Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

1.3 A filozófia a tudományról a tudományfilozófia előtt

1.3 A filozófia a tudományról a tudományfilozófia előtt

Amint az talán a fentiekből is kiderül, az antik görög kulturális fejlődés az emberiség történetének egyik legkiemelkedőbb korszakát hozta létre. Néhány száz év alatt számtalan társadalmi és kulturális újítást vezettek be, társadalmi intézmények sokaságát alakították ki, a kultúra egész területeit formálták át, az emberi természet alakításának páratlan lehetőségeit fedezték fel, végső soron elindították az európai kultúra – azóta is ezeken az alapokon nyugvó – kifejlődésének folyamatát. Ebben a kulturális közegben jött létre társadalmi méretekben a közösséghez való viszonyában jelentős függetlenséget élvező individuum, az individuális szemléletmód, a személyes érdekek, az individuális tevékenység és gondolkodás, a szabadidő, a függetlenedő egyéniségek és közösségeik közötti viszonyokat szabályozó különféle politikai intézmények, és számtalan további emberi lehetőség. A korabeli mítoszok gyors differenciálódása során kifejlődött egy új világnézet, a filozófia, és ugyanebben a folyamatban egyre önállóbb formát öltöttek a művészetek és a vallás is. A fogalmi formában kifejeződő, kritikai gondolkodásra alapozott filozófia módszereivel hamarosan nem „csupán” a tapasztalatok egészét, hanem valamely jól körülhatárolható részét is vizsgálat tárgyává tették – ennek nyomán létrejöttek a tudományok.

A tudományok megjelenésével a filozófia és a tudományok között valamiféle „munkamegosztás” vagy feladatmegosztás stabilizálódott (az egészre, illetve a részekre való fókuszálás révén), de a közöttük lévő intenzív kapcsolat is szükségképpen megmaradt. Kapcsolatuk állandó alapja egyrészt a fentebb leírt közös módszertani elkötelezettség, másrészt a saját feladatuk megoldását lehetővé tevő kölcsönös egymásrautaltság. Így például a filozófiák szeretik magukat tudományos világnézetekként megkülönböztetni más világnézetektől (pl. a vallásoktól, a művészi, vagy a hétköznapi világszemlélet-módoktól), s ehhez természetesen nélkülözhetetlen a mindenkori tudományos tevékenység és szemléletmód, a tudomány aktuális eredményeinek megértése és az adott filozófia alakításában való érdemi figyelembe vétele. Ezek nélkül az összetevők nélkül a filozófia alig több puszta ideológiánál, vagyis értékek valamiféle összefüggő rendszerénél. Egy ilyen ideológiai „csontvázat” eredményesen alakítani és hús-vér tapasztalatokkal élővé tenni mindenekelőtt tudományos tartalmakkal lehet. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a tudományokban állandóan használt elméleti eljárások (pl. általánosítás, interpretálás, kvantifikálás, stb.) elsődleges forrásai az adott korszak filozófiái. Mindez különösen láthatóvá válik a tudományok történeti változásai során, amikor a változás például abban áll, hogy a korszak filozófiáiban létrejövő új alapelvek, értelmezések, kvantifikációk, stb. jelennek meg és jutnak érvényre a korszak tudományában.

A filozófia és a tudomány együttlétezése tehát két formában valósul meg. Egyrészt egymástól jól különváló, független fejlődést produkáló tudásterületekként önálló tevékenységformák és intézményesült diszciplínák lesznek. Másrészt egymással szoros kapcsolatban álló, egymásból építkező, egymásra utalt, sőt egymás nélkül nem létező tudásterületek és emberi, kulturális tevékenységformák. Történeti fejlődésük különféle fázisaiban e két forma súlya, illetve aránya változó lehet.

Tudományok és filozófia viszonyában azonban mindig fontos marad a két tudásterület eltérő szemléletmódjából származó aszimmetria: minden valamirevaló filozófia szükségképpen tartalmaz a tudományokra vonatkozó gondolatokat, hiszen a tudományok hozzátartoznak a világ „egészéhez”, de a tudományok explicit módonnem tartalmaznak a filozófiára vonatkozó nézeteket, mivel választott tárgyuk alapvetően más. Ilyenformán például a tudományokban lévő filozófiai komponenseket a filozófiai észleli, a tudományok azonban nem, illetve általában nem filozófiai, hanem például az adott tudományhoz tartozó saját „elméleti” komponensként tekintenek rájuk. A tudományfilozófia egyik célja éppen ennek a helyzetnek a tudatosítása lehet: a tudományos munkát végzők öntudatának, saját tevékenységükre vonatkozó önreflexiójuknak az elősegítése.

A fentiekből következik, hogy a tudományok kibontakozásának időszakától kezdődően a filozófusok feladatuknak tekintették az ismeretek és a tudás egyéb formái mellett a tudás tudományokban megnyilvánuló változatainak, illetve magának a tudománynak, a tudományos tevékenységnek, a tudományos módszereknek és eredményeknek az elemzését is. Ettől az időszaktól kezdődően a tudásra és a tudományokra vonatkozó gondolatok minden következetes filozófiai rendszerben hangsúlyosan jelen vannak – általában az adott filozófia ismeretelméleti komponenseiként.

