Ugrás a tartalomhoz

Hidrobiológia

Csizmarik Gábor (2011)

Szent István Egyetem

12. fejezet - A foszfor körforgalma

12. fejezet - A foszfor körforgalma

Bevezetés

A foszfor esszenciális elem, ezen túlmenően pedig a vízi ökoszisztémák egyik legfontosabb limitáló tényezője. A foszfor körforgásának ismerete tehát nélkülözhetetlen a víztisztítás szempontjából is. Ebből a tanulási egységből megismerik az egyes foszforformák jelentőségét és az átalakulási folyamatokat. A fejezet áttanulmányozása során a hallgató felismeri, hogy miért nem lehetséges közvetlen biológiai foszforeltávolítás a szennyvizekből.

Követelmények

  • Ismerje a természetes vizekben előforduló foszfor vegyületeket, azok fizikai és kémiai tulajdonságait!

  • Tudja a foszfor körforgásának lépéseit!

  • Tanulja meg az üledék-víz közti P kicserélődés mechanizmusait!

Az élőlényeket felépítő elemek közül környezettani szempontból a foszfor látszik legérdekesebbnek. Mint a növényi termelés gyakori minimumfaktora az eutrofizálódással kapcsolatos kutatások tengelyébe került.

A foszfor a bioszférában szinte kizárólag teljesen oxidált formában van. A baktériumok működésével keletkeznek többé-kevésbé redukált P-vegyületek (foszfit, hipofoszfit, foszfor-hidrogén vagy foszfin), de ezek nem állandó anyagok és ritkák. Az élőlényekben túlnyomó részt pirofoszfát található (P2O74-), ami vizes közegben könnyen hidrolizálódik ortofoszfáttá:

Természetben előforduló ortofoszfát képes lánc vagy gyűrű alakú vegyületek képzésére (kondenzált foszfátok) így négy csoport különböztethető meg.

  • Ortofoszfát (PO43-)

  • Polifoszfátok: lánc alakban rendezett foszfátok.

  • Metafoszfátok: gyűrűs szerkezetű kondenzált foszfátok

  • Ultrafoszfátok: elágazó gyűrűs szerkezetek.

A vízi környezetben tehát az ortofoszfát-ion és szerves foszforvegyületek mellett különféle kondenzáltsági fokú polifoszfátok jutnak szerephez.

A foszfor fizikai formája szerint a vízben:

  1. oldva;

  2. kolloidális részecskék formájában vagy azokhoz adszorbeálódva (kolloidális-P);

  3. lebegő anyagként (szeszton- vagy szesztonikus

  4. lehet jelen.

A lebegőanyag lehet vízoldhatatlan szerves foszfát (Fe(III), Al(III), Ca, Mg) vagy halott szerves anyag (tripton-P) és élő, mikroszkopikus szervezetek testében lévő plankton vagy planktonikus P.

Helyileg a foszfor lehet:

  1. víztömegben oldva és/vagy lebegve;

  2. a fenéküledékben szilárd részecskékhez kötve vagy oldva az intersticiálisban;

  3. az élőlények testében szerves vegyületekben és pirofoszfát formájában.

A természetes vizekben előforduló fontosabb foszforformák:

  1. szervetlen anyagok: apatit, hidroxil-apatit, frankolit (karbonát-fluor-apatit), brushit, sztrengit, variszcit, wavellit, anyagszemcsén szorpcióval, fémhidroxidon, és szorpcióval kötött P;

  2. szerves anyagok: bakterioplankton, fitoplankton, zooplankton, szerves törmelék (detritusz).

A vízi foszforciklus egyszerűbb, mint a nitrogén vagy a kénforgalom, mert itt az azokra jellemző oxidáltsági fokozatok és bonyolult bakteriológiai átalakulások hiányoznak. Az eddigi felsorolt kémiai és halmazállapotbeli különbségek, az élővilág és a környezet, víz és az üledék között lejátszódó kicserélődési folyamatok az 52. ábrán látható foszforforgalmat eredményezik.

