Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

3.3 Paul Feyerabend ismeretelméleti anarchizmusa

3.3 Paul Feyerabend ismeretelméleti anarchizmusa

(Szegedi Péter)

Ifjúkorában inkább a művészetek érdekelték, főleg a színház. A II. Világháborúban kitüntették bátorságáért, de saját bevallása szerint úgy sebesült meg, hogy az óriási hangzavart és a fényfelvillanásokat színházi élményként élte meg és extázisában kiugrott a lövészárokból. Második sebesülése egész életére hatással volt, állandó betegeskedése, mozgássérült mivolta, fájdalmai még filozófiájára is befolyást gyakoroltak. A háború után a színháztudomány mellett először történelmet és szociológiát, majd fizikát, végül pedig filozófiát tanult, tudományfilozófiából doktorált, és meg is maradt ennél a tárgykörnél, holott az akkor már világhírű, a színházat megújító Bertolt Brecht hívta Berlinbe rendezőasszisztensnek. Ausztriában megismerkedik Popperrel, Schrödingerrel, Koestlerrel, Hayekkel, Wittgensteinnel, későbbi tanulmányi során Bohrral. Az 50-es években Angliában megismerkedik Lakatossal. Hosszú ideig Kaliforniát tekinti bázisának, felveszi az amerikai állampolgárságot, de bárhol a világon szívesen látják tanítani, így járt újra Angliában, Németországban, Új-Zélandon, Svájcban. Élete végén visszaköltözik Európába, feltehetően ifjú olasz felesége kedvéért, hiszen, ahogy halála előtt néhány héttel befejezett önéletrajzi írásában[41] kifejti, nem bánja, hogy a színház helyett a tudományfilozófia mellett döntött, aminél csak egy fontosabb dolog van, a szerelem.

A színes fénykép Paul K. Feyerabendet ábrázolja, amint idős korában mosogat a konyhában.

Paul K. Feyerabend.

3.3.1 Feyerabend a tudományról és változásáról

Mint említettük, lehetséges valamilyen értelemben Kuhn felfogásának további radikalizálása és ezt mutatjuk be Feyerabend munkásságának rövid ismertetésében. Kuhn azt állítja, hogy a tudománynak nincsen univerzális – minden korra érvényes – módszere, de egy adott normál szakaszon belül a paradigma meglehetősen szigorúan előírja, hogy mit lehet, és mit nem lehet alkalmazni a tudományos kutatás folyamán. Feyerabend viszont – legalábbis legradikálisabb írásaiban, és számunkra most csak ezek a fontosak a típus szempontjából – úgy véli, hogy egyáltalán, még időlegesen sincs tudományos módszer. Helyette az „anything goes” (bármi elmegy) elvet kell alkalmazni. Az egyetlen követelmény, hogy eredményesek legyünk. Ennek érdekében azonban bármit megtehetünk, pl. megtagadhatjuk a tudomány adott állapotában érvényesnek tekintett elméleteket, semmisnek tekinthetünk kísérleti eredményeket. Az érveléshez a tudomány történetéből Galilei esetét hozza fel.[42]

Galileit mindenki nagy tudósnak tartja, de mit tett ő valójában? Megtagadta kora tudományának fő – arisztotelészi – elveit, tagadta a tekintélyt, kritizált majdnem mindent. Ezen túlmenően azonban egészen más megfigyelési, kísérleti eredményekre építette fel elméleteit, mint a kortársak. Megtagadta tehát a kor tapasztalatait is, bár az ő esetében nem mondhatjuk, hogy „letagadta a csillagokat az égről”, hanem ennek pont az ellenkezőjét (kivéve a már említett üstökös-esetet). Távcsövét az égre fordítva olyan új megfigyeléseket végzett, amelyeket a többiek nem tudtak – esetleg nem is akartak – megerősíteni. Több leírásunk is van ugyanis arról, hogy Galilei időnként összehívott embereket (volt, hogy húszat is) távcsöves bemutatókra, ahol be akarta bizonyítani pl. a Jupiter holdak létezését, vagy más korábbi megfigyeléseit. Ezek a bemutatók többnyire kudarcba fulladtak. A távcső lencséi ugyanis gyenge minőségűek voltak, a távcső remegett stb. Volt, aki meg sem találta a keresett objektumot, volt, aki egy helyett kettőt látott a megfigyelt égitestből, volt, aki a képet a távcső belsejében látta, ellentmondásosak voltak a távolsággal kapcsolatos észleletek. A látvány gyakran ellentmondott a szabad szemmel való megfigyelésnek (keresztek, színes gyűrűk stb.), ami ismeretelméleti problémákat is felvetett. Ezeket az objektív és szubjektív jelenségeket, illúziókat a távcső nappali használatánál a tapasztalatok és a másik szem segítségével esetleg automatikusan kiszűrték, éjjel azonban ehhez semmilyen támpontjuk nem volt. Mindezek ellenére, annak ellenére, hogy az egyik éjjel húsz tudós erősítette meg, hogy nincsenek holdak a Jupiter körül, Galilei ragaszkodott a megfigyeléseihez.

Galilei tehát nem csupán vallási szempontból volt eretnek, hanem tudományos szempontból is[43], és pontosan ez az eretnekség tette nagy tudóssá. A recept tehát még egyszer: tagadj meg minden érvényes elméletet, vess el minden bevált módszert, ne ismerd el a kísérleti eredményeket – és nagy tudóssá válhatsz, feltéve, ha tevékenységed eredményes lesz. Nem biztos, hogy minden egyetemi hallgatónak ezt kellene ajánlani – láttuk, hogy ez a kuhni felfogással sem egyeztethető össze – de egyszer már bevált.

Rátérve most már Feyerabendnek a tudomány változásairól alkotott véleményére, ebből csak az inkommenzurabilitás-felfogását emelnénk ki. Kuhnnal lényegében egy időben kezd ő is erről írni, és hasonló álláspontot foglal el, bár talán még általánosabbnak tartja, mint amerikai kollégája. Az inkommenzurabilitást a fogalmak összemérhetetlenségében véli felfedezni, ami Kuhnnál is megvan, de csak egy részét képezi a koncepciónak. Feyerabend a fogalmak inkommenzurabilitását a jelentésváltozásukból vezeti le. Azt gondolja, hogy a fogalmak jelentését az elmélet adja meg, amelyben szerepelnek. Ez lényegében összhangban van például a matematikusok és fizikusok véleményével, akik gyakorta hivatkoznak arra, hogy az axiómarendszerekben lévő fogalmak általában magukból az axiómákból nyernek értelmet. Ha a tudomány változásával az elmélet megváltozik, de valamilyen okból megőriz fogalmakat a régi elméletből, akkor ez azzal jár, hogy az új elmélet új tartalmat ad a megőrzött fogalomnak. Ez a jelentésváltozás viszont megakadályozza az összemérhetőséget.