A filozófiák ismeretelméletei azonban általában figyelembe vesznek számtalan olyan összefüggést is, amelyek kívül esnek a tudományok szféráján, például a hétköznapi megismerés eljárásait, a hitek és hiedelmek működésmódjait, a vallási tapasztalatokat, a műalkotások üzeneteit, az egyének és a közösségek lehetőségeit és korlátait, a nyelvhasználat, a fogalmi gondolkodás, a kulturális értékek, a közösségekben uralkodó ideológiák ismeretelméleti következményeit és sok (elvileg minden) más tényezőt is. Ilyenformán az egyes filozófiák ismeretelméleteiben a tudományokra és a tudományos tudásra vonatkozó tapasztalatok rendszerint két összefüggésben jelennek meg: egyrészt hozzájárulnak az ismeretek és a tudás általános jellegzetességeinek az adott filozófia szerinti megértéséhez, másrészt ismeretelméletekbengyakran találkozunk a tudományos megismerés sajátosságainak, a tudomány specifikumainak leírásával is.

Évszázadokig ez a helyzet. Alapvető változást generál azonban majd az önálló tudományfilozófia kialakulása az 1920-as évektől kezdődően. Ennek a nagy jelentőségű fordulatnak a jobb megértését remélve előbb röviden és vázlatosan bemutatunk néhány jellegzetes filozófiai álláspontot a tudományról és a tudományos megismerés problémáiról a tudományfilozófia megjelenése előtti időszakból, majd felidézzük az önálló tudományfilozófia létrejöttének körülményeit.

1.3.1 Ókori görög filozófusok a tudományról

A tudományos megismerés szempontjából az antik kor két eltérő szemléletmódú ismeretelméleti álláspontja meghatározó jelentőségű: Platón és Arisztotelész nézetei a tudás természetéről.

Platón fentebb vázolt ismeretelméleti felfogásában nagy jelentőséget tulajdonít a vélekedés és tudás közötti különbségnek. Az érzéki világra vonatkozó tapasztalataink nyomán nem szerezhetünk tudást, csak véleményt (illetve más kifejezéssel: csak hiedelmet, hitet) alakíthatunk ki, hiszen az egész érzéki világ Platón szerint szükségképpen tökéletlen, állhatatlan és esetleges kópiája az örök, változatlan és szükségszerű összefüggéseket tartalmazó ideák „igazi” világának. Mégis lehetséges azonban – az igazságot megragadó – tudás, amennyiben képesek vagyunk egy vélemény (illetve hit) érvényességét igazolni. Platón sokat idézett híres definíciója szerint a „tudás igazolt igaz vélemény (hit)”[6]. Ebben az értelmezésben nyilvánvalóan sok múlik az igazoláson magán. Mivel a platóni filozófia szemléletmódja jelentős mértékben meghatározta az egész európai kultúrát, tudásfelfogása is elterjedt és széles körben elfogadott lett. Ez többek között azzal a következménnyel is jár, hogy sok filozófus a tudományos tudás megszerzésében is alapvető szerepet tulajdonít a bizonyítás, az igazolás folyamatának, vagy kicsit tágasabban értelmezve az összefüggést, a tudományos módszerek azonosításának. Egyszerűen szólva: a tudományt a megfelelő módszerek teszik tudománnyá, a tudás tárházává.

Ezzel szemben Arisztotelész azon az állásponton van, hogy a „tudás az okok ismerete”[7]. Vegyük észre, hogy Arisztotelész a vélemény (illetve a hit) fogalma helyett az ismeret fogalmát hasznosítja. Az ismeret arisztotelészi értelmezésben általánosabb érvényű a tudásnál, arról szól, hogy valamilyen összefüggés fennáll, de arról nem szól, hogy vajon esetlegesen, vagy szükségszerűen áll-e fenn? Az okok ismerete éppen ebben a vonatkozásban különböző: arról szól, hogy egy összefüggés (a vizsgált jelenség és az oka között) szükségszerűen fennáll. A tudás arisztotelészi fogalma ilyenformán a létezők között fennálló relációk elemzését követeli meg, s a (szükségszerűnek mutatkozó) ok-okozati relációk azonosításával jön létre. Azt is mondhatjuk, hogy az arisztotelészi tudásértelmezésre építő tudományfelfogások a tudományok tartalmára helyezik a hangsúlyt, s a szükségszerűen érvényesülő oksági összefüggések ismerete a tudományos tudás legfontosabb jellemzője. A két eltérő szemléletmód mindazonáltal ki is egészítheti egymást: esetenként módszer és tartalom egyformán fontos lehet. Az is látható, hogy a platóni tudásfelfogás várhatóan inkább az elméleti összefüggéseket tanulmányozó, az arisztotelészi pedig inkább a tapasztalatokra alapozott tudományterületekre lesz jellemző.