52. ábra. A foszfor körforgása

A foszforciklus kiinduló anyaga a vízben oldott ortofoszfát-ion (reaktív P). Ez elsősorban a tó külső környezetéből származik: kőzetek bomlása, mállása, oldódása eredményezi, és két formában jut a vízbe: oldott PO43- és formált vagy alakos szervetlen tripton-P, valamely részecske felületére adszorbeálódó vagy vízoldhatatlan szilárd foszforvegyület formájában. A Föld szilárd kérgében mintegy 1019 tonna foszfor található, főleg, mint apatit, a vulkáni kőzetekben 0,07-0,13%. Az erózió folyamán a kioldott vagy felaprózott részecskék a tó üledékében csapdázódnak.

A természetes foszforforgalmat az egyre fokozódó emberi tevékenység zavarja. Folyamatosan nő a befogadók szennyvízterhelése. Lakosság fejenként és naponta 2 g foszfort ürít élettani kiválasztással, amihez civilizált vidéken újabb 2 g mosószerből eredő, a biológiai bomlásnak nagymértékben ellenálló kondenzált foszfor („detergens-foszfor”) járul. Az ipari szennyvizek (vízkezelő anyagok, korrózióvédelem…stb.) tovább növelik ezt a terhelést.

Hasonlóan kedvezőtlen a víz tisztasága szempontjából a mezőgazdaságnak a természetes eróziót, a lehordást, lefolyást gyorsító működése és a 1980-as évekig jellemző erőteljes foszfortrágyázás. Ez a minden mezőgazdasági területről a vizekbe jutó „diffúz” terhelés nehezen becsülhető és kevés reális adattal rendelkezünk róla. Felszíni vizeink mesterséges foszfortrágyázódását tartják ma a termőképesség fokozódás egyik okának (mesterséges eutrofizálódás).

A vízen belül a biológiai foszforanyagcsere folyamán a foszfortartalmú szerves anyagok és kondenzált polifoszfátok mellett ortofoszfát is jut a vízbe, nem csak az élőlények kiválasztása, hanem főleg a holt szerves anyag bakteriális bontása és auto-defoszforilálódása következtében. Végül a szervetlen tripton-P oldódása esetleg deszorpciója is növelheti a víz reaktív P tartalmát.

A biológiailag hasznos P kikapcsolását az ökoszisztémából a lefolyáson és az üledékbe temetődésen (kicsapódás, adszorpció) kívül minden szervesanyag-eltávolítást jelentő folyamat: szárazföldi ragadozók, kirepülő rovarok, partra vetett szerves anyag, halászat, levágott és kihordott hínár jelentheti.

Az oldatban lévő foszforformák közül a molibdáttal nem reagáló „oldott-nem reaktív” P két részből tevődik össze: az oldott szerves vegyületek foszfortartalmából és a különböző kondenzáltsági fokú polifoszfátokból. A külső, mosószer- és ipari eredetű polifoszfátokat nem számítva maga a vízi élővilág termeli őket.

Környezettanilag nem közömbös, hogy ez a nem reagáló oldott P milyen mértékben hozzáférhető az élővilág számára, mert mennyisége a természetes vizekben a reaktív formákhoz képest igen jelentős. Az oldott, nem reaktív frakció szerves részét a baktériumok külső enzimrendszereikkel bontják és hasznosítják. Erre valószínűleg az algák is képesek.

A nem túl nagy kondenzáltságú oldott polifoszfátok hidrolízise kémiai úton is lezajlik. A reakciót gyorsító tényezők közül a hőmérséklet (105-szer gyorsabb forrásban lévő vízben, mint fagyponton), a pH (104-szer gyorsabb erősen savas közegben, mint lúgosban), és a töménység említendők.

A mikroorganizmusok a hidrolízist külső enzimekkel 106-szor gyorsíthatják.

