Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

3. fejezet - A posztpozitivista tudományfilozófiák változatai

3. fejezet - A posztpozitivista tudományfilozófiák változatai

3.1 Áttekintés

(Szegedi Péter)

3.1.1 A (neo)pozitivista felfogás felbomlása

Mint láttuk, Popper A tudományos kutatás logikájában lerombolja azt a klasszikus, pozitivista képet, miszerint a tudomány valamiféle épület – leginkább piramis –, amelynek alapját a tapasztalati (megfigyelési, mérési, kísérleti) adatok képezik, és ezekre indukcióval épülnek rá az egyre általánosabb, absztraktabb és átfogóbb ismeretek, alacsonyabb szinten az empirikus általánosítások, magasabban az elméletek. Bár pozitivista, empirikus és csakis az igazolás érdekli – a hipotézisek felállításának mikéntje szerinte legfeljebb pszichológiai probléma lehet –, belátja, hogy nincs logikai módszer az indukciós eljárásra, ha pedig tapasztalatilag akarjuk bizonyítani, hogy az indukció használható, akkor végtelen regresszusba kerülünk. Hasonlóan logikailag elemzi a tudás, az ismeretek megerősítésének (konfirmációjának) lehetőségét, és arra jut, hogy az csak hibás logika révén lehetséges, vagyis lehetetlen. Falszifikációs elképzelései pedig a tudomány növekedését is lehetetlenné tennék (a haladás azt jelenti, hogy egyre több mindenről derül ki a hamissága).

Amikor Popper a tudományos ismeretek tapasztalati alapjának (a protokolltételeknek) a problémájával küzd, arra a végső következtetésre és hasonlatra jut, amely szerint:

„Az objektív tudomány tapasztalati alapjában tehát nincs semmi ’abszolút’. A tudomány nem sziklaalapzaton nyugszik. Elméleteinek merész épülete, mondhatni, mocsárra épül. Olyan, mint egy cölöpökre felhúzott ház. A cölöpöket felülről verik be a mocsárba, de nem valamilyen ’természetes’ vagy adott alapzatba, és ha feladjuk kísérleteinket, hogy mélyebb szintet találjunk, ahová cölöpjeinket beverhetnénk, ez nem azért van, mert szilárd talajig jutottunk. Egyszerűen azért állunk meg, mert elég szilárdnak találjuk a cölöpöket ahhoz, hogy megtartsák az épületet, legalábbis egyelőre.”[25]

Jegyezzük meg ezt a hasonlatot a későbbiek számára és lépjünk tovább. A Bécsi Körös filozófusok második generációja részben továbbfejlesztette, alkalmazta az eredeti koncepciót, ugyanakkor egyre több problémát látott meg benne. Ezek közül kettőt emelnénk ki, amelyek – Popper indukcióval foglalkozó elemzéséhez hasonlóan – a tapasztalati adatok és az elmélet viszonyával, az elméletnek a tapasztalatra való ráépülésével foglalkoznak.

Az első ezek közül az úgynevezett Quine[26]-Duhem[27]-féle aluldetermináltsági tézis. Duhem az előző századforduló környékén a következőket írja pl. A fizikai elmélet célja és szerkezete c. művében:

“Egy fizikai kísérlet nem egyszerűen egy jelenség megfigyelése. Egy fizikai kísérlet egy jelenségcsoport és a rá vonatkozó értelmezés együttes precíz megfigyelése. ... A fizikus, kísérletének ellenőrzésekor csak hipotézisek egy egész csoportját képes felállítani, soha sem egyetlen elszigetelt hipotézist. Amikor a kísérlet nem felel meg az előrejelzésnek, akkor a fizikus megérti, hogy a csoportot alkotó hipotézisek közül legalább egy rossz, és módosításra szorul. De a kísérlet azt nem mutatja meg neki, hogy melyik hipotézist kell megváltoztatni.”