Egy példa erre, amely Kuhnnál is szerepel. Azt szokták mondani, hogy a speciális relativitáselmélet a fénysebességhez képest kicsiny sebességek esetén átmegy a klasszikus mechanikába. Megadják az előbbi elmélet képleteit, majd azokat a tagokat, amelyekben a két sebesség hányadosa szerepel, nullának tekintik, tehát elhagyják, és íme, megkaptuk pl. a speciális relativitáselmélet furcsa sebesség-összeadási képlete helyett a normális, hagyományos összeadást. Ez természetesen rendben is van. Csakhogy – mondják az inkommenzurabilitás hívei – mi van akkor, ha mondjuk a képletben szerepel a tömeg is. Attól, hogy a mért számértékek azonosak, a képletek átmennek egymásba, a tömeg fogalma is megváltozik? Ugyanis a két elméletben ezek alapvetően különböznek. Ha a newtoni mechanikát tekintjük, ott a tömeg a test belső tulajdonsága, tőle el nem vehető (ha magát a testet meg nem sértjük, fel nem daraboljuk), mindig változatlanul ugyanaz stb. A XIX. század végén azonban Ernst Mach éppen Newton definícióit, törvényeit, abszolút tér- és idő felfogását elemezve, arra a következtetésre jut, hogy pl. a tömeg imént leírt fogalma megalapozatlan. Szerinte a híres vödör-kísérletből (Newton a forgó vödörben parabola-alakot felvevő vízfelülettel kívánta bizonyítani, hogy a mozgás abszolút, nem pedig relatív) éppenséggel az is következhet, hogy a tömeg nem a test tulajdonsága, hanem a világegyetemé (ahogy ő fogalmaz: az állócsillagok szférájáé). A testek tehetetlensége abból fakad, hogy a körülöttük lévő világegyetem kiegyensúlyozott hatást gyakorol rájuk. Einstein azt állította, hogy ez az ún. Mach-elv része speciális relativitáselméletének. Tehát az imént vázolt klasszikus tömeg-fogalommal szemben Einstein tömege nem a testek belső tulajdonsága, nem a testtől függ, nem állandó, hanem éppen hogy változó stb. Ha a két fizikust – mint korábban Arisztotelészt és Galilei/Huygenst – le tudnánk ültetni, hogy beszélgessenek egymással, amikor ugyanazt a tömeg szót használják, akkor nem ugyanarra gondolnak, ez pedig akkor sem változik meg, ha éppen kis sebességű mozgásokról beszélnek. A következő pontban részletesebben visszatérünk a problémára a kvantummechanikával kapcsolatban is.

Előbb azonban még sort kerítünk Feyerabend véleményére a tudomány társadalmi szerepéről. Ő ugyanis – Kuhnnal szemben – lényegesen átlépi a tudományfilozófia határait, foglalkozik művészeti, társadalmi kérdésekkel, én ennek következtében hatásai is elérik a szociológiát, művészetelméleteket (bár ez Kuhn paradigma-fogalmáról is elmondható) stb. Mi azonban maradunk a tudományt közvetlenebbül érintő kérdéseknél. Elrettentő példaként sokszor idézik a filozófustól a következő részletet:

Nincs tehát világosan megfogalmazható különbség mítoszok és tudományos elméletek között. A tudomány egyike az emberek kialakította számtalan életformának, és nem is föltétlenül a legjobb. Hangos, pimasz, drága és föltünősködő. … És minthogy az álláspontok elfogadásáról vagy elvetéséről az egyes embereknek, vagy, demokráciákban, demokratikus intézményeknek kell dönteniük, adódik a következtetés, hogy állam és egyház elválasztása kitoldandó állam és tudomány elválasztásával.[44]

Az idézet első mondata a szerző betegségéből eredő tapasztalatokon is alapul. Egy történet leegyszerűsítve: fáj, mondjuk a hasa, elmegy orvoshoz, megvizsgálják, terápiás javaslatot tesznek (gyógyszer), a hasfájás nem múlik; második orvos, ugyanez; harmadik orvos, ugyanez; woodoo varázsló, megmasszírozza a hasát, fájdalom elmúlik. Feyerabend kérdése ez után, hogy vajon miért becsüljük többre az orvostudományt, miért támogatjuk stb., ha nem ér el eredményt, szemben egy másik módszerrel, amelyik igen. Feyerabend azt gondolja, hogy a tudomány túlságosan és indokolatlanul szoros kapcsolatban van az államhatalommal. Ezért van szükség egy második szekularizációra, ahogy a modern államokban szétválasztották az államot az egyháztól (ez az első szekularizáció), ugyanúgy el kellene választani az államtól a tudományt is. Kissé naivnak tűnő elképzelése szerint egy szabad társadalomban[45] az óvodában a gyerekeknek minden nap más mesét kell mesélni, az egyik nap az evolúcióelméletet, a másik nap a teremtéstörténetet sít., az így felnövő szabad polgár pedig majd eldönti, hogy melyik hagyományt támogatja anyagilag. A magyar 1%-os rendszer kibővítésével ez megoldható, de nyilvánvaló – pl. az egyházi 1%-ok statisztikáiból –, hogy ezzel a tudomány támogatása töredékére esne vissza. Így aztán Feyerabendért a magyar tudósok sem rajonganak.

3.3.2 Összemérhetetlenség vagy éppen ellenkezőleg? – egy esettanulmány[46]

Érdekes módon a természettudósok körében időnként a tudományfilozófusokéval éppen ellentétes tudományfilozófiai általánosítások jelennek meg. Ebben a pontban ennek egy sajátos történeti változatát vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy vajon összebékíthetők-e ezek a felfogások. Konkrét témánk a klasszikus- és kvantummechanika viszonya az inkommenzurabilitás és a korrespondencia (megfelelés) általános filozófiai elveinek fényében; vagy másképpen megfogalmazva: az “ inkommenzurabilitás vagy korrespondencia?” kérdés a kvantumelmélet klasszikus határátmenetének fényében. Először röviden ismertetjük a korrespondencia-elvet a kvantummechanika történetében és tankönyveiben, azután bemutatjuk a korrespondencia-elv egy általánosítását. Ezt összehasonlítva az inkommenzurabilitási tétellel, javaslatot teszünk az elemzés lehetséges négy szintjének megkülönböztetésére.

A történeti sorrend szerint kezdjük a korrespondencia-elvvel, amelynek több formája ismert a kvantummechanikában. Max Planck már 1906-ban megmutatta, hogy a h0 határátmenetben a kvantumelméleti következtetések tartanak a klasszikus eredményekhez: „a klasszikus elméletet egyszerűen az a tény jellemzi, hogy a hatáskvantum végtelenül kicsinnyé válik”[47] Niels Bohr 1913 után az elvnek egy új formáját fogalmazta meg, amely szerint nagy ( n) kvantumszámok esetén vissza kell kapjuk a klasszikus eredményeket.[48] E forma fejlődésének eredménye – a kvantálási szabály – fontos heurisztikus szerepet játszott a régi kvantumelméletben és a mátrixmechanika felfedezésében is. Az az elv, miszerint a Hamilton-féle mechanika formalizmusát meg kell tartani a kvantummechanikában – olyan módosítással, hogy a fizikai mennyiségeket nem felcserélhető operátorok reprezentálják – hasonló szerepet tölt be a mai tudományban is.

A fizika tankönyvekben mindhárom formát használják, rendszerint különösebb kritika nélkül. A Planck-féle megfogalmazás természetesen gyakran előfordul a feketetest-sugárzás tárgyalásakor vagy a Hamilton-Jacobi egyenlet levezetésének általánosabb esetében. Talán a legjobb magyar kvantummechanika könyvet Marx György írta mintegy 40 évvel ezelőtt.[49] A Függelékben a

i ψ t 2 2 μ ( 2 ψ x 2 + 2 ψ y 2 + 2 ψ z 2 ) + V ( x , y , z ) ψ = 0

kvantummechanikai állapotegyenletben végrehajtja a ψ=expiS helyettesítést, majd -vel való osztás után a

S t + 1 2 μ ( grad   S ) 2 + V = i 2 μ ( 2 S x 2 + 2 S y 2 + 2 S z 2 )

egyenletet kapja, amely h0 esetén a Hamilton-Jacobi egyenletre vezet, azaz a kvantummechanikától a klasszikus fizikához, ahol az utóbbi az előbbi közelítése lesz.

Bohr megfogalmazását rendszerint a hidrogénatomra alkalmazzák. Egy másik – tanár szakosok számára készült – magyar kvantummechanika tankönyv Nagy Károlyé[50] , amely bemutatja az n-ből az n' állapotba való átmenetet, amikor n és n' nagyon nagy főkvantumszámok és az nn<<n különbség kicsi. Ebben az esetben a következő egyenletek és közelítés áll fenn:

ν n , n = R c ( 1 n 2 1 n 2 ) = R c n 2 n 2 n 2 n 2 = R c ( n + n ) ( n n ) n 2 n 2 ~ R c 2 n 3 ( n n ) ha n ~ n .

