1999) Mindazonáltal az efféle célokat követő tudományfilozófiai és tudománytörténeti (főként tudásszociológiai vagy szociálkonstruktivista megközelítésű) irodalom általában nem elégszik meg egy mű, vagy annak valamely jellemző részlete elemzésével, hanem gyakran jóval tágasabb összefüggéseket vizsgál. Így sokszor elsősorban nem is egy adott tudományos teljesítmény társadalmi összefüggésekbe ágyazott értelmezése a gondolatmenetek célja, hanem a tudomány és a társadalom működésmódjai között általánosan érvényesülő összefüggések felderítése és leírása, amelyhez egy adott korszak (ezesetben a XVII. század) tudománya és társadalma közötti kapcsolat esetleg csak hasznos illusztrációként szolgál. (Másszóval: inkább tudományfilozófia mintsem tudománytörténeti célokat követnek.) Lényegében ez a helyzet az 1930-as években Franz Borkenau, Henryk Grossmann és Borisz Hessen által publikált (több vonatkozásban is újdonságnak számító) tanulmányokkal (Hronszky 1988, Freudenthal 1988, Hessen 1971, Hirsch 2001), de erre a megállapításra juthatunk Shapin és Schaffer lenyűgöző könyvével (Shapin és Schaffer 1985, Latour 1999) kapcsolatban is.

Éppenezért talán indokoltnak tűnik, ha - különösen a newtoni fizika vonatkozásában - ezúttal is elfogadjuk az említett szerzők tudományfilozófiai eredményeit és a továbbiakban megpróbáljuk valamiképpen alkalmazni azokat. Mindenekelőtt a Shapin és Schaffer által képviselt változat lesz fontos számunkra: a tudomány társadalmi kontextusa következtében a tudományos problémák megoldásai és a társadalmi rend problémáinak gyakorlati, politikai megoldásai jól megfeleltethetők egymásnak, adott korszak tudománya és politikája egyaránt a korszak értékrendjét követő emberi termékek, a tudomány és a politika története ugyanazt a terepet szállja meg.[163] Az efféle tudományfilozófiában bizonyos politikai és tudományos értékek összehasonlítása és az esetleges hasonlóságok jelentőségének hangsúlyozása teljesen természetes.

Ugyanakkor Freudenthal (Freudenthal 1986) és bizonyos vonatkozásban korábban Hessen is (Hessen 1971) jelentős mértékben hozzájárultak a newtoni fizika társadalmi-politikai kontextusának megértéséhez is. Freudenthal kitűnő könyvében nem pusztán rekonstruálja a newtoni világkép ideológiai összetevőit, hanem összehasonlítva azokat Leibniz (és néhány további gondolkodó) hasonló módon rekonstruált világnézeti rendszereivel, tulajdonképpen magyarázatot ad Newton felfogásának pozitivabb társadalmi fogadtatására, széleskörű népszerűségére is. Magyarázatának lényege szerint a newtoni rendszer értékrendje, filozófiai-ideológiai mondanivalója vetélytársainál jobban kifejezte és alátámasztotta a korabeli angol polgári értékrendet, így a newtoni természetfilozófia uralkodó felfogássá válhatott.[164] Freudenthal, annak ellenére, hogy elsősorban Newtonnak az abszolút térre vonatkozó elgondolásait tartja jellemzőnek, elemzésében figyelembe veszi Newton egész munkásságát. Hessen (akinek az eredményeit Freudenthal is felhasználta) szintén Newton egész tevékenységét értelmezi a korabeli gazdasági, politikai és technikai viszonyok tükrében.

Freudenthal magyarázata meggyőzőnek tűnik. Mindazonáltal ebben a dolgozatban arra vállalkozunk, hogy Freudenthal magyarázatához hasonló következtetéseket vonjunk le pusztán Newton mechanikájának egyik alaptörvénye, a hatás-ellenhatás törvénye tanulmányozásából. Megjegyeznénk, hogy mivel ez a lehetőség az elemzők figyelmét eddig elkerülte, gondolatmenetünk egyaránt apró hozzájárulást jelent Freudenthal Newton-értelmezéséhez és a Shapin-Schaffer féle szociálkonstruktivista tudományfilozófia eredményes alkalmazhatóságához.[165]

4.1.6.1 Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete

A Newton nevéhez fűződő mechanikai elméletben nem is olyan könnyű azonosítani Newton tulajdonképpeni teljesítményét. A tudománytörténeti irodalomból ismert, hogy a mechanika első mozgástörvényének felismerése legalább Galileiig és követőiig nyúlik vissza, valamint hogy Descartes, Wallis és Huygens számára is nyilvánvaló volt. A második törvényt valamilyen formában Galilei és Beeckman is ismerte. Mindazonáltal sokan úgy gondolják, hogy a harmadik mozgástörvény ténylegesen kizárólag Newton saját felismerése.[166] Ez azonban korántsem igaz, sőt megmutatható, hogy az akció-reakció összefüggéseit vizsgáló newtoni harmadik törvénynek hosszú és összetett előtörténete van. John Russell (Russell 1976) dolgozatát követve szeretnénk felidézni az előtörténet néhány jellegzetes mozzanatát.[167]

Russell szerint az előtörténet három fázisa a törvény következő megfogalmazásaival jellemezhető:

1. Ha egy A test hat B testre, a B test (néhány kivételtől eltekintve) általában visszahat A-ra. Ez a felfogás több helyen is megjelenik Arisztotelésznél és számos követőjénél, egészen a XVII. századig.

2. Bármely esetben, ha A test hat B-re, B visszahat A-ra. Ez megjelenik Francisco Valles nézeteiben 1564-ben és később is sok fizikus tárgyalja.

3. Minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő, de ellentétes ellenhatás. Ezt a megfogalmazást használja Thomas White 1657-ben, de már korábban is többen képviseltek hasonló véleményt.

Részletesebben is érdemes foglalkozni Arisztotelész álláspontjával, amit a Fizikában, a "Keletkezésről és pusztulásról" c. művében, az "Állatok mozgásáról", valamint az "Állatok keletkezéséről" c. írásaiban is tárgyal. Fontos megjegyezni, hogy Arisztotelész filozófiai rendszerében a cselekvés (hatás kiváltásának képessége) és a szenvedés (hatás elszenvedésének képessége) egyaránt a kategóriák közé tartoznak s így minden folyamatban szerepet játszanak. Kérdés, hogy hogyan vannak a szerepek kiosztva, vagyis, hogy az aktivitás és passzivitás hogyan oszlik meg egy összefüggő rendszer egymással kapcsolatba kerülő elemei között, és hogy a kölcsönösség vajon szükségképpen fennáll-e? Vajon a mozgást kiváltó és a mozgást elszenvedő objektumok a mozgásban lévő rendszer szükségképpen eleve különböző elemei, vagy arról van szó, hogy a rendszer minden eleme szükségképpen hat másokra és el is szenvedi azok hatását? Arisztotelész szerint a kölcsönösség kétségtelenül sérül az égi-földi objektumok viszonyában: a földi testek nem hatnak vissza az égiekre. Földi viszonyok között a helyzet más: az ugyanabból az anyagból álló dolgok esetében a reciprocitás érvényesül, vagyis ami egy másik dologra hat szükségképpen el is szenvedi annak a (vissza)hatását. Ez például az állatok mozgásából is jól látható: az állat mozgása során hat a környezetére, ami visszahatván rá lehetővé teszi az állat elmozdulását. (Hassing 1992) Az állatok földön való járása (valamint a madarak levegőben való repülése ugyancsak) így válik érthetővé: az állatok járása során a föld, a madarak repülése esetében pedig a levegő visszahatása következtében jön létre mozgásuk. Ez utóbbi gondolat (valószínüleg Arisztotelész nyomán) megjelenik Leonardónál és Keplernél is.[168] Más esetekben, amikor az aktív ágens anyaga más, mint a hatást elszenvedőé, nincs visszahatás. Tulajdonképpen ez a helyzet az égi és földi objektumok viszonyában is, de olyan esetekben is, mint amilyen a gyógyítás és a beteg ember kapcsolata: a gyógyítás hat a betegre, de a beteg nem hat vissza a gyógyításra.