Vagyis egyrészt nincs kísérlet értelmezés nélkül, másrészt egy kísérlet sosem egyetlen elméleti tétellel, feltevéssel áll szemben, hanem azoknak egy halmazával. A tudományos ismereteket leginkább tehát egy háló(zat)hoz lehetne hasonlítani, amelyben a tapasztalati adatok és az elméleti tételek a csomópontok, a köztük fennálló kapcsolatokat pedig a csomópontokat összekötő f/vonalak jelképezik.

Ezt a képet gondolja tovább Quine a múlt század közepén Az empirizmus két dogmája[28] c. cikkében. Az aluldetermináltság ebben az esetben azt jelenti, hogy a tapasztalati adatok nem határozzák meg egyértelműen az elméletet. Ennek tulajdonképpen két oldala van, az első az, hogy egy adathalmazt elvileg több – akár ellentmondó, egymással össze nem férő – elmélet is leírhat. Ezt a tételt erősíti, hogy az adatainkat mindig véges számú megfigyelésből, mérésből nyerjük, és hogy az adatoknak mindig van valamilyen mérési hibájuk. Vegyünk egy nagyon leegyszerűsített példát, amelyben mindössze két paraméter egymással való összefüggését mérjük: a paraméter-értékek lesznek a hibahatárral rendelkező tapasztalati adatok, amelyeket egy xy Descartes-féle koordinátarendszerben ábrázolunk. Ha a hibákat is feltüntetjük, akkor kisebb-nagyobb téglalapokat kell felrajzolnunk. Az elmélet szerepét pedig a pontokon (helyesebben téglalapokon) átmenő görbe, vagyis függvény tölti be. Nyilvánvaló, hogy több olyan görbét is tudunk rajzolni, amelyek átmennek az összes téglalapon, és ahol éppen a téglalapoktól távol vagyunk, ott a görbék nagyon eltérő értékeket vehetnek fel, de éppenséggel egy adott téglalapnál is előfordulhat, hogy az egyik görbe felülről, a másik pedig alulról halad át rajta, ami egészen más típusú viselkedést jelenthet. Ha növeljük a mérések számát és pontosságát, az több és kisebb téglalapot eredményez, de amíg ezek végesek, addig ez elvileg-logikailag nem változtat a tényálláson.

A tétel másik oldala, hogy egy adat megváltozása – pl. kiderül, hogy téves volt, esetleg már pontosabban lehet mérni stb. – nem cáfol teljes egészében egy elméletet. Erre utalt, Duhem is a fenti idézetben: könnyen lehet, hogy csupán valamelyik – pl. a mérési eredmények kiértékelésével, a mérőberendezéssel vagy mással kapcsolatos – segédfeltevést kell elvetni, de az elmélet fő tételei megőrizhetőek. Ha visszatérünk a hálóhasonlathoz, akkor a következőket képzeljük el, persze itt is csak leegyszerűsítve: Van egy halászhálónk, amelyet kiteszünk száradni a vízpartra, hogy ne fújja el a szél, nem mossa el a víz stb. bizonyos csomóknál – akár a széleinél – cövekek beverésével rögzítjük. Ezek a rögzített csomók legyenek a tapasztalati adatok, a többi csomó pedig az elméleti tételeket képviseli. Az aluldetermináltsági tézis ekkor azt mondja, hogy 1) a háló nem lecövekelt részeit bárhol – de különösen a cövekektől távolabb – átcsomózhatjuk (azaz új elméleteket konstruálhatunk), akár jelentős területeken is; 2) ha egy cöveket áthelyezünk (megváltozik a mérési eredmény), attól még a háló más részei – különösen a cövektől távol esők – nem szükségszerűen változnak meg.