A klasszikus frekvencia νn(cl)=Rc2n3. Így nagy kvantumszámokra az nn=1 átmenet frekvenciája ugyanaz, mint a klasszikus, az nn=2 átmenet frekvenciája a klasszikus frekvencia kétszerese stb. Következésképpen nagy kvantumszámokra a kvantumelméleti frekvenciák átmennek a klasszikus frekvenciákba.

A kvantummechanikai korrespondencia-elv harmadik formájához egy részletet szeretnék bemutatni Vlagyimir Fock51[51] “Fundamentals of Quantum Mechanics” c. tankönyvéből. Fock felteszi a kérdés, hogy “Hogyan találjuk meg egy adott fizikai mennyiség operátorát?” Bevezeti a klasszikus mechanikai rendszerek kanonikus változóit, és a Poisson-zárójel segítségével definiálja a kanonikusan konjugált változókat. Hamilton kanonikus mozgásegyenleteiből kiindulva felírja a H és F függvényekre a

[ H , F ] = k = 1 n ( H p k F q k H q k F p k )

klasszikus Poisson-zárójelet, ahol H a Hamilton-függvény, F pedig a koordináták, az impulzusok és az idő valamilyen függvénye. Azután felsorolja a Poisson-zárójel szokásos tulajdonságait. A

c = i h

Poisson-zárójelek szolgálnak számára a klasszikus fizika kanonikusan konjugált koordinátáinak és impulzusainak definíciójaként. Bohr korrespondencia-elvére hivatkozva megemlíti Dirac feltevését, amely szerint bármely két nem felcserélhető operátor kvantum Poisson-zárójele rendelkezik a klasszikus Poisson-zárójel összes tulajdonságával. Ennek a követelménynek megfelelően bármely két F és G operátorra levezeti, hogy

h = = h 2 π

ahol c egy olyan operátor, amely felcserélhető bármely más operátorral, azaz c konstans és felírható a c=ih alakban, valós h' mellett. A h'-nek hatás dimenziójúnak kell lennie, és a kísérleti eredményekkel összehasonlítva kiderül, hogy h==h2π. Láthatjuk, hogy a kvantálási folyamatnak ez a tisztán formális bemutatása azon a feltevésen alapul, hogy a kvantum kommutátorok algebrája izomorf a klasszikus Poisson-zárójelek algebrájával. Ezek voltak tehát a korrespondencia-elv különböző eredeti formáinak mai felhasználási módjai.

A korrespondencia-elvet Bohr először a kvantumelmélettel kapcsolatban fogalmazta meg szisztematikusan; a szabályt – mint említettük – korábban Planck használta, de alkalmazták a speciális és általános relativitáselmélet ellenőrzésére is. Hamarosan általános elvvé emelték. Tanulmányában Hans Radder az általánosított korrespondencia-elv négy esetéről számol be. Hadd mutassak be egy ötödiket (még többet is lehetne, de talán nem most). Iván Vasziljevics Kuznyecov (1911-1970) eredetileg fizikusként dolgozott, de sokat tevékenykedett a tudománytörténet és -filozófia területén is, továbbá jelentős befolyással volt a Szovjetunióban a kutatás módszertanára. Egy kis könyvet adott ki 1948-ban, amelyben áttekintette a korrespondencia-elv történetét, és kimutatta, hogy az fennáll számos fizikai és nem fizikai tudományágban is.[52] Az ő megfogalmazásában a korrespondencia-elv a következő: “Az empirikusan konfirmált elméletek az új, általánosabb elméletek megjelenésével nem tűnnek el, mintha hamisak lennének, hanem az új elméletek határ- vagy speciális eseteként megőrzik jelentőségüket.”

Mindez nyilvánvalóan ellentmondani látszik Kuhnnak vagy Feyerabendnek a hatvanas évektől ismert inkommenzurabilitási elméletével. Kuhn szerint a tudományos forradalom – a kvantummechanika megszületése pedig majdnem minden szerző szerint forradalom volt – nem csupán egy új elméletet eredményez, hanem megváltoztatja a tudományos problémák halmazát, a kutatási módszereket és a fogalmi apparátust, az adott tudományág egész világát. Ebből fakad az inkommenzurabilitás. Feyerabend az inkommenzurabilitás olyan példáit adja, ahol az új elmélet a valóságnak ugyanazon a területén inkommenzurabilis a régivel. Jól ismert, hogy maga Bohr meg volt győződve a klasszikus és kvantumos fogalmak inkommenzurabilitásáról (bár természetesen nem használta ezt a kifejezést). Úgyhogy a korrespondencia-elv védelmében nagyon óvatosan kell eljárni. Az általam ismert egyik leggondosabb szerző Erhard Scheibe, aki újra megvizsgálta Feyerabend történeti példáit, megpróbált javítani a kommenzurabilitás-koncepción, és arra a következtetésre jutott, hogy “az inkommenzurabilitás ténye mellett, ott áll a fogalom-fogalom korrespondencia ténye, a numerikus közelítések lehetőségével együtt.”[53]

Egy másik szerző, az amerikai Fadner azt állítja, hogy a korrespondencia-elvnek erős alapjai vannak a Newtontól Watson és Crickig terjedő tudományos elméletekben. Fadner szerint a korrespondencia-elv nem elméletek között áll fenn, hanem az új és régi elméletek operacionális egyenletei között. Beszél a korrespondenciáról is, de ez nem ugyanaz, mint a jelentés változatlansága. Scheibe-hez hasonlóan Fadner is elfogad bizonyos változásokat a fizikai fogalmak jelentésében.[54]

Láthatjuk, hogy a vitában a szerzők beszélnek például numerikus közelítésekről, operacionális egyenletekről és fogalmakról, amelyek mind különbözhetnek egymástól a korrespondenciához vagy az inkommenzurabilitáshoz való viszonyukban. Hans Radder a Bohr-féle korrespondencia-elv történetének elemzésében megkülönbözteti a numerikus korrespondenciát vagy megegyezést, a fogalmi folytonosságot és a formális korrespondenciát. A magam részéről a kvantummechanikában a korrespondencia és az inkommenzurabilitás elemzése számára négy szintet javasolnék. Ahogy látom, a megfelelő elemzések még nem történtek meg, úgyhogy csak néhány megjegyzést tennék ezekkel a szintekkel kapcsolatban.

A kísérletek szintjén az összes fizikus által megkívánt nyilvánvaló követelmény, hogy az ugyanazon jelenségekre vonatkozó különböző elméletekben a mérési adatoknak korrespondenciában kell állniuk. Ne felejtsük el azonban a következőket: a modern fizikában nincsenek mérések valamilyen elméletek nélkül, a mérések csak bizonyos pontossággal lehetségesek és végül a különböző elméletek általában különböző területekre vonatkoznak, amelyek között csak kicsi az átfedés. Úgyhogy ez a korrespondencia követelmény elengedhetetlen, de meglehetősen gyenge. Ebben az értelemben sok elmélet létezhet, amelyek korrespondenciában állnak egymással, úgyhogy a követelmény nem használható hatékonyan az új elméletek ellenőrzésére.

A második szint a fizikai mennyiségekre vonatkozó matematikai egyenletek vagy képletek. Az először említett történeti és mai technikák lényegében ezen a szinten mozognak. Ezen a szinten azonban a korrespondencia már nem olyan egyszerű, mint azt a tankönyvek mutatják. Így az általam elsőként Marx György könyvéből említett példában Nathan Rosen 1964-ből származó tanulmánya szerint a kvantumpotenciál nem tűnik el minden esetben[55] .

