Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a tudományfilozófiába

Gulyás László, Kampis György, Kutrovátz Gábor, Ropolyi László, Soós Sándor, Szegedi Péter (2013)

Eötvös Loránd Tudományegyetem

1. fejezet - Bevezetés: Mi a tudományfilozófia?

1. fejezet - Bevezetés: Mi a tudományfilozófia?

(Ropolyi László)

A tudományfilozófia a tudományok filozófiai elemzésével és leírásával foglalkozik. A filozófia művelésének az a módja, amelynek elsődleges célja a tudomány természetének és működésmódjának lehető legteljesebb megismerése és leírása. Filozófiai jellegéből következően sokféle – eltérő értékrendet előnyben részesítő – történeti és kortárs változata van. Tudományfilozófiák léteznek, a kérdés az, hogy hogyan lehetségesek?

* * *

Kezdjük azzal, hogy mindennek van kezdete. A tudományoknak is, a tudományfilozófiának is. Amit ma tudománynak nevezünk az valamikor az i.e. IV. század környékén jött létre a hellén kultúra sajátos képződményeként a Földközi tengert övező, főként görögök lakta vidéken. Természetesen nem előzmények nélkül – és az emberi létviszonyok számára szinte felmérhetetlen következményekkel.

Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a tudományok kialakulásával egyidejűleg, tulajdonképpen már keletkezésükkel párhuzamosan jelen volt a tudományok, a tudományos tevékenységek és eljárások, a tudományos gondolkodás azonosításának, sőt önazonosításának igénye is.

Filozófusok és tudósok már e kezdetektől választ kerestek a kérdésekre: mi a tudomány, miben különbözik, ha különbözik egyáltalán a mesterségektől, más-e a mesterember és a tudós szemléletmódja? Mi a hasonlóság és a különbség a mesteremberek és a tudósok tudása között? Vajon hogyan viszonyul mindkettejük tudása ahhoz a tudáshoz, amit minden ember tud, vagy legalábbis tudhat? A tudománnyal foglalkozók többet, kevesebbet, de jobban, vagy mást akarnak tudni, mint a hétköznapi életben jól elboldoguló szabad polgárok? Kérdés továbbá, hogy mi a helyzet a filozófiával és a filozófusokkal? Akkoriban úgy tűnt, hogy a filozófusok mindent megfigyelnek, minden tudást összegyűjtenek, minden véleményt megvizsgálnak, minden mesterséget tanulmányoznak. Tudjuk jól, hogy például a híres athéni Szókratész egyaránt kikérdezte a vargákat, a költőket, sőt „az athéni férfiakat” is a köztereken, hogy vajon mit tudnak, s tudják-e, hogy mit tudnak? De ha a filozófusok mindentudásra törhetnek, vajon lehet-e más célja a tudósoknak? Sajnos az összes ismeret és tudás együtttartására törekvő filozófusok folyton vitatkoznak, kritizálják egymás nézeteit, nem tudnak megegyezni és megállapodni mindenki által megérthető és elfogadható álláspontokban. Igazán példát vehetnének a mesteremberekről, a földművelőkről, a háziasszonyoktól vagy a pásztorokról, akik megfigyelik, és könnyen megtanulják egymás ügyes eljárásait. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mestereknek, a halászokhoz, vadászokhoz, kézművesekhez, katonákhoz, de a költőkhöz, a szobrászokhoz, a papokhoz, és persze a politikusokhoz is, vagyis jószerivel minden hasznos és érdemes emberi foglalatosság követőjéhez hasonlóan vannak elsajátítható és elsajátítandó ismeretei, eljárásai, eszközei, szokásai, hagyományai, egyszóval alkalmas technikái, amelyeket sikeresen alkalmaznak, féltve őriznek, s óvakodva adnak át az őket követő generációknak.

A filozófusok mások. Tanulnak ugyan egymástól, egymás tévedéseiből és hibáiból, de mégis olyan, mintha mindegyikőjük maga kezdte volna el a gondolkodást. A mindenki számára megszerezhető és evidensen értelmezhető tapasztalatokat nem-hétköznapi módon, és egymástól nagyon is eltérő változatokban értelmezik és magyarázzák. Nem volna könnyű megmondani, hogy vajon mit kezdhetett egy attikai fegyverkovács például az „epheszoszi homályos bölcs”, Hérakleitosz következő tézisével:

„Ezt a kosmost itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.”[1]