A másik említett elemzés, amely a tapasztalatok és az elmélet viszonyát próbája újrafogalmazni, Hempel[29]: Az elméletalkotó dilemmája c. cikkében[30] található. A hosszú és logikai levezetésekkel alaposan alátámasztott cikkből kizárólag a számunkra leglényegesebb gondolatmenetet próbáljuk meg vázolni. Hempel azt a klasszikus elképzelést vizsgálja meg, amely szerint az elmélet és a tapasztalati adatok között szigorú összefüggésnek kell lennie, például egy elméleti fogalmat vagy tételt mindig vissza kell tudni vezetni a tapasztalatra. A kiindulási pont egy ilyen empirikus (Bacon-féle) felfogásban mindig a tapasztalati adatok egy halmaza. Ezekből indukció útján egyértelműen előállíthatók az elméleti tételek (e megközelítés természetesen nem veszi tudomásul az imént említett aluldetermináltságot sem). Az elméleti tételek segítségével egyértelműen tudunk jelenségeket előrejelezni (jósolni) – ez a legfőbb értelme az elméletek gyártásának. Ha ez az egész folyamat jól működik, akkor Hempel levezetései szerint, ugyanez megtehető lenne az elméleti szint (elvont fogalmak, törvények stb.) nélkül is, vagyis ha a tapasztalat-elmélet-tapasztalat viszonyok egy-egyértelmű matematikai összefüggésekkel leírhatók, akkor ebből a középső tagot nyugodtan kihagyhatjuk, helyettesíthetjük a megfelelő áthidaló képletekkel. A másik eshetőség, hogy a folyamat nem működik tökéletesen, vagyis az adatok és az elmélet között nincs szigorú összefüggés. Ekkor az következik be, hogy az elmélet nem tud új adatokat megjósolni, vagy nem elég pontosan teszi azt. Az első esetben az elmélet felesleges, a másodikban pedig rossz. Az elméletalkotó dilemmája tehát ebben áll: felesleges vagy rossz elméletet kreáljon? Nyilván egyik sem vonzó lehetőség, de akkor miért csinálunk mégis elméleteket? Márpedig az a tapasztalat, hogy a tudomány nagyon vonzódik az elméletekhez, a tudósok személyesen is elkötelezettek az elméletek gyártásában, és – mint láttuk – még a tudományfilozófusok sem akarják kidobni őket, bármennyi problémájuk is támadt az értelmezésükkel. Hempel és mások arra következtettek, hogy ilyen esetben már csak az alapfeltevésekkel lehet a baj.

A problémát pl. a tapasztalatok és az elmélet merev szétválasztása okozhatja. A tudományfilozófusok úgy fogalmaznak, hogy a megfigyelések elmélettel terheltek. A természettudósok ezt nem szívesen ismerik be, de kivételek azért akadnak. Idézzük Heisenberg visszaemlékezéseit az Einsteinnel folytatott beszélgetéseiből (a pontosságért természetesen nem állunk jót):

„H: … Mármost, mivel a jó elméletnek mindig közvetlenül megfigyelhető mennyiségeken kell alapulnia, úgy véltem, a magam részéről, helyesebb lesz, ha csak rájuk szorítkozom, és nem az elektronpályák képviselőjének tekintem magam.

E: De hát mondja csak, maga tényleg azt hiszi, hogy csakis megfigyelhető mennyiségeket építhetünk be egy-egy fizikai teóriába?

H: Ön talán nem pontosan ezt a gondolatot választotta alapul a relativitáselmélet megalkotás során? Nemde, hangsúlyozta, hogy nem szabad abszolút időről beszélni, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, mert abszolút idő nem figyelhető meg; hogy az óra más időt mutat a mozgó, és mást a nyugalomban lévő vonatkoztatási rendszerben?

