Ugrás a tartalomhoz

Fürdőkultúra

Wirth István (2011)

Szent István Egyetem

4. fejezet - Magyar fürdőkultúra a középkorban és a korai újkorban

4. fejezet - Magyar fürdőkultúra a középkorban és a korai újkorban

4. témakör célja: A hallgatók ismerjék meg a magyar állam alapításakor létrehozott közigazgatási és vallási intézményeket

A hallgatók:

  • értsék meg a nomád kultúra továbbhagyományozott elemeinek jelentőségét a középkori Magyarországon,

  • értsék meg a gyógyforrások közösségszervező szerepét a középkorban,

  • ismerjék meg a legfontosabb és legjellemzőbb középkori fürdőhelyeket

  • ismerjék fel a magyar fürdőkultúra európai kapcsolatait

Ennek a tanulási egység tananyagának elsajátítása után Ön képes lesz:

  • megérteni, a honfoglalás előtti technikai és higiéniai kultúra beépülését a keresztény korszakba

  • felismerni, a hévizek jelentőségét a középkori Magyarország közösségi életében

  • összehasonlítani, Magyarország és Európa többi országának középkori fürdőkultúráját

Államalapítás és uralkodói székhelyek, Társasági élet a hévizeknél

A mosdás és fürdés kultúrája ismert a magyarság elődeinél amint erre az is bizonyíték, hogy a bizánci udvari ceremónia könyv melyet már bemutatunk, megemlíti a nomád népek köztük a türkök fürdősátrait, melyekben izzasztó, azaz gőzfürdőt működtettek. Valószínű, hogy a magyarság még a finnugor népekkel történő együttélés során sajátította el a szaunázás szokását. Ismert volt a zuhanyozáshoz hasonló csorgó, amely alatt a nomádok számára lehetőség volt a hosszú utaknak porának lemosására.

Krónikásunk, Anonymus említi, hogy midőn a honfoglaló magyarok átkeltek a Dunán a "felhévizekig" tábort ütöttek. A későbbi, egyes írások emléke már "álhévíz”-ről, Buda déli forrásairól is említést tettek. Egy 1015-ben készült adománylevélből kiderül, hogy a pécsváradi Bencéseknél üzemelt nyilvánosfürdő, ahol csak a nap bizonyos időszakában lehetett fürödni, ennek idejét kürtszóval és fürdőserpenyők kongatásával jelezték. Biztos, hogy valamennyi hazai bencés kolostor működtetett fürdőházat, hiszen mint korábban szóbakerült Szent Benedek regulái erre kötelezték őket. A forrásokhoz fűződő pogány kori szertartások ellen íródott Szent László király törvényeiben az a pont miszerint „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot visznek bűnükért egy ökörrel, lakoljanak” A pogány világ szokásai látszólag eltűntek, de minden jelentősebb hazai zarándokhelyünkön forrás várja a zarándokot. Ezek a források időnként csodákat is tettek elég, ha csak Mátraverebély történetére gondolunk. A vízfakasztás legismertebb legendája, pedig éppen Szent László királyhoz kötődik. A király 1091-ben levelet irt Oderisius Montecassinoi apáthoz a Bencések legfontosabb és legrégibb rendházába felajálván a rend szlavóniai letelepedéséhez szükséges javakat cserébe Szent Benedek ereklyei közül, szeretne egyet országa részére. László halála után keletkezett verses zsolozsmájában Örök kútja a szent jóságnak kezdősor sem véletlen. Hiszen a víz a tisztaság lelki és testi értelembe vett fogalmaitól elválaszthatatlan. III. Béla felesége Antiochiai Anna Balnea Communist vagyis közfürdőt alapított. II. Endre leányának, Erzsébetnek tiszteletére álhévízen építtetett fürdő-ispotályt. 1211-ben egy oklevél is említi a budai melegvizes forrásokat. Az első budai kór- és szegényházat amely, a középkór végéig működött IV Béla épitette nővérének thüringiai Szent Erzsébetnek a tiszteletére. Ebben az ispotályban gyógyították a” Szent Antal tüzeként ismert bőrbetegséget az igenis sacert. A nevezetes Szent Erzsébet ispotály mely a XIII. században már a keresztesek gondozásában volt valószínű a mai Rudas fürdő közelében állt. A Szent Erzsébet legenda úgy említi, mint Szent Erzsébet Ispotályát, a Zent Gelyért hegye alatt. Lübecki Arnold Barbarossa Frigyes krónikása megemlékezett a Magyar királyság gyógyvizeiről. A fürdésről történő önsanyargató lemondás motívumával is találkozunk IV Béla szentéletű leányának Margitnak történetében, akinek szőrruháját ugyan férgek nehezítették de, csak az arcát a lábfejét bokáig a kezét csuklóig valamint a haját évente négyszer mosta. Apácatársnői ezért annyira tisztelték hogy a kolostorukhoz érkező betegekkel négy különböző alkalommal gyógyszerként itatták meg a hajmosovizét. Ezt a tisztálkodási gyakoriságot a francia királyok XII. század udvarában minden fogalomtétel nélkül sikerült alulmúlni.

