Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

2. fejezet - A pozitivista tudományfilozófia fontosabb eredményei

2. fejezet - A pozitivista tudományfilozófia fontosabb eredményei

Amiként fentebb már említettük a tudományfilozófia kialakulásának intellektuális környezetében, a XX. század eleji Monarchia tudományos, és a tudományok iránti érzékenységgel rendelkező filozófiai közegében a pozitivizmus volt a leginkább népszerű filozófiai szemléletmód. A pozitivizmus Comte és Mill-féle klasszikus, XIX. századi eszméit a század második felében az empíriokriticizmus képviselői, Richard Avenarius (1843 – 1896) és Ernst Mach (1838 – 1916) fejlesztették tovább. A pozitivizmus eme új formájában nagyobb hangsúly került a (tudományos) tapasztalatok, a kísérletezés módszereinek kritikai elemzésére. Erőteljes motivációt jelentett a közvetlen érzéki tapasztalással hozzáférhetetlen, de a tudományos munkákban jól hasznosítható „létezők” (az atomok, termikus tulajdonságok, stb.) megfelelő értelmezése. Mach például elutasította az atomok valóságos létezésének elképzelését, s csak hasznos, „ökomenikusan” használható fogalmaknak tekintette a mikrovilág szereplőit. A XX. század fordulójától ugyanakkor felerősödik egy ezzel némileg ellentétes tendencia, s a pozitivizmus másik fontos komponensének, a logikának, a logikai eljárásoknak és módszereknek a kritikai elemzésére és fejlesztésére kerül a hangsúly. Bertrand Russell (1872 – 1970) gyakran logikai pozitivizmusnak nevezett korabeli meggondolásai fontos alapot szolgáltattak mind a Bécsi Kör gondolkodói, mind az ugyancsak Bécsben tevékenykedő Ludwig Wittgenstein (1889- 1951) tudományfilozófiai elgondolásai számára is.

2.1 Pozitivista filozófiai előfeltevések a tudományfilozófiában

(Ropolyi László)

A logikai pozitivizmus (vagy neopozitivizmus) lényegében két alapelvre épül: 1) ismereteink alapja csakis a (tudományos kísérleti szituációkban feltáruló) empíria lehet, 2) valamint az empíria elemzésében használt logikai eljárások, illetve az ezek nyomán létrehozott logikai felépítmény hibátlanságának belátása is nélkülözhetetlen.

Nem lehet azt mondani, hogy ezek az elgondolások filozófiai szempontból különösen újak, vagy szokatlanok lettek volna. Éppen ezért, annak érdekében, hogy a tudományok kritikai elemzésében valóban hasznukat lássuk, és filozófiai kritikánk működőképes és eléggé hatékony legyen, ezekhez a lényegében klasszikus pozitivista elgondolásokhoz további – hasonló indíttatású - elvek felismerésére és használatba vételére is szükség mutatkozik.

A hatékonyság kiépítésében meghatározó szerepet játszik a korabeli filozófiában kibontakozó un. nyelvi fordulat eredményeinek kooptálása. A filozófia nyelvi fordulatának lényege egy „antipszichológiai” elgondolás, mely szerint a filozófiai és a tudományos gondolkodásnak nem az egzakt módszerekkel reménytelenül hozzáférhetetlen „lelki”, „pszichikai”, vagy „mentális” folyamatokkal van dolga, hanem ezen folyamatok eredményével: a nyelvi formában kifejeződő, jól azonosítható és jól elemezhető kijelentésekkel. Nem tudhatjuk, hogy ki, mit és miért gondol, de tudhatjuk és elemezhetjük azt, amit mond. Ennek a gondolatnak a jegyében a tudományt sem hasznos valaminő gondolatrendszerként azonosítani, de sokkal inkább célszerű kijelentésrendszerként felfogni. Tisztázásra szorul persze még, hogy milyen kijelentésekből állhat a tudomány, illetve, hogy milyen kijelentésrendszereket tekinthetünk tudományosnak?

A nyelvi fordulattal szorosan összefüggő elgondolás a tudományos felfedezés és a tudományos igazolás kontextusainak radikális szétválasztása. A felfedezés körülményeinek átláthatatlansága, személyessége, és összetettsége eleve lehetetlenné teszi az egzakt megértést, így a tudományfilozófiának kizárólag a tudományos igazolások elemzése lehet a feladata. Ebből végső soron az is következik, hogy a tudományok története irreleváns a tudományfilozófia számára. A tudománytörténet a tudomány megértése és karakterisztikumainak feltárása szempontjából esetlegességek kusza tárháza. A tudományoknak lényegében nincsenek értékes történeti változatai: a tudomány aktuális állapota a tudományosság legmagasabb fokát képviseli. Vegyük észre, hogy az igazolás kontextusának előnyben részesítésével egyúttal közelebb kerültünk a tudomány természetének megértéséhez is: nyilvánvalóan arról van szó, hogy a tudomány alaposan igazolt kijelentések rendszerének fog mutatkozni. Logikai okokból célszerű persze abban is biztosnak lenni, hogy kijelentésrendszerünk nem tartalmaz ellentmondást. Ilyenformán a „mi a tudomány?” kérdésre adott nyelvi-logikai kontextusban megszülető válasz az lesz, hogy a tudomány igazolt kijelentések ellentmondásmentes rendszere. A tudomány efféle felfogását osztják a Bécsi Kör filozófusai és számos követőjük is. A manapság ebben a gondolatkörben tájékozódó tudományfilozófusokat jobbára analitikusoknak mondják. Az analitikus felfogás úgy jön létre, hogy a fentebb említett pozitivista elveken lényegében belül maradva hangsúlyozzák a nyelv elemzésének a fontosságát is, s esetenként figyelembe veszik az időközben komoly fejlődésen átesett nyelvfilozófia újabb eredményeit is.

Elveik sajátos nyelvi kifejeződéseként az analitikus tudományfilozófiák általában maguk is a nyelvi kontextus foglyai. Ennek következtében nagy hangsúlyt helyeznek gondolatmeneteik logikai zártságára és szigorúságára, a tárgyalásmód egzakt jellegére, matematikai és logikai szimbólumok használatára, egyszóval az általuk elképzelt ideális tudomány tökéletes nyelvének a használatára. Ez persze inkább csak törekvés, de annyit általában elérnek vele, hogy esetenként nehezen érthető szövegeket konstruálnak, a szövegek tartalmi igényességét formaiakkal helyettesítik, és az is elő-előfordul, hogy a tudományosság vonzásában el is hagyják a filozófia terepét s tudományosabb produkciót nyújtanak a tudományoknál.