E: Meglehet, valóban támaszkodtam rá, de ez a gondolat mégis képtelenség. Azt mondhatnám, ha diplomatikusabban akarnám kifejezni magam, hogy – mintegy heurisztikusan – hasznos lehet, ha szem előtt tartjuk a ténylegesen megfigyelt jelenségeket. Elvben azonban merőben helytelen volna csak a megfigyelhető mennyiségekre alapozni egy elméletet. A valóságban pontosan az ellenkezője szokott történni: az elmélet határozza meg, mi az, amit megfigyelhetünk. El kell ismernie, hogy a megfigyelés rendkívül bonyolult folyamat. A megfigyelni kívánt jelenség bizonyos módon hatással van a megfigyelő apparátusra. Ennek eredményeképpen további folyamatok játszódnak le az apparátusban, amelyek végül – bonyolult úton – érzéki benyomásokat keltenek a megfigyelőben, aki ezek alapján rögzíti tudatában a jelenséget. Nos, e hosszú folyamat során – magától a jelenségtől a tudatunkban való rögzítéséig – mindvégig tisztában kell lennünk vele, hogyan funkcionál a természet, ismernünk kell a természeti törvényeket, legalábbis gyakorlati fogalmaink szerint; ellenkező esetben aligha mondhatjuk, hogy bármit is meg tudtunk figyelni. Csakis az elmélet – azaz a természeti törvények ismerete – tesz képessé bennünket, hogy érzéki benyomásainkból helyesen következtethessünk a megfigyelt jelenségre. …”[31]

A megfigyelések elmélettel való terheltségén azonban a tudományfilozófusok nem azt értik, hogy a tudósok azt látnak, amit akarnak, beleértve, hogy csak azt látják, ami igazolja az elméleteiket, azt pedig nem, ami cáfolja; sem azt hogy a világ egy agyszülemény stb. Ennél a dolog kicsit bonyolultabb, de a későbbiekben látni fogunk megoldásokat. Addig is azonban illusztrációként nézzünk meg néhány ábrát az alaklélektan korábbi megfigyeléseit kihasználva:

Egyszerű vonalas ábra, amely az egyik oldal felől egy pelikán nyakát, fejét, csőrét mutatja, a másik felől pedig egy antilop nyakát, fejét, szarvát.

Pelikán/antilop.

Az előző ábrát több – kicsit tovább rajzolt – pelikán elé téve, egyértelműen pelikán.

Ebben a háttérben pelikán.

Az első ábrát több – kicsit tovább rajzolt – antilop elé téve, egyértelműen antilop.

Ebben a háttérben antilop.

Figyeljük meg, hogy a második és harmadik kép jobb alsó sarkában pontosan ugyanaz az alakzat szerepel (mint az első képen), mégis különböző – de nem akármilyen – lényeknek érzékeljük őket. Valami ilyesmit jelent az elmélettel-terheltség. Az ábrákat jegyezzük meg a későbbiekhez is.

Az ebben a szakaszban felmerült tényezők – Popper romboló munkája, az aluldetermináltság és az elmélet-terheltség – nagyban hozzájárult, hogy az 1960-as évektől a tudományfilozófia és vele együtt a korszerű tudománytörténet-írás jelentős mértékben megváltozott.

3.1.2 Váltás a tudományfilozófiában

A fél évszázada végbement váltás tulajdonképpen nagyon hasonló volt ahhoz, mint amilyennek elindítója Thomas S. Kuhn (1922-1996) magukat a tudományon belüli nagy váltásokat leírja. Ha elfogadjuk a felfogását (3.2), akkor egy tudományfilozófiai forradalomról beszélhetünk. Ennek keretében alapvetően megváltozik a tudományfilozófia felfogása a tudományról, megváltoznak a módszerei és céljai is. Megpróbálunk előzetesen kiemelni néhányat ezek közül a változások közül, amelyek a pozitivizmus utáni (ezért nevezik posztpozitivistának) tudományfilozófia képviselőire általában jellemzők, szemben az elődökkel.