Általános ismeretelméleti gondolatmenetei mellett Arisztotelész “Metafizika” és “Második Analitika” című munkáiban részletesen foglalkozik a tudományos megismerés sajátosságaival is. Leírja a megismerés induktív és deduktív szakaszait, formáit, és kapcsolatukat is jellemzi. A tudomány első princípiumai (az axiómák, hipotézisek és definíciók), amelyek egész építményének alapját képezik, szerinte nem szorulnak bizonyításra, ezekhez az észlelt jelenségek megfelelő elemzése révén, ill. valamilyen sajátos indukciós logika segítségével, de végül is tulajdonképpen közvetlen belátással juthatunk. A princípiumokból kikövetkeztethető igazságok megtalálásának módszere a szillogizmusokra vonatkozó tanítása. Ez a helyes következtetési szabályokat tartalmazza. Alkalmazásukkal bizonyított tudásra tehetünk szert, olyanra, ami csakis szükségszerűen igaz állításokat tartalmazhat. A tudományos vizsgálódás tárgyaként Arisztotelész a következőket jelöli meg:

“(1) a dolog nevének jelentése, (2) hogy az illető dolog létezik, (3) mi az illető dolog, (4) hogy vannak bizonyos tulajdonságai, (5) miért ezek a tulajdonságai” [8]

Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy Arisztotelészt elsősorban a dolgok minőségi meghatározottságai foglalkoztatják, s kevés figyelmet fordít a mennyiségi összefüggésekre. Ez azzal a következménnyel jár, hogy nála (s lényegében az összes többi antik gondolkodónál is) a tudományok nem kvantitatív orientációjúak. Így a tapasztalatgyűjtés inkább a jelenségek alapos megfigyelése révén és nem a kvantitatív összefüggéseket feltárni igyekvő kísérleteket végezve zajlik, s az elméleti összegzésben nem a matematika, hanem a természetfilozófia dominál. (A tudományok kvantitatív érzékenysége a XVI–XVII. század során fejlődik ki, amikor a passzív megfigyelés helyett inkább az aktív kísérletezést művelik majd, s a matematika válik a természettudomány nyelvévé.) Tudásértelmezése nyomán alapvető szerepet tulajdonít viszont a létezők milyenségét, mibenlétét, természetét meghatározó összefüggéseknek, mindenekelőtt az okok ismeretének. Oksági elméletében mindennek négyféle (anyagi, formai, ható és cél) okát különbözteti meg. Az okok és okozatok összefüggő rendszerének felderítésével érthető meg rendezett, strukturált, de változékony világunk.

Arisztotelész különbséget tesz elméleti, gyakorlati és produktív tudományok között. Mindegyik változat a tudásra törekszik, de míg az elméleti tudomány magának a tudásnak a kedvéért teszi ezt, addig a gyakorlati tudományoknak a politikai életben való hasznosulás a célja, a produktív tudományok pedig hasznos és szép dolgok előállításában segítenek. Elméleti tudomány a teológia (vagy metafizika – ma inkább filozófiának mondanánk), a fizika (vagy természetfilozófia) és a matematika. Arisztotelész ebben az osztályozásban részben a tudás társadalmi beágyazottságából, részben pedig az adott tudomány által vizsgált tárgy sajátos természetéből indult ki.

1.3.2 Tudás és hit a középkorban

Az i.e. IV-III. századdal kezdődően tehát létrejött az (európai) tudomány, s az ókori görög tudományfelfogás jegyében gyors fejlődésnek indult. Egymás után alakultak ki önálló tudományterületek (csillagászat, geometria, optika, mechanika, aritmetika, orvoslás, alkémia, stb.), iskolák (Akadémia, Lükeion, stb.) és tudományos intézmények (a Múzeum és Könyvtár Alexandriában, ill. Pergamonban, Rómában s másutt). Az intézményrendszer kitermelte a kizárólag a tudománnyal foglalkozó, s ebből a tevékenységből élő „tudóst.” Hamarosan megszülettek a görög tudomány olyan múlhatatlan eredményei, mint az eukleidészi geometria, a ptolemaioszi csillagászat, vagy az archimédeszi sztatika. Az ókori görög tudomány az európai tudomány történetének első, a későbbi változatoktól időben és jellemző tulajdonságaiban is jól elkülönülő szakasza.

Az európai kultúra középkori fejlődése azonban nem a tudományra, hanem a görög hagyomány más komponenseire hagyatkozva ment végbe. A középkori emberek uralkodó világnézete az európai vallások, mindenekelőtt a kereszténység által formált vallásos világnézet lett. Ez a vallásos világnézet alapvetően változtatta meg a tudás jellegét, a tudás és a tudományok társadalmi helyzetét.

A mindennapi tapasztalatok kaotikus univerzumában való eligazodáshoz a középkori ember számára úgy tűnik nem álltak rendelkezésre használható evilági eszközök. Emberek nagy tömegei nem az evilági kritikai gondolkodást, a bizonyosság személyesen kinyilvánított hiányát, hanem éppenséggel a kétségek nélküli közvetlen bizonyosságot, a vallásos hit transzcendens (túlvilági, isteni) igazságait vették igénybe világértelmezésük során. Természetesen a középkori világnézetnek is vannak eltérő változatai. Nyilvánvalóan sok szempontból különbözik az V–X. századi koraközépkori gondolkodás a XII–XIII. századi gondolkodásmódtól, és a XIV–XV. századi későközépkoritól is. A koraközépkori időszak a patrisztika virágzásának kora: a tudás nyilvános használata megszűnik, a gondolkodás, ha egyáltalán jelen van, egyes egyházatyák tevékenységeként visszaszorul a fokozatosan kiépülő kolostorokba. A szerzetesek világfelfogása általában neoplatonista világképre épül.