A vízellátás biztosítása nehéz feladat volt a középkor településein. A forrásokat a fons latin szóval jelölték a puteus ásott kutat jelentett, de a kőbe foglalt forrást is gyakran Puteusként említik az oklevelek. Ilyen volt Esztergomban a mai Fári kút egykor Úr kútja Herceg kútja amint Puteus Ducis-ként említenek. Néha az oklevelek megemlékeznek, arról hogy forrásvizű vagy állóvizű kútról van szó. A források nagyon magas becsértékű vagyontárgyak voltak Werbőczy Hármaskönyvében egy el nem apadó iható vizű forrást két és fél márkára lehet becsülni. Ez nagyon magas összeg volt, hiszen egy jobbágytelek becsértéke egy márka ugyanitt. A betegápolással foglalkozó Szent Lélek Lovagrend ispotálya a mai Lukács fürdő környékén épült, valószínű, hogy Artolfus nagymester kezdte az építkezést 1330-ban. Az említett rendet a Francia Országi Montpellierben alapították és a XIII században az ágostonos- johannita regula alapján, szerveződtek. Zsigmond király idején a budai fürdők már erőteljesebb virágzásnak indultak. Az ő uralkodása idején vált Buda ismét igazi királyi székhellyé. A város fejlődése felpezsdítette a kor fürdőkultúráját is. 1433-ban a Burgundiai herceg tanácsosa írja Budáról „a várhegy falain kívül igen szép meleg fürdők vannak, elmondja hogy a várhegy oldalán lévő fürdők hatása meg sem közelit az előzőekét. Bonfini Magyarország Történeténetében leírja Mátyás palotáját Budán „A padló mindenütt berakott mozaikszerű, néhol földviasszal égetet köböl, van összeillesztve. Több részen, alkalmatos helyen hideg és melegvizes fürdőszobák találhatók. Az ez időben kiadott "Budai Törvény-könyv" külön fejezetben említi a fürdőket, megállapítva, hogy a nyilvános fürdőhelyek a társadalmi érintkezés jelentős színhelyei. Ebből a korból való egy budai, várközeli "terma" tán legkorábbi metszeti ábrázolása Johannes Regiomontanus Mátyás udvari csillagásza mindennapi élet jobbítása céljából szülővárosa polgárainak (Königsberg) irt művében, közli olvasóival, hogy a nehéz munkát végző személynek kik, gyakran megizzadnak a melegvizes fürdő ajánlatos. Kik ösztövérek ebéd után fürödjenek a fej mosását két hétben egyszer el, ne mulaszd, tanácsolja a humanista tudós.