Elsőként említjük az empirizmussal való szakítást. Az, hogy a tudománynak a tapasztalatokból kell kiindulnia, Bacon óta elfogadott nemcsak a tudományos módszertannal, tudományfilozófiával foglalkozó kutatók között, hanem maguk a tudósok is ezt vallják. Már eleinte is, majd később egyre határozottabb formákban ez kiegészült azzal, hogy a nem közvetlenül tapasztalati tudományos ismereteket is végső soron csak a tapasztalatra visszavezetve lehet ellenőrizni, igazolni. Az is a XVII. század óta általánosan elfogadott elv volt, hogy a tudomány célja az ismereteknek a tapasztalatban, gyakorlatban való alkalmazása. A tudomány működése tehát a tapasztalattal kezdődik, azzal végződik, és közben is állandóan a körül forog. Bár időnként használták az empirikus tudományok megkülönböztetést, valójában legtöbbször azokat az ismeretrendszereket, amelyekből hiányoztak a kritériumoknak leginkább megfelelő természettudományok módszerei, nem is tekintették tudománynak.

Az elmélet-terheltség felmerülésével a tudományfilozófusok figyelme azonban az elmélet felé fordult. Az elmélet előtérbe kerülésével az empirikus követelmények viszont hátrább, a második vagy sokadik helyre sorolódtak. Mint azt a konkrét modelleken látni fogjuk, elméleten itt nem egyes speciális elméleteket kell majd érteni, hanem inkább valamiféle – szerzőnként más és más – elméleti keretrendszereket, amelyek meghatározzák a tudomány működését és csak ezen belül a tapasztalati világ helyét. Röviden összefoglalva: az új tudományfilozófia nem empirista.

A másik váltás a tudományfilozófiai érdeklődés irányában következik be, hogy mire fókuszálnak, milyen összefüggésben tekintenek a tudományra. A pozitivistákat – a Bécsi Kört, de még Poppert is – lényegében csakis az igazolás problémája érdekli, mindent abból a szempontból vizsgálnak, hogy elősegíti-e, hogyan járulhat hozzá a dolog az ismeretek igazolásához, megerősítéséhez vagy akár cáfolásához. Az, hogy hogyan jönnek létre, honnan származnak az ismeretek, az nem érdekli őket. Így például – ahogy már a fejezet legelején utaltunk rá – Popper, de mások is ezt a kérdést a pszichológiához utalják, a tudományfilozófiából kizárják. Utóbbi feladata akkor kezdődik, amikor a megálmodott, őrült vagy kevésbé őrült tudósok vagy dilettánsok agyából kipattant ötletek ellenőrzése. Általában véve a történetiség kérdése teljesen kimarad. Marad a gyarapodás egyszerű képe, amit az említett Popper-féle mocsár-hasonlat, csak egy pillanatra kérdőjelez meg.

Ezzel szemben az új tudományfilozófiát főleg a történeti kontextus érdekli, az, hogy milyen körülmények között keletkeznek az ismeretek, miért pont olyanok, amilyenek stb. Miért van az, hogy bizonyos találmányok, tudományos tételek egyszerre több helyen is megjelennek nagyjából egy időben? Miért maradnak más felfedezések hosszú ideig visszhangtalanok? Hogyan zajlik pontosan a tudomány fejlődése, miért lassul le időnként és hogyan gyorsul fel azután? Ezekre az érdekes kérdésekre a pozitivista tudományfilozófia leggyakrabban meg sem próbál válaszolni, a posztpozitivistát pedig elsősorban ez érdekli.

Különbözik a Kuhn előtti és utáni tudományfilozófia célja is. Már Bacon a kortárs és előd tudósokat ostorozza elhibázott módszertanukért, és megpróbálja őket rávenni a az általa helyesnek tartott módszerek használatára, a helytelenek (a híres ködképek) mellőzésére. A Bécsi Kör célja, hogy a tényleges tudomány működéséből – főleg a mintakép fizikából – kikövetkeztesse a helyes módszereket, lehántsa róluk az esetleges hibákat, következetlenségeket, és az ideális tudományos módszer birtokában, megmondja a tudománynak, hogy tulajdonképpen mit is kéne csinálnia. A pozitivista tudományfilozófia tehát előíró, normatív jellegű.