Ebben a világfelfogásban az isteni, szent szövegekben kinyilvánított igazságok bizonyossága a megkérdőjelezhetetlen isteni tekintélyből ered. Az a tudás fontos, amelyik lehetővé teszi a kinyilvánított isteni igazságok belátását. A Biblia magyarázatai, a szent szövegek értelmezései (ezekre nagy szükség mutatkozott, hiszen nagyon kevesen tudtak olvasni és a szövegek nyelve is érthetetlen volt a tömegek számára) lettek fontosak – azaz a bibliai hermeneutika (interpretáció-, értelmezéstan). A hit ereje mindenekfelett való, könnyedén maga alá gyűri az észt, amiként a II.-III. századi Tertullianus mondja: hiszem, mert abszurd (ésszerűtlen).

A gondolkodás ilyenformán korlátok közé szorul. Addig van haszna és értelme, amíg a (vallásos) hit igazságainak belátását szolgálja: a XIII. századi Aquinói Tamás híres tézise szerint a filozófia a teológia szolgálóleánya. Az észhasználat, a logika ilyen feltételek mellett rendben való, sőt hasznos is lehet. Tamás például öt bizonyítást is ad Isten létezésére. Hangsúlyozza persze, hogy nem ezek miatt az érvek miatt kell Isten létezését elfogadnunk, hanem hitünk miatt, közvetlenül. Bizonyításai csak azért születtek, hogy ha már képesek vagyunk a gondolkodásra, a gondolkodás segítségével is eljussunk a hit által oly világosan elénk állított bizonyossághoz. Ez lényegében az ebben a korszakban formálódó és hamarosan elterjedő kettős igazság koncepciója: az (Isten által kinyilvánított) igazsághoz hit és gondolkodás útján is eljuthatunk.

A XII–XIII. században ilyeténképpen fontos változásokat figyelhetünk meg. A filozófia ugyan a teológia szolgálóleánya marad, de fokozatosan teret nyer a kettős igazságra vonatkozó elképzelés, s ezzel a hit mellett a gondolkodást és a tudást is értékesnek ismerik el. További fontos fejlemény a világi képzési célokat követő egyetemek megalakulása és gyors szaporodása. Ez a változás visszaidézi, és megváltozott formában megismétli az antik görög társadalomnak a tudás nyilvánosságát lehetővé tevő törekvését, és így rendkívüli jelentőséggel bír. Fontos változás továbbá, hogy ez idő tájt arab közvetítéssel visszaáramlik Európába a görög tudomány. A mindezek hatására kiépülő skolasztikus gondolkodásmód Arisztotelész természetfilozófiai és Galénosz orvosi ismereteire támaszkodik, ami a tudás pozíciójának részleges javulását jelenti.

Sajátos színben mutatják be a gondolkodás korlátait az ez idő tájt előszeretettel tanulmányozott logikai paradoxonok (pl. a népszerű „teremthet-e a mindenható Isten akkora követ, amelyet maga se bír felemelni?”). A racionális gondolkodáson alapuló magyarázatok bizonytalanságával szembesülhetünk a XIV. századi „Ockham borotvája” elv révén, amely szerint, ha kevesebb (valóságos vagy hipotetikus) létező segítségével is magyarázhatunk valamit, akkor ezt a magyarázatot érdemes választanunk.

Ezen a ponton talán érdemes felhívni a figyelmet a következőkre. A középkori vallásos hit más természetű, mint a platóni tudásértelmezés kapcsán említett vélemény illetve hit (utóbbiak az ógörög „doxa” bizonytalan fordításai). A platóni értelemben vett vélemény, hit, hiedelem, vagyis a platóni „doxa” a pusztán evilági tapasztalatokra hagyatkozó, és ezért bizonytalan, és bizonyítatlan, esetlegesen érvényes emberi megismerés terméke. Olyasmi, ami megerősítésre szorul, s csak ezáltal, a megerősítés, igazolás, bizonyítás által válhat esetenként igazsággá. A vallásos hit ezzel szemben az isteni kinyilatkoztatással való azonosulás révén az igazság közvetlen tapasztalatát nyújtja. Semmiféle további megerősítést nem kíván, sőt néha nem is tűr. Az igazságnak isteni segítséggel való közvetlen belátása. Amint láttuk: a platóni hit (hiedelem) „alacsonyabb értékű” a tudásnál. A vallásos hit viszont „magasabb értékű” nála – hiszen nem illethető kritikával és nem is szorul bizonyításra.

Vallás és tudomány viszonyának tárgyalásainál gyakran felmerül, hogy valójában a tudományban is szükség van hitre, így az is „csak” valamiféle vallás. Ez az álláspont azonban téves, és a hit különféle értelmezéseinek összekeverésén, valamint a hitnek a vallással való azonosításán alapul. A vallásos hit az Isten által kinyilvánított igazságok kritikátlan elfogadását, a bizonyosság Isten megkérdőjelezhetetlen tekintélyére alapozott felfogását jelenti. Ugyanakkor igaz, hogy a tudományos gondolkodásnak, illetve a tudományoknak is szükségük van hitre. Ez azonban nem azonos a vallásos hittel, másfajta hit. Fontos azonban látni, hogy valamiféle hit igénybevétele miatt a tudományok nem válnak vallássá – valamiféle hit minden kulturális képződményben jelen van. A kérdés az, hogy milyen hitről van szó az egyes kulturális szférák esetében? Tudományos tudásra törekedve mindenekelőtt a kritikai attitűdben hiszünk, minden bizonyosság megkérdőjelezhetőségében, minden álláspont, vélemény, nézet, tapasztalat kétségbe vonhatóságában. Az emberi gondolkodás, belátás és cselekvés lehetőségeiben és erejében, és nem az isteni mindentudás és mindenhatóság érvényességében. A vallásos hit „kritika előtti” és a vallási dogmákra hagyatkozva mindig az is marad, a tudományos gondolkodás hite „kritika utáni” és a folyamatos kételkedésnek és ellenőrzéseknek kitett tudományos elvekre és eredményekre fókuszálva mindig az is marad.