A mai Rác-fürdő elődjét, Mátyás-király korában, "királyi-fürdőnek" említették, mert hogy rendeletére fedett folyosó kötötte össze a fürdőt a palotával. A fürdős, vagy feredős mesterekről s a "fürdős szakmáról", mint elismert foglalkozásról a 15. századból kapunk már írásos emléket. "A jó fürdősök hol fürdővel, hol meg egyébbel gyógyítgatták betegeiket. Azután úgy mellékesen a hajnyírással, a körömvágással és a tűzoltással is foglalkoztak." Városainkban már a 16. században voltak nyilvános fürdőházak, melyekben mind a hévizeket, mind a különféle savanyúvizeket is használták. Az írásos emlékek szerint – mint minden mesterséget, a fürdős mesterséget is tanulni kellett. Eszerint voltak fürdőslegények és fürdős inasok is. Az inasok annyi esztendeig inaskodtak, mint a többi mesterinasok. Ha elérkezett a felszabadulás ideje, "remeket kellett készíteniük". Ez a remek valamelyes orvosság, vagy jóféle flastrom volt-e, – nem tudhatjuk. Az inasnak vizsgát is kellett tennie, hogy ünnepélyesen fürdőslegénnyé avassák. Ha a vizsga sikerült, a jelöltet ünnepélyesen fürdőslegénnyé avatták. "Az új legény a bevett szokás szerinti négyfogásos mesterasztalt adott, elegendő itallal, s a céhládába betette a kétforintnyi taksát. A vígan lakás után azután kezébe vette a vándorbotot, s négy éven át járta-kelte az ismeretlen világot." Oláh Miklós Hungaricájában a mai Lukács fürdő környékét mutatja be az 1530-as években.” A Duna partján hévizek buzognak fel, a testi betegségben különösen a keléses és gennyes fertőzésben szenvedők számára nagyon jók. Vannak más fajták is melyben, úszhatsz is ezeket Királyfürdőnek, nevezik… Óbuda mezővárosban található a Szentlélek Ispotályit gyógyhatású vizek törnek a felszínre. Kissé távolabb Buda felé van Szent Háromság vagy Felhéviz mezővárosa melnek hőforrásai ugyan a szabad ég alatt, vannak de csudamód gyógyító erjüek. Itt fürödnek a földmüvesek és a szőlőmunkások úgy, hogy csak a fejük, látszik ki a vízből. A királyi székhely növekvő népessége újra és ujra gondokat okozott a vízellátás területén. Az úgynevezett gravitációs vezetékek esetében könnyebben megoldódtak a technikai problémák cserép fa ólom vagy rézcsövekben, vezették a közeli források vizét. A másik lehetőség a közlekedő edények törvénye alapján működő vizmű. A csúcsteljesítmény ekkor a taposómalom vagy járgány meghajtású vizmü volt. Bártfa vízvezetéke a város feletti források vizét vette igénybe. A vizmü mesterei közül a források kettőnek a nevét őrizték meg. Krakkói Mihály, aki tesvérével Miklóssal 1436-ban került a városba előtte Krakkóban készített vízvezetéket és fürdőt a zsidók megrendelésére. A Bártfai német megjelölése szakmájának Roerenmaister (Csőmester) volt. Közlekedő edények elvén működött a budai reneszánsz szökőkút a Vizivárosban. 1416-ban Zsigmond király a nürnbergi Hartmann Rohr vagy Rothschmidt részére ezer fajnai aranyat, fizetettet ki, mivel a mester a vizet a budai hegyre felvezette. Németföldön Lipcse vízvezetéke 1412-ben Ausburgé 1450-ben készült el. 1424-ben a király Kassa városát utasitotta, hogy adójából 40 forintot fizessen ki Péter vízmesternek (Aquaeductori nostro) Kassa vízellátása és a kórban szokatlan tisztasága a XVI- XVII században is csodálatot vált ki az utazókból. Antonió Bonfini irt Mátyás udvarában bronz csapokkal ellátott vízvezetékről a palota délnyugati szárnyában, a régészeti feltárások a XX század második felében igazolták álltásait. Az ólom drága és nehezen elérhető volt nagy mennyiségben a középkor végén ezért gyakrabban cserépből és kátrányos fenyőből készültek a vízvezetékek. A két félhengeralakból álló fenyőcsöveket vaskarmantyúkkal, úgynevezett muffokkal fogatták egymáshoz. Természetesen ezek a vezetékek legfeljebb tiz esztendeig tudták a vízellátást biztosítani. A Budai Vár oldalánál lévő vizmü a Duna vizét juttatta a várhegyre. A vízellátás fontosságára világit rá Zay Ferenc Nándorfehérvár elvesztésének okairól irt krónikájában. Az 1521-es ostromkor a vízünk a csatornából teljességgel kifogyott. Esztergom 1543-as ostrománál a török a dunaparti „vizvár”elfoglalásával tudta a védőket reménytelen helyzetbe hozni. A vizmüvet Dselalzade Szulejmán történetírója irta le „Az alsóváros egyik helyén víztartó medencét készítettek ebbe a Dunából bizonyos mennyiségü víz folyt bele. A medence fölé kereket állítottak, továbbá szűk rézcsöveket készítettek rézből s ezt a csövet a falazatba rejtve vezették fel a felső várba. A kerék mesterségesen forogván a vizet felhajtja a fellegvárba. A budai vár vizellátorendszere és a nándorfehérvárié hasonló volt. A budai vizmü építkezéseknél Mátyás korában a firenzei Chimenti Camicia a vélelmezett tervező és neki tulajdonítják Esztergom vizmüvét is visegrádi palota márvány szűkkútjának készítését, sír feliratát Giorgio Vasari jegyezte fel miszerint főként vízműveket épített Magyarországon. Valószínűleg 1479 előtt érkezett és Balogh Jolán kutatásai szerint 1491-ben még Magyarországon tartózkodott, majd visszatért szülővárosába. (Zolnay 1977. 352). A vízművek javításait 1541-ig rendszeresen elvégezték II Lajos idejéből csatornás ragadványnévvel illetett Orbán mester volt a karbantartás irányítója. A végvári vonal keresztény oldalán Octavio Baldigara hadmérnök építi meg 1570 tájékán Eger és Pozsony földalatti vezetékeit.