Ezzel szemben a posztpozitivista tudományfilozófia annyival is jobban szeretne hasonlítani az igazi tudományokhoz, hogy – ahogyan a fizika nem írja elő a testeknek, hogy vonzzák egymást, hanem megállapítja a gravitáció törvényét – nem kívánja előírni a tudománynak, hogyan működjön. Egyáltalán nem kíván normákat felállítani, vágya mindössze az, hogy egy modellt tudjon adni a tudomány működésére (szerkezetére és változásaira), vagyis csak egy leírást szeretne adni róla, jellege tehát kizárólag deskriptív.

Mint már említettük, a forradalmár, aki az új irányzatot megnyitotta, Thomas Kuhn volt. Modelljével szintén hasonló dolgok történtek, mint a tudományos forradalmak első termékeivel is szoktak: először azt hitték, ez csak a carnapi felfogás egy folytatása; azután – és Kuhn szerint lényegében mindvégig – sok tekintetben félreértették. Végül pedig valamilyen értelemben polgárjogot nyert. Jellemző eset, amely az Amerikai Tudományfilozófiai Társasággal[32] történt: Kuhn könyvének megjelenése után egy vitát hirdettek meg a könyvről, amelyen óriási tömeg jelent meg (ami azért jelent valamit), csak azért, mert mindenki el szerette volna mondani, hogy milyen alapvető kifogásai vannak az ott leírtakkal kapcsolatban; Kuhn állt az egyetemi arénában középen, és csak azt hajtogatta, hogy „De hát én nem ezt mondtam!”. Néhány év múlva ő lett a Társaság elnöke.

Kuhn forradalmára visszanézve, azt kell mondanunk, hogy – akármiként vélekedünk is hibáiról stb. –, ha nem lett volna, ki kellett volna találni. Erre a radikális váltásra nagy szüksége volt a tudományfilozófiának. A kuhni forradalom után lényegében kétfelé lehetett elindulni. Az egyik irány a tudományfelfogás még tovább radikalizálása. Ebben az irányban indult el a magát anarchistának nevező Paul K. Feyerabend (1924-1994). A másik irányhoz azok tartoznak, akik – megtartva Kuhn letagadhatatlan eredményeit – megpróbálnak visszavenni a radikalizmusból, elvenni a Kuhn-féle forradalom élét, visszaállítani a tudományos fejlődés folytonosságát. Ennek az irányzatnak a legfontosabb alakja Lakatos Imre (1922-1974) a tudományos kutatási programok metodológiájával. A többiek már egyenesen abból indulnak ki, hogy a tudomány fejlődése adottnak vehető (ha úgy tetszik tapasztalati) tény, modellje pedig valamiképpen a biológiai evolúcióhoz hasonlít. Ezekkel az evolúciós elméletekkel kísérleteznek már az 1970-es, majd 1980-as években, amikor aztán egy új fordulat következett be, de az már a következő fejezet témája.



[25] Popper: A tudományos kutatás logikája 145. old.

[26] Willard Van Orman Quine (1908-2000) amerikai logikus.

[27] Pierre Duhem (1861-1916) francia fizikus, tudománytörténész és -filozófus.

[28] Willard Van Orman Quine: Az empirizmus két dogmája. Ford. F. Szabó István. In: Tudományfilozófia: szöveggyűjtemény. Szerk. Forrai Gábor és Szegedi Péter (Áron, Budapest, 1999) 131-151. old. (http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/tudfil/ktar/forr_ed/quine.htm)

[29] Carl Hempel (1905-1977) német logikai empirista tudományfilozófus.

[30] Carl G. Hempel: The Theoretician's Dilemma. In: Minnesota Studies in the Philosophy of Science, Vol. II, H. Feigl, M. Scriven, and G. Maxwell (eds.) (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1958) 37–98. old.

[31] Werner Heisenberg: A rész és az egész. Ford. Falvay Miháy (Gondolat, Budapest, 1975) 89-90. old.

[32] Philosophy of Science Asssociation (PSA).