A hit fentebb igénybe vett különféle értelmezéseivel kapcsolatban ezúttal talán csak annyit mondanánk, hogy a hitet célszerű elvont, vagyis konkrét tartalom nélküli, s ezért bármire irányítható érzelemként azonosítani. Érzelmi alapon való azonosulás valamivel illetve valakivel. Ebben az értelemben a platóni hit leginkább a tapasztalatok bizonyosságával, a vallásos hit az isteni kinyilatkoztatással, a „tudományos hit” pedig a kritikai gondolkodással való individuális azonosulást jelenti.

Figyelemre méltó a vallások és a tudományok „tematikai” különbözősége is. A tudományos gondolkodás nem ismer semmiféle állandó korlátot: előbb vagy utóbb, de mindennek lehet tudománya. A vallások tematikája általában sokkal behatároltabb s dinamikája is más: nem okoz gondot egyes témáknak a vallásból való esetleges kikerülése s a tudományok számára (pl. az evolúcióelméleteknek) való „átengedése”. Ezen a különbségen alapul vallás és tudomány viszonyának egyik további megszokott (noha kétséges) bemutatása: ezek mással foglalkoznak.

Visszatérve a középkori viszonyok tárgyalására, arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a XIV–XV. századi későközépkori fejlődésben fokozatosan feltárulnak a skolasztika korlátai: tekintélyelvűsége, életidegensége, és elméleteinek a tapasztalati megerősítést gyakran nélkülöző megalapozatlansága. Mindezek kritikája, és a középkorban folyamatosan zajló technikai fejlődés következményei vezetnek a reneszánsz tudományos gondolkodásához és a tudományos gondolkodás reneszánszához: az újkori tudományos forradalomhoz.

1.3.3 A modern tudomány

A középkori egyetemeknek talán az volt a legfontosabb kulturális és társadalmi hatása, hogy a tudás – a néhány száz éves „kolostorba vonulás” után – kilépett a vallási közösségek zárt világából s ismét nyilvános, világi lett. Az egyetemi „polgárok” a görög polisz polgáraihoz némileg hasonlóan, szabályozottan ugyan, de hozzáférhettek a tudáshoz, korlátozottan, de működtethették a kritikai szemléletmódot, ismereteiket összevethették saját tapasztalataikkal, kinyilváníthatták egyes tekintélyekkel szembeni bizalmatlanságukat. Más társadalmi és kulturális tényezők (technikai haladás, a tulajdon-, munkamegosztási-, és pénzviszonyok, stb.) mellett ezek a folyamatok is hozzájárultak ahhoz, hogy az egyetemeken uralkodó skolasztikus szemléletmód fokozatosan elveszítette meghatározó erejét, s az európai kultúra újjászületésének folyamatában kibontakozott az újkori tudományos forradalom, s ennek nyomán megszületett a modern tudomány.

A modern kor mindenekelőtt az emberi lét újjászületéséről, az ember „felnőtté válásáról” szól. A modern ember felismeri, hogy vagy a maga ura, vagy szolga lesz, s eldönti, hogy inkább uralni akarja a saját létét meghatározó viszonyokat. Rájön, hogy ehhez az egész életét meghatározó tevékenységhez egyetlen használható eszköze van: saját tudása. Francis Bacon a XVII. században nagyon világosan megfogalmazza a kívánatos célt: az ember világának ura lehet, ha kellő tudással rendelkezik. A tudás jelentősége nagyon nagy, mert a tudás hatalom.

"... az ember fölénye a tudásban rejlik, ez nem tűr kétséget. A tudás sok olyan dolgot rejteget, amit a királyok összes kincse sem vehet meg, ami felett parancsaiknak nincs hatalmuk; amiről felderítőik és hírhozóik nem szolgálnak híradással, s forráshelyére hajósaik és felfedezőik nem vitorlázhatnak el. Ma csak puszta elképzelésünkben uralkodunk a természeten, és alá vagyunk vetve kényszerének; ha azonban találmányainkban tőle vezettetnénk magunkat, akkor a gyakorlatban is parancsolnánk neki."[9]

Az ember „maga okozta kiskorúságából való kilábalásához”[10] a modern embernek azonban nem pusztán a természet fölötti uralomra, hanem a termelés, a társadalmi viszonyok és a kultúra feletti uralomra is szüksége van. A modern kor talán legfontosabb célja a társas viszonyok olyan átalakítása, amelyben minden érték letéteményese az individuális függetlenséget és szabadságot élvező egyén, a saját világgal rendelkező, s saját világát uraló (modern) polgári individuum.

Ilyenformán nem meglepő, hogy a modern tudás szoros kapcsolatban áll az ember hatalmával, valamint, hogy alapvetően individuális jellegű. A modern világ gondolkodói határozottan skolasztikaellenesek: elfogadhatatlannak tartják immár a tudás érvényessége vonatkozásában a tekintélyekre való hagyatkozást. A modern ember személyes, saját világot alakít ki magának, amelynek korlátlan ura és parancsolója akar lenni, a modern tudós személyesen, saját tapasztalatai és gondolkodása révén kíván meggyőződni a modern világ igazságairól. Ehhez új szemléletmódra, új módszerekre[11] van szükség gazdasági, politikai, társadalmi, és kulturális területeken egyaránt. Az új módszer radikálisan elveti a kritikátlanság minden formáját és (ismét) trónra ülteti a „gyakorlati” és „elméleti” kritikai eljárásokat.