A pozsonyi XVI. századi "Artikelbrief" közösen szól a "Bader, Chirurgi, Wundarzt, Barbierer" céhlevélről. Regulái pontosan előírták, hogy az új fürdőmestereknek minő szerszámokkal kellett ellátnia magát. Ezek között találhatjuk az ollót, az érvágót, a fogót, a metélőkést, a fogzúzó-vasat, a flastromokat, a kenőcsöket, az olajokat, a porokat, purgálókat, 3 font viaszt stb. Pozsonyban a fürdőslegények dolga volt a tűzoltás. A legforgalmasabb nap a hétfő volt ezt jelölték ki a város összes inasa számára. A suszter és a csizmadia céh vezetői 1642-ben kiharcolták, hogy inasaik egyéb napokon is látogathassák a városi fürdőket. Pozsonyban nem csak német fürdősök működtek 1592-1597 között, szerepelnek a céhiratokban Garadnay Miklós, illetve Eckhart Kristóf mesterek. Itt találjuk az iratokban a borbélyok, fürdősök és chirurgusok között Fraxinus Gáspárt, aki szegedi születésű volt családi neve Szabó volt. Itáliában szerezte meg az orvostudományok és a szépművészetek doktori diplomáját. A Nádasdy család orvosaként praktizált 1562-ig, majd Pozsonyba költözött. A Nádasdyak számadáskönyveiben 1544-töl folyamatosan szerepel fürdős mester és fürdős legény. A XVI- XVII században több főúri család alkalmazott fürdős mestert, akik sebészettel és hajvágással is foglalkoztak. A beteg Horváth Bálintot 1624-ben a Batthyány család szalónaki fürdőse kezelte. 1656-ból Batthyány Ádám leveléből kiderül, hogy a fürdősök időnként lőtt sebek kezelésével és golyók eltávolításával is foglalkoztak. Rozsnyó statútumai 1603-ban kimondták, hogy a város fürdősén kívül másnak nem szabad hajat vágni fogat húzni és sebeket gyógyítani. A fürdők szolgáltatásainak árát a városi statútumok határozták meg Az árak mindenütt. Meglehetősen alacsonyak voltak. Lőcsén a hajnyírás fél garasba a fürdőkádhasználat 5-6 fillérbe került. Sopronban a balfi fürdőben a fürdés és a köpölyözés is egy garasba került. A gőzfürdő 12 dénárba került és a fürdőslegénynek két garas borravaló járt a fürdősöket hívták vizmárnak illetve balneatornak. Érdekes színfoltja volt a korszaknak a savanyú vizek népszerűsége. Az ivókúrákat gyakran vegyítették hévizek látogatásával a Batthyány család tagjai a Thurzók a Keglevichek rendszeresen, töltik idejüket Pöstyénben Balfon vagy Trencsén környékén. A fürdőidény tavasszal kezdődött a magyar kamara tisztségviselői májusban mentek szabadságra. Rendszeresen a pöstyéni gyógyvizekhez jártak gyógyítgatni betegségeiket. A köszvény nagyon gyakran kínozta a kortársakat. A Thurzók és Révayak rokonságukat és barátaikat rendszeresen invitálták a hévizekhez. A Thurzók és Forgácsok földesurakként építettek a trencséni fürdőkhöz faházakat a szegényebb nép részére. Az arisztokraták feleségei csak ritkán utaztak messzebbre Eszterházy Miklósné illetve Batthyány Ferencné töltöttek több nyarat a közeli stájerországi fürdőknél. Forgách Ádám egy 1642-ben írt levelében említi, hogy Morvába tervez indulni ivókúrára. Körmöcbánya tulajdona volt Stubnya. Stubnyafürdö nagyon divatos fürdővé vált rossznyelvek szerint a cifra és könnyűvérű dámák sem hiányoztak onnan és nemegyszer megyei, és városi statútummal tiltották ki őket. A fürdő átmeneti hanyatlását azonban Wesselényi nádor halála illetve az összeesküvés lelepleződése okozta. A főúri törzsközönség széthullott.

