Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

1.2 A tudományok kialakulása

1.2 A tudományok kialakulása

Figyelemre méltó tény, hogy Arisztotelész tevékenységével egy időben – s attól egyáltalán nem függetlenül, hanem részben Arisztotelész közvetlen hatásaként is – a korábban a filozófiában koncentrálódó tudás egésze fokozatosan szétosztódik, s kialakulnak a tudás elkülönült szakterületei, részterületei, diszciplínái. Arisztotelész korában, az i. e. IV. században ilyen tendenciákat figyelhetünk meg a matematika (a geometria és aritmetika), a csillagászat, a fizika (a mechanika és statika), az orvoslás (valamint az állattan) kibontakozása esetében is.

Ez a nagy jelentőségű folyamat az önállósodó tudásszférák, az ún. szaktudományok, vagy résztudományok, ill. egyszerűen szólva a tudományok kialakulása, a tudás diszciplínákba való szerveződése alapvetően megváltoztatta a filozófia és a tudás viszonyát is. A kialakuló résztudományok átvették ugyan a filozófiában kidolgozott tudományos eljárásokat és módszereket, de tanulmányozott tárgyuk immár nem a világ egésze, a figyelembe vett tapasztalatok köre nem az összes emberi tapasztalat lett, hanem saját, jól kiválasztott, a többi tárgytól jól elkülönülő tárgy és tapasztalati kör. Ehhez sajátos, csak rájuk jellemző módszerekkel fokozatosan ki is egészítették a filozófusoktól megörökölt módszertani készletüket. A szaktudományok megjelenésével a filozófia az összes tudás letéteményese helyett a tudás egyik változatává transzformálódott, azzá a változattá, amelyik a részismeretek helyett az összes ismeretre koncentrál, és a tudásterületek közötti összefüggéseket, kapcsolatokat is elemzi. Maga Arisztotelész így ír erről a különbségről:

“[a filozófia] ... a létezőt, mint létezőt vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez egyetlen részleteket vizsgáló ún. szaktudománnyal sem azonos. Mert egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt általában mint létezőt, hanem kiszakítja a létező egy részét és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így tesznek pl. a mathematikai tudományok.”[4]

Arisztotelész korától kezdődően tehát a tudásterületek közötti sajátos feladat- és munkamegosztásról beszélhetünk. Megjegyeznénk, hogy ez a változás természetesen nem független a társadalom egyéb szféráiban megfigyelhető, hasonló tendenciájú strukturálódási folyamatoktól. A társadalmi munkamegosztás kibontakozása következtében a mindennapi gyakorlat részévé, s így szinte nyilvánvalóvá válik a létezők összetettsége, az egész részekre bontásának, illetve részekből való felépítésének értelme és lehetősége.

Lényegében ebben az időszakban jöttek létre a filozófia és a kialakuló szaktudományok tanulmányozását és művelését szolgáló első intézmények is. Az antik görög társadalom nevelési gyakorlata szerint sok gyerek kaphatott elemi szintű képzést az olvasásban, írásban, számolásban, énekben, zenében és testgyakorlásban. Ámbár a magasabb szintű, sajátos “szakmai” képzést nyújtó intézmények sokáig hiányoztak. De az i. e. IV. századi Athénben már legalább három eltérő profilú világi jellegű (úgy is mondhatnánk: nyilvános) kiemelkedőnek tekintett iskola is működik. Iszokratész retorikai orientációjú iskolája elsősorban a szónoki képességek fejlesztését segítette elő. Gyakorlatias képzést nyújtott, főként a retorika és filozófia tanításával. Platón Akadémiája ezzel szemben az elméleti képzés centrumaként működött: filozófiai és geometriai stúdiumok révén segítette elő az örök igazságok megértését. Arisztotelész Lükeionjában a kifinomult platóni gondolkodás és az alapos orvosi megfigyelési módszerek egyaránt otthonra találtak. Itt módszeres kutatások is folytak, felhasználva az iskola jelentős könyvtárát és gyűjteményeit. Az ókor legnagyobb tudományos intézménye az i. e. III. században, Alexandriában létesített Múzeum és könyvtár Arisztotelész iskolájának mintájára szerveződött s vált az európai tudományos fejlődést évszázadokra meghatározó szellemi központtá.

Ezen a ponton szeretnénk felhívni a figyelmet egy gyakran homályban maradó összefüggésre: ugyancsak az i. e. IV. századtól, Platón munkásságától kezdődően a kultúra közvetítésének és átadásának módszerei jelentősen megváltoztak a görögök világában. Erre az időszakra esik az eltávolodás a szóbeliség kultúrájától, s előtérbe kerül az írott, rögzített tudás.[5] (Persze korábban is és más kultúrák is használták az írást, de ritkábban és általában másként. Korábban az írás ui. elsősorban adminisztratív és üzleti célokat szolgált.) Ez a változás jól tükröződik Platón munkáinak stílusában és szerkezetében is. Párbeszédeket írt le, s ezzel mintha valamiféle határvonalon állna: egyszerre alkalmazta a szóbeliség és az írásbeliség metodológiáit. Az írásbeliség logikája rögzített, lineáris szerkesztési elveivel évezredes léptékben válik világlátásunkat meghatározó tényezővé – egészen napjainkig. A tudományos tevékenység gyakorlatában ettől kezdődően jelentős részben különféle írott szövegek előállítását és tanulmányozását követelik meg. Az írás használata lehetővé teszi ugyanis az egyes szituációk körülményeinek, az adott körülmények között szerzett tapasztalatoknak, illetve véleményeknek, magyarázatoknak, stb. más szituációkba való biztonságos átvitelét, s ezzel használatba lép a szituációhoz kötött ismeretek szituációfüggetlenségét biztosító egyik legfontosabb eszköz. Egyszerűen szólva: a szóbeliség kultúrájában nincsen tudomány, a tudomány létezésének feltétele az írásbeliség.



[4] Arisztotelész: Metafizika. (Hatágú síp alapítvány, Budapest, 1992) 94.old.

[5] Eric A. Havelock: Preface to Plato. (The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass. and London, 1963), illetve Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. (Áron Kiadó, Budapest, 1998)