Hasonló problémák merülnek fel a nagy kvantumszámú állapotoknál is. Két dél-amerikai fizikus például megmutatta, hogy a szokásos egydimenziós harmonikus oszcillátor néhány sajátállapotának egyszerű szuperpozíciója már egy olyan esetet képez, amikor a kvantumeffektusok tetszőlegesen nagy fő kvantumszámoknál is jelentkeznek.[56] Különbségeket találtak a kvantumos határérték és a klasszikus megoldások között a valószínűségsűrűségre és a térbeli korrelációkra vonatkozóan is. Talán Richard Liboff eredményei a legismertebbek.[57] Ő periodikus rendszereket vizsgált – mint például a derékszögű potenciálvölgy –, ahol a kvantumenergia növekménye a kvantumszámmal nő, és az esetek egy részében a nagy kvantumszámú határátmenetben a frekvencia korrespondenciája nem áll fenn. Tovább kell mennie a h0 határátmenethez, hogy biztosítani tudja a klasszikus folytonosságot. Az ő nyomán például két amerikai fizikus a korrespondencia-elv Planck- és Bohr-féle megfogalmazásának szintézisét javasolja.[58] A harmonikus oszcillátorra, a dobozba zárt részecskére és a hidrogénatomra megmutatják, hogy a kvantummechanikai mennyiségek sajátértékeinek értelmes klasszikus határértéke érdekében szükség van a kettős határátmenetre, azaz egyszerre kell a Planck-állandóval nullához, a kvantumszámmal pedig végtelenhez tartani. Az egyenletek szintjét azzal a megjegyzéssel fejezném be, hogy egyes szerzők, mint például Fényes Imre vagy a német Ulrich Hoyer, azt állítják, a határesetekben a kvantummechanikai kifejezés nem a klasszikus mechanikai egyenlethez, hanem a klasszikus statisztikus fizikához konvergál.

A harmadik szint tartalmazza az absztrakt matematikai modelleket és ezek tulajdonságait. Ez az előző szint metaszintje, és elárul valamit az egyenletek és képletek jellegzetességeiről. Számomra úgy tűnik, hogy ezen a szinten az irodalom az inkommenzurabilitást hangsúlyozza. Emlékezzünk az olyan minőségi különbségekre, mint ami a klasszikus mechanika függvényei és a kvantummechanika operátorai között áll fenn (ami természetesen nem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne megadni a klasszikus mechanika operátorokkal való megfogalmazását), a Hilbert-tér formalizmus vagy más operátoralgebrai megközelítések nem kommutatív jellegére, a disztributív és a nem-disztributív különbségére a klasszikus- és kvantummechanika hálóelméleti modelljében. Mint tudjuk, nincsenek értelmes eljárások, amelyek határesetben egy nem-disztributív hálót egy disztributívba visznek át.

A negyedik szinten vannak a klasszikus- és kvantummechanika elméleti fogalmai. Azt hiszem, ezen a szinten a korrespondencia és az inkommenzurabilitás problémája a kvantummechanikára nézve nem specifikus, összevetve más tudományokkal vagy a tudományfilozófia általános vitáival. Ahogy látom mindenki, például különösen Bohr, elfogadja a jelentésváltozást, bár csak bizonyos korlátok között. Területünkön említettem Scheibe-t és Fadnert, de sok más szerző létezik a különböző tudományágakban, akik a tudományban a fogalmak viszonylagos kontinuitásáról is beszélnek.

A következtetésünk tehát az, hogy sem a korrespondenciának, sem az inkommenzurabilitásnak nincs a priori hatalma a fizikában, és egy adott probléma esetében szintről-szintre meg kell vizsgálnunk sikerességüket.

3.3.3 Tudósok kontra filozófusok a tudomány relativitásáról[59]

A relativizmust gyakran Prótagorasz homo mensura tételére szokták visszavezetni: „Minden dolognak mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.” Nos, pontosan ezt a tételt utasította el a modern tudomány születésekor Francis Bacon a Novum Organum (1620) XLI aforizmájában a törzs ködképeiről szólva:

„… helytelen az az állítás, hogy az emberi érzékek a dolgok mértékei; éppen ellenkezőleg: mind az érzékek, mind az elme képzetei az ember hasonlatosságára, nem a világegyetem hasonlatosságára jönnek létre. Az emberi értelem pedig görbe tükre a tárgyak sugarainak: saját természetét a dolgok természetével összekeverve eltorzítja és meghamisítja a dolgokat.”[60]

Bacon itt a homo mensura tételt az emberiség kollektív szubjektivizmusával azonosítja, de más aforizmákban harcol a barlang ködképei – azaz az egyéni szubjektivizmus –, a piac ködképei – azaz az emberi érintkezés szubjektivizmusa –, és a színház ködképei – azaz a különböző dogmatikus rendszerek – ellen is. Bacon célja egy objektivista tudomány kifejlesztése.

Nem ő volt azonban az első, aki az objektivizmus irányába lökte a tudományt. Három és fél évtizeddel korábban Giordano Bruno – Nicolaus Cusanust követve – ezt írja A végtelenről, a világegyetemről és a világokról (1584) szóló könyvében: „… a világegyetem végtelen kiterjedésű és a világok számtalanok.”[61] Állítását teológiai érvekre és a józan észre alapozta. Ha azonban a világegyetem végtelen, akkor

„… végtelen sok ehhez hasonló test van, amelyek közül egyik sincs inkább a világegyetem közepén, mint a másik, mert a világegyetem végtelen, s ennélfogva nincs sem középpontja, sem kerülete …”.[62]

Felmerül a kérdés: „Így hát a többi világnak is vannak lakói csakúgy, mint ennek?”[63] (Bruno, 1990: 159) A válasz: „Ha nem így, s ha nem jobban, akkor semmivel sem kevésbé és semmivel sem rosszabbul …”.[64] Tehát míg Nikolausz Kopernikusz elvetette a régi gondolatot, miszerint a világegyetem középpontjában a Föld áll, Bruno elvetette a gondolat másik oldalát, nevezetesen hogy a Föld lakói sokkal fontosabbak, mint a teremtés bármely más része. Megalapozza az úgynevezett kozmológiai elvet, miszerint akárhol állunk is a világegyetemben, a körülöttünk lévő kép lényegében ugyanaz, vagy tudományosabban megfogalmazva: a világegyetem homogén és izotróp. Ezt az elvet használta Bruno óta minden kozmológiai, fizikai és csillagászati elmélet (kivéve néhány mai kreacionista elméletet, amelyeket az úgynevezett antropikus kozmológiai elvre alapoztak). Az elv ugyanakkor azt mondta a tudósoknak, hogy száműzniük kell minden emberi szempontot a kutatás (természetesen nem az alkalmazások) során, a természetet önmagában kell vizsgálniuk, és objektívnek kell lenniük.

Elhagyva a kozmológiai szintet, hasonló relativizmus/objektivizmus, helyesebben abszolutizmus problémát fedezhetünk fel a helyi mozgások tudományában is, akár már Bruno említett könyvében:

„… amint a természet régi és újabb igaz megfigyelői egyaránt megjegyezték s érzékeink tapasztalata is ezer módon nyilvánvalóvá teszi, a mozgást csakis bizonyos összehasonlítás és valamely álló dologhoz való viszonyítás révén tudjuk észrevenni; mert ha valaki a víz közepén egy úszó hajón van, de nem tudja, hogy a víz folyik, s nem látja a partokat, akkor nem is veszi észre a hajó mozgását.”[65]

Ez a mozgás relativitásának elve, majdnem fél évszázaddal Galilei előtt. Bruno érvként használta ezt az elvet a Föld mozgása mellett, amely számunkra érzékelhetetlen, ezért magyarázatot kíván. Galilei ugyanezt a gondolatmenetet követte a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról (1632) című művében. Ezt írja:

„Egy mozgás csak addig nevezhető mozgásnak és csak addig hat mint ilyen, amíg olyan dolgokhoz viszonyítjuk, amelyek nem mozognak. De azok között a dolgok között, amelyek egyaránt mozognak, hatástalan, éppolyan, mintha nem is jönne létre. Az áru, amellyel egy hajót megraktak, mozog, amennyiben elindul Velencéből és Korfut, Kandiát és Ciprust érintve Aleppoba ér; ebben az esetben Velence, Korfu, Kandia stb. helyükön maradnak, és nem mozognak együtt a hajóval. Ezzel szemben az árubálák, ládák és egyéb csomagok szempontjából, amelyek mint rakomány vagy ballaszt a hajón vannak, a hajóra vonatkoztatott mozgás Velencétől Szíriáig nem létezik, kölcsönös helyzetük semmiképpen nem változik meg …”[66]