A fegyverkovácsok esetleges értetlenkedése persze érthető, de Hérakleitosz számos bölcselkedő kollégáját se győzte meg. Nem is igen tudunk tanítványairól és követőiről – hacsak a 2000 évvel későbbi gondolkodó Georg Wilhelm Friedrich Hegel német filozófust nem tekintjük annak. Addig azonban a kozmosz, az isten, az ember, az alkotás, a volt, a van, a lesz, az örökké, az élő, a tűz, a fellobbanás, a kialvás és a mérték, sőt az „ez” és az „itt” fogalmai végtelennek tetsző változatait állították elő, vitatták és kritizálták filozófusok generációi – beleértve Hérakleitosz kortársait is. A filozófusok számára persze egyáltalán nem csak az említett hérakleitoszi fogalmak értelmezése jelentett (és jelent) kihívást, hiszen hasonló nehézségekbe ütköznek bármely emberi tevékenység, tapasztalat, ismeret, kijelentés értelmezése, bármely fogalomrendszer analízise, bármely világnézeti rendszer elemzése kapcsán. A filozófusok tudása igencsak változékony, talán nem is különbözik sokban a fogalmi változások sorozatától – azaz a tapasztalatainkon való folyamatos gondolkodástól.

Mindazonáltal az i.e. IV. századtól kezdve egyre inkább úgy tűnik, hogy a mindennapi élet, vagy a mesterségek gyakorlatában beigazolódó stabil és konkrét ismeretek, valamint a filozófia változékony, de elvont általánosságú igazságai mellett van a tudáshoz vezető valamiféle „harmadik út” is, az alakulóban lévő tudományé. Aki ilyen úton akar járni, az egyaránt elkötelezett mindkét említett irányban: figyelembe veszi és elfogadja a konkrét egyes (mindennapi, vagy technikai) szituációkban érvényes ismereteket, de nem elégszik meg ennyivel, hanem más ismeretekkel, más szituációkkal, más körülményekkel összevetve, a filozófusok általánosító gyakorlatát követve megállapításaiból újabb és újabb univerzálisan érvényes fogalmi rendszereket épít fel. Tudni akarja, hogy egy összefüggés csak véletlenül áll-e fenn és lehetne-e másként is, vagy szükségszerűn áll fenn, és nem is lehet másként? A konkrét, hasznosítható ismeretekből és a rendelkezésre álló univerzális világmagyarázatokból a vizsgált jelenségnek, a tanulmányozott szituációnak a világban való elhelyezésére, vagyis a megértésére vállalkozik. Egyaránt fontosak neki a mindennapi gyakorlat, illetve az ennek során sikeresen működtetett technikák, valamint a filozófia elgondolásai és eljárásai is. A tudós az, aki technikai és filozófiai problémákra való érzékenységgel építi fel tudását.

* * *

Az eddig mondottakból talán kiderül, hogy alighanem érdemes volna a tudományok kialakulásának folyamatát valamivel részletesebben is szemügyre venni.

A sikeres mindennapi (és technikai) ismeretek létrejöttének körülményeivel és történeti fejlődésük bemutatásával ezúttal nem foglalkozunk – ezeket az összefüggéseket Olvasóink más kultúrtörténeti, technikatörténeti, ill. tudománytörténeti írásokból is megismerhetik. Ezúttal csak deklaráljuk a „technika elsődlegességének elvét”, vagyis azt a megállapítást, hogy az emberi közösségek gyakorlati/technikai sikeressége előfeltétele minden további fejleménynek, így előbb a filozófia, majd évszázadokkal később a tudományok kifejlődésének is. Egyszerűen és az alkalomhoz illően szólva: sikeres emberi gyakorlat, vagyis sikeres technikák nélkül nincs túlélő emberi közösség, az ember gyakorlati/technikai sikeressége egyidős az emberrel.

A filozófia megjelenése azonban csak az emberi történelem meghatározott szakaszában és körülményei között figyelhető meg. Ez Európában az i.e. VII. században megy végbe a görögök lakta vidékeken, amikor a halmozódó hasznos gyakorlati ismeretek közötti összefüggések keresése kialakított egy újfajta világnézetet (a filozófiát). Az ősi kultúrák tanulmányozása világosan azt mutatja, hogy tudományok pusztán a gyakorlati/technikai ismeretekből nem alakultak ki. Hasznos és eredményes technikákat alkalmazott sok ősi kultúra például az égi és földi folyamatok kapcsolatainak követésére, de az ezek során megfigyelt és értelmezett összefüggéseket általában nem általánosították, tulajdonképpen nem léptek túl a konkrét gyakorlati feladatokban való hasznosításuk keretein. Szabályokat használtak, s – ritka kivételektől eltekintve – nem alakítottak ki törvényeket. A gyakorlati, ill. technikai tapasztalatok általánosítását, s így az egyes szituációkban érvényes szabályok helyett a minden szituációban univerzálisan érvényes törvényszerű összefüggések észrevételét a kifejlődő filozófia eredményei tették lehetővé. Ebből arra is következtethetünk, hogy – a fentebb mondottak szellemében – a tudomány kifejlődését is érdemes a gyakorlat/technikai fejlődés mellett mindenekelőtt a filozófiai fejlődés sajátosságaival kapcsolatba hozni. Ezért a továbbiakban vázlatosan felidézzük a filozófiai gondolkodásmód kialakulásának és jellegzetességeinek néhány olyan meghatározó összefüggését, amelyek fontos szerepet játszanak később a tudományok létrejöttében is.