Nagyvárad fürdőit 1660-tól a török uralta. Erdély fejedelmi udvara a Balázsfalva közelében található Algyógyót látogatta rendszeresen. Bornemissza Anna halála után az elözvegyült Apafi Mihály idején a fürdőtelep elveszíti jelentőségét. Természetesen Erdély bórvizekben gazdag vidékei az önálló fejedelemség megszűnése után is a társasági élet szinterei maradtak. A háborús években is látogatták a fürdőket. Gróf Károlyi Sándor emlékiratainak tanúsága szerint a meleg fürdők látogatása az arisztokrata hölgyek társasági életének olyan fontos színtere volt, hogy 1683 hadieseményei sem tudták eltántorítani gróf Homonnai Györgynét a druszborki hévizeknél tett látogatásától. Thököly Imre naplójában részletesen leírta betegsége jeleit, Komoly gondot jelentett a kuruc vezérnek kedvenc fürdőhelyének Pöstyénnek a császári kézre kerülése. Az izületi fájdalmaktól és a hadiszerencse elpártolásától szenvedő kuruc vezér francia doktor és fürdőborbély segítségétől remélt változást. 1693. január végén és február elejének időjárás változása különösen megkínozta eret, vágnak rajta majd egy szerb fürdő borbély kezelése következett. Thökölyt köszvénye egyre jobban gátolta a hadvezetésben ezért már nem tudta megismételni 1690-es merész támadását.