A modern tudás szempontjából a kérdés valójában abban állt, hogy amennyiben a bizonyosság forrása immár nem a tekintély (például a Biblia, Isten, vagy egyes nagytekintélyű tudósok által kinyilatkoztatott igazság) akkor milyen más eszközeink vannak a bizonyosság elérésére? Természetesen olyan eszközökre van szükség, amelyek – elvben – bármely ember számára használhatóak. Talán nem meglepő, hogy a XVII. századi filozófusok ez ügyben két korábban már bevált javaslattal éltek: a bizonyosság forrása, s ilyenformán tudásunk alapjai lehetnek egyrészt a figyelmesen gyűjtött és gondosan elemzett személyes tapasztalatok, másrészt a figyelmesen kialakított, minden vonatkozásban módszeres kételkedést érvényesítőészhasználat, s az ennek nyomán megszülető személyes belátás vezethet eredményre. Ezek a módszertani elképzelések napjainkig élnek s az empirizmus, illetve a racionalizmus programjaiként ma is használatban vannak.

Az empirizmus szemléletmódjában a tudás a közvetlen érzéki tapasztalatból ered. Nem az elvont általános elvek számítanak elsősorban, hanem a konkrét, személyes, érzéki formában megmutatkozó tapasztalatok. Az ezek révén megszerzett biztos ismeret minden tudás alapja és az érvényes megismerés kiindulópontja. Nem kell azonban a kiindulóponton megállni, a tapasztaltakat természetesen általánosítják, hiszen a fogalmi formában felfogható és nyelvi formában kifejezhető általános igazságokat keresi az empirista is. Az általánosítás módszere az indukció: ennek során a konkrét egyes tapasztalatok sokaságának közös vonásait keressük, s ami minden tapasztalatunkban közös, azt fogadjuk el általános érvényű igazságként. Az újabb és újabb tapasztalatok nyomán az induktív általánosítás mechanizmusát ismét és ismét működtetni lehet és kell. Ezen a módon, a mindenkori tapasztalatoknak való megfelelést folyamatosan ellenőrizve tudunk általánosan érvényes tudományos állításokat tenni és érvényben tartani.

A racionalizmus képviselői a lehető legtovább vitt kritikai gondolkodásban bíznak. Tipikus kiindulópontjuk valamilyen kétségbevonhatatlan általános igazság (mint mondjuk a geometria ismert axiómái) s minden további megállapítást ehhez viszonyítanak: ha egy tézis az érvényes logikai eljárások révén levezethető az alapigazság(ok)ból, akkor kétségtelenül igaz. Ez a deduktív módszer: az általánosan érvényes igazságokból következtetünk az egyes esetek igazságára. Ebben a felfogásban az egyes tudósok teljesítménye elsősorban gondolkodásuk erején, vagyis kiválasztott alapelveik, általános igazságaik érvényességén és a kritikai szemléletmód minél hatékonyabb alkalmazásán múlik. Ez esetben az egyes tapasztalatok az általános igazságokra való visszavezetés révén nyernek magyarázatot.

Figyelemre méltó, hogy az empirista Bacon új módszertanában a kísérletezésnek szánt fontos szerepet. Vegyük észre, hogy a kísérleti szituációban a kísérletező választja ki a vizsgált rendszert, majd bizonyos környezeti hatásokat teremt, illetve enged érvényre jutni. Vagyis a kísérletező uralja a kísérleti helyzetet, eldönti, hogy számára milyen szempontból érdekes a valóság adott része – s nem hódol neki. Használja a valóságot, nem szemléli. (Emlékezzünk vissza: a görögök nem kísérleteztek, hanem szemlélődve gyűjtöttek tapasztalatokat, mivel úgy találták, hogy az emberi beavatkozástól mentes természeti folyamatot csak a szemlélődés tudja megragadni.)

A racionalizmus híveként számon tartott Descartes módszertani elveiben is világosan megmutatkoznak az új világkép hatalmi motívumai. Az individuumhoz kötődő szubjektív evidencia minden belátás alapja: csak ami számomra evidens, ami világosan áll az én elmém előtt, azt szabad elfogadnom igaznak. Vagyis az egyes ember, az Én akar dönteni az igazság kérdésében. De talán nem is az Én egésze. Figyeljük meg, hogy Descartes híres "gondolkodom, tehát vagyok" alapelve a gondolkodást a bizonyosság szempontjából a lét elé helyezi, s ezzel alapot szolgáltat ahhoz, hogy a gondolkodást, mint az életen kívül álló, az életre ráirányuló, az életet saját tárgyává tevő tevékenységet fogják fel. Márpedig ez a tárgyként kezelés világosan kifejezi a hatalmi viszonyokat: a ráció, az ész az élet fölött uralkodó tényező kíván lenni. Descartes ismert módszertanában általános formában össze is foglalja a problémák kezelésének helyes technikáját.[12] A Descartes által előnyben részesített ész analitikus munkája során ugyanúgy birtokba veszi és uralja a valóságot, mint Bacon kísérletező tudósa. Az észre alapozva kell tehát hatalmat szereznünk a természet, a társadalom és saját természetünk felett. Ilyen értelmű megfontolásokat találunk a korszak többi jelentős filozófusa, mindenekelőtt Spinoza és Hobbes számos művében is.