1. 1 A filozófiai szemléletmód kibontakozása

Az ókori görögök gyakorlati ismereteik jelentős részét korábbi kultúrák (főként Egyiptom és Mezopotámia) képviselőitől sajátították el. Ugyanakkor azt figyelhetjük meg, hogy ezeket az ismereteket más összefüggésbe ágyazva, más világszemlélettel kezelték, s az ismereteknek és tudásnak egészen más szerepet tulajdonítottak, mint a folyam menti kultúrák lakói.

Mindenekelőtt fontos ismételten hangsúlyozni, hogy míg a korábbi kultúrák képviselői ismereteiket leginkább konkrét problémák, ill. szituációk megértésére és kezelésére használható empirikus szabályokba foglalták, addig a görögök túlléptek ezen, s a konkrét ismeretekből valamiféle általánosított tudás létrehozására törekedtek. A különféle tapasztalati körökhöz tartozó ismereteket nem pusztán egyes konkrét feladatok megoldásában alkalmazták, hanem összehasonlítva, egymáshoz kapcsolva, egymásra vonatkoztatva valamilyen összefüggő nézetrendszer, más szóval világnézet kiépítésében is. A szóban forgó ismeretekre épülő új típusú világnézet – a filozófia. Feltűnő, hogy az egyiptomiakhoz és a mezopotámiaiakhoz hasonlóan a görögöknek is voltak jelentős mítoszaik, minden kultúrában észrevehetjük a vallások fontos társadalmi szerepét is, de filozófia csak a görögöknél alakult ki. Az antik görög filozófia képviselői által kialakított ismeretszerző és ismeretrendszerező eljárásokon és módszereken alapultak a később kifejlődő tudományok eljárásai és módszerei. Az antik tudomány jellegzetes eljárásainak és módszereinek kialakulását tehát nem annyira a gyakorlati ismeretek bővülésének, hanem mindenekelőtt a filozófia kialakulásának folyamatát követve érthetjük meg.

A filozófiai szemléletmód kibontakozása, s ezzel a korábban uralkodó mitologikus világkép meghaladása mindenekelőtt abban állt, hogy a különféle ismereteket kritikailag kezelték s valamiféle összefüggő egésszé, ésszerű rendszerré próbálták kiépíteni. De vajon milyen vonásokkal jellemezhetnénk azt a kritikai szemléletmódot, amit az új típusú – később tudományosnak vagy filozófiainak is nevezett – világkép kialakítása során a görög gondolkodók használtak? A “kritika” elsősorban valamilyen állapotnak, helyzetnek, viszonynak, elfogadott véleménynek – gyakorlati vagy elméleti jellegű – kétségbevonását jelenti. A kritika a bizonyosság hiányának kinyilvánított formája. Sokféle motivációja és sokféle változata lehetséges. A filozófia kialakulásában szerepet játszó változat fontosabb jellegzetességeit megpróbáljuk felidézni.

