A vízkészletek szűkössége és szennyezettsége

A vízkörforgalomban évente kb. 9. 000 köbkilométer megújuló víz jut a Földre, amely elvileg akár 20 milliárd embernek is elegendő volna, de



A Földön rendelkezésre álló édesvízkészlet egy része megújuló, más része fosszilis víztartó rétegekben halmozódott fel. A fosszilis víztartalékok, a talaj mélyrétegei több száz, ill. több ezer éves vizet tárolnak, és esővízből történő visszapótlásuk kismértékű, a permanensen növekvő vízigény miatt teljesen kimerülhetnek – pl. Szaúd-Arábiában a vízigény 75%-át fosszilis talajvízből biztosítják. Ugyanakkor a megújuló vízforrásokat is helyenként túlhasználják, azaz a felhasználás az adott helyen nagyobb, mint a víz körforgása révén évente rendelkezésre álló természetes vízmennyiség.

Ezzel függ össze a süllyedő talajvíz problémája, amely mindenütt fellép, ahol a talajvizet gyorsabb ütemben szivattyúzzák ki, mint ahogy azt a természetes körforgás pótolni képes. A vízhiány és a csökkenő talajvízszint sok vidéken mindennapos probléma (pl. Közép-Ázsia országaiban, Észak-Kínában, India egyes részein, Észak-Afrikában, az USA délnyugati részén). Azt a problémát, hogy a természetes források adott helyen nem elegendőek a vízigény kielégítésére, mind nagyobb és nagyobb vízügyi beruházásokkal próbálják megoldani (pl. gátak létesítésével és a folyók elterelésével). Ezekhez a fejlesztésekhez a földrajzilag legkedvezőbb és alacsony beruházási költségű helyeket többnyire már felhasználták, így a vízügyi beruházások egyre összetettebbé és költségesebbé válnak, környezeti hatásuk pedig még kockázatosabb lehet. A vízkészlet átcsoportosítása kiélezi az ellentétet a víz kettős szerepe között. A víz ugyanis egyrészt nyersanyag, amely az ipari és városi növekedés gazdasági céljait szolgálja (pl. hűtővíz, technológiai víz stb.), másrészt alapvető életfenntartó szerepe van minden faj és természeti közösség számára. A vizek növekvő gazdasági célú felhasználása azt jelenti, hogy kevesebb jut az ökoszisztéma fenntartására, és ahonnan vizet vezetnek el, ott súlyos veszélybe kerülhet az eredeti élővilág és környezet.

Tragikus példa erre az Aral-tó esete. 1973-ig az Aral-tó a világ 4. legnagyobb szárazföldi édesvízkészlete volt. A tavat tápláló két folyó: az Amu-darja és a Szir-darja vizét öntözési célokra olyan mértékben elvezették, hogy a víztömeg 66%-kal, vízfelülete 40%-kal, vízmélysége átlagosan 13 méterrel csökkent 1960 óta. A korábbi tengerfenék sósivataggá vált, amelyből hatalmas homokviharok söpörnek sót és homokot a környező szántóföldekre (évente egy tonnát hektáronként). Ma már az Aral-tó és környéke ökológiai válságövezetnek minősül.


4. ábra: Fizikai és gazdasági vízhiány (Forrás: World Watch Institute : A világ helyzete (Fenntartható gazdaság) 2008, p. 151.)

A csökkenő talajvíztartalékok, a süllyedő talajvízszint, a vízi környezet veszélyeztetettsége, a rendelkezésre álló forrásokat messze meghaladó jövőbeli vízigények jelzik, hogy súlyos vízellátási problémáknak néz elébe az emberiség, ha nem változtat jelenlegi vízgazdálkodási gyakorlatán. Az UNESCO a 2003-ban megjelent tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a fogyatkozó édesvízkészletek birtoklásáért még háborúk is kirobbanhatnak. Jelenleg közel 2,4 milliárd ember nem jut megfelelő mennyiségű tiszta ivóvízhez, vagy időszakos vízhiánnyal küzdő területen él, és közel 5,5 milliárd ember környezetében nincs megoldva a szennyvíz elvezetése.


A víz, bár megújuló természeti erőforrásunk, pazarló, mértéktelenül növekvő felhasználása egyértelműen szűkösséghez vezet. Az édesvízkészlet is kimerülhet, ezért a vízzel való ésszerű gazdálkodás létkérdés az emberiség számára. A takarékosság terén a legnagyobb eredményeket a mezőgazdasági öntözési technológiák megújulásától remélhetjük, mivel jelenleg a legnagyobb vízfogyasztó a mezőgazdaság – a világon felhasznált vízmennyiség átlag ¾-ét igényli.

Ez az óriási vízigény egyrészt azzal függ össze, hogy még mindig nagy területet, közel hárommillió négyzetkilométernyit öntöznek, másrészt a helytelen öntözési technológiák miatt gyakori a túlöntözés. A túlöntözés nemcsak vízhiányt idéz elő, de a termőtalaj szikesedését is eredményezi. Így az öntözővízzel való takarékosságot célzó technológiák, az elszivárogtató vagy a csepegtető öntözés kettős eredménnyel jár: egyrészt védi a termőföld minőségét, másrészt csökken a vízfelhasználás. Jelentős víz megtakarítási lehetőséget rejthet az ipari technológiák módosítása, sőt a háztartások takarékos megoldásai is (pl. víztakarékos WC-öblítő tartályok felszerelése, szóró rózsás zuhanyozás, nagy vízigényű háztartási mosó- és mosogatógépek használatának kerülése stb.).


Mindezek és további technikai, technológiai újítások nem igényelnek túlzott erőfeszítéseket, azonban sokkal komolyabb nehézségbe ütközik annak a közgazdasági környezetnek a megteremtése, amelyben az ésszerű, takarékos erőforrás-gazdálkodás a vízzel kapcsolatban is érvényre jut. Az elmúlt évtizedekben szinte mindenütt a világon a kommunális és a mezőgazdasági vízfogyasztást a központi költségvetésből valamilyen formában támogatták. Napjainkban fokozottan előtérbe kerül a vízzel való takarékos gazdálkodás igénye. Ezeket a sokszor rejtett formában jelen lévő támogatásokat sorra meg kell szüntetni, sőt a természeti erőforrások használatának megadóztatása, drágítása is szükségesnek látszik, amelynek részletes kidolgozásával már foglalkoznak néhány országban.

Az édesvizek veszélyeztetettségét a kimerülésük lehetősége mellett a fokozódó szennyeződésük is jelzi. Ipari, mezőgazdasági és kommunális szennyező anyagok közvetlen és közvetett módon folyamatosan terhelik a vizeket, miközben a világ egyes régióiban egyáltalán nem tisztítják megfelelő mértékben azokat, ill. eltérő hatékonyságú víztisztítási technológiákat alkalmaznak. Különösen figyelemre méltó az a tény, hogy a talajvizek szennyeződése gyakorlatilag irreverzibilis folyamat.