Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

2.2 A Bécsi Kör tudományfilozófiája

2.2 A Bécsi Kör tudományfilozófiája

(Ropolyi László)

A Bécsi Kör tagjainak tudományfelfogás a fentiek nyomán formálódott és az említett alapvetően közös vonásokat mutatta. A részleteket illetően persze számos különvélemény alakult ki az évtizedes diszkusszió folyományaként. Tekintsük át, hogy melyek voltak számukra a legfontosabb tudományfilozófiai témakörök!

A Kör létrejöttében és fennmaradásában meghatározó szerepet játszott a tudománynak és a nem-tudománynak, pontosabban a tudományos és nem-tudományos állításoknak a világos szétválasztása, az un. demarkációs probléma felvetése és megoldása. A tudományok és más nézetrendszerek határozott és egyértelmű elhatárolását a korszak ideológiai szükségletei tették fontos feladattá. Az eszkalálódó válságjelenségek minden érték, igazság, bizonyosság gyors és hatékony relativizálódását eredményezték. Válságkorokban nagy igény mutatkozik például a válságból kivezető utak fellelésére, a reménytelenség állapotában sínylődő lelkek gyors és hatékony megsegítésére. A szükség megoldásokat termel – persze ezek legtöbbje csak a megoldás látszata. Az emberek a modern világ korábbi évszázadaiban a tudományban bizakodtak, a tudományhoz fordultak megoldásokért, de a XX. században immár az egész modern világ kerül válságba, s ennek során elveszíti az egész kultúrát meghatározó jelentőségét a modern tudomány is. Mágikus, misztikus tanítások, primitív elvek alkalmazásai hódítanak, gyakran a tudományosság – korábbi sikereken alapulóan vonzó – álcáját öltve. A Bécsi Kör gondolkodói továbbra is bíznak a tudományban, továbbra is abban bíznak és nem másban. Jelentős számban vannak köztük a tőkés társadalmi rendszert szabályozni kívánó, társadalomkritikai szemléletmódú gondolkodók. Mindezek következtében válik érthetővé, hogy legfontosabb (társadalmi) feladatuknak a tudományok, a tudományosság, és a tudományos világkép presztízsének helyreállítását tekintették. Ennek a feladatnak a legfontosabb (tudományfilozófiai) eszköze egy jól hasznosítható demarkációs kritérium kidolgozása és következetes alkalmazása.

A demarkáció problémájának - pozitivista szellemű - megoldására deklarálták az un. verifikációs elvet. (A verifikáció kifejezés igazolást jelent.) Arról van szó, hogy vajon vannak-e, s ha igen milyen kizárólagos sajátosságai vannak a tudományos állításoknak? A kérdés megválaszolását a kijelentések/állítások osztályozásával lehet kezdeni, s valamilyen alkalmas kritérium segítségével kiválaszthatjuk tudományosként szóba jöhető csoportjukat. A verifikációs elv alkalmazása révén kiválaszthatjuk azokat az állításokat, amelyeknek van empirikus tartalmuk. Az ilyen állításokat értelmesnek tekintjük, s határozottan megkülönböztetjük őket az empirikus tartalmakkal nem rendelkező értelem nélküli, továbbá az értelmetlen állításoktól. Tudományos állítások csak értelmes állítások lehetnek, vagyis szükségképpen rendelkeznek empirikus tartalommal.

A verifikációs eljárás (az igazolás) során feltárul az adott kijelentés értelme. A verifikációs eljárások kétféle értelmesnek tekintett állítást engednek meg: 1) elemi állításokat (ezeket egyesek protokolltételeknek mondják), amelyekre jó példáknak tekinthetjük a tudományos laboratóriumi jegyzőkönyvek bejegyzéseit, valamint 2) az efféle állítások hibátlan, komplex logikai konstrukcióit. Az egész eljárás komplikáltnak tűnik, de valójában egyszerűen is leírható. Elemi állítások tapasztalataink révén közvetlenül igazolódhatnak (mivel van empirikus tartalmuk, azaz valamilyen tapasztalatot rögzítenek, minden esetben egyértelműen és biztosan eldönthető, hogy az elemi állítások összhangban vannak-e a tapasztalattal, azaz, hogy igazak vagy hamisak). Az elemi állításokból képzett (vagy ilyenekre visszavezethető) összetett állítások értelme a logikai konstrukció, illetve a verifikáció módjával hozható kapcsolatba. Az ilyen állítások értelme nyilvánvalóan kapcsolódik a komponenseiként azonosítható elemi állítások értelméhez.