Gondolatmenetünk számára nagy jelentőséggel bír a középkori oxfordi, párizsi és padovai gondolkodóknak az égi és földi objektumok kölcsönhatásai kölcsönösségének elvi lehetlenségét általánosító törekvése. Az szerintük (pl. Swineshead szerint) nyilvánvaló, hogy az égi, isteni szféra a kizárólagosan aktiv, és a földi csakis passzív, de ez az egyenlőtlen reláció a földi objektumok kölcsönhatásai számára is mintaként kell szolgáljon, vagyis kölcsönhatás tulajdonképpen a földi szférában sincs, csakis egyirányú, a hierarchia magasabb szintjeiről az alacsonyabb szintek felé érvényesülő hatás képzelhető el, minden visszahatás nélkül. Amennyiben azonban mégis elfogadjuk a földi objektumok közötti kölcsönhatások létezését, akkor is érvényben marad egy egyenlőtlenség: a nagyobb, súlyosabb, tökéletesebb testek hatása a kisebbekre erősebb, mint a kisebb könnyebb, tökéletlenebb testek ellenhatása. (Maga a hatás-ellenhatás fogalompár is középkori termék, a korábbi, arisztotelészi fogalomhasználat inkább az aktivitás és passzivitás kölcsönösségét hangsúlyozta.)[169]

A hatások és ellenhatások ellentétességének és egyenlőségének eszméje a XVII. század során alakult ki. Hobbes[170] és Kenelm Digby is kimondott hasonló törvényeket, végül Thomas White 1657-ben világosan megfogalmazza Euclides physicus c. művében a tartalmában Newtonéval lényegében megegyező törvényét. Végülis azt mondhatjuk, hogy a törvény tartalma e korszakban napirenden volt, sokak által tanulmányozott, ismert összefüggést jelentett.

4.1.6.2 A harmadik törvény Newton munkáiban

Néhány, az előtörténetben említett eszmét, ill. művet Newton is ismert, de közvetlenül nem bizonyítható, hogy fel is használta volna őket a harmadik törvény megfogalmazása során. Az kétségtelenül megállapítható, hogy Newtonnak a hatás-ellenhatással kapcsolatos álláspontja (a Principia más alapeszméihez hasonlóan) hosszú folyamatban alakult ki. (Herivel 1965, Koyré 1965, Westfall 1971, Speiser 1980) A két évtizedes folyamat egyes szakaszairól fennmaradt jegyzetek, ill. kéziratok tanúskodnak. (Cohen 1971, Newton 1977, Fehér 1977) A harmadik törvénnyel kapcsolatos megfontolások elsősorban az ún. Waste Book fiatalkori jegyzeteiben és a húsz évvel későbbi De Motu címen nyilvántartott kéziratokban találhatók meg tanulmányozható formában. Ezeket a forrásokat figyelembe véve a harmadik törvény newtoni felfogásának három, időrendben is jól elkülöníthető változatát érdemes megkülönböztetni: i.) az 1664-es, a Waste Book-ban található változatot; ii.) az 1684-es De Motu kézirat változatát; és végül: iii.) az 1687-es Principia-beli változatot.

A Waste Bookban találhatjuk a következő két feljegyzést: "121. Ha 2 test (p és q) érintkezésbe kerül egymással, az ellenállás mindkettőben megegyezik, így amennyire p nyomja r-t, ugyanannyira nyomja r is p-t. Következésképpen mindkettőnek egyenlő mértékű mozgásváltozást kell elszenvednie."[171] Továbbá: "119. Ha r a w irányba nyomja p-t, akkor p a v irányba nyomja r-t . Ez minden további magyarázat nélkül evidens."[172]

A képen két körökkel ábrázolt test ütközésének sematikus ábrája látható.

a p és r testek ütközése a Waste Book ábráján

E két feljegyzés együtt képviseli a harmadik törvény első newtoni változatát. Ehhez a korai változathoz csak két, eléggé kézenfekvő megjegyzést szeretnénk fűzni. Jól látható, hogy az akció-reakció viszonyának ez a felfogása testek ütközésére vonatkozik. A kölcsönösség, valamint a hatás és ellenhatás egyenlőségének és ellentétességének eszméit tartalmazza ugyan, de még híján van annak az általánosságnak, ami univerzális természeti törvénnyé emelhetné. Másrészt figyelmet érdemel, hogy a két különböző test teljesen egyenlő pozicióban van kölcsönhatásuk során. Sőt, egyenlő pozíciójukat Newton evidenciaként fogja fel. Ez igen fontos és nagy magyarázó erővel rendelkező tény. Teljesen világos ugyanis, hogy ha egy tudományos kérdésben az evidenciára hivatkoznak, akkor valójában valamilyen világnézeti támogatást vesznek igénybe, hiszen evidenciákat csakis világnézetek hozhatnak létre. A tudományos kérdések tárgyalása során megjelenő és alkalmazásra kerülő evidenciák tartalma és jellege világossá teheti az adott tudós, ill. tudományos diszciplína világnézeti előfeltevéseit. Kimutatásukhoz mindössze arra van szükség, hogy felfedjük az adott evidenciára vezető világnézeti összefüggéseket. Shapin és Schaffer is hangsúlyozza egy adott történeti korszak evidenciái feltárásának jelentőségét a korabeli tudomány megértése szempontjából. Szerintük eléggé nyilvánvaló az evidenciák történeti jellege. Az evidenciák tanulmányozásával tehát, úgy tűnik, kimutathatók egyes tudományos teljesítményeknek a korszakhoz kötődő világnézeti feltevései.

Ezzel azonban még nem válik az is világossá, hogy milyen mechanizmus révén jönnek létre evidenciáink. Shapin és Schaffer nyomán azt mondhatjuk, hogy egy kor polgára számára az evidenciák felismerésében és azonosításában fontos szerepet játszhatnak a korabeli társadalmi rend problémái kezelésében alkalmazott politikai gyakorlat és a kor tudományos problémái kezelésében követett tudományos gyakorlat hasonlóságai. Alighanem érdemes ezeket a hasonlóságokat kiegészíteni, ill. felülbírálni a problémakezeléssel kapcsolatos mindennapi tapasztalatok figyelembe vételével is. Ilyenformán az evidenciákat szolgáltató (világ)rendszer a társadalmi rendszer, ill. az életvilág, vagy e kettő alkalmas kombinációja. Az evidenciák tartalmát és jellegét (vagyis, hogy az adott világban pontosan mit és milyen értelemben tekinthetünk nyilvánvalónak) azonban már az ebben a világban érvényes értékrend, a konkrét történeti formában megjelenő világnézet határozza meg. Röviden szólva: az evidenciák léte világnézetünk világszerűségén, az evidenciák természete pedig világnézetünk értékrendjén (ideológiáján) alapul.