Szerencs fürdője Rákóczi Zsigmond idején vált népszerűvé ugyanis Rákóczi Zsigmond köszvényét ebben a salétromos fürdőben gyógyította. Coménius 1675-ben így írt a balneumról: „a fürdőházban lemossuk a szennyeket, vagy vesztegülve a fürdőkádban vagy felülvén a verítékező padra és megvakarjuk tajtékkővel magunkat.” Ebből a szövegrészből kiderül, hogy Szerencs rendelkezett gőzfürdővel is.

Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós a harcok szünetét használták fel fürdőzésre az említett Szerencsi balneumban. Az 1704-es esztendő téli hónapjait a Bars megyei Vihnye fürdőn töltötték. A fejedelemről tudjuk hogy prágai diákévei alatt megfordult Karlsbadban is és egész életében kedvelte a meleg fürdőket.

A középkori várakban fából készült kádakban, dézsákban tisztálkodtak az emberek. Érdekes megjegyezni, hogy Dávid: Marat hálált ábrázoló festményén egyszerű fakádban éri a végzettes késszúrás a bőrbaját gyógyító jakubinus vezért. A fakád formája és küllem még a középkort idézi. A városokban, pedig fürdőházak nyíltak, ahol a fürdősök, borbélyok borotváltak, köpölyöztek is. A korabeli ábrázolásokon a fürdő finoman fogalmazva örömtanya jelleget ölt. Szinte minden középkor alkonyával foglakozó mű illusztrációi közt ott találjuk a flamand miniatúra festő XV századi ábrázolását. Valószínűleg a feslett erkölcsök színterévé tett középkori fürdőképek kissé eltúlozzák a fürdő nem tisztasági jellegű szolgáltatásainak fontosságát. A fürdőházaknak meglehetősen rossz hírük volt, bezárásukra azonban mégsem erkölcsi megfontolásokból került sor, hanem azért, mert járványokat is terjesztettek a közös fürdők. Ebből aztán sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fürdés egészségtelen. I Erzsébet angol királynőről még dicsérően jegyezték fel, hogy minden hónapban megfürdött akár szüksége volt rá akár nem. A XVI században még vidám fürdőélet jellemezte kontinensünket a fürdők sokféle örömök forrásai voltak. A fürdőtisztességnek nevezett hosszú fürdőkabátot viselő látogatók időnkét a szigorúan vett tisztálkodási tevékenységektől eltérő bizonyosan kellemes, de erkölcstelennek mondott szolgáltatásokat vettek igénybe. A XVI században Erasmus irta negyedszázada Brabantban semmi sem volt inkább szokásban, mint a közös meleg fürdők. Ezek most mindenütt üresek, Az új kór megtanított rá, hogy tartózkodnunk kell tőlük. A hitújítás korának protestáns és katolikus szónokai egyaránt a közös fürdők erkölcstelen voltán köszörülték a nyelvüket. A mai Belgium területén Lüttich tartományban található Spa városka fürdőhelye már a XVI - XVII században vonzotta az idegeneket. Főként a brit szigetek jómódú fürdővendégei hagytak mély nyomokat a város múltjában. A későbbi századokban Spa az előkelő társaság a koronás fők találkozóhelyeként lett ismert kontinensünk diplomácia történetében. A spa szó az angol nyelvben használatos az angolok és amerikaiak a fürdők megjelölésére. Spa város az első világháborúban a nyugati fronton harcolló német haderő főparancsnokságának adott helyet, majd a háború után 1920-ban az Antant államok itt tárgyaltak a jóvátételi ügyekről.