A világszemlélet új módszerei igencsak hatékonyak voltak: a XVII. század során lényegében létrejött a modern a tudomány. A kvalitatív érdeklődés kiegészült a kvantitatív összefüggések tanulmányozásának igényével, Galilei működése nyomán a tudományos elméletek nyelvévé vált a matematika. Kialakult és megszilárdult a tudomány új intézményrendszere, az egyetemek mellett létrejöttek a tudományos akadémiák (Accademia dei Lincei – 1602, Royal Society - 1662, Académie des Sciences – 1666, stb.), a tudományos folyóiratok, olyan módon alakult át az egész kultúra, hogy a tudás és tudomány társadalmi szerepe egyre jelentősebbé vált. A modern tudomány centrumában helyet foglaló mechanisztikus világszemlélet gondolatmenetei a felvilágosodás filozófiájának részeként alapvetőn járultak hozzá a modern polgári társadalmak megszületéséhez és működtetéséhez. A korszak – s minden idők egyik – legjelentősebb tudományos építménye a newtoni mechanika. A korszak tudósai ennek a szemléletmódját alkalmazták előszeretettel az egész természeti és társadalmi világ leírásában. A tudásra és a tudományra építő modern ember hatalma kibontakozott, a modern ipari társadalom minden korábbi mértéket meghaladó ütemű fejlődésnek indult.

David Hume XVIII. századi skót filozófus felfigyelt azonban egy alapvető ismeretelméleti problémára. Az oksági viszonyok elemzése kapcsán arra az eredményre jutott, hogy a tudományos munka gyakorlatában feltételezettekkel ellentétben az induktív általánosítások valójában nem vezetnek szükségszerűen igaz, feltétlenül érvényes általános megállapításokhoz - hiszen sohasem az összes lehetséges tapasztalatból általánosítunk, hanem mindig csak a tapasztalatok valamilyen, az összeshez mérten akár elhanyagolható mértékű részét vesszük (és vehetjük) figyelembe. Ilyenformán az indukció módszere alkalmatlan az összes lehetséges tapasztalatra érvényes feltétlen bizonyosság megtalálására. Hume ugyanakkor joggal cáfolta a deduktív gondolatmenetekhez szükséges univerzális igazságok lehetőségét is. Vegyük észre, hogy Hume megállapításai alapjaiban változtatják meg s naivnak láttatják a modern tudományról kialakított korabeli képet.

Hume problémafelvetéseit a korszak gondolkodói közül Immanuel Kant német filozófus vette igazán komolyan. Kant megértette, hogy Hume nézetei ellehetetlenítik a tudományos gondolkodást, s a tudomány „megmentése” érdekében egy olyan ismeretelméletet dolgozott ki, amelyikben kétségtelenül lehetségesek a tudományok.[13] Kant először logikailag kezelhetőbb formában fogalmazza meg Hume problémáját. Bevezette az a priori és az a posteriori fogalmait: előbbihez nincs szükségünk semmiféle tapasztalatra, az utóbbihoz viszont igen. Hangsúlyozta továbbá az analitikus és a szintetikus ítéletek közötti különbségeket: előbbiben az állítmány egyszerűen kifejezi az alanyban foglaltakat, míg az utóbbiban hozzáad valamit az alany tulajdonságaihoz. Ezek nyomán Kant úgy vetette fel a hume-i indukció-kritikát is figyelembe vevő, de ugyanakkor a tudományok lehetőségét is biztosító problémát, hogy vajon miként lehetségesek a priori szintetikus ítéletek? Ismeretelméletében megmutatta, hogy mely feltételek fennállása esetén lehetségesek az ilyen (a tudományokban használt) ítéletek, vagyis lehetséges a tudomány. Mindenekelőtt szükség van egy (ismeretelméleti) kopernikuszi fordulatra: nem az a kérdés, hogy a tapasztalati világ miként alakítja az emberi megismerési eljárásokat és képességeket, hanem éppen fordítva kell szemlélni a dolgot, s arra figyelni, hogy az emberi megismerő képességek és módszerek mikét hozzák létre a tapasztalati világot. Az ilyen módon előállított tapasztalatok s (a priori kategóriák használatával véghezvitt) fogalmi analízisük lehetősége kívül esik a hume-i kritika hatókörén – így ezekből építkezve megkockáztathatunk univerzálisan érvényes és bizonyosan igaz kijelentésekből álló tudományos megállapításokat. Ezzel együtt a tudományos gondolkodás Kant szerint továbbra is két fontos korlátba ütközik: a tapasztalatszerzéstől független, „magában lévő dolog” szükségképpen ismeretlen marad a számunkra; továbbá meghatározó jelentőségű tapasztalataink sikeres szintézise lehetetlennek mutatkozik.[14]