Ilyenformán azt mondhatjuk, hogy a Newton által említett evidencia arról tanúskodik, hogy Newton annak ellenére, hogy testek ütközéséről beszél, valójában a világrendszerre is gondol, méghozzá egy olyan világrendszerre, amelyben a különbözők kölcsönös kapcsolataikban az egyenlőség pozíciójából vesznek részt.

A későbbi harmadik törvény mondanivalójának újabb megfogalmazási kísérlete húsz évvel követte a fentebb idézett korai elgondolásokat. A De Motu kéziratgyűjteményben találhatjuk meg a következő szöveget: "Amilyen mértékben hat egy test egy másikra, ugyanolyan mértékű visszahatást tapasztal. Bármi ami nyom, vagy húz egy másik dolgot, azzal egyenlő mértékben nyomott vagy húzott lesz. Ha egy levegővel töltött ballon nyom, vagy megtart egy másik ugyanolyant, mindkettő egyenlően nyomódik be. Ha egy test egy másik testnek ütközve ereje által változást hoz létre a másik mozgásában, akkor (a kölcsönös nyomás egyenlősége miatt) a saját mozgása is meg fog változni a másik ereje által ."[173]

Ebben a megfogalmazásban már nem pusztán az ütközésekre érvényes formulával van dolgunk. A törvény hatálya alá tartozó kölcsönhatások elvben bármifélék lehetnek, s a nyomás, húzás, ütközés, mint speciális esetek, inkább csak illusztrálják az általános szituációt. Az általános jellegű megállapítás lehetővé teszi a törvény alkalmazását gravitációs kölcsönhatásokra is. Ugyanakkor az egyenlőség fogalma is több változatban (hatások, hatások következményei és hatások okai egyenlőségeként) szerepel. Az egyenlőség ilymódon az egész kölcsönhatási folyamatot (a folyamatot kiváltó okot, a folyamat zajlását és következményét is) átható, annak minden részletében kifejeződő, alapvető kategória.

A De Motu verzió tehát Newton korai felfogásából megtartja annak fizikai és ideológiai tartalmait, bár ahhoz képest fizikai szempontból az általánosítás irányába való elmozdulást képvisel, ideológiai szempontból pedig egyrészt konkrétabb, másrészt kevéssé árulkodó jellegű. Mondanivalójának megfogalmazása azonban semmiképpen se mondható előnyösnek.

A Principiában szereplő, jól ismert harmadik törvény kijavítja a korábbi megfogalmazások kedvezőtlen vonásait: "Harmadik törvény. A hatással mindig egyenlő nagyságú és ellentétes visszahatás áll szemben; más szóval: két testnek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása mindig egyenlő és ellentétes irányú."[174]

A törvény végleges változatának fontosabb jellemzőiként megállapíthatjuk a következőket: i.) A korábbi változatoknál egyértelműen általánosabb érvényű, univerzális mozgástörvény. Ezáltal lehetővé teszi az ütközési folyamatok és a gravitációs kölcsönhatás közös meghatározottságainak azonosítását és közös törvények általi leírását, s a közös tárgyalás számos fontos következményét, mindenekelőtt a földi és égi szféra folyamatainak egységes értelmezésében és leírásában. ii.) Itt a kölcsönösség fogalmát is a korábbiaknál általánosabb értelemben használja Newton. Ahogy egy helyen írja: "Az egyik testet persze vonzónak, a másikat vonzottnak tekinthetjük, de ez a megkülönböztetés inkább matematikai, mint természeti. A vonzás valójában mindkét testben kölcsönös, és így azonos fajtájú."[175] Ahogy láthatjuk, Newton felfogásában a kölcsönösség és az egyenlőség szorosan összekapcsolódik. A ható és a visszaható testek közötti különbség inkább matematikai, mint természeti jellegű, vagyis természetes viszonyuk a közöttük fennálló egyenlőség. A vonzás nem egyik, vagy másik testhez tartozik, nincs természeti kényszerek által eleve meghatározva, hogy melyik testet tekintem vonzónak, ill. vonzottnak. A testek kölcsönösen egymás környezetét alkotják, így a test és környezetének viszonyában ugyancsak az egyenlőséget vehetjük észre. Ez nyilvánvalóan szöges ellentéte a középkori dinamikai felfogásnak, ahol a test-környezet viszony hierarchikusként jelent meg. Newton felfogása határozottan különbözik Leibnizétől is, aki pl. csak arról beszél, hogy a bolygókat vonza a Nap.

Newton a Principia axiómáihoz fűzött Scholium-ának egyik helyén nagyon érdekes módon érvel a hatás és ellenhatás egyenlősége mellett: "Két egymást kölcsönösen vonzó A és B test közé képzeljünk egy akadályt, amely meggátolja a testek találkozását. Ha az A test erősebben vonzódik a B test felé, mint a B test az A felé, akkor az A test erősebben nyomja az akadályt, mint a B test, és ezért az akadály nem maradna nyugalomban. A nagyobb nyomás érvényesül, és ennek hatására, a két testből és az akadályból álló rendszer egyenes vonalban elmozdulna a B test felé. Szabad térben ez a mozgás állandóan gyorsul egészen a végtelenig. Ez azonban képtelenség és ellentmond az első törvénynek."[176] Feltűnő, hogy itt az egyenlőség melletti érvelés már nem pusztán a harmadik törvényt veszi igénybe, hanem Newton mechanikájának egészét. Azt is mondhatnánk (hiszen mindez arra utal), hogy ezek szerint a kölcsönösséggel együttjáró egyenlőség fundamentális jelentőségét az egész newtoni mechanika megőrzi, így az nem csupán a harmadik törvényben tükröződik. Talán arra is érdemes felfigyelni, hogy Newton érvelésében az abszurditás (a magyar fordításban: képtelenség) fogalmát használja.[177] Az abszurditás fogalma (a korábban említett evidenciához hasonlóan) egyáltalán nem tűnik értéksemlegesnek, ilyenformán, ha nem is az evidencia fogalmához fogható mértékben, de ugyanúgy valamiféle ideológiai-világnézeti álláspontot is megjelenít. A szóbanforgó abszurditás az egyenlőtlenség következményeinek abszurditása, amelynek a magyarázatban szereplő fizikai konstrukcióját nyilván felesleges volna közvetlen kapcsolatba hozni a társadalmi egyenlőtlenségek abszurditásának kialakulásával, de a következmények hasonlóan abszurd jellegéről bizonyára joggal beszélhetünk. Annyit mindenképpen mondhatunk, hogy bizonyos egyenlőtlenségek feltételezéséből még a fizikában is képtelen következmények adódnak.

4.1.6.3 A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről

Az akció-reakció kapcsolatának és Newton harmadik mozgástörvénye formálódásának fentebb előadott rövid történeti áttekintéseit szeretnénk a dinamikai elméletek fejlődéstörténetébe illesztve összefoglalni. Arra persze ezúttal nincs lehetőségünk, hogy a dinamika egész fejlődéstörténetét végiggondolva értelmezzük Newton teljesítményét, mindössze arra vállalkozunk, hogy a dinamikai problémák társadalmi kontextusából következő fontosabb fejleményeket megemlítsük. Ám miután gondolatmenetünk éppenséggel Newton eszméinek világnézeti összetevői s ezek társadalmi kontextusa köré rendeződik, egy ilyen egyszerűsítés elfogadhatónak, sőt talán még hasznosnak is tetszik.

A dinamikai elméletek (amelyek tradicionálisan a mozgásban lévő objektumok mozgását a mozgást kiváltó hatásokkal együtt próbálják értelmezni) alapvető tartalma a vizsgált objektum és az objektum környezetének azonosítása és természetük jellemzése, valamint az objektum és környezete kapcsolatának azonosítása és e kapcsolat természetének leírása; röviden: a dinamikai szituáció értelmezése. A vizsgált objektum (s a hozzá rendelt környezet is) első látásra diszciplínánként eltérőnek látszik, általában különféle természetes és mesterséges testek, esetleg ilyenek komplex rendszerei a dinamikai szituáció tipikus szereplői. Diszciplinárisan ugyancsak eltérőnek tűnik a dinamikai szituációk struktúrája, vagyis a szituáció elemei (szereplői) közötti konkrét kapcsolatrendszer. Összehasonlító történeti és tudományfilozófiai elemzések, vagy például a multidiszciplináris kutatások sokasodása ezzel szemben nyilvánvalóvá tehetik az egyes diszciplináris dinamikák alapvetően közös vonásait és feltárhatják a tipikus dinamikai szituációk történeti és világnézeti meghatározottságait. (Efféle interpretációs törekvésekhez jó alapot szolgáltathat például a mechanika dinamikai elveinek széleskörű tudományos hasznosítása.)

Az összehasonlításokból kitűnik, hogy a tipikus dinamikai szituációk szereplői lehetnek: i.) természeti objektumok a természeti környezetben; ii.) humán individuumok társadalmi környezetükben; iii.) az ember a természeti környezetben. A dinamikai szituációk struktúrája alapvetően a szereplők természetére vonatkozó feltevésektől függ. A szereplők természete világnézeti kérdés: általában ontológiai meggondolásokon alapul. Ez közvetlenül belátható ha a szereplők a fenti ii. és iii. csoportba tartoznak, hiszen az individuumok számára a társadalmi közeg, ill. az ember számára a természeti közeg nyilvánvalóan világként jelenik meg, s ilyenformán az embert körülvevő világ jellemzése szolgáltatja a dinamika alapfeltevéseit. Az i. csoportba tartozó dinamikai szereplők esetében a világnézeti feladatot a különféle természetfilozófiák vállalják magukra. Szociálkonstruktivista megközelítésben mindhárom csoportban azonos a dinamikai szituációk struktúrája, következésképpen az ilyen módon kialakított természetfilozófia fundamentális problémáinak társadalmi szituációként való interpretációja is lehetséges.

A dinamikai szituációkban mindig felmerül két alapvető problémakör: a vizsgált objektum és környezete összefüggése, ill. függetlensége, valamint az aktivitás és passzivitás megoszlása az objektum és környezete között. Newton dinamikai felfogása mindkét problémakör esetében jellegzetes álláspontot képvisel. Karakterisztikumainak hatékony magyarázatához azonban célszerű egy történeti folyamatba illesztve ismertetni őket.

Ennek érdekében próbáljuk meg felidézni korábbi korok világképeinek elképzeléseit az objektum - környezet viszonyban érvényesülő függés - függetlenség és aktivitás - passzivitás megoszlásról. Ebből a szempontból három jelentősebb korszak világképe fontos: az antik, a középkori és az újkori. Ha átgondoljuk az egyén - közösség, az ember - természet és a természeti objektum - természeti környezete viszonyokat ezekben a világképekben, akkor kitűnik, hogy:

- Az antik polisz polgára - legalábbis a görögség jelentős korszakaiban - politikai jogainak működtetése révén nem egyszerűen a polisz közösségének alávetettje, hanem egyúttal annak hatalmát gyakorló, aktív tényezője lehetett. A görög embernek a természethez való viszonyában is érvényesül valamiféle harmónia, semmiképpen se beszélhetünk a természetnek való kiszolgáltatottságról, vagy a természet leigázására való törekvésről. Hasonló szemléletmóddal találkozunk az arisztotelészi fizikában is. Ott például a természetes mozgást végző testet mozgató hatás nem tartozik pusztán a testhez és nem tartozik kizárólag a test környezetéhez sem, a mozgás létrejötte egyaránt múlik a szituáció mindkét szereplőjén. Mindezekből látható, hogy az antik kor jellegzetes világképében, az arisztotelészi világfelfogásban az aktivitás lényegében egyenlően oszlik meg az objektum és környezete között. Ez egy aktiv objektum az aktiv környezetben ontológia.

- A középkor világfelfogásában ezzel szemben azt figyelhetjük meg, hogy az objektum elveszíti minden aktivitását - sőt néha még tulajdonságait, azokat az egyéni vonásait is, melyeket már birtokolt. A hierarchikus ideológiai és társadalmi szerkezet felértékeli a hierarchiában elfoglalt hely szerepét s csakis a kérdéses funkció személytelen működésében érdekelt. Az általánosan érvényesülő összefüggések uralkodnak az egyedi eset felett - ahogyan azt például a természeti törvény kialakulási folyamatát áttekintve láthatjuk. A középkori dinamikai szituációban a tökéletes, égi, a hierarchia magasabb fokán helyet foglaló ágens az aktív, az alávetett objektum kizárólag passzív, csupán elszenvedi az aktív ágens hatását, visszahatása nincs. Az ember a természeti és társadalmi erők hatalmának kiszolgáltatva, azoknak alávetve él. A középkori világfelfogásban tehát az objektumok passzivitását s környezetük aktivitását láthatjuk érvényesülni.

- Az újkori világfelfogás legfontosabb eredménye, hogy szöges ellentétére változtatja át a középkori felfogást, s egy olyan világképet nyújt, amelyben az objektum dominál környezete felett. Ez a változás, amelyben az objektum emancipálódik, felszabadul, kikerül a környezet uralma alól, sőt maga válik dominánssá, ez az újkori világfelfogás radikálisan merész, forradalmi tartalma. Az egyén és társadalmi környezetének viszonyában jól jellemzik ezt a helyzetet az individuális függetlenség és szabadság érvényrejuttatásáért folytatott politikai küzdelem súlyos áldozatai, nem lankadó forradalmi hevülete. De fokozatosan kibontakozik az új értékrend az ember természethez való viszonyában is: míg a reneszánsz kor humanistái és művészei inkább csak az ember saját, belső természete feletti uralmát tűzik ki célként, addig a XVIII. század gondolkodói már az ember számára külső természet feletti uralom megszerzéséről szólnak. Míg a deizmus világképében még őrzik Isten általánosságban érvényesülő célkitűző szerepét, s az ember (pl. a mesterember képében) csak egészen konkrét tevékenységek esetében léphet a helyére, addig a későbbi fejlődés minden cél meghatározójává az előrelátóan kalkuláló, tevékeny embert teszi. Az ember saját sorsát saját kezébe veszi.

A mechanisztikus világkép meghatározó ideológiai tartalma ezekben az új hatalmi viszonyokban van. Az objektum kizárólagos aktivitását elszenvedő passziv környezet: lényegében ennyiből áll a mechanisztikus világfelfogás ontológiai rendszere. Mivel a mechanisztikus világkép világosan kifejezte a kibontakozó polgárság értékrendjét, terjesztése és működtetése az összes lehetséges szituációban a polgárság érdekében állt. Így kezdetben az ideológiai küzdelem eszközeként is hasznosították, majd a polgárság megerősödése a mechanisztikus világkép széleskörű elterjedéséhez és elfogadottságához vezetett.

A newtoni természetfilozófia értékrendje tökéletes összhangban volt a fentebb jellemzett újkori ideológiai törekvésekkel. Freudenthal nagy meggyőző erővel mutatta meg ennek az össszhangnak számos fontos elemét. Elemzéséből kitűnik, hogy Newton rendszerében a dinamikai szituáció szereplői közül az individuum játszik meghatározó szerepet. Descartes felfogásában Isten természeti törvényeket teremt és az első lökést adja, s a részecskék a törvényekből leszármaztathatók. Ezzel szemben Newtonnnál Isten részecskéket teremt.[178] A szabad newtoni individuummal szemben Leibniz felfogásában nem az atom, hanem a rendszer a szabad.[179] Ilyen összevetésekből jól láthatók a newtoni szemléletmód világnézeti előnyei. Mindazonáltal a dinamikai szituáció newtoni felfogásának alaposabb megértése a harmadik törvény további elemzésével is lehetséges.

4.1.6.4 Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége

Newton harmadik törvényében a legfontosabb újkori ideológiai törekvések tükröződnek. Az újkori értékrend az individuumnak a környezet uralma alól való felszabadítását, és saját, környezete feletti uralmi pozíciójának megszerzését alapvető célként deklarálta. A Newton által tanulmányozott dinamikai szituációban ez a fordulat értelmezhető és részben végrehajtható. Az általa javasolt dinamikai struktúra képes leírni a fordulat utáni új világrend működését, így nyilvánvaló módon népszerű és sikeres világszemléletnek számít.

A harmadik törvény a dinamikai szituáció szereplőit egyenrangúaknak tekinti. A szituáció tipikus szereplői: az egyik és a másik (test). Adott esetben az egyik test a vizsgált objektum, a másik pedig az objektum környezete szerepét tölti be, ilyenformán egy adott szituációban eltérő pozícióban vannak. De a harmadik törvény előírása szerint különbségük csak viszonylagos, hiszen az objektumnak tekintett test egyúttal és szükségképpen maga is környezet a másik test számára, és viszont: a környezet szerepét játszó test maga is objektummá válik a kölcsönhatás következtében. Azaz az objektum és környezete egyenlő pozicióban vannak: mindkét test objektum és környezet is egyszerre. Természetük szerint egyenlők, csak a leírás kedvéért teszünk közöttük (ahogy Newton mondta: matematikai) különbséget. Ráadásul az egyenlőség érvényre jut a hatás folyamatában és eredményében is. Mindkét test aktív és passzív egyszerre. Valójában hatásról nem is beszélhetünk, csak kölcsönhatások vannak. (Stein 1970, 1990) Mindkét test mozgásállapota megváltozik, méghozzá egyenlő mértékben. Ha egy test hat egy másikra, számítania kell a reakcióra. Természetesen mindez akkor is érvényben marad, ha nem két testről van szó, és az objektum-környezet szereplői bonyolultabbak.

A középkori dinamikai szituációhoz képest ez valódi forradalmi változást jelent, az objektum-környezet szerepek nem eleve adottak immár, az objektum felszabadult. Az emancipálodott objektum azonban nem uralkodik, hanem csak egyenlőnek tudhatja magát környezetével. A newtoni dinamikának a harmadik törvényben kifejeződő alapvető ideológiai tartalma így az individuális szabadság és egyenlőség deklarációja. Ismereteink szerint ezt a XVII-XVIII. századi tartalmat minden egyéb természetfilozófiai, vagy tudományos eszmerendszernél világosabban képviseli s ezáltal a kultúra legkülönfélébb területeiről szerez híveket, követőket, és csodálókat azóta is.

Alapvető ideológiai tartalma mellett a harmadik törvény hozzájárul számos olyan mechanikai következtetés levonásához is, amelyek ugyancsak hordoznak fontos ideológiai mondanivalót.

A harmadik törvény nyilvánvalóan a newtoni mechanika nélkülözhetetlen összetevője. Egy efféle törvény (és a törvényhez szükséges kölcsönhatás-fogalom) felismerésének hiánya akadályozta meg például Huygenst a newtonihoz hasonlóan sikeres világrendszer kiépítésében. (Stein 1990, Cohen 1987)

Freudenthal rámutat, hogy Newtonnál a gravitáció univerzális tulajdonsága a testeknek, míg a tehetetlenség lényegi. Vagyis a tehetetlenség egyetlen test esetében is működik, de a gravitáció a világ összes testjéhez tartozik. A gravitáció eliminálható, a tehetetlenség nem.[180] Ez abból a szempontból is érdekes, hogy a gravitációhoz kell a harmadik törvény, vagyis a testek rendszerének ez egy szervező elve, vagy legalábbis a szerveződés értelmezését lehetővé tevő elve. Hasonlókat mondhatunk az individuális egyenlőség társadalmi szerepéről: szintén csak akkor van rá szükség, ha van közösség, annak a szerveződésében viszont nagyon fontos.

Számos elemző hangsúlyozza, hogy Newton a harmadik törvény és a gravitációs kölcsönhatás együttes alkalmazásával tudta létrehozni világrendszerét. (Cohen 1980, 1987, Stein 1970, 1990) Stein külön kiemeli, hogy a newtoni mozgástörvények végső soron dinamikai szempontból passzívak, és szükség van még a gravitációs kölcsönhatás aktivitására is a világrendszer sikeres kiépítéséhez. Ennek a problémának egy másik aspektusát talán úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a harmadik törvény lehetővé teszi az objektum emancipációját, de uralmát nem. Bizonyos fajta uralmi pozíció megszerzéséhez éppen a gravitációs kölcsönhatás biztosít lehetőségeket. Newtonnak a gravitációs és a harmadik törvényen alapuló meggondolásai szerint bolygómozgásoknál a rendszer középpontja sem eleve adott, hanem a kölcsönhatások következtében a rendszer közös tömegközéppontja lesz az. Ennek a fizikai összefüggésnek is érdemes ideológiai tartalmat tulajdonítani: az újkori világrendszer középpontja nem szükségképpen egy jól látható domináns központ, hanem kölcsönhatások által kialakított, s esetleg rejtve maradó, láthatatlan centrum.

A dinamikai elméletek társadalomtörténete természetesen nem ért véget Newtonnál s a newtoni világrendszer egészével, sőt még a harmadik törvény dinamikai szerepével kapcsolatban is születtek és születnek új elgondolások. Kant (Duncan 1984) és Mach javaslatai közül az utóbbi tett szert nagyobb jelentőségre. Mach több vonatkozásban is kritizálta a newtoni mechanikát. (Mach 1960, Bunge 1966) Az általa javasolt új fizika centrumában éppen a harmadik törvény áll. A Mach-féle fizikában a harmadik törvény közvetlen ideológiai tartalma nem változik meg, de az egész machi mechanika mégis radikálisan más értékrendet követ, mint newtoni elődje. Ez azáltal válik lehetségessé, hogy Mach individuum-felfogása (fizikai nyelven szólva: tehetetlenség-koncepciója) tér el alapvetően Newtonétól és ilyenformán a machi dinamikai szituáció nagyonis más mint a newtoni.[181]

A newtoni világrendszer ideológiai tartalma hasznosítására gondolt annak idején Rousseau (Carter 1980), aki a naprendszer működésének newtoni leírásának mintájára is gondolkodott társadalmi szer(ve)ződési problémákon. Az ideológia és a tudományos szemléletmód, a dinamikai szituáció természeti és társadalmi szereplőinek szükségszerű együvétartozása jelenik meg a posztmodern szemléletmód alkalmazása során.[182] A newtoni elmélet posztmodern dekonstrukciójának kísérlete viszonylag új fejlemény. (Zaman 2001) A szerző lényegében arra tesz kísérletet, hogy a fizikai elméletnek egy (nem túl eredeti) társadalomelméleti interpretációját állítsa elő, felhasználva egy transzformációs szabályt amellyel a fizikában alkalmazott "objektivista esemény okságot" egy "szubjektivista ágens oksággal" cseréli fel. Próbálkozása érdekes módon nagy vihart kavart: szinte egy mini-Sokal ügy kibontakozásának lehetünk a tanúi. De Zaman nem tréfált, ő, úgy tűnik, komolyan posztmodern szerző, így a Sokal ügyre[183] inkább a posztmodernizmus elleni támadások hevessége miatt emlékeztet a helyzet.[184]

A newtoni elmélet dinamikai szituációjának további tanulmányozási formája lehet, ha a dinamikai szituáció szereplőit humán individuumoknak tekintjük, és az elméletben megjelenő logikai viszonyokat az emberi szereplők által átélt történetként interpretáljuk. (Ropolyi 1999) A newtoni elmélet nyomán elképzelt történetben a harmadik törvény fontos funkciót tölt be: sajátmagunk másokkal való egyenlőségének tapasztalatához segít.

4.1.6.5 Hivatkozások

Brackenridge, B. J.: Newton's Unpublished Dynamical Principles: A Study in Simplicity. Annals of Science, 47, 3-31, 1990

Bricker, Ph., Hughes, R. I. G. (eds.): Philosophical Perspectives on Newtonian Science. MIT Press, Cambridge, Mass., 1990

Bunge, M.: Mach's Critique of Newtonian Mechanics. American Journal of Physics, 34(7), 585-596, 1966

Bunge, M.: Foundations of Physics. Springer-Verlag, Berlin, 1967

Byrne, E. F.: The Drama of Realtime Complementarity. Philosophy Forum, 11, 167-206, 1972

Carter, R. B.: Rousseau's Newtonian Body Politic. Philosophy and Social Criticism, 7, 143-167, 1980

Cohen, I. B.: Introduction to Newton's 'Principia'. Cambridge University Press, Cambridge, 1971

Cohen, I. B.: The Newtonian revolution. With illustrations of the transformation of scientific ideas. Cambridge University Press, Cambridge, 1980

Cohen, I. B.: Newton's Third Law and Universal Gravity, Journal of the History of Ideas, 48, 571-593, 1987

Duhem, P. -M. -M.: The evolution of mechanics. Sijthof & Noordhoff, Alphen aan den Rijn, 1980

Duncan, H.: Inertia, the Communication of Motion, and Kant's Third Law of Mechanics. Philosophy of Science, 51(1), 93-119, 1984

Fehér, M.: Utószó. 391-426, in: Newton, I.: A világ rendszeréről és egyéb írások. Magyar Helikon, Budapest, 1977

Fehér, M.: The method of analysis-synthesis and the structure of causal explanation in Newton. International Studies in the Philosophy of Science, 1(1), 1996

Fényes, I.: A fizika eredete. Az egzakt fogalmi gondolkodás kialakulása. Kossuth, Budapest, 1980

Freudenthal, G.: Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World View. Reidel, Dordrecht, 1986

Freudenthal, G.: Towards a Social History of Newtonian Mechanics. Boris Hessen and Henryk Grossmann Revisited. 193-212, in: I. Hronszky, M. Fehér, B. Dajka (szerk.): Scientific Knowledge Socialized, Akadémiai, Budapest, 1988

Hassing, R. F.: Animals Versus the Laws of Inertia. The Review of Metaphysics, 46(1), 29-61, 1992

Herivel, J.: The Background to Newton's Principia. A Study of Newton's Dynamical Researches in the Years 1664-84. Oxford University Press, Oxford, 1965

Hesse, M.: Resource Letter PhM-1 on Philosophical Foundations of Classical Mechanics. American Journal of Physics, 32(12), 905-911, 1964

Hessen, B.: The Social and Economic Roots of Newton's 'Principia'. 149-212, in: Science at the Cross Roads. Papers Presented to the International Congress of the History of Science and Technology (held in London from June 29th to July 3rd, 1931) by the Delegates of the U.S.S.R. (Second edition.) Frank Cass & Co. Ltd., London, 1971

Hirsch, R.: Dialectics and Logic. Version 4. (Manuscript.) http://www.cs.ucl.uk/staff/ R.Hirsch/papers/dialectics/nlf.html (Elérve: 2001. szeptember 29.) pp. 1-18. 2001

Hronszky, I.: The Phoenix. Early and Recent Socio- Historical Approaches to Scientific Cognition. 97-121, in: I. Hronszky, M. Fehér, B. Dajka (szerk.): Scientific Knowledge Socialized, Akadémiai, Budapest, 1988

Jacob, A.: The Metaphysical Systems of Henry More and Isaac Newton. Philosophia Naturalis, 29(1), 69-93, 1992

Jacob, M. C.: Millenarianism and Science in the Late Seventeenth Century. Journal of the History of Ideas, 37, 335-341, 1976

Koyré, A.: Newtonian Studies. Chapman & Hall, London, 1965

Latour, B.: Sohasem voltunk modernek. (Fordította: Gecser Ottó.) Osiris, Budapest, 1999

Mach, E.: The Science of Mechanics. Open Court, Lasalle, Ill., 1960

Mezei, Gy.: Atom és individuum Newton korában. (Könyvismertetés.) Filozófiai Figyelő, VII(3), 136-142, 1985

Newton, I.: Isaac Newton's Philosophiae Naturalis Principia Mathematica. The Third Edition (1726) with Variant Readings by Koyré, A., Cohen, I. B. and Whitman, A. 2 Vols. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1972

Newton, I.: A világ rendszeréről és egyéb írások. (Válogatta, fordította és az utószót írta: Fehér Márta.) Magyar Helikon, Budapest, 1977

Newton, I.: A Principiából és az Optikából. Levelek Richard Bentleyhez. (Válogatta és bevezette: Heinrich László. Fordította: Heinrich László és Fehér Márta.) Kriterion, Bukarest, 1981

Pourciau, B.: Essay Review: A New Translation of and Guide to Newton's Principia. Annals of Science, 58(1), 85-91, 2001

Ropolyi, L.: Theory as Story. http://www.mullasadra.org/conferences/_philo2301.htm (Elérve: 1999 december 30.) pp. 1-7. SIPRIn, 1999

Russell, J. L.: Action and reaction before Newton. The British Journal for the History of Science, IX (1), 25-38, 1976

Shapin, S., Schaffer, S.: Leviathan and the Air-pump. Hobbes, Boyle, and the Experimental Life. Princeton University Press, Princeton, 1985

Sneed, J. D.: The Logical Structure of Mathematical Physics. (Second edition.) Reidel, Dordrecht, 1979

Sokal, A., Bricmont, J.: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. (Fordította: Kutrovátz Gábor.) Typotex, Budapest, 2000

Speiser, D.: Newton's Principia. Manuscript, published by the CERN, Geneva, 1980

Stein, H.: On the Notion of Field in Newton, Maxwell, and Beyond. 264-310, in: Stuewer, R. H. (ed.): Historical and Philosophical Perspectives on Science. Minnesota Studies in the Philosophy of Science, vol. V. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1970

Stein, H.: On Locke, "the Great Huygenius, and the incomparable Mr. Newton". 17-47, in: Bricker, Ph., Hughes, R. I. G. (eds.): Philosophical Perspectives on Newtonian Science. MIT Press, Cambridge, Mass., 1990

Truesdell, C.: Essays in the History of Mechanics. Springer-Verlag, Berlin, 1968

Vekerdi, L.: Tudás és tudomány. Typotex, Budapest, 1994

Westfall, R. S.: Force in Newton's Physics. The Science of Dynamics in the Seventeenth Century. Macdonald, London, 1971

Zaman III., F. L.: Postmodern Deconstruction Of Newtonian Science: A Physical-to-social Transposition Of Causality. Theory & Science, 2(1), pp. 1-18, 2001 http://theoryandscience.icaap.org/content/vol002/001/05zaman.html (Elérve: 2001 április 29.)



[112] Marx-Engels Művei 13. kötet (Kossuth, Budapest, 1965) 6-7. old.

[113] A kongresszust azóta is megtartják négyévente, 2009-ben Budapesten volt.

[114] In: Nicolai I. Bukharin: Science at the Crossroads (Frank Cass, London, 1931, 1971)

[115] J. D. Bernal: Tudomány és társadalom (Szikra, Budapest, 1954)

[116] John D. Bernal: Tudomány és történelem (Gondolat, Budapest, 1963)

[117] V. Gordon Childe: A civilizáció bölcsője (Gondolat, Budapest, 1959)

[118] Joseph Needham: Science and Civilisation in China (Cambidge University Press, Cambridge, 1954-2008)

[119] Tudomány, technika és társadalom a XVII. sz-i Angliában (1938), ennek egy változata és a később ismertetett cikk is megtalálható Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra (Osiris, Budapest, 2002) c. könyvében.

[120] Mannheim Károly: Ideológia és utópia (Atlantisz, Budapest, 1996)

[121] Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember (Kossuth, Budapest, 1990)

[122] P. Forman: Weimar Culture, Causality, and Quantum Theory, 1918-1927: Adaptation by German Physicists and Mathematicians to a Hostile Intellectual Environment. Historical Studies in the Physical Sciences3 (1971) 1-115. o. E pont alapját egy ismertetésünk képezi, amely A "Forman-tézisek" címmel jelent meg a AFilozófia Figyelő Kiskönyvtára 1988-as tudománytörténettel foglalkozó számában a 141-158. oldalon.

[123] Lukács György: Az ész trónfosztása 5. kiad. (Magvető, Budapest, 1978) 421-422. old.

[124] J. Hendry: Weimar Culture and Quantum Causality. History of Science18 (1980) 157-158. old.

[125] S. G. Brush: Irreversibility and Indeterminism: Fourier to Heisenberg. Journal of the History of Ideas37 (1976) 604. old.

[126] P. A. Hanle: Indeterminacy before Heisenberg: The Case of Franz Exner and Erwin Schrödinger. Hist. Stud. Phys. Sci.10 (1979) 225-269. old.

[127] Hans Radder: Kramers and the Forman Theses. Hist. Sci.21 (1983) 171. old.

[128] Walter Laqueur: Weimar, A Cultural History 1918-1933. (Weidenfeld and Nicholson, London, 1974) 219. old.

[129] H. Kragh: The fine structure of hydrogen and the gross structure of the physics community, 1916-1926. Hist. Stud. Phys. Sci.15 (2) 108-109. old.

[130] Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról (Gondolat, Budapest, 1975) 9. old.

[131] M. Jammer: The Conceptual Development of Quantum Mechanics (McGraw-Hill, New York, 1966) 167. old.

[132] E gyökerekrôl alkotott véleményünket részletesebben kifejtettük A fizikai determinizmus kulturális összefüggései. E. Mach nézeteinek kialakulása és hatása. Acta Philosophica12 (1985) 167-176. o.. A politikai légkörre pedig Nyíri Kristóf: Az impresszionizmus osztrák filozófiája. Mach és Mautner. c. cikke utal A monarchia szellemi életéről szóló filozófiatörténeti tanulmánygyűjteményében (Gondolat, Budapest, 1980) 86-107. old.

[133] N. Bohr, H. A. Kramers and J. C. Slater: The quantum theory of radiation. Phil. Mag.47 (1924) 785-802. old., újra közli: B. L. van der Waerden: Sources of quantum physics (North-Holland, Amsterdam, 1967) 159-176. old. (az idézetek ez utóbbiból valóak).

[134] Jammer: Conceptual Development ... 182. o.

[135] Idézi: Roger H. Stuewer: The Compton Effect. Turning point in physics (Science History Publications, New York, 1975) 255-256. old.

[136] Közli: Henry J. Folse: The Philosophy of Niels Bohr. The Framework of Complementarity (North-Holland, Amsterdam, 1985) 75. old.

[137] L. a cikk újbóli kiadásához irt bevezetésben 12-14. old.

[138] M. J. Klein: The First Phase of the Bohr-Einstein Dialogue. Hist. Stud. Phys. Sci.2 (1970) 1-34. old.

[139] Ld. pl. Jammer 345-350. old. vagy Gerald Holton: The Roots of Complementarity. Daedalus, Fall 1970. 1015-1055. old.

[140] Valószínűleg ez adott alkalmat M. Beller számára, hogy a kauzalitásra való túlzott koncentrálással vádolja meg Formant, mivel szerinte a göttingeniek mátrixmechanikája determinisztikus elmélet volt, és a szerzők nem vontak le belőle indeterminista következtetéseket. Véleményünk szerint azonban Beller állításai csak erre a szűk időszakra vonatkoznak. 1924-bôl idéztünk akauzális szövegeket, és bár ezek 1925-ben valóban nem jelentkeznek újra, a visszavonulás amire Beller hivatkozik csak a megmaradási törvényekre vonatkozik, az akauzalitásra nem, ahogy látni fogjuk ez utóbbi 1927-ben ismét és még erőteljesebben előkerül. Mara Beller: Matrix Theory before Schrödinger. Philosophy, Problems, Consequences. Isis74 (1983) 481-484. old.

[141] L. pl. van der Waerden: Sources of quantum physics. 199-201. old.

[142] Pauli nézeteirôl l. pl. Charles P. Enz: W. Pauli's scientific work. in J. Mehra (ed.): The Physicist's Conception of Nature (Reidel, Dordrecht, 1973) 766-768. old.; Edward McKinnon: Heisenberg, Models, and the Rise of Matrix Mechanics. Hist. Stud. Phys. Sci.8 (1977) 155-156. old.; Daniel Serwer: Unmechanisher Zwang: Pauli, Heisenberg and the Rejection of the Mechanical Atom, 1923-1925. uo. 189-256. old.

[143] Zeitschrift für Physik33 (1925) 679. o. Idézve a Kvantummechanika c. cikkgyűjteményből, szerk.: Jánossy Lajos (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971) 11-12. old.

[144] Born Nobel-előadása. 1954. in: Max Born: Válogatott tanulmányok (Gondolat, Budapest, 1973) 296. old.

[145] Zs. f. Phys.38 (1926) 803. o. Idézve: Kvantummechanika 159-160. old.

[146] L. Max Born: Válogatott tanulmányok. 20-21. old.

[147] Nobel előadás, uo. 300. old.

[148] Előadás Oxfordban 1926. augusztus 10-én. uo. 78. old. lábjegyzet.

[149] Zs. f. Phys.43 (1926) 172. o. Idézve: "Kvantummechanika" 212. o.

[150] Juan A. del Regato: Niels Bohr. Int. J. Radiation Oncology, Biology, Physics7 (4) 1981. 510-511. old.

[151] Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés (Európa, Budapest, 1986) 94-95. old.

[152] Idézve: Kvantummechanika 231-232. old.

[153] Idézi: Stuewer: The Compton Effect. 331. old.

[154] J. Neumann: Matematische Grundlagen der Quantenmechanik. Göttinger Nachrichten, Math.-Phys. Klasse, 1927. 1. old. Idézve: Kvantummechanika 251. old.

[155] L. I. Ponomarjov: A kvantum nyomában (Kozmosz-Kárpáti, Budapest-Uzsgorod, 1979) c. könyvében jól megválasztott idézetekkel bizonyítja a kor fizikusainak válságérzetét. 177-178. old.

[156] A kvantummechanika kialakulásához hasonló helyzet állt elő akkor, amikor másfél évtized mérései véglegesen bebizonyították, hogy a radioaktív béta-bomlás energiaspektruma folytonos (csupán felső határral rendelkezik), amit energetikailag nem lehetett értelmezni. Ekkor Bohr ismét azt feltételezte, hogy az energia és impulzus nem marad meg. Érdekes módon éppen Pauli volt az, aki ragaszkodva a megmaradási törvényekhez, feltette a neutrínó létezését.

[157] Egy olasz fizikus szerzőpáros szerint az ortodox interpretáció győzelmének oka, hogy az egyedi mikrofizikai jelenségek valódi természetére vonatkozó alapvetőbb kérdések elvi kitiltásával a tudományos magyarázat fogalmában egy episztemológiai eltolódást hoztak létre, a fizikai rendszeren mint egészen végzett egymást követő mérések közötti statisztikai korrelációk keresésére korlátozva azt. A fizikának ez az új stílusa jobban illeszkedett a kulturális és ipari szférában lezajlott társadalmi változásokhoz a 20-as és 30-as évek weimari Németországában és Amerikájában. Ez a megközelítés minden másnál jobban működött a tudományos és ipari kutatások növekvő területén, elsősorban alkalmazkodóképessége miatt. A „realista” megközelítés merevebbnek, kevésbé kezelhetőnek tűnt az új területeken működő fiatal kutatók számára, ezért egyszerűen elvetették. A tudomány közvetlen termelőerővé válásával az új fizika központi szerepet játszott az ipar legkülönbözőbb ágaiban, így az ortodox interpretáció megtisztítva és megkönnyítve az összes ismeretelméleti problémát a gyakorlati alkalmazások alapjává vált. Michelangelo De Maria, Francesco La Teana: Schrödinger's and Dirac's Unorthodoxy in Quantum Mechanics. Fundamenta Scientiae3 (1982) 147-148. old.

[158] Gideon Freudenthal: Atom and Individual in the Age of Newton. On the Genesis of the Mechanistic World View. Boston Studies in the Philosophy of Science, vol. 88 (Reidel, Dordrecht, 1986)

[159] A Leibniz-Clarke levelezés. Ford. Bálint Péter (L’Harmattan, Budapest, 2005)

[160] Talán jellemzo, hogy még Duhem is valóságos "diadalmenet"-ként hivatkozik a newtoni mechanika történetére. (Duhem 1980)

[161] Ráadásul a hozzáférheto kiadások és fordítások sem álltak mindig feladatuk magaslatán (Pourciau 2001).

[162] Mivel dolgozatunkban erre a feladatra próbálunk koncentráni, sok érdekes és fontos témakör tárgyalását melloznünk kell. Így nem tudunk foglalkozni Newton módszetanával (Cohen 1980, Vekerdi 1994, Fehér 1996), Newton saját ideológiai és filozófiai rendszerével (Bricker 1990, Jacob 1992, Jacob 1976, Hessen 1971), és a mechanika metodológiai és filozófiai problémáival (Hesse 1964, Bunge 1967, Sneed 1979).

[163] Ld. pl. Shapin és Schaffer 1985, 14-15., 21., 332-344. old. A szerzok a Boyle és Hobbes közötti ellentét, ill. a tudományos kísérletek értelmezésében hasznosítják ezeket a tudományfilozófiai gondolatokat.

[164] Ld. pl. Freudenthal 1986, 188.old.

[165] Az itt kifejtett nézetek emlékezetem szerint dönto részben az ELTE BTK Filozófiaoktatók Továbbképzo és Információs Központjának 1986-os, visegrádi "Tudományfilozófia" tanfolyama május 7-i eloadásainak (az eloadók Fehér Márta, Vekerdi László és Mezey György (Mezey 1985) voltak) s az azokat követo vitáknak az eredményeként formálódtak.

[166] A "History of Astronomy Discussion Group" <HASTRO-L@WVNVM.WVNET.EDU> 1996 májusi vitájában pl. véleményt cseréltek errol a kérdésrol. in: HASTRO-L LOG9605 Archive Note

[167] Russell dolgozatára Milorad Mladenovic belgrádi fizikus hívta fel a figyelmemet a témakörrol 1989-ben Hamburgban, a XVIII. International Congress of History of Science-n tartott eloadásom vitája során.

[168] Ld. a "History of Astronomy Discussion Group" <HASTRO-L@WVNVM.WVNET.EDU> korábban említett vitáját a kérdésrol. in: HASTRO-L LOG9605 Archive Note

[169] Ld. Russell fentebb hivatkozott cikkének megállapításait.

[170] Westfall 1971, 113. old.

[171] "121. If 2 bodys p and r meet the one the other, the resistance in both is the same for soe much as p presseth upon r so much r presseth on p. And therefore they must both suffer an equall mutation in their motion". (Herivel 1965, 159. old.)

[172] "119. If r [Fig. 5] presse p towards w then p presseth r towards v. Tis evident without explication." (Herivel 1965, 159. old.)

[173] "As much as any body acts on another so much does it experience in reaction. Whatever presses or pulls another thing by this equally is pressed or pulled. If a bladder full of air presses or carries another equal to itself both yield equally inwards. If a body impinging on another changes by its force the motion of the other then its own motion (by reason of the equality of the mutual pressure) will be changed by the same amount by the force of the other..." (Herivel 1965, 312-313. old.)

[174] Newton 1981, 59. old. Az ismert angol nyelvu verzió: "Law III. To every action there is always opposed an equal reaction: or, the mutual actions of two bodies upon each other are always equal, and directed to contrary parts." (Koyré 1965, 275. old.)

[175] Newton 1977, 210. old. Angol változatban:"One body can be considered as attracting and the other as attracted, but this distinction is more mathematical than natural. The attraction is really that of either of the two bodies towards the other, and thus is of the same kind in each of the bodies" (Cohen 1980, 267-268. old.)

[176] Newton 1981, 77-78. old.

[177] Ld. Newton 1972, 70. old., ill. Koyré 1965, 276. old

[178] Freudenthal 1986, 26. old.

[179] Freudenthal 1986, 36. old.

[180] Freudenthal 1986, 23-24. old.

[181] Mivel a machi elgondolások vezettek a relativitáselmélet születéséhez, az a benyomásunk támadhat, hogy Mach felfogása sikeresen meghaladta Newtonét. Ám ez nem feltétlenül van így. Fényes Imre (Fényes 1980) pédául Newton természetfilozófiai nézeteit értékesebbnek tartja.

[182] Ld. (Byrne 1972)

[183] Ld. (Sokal és Bricmont 2000)

[184] Zaman (egyébként egy elektronikus újságban közölt) dolgozatáról 2001 áprilisa óta több száz üzenetben cseréltek véleményt (foként lesújtó kritikai hangon) a Scipolicy-L Yahoo! Groups webhelyen, a következo címen: http://groups.yahoo.com/group/Scipolicy-L/