Ugrás a tartalomhoz

Az éghajlatváltozás okai és következményei

Gelencsér András, Molnár Ágnes, Imre Kornélia (2012)

Pannon Egyetem

11.3 Nemzetek közötti együttműködés

11.3 Nemzetek közötti együttműködés

Általában több az éghajlatvédelmi intézkedés együttes alkalmazása a célravezető, de összehangolásuk feltétlenül szükséges. Az éghajlatváltozás önmagában is egy rendkívül komplex jelenség, ezért az intézkedések tervezésekor és összehangolásakor különös figyelemre van szükség, hogy az egyes intézkedések hatásai ne oltsák ki egymást. Például a kereskedelmi kvótarendszer rendszerint nem támogatja a technológiai fejlesztések széleskörű elterjedését, amihez más jellegű intézkedésekre van szükség. Az árképzés sincs feltétlenül minden esetben összhangban a termékek fajlagos energiafelhasználásával: a környezettudatos fogyasztás biztosítására más jelzésrendszer, például az energiaosztályok feltüntetése kívánatos. Bérlemények esetén a tulajdonviszonyok is akadályozhatják például az energiatakarékos megoldások bevezetését, mert ebben külön-külön sem a tulajdonos, sem pedig a bérlő nem érdekelt.

  1. Nemzetközi éghajlatvédelmi megállapodások

    Az éghajlatváltozás globális jelentőségű probléma, amelynek kezelése kétségen felül nemzetközi összefogást igényel. Már csak azon okból kifolyólag is, hogy önmagában egyetlen ország sem felelős a globális kibocsátás több mint 20 %-áért, és egyetlen szektor sem felelős a kibocsátás több mint 25 %-áért (a legnagyobb szektor, a villamosenergia termelés hozzájárulása 24 %).

    A jelenlegi éghajlatvédelmi megállapodást számos kritika érte, ezek a teljesség igénye nélkül az alábbiak:

    • Nem tartalmaznak jól definiált hosszútávú célkitűzést;

    • Az Amerikai Egyesült Államok kiválásával a Kiotói Egyezmény hatása a nullára csökkent;

    • Az egyezmény megvalósítása túlságosan nagy költséggel jár;

    • Az egyezménynek nincs kellő szilárdságú nemteljesítési eszközrendszere

  2. Hosszútávú célok és eszközök

    A hosszútávú célok megfogalmazása segíti a megfelelő intézkedések és azok időzítésének tervezését. Nélkülük a rövidtávra szóló elvárások definiálása is nehézségekbe ütközik. Ezek a célok az üvegházhatású gázok koncentrációjának stabilizálását vagy a várhatóan bekövetkező maximális átlaghőmérséklet emelkedés mértékét (pl. az EU által javasolt 2 oC-ban) is tartalmazhatják. Tervezésüknél a fő szempont, hogy általuk milyen mértékű éghajlatváltozásból eredő károkat „éri meg” elkerülni a várható költség-haszon elemzések alapján. Bár ilyen léptékű célok tervezésénél még a természettudomány eredményei is bizonytalanokká válnak, mindenképpen hasznos lehet a potenciális veszélyt jelentő állapot elkerülésére törekedni.

    A várható következmények helyett hosszútávú célként egyértelműbb technológiai jellegű vállalást megfogalmazni (például azt, hogy 2060-ra az energiatermelésből teljes mértékben kivonják a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását). Ezen céltípus előnye, hogy általa sokkal egyértelműbb a végrehajtandó intézkedések tervezése. Természetesen az éghajlati rendszer bonyolultságából adódóan egyetlen vállalás nem elegendő.

    A másik lehetőség, hogy hosszútávú célok helyett belátható léptékű középtávú célként vállalást fogalmaznak meg, majd annak teljesítésének értékelése során tűzik ki a következő középtávra vonatkozó célokat, amelyek láncolata egy hosszútávú cél megvalósításának irányába mutat. Erre példa Kalifornia állam esete, ahol 2020-ra az 1990-es kibocsátás szintjének elérését tűzték ki célul, majd 2020-tól 2050-ig további, az 1990-es szinthez képest 80 %-os csökkentést állítottak be. Ezt a gyakorlatot nemzetközi szintre emelve az egyezményekben 2020-ra szóló konkrét vállalásokat kellene rögzíteni.