Szóval, ha egy ládán ülünk a hajó fedélzetén, akkor mozgunk Velencéhez képest, de nyugalomban vagyunk a ládához (vagy a hajóhoz) viszonyítva. Ha az Aleppoba való megérkezés után leszállunk a ládáról (vagy a hajóról), akkor sokkal többet mozdultunk el a ládához (vagy a hajóhoz) képest, mint az egész Velencéből Aleppoba utazás során. Meg tudjuk tehát változtatni a nézőpontunkat, de a fizikában ezek nem kifejezetten emberi nézőpontok, inkább vonatkoztatási rendszerek. Mi az eredménye egy ilyen nézőpontváltásnak? Mint Galilei megjegyzi:

„… minthogy a Világmindenséget két részre osztottuk, amelyek közül az egyiknek feltétlenül mozognia kell, a másik pedig mozdulatlan marad: ennek a mozgásnak minden következménye olyan, hogy tökéletesen mindegy, vajon a Föld mozog-e, vagy a mindenség többi része.”[67]

Megváltoztathatjuk a nézőpontokat, de a világ fizikája nem változik meg, még akkor sem, ha lehetetlen megállapítani, hogy nyugalomban vagyunk, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végzünk.

Később Isaac Newton A természetfilozófia matematikai alapelveiben (1687) tudomásul veszi, hogy csak a relatív idő, tér és mozgás érzékelhető vagy mérhető, de szerinte ezek mögött a relatív mennyiségek mögött szükségszerűen ott vannak az abszolút mennyiségek is. A Principia V. Származékos Tételében megismétli Galilei relativitási elvét:

„Adott térben bezárt testeknek a mozgása független attól, hogy ez a tér nyugalomban vagy egyenes vonalú egyenletes mozgásban van. Ez azonban nem áll fenn, ha a tér körmozgásban van. … A hajón mindenféle mozgás egyformán megy végbe, függetlenül attól, hogy a hajó nyugalomban van, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez.”[68]

A körmozgás kizárása ebben az idézetben Newtonnak arra az állítására utal, hogy körmozgás esetén képes megkülönböztetni az abszolút mozgást a relatívtól az erők segítségével. A relativizmus lényegét tekintve azonban Galilei óta nem történt változás: vagy különböző nézőpontjaink, azaz tehetetlenségi vonatkoztatási rendszereink vannak, vagy körmozgásunk van, de a világ mindkét esetben abszolút.

A helyzet még Albert Einstein relativitáselméletével sem változott meg. A speciális relativitásról szóló, A mozgó testek elektrodinamikájáról című első cikkében a következő módon általánosította a Galilei-féle relativitás elvet az egész fizikára:

„Azok a törvények, amelyek szerint a fizikai rendszerek állapota változik, függetlenek attól, hogy egymáshoz képest egyenes vonalú egyenletes mozgást végző két koordinátarendszer közül az állapotváltozásokat melyikre vonatkoztatjuk.”[69]

Egyszerűbben: a fizika összes törvénye ugyanaz minden tehetetlenségi vonatkoztatási rendszerben. A speciális relativitás elmélete ezen és egy másik elven alapult, mely szerint minden tehetetlenségi vonatkoztatási rendszerben a fény sebessége ugyanaz (ami következett Maxwell elektrodinamikájából és a Michelson-Morley kísérletből). Ebben az elméletben az egyidejűség, a tér és az idő csaknem definíció szerint relatív mennyiségek, és Einstein levezeti, hogy a hosszúság, az időtartam, a tömeg és az energia szintén mind relatív mennyiségek. Az egész rendszert azonban meg is fordíthatjuk és mondhatjuk, hogy ha megfelelően transzformáljuk a tér- és időkoordinátákat, akkor ugyanazokat a törvényeket kapjuk minden vonatkoztatási rendszerben. Ez volt Einstein célja a relativitáselmélettel. Az általános relativitás elméletében az elvet általánosította bármely – azaz nem-tehetetlenségi, azaz forgó, gyorsuló vagy gravitációs – vonatkoztatási rendszerre. Ahogy a London Times-nak írja három héttel az után, hogy a híres „Forradalom a tudományban – a Világmindenség új elmélete – a newtoni gondolatok megdőltek” főcím megjelent az újságban:

„Noha a természet leírása szempontjából fontos az általunk önkényesen bevezetett koordinátarendszerek alkalmazása, a választást nem szabad ezek mozgásállapotának korlátoznia; a törvényeknek a koordinátarendszer választásától teljesen függetleneknek kell lenniük …”[70].

Így a Max Planck által adott relativitáselmélet név félrevezető lehet: az elméletnek nincs köze semmiféle – ismeretelméleti, erkölcsi vagy kulturális – relativizmushoz, beleértve azt az ismert definíciót, hogy „a relativizmus szerint a különböző rendszerek kölcsönösen nem összemérhetőek”. A relativitáselméletben a különböző vonatkoztatási rendszereket egymásba lehet transzformálni, és az elmélet fő tartalma, hogy egyetemesen érvényes, abszolút fizikát biztosítson számunkra. Ezáltal a köznapi beszédben Einsteinre hivatkozni, mint aki „megmutatta, hogy minden relatív”, gyökeres félreértés.

A relativitáselmélethez hasonlóan az egész fizika valamint az összes természettudomány az objektivitásra és az abszolút tudásra törekszik. Nem szeretnék most már belemenni a kvantummechanika problémáiba, de megjegyzem, annak ellenére, hogy a mérés nagyon fontos szerepet játszik a kvantummechanikában, és hogy a kvantummechanikának léteznek szubjektivista értelmezései, a modern fizika célja szintén a mikrovilág objektív leírása. A természettudósok önképében tehát nincs helye a relativizmusnak.

Mint azonban Lakatos Imre megjegyzi a Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiájá-ban (1970) „… a legtöbb tudós alig tud többet a tudományról, mint a halak a hidrodinamikáról.”[71] Ennek megfelelően térjünk most át a tudományosról a metatudományos szintre, a tudományfilozófiára. Természetesen sok tudománymetodológus – láttuk például Bacont – is objektivista volt. Még számos neopozitivista is ehhez a csoporthoz tartozott, akik egy (interszubjektív formájú) objektív tudományt kívántak megalapozni például az úgynevezett protokolltételek segítségével. A XX. századi tudományfilozófiában Popper volt az, aki megnyitotta az utat – többek között – a relativizmus felé. Alapvetően A tudományos kutatás logikájában objektív – azaz interszubjektív módon ellenőrizhető – tudományról, objektív valószínűségekről, későbbi munkáiban a 3. Világ-béli objektív tudásról stb. beszél. A Bécsi Kör protokolltételeit a tapasztalati alap alaptételeivel (könnyen ellenőrizhető egyedi egzisztenciális állításokkal, amelyek egy adott egyedi tér- és időtartományban egy megfigyelhető esemény megtörténtét állítják, és amelyeknél megállunk, elhatározva, hogy elfogadjuk őket kielégítő falszifikációként) helyettesíti. Elemzése végén a következőt írja: „Az objektív tudomány tapasztalati alapjában tehát nincs semmi ’abszolút’.”[72] Itt egy lábjegyzetben Weyl: Philosophie der Mathematik und Naturwissenschaft-ját (1927) idézi:

„… számomra a szubjektív-abszolút és az objektív-relatív ellentétpár tartalmazza az egyik legmélyebb ismeretelméleti igazságot, amelyre a természet tanulmányozásából következtethetünk. Annak, aki az abszolútot akarja, be kell kalkulálnia a szubjektivitást – az én központi jellegét –, és az, aki objektivitásra vágyik, nem kerülheti ki a relativizmus problémáját. … Az, amit közvetlenül tapasztalunk, szubjektív és abszolút …; az objektív világ viszont, amelyet a természettudomány próbál tiszta, kristályos formában leülepíteni … relatív.”[73]

Popper folytatja azzal, amit fejezetünk legelején már idéztünk:

„A tudomány nem sziklaalapzaton nyugszik. Elméleteinek merész épülete, mondhatni, mocsárra épül. Olyan, mint egy cölöpökre felhúzott ház. A cölöpöket felülről verik be a mocsárba, de nem valamilyen ’természetes’ vagy adott alapzatba, és ha feladjuk kísérleteinket, hogy mélyebb szintet találjunk, ahová cölöpjeinket beverhetnénk, ez nem azért van, mert szilárd talajig jutottunk. Egyszerűen azért állunk meg, mert elég szilárdnak találjuk a cölöpöket ahhoz, hogy megtartsák az épületet, legalábbis egyelőre.”