A Schlick és Carnap által kezdetben efféle formában javasolt verifikációs elvet számos kritika érte a Körön belül is (Neurath szerint például elmarasztalható a módszertani szolipszizmus vétkében), s azon kívül is. Azt a hamar felismert hibáját, hogy egy univerzális igazságot megfogalmazó összetett állítás (például egy tudományos törvény) igazolásához - a korábban említett Hume-féle felismerés jegyében - elvben végtelen számú elemi állítás tapasztalati ellenőrzésére volna szükség, maga Carnap próbálta orvosolni a verifikációs helyett alkalmazandó un. konfirmációs elv bevezetésével. E szerint az elv szerint az igazolni kívánt univerzális igazságot megfogalmazó állítás empirikus következményeit kell vizsgálni. Ilyen módon se érhető el persze a bizonyosság (végül is itt is induktív általánosításra volna szükség), a levezetett elemi állítások tapasztalati ellenőrzései legfeljebb az univerzális igazság-állítás megerősítését szolgálhatják. A konfirmációs elv felvetésének érdekes következménye volt a Carl Hempel (1905 – 1997) által észrevett konfirmációs- vagy hollóparadoxon. Arról van szó, hogy logikailag ekvivalens állítások konfirmációi egyenértékűek. Ebből az a paradox eredmény következik, hogy a „Minden holló fekete” állítás konfirmálása lehetséges a logikailag ekvivalens „Ami nem holló, az nem fekete”állítás konfirmálása révén. A paradoxon abban áll, hogy egy hollókra vonatkozó állításhoz nem a hollókra vonatkozó tapasztalatokra hagyatkozunk. E kérdés tanulmányozása számos „megoldási” javaslatot eredményezett, s szerteágazó kutatásokat motivál mind a mai napig.

A logikai pozitivizmus tudományfelfogásának további súlyos nehézségeibe ütközünk, ha észrevesszük az alapfeltevések között megbúvó, megoldhatatlan nyelvi problémát. Az igazolások lehetőségének és érvényességének alapvető feltétele ugyanis az elemi állítások és az összetett állítások megfogalmazásainak egyértelműsége. Egyértelmű nyelvhasználat azonban nincs. Minden nyelv eleve kiküszöbölhetetlenül sokértelmű – éppen ebben áll használhatóságának egyik legfontosabb kritériuma. Többértelmű, vagy bizonytalan értelmű elemi vagy összetett állítások azonban lehetetlenné teszik a tudományosság fentebb javasolt kritériumainak érvényesülését. A probléma megoldását Carnap, ill. Neurath a tudományban használt és a hétköznapi nyelv szétválasztása révén kereste. Az un. fizikalizmus álláspontja szerint a tudomány az egzakt fizika nyelvét használhatná csak – sajnos azonban ez se jó ötlet: a fizika nyelve se egzakt, például nem tudja nélkülözni a mindennapi nyelvhasználat eszközeit. Kifinomultabb megoldást keres az un. két nyelv elképzelés, más nyelvet azonosítva az empirikus és a teoretikus állítások számára. Ez esetben legalább a teoretikus állítások igazságtartalma biztosan megállapítható a vonatkozó matematikai diszciplínák érvényességének feltételezésével, igaz, ez az aktus jobbára nem nélkülözi az önkényesség elemeit. Felvethető továbbá a korábban is érintett szolipszizmus dilemmája, vajon van-e bármiféle alapja az individuális megismerő saját nyelvhasználata és mások nyelvhasználata, illetve a vonatkozó jelentések egyszerű azonosításának?

Igazán nem okozna gondot további dilemmákat, megoldhatatlannak tűnő problémákat felidézni a Bécsi Kör tudományfilozófiai hagyatéka kapcsán, hiszen a felvetett problémák elenyészően kicsi részére találtak jó megoldásokat. Mindazonáltal, talán érdemes a figyelmünket arra az összefüggésre irányítani, amiben sikeresek voltak a bécsiek: a tudományfilozófia világra segítésében, illetve számos releváns tudományfilozófiai probléma felvetésében. A további részletek iránt érdeklődő olvasók számára rendelkezésre állnak az eredeti írások, valamint mérhetetlen számú elemző tanulmány.[17]



[17] Mindmáig az Altrichter Ferenc által szerkesztett kötet nyújtja a releváns tanulmányok legteljesebb gyűjteményét: A bécsi kör filozófiája, Szerk.: Altrichter, Ferenc, Budapest, Gondolat, 1972.