Ilyenféle kritikai viszonyt létesíthetünk mindenekelőtt az egyes érzékszervek által szolgáltatott érzéki adatok egymásra vonatkoztatásával, összehasonlításával és összekapcsolásával, amely folyamatokban az érzéki tapasztalatok mellett a fogalmi gondolkodás, az észhasználat is döntő jelentőségre tehet szert. A “kritikai viszony” ebben az értelemben azt jelenti, hogy egyik tapasztalatunk kétségbe vonja, megingatja, korlátozza vagy befolyásolja más tapasztalatok érvényességét, valódiságát, ill. jelentőségét. Így például egy vizsgált objektumra vonatkozó – eltérő természetű – érzéki tapasztalatok összevetése során megfigyelhetünk alapvetően különböző, sőt gyakran egymásnak ellentmondó adatokat is. Például egy félig vízbe mártott egyenes bot látványa és tapintása mást mutat, s állást kell foglalnunk, hogy vajon az efféle eltérő, s esetleg még egymásnak ellent is mondó tulajdonságok (példánkban a bot egyenessége, ill. megtört volta) valójában ugyanahhoz az egyetlen objektumhoz tartoznak-e, s ha igen, hogyan lehetséges mindez? Az eltérő természetű érzéki adatok közvetlen érzéki összevetése nyilvánvalóan nagyon bizonytalan eredményekre vezethet csak, hiszen pl. olyan állásfoglalást követel meg, hogy melyik érzékszervünk a megbízhatóbb, alapvetőbb, jobb, hitelesebb stb. Mindazonáltal ilyen összehasonlításokkal gyakran találkozunk a görög filozófusok (pl. Hérakleitosz, Démokritosz) írásaiban. Arisztotelész pl. a tapintás elsődleges volta mellett érvel.

Az érzéki adatok alapvetően másfajta összehasonlítását teszi lehetővé azonban, ha nem közvetlen formában vetjük össze, mondjuk, a tapintás és a látás ingereit, hanem közvetett formában tesszük meg ezt, igénybe véve valamiféle “közvetítőt”, valamilyen közös “nyelvet”, egy – ebből a szempontból – semleges közeg segítségét. Efféle közvetítő szerepet játszhatnak valamilyen, az ember és a vizsgált tárgy közé iktatott materiális (pl. használati és mérőeszközök) és fogalmi eszközök (pl. tapasztalataink nyelvi, fogalmi formában való, elvont fogalmak segítségével véghezvitt azonosítása, megnevezése is).

Vegyük figyelembe, hogy az elvont gondolkodás és fogalomhasználat szemléletmódja eleve kritikai jellegű, hiszen az elvonatkoztatás folyamatában az érzéki valóság legtöbb elemét figyelmen kívül hagyjuk, csak néhány valóságelemet emelünk ki és veszünk figyelembe tapasztalataink fogalmi megjelenítése során. Sőt, mi több, akár arra az álláspontra is helyezkedhetünk, hogy az érzéki valóság egyáltalán nem szükséges feltétele gondolkodásunknak; ezzel a vélekedéssel nyilván az egész érzéki világ létét, ill. számunkra való jelentőségét kétségbe vonjuk. Vagyis: csakis a valóság valamiféle kritikus szemlélete teszi lehetővé a fogalmi gondolkodást. Azt is mondhatnánk, hogy a gondolkodás előfeltétele az ember világhoz való viszonyának olyan megváltozása, amelynek során képessé válik az összehasonlításon alapuló szelekcióra, a valóságélmény jelentős részének, vagy akár az egész valóságnak a semmibevételére, elhanyagolására, vagyis egyfajta kritikai szemléletmód alkalmazására. (Mindez persze még egyáltalán nem biztosítja a gondolkodás helyességét.) Ezeknek a problémáknak a felvetése és megvitatása volt az eleai filozófiai iskola gondolkodóinak fő törekvése. Parmenidész hallatlan jelentőségű álláspontja szerint csakis az ellentmondásmentes fogalmakkal jellemzett és a helyes (véleménye szerint az ellentmondásmentes) gondolkodás révén leírható dolgok a valóban létezők, minden egyéb csupán látszat. Lényegében ezeken az eszméken alapul Platón jól kidolgozott idealista filozófiai rendszere is.

A materiális eszközhasználat során valamiféle “gyakorlati kritikai” eljárás folyhat, a nyelvi, fogalmi “eszközök” használata pedig inkább “elméleti kritikai” eljárás esetében használható. A “gyakorlati kritika” eljárásait később a gyakorlatiasabb, elsősorban a megfigyelésekre és kísérletekre koncentráló empirista orientációjú tudományok fejlesztik majd tovább, a görög világban azonban inkább az “elméleti kritika” módszereinek kidolgozása zajlott, ami egy elméleti orientációjú tudomány kidolgozásához vezetett. Fontos az is, hogy az “elméleti kritikai” szemléletmód tapasztalataink megnevezése, kinyilvánítása, megvitatása és megvédése révén közösségi jellegűvé válhat – ez a görögöknél meg is történt – s ezáltal hatékonysága megsokszorozódhat, ami a kritikailag értékelt ismeretek gyors fejlődését eredményezheti. Ez a fejlemény azt is lehetővé teszi, hogy az ismeretszerzés folyamatában az egyes egyének, ill. elszigetelt társadalmi csoportok sajátos tapasztalatai és gondolkodásmódja következtében előálló tévesztéseket, hibákat, esetlegességeket, szükségszerűen fennálló szubjektív vonásokat könnyebben észre lehet venni, s ki lehet küszöbölni. Az eredmény egy objektívebb, a konkrét emberi korlátoktól függetlenebb ismeretrendszer lesz, ami nyilvánvalóan hívebb leírását nyújtja az embertől független világnak.

Mindezeket a görög világban alapvetően az tette lehetővé, elfogadottá és elterjedtté, hogy az antik görög társadalmakban a tudás nyilvános, “világi” jelleget öltött. Korábban a folyam menti kultúrák társadalmaiban a tudás előállítása, megőrzése és fejlesztése egy meglehetősen szűk, a társadalom többi részétől elszigetelt kiváltságos réteg (papság, írástudók) feladata volt. A tudás eme zárt közösségek titkos tudásaként konzerválódott és működött évszázadokon át. A görög társadalom eltérő szerveződése azonban azt eredményezte, hogy a tudás a társadalom széles rétegei számára elérhető, megvitatható és hasznosítható lett. A tudás publikus jellege és az “ész nyilvános használata” a tudással kapcsolatos módszerek, az elért eredmények és a kitűzhető célok vonatkozásában is látványos fejlődést eredményezett.

Az ész nyilvános és általános használata következtében a korabeli filozófusok számára a gondolkodás minden szóba jöhető kérdésben alkalmazhatónak tűnt. A kritikai szemléletmód univerzális alkalmazhatósága következtében észrevehetővé váltak az adott közösség általánosan elfogadott és önkéntelenül követett tradícióinak a világfelfogást meghatározó vonásai és korlátai.

Kritikusan viszonyulni az egész világlátásunkat meghatározó, a hagyományok erejével ránk nehezedő nézetrendszerhez: ezt aligha tekinthetjük könnyű feladatnak. A görög kultúrában mindez egy igen összetett fejlődési folyamat következményeként alakulhatott ki. A filozófia kialakulása előtt uralkodó mitologikus világfelfogást ugyanis éppen az jellemzi, hogy a közösség tagjai kritikátlanul és a lehető legnagyobb mértékben azonosulni szeretnének a közösségre jellemző tradíciókkal, hiszen éppen az azonosulás, az adott hagyomány vállalása és követése avatja az egyedeket a közösség tagjaivá. A görög társadalmi fejlődés következtében azonban kialakulnak a közösségtől független életre is képes egyén létrejöttének feltételei. Egyénekké azok válnak, akik valamilyen okok miatt (pl. kereskedelmi tevékenységet folytatván) kikerülnek a közösségi tradícióknak az életet minden részletében meghatározó hatásai alól, és részben, ill. valamilyen mértékben független életet élnek. Így kiszabadulva a szemléletüket korlátozó tradicionális értékrendek keretei közül, az egyéniség kifejlődésének folyamatával párhuzamosan az adott tradíciókat kritikusan szemlélő világfelfogások tartós képviselete is lehetővé válik. Az egyén közösségtől való függetlenedése eleve a közösséghez való tartozás kizárólagosságának, a közösségben feltétlenül érvényesülő hagyományoknak a kétségbevonása, ami nyilvánvalóan megjelenhet a gondolkodásban is. Ezen az alapon érthetőnek tűnnek az athéni polgároknak a “filozófia elleni vétkei”, például vádaskodásuk Szókratész ellenében. Szókratész kétségtelenül kritikusan viszonyult számos athéni tradícióhoz – ha nem is feltétlenül azokhoz, amikkel kapcsolatban megvádolták – amit nyilvánvalóan az tett számára lehetővé, hogy életformájának alakításában radikálisan szakított az Athénben megszokottal. Az életvitelében és kifinomult ironikus gondolkodásmódjában egyaránt megnyilvánuló kritikai attitűdöt a jó athéniak jó okkal tartották tradicionális értékeikre nézve veszélyesnek.

Valószínűleg a fentebb említett okai voltak annak, hogy a görög filozófusok a korabeli mitologikus hagyományok ellenében sikeresen próbálkozhattak a világfelfogás észhasználatra alapozott változatainak megfogalmazásaival. Törekvéseik abból a szempontból is lényeges változást jelentettek, hogy míg a mítoszok világképével való azonosulás inkább az emberek érzelmi adottságait hasznosította és vette igénybe, addig a filozófia – a bölcsesség szeretete – inkább az értelemre hagyatkozott. A mítoszokban is előfordultak persze különféle tudáselemek, de ezeket nem az ész számára kezelhető elvont fogalmak közötti viszonyok hordozták, hanem jobbára megszemélyesített törekvések és erők (pl. különféle istenségek) működésével, ill. küzdelmeivel voltak kapcsolatban. Emiatt a mítoszok szemléletmódját szokás antropomorfnak nevezni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a filozófusok által előnyben részesített elvont fogalmi gondolkodás – kritikusan eltávolodva a mítoszok gyakorlatától és szakítva a megszemélyesítő eljárással – inkább dezantropomorf jellegű. Talán jól illusztrálja ezt a különbséget Anaxagorasz felfogása, amely szerint a Nap nem valamiféle öntörvényű istenség, hanem “izzó kő, amelyet az aithér körforgása hordoz körül”. [2]

Korábban azt mondtuk, hogy a kritika a bizonyosság hiányának kinyilvánítása. Miután felidéztük a kritikai attitűd antik formáinak néhány fontosabb jellemzőjét, felvetődhet a kérdés, hogy vajon milyen lényegesebb következményei lehetnek a kritikai szemléletmód mindenre kiterjedő, következetes alkalmazásának? Vajon nem veszítünk-e el minden lehetséges támpontot, és nem válik-e egész világfelfogásunk alapjaiban bizonytalanná? A bizonytalanságtól való félelem sokakat visszatart a következetesen alkalmazott kritikai szemléletmód követésétől, és a filozófia, illetve később a tudományok kínálta bizonytalanságokkal és intellektuális megpróbáltatásokkal fenyegető világértelmezés helyett szívesebben választják a bizonyossághoz vezető közvetlen utakat, a különféle vallások tradicionális világfelfogását, ill. misztikus ideológiák tanításait. Ámde a gondolkodás története arról tanúskodik, hogy a kritikai szemléletmód módszeres alkalmazásától is remélhetünk egyfajta bizonyosságot. A kritikai szemléletmód alkalmazása révén a bizonyosság különféle változatait és mértékeit rendelhetjük hozzá egyes ismereteinkhez, s ilyenformán egy – ebből a szempontból – összetett, de érthető világ képét állíthatjuk magunk elé. Világos és fontos különbségeket vehetünk észre: egyes ismereteink szükségszerű igazságokat hordoznak, míg mások esetlegeseket, egyik összefüggés szükségszerűen, állandóan és minden létező esetében érvényes, míg a másik csakis időlegesen, egyedi esetekben és véletlenszerűen fordul elő, és így tovább.

A bizonyosság eltérő fajtáinak és mértékeinek a megkülönböztetése, az emberi tudás természetének vizsgálata fontos része az antik görög bölcselők gondolatvilágának. Ebben a vonatkozásban legfontosabb fejleményként már a kezdeteknél felmerül az ismeretek bizonyításának igénye. Bizonyítások segítségével, pusztán gondolati úton szükségszerűen érvényes ismeretekhez juthatunk. A gondolkodás következményei gondolati igazságok, amelyek azonban bizonyos feltételek teljesülése esetében akár az érzéki valóságra is érvényesek lehetnek. Ennek a lehetőségnek a hasznosítása rendkívül fontos az ember számára, hiszen lehetővé teszi az előrelátást: egyes folyamatok, események előrejelzését, mesterséges, a természetben megfigyelhetetlen eljárások és eszközök előállítását. A tudás a görög kultúrában tehát két szerepet is betöltött. Egyrészt a filozófiai világképben összefoglalva a valóság megértését szolgálta, vagyis ésszerű magyarázatot nyújtott a világban megfigyelhető jelenségekkel kapcsolatban. Másrészt erre a megértésre alapozva racionális jóslatokra is vállalkozhatott, mindenekelőtt a természeti és társadalmi jelenségek körében (pl. az égbolt, az időjárás eseményei, erkölcsi és politikai problémák esetében), de alkalmanként technológiai és technikai kérdésekben is. Így eléggé érthető, hogy sok gondolkodót foglalkoztatott a bizonyítások során alkalmazható módszerek, az elfogadható és érvényes gondolatmenetek problémája. A helyes gondolkodás törvényszerűségeit tanulmányozó logika Parmenidész és Zénón, számos szofista bölcselő, Platón és Arisztotelész – sokszor egymásnak is ellenszegülő – törekvései következtében indult fejlődésnek.

A görög filozófiában létrejött világszemlélet módszertani jellegzetességei tehát: az elvonatkoztatás fontosságának felismerése, az észhasználaton alapuló fogalmi gondolkodás előtérbe kerülése, a kritikai szemléletmód mindenre kiterjedő alkalmazása, és a megszerezhető tudás helyességének bizonyítása. Bízvást állíthatjuk, hogy ezek a filozófiai módszerek játszanak meghatározó szerepet az antik kultúrában az i.e. IV. századtól kifejlődő és önállósodó tudományokban is.

A kritikai/filozófiai módszer fent említett jellegzetességei egyes gondolkodók esetében persze különféle formát öltöttek, különböző konkrét kombinációkban fordultak elő. Kétségtelen ugyan, hogy a görög kultúrában – évszázadokon keresztül – univerzális ismeretrendszerként az i. e. VII. században kialakuló és antik története során gyorsan fejlődő filozófia gyűjtötte össze az összes korabeli ismeretet. De az is nyilvánvaló, hogy az ismeretek összességéből kiépülő filozófiák változatai – világnézeti jellegüknek megfelelően – a rendelkezésre álló ismeretek halmazából különféle értékrendeket, ideológiákat követve eltérő rendszereket állítottak elő. A filozófia eme plurális jellege miatt a rendelkezésre álló ismerethalmazból összeállított különböző tudásrendszerek némileg eltérő vonásokat mutattak, sőt gyakran ellentétes alapelveket követtek és különböző eljárásmódokat részesítettek előnyben.

Így például lényeges különbségeket találunk, ha összehasonlítjuk a megfigyelések, tapasztalatok és az elméleti alapelvek viszonyának eltérő felfogásait a különféle filozófiai rendszerekben. Ebben a vonatkozásban a görög filozófiában három alapvetően különböző megközelítéssel is találkozhatunk: i) a korai ión filozófia és az atomisták álláspontjával, ii) az eleaiak, a püthagoreusok, ill. a platonizmus felfogásával, valamint az iii) arisztotelianizmus nézőpontjával.

i) Az i. e. VII–VI. századi ión filozófia képviselői, Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész, valamint Empedoklész és az atomista Démokritosz is elsősorban megfigyelésekre és az így szerzett érzéki tapasztalatokra alapozta világmagyarázó elveit. Náluk az alapelvek érzéki-anyagi jellegűek (víz, apeiron, levegő, tűz, föld, atom), amelyek valóságossága és hasznossága mellett elsősorban közvetlen érzéki élményeink tanúskodnak. Ők “naivan” hittek a megfigyelésekben, tapasztalatokban, számukra az igazságok mindenekelőtt nyilvánvaló tapasztalati tényekben öltöttek testet. Világunk megismeréséhez mindenekelőtt a tapasztalatok gyűjtése, összevetése, elemzése és összegzése vezet. Jellemző Anaximenész egyik megfigyelése, mely szerint:

“ ... az ember meleget is, hideget is lehel ki a száján. A lehelet ugyanis, ha az ajkak összeszorítják és sűrítik, kihűl, ha azonban a száj nyitva marad, a kiáradó lehelet a ritkulás következtében meleg” [3]

Megfigyelésével teljesen összhangban van világmagyarázatának alapgondolata: a világ alapelve (az „arkhé”) a levegő, amiből sűrűsödés és ritkulás révén állnak elő a különféle természetű létezők. Az ión filozófusok az anyagi-érzéki alapelvek elsődlegességére alapozva sikeresen kritizálhatták a mítoszok számos képzelt lénye és képzelt ténye valóságosságát, de pl. a dolgok tulajdonságai (nagyság, súly, íz, szín stb.) s kevés érzéki tartalommal rendelkező elvont létezők (lélek, jó stb.) magyarázatai során már nehezebben boldogultak. Ilyen problémákkal küszködik pl. Démokritosz világmagyarázata is.

ii) Teljesen más felfogást képviselt filozófusok egy másik csoportja: az eleai Parmenidész és Zénón, a püthegoreusok és Platón. Az eleai filozófusok tapasztalataink esetlegességét és bizonytalanságát hangsúlyozván a kétségtelen igazság felkutatását kizárólag a gondolkodás feladatának tartották. Az egyetlen, örök, változatlan lényeg az érzékek számára elérhetetlen marad. Ahogyan Parmenidész mondja: “... ugyanaz a gondolkodás és a létezés”. De nem akármiféle gondolkodás, hanem csakis az ellentmondásokat nem tartalmazó gondolkodás szolgálhat a világra, a létezőre vonatkozó biztos tudásunk alapjaként. Nem a tapasztalat, hanem a helyes gondolkodás dönt a „létezés – nemlétezés” kérdéseiben is: csakis az létezik, ami ellentmondásokat nem tartalmazó fogalmakkal leírható, ellentmondásmentes gondolkodással megérthető. Alapelveik következetes alkalmazásával nem-létezőnek nyilvánítják a mindennapokban kétségtelenül létezőnek tekintett mozgásokat és sokféleséget is.