Ez a metafora alapvető fontosságú a relativizmus számára, hiszen ha épületünk túlnövi az alapot, akkor új cölöpöket verhetünk le új elrendezésben, és az új épület talán összemérhetetlen lesz a régivel. Évekkel később azonban Popper kifejezetten harcol a relativizmus ellen, amelyet mint „a modern irracionalizmus egyik alkotóelem”-ét[74] azonosítja A keret mítosza (1973) című tanulmányában. A relativizmust így definiálja:

„… az a tan, mely szerint az igazság szellemi hátterünktől függ, amelyről feltételezik, hogy valamilyen módon meghatározza azokat a kereteket, amelyeken belül képesek vagyunk gondolkodni: az igazság egyik keretről a másikra áttérve megváltozhat”.[75]

Erősen bírálja

„… a különböző kultúrák, nemzedékek vagy történeti korszakok közötti – sőt a tudományon, vagy akár a fizikán belüli – kölcsönös megértés lehetetlenségének tanát.”[76]

Ebben az írásban az érvek és példák lényege az, hogy „… a relativizmus támogatói a kölcsönös megértésnek olyan szintjeit állítják elénk, amely irreálisan magasak.”[77]

Popper kritikája részben Kuhn ellen irányul, aki nem tekintette magát relativistának, olvasóinak nagyobbik része azonban igen. Ha látni akarjuk Kuhn relativizmusát, akkor a központi szerepet játszó paradigma-fogalmával kell kezdenünk. A tudományos paradigma explicit és implicit módon tartalmazza egy adott korszak lételméleti, ismeretelméleti és módszertani elveit, amelyek meghatározzák a tudománynak azokat a kereteit, melyek között a tudósok rejtvényfejtő tevékenységüket gyakorolják. A paradigmával adott számunkra a feltehető kérdések egy tartománya, és a módok, ahogyan ezeket a kérdéseket megválaszolhatjuk. Minthogy az érett tudományban a paradigmának elsőbbsége van, a relativizmus ebben a megközelítésben azt jelenti, hogy a tudományban mindent a paradigmához kell viszonyítanunk. A paradigmatikus normál tudományban így például az érzékelés vagy megfigyelés elmélettel (vagy paradigmával) terhelt. Meg kell jegyeznünk, hogy – ahogy fejezetünk elején már sort kerítettünk rá – az érzékelés, a megfigyelés vagy kísérlet elméletterheltsége nem Kuhn találmánya, ez a késői 50-es években már benne volt a levegőben. Visszatérve Kuhnra: különböző paradigmákról beszélve különbözőképpen érzékelt dolgokról kell beszélnünk. Ahogy A tudományos forradalmak szerkezetének különböző helyein írja:

„… forradalmak idején a tudósok új és más dolgokat látnak meg, mint azelőtt, noha megszokott eszközeiket használják ismert területeken. Mintha a szakmai közösség egyszer csak átkerült volna egy másik bolygóra, ahol az ismerős tárgyak más megvilágítást kapnak, és ismeretlenekkel együtt jelennek meg.”[78]

Egy másik helyen:

„Egy bizonyos … értelemben … a rivális paradigmák képviselői nem ugyanabban a világban dolgoznak. … A két tudóscsoport, mivel különböző világban dolgozik, ugyanonnan ugyanabba az irányba nézve különböző dolgokat lát. Ez … nem jelenti azt, hogy bármit láthatnak, amit akarnak. … Bizonyos területeken azonban mást látnak, és a dolgokat más viszonyban látják egymással.”[79]

Egy korábban bemutatott virtuális példa volt erre, amikor Arisztotelész egy leesni törekvő követ és egy zsinórt látott ott, ahogy a XVII. század fizikusai szabályosan ismétlődő mozgású ingát láttak.

A relativizmus nemcsak a tapasztalati, hanem az elméleti szinten is megjelenik. A tudomány fogalmai szintén relatívak, mert jelentésüket a paradigmától kapják, úgyhogy különböző paradigmákban ugyanazoknak a fogalmaknak más-más jelentésük lehet. Ahogy Kuhn leírja ezt a helyzetet:

„Mivel az új paradigmák a régiekből születnek, általában megőrzik a hagyományos paradigma által használt terminológiának és mind a fogalmi, mind a kísérleti eszközöknek a jelentős részét. Az átvett elemeket viszont csak ritkán alkalmazzák teljesen hagyományos módon. Az új paradigmán belül régi terminusok, fogalmak és kísérletek új viszonyba kerülnek egymással. Elkerülhetetlen következmény, hogy – bár ez a kifejezés nem egészen pontos – a két rivális iskola félreérti egymást.”[80]

Erre is volt példánk az előző pontban: a tömeg fogalma a newtoni fizikában illetve a relativitáselméletben. Kuhn szerint ha – mint a fizikában szokásos – vesszük a relativitáselmélet egyenleteinek alacsonysebességű határátmenetét, a relativisztikus tömeg jelentése nem megy át a klasszikus tömeg jelentésébe. Minthogy a fogalmak jelentését a paradigma adja meg, és mivel azok különbözőek, az egyik paradigmáról a másikra való tökéletes fordítás lehetetlen. Minthogy a tudomány csak saját szótárral rendelkező paradigmatikus formában létezik, a paradigmákat összehasonlítani is lehetetlen. Összemérhetetlenek, és ez az összemérhetetlenség ugyanaz, mint amit a relativizmus definíciójakor már említettünk. Szóval találhatunk egy tudományfilozófust (és történészt), nevezetesen Kuhnt, akit meg lehet vádolni relativizmussal, még akkor is, ha ő maga ezt nem vallotta be.

Ha muszáj, akkor azonban találunk olyan személyt, aki bevallotta relativizmusát, sőt mi több, anarchizmusát. Az inkommenzurabilitás fogalmát eredetileg Feyerabend vezette be a két egymást követő tudományos elmélet fogalmainak jelentésváltozására. Mint már a róla szóló pontban említettük, szerinte a tudományos fogalmak az elmélet egészétől nyerik jelentésüket, és amikor az elmélet lényegesen megváltozik, akkor a szakkifejezések jelentéseinek szintén meg kell változniuk. Ahogy A módszer ellen (angol kiadásában) írja:

„… vannak a gondolkodásnak (cselekvésnek, érzékelésnek) olyan keretei, amelyek inkommenzurabilisak. … az érzékelés és gondolkodás fejlődése az egyénben kölcsönösen inkommenzurabilis fokozatokon megy át. … vannak olyan inkommenzurabilis tudományos elméletek, amelyek látszólag ugyanarról a tárgyról’ szólnak.”[81]

Feyerabend egyetért Kuhnnal a tudományos megfigyelések elméletterheltségében is. Az inkommenzurabilitási tétel vezette őt a relativizmushoz. Már a Tudomány egy szabad társadalomban című könyvében egy fejezetet szentelt a relativizmus védelmének, és később ez a fő tartalma a Búcsú az észtőlnek (1987). Feyerabend gondolkodásában azonban a relativizmus messze túlterjed a tudományos keretek határain, a tudomány maga is más hagyományokhoz viszonyítottá válik. Elég, ha megemlítjük halála után megjelent könyvét, A bőség meghódítását és annak „Brunelleschi és a perspektíva felfedezése” című fejezetét[82], amely a realizmus és relativizmus viszonyát elemzi a festészetben. Mondanunk sem kell, hogy Feyerabend nagy hatást gyakorolt a kulturális relativizmusra, és – ami talán közelebb áll a következő fejezetünk témájához – a tudásszociológiára is.