    A nemzetközi egyezmények hatásossága akkor biztosítható, ha az üvegházhatású gázok kibocsátásának 80 %-áért felelős 15 ország (az EU25-t egy országként számítva) betartja az abban szereplő vállalásokat. Természetesen az egyezmények hatása azokra az országokra is kiterjed, amelyek nem ratifikálták az egyezményeket. A 2012-től létrehozandó új egyezmény kulcsfontosságú résztvevői között az USA-n, az EU-n, Oroszországon, Japánon, Kínán és Indián kívül Koreának, Mexikónak, Brazíliának, Indonéziának, Dél-Afrikának és Nigériának feltétlenül szerepelnie kell.

    A játékelmélet szabályaiból azonban az következik, hogy ambiciózus de ugyanakkor stabil szövetségek létrejötte csak viszonylag szerény „nyereség” (kibocsátáscsökkentés) elérését teszi lehetővé. Éppen ezért hatásosabb lehet különböző területeken részleges koalíciók létrehozása, ahol egy adott területen rosszul vagy nem teljesítő ország egy másik területen kompenzálhat, és így legalább hozzájárulhat a célok részleges teljesüléséhez. Vannak olyan nézetek, melyek szerint egy mindent felölelő globális nemzetközi egyezmény nem is szükséges feltétele az éghajlatváltozás elleni hatékony küzdelemhez.

    Természetesen az éghajlatpolitikának nemcsak az elkerülés (csökkentés) kötelezettségét, hanem a várható következményekhez való alkalmazkodásra is ki kell terjedni, és ez utóbbi sokkal több országot érint. Több ország bevonása már csak azért is indokolt, mert így elkerülhető a kibocsátás exportja, ami csak néhány ország között létrejövő megállapodás esetében reális lehetőség. Felmerülhet az integrált történelmi felelősség szerinti súlyozás lehetősége is, ami természetesen a gyakorlatban nehezen érvényesíthető.

    Alacsony illetve közepes stabilizációs cél (450 illetve 550 ppm szén-dioxid ekvivalens) kitűzése esetén a fejlett országok csoportjától elvárt kibocsátás csökkenés 2020-ra az 1990-es szint 60–110 %-a, míg 2050-ra 5–60 %-a még abban az esetben is, ha a fejlődő országok jelentős mértékben korlátozzák kibocsátásukat. Minél alacsonyabb a kitűzött stabilizációs cél, annál hamarabb és annál szigorúbb intézkedésekre van szükség.

    Bár a kibocsátás korlátozása látszólag jelentős költséggel és ezáltal GDP csökkenéssel jár, valójában a technológiaváltás miatt a GDP jóval kisebb mértékben csökken, mint arra a költségek figyelembevételével számítani lehet. A költségekből az egyes országok természetesen nem GDP-jük arányában részesülnek, a fosszilis energiahordozókat exportáló országok jelentős veszteségeket lesznek kénytelenek elkönyvelni, míg egyes országok (pl. a megújuló energiaforrásokban gazdagok) számottevő többlethez juthatnak. Ha a jelenlegi kibocsátás korlátozása helyett a fajlagos (egy főre vetített) kibocsátás mérséklése a cél, akkor a fejlődő országok az életminőség tekintetében kedvezőbb helyzetbe kerülnek, míg a fejlett országok életszínvonal csökkenése az elviselhető mértéken belül maradhat. A kibocsátás korlátozása önmagában a gazdasági növekedés gátja lehet.

    Az ebből adódó hátrányok a további kibocsátáscsökkenést is érinthetik, amennyiben a gazdaságban nem képződik elegendő forrás a szükséges technológiai fejlesztések és a kutatás-fejlesztés finanszírozására. Fontos továbbá, hogy az egyes országok esetében a megfelelő szintű rugalmasság a csökkentés mikéntjének, időzítésének, helyének és formájának megállapításában biztosítható legyen. A Kiotói Egyezmény a kvótarendszer formájában biztosítja a rugalmasságot a kibocsátás helyét illetően. A kibocsátási kvóták forgalma 2005-ben elérte a 10 milliárd dollárt, a legfejlettebb kvótakereskedelem az Európai Unión belül működik, a nemzetközi kvótakereskedelem kiszélesítését számos tényező akadályozza.