A kisfokban kondenzált polifoszfátok hidrolízisét tehát a baktériumok siettetik a szennyvíztisztító telepek aktivált iszapos medencéiben is.

Az algák szerepe ebben a kérdésben nem ilyen egyértelmű. Az 55 kondenzáltsági foknál kisebb láncokat az algák képesek hasznosítani, sőt, a detergensekben lévő polifoszfátok alganevelő hatása van. Baktériummentes tenyészetekben azonban az algák nem mutatkoznak polifoszfát hasznosítónak.

Ha a víz növényi tápanyag-kínálatának becslésekor az oldott nem reaktív foszforfrakciót is számításba vennénk, jóformán nem akadna víz, ahol a foszfor a fitoplankton szaporodásának limitáló tényezője lenne.

Az algák mohó PO43- felvétele és a számukra nem (vagy csak bakteriális bontás után) hasznosítható kondenzált foszfor leadása az ökoszisztéma önszabályozó rendszerében a termelékenység egyik fékező tényezője lehet.

Az állóvizekbe a foszfor nagy része lebegőanyag formájában érkezik.

A víznél nagyobb fajsúlyú szerves részecskék a vízben ülepedni kezdenek, de- legalább is foszfortartalmuk- nem mindig érkezik a vízfenékre, mert már ülepedés közben felszabadul. A víz mélyére kerülő P sorsa az üledék és a víz fázishatárán kialakuló körülményekhez igazodik. Az üledék és a víz közötti állandó kicserélődés elsősorban sekély, állandóan felkeveredő kisebb tavakban jelentős.

Az üledék-víz közti P kicserélődésnek három fontos mechanizmusa van.

  1. Egyszerű fizikai szorpció-deszorpció jelensége lényeges kémiai reakciók nélkül. Elsősorban a P megkötésében szerepel, és akkor működik, ha az üledékben sok a finomabb frakció az iszap és az agyag.

  2. A vasra (Al, S) és a redox-viszonyokra épülő mechanizmus, főleg mély, de legalább hosszabb ideig fel nem kavarodó tavakra jellemző. A kedvező oxigénellátottság mellett a három vegyiértékű vassal alkotott Fe(III)-P vízoldhatatlansága miatt a P az üledékbe jut és addig marad ott, amíg a redoxpotenciál > 0,2 V. Az oldott oxigén elfogyása után anaerobikussá váló üledékben a Fe(III) Fe(II)-vé redukálódik, ugyanakkor a szulfátból kénhidrogén keletkezik, és a vas(II) szulfid keletkezése közben a foszfát felszabadul. A vas és alumínium foszforkötését a humuszanyagok növelik, más kolloidális szerves anyagok azzal, hogy a vas(III) kationt maszkolják, késleltetik a vas(II) foszfát kicsapódását, és így a P biológiailag hozzáférhető állapotban marad.

  3. A biogén mészképződés foszfort von el.

Bármilyen módon keletkezett oldhatatlan foszforformák végeredményben a fenéküledékbe jutnak így az üledék foszforcsapdaként működik, ami a tavak termelékenységét (trofitását) valóságos önszabályozó képességgel „foszforpufferként” szabályozza. Ugyanakkor az üledékben felhalmozódott foszfor a külső források megszűntetése után is biztosíthatja a dús növényi életet.

Az üledékkel felkavart tóvízben egyensúlyi foszforkoncentráció alakul ki. Ezt a foszfortartalmat az oldhatósági, adszorpció és ioncsere-egyensúlyok határozzák meg. A foszformennyiség szabályozásának mechanizmusánál igen valószínű, hogy egyrészről a foszfát, másrészről a Fe(II)-, AL(III), a Ca-ion és agyagrészecskék kémiai és fizikai egymásra-hatása játszik főszerepet. A mikroorganizmusok közvetlenül P felvétellel és leadással; és közvetve, a környezeti tényezők (pH, redox- és oxigénviszonyok) oldott és formált szervesanyagok képzése) változtatásával hatnak.

Mivel a környezeti tényezők eltérőek a víz-üledék felszínen ás az üledék belsejében, a foszforkoncentráció sem azonos a két helyen. Az üledék hézagaiban kisebb a redoxpotenciál, kisebb pH érték és érintkezési idő működik a bennük lévő vízben több reaktív foszfor található (intersticiális foszfor), ami a fenékig ható hullámzással a víztömegbe jut, ami aztán a felkeveredett üledékben ható kötőerők hatására ismét szilárd fázishoz kötődhet.

Az üledék foszforkötése tehát egyrészről az eutrofizálódás természetes fékezője lehet, másrészt tartalékként szerepelhet a külső tápforrások megszűnése után, a halastavakban pedig komoly foszforveszteséget okozhat. A foszfortrágya eltűnéséért az üledék és az élővilág (növényzet) felelős. A szeszton-P biológiai hozzáférhetőségét vizsgálva nem csak a szerves törmelékben lévő foszfort hasznosítják, hanem bizonyos fokig a szervetlen kalcium-foszfát csapadékot is. A planktonalgák a víz átvilágított rétegében, valószínű, de feltehetően elenyésző mértékű szerves-P hasznosítását nem számítva a vízben oldott reaktív foszfort építik szerves vegyületeikbe a táplálékhálózatba kapcsolván azt. A természetben előforduló PO43- töménység általában korlátozza nemcsak a fitoplankton állománysűrűségét, hanem az algák szaporodási sebességét is (Felföldy, 1981).

A foszfát felvételét a diffúzió és más sebességkorlátozó tényezők is befolyásolják. A planktonalgák foszforanyagcseréjének szakaszossága jellemző napszakos ritmust okoz a sekélyebb, erősen eutróf vizek foszfortartalmában. A víz oldott PO4-P tartalmának minimuma éjszaka van, amikor szapora sejtosztódás folyik. Ekkor a sejtek foszfortartalma maximális. Az ásványosodás tehát végeredményben három úton történik:

  1. Holt sejtekből, detrituszból, kolloidális szerves vegyületekből, baktériumok tevékenységével;

  2. Ugyanezekből az anyagokból auto-defoszforilálódással, hidrolízissel vagy más kémiai úton;

  3. Élőlények kiválasztásával.

Összefoglalás

A foszfor a növényi termelés gyakori minimumfaktora. A bioszférában szinte kizárólag teljesen oxidált formában van. A baktériumok működésével keletkeznek többé-kevésbé redukált P-vegyületek (foszfit, hipofoszfit, foszfor-hidrogén vagy foszfin), de ezek nem állandó anyagok és ritkák. A természetes foszforforgalmat az egyre fokozódó emberi tevékenység (mezőgazdaság, ipar, lakosság) zavarja. Folyamatosan nő a befogadók szennyvízterhelése. A foszforciklus kiinduló anyaga a vízben oldott ortofoszfát-ion (reaktív P). Ez hidrolízissel (kémiai, mikrobiológiai) keletkezhet a különböző foszforformákból.

Az üledék-víz közti P kicserélődésnek három fontos mechanizmusa van:

egyszerű fizikai szorpció-deszorpció,

redoxpotenciáltól függő csapadékképződés,

biogén mészképződés.

Önellenőrző kérdések, feladatok

A következő állítások közül melyek igazak?

  1. A foszfor körforgása gyorsabb, mint a szén körforgása.

  2. A foszfor körforgása egyszerűbb, mint a nitrogén körforgása.

  3. Az oldható foszfort nevezzük ortofoszfátnak.

  4. A foszfor mennyisége a legfőbb limitáló tényező a vízi ökoszisztémákban.

  5. A foszfor körforgása ún. üledékes ciklus.

  6. Fe(III)-foszfát vízoldhatatlansága miatt a P az üledékbe jut.