A tudásszociológia gyökerei – mint látni fogjuk – Mannheim Károlynak a 30-as évek elején írt munkáihoz vezetnek vissza. Szerinte a tudás viszonylagos a történeti korszakoknak, sőt a politikai pártoknak megfelelően. Főleg a társadalomtudományokról gondolta ezt, de követői ideológia-elméletét kiterjesztették a természettudományokra is. A tudásszociológia a 70-es években került újra elő. Az egyetlen példa, akit itt említeni akarok, a tudásszociológia úgynevezett erős programjának szülőatyja, David Bloor. Tudás és társadalmi ábrázolás (1976) című könyvében megpróbálja bebizonyítani, hogy nemcsak a természettudományok, hanem még a matematika és a logika is függ a társadalmi környezettől. A könyv befejező fejezetében írja:

„A relativizmus egyszerűen az abszolutizmus ellentéte, és biztosan kívánatosabb. Egyes formái társadalmi tapasztalatink fényében legalábbis hitelesek. A tudásszociológia erős programja tagadhatatlanul a relativizmus egy formáján alapul. … Semmi sem abszolút és végleges. Ennek következtében minden tudás függ az azt előállító gondolkodók helyi körülményeitől: hogy milyen ötleteket és sejtéseket képesek kitermelni; hogy mely problémák zavarják őket; hogy milyen a feltételezések és kritikák összjátéka a környezetükben; hogy milyen tapasztalataik vannak és milyen standardokat, illetve eszközöket alkalmaznak.”[83]

Ezzel az idézettel befejeztük rövid és kissé felületes áttekintésünket a tudomány relativista megközelítéseiről, és most szeretnénk az utóbbi évtized összeütközéseiről beszélni a tudomány relativizmusával kapcsolatban.

Először azonban emlékeztetünk arra, hogy míg a természettudósok csaknem egységesen úgy vélekednek a relativizmusról, hogy az egy nagyon káros gondolkodási irányzat, a tudományfilozófusok megosztottak. Kuhn és Feyerabend után azonnal előkerültek olyan emberek, mint a következő pontokban sorra kerülő Lakatos, Laudan, Toulmin, akik vissza akarták adni a tudománynak a folytonos, állandó fejlődést és racionalitást, vissza akarták szorítani az inkommenzurabilitást és a relativizmust. Most azonban csak az utóbbi két évtized úgynevezett „tudományháborújára” szeretnék összpontosítani, illetve annak csak egyetlen mozzanatára, a Sokal-ügyre. Nagyjából 17 évvel ezelőtt Alan Sokal, amerikai fizikus leközölt egy paródiát a kortárs tudományfilozófiai, tudásszociológiai, feminista és egyéb megközelítésekről, amelyeket később megkülönböztetés nélkül posztmodernnek nevezett. A címe meglehetősen érdekes volt „A határok áttörése: Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé”. „A határok áttörése” Feyerabend kifejezése. A „kvantumgravitáció” a fizikának egy nagyon csúszós területe. Tudnunk kell, hogy a kvantummechanika és az Einstein-féle gravitációs elmélet alapfogalmai ellentmondásban vannak egymással, úgyhogy a fizikában az utóbbi évtizedek egyik legnehezebb és lényegében megoldatlan feladata a kettő összeegyeztetése volt. A fogalmi rendszer és a matematika nagyon bonyolult, így aztán alig néhány ember érti. Néhány évvel ezelőtt, de a Sokal-féle tréfa után, kiderült, hogy egy orosz származású TV-s műsorvezető testvérpár különböző francia egyetemeken PhD fokozatot szerzett ezen a területen két halandzsa-gyűjteménnyel. Az egyikük opponense egy vezető kozmológus volt. Következésképpen imposztorok a természettudományokban is vannak, nemcsak a társadalomtudományokban. Sokal természetesen az utóbbira akart bizonyítást adni.

Azt hisszük, az összeütközés egyik oldala a jó öreg két kultúra probléma. Sokal és munkatársa, Jean Bricmont az Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal (eredeti francia kiadás: 1997) című könyvükben, amelyet a tréfa után írtak, híres posztmodern szerzőket vádolnak azzal, hogy

„… rendszeresen visszaéltek a tudományos fogalmakkal és nyelvhasználattal, vagy úgy, hogy a tudományos fogalmakat az eredeti kontextusból teljesen kiszakítva használták, … vagy úgy, hogy dobálóztak a tudományos zsargonnal a laikus közönségük előtt, és nem voltak tekintettel sem a fogalmak relevanciájára, sem a jelentésére.”[84]

Az első példa Feyerabend hírhedt „bármi elmegy” tételével kapcsolatos, amely valóban vitatható állítás, még maga Feyerabend is módosította. Lássuk azonban Sokal érvét:

„Minden metodológiának megvannak a maga korlátai, és az egyetlen érvényes ’szabály’ az marad, hogy ’bármi elmegy’.” (Feyerabend 1975, p. 296) Ez egy olyan hibás következtetés, amelyik tipikus a relativista érvelésekben. Egy helyes megfigyelésből kiindulva – ’minden metodológiának megvannak a maga korlátai’ – Feyerabend egy tökéletesen hamis konklúzióra jut: ’bármi elmegy’. Sokféleképpen lehet úszni, és mindnek megvan a maga korlátja, de az már nem igaz, hogy minden testmozgás ugyanannyira jó lenne (már ha az ember nem akar elsüllyedni).”[85]

Feyerabendnél azonban a „bármi elmegy” sosem jelentette, hogy minden lehetséges vagy elképzelhető módszer elfogadható lenne, csak az a módszer „megy el”, amely a szándékolt, hasznos, jó eredménnyel jár. Azaz számos úszásmód lehetséges, de azokat nem fogadjuk el, amelyek például halálos eredménnyel járnak. Általában véve Feyerabend – és ez vonatkozik a többi relativistára is – sosem mondta, hogy minden állítás igaz. Szerintük vannak bizonyos állítások, amelyek egyes hagyományokban igazak.

A második példát az erős program kritikájából veszem. Sokal hiányolja a természet szerepét a tudományos vélekedések magyarázatában. Az érv:

„Hogy megérthessük a Természet szerepét, lássunk egy konkrét példát: Miért győződött meg az európai tudományos közvélemény a newtoni mechanika igazságáról valahol 1700 és 1750 között? Nem kétséges, hogy egy sor történeti, szociológiai, ideológiai, politikai tényezőnek szerepet kell játszania a magyarázatban – például meg kell magyarázni, hogy miért fogadták el gyorsan Angliában és lassan Franciaországban – de bizonyos, hogy a magyarázat valamekkora része (és egy eléggé fontos része) az kellett hogy legyen, hogy a bolygók és az üstökösök valóban úgy mozognak (igen magas fokú közelítésben, bár nem teljesen pontosan), mint ahogy azt a newtoni mechanika megjósolja.”[86]

Megkérdezhetjük azonban, hogy a tudományos közösség (nem beszélve a laikusokról, akik később szintén elfogadták a mechanika tudományát) hány százaléka tudta közvetlenül a saját számításaiból és megfigyeléseiből, hogy a bolygók és üstökösök valóban a newtoni mechanika által megjósolt módon mozognak? Csak nagyon kevés. És a többiek? A többiek azért voltak meggyőzve, mert valamiféle társadalmi hálózat valamilyen egyszerűsítésekkel, torzításokkal stb. közvetítette számukra az adott elméletet és a gyakorlatot.

