Ugrás a tartalomhoz

História 1999-0910

Glatz Ferenc , Ecsedy Ildikó , Párizs Ágnes , Puskás Ildikó , Nagy Béla , Párizs Ágnes , Farkas Ildikó , Simon Róbert , Burucs Kornélia , Fodor István , Olajos Terézia , Bíró László , Niederhauser Emil , Font Márta , Szász Zoltán , Kristó Gyula , Székely György , Tringli István , Párizs Ágnes , Jónás Ilona. Sz. , Zsoldos Attila , Párizs Ágnes , Burucs Kornélia

História

4. fejezet -

Tartalom

India
Képek

India

PUSKÁS Ildikó

India

A szubkontinens az ezredfordulón

A szó, India, tartalmát tekintve maga a térség története. Ma kettős értelemben használjuk: szűkebb értelemben az Indiai Köztársaság rövid neveként, tágabban a Himalájától délre elterülő, négy és fél millió négyzetkilométernyi földrajzi térséget jelenti. A térségben – Srí Lankától eltekintve – öt modern állam él: az Indiai Köztársaság, Pakisztán, Banglades, Nepál és Bhután. Az India elnevezés előzménye a Kr. e. 5–4. századi Akhaimenida-uralkodók, I. Dareiosz (Kr. e. 521–486), I. Xerxész (Kr. e. 486–465) feliratain jelent meg, és az Indus folyam középső és alsó folyása mentén megszervezett szatrapeiát (adózási és hadkiegészítési körzet) jelentette. A Hindus névforma az óind Szindhu folyónévből képzett tartománynév. Ezt ismerték meg a görögök, ebből alakult ki az Indosz menti területek jelölésére az India szó, s jelentette ettől kezdve a nyugati világ számára mindazon területeket, amelyeket az Indus mentén vagy azon túl megismertek és leírtak.

I. Észak-India

A hódító iszlám

Az óperzsa–antik névhagyomány (Hindus) továbbvivői a muszlim hódítók lettek, akik közül az elsők éppen az Indus alsó folyása mentén, Szind térségében léptek először (Kr. u. 711-ben) India földjére. A hamarosan szárazföldön is támadó arabok 724-re magukénak mondhatták a régió feletti uralmat. Az igazi külföldi fenyegetés azonban az afganisztáni Ghazna központtal létrejött, a közép-ázsiai türkök* (oguztörökök) által alapított Ghaznavidadinasztia harmadik uralkodójának, Mahmúd-nak 997. évi trónra léptével vette kezdetét.

Már a dinasztiaalapító emír betört Indiába, és térdre kényszerített egy helyi uralkodót. Ez többször is fellázadt, ám próbálkozásai kudarcba fulladtak, s Pésávar környéke Ghaznavida-fennhatóság alá került. Ez a helyzet szinte tálcán kínálta a lehetőséget a harcias és zsákmányéhes türk Mahmúdnak, aki legalább tizenhétszer rohanta le Pandzsáb és Gudzsarát térségét. Végigpusztította hindu templomait, hatalmas mennyiségű kincset és nagyszámú embert, főként nőket hurcolt el. E hadjáratok révén olyan gazdagságra tett szert, amellyel fővárosát ő és utódai az iszlám kultúra egyik legjelentősebb központjává tették, s nemcsak az épületek pompájával, hanem az odacsábított szellemi nagyságok jelenlétével is.

A kor legnagyobb Észak-India-leírója, egy muszlim

Mahmúd udvarának két igazgyöngye Firdauszí, a Sáhnáme költője és al-Bírúní, a korabeli iszlám világ legjelentősebb tudósa és a középkor legnagyobb India-ismerője volt. Mahmúd nem mindig várta meg, hogy kegyeit a patronálandó maga keresse, ha hírneve alapján fontosnak tartotta, hogy udvarához tartozzék, maga vitette oda a kiválasztott személyt. Ez történt a khwárizmi (horezmi) születésű al-Bírúníval (973– 1048) is. Horezmi ifjúkoráról alig tudunk többet, mint hogy hihetetlen tudásszomjjal tanult meg mindent, amit korának tudománya és kultúrája közvetített. Páratlan tudományos érzékkel elemezte mindazt, amit megismert, sok esetben modern tudományos vélekedéseket is megelőlegező végeredményre jutva. Saját anyanyelve vagy a költészet szépségeinek kifejezésére különösen alkalmas perzsa helyett munkálkodása nyelvéül az arabot választotta. (Amely arab nyelv a korban a tudósok nyelveként szolgált.) Megtanult görögül, héberül, szírül, s amiben évszázadokig az egyetlen külföldi tudós volt, szanszkritul is, és feltétlenül beszélte kora észak-indiai köznyelvét, az apabramsát; ez utóbbi éppen e korszakban indult meg az önálló újind nyelvekké fejlődés útján, de irodalmi közformája Észak-India-szerte a lingua franca szerepét játszotta.

Mahmúd 1017-ben rendelte udvarába al-Bírúnít. Utóbbi függősége ellenére élhetett azzal a lehetőséggel, hogy talán mint az uralkodó asztrológusa és asztronómusa – ne csak találkozzék kora híres indiai bráhmana tudósaival, hanem meghívasson (odavitessen?) közülük olyanokat, akiktől tanulni akart, illetve akikkel meg akarta vitatni azokat a megfigyeléseit, kutatási eredményeