3.4 Gazdaság a vegyesházi királyok idején (1301-1526)


Az Árpád-ház kihalását (1301) követően évtizedes, belharcokkal tűzdelt interregnum köszöntött Magyarországra, amely Anjou Károly Róbert (Caroberto) trónra kerülésével ért véget.20 A tartományurak leverése, hatalmának megszilárdítása után rögtön hozzálátott az államháztartás átszervezésének. A feudális középkorban természetesen nem létezett gazdaságpolitika vagy gazdaságfilozófia, az állami bevételek és kiadások alakítása meglehetősen egyszerű alapokon nyugodott, az állam a gazdasági folyamatokba minimálisan (ha egyáltalán) avatkozott csak be. A gazdaságirányításnak szinte csak egy elemét – igaz, talán legfontosabb elemét – tartották az uralkodók kézben, a pénzpolitikát, erre főként az érmekibocsátási monopólium adott lehetőséget.

A XIII.-XIV. század ezen a téren is gyökeres változásokat hozott. Ekkorra ugyanis a földbirtokok tulajdonszerkezete a korai Árpád-korhoz képest a hűbéri adományozások miatt jelentősen átalakult. Bár ebben a korszakban még mindig tekintélyes birtokvagyon volt királyi tulajdonban – Károly Róbert a túlerősödött tartományurak leverésével sok területet vissza is szerzett – ezek (domaniális) jövedelme az állami kiadásokat már nem, vagy csak szűkösen fedezte. A király belátta, hogy az állami birtokok arányának növelésére már hosszabb távon sincs esély, ezért másféle bevételekre kellett alapoznia az államháztartást. Változtatva a korábbi uralkodói szemléleten, bevételi forrásait főként regálé-jövedelmekre alapozta.

Az egyik jelentős változás a korszakban a bányászat térnyerése volt. Az ásványkincsek – ekkor főleg fémek – kitermelése, birtoklása a magyar hagyomány és szabályozás szerint királyi jog volt, függetlenül attól, hogy a föld kinek a tulajdonában – illetve birtokában, kezelésében – állt. Ha valaki a földjén bányászható ércet talált, az uralkodó rendszerint elcserélte azt a földet egy másikra – azaz a földtulajdonos nem volt érdekelt az ércek utáni kutatásban. Károly Róbert szakított ezzel a bányászatot egyáltalán nem serkentő gyakorlattal. Az ércet rejtő földet nem vette el, és a bányabér (más néven urbura, királyi adófajta) egyharmadát a föld tulajdonosának adta. Így mind a földesúr, mind a vállalkozó kedvű bányászok érdekeltté váltak újabb lelőhelyek utáni kutatásokban. Az intézkedés hatására XIV. században sok helyen nyíltak meg arany, ezüst és rézbányák, jelentős hozammal – lényegében a felvidéki bányavárosok ekkor alapultak. Magyarország nemesfémtermelése ebben az évszázadban volt a legjelentősebb – évente kb. 1000-1500 kg arany kitermelésével Európában az első, 8000-10000 kg ezüst kitermelésével a második helyen állt. Ugyanakkor Károly Róbert nem csupán pénzkibocsátási, hanem nemesérc-monopóliumot is bevezetett, amely szerint a kitermelt nemesfémet a bányászok kötelesek voltak beváltani. A szabott beváltási kényszerárfolyam természetesen a nemesfém értékénél alacsonyabb volt (a kezdeti időszakban ez 30-40% hasznot is hozott a kamarának!), de amíg a viszonylag könnyen elérhető, gazdag lelőhelyekről bányásztak, addig ez nem volt visszafogó hatású. A nemesérc-monopólium kettős célt szolgált: a nemesfém királyi kincstárba való begyűjtése mellett szempont volt az is, hogy az országból ne szállítsák ki. A bányászati vállalkozók zöme ugyanis ebben az időszakban külföldről érkezett.

A nemesérc-monopólium hatására az államkincstár megtelt arannyal, így lehetővé vált a pénzreform végrehajtása. 1325-ben Károly Róbert – firenzei mintára – értékálló, magas nemesfém-tartalmú aranyforintot veretett, ami a külkereskedelmet jelentősen fellendítette. (A forint elnevezés egyébként az érmén ábrázolt liliomból ered, a virág olaszul ugyanis fiorino). Az aranypénz váltópénze az ezüstdénár lett. Felismerve, hogy az érmék nemesfém-arányának csökkentésével végrehajtott pénzrontás távlatilag fékezi a gazdasági folyamatokat, Károly Róbert lemondott a kamara haszna bevételről, de cserébe 1336-ban új, állandó összegű adófajtát vezetett be, a kapuadót, amelyet minden telek után szedtek, függetlenül a telek méretétől. Ez volt Magyarországon az első pénzben fizetett állami adó, melynek összege kezdetben 18 dénár volt évente.

1335-ben került sor Luxemburgi János cseh, III. Kázmér lengyel, és Károly Róbert magyar uralkodó részvételével a visegrádi királytalálkozóra, amely diplomáciai eredményein kívül jelentős gazdasági előnyöket is hozott. A megkötött kereskedelmi egyezménnyel ugyanis új útvonalat találtak az országok közötti áruszállításnak, elkerülve Bécset, amelynek szigorú következetességgel alkalmazott árumegállító joga hosszú ideje gátolta a Magyar külkereskedelmi kapcsolatok erősödését.

Az állami regálébevételek növelését szolgálta a harmincadvámnak, mint új külkereskedelmi vámnak a bevezetése. Kereskedelmi vám korábban is létezett, de piaci vám formájában, külkereskedelmi vámként Károly Róbert vezette be.

A magyar aranypénzek külföldön rendkívül keresettek voltak, így a külföldi kereskedők egyre többet szállítottak ki belőle az országból. Így a nemesfém-bányák fokozatos kimerülése – amely a XIV. század második felében már érezhető volt – egyre nehezebb helyzetbe hozta az államháztartást. Károly Róbert fia ás trónutóda, I. (Nagy) Lajos (1342-82) aktív külpolitikát folytatott – legendás hadjáratai rendkívül költségesek voltak, uralkodása végére a központi hatalom pénzhiány miatt érezhető gyengülést mutatott. A hadjáratok mellett azonban Nagy Lajos sort kerített az államigazgatás, a jogrendszer egységesítésére is. Ezek elsősorban az 1351-ben született törvényekben öltöttek formát.

Lajos király 1351-ben született törvényei közül ki kell emelni az egységes földesúri adó, a kilenced – azaz kilencedik tized – bevezetését, pontosabban egységesen kötelező adóvá történő bevezetését. A földesurak korábban nem egységes szabályok szerint szedték az adót jobbágyaiktól, bár sok esetben az adó megegyezett a kilencedik tizeddel, több helyen eltértek ettől. Az egységesítés elsősorban a kisbirtokos nemesség érdekeit szolgálta, ugyanis a nagybirtokosok megtehették, hogy nagyobb kedvezmények biztosítsanak, és így saját földjükre vándorlásra késztessék a jobbágyokat. 1351-ben emelkedett hivatalos törvénnyé az ősiség, amely a nemesi föld elidegenítését, magyarul eladását tiltotta – ezzel lényegében egy korlátozott földmagántulajdon alakult ki, mivel egy nemesi család kihalása esetén a föld a királyra (államra) szállt vissza. A földek eladásának, elzálogosításának tilalma a tőkés átalakulás idején a legsúlyosabb gátjává vált a modernizációnak, ugyanis a hitelszerzés így rendkívül nehézzé vált.

Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) idején a királyi birtokok aránya már rendkívül lecsökkent, mert a folyamatos pénzgondokkal küszködő király eladományozni, vagy elzálogosítani kényszerült azokat. Emiatt Zsigmond ismét a pénzrontás eszközéhez nyúlt, amelynek ezúttal komolyabb következményei is voltak, mint pusztán a pénz iránti bizalom csökkenése. Erdélyben Lépes György püspök ugyanis nem szedte be a dézsmát 1433-tól, amikor nagyon rossz minőségű pénz került forgalomba – miután azonban 1437-ben ismét magasabb ezüsttartalmú érméket adtak ki, három évre visszamenőleg akarta a tizedet beszedni, természetesen új érmékben, melyek értéke mintegy négyszerese volt a rontott érméknek. A parasztság elégedetlensége szervezett lázadássá gerjedt, melyet Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés néven ismer a történelem.

Zsigmond halálát követő egy évtized trónviszályokkal terhelt időszak volt, ez követte az egyik legnagyobb magyar királynak tekintett Hunyadi Mátyás (1458-1490) uralkodása. Mátyás király uralkodása kezdetén az államháztartás súlyos helyzetben volt. Ennek fő oka az volt, hogy az állami adó- és illetékbevételek a korábbi évszázadhoz képest már rendkívül alacsonyak voltak. Az egykor egységes adórendszert már komoly rendezetlenség jellemezte, ráadásul sokan szereztek különböző okokból részleges vagy teljes mentességet. Ráadásul a pillanatnyi állami pénzzavarok miatt az adók és a vámok egy részének beszedését is eladományozták vagy bérbe adták, ami szintén az állami bevétel csökkenését eredményezte. A helyzeten csak radikális reformokkal, központosított és erős kézzel irányított pénzügyi rendszer kialakításával lehetett változtatni – ami természetesen sok érdeksérelemmel járt. Ez Mátyás 1467-ben kihirdetett gazdasági törvényeivel valósult meg. Az állami adórendszer teljesen átalakult. Megszűnt a kapuadó, helyére általános kincstári adóként a füstpénz lépett. Ez annyiban különbözött elődjétől, hogy nem telkenként, hanem családonként szedték, így – mivel egy telken ekkor jellemzően már több család élt – lényegesen nagyobb bevételt eredményezett, a kedvezményeket és mentességet pedig szűk keretek közé szorították. A harmincad helyett koronavám elnevezésű adót vezettek be, ez szintén a korábban kiadott kedvezmények és beszedési engedélyek visszavonását tette lehetővé. Bevezették – pontosabban általános, minden évben beszedett adóvá emelték – a „rendkívüli” hadiadót, melynek összege 1 aranyforint volt portánként és évente. A reform részét képezte az új, értékálló ezüstpénz bevezetése. Mint Károly Róbert idejében, az államkincstár most is lemondott a pénzrontásból származó bevételről – viszont a bevételek kiszámíthatóbbá, jobban tervezhetőbbé váltak, a bizalom a pénz iránt pedig megnőtt. A forinton és a dénáron kívül garast és obulust is vertek, az átváltási arány a következő volt: 1 forint = 20 garas, 1 garas = 5 dénár, 1 dénár = 2 obulus. Mátyás reformjai kétségkívül elérték céljukat, a királyi bevételek jelentősen növekedtek – uralkodása kezdetén évi 100 – 120 ezer forint volt a kincstári bevétel, a reformokat követően 600 ezer forint fölé emelkedett. A rendszer hátránya volt ugyanakkor, hogy a bevételek nagyon magas hányada – mintegy 60%-a – jobbágyi adókból származott, azaz a hosszútávú fejlődés feltételei nem voltak adottak.


20 Károly Róbert trónigényének alapja az jelentette, hogy ő volt V. István egyik leányági dédunokája