Az utolsó példa ugyanennek a problémának egy másik oldalára világít rá. Az érv:

„Képzeljük el, hogy miközben az előadóterembe tartunk, szemberohan velünk egy alak, aki torkaszakadtából azt üvölti, hogy a teremben egy megvadult elefántcsorda van. Hogy mit kezdünk ezzel az állítással, és hogy hogyan értékeljük ki ’okait’, az nyilván és nagymértékben függeni fog attól, hogy van-e a teremben egy megvadult elefántcsorda – vagy pontosabban, minthogy beismerjük, nincs közvetlen és direkt hozzáférésünk a külvilág valóságához, attól fog függeni, hogy amikor mi és mások (óvatosan!) belesünk a terembe, akkor mi látunk vagy hallunk-e ott megvadult elefántcsordát … . Ha látunk az elefántokra utaló bizonyítékokat, akkor a megfigyelések egész halmazára adott leghitelesebb magyarázat az lesz, hogy valóban van … az előadóteremben egy megvadult elefántcsorda, és hogy az az ember tényleg látta és/vagy hallotta azt, és hogy az ezáltal okozott rémülete … késztette arra, hogy rohanvást elhagyja a termet és az imént hallott állítást ordítozza. Reakciónk az lenne, hogy hívjuk a rendőrséget és az állatkertet. Ha azonban megfigyeléseink során nem bukkannánk elefántokra utaló nyomokra a teremben, akkor a leghitelesebb magyarázat az volna, hogy ténylegesen nem volt ott egy megvadult elefántcsorda, és hogy emberünk képzelte az elefántokat, mondjuk pszichózis hatása alatt …, és hogy emiatt hagyta el rohanvást a termet, és ezért ordítozott a hallott módon. Ekkor a rendőrséget hívnánk és a pszichiátriát. És megkockáztatjuk, hogy Barnes és Bloor, akármit is írnak a szociológusoknak és filozófusoknak szóló cikkeikben, ugyanezt tennék az életben.”[87]

Gondolkozzunk csak el ezen a dolgon! Valóban odamennénk belesni a terembe, ha valaki ezekről az állapotokról számolna be? Bizonyosan nem. Pontosan Bloor „lokálisan elfogadott hitei” miatt, amelyet a könyv előző oldalain kritizáltak, rendelkezünk azzal a tudással – minden bizonyíték nélkül –, hogy nincsenek elefántok a teremben.

Végül szeretnék egy igazán okos gondolatot idézni a könyvből Kuhnnal és Feyerabenddel kapcsolatban:

„… ezek a szövegek sokszor nem egyértelműek, és legalább két eltérő módon lehet olvasni őket: egy ’mérsékelt’ olvasatban, amelyből vagy megvitatásra érdemes állítások következnek, vagy triviálisan igazak, illetve egy ’radikális’ olvasatban, amely meglepő, ám hamis állításokhoz vezet.”[88]

Bár Sokal gyakran elfelejti, ez tulajdonképpen egy jó tanács. Emlékezzünk például Popper metaforájára a mocsárról, a cölöpökről és az épületről. Azt hisszük, ezt a mérsékelt relativizmust el lehet fogadni.



[41] Paul Feyerabend: Killing Time (University of Chicago Press, Chicago, 1995).

[42] Paul Feyerabend: A módszer ellen (Atlantisz, Budapest, 2002)

[43] 1981-ben II. János Pál pápa egy bizottságot hozott létre a Galilei-ügy vizsgálatára. A bizottság egy évtizeden át dolgozott, közben komoly formában elhangzottak olyan érvek, hogy nincs szükség rehabilitációjára, mert valójában a Szent Hivatal a korabeli tudományosságot védelmezte Galileivel szemben. Végül 1992-ben a pápa megsemmisítette az inkvizíció ítéletét és sajnálkozását fejezte ki a Galileit ért hátrányok miatt.

[44] A módszer ellen 475. old.

[45] Részletesebben: Paul Feyerabend: Science in a Free Society (New Left Books, London, 1978).

[46] Ez a pont nagymértékben a Szegedi Péter: Korrespondencia vagy inkommenzurabilitás? Publicationes Universitatis Miskolciensis, Sectio Philosophica VI/2. Miskolc, 2000. 239-245. c. cikk alapján készült.

[47] M. Planck: The Theory of Heat Radiation (Dover, New York, 1959) 143. o.; az eredeti német kiadás 1906-ban jelent meg.

[48] E forma fejlődésének részletes elemezése megtalálható Hans Radder: Heuristics and the Generalized Correspondence Principle, The British Journal for the Philosophy of Science42 (1991) 195-226. o.

[49] Marx Gy: Kvantummechanika (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1971).

[50] Nagy K.: Kvantummechanika (Tankönyvkiadó, Budapest, 1978).

[51] V. A. Fock: Fundamentals of Quantum Mechanics (Mir Publishers, Moscow, 1978).

[52] I. V. Kuznyecov: Princip szootvetsztvija v szovremennoj fizike i evo filoszofszkoje znacsenyije (Gosztyehizdat, Moszkva, 1948).

[53] E. Scheibe: Conditions of Progress and the Comparability of Theories, in R. S. Cohen et al. (eds.): Essays in Memory of Imre Lakatos (Reidel, Dordrecht 1976) p. 567.

[54] W. L. Fadner: Theoretical support for the generalized correspondence principle, American Journal of Physics53 (1985) 829-838.

[55] Am. J. Phys.32 (1964) 579.

[56] C. G. Cabrera-Miquel Kiwi: Physical ReviewA 36 (1987) 2995-2998.

[57] R. L. Liboff: Foundations of Physics5 (1975) 271-293.

[58] G. Q. Hanonn-D. H. Kobe: Am. J. Phys. 57 (1989) 658-662.

[59] Ez a pont nagymértékben Szegedi Péter: Tudósok kontra filozófusok a tudomány relativitásáról. In: Tudománytörténet és Tudományfilozófia Évkönyv IV. 1. Kuhn és a relativizmus. Kuhn öröksége a tudományfilozófiában (szerk.: Binzberger Viktor, Fehér Márta és Zemplén Gábor, L'Harmattan, Budapest, 2007) 36-46. old. alapján készült.

[60] Francis Bacon: Novum Organum I. – Új Atlantisz. Ford. Csatlós János (Nippon, Budapest, 1995) 16-17. old.

[61] Giordano Bruno: A végtelenről, a világegyetemről és a világokról. Ford. Szemere Samu (Kriterion, Bukarest, 1990) 70. old.

[62] Im. 157-158. old.

[63] Im. 159. old.

[64] Uo.

[65] Im. 141-142. old.

[66] Galileo Galilei: Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról. Ford. M. Zemplén Jolán (Kriterion, Bukarest, 1983) 94-95. old.

[67] Im. 95-96. old.

[68] Isaac Newton: Newton válogatott írásai. Szerk. Szegedi Péter (Typotex, Budapest, 2003) 128. old.

[69] Albert Einstein: Einstein válogatott írásai. Szerk. Székely László (Typotex, Budapest, 2005) 86-87. old.

[70] Im. 168. old.

[72] Im. 145. old.

[73] Uo.

[74] Karl Popper: The Myth of the Framework (Routledge, London, 1996) 33. old.

[75] Uo.

[76] Uo.

[77] Uo.

[78] Im. Osiris 2000-es kiadás 119. old.

[79] Uo.

[80] Im. 155. old.

[81] Paul Feyerabend: Against Method (NLB, London, 1975) 271-274. old.

[82] Paul Feyerabend: Conquest of Abundance (University of Chicago Press, Chicago) 89-128. old.

[83] David Bloor: Knowledge and Social Imagery (University of Chicago Press, Chicago) 158-159. old.

[84] Alan Sokal- Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Ford. Kutrovátz Gábor (Typotex, Budapest, 2000) 8. old.

[85] Im. 106. old.

[86] Im. 118. old.

[87] Im. 118-119. old.

[88] Im. 70. old.