A tisztálkodás tekintetében mélypontot Európa a 17-18. században érte el. A szifilisztől való félelem illetve az 1720- ig a kontinens nyugati felére is ellátogató járványok hatásaként csökkent a fürdés iránti érdeklődés. A szifilisz, vagyis a francvaros betegség első magyarországi említése 1500. újév reggelén történt, amikor Jagelló Zsigmond herceg egyik szolgálója a számadáskönyvek szerint egy aranyat kapott, hogy kezeltesse magát. 1500. március 12-én a herceg egy budai sétalovagláson, a város falain kívül találkozott úton vánszorgó vérbajos emberekkel, akiket az ispotályokba nem eresztettek. Az orvosok nem ismerték a betegség gyógyítását. A bujakornak nevezett nyavalyával főrangúak is küzdöttek Manardo udvari orvos próbálkozott Bakocz Tamás egészségének helyreállításával. A következő évtizedekben higannyal kezelték a betegeket ez sem bizonyult sokkal hatékonyabbnak. Egészen a huszadik századig hosszan elhúzódó gyógyíthatatlan betegségnek számított.

1640-ben jelent meg az egy igen elterjedt illemtan, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: „Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is." XIV. Lajos napi toalettje abból állt, hogy reggel parfümbe mártott kendővel letörölte arcát, s egy nemes úr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére.

XV. Lajos korában, a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével - Pompadour márkinő utasítására - átalakították szökőkútnak, meséli egy korabeli adoma, ha nem is így volt a történet valamit mégis tükröz az udvar szereplőiről.

Magyar történeti adalékokkal is szolgálhatunk e furcsa tisztaságiszony felől. Íme egy részlet Bethlen Miklós önéletírásából, mely szemléletesen mutatja, hogyan tisztálkodott egy magyar főúr, ez az igen képzett, kitűnő férfi a 17. században: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte - sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták." A fürdés iránt érzett ellenszenvet tükrözi az a szokás, amely tiltotta a vasárnapi fürdést. 1599-ben a würtzburgi toronyőrök szigorú fenyítést kaptak, mert ezt az előírást megszegték. A hét fennmaradó napjain rendezett fürdőzésről is szigorú nézetek honosodtak, meg ahogy ezt az egykorú mondóka is tanúsítja miszerint: Hétfőn a részegesek fürdenek kedden a gazdagok szerdán a viccesek csütörtökön a tetvesek, ótvarrosok, pénteken az engedetlenek, szombaton a nagyra becsültek. A tetvesek és ótvarrosok vagyis a betegek csütörtökön vettek gyógyfürdőt. Különösen a márciust és a májust javasolták ilyen célra három egymást követő csütörtökön. Az emberek nagyobb része a szombatot részesítette előnyben. Guarinoni XVII századi stájer orvos szerint az átlagemberek és a tiszteletreméltóak szilárdan ragaszkodtak tisztálkodási szokásaikhoz. Az év egyes napjain végzett fürdésnek erős gyógyhatása volt a kortársak szerint. A nagypéntek és a zöldcsütörtököt követő éjszaka és a hajnal napfelkelte előtti szakasza nagyon alkalmas volt folyóvízben vagy friss vízben történő mosakodásra, ilyenkor a gyógyhatás fokozott volt. Ugyanezt a hatást tulajdonították a háromkirályok ünnepén végzett mosdásnak, ami az egészség mellett a szépséget is biztosította. Svábföldön úgy tartották, hogy a szent János napján vett fürdő a leghatékonyabb. Ha valaki János napján folyóvízből merített pontosan éjfélkór és azt megitta a svábföldiek hite szerint egészsége tökéletes maradt. Sziléziában az volt a lényeges mozzanat hogy a fürdővízbe melyet János nap töltöttek a kádba kilenc gyógyfű főzetét öntötték. A fürdés azonban sem, ezen a napon sem május elsején nem történhetett. Németföld többi részén olyan erősen bíztak a János napi fürdő hatásában, hogy az egész napot a fürdőben töltötték és esetenként ivókúrákat is vettek. Az egyház ez ellen a babonás szokás ellen ugyan fellépet de ez a helyzeten nem változtatott. A magyar néphagyományban is megvannak a jeles napok, amikor a víznek mágikus hatása van. A víz hatását akkor fejti ki legerősebben, ha karácsony vagy húsvét hajnalán szótlanul merítették. Sem, jövet sem menet nem volt szabad meg szólalni a víz varázserejét úgy fokozták, hogy tojást, piros almát merítetek belé, illetve pénzérmét. A paraszti nép szombaton készülődve a templomba fakádakban vagy mosóteknőben fürdött. A víz és az egészség közötti kapcsolat tudata egészen a jelenkorig kimutatatható népi kultúránkban. A gyógyító paraszti fürdők nyüzsgő élete különösen a XVIII század fürdőszobák nélküli kastélyainak világában üde színfolt hazánkban. A városi fürdök közül Kassa városéról készült leírás Evlia Cselebi török utazótól. Meg kell jegyeznünk Kassa sohasem volt török hódoltsági terület így a bemutatása egy keresztény városi fürdőé. Három fürdője van, de nem kupolások. Sajátszerű, négyszögletes boltozatú mésszel és cementtel épített kályhás fürdők. Négy oldalának kőfalainál fokozatosan kőlépcsőhöz hasonló helyek vannak s azok mindegyikén fürdőmedencék állnak, a felső szófán mosakodó emberek vize nem fecskendeződik az alsó szófán lévő emberekre, különös mesterség! A legalsó lépcsőfok hideg. Azon alul van az uszoda- tér. A középső fokok melegek, a felsőbbek még melegebbek. A boltozatnál lévő fok oly tüzes, hogy tűrhetetlen. Az ember azon a szófán vesz fürdőt, amelyet eltűrhet s utána, távozik, melegítő kemencéje kívül nincs. A fürdő négy szegletében négy kristálytetejű kályha van s azok tetején a tűz, meglátszik. A fürdői szolgálatot mind vénasszonyok végzik, akinek mindegyike kuruzsló. Az utazó a következőkben dicsérően szól a burkolt utakról, a város tisztaságáról, és arról hogy Kassa mentes a pestis fenyegetésétől. A magyarországi fürdőkultúra az Árpádkórtól önálló része egy a nyugatabbi világhoz képest jobb higiénés viszonyokat megvalósító életformának.