A valóság örök és változatlan lényegének keresésében fontos szerepet játszott a püthagoreusok tanítása: a létezők lényege, alapelve a szám. Ennek az alapelvnek az elfogadásából következik a mennyiségi viszonyok rendszeres és következetes tanulmányozásának igénye. Az ilyenfajta vizsgálódások a világban tapasztalható relációk, arányok, összefüggések, harmóniák és diszharmóniák kimutatásával elsősorban a valóság szerkezetének tanulmányozásában eredményesek.

Platón ismeretelméletében sajátos módon kombinálta s fejlesztette tovább az eleaiak és a püthagoreusok tanításait. Az ő álláspontja szerint a változékony és romlékony anyagi-érzéki valóság nem érthető meg önmagában, hiszen az érzéki világ csak lenyomata, tökéletlen másolata az ideák örök, változatlan és tökéletes világának. Pusztán az érzéki tapasztalatok alapján nem juthatunk végérvényes igazságokhoz, tapasztalatainkra legfeljebb véleményeket alapozhatunk, amelyek bizonyossága kétséges. Kétségtelenül igaz ismeretekhez az ideákkal való közvetlen megismerkedésünk vezethet, ami sajátos lelki tevékenységgel érhető el. Az ember lelke az ideákkal rokon természetű lévén (másként mondva: az ideák nem anyagi, hanem eszmei természetű létezők), közvetlenül is kapcsolatba léphet ideákkal, s erre a tudásra ráeszmélve, “visszaemlékezve” örök, érvényes, biztos tudáshoz juthatunk. Ez a tudás persze az ideákra vonatkozik, vagyis az érzéki dolgoktól függetlennek tekinthető “igazi” valóságról szól. Mindazonáltal – az ideák elsődleges, az anyagi létezőket meghatározó természete miatt – tartalmazza a dolgok leglényegesebbnek gondolt, sajátos természetüktől elválaszthatatlannak tűnő összetevőit, tulajdonságait és meghatározottságait, azokat, amelyek a kérdéses dolog minden konkrét, egyes, az anyagi-érzéki valóságban megjelenő példányában szükségszerűen előfordulnak. Így tehát az ideák megismerése végső soron az anyagi valóság általános, lényegi és szükségszerű vonásainak a megismeréséhez is vezethet. Azt is mondhatnánk, hogy a platóni tanítások a püthagoreus törekvésekhez hasonlóan nagyon hasznosak a valóság szerkezetének kutatásában, de hatékonyabbak azoknál, mivel nem pusztán a mennyiségi viszonyokra fordítanak figyelmet, hanem a dolgok közötti minőségi különbségeket is hangsúlyozzák és tanulmányozzák. Az eleai filozófia, a püthagoreusok gondolatvilága és Platón ismeretelmélete alapvető hatást gyakorolt a görög matematika és csillagászat kialakulására és fejlődésére. Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy ebben a gondolatkörben maradva az elvont, általános, lényegi összefüggések időtlen világa és az érzéki tapasztalatok konkrét, egyedi, esetlegességekkel terhelt elemei közötti kapcsolat gyakran kezelhetetlen.

iii) Arisztotelész ismeretelméleti elvei képviselnek egy harmadik – mind az ión, mind az eleai szemléletmódhoz képest új, egyúttal sokkal kidolgozottabb és hatékonyabb – alternatívát. Arisztotelész is nélkülözhetetlennek tartja az ión filozófusok (s mások, pl. egyes orvosi iskolák) által előnyben részesített módszert, az érzéki tapasztalatok felhasználását a megismerés folyamatában, és elutasítja Platón álláspontját, amely szerint a tapasztalatból csak vélekedés származhat. Arisztotelész megmutatja, hogy amennyiben helyesen alkalmazzuk a megismerés szabályait, akkor tapasztalataink nyomán igazságokhoz is juthatunk. Ismeretelmélete mindenféle tudás természetét és megszerzésének módszerét elemzi. Ha nézeteit összevetjük a korábban említett filozófusok törekvéseivel, szembetűnő Arisztotelész ambícióinak szisztematikussága és komplexitása.



[1] Hérakleitos: Múzsái vagy a természetről (Helikon, Budapest, 1983). 33. old.

[2] Kirk, G. S., Raven, J. E., Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok (Atlantisz, Budapest, 1998) 541.old.

[3] Görög gondolkodók 1 (Kossuth, Budapest, 1996) 30. old.