A modern világ s benne a modern tudomány diadalmas fejlődésére (melynek során lényegében minden tudásterületen elfogadottá váltak a mechanisztikus világszemlélet alapelvei, kiépültek a modern világot teljesen feltérképező tudományos diszciplínák, egyszóval kialakultak a klasszikus tudományosság keretei) a kanti ismeretelmélet persze csak eléggé áttételesen hatott. Az ipari forradalom élményével legitimálódó modern társadalom – egyelőre – alig szorult rá a königsbergi bölcs ideológiai támogatására. Olyannyira nem, hogy a kanti nézetek befogadása helyett inkább eme új, modern ipari világ saját világnézetének fokozatos kiépülését és elterjedését figyelhetjük meg. A XIX. század közepétől kibontakozó pozitivizmus filozófiája ideológiai szempontból még a kanti világnézeti rendszernél is hatékonyabban támogatja ugyanis a modern társadalmi rendszert, hiszen éppen ennek a gyakorlatából táplálkozik, s arra az alapvető felismerésre épít, hogy a modern technikán és tudományon alapuló modern hatalom feltétlenül és szükségszerűen sikeres. A pozitivizmus ilyen értelemben a modernitás (a modern kor) valóságos öntudata. Az Auguste Comte (1798-1857) által jellemzett modern ismeretelméleti korszak a „pozitív” vagyis a klasszikus tudományosság által szentesített ismereteket s ismeretelméleti eljárásokat részesíti előnyben s alkalmazza a világ filozófiai leírása során is – hiszen ezek nyilvánvalóan bizonyították érvényességüket és hatékonyságukat. Valójában nem is a modern tudomány egésze az érdekes, hiszen a pozitivizmusban a klasszikus fizika (mechanika) metodológiai és ontológiai eszméi, valamint a klasszikus logika elvei és szabályai képviselik a tudományosság univerzális standardjait. Comte és követői szerint biztos ismeret egyetlen forrásból eredhet: a létezőkkel kapcsolatos empirikus tartalmakat feltárni képes konkrét érzéki tapasztalatszerzésből. A közvetlen érzéki észlelés számára hozzáférhetetlen általános fogalmak, összefüggések szigorú klasszikus logikai eljárásokkal konstruálhatók, ill. elemezhetők, de minden efféle eljárás célja és értelme az „általános létező” empirikus tartalmainak azonosítása. Kialakulásától fogva a pozitivizmus számos megújuláson ment keresztül, de szemléletmódja, a tudományokról kialakított képe keveset változott, s ma is népszerű mind a tudósok, mind a tudományfilozófusok körében.

Ugyanakkor a modern társadalmi gyakorlatot kevéssé tekintik sikeresnek a XIX. századi életfilozófiák olyan képviselői, mint például a dán Sören Kierkegaard, vagy a német Friedrich Nietzsche. Felvetéseik nyomán láthatóvá válik, hogy az egész modern tudományosság tanácstalanná válik, ha univerzális igazságok helyett az egyes emberi egyedek az ő saját világukban hasznosítható ismeretekről kérdezik képviselőit. A tudomány életidegen. De ha ennyire nem használható az individuális életben, akkor mi értelme van az egésznek? Mi több, a modern, univerzális ész hatalmat szerez az élet felett és a kétségbevonhatatlan általánosítások apostolai az utolsó ember eljövetelét készítik elő. Fel kell szabadítani az emberi erőt és energiákat, a klasszikus tudományosság a bálványok ledöntésének és minden érték átértékelésének egyik kitűntetett terepe.

Más szempontból elemezte és kritizálta a fennálló modern társadalmat és ideológiát a XIX. század harmadik jelentős eszmeáramlata a marxizmus. Karl Marx felismerte a társadalmi rendszer tudományos leírásának korabeli hiányosságait, s a tudományosság alapelveinek a társadalomtudományokban és a természettudományokban egyaránt érvényesíthető formáit keresve egy olyan materialista filozófia szemléletmódját alakította ki, amelyik képes volt befogadni Georg Wilhelm Friedrich Hegel dialektikus logikáját is. Marx felfogásában a tudományosság, a tudományok módszerei és tartalmai történetiek és változóak s szoros kapcsolatban állnak az adott kor társadalmi-gazdasági viszonyaival, a társadalom egész önreprodukciós mechanizmusával.



[6] Platón: Theaitétosz. 895-1228 old. In: Platón összes művei. Második kötet (Európa, Budapest, 1984). Ez az írás különféle megfogalmazásokban tartalmazza a meghatározást, így pl. elég világos formában az 1044. oldalon.

[7] Arisztotelész: Metafizika. (Hatágú síp alapítvány, Budapest, 1992).

[8] Idézi D. Ross: Arisztotelész (Akadémiai, Budapest, 1979) 61. old.

[9] Bacon nézetét a Tudás dicsérete című 1592-ben megjelent művéből idézi Max Horkheimer – Theodor Adorno: A felvilágosodás dialektikája (Atlantis, Budapest, 1990) 19-20. old.

[10] Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás? in: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, (Gondolat, Budapest, 1980) 77. old.

[11] Francis Bacon: Novum Organum I. és Új Atlantisz (Művelt Nép, Budapest, 1954)

[12] Descartes R.: Értekezés a módszerről. In: Válogatott filozófiai művei (Akadémiai, Budapest, 1980), valamint Descartes R.: Elmélkedések az első filozófiáról (Atlantisz, Budapest, 1994) és Descartes R.: A filozófia alapelvei (Osiris, Budapest, 1996)

[13] Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. (Atlantisz, Budapest, 2004)

[14] Utóbbi kérdéskörrel foglalkoznak Kant antinómiákra vonatkozó gondolatmenetei.