Lőcsén a módos zipser házakban a tizenhetedik század végén három vörösréztartályt működtettek. Egyben sört a másikban pálinkát főztek a harmadikban fürdés céljából, melegítették a vizet. A higiénés szokások természetesen Magyarország egészét tekintve is nagyon különbözőek voltak. A török hódoltságtól mentes felvidéki és erdélyi területeken a középkori fürdőkultúra a XVIII. Századig folyamatosan élt. 1549-ben jelent meg Wernher György ásványvizeinket bemutató könyve De admirandis Hungarie aquis hypomnemation című műve Bázelben. Neki köszönhetjük többek között az első Tátra leírását, illetve a szepesség ásványvizeinek bemutatását. Wernher a szepesi kamara intézőjeként illetve sárosi várkapitányként tevékenykedett és Eperjes polgára volt.

Érdekes azt is megemlíteni, hogy a dölyfös bécsi Hofburgban nem volt fürdőszoba addig, amíg Erzsébet királyné ki nem könyörögte a felséges férjétől, Ferenc József császártól ezt a kiváltságot a maga számára. A berlini császári palotában, pedig még rosszabb volt a helyzet: ha I. Vilmos császár fürödni akart - mégpedig őfelsége minden héten egyszer megengedte magának ezt a luxust -, a közeli Hotel Adlonból hozatta át a palotába a bádog fürdőkádat.

Önellenőrző kérdések a tananyaghoz:

  1. Melyek a magyar fürdők első említései történeti forrásainkban?

  2. Milyen intézményi keretben működtek a fürdők?

  3. Hogyan oldották meg a városi vízellátási és köztisztasági feladatokat?

  4. Milyen fürdési lehetőségeket alakítottak ki a várak és a köznépi lakóhelyeken?

  5. Melyik várost nevezték az Európai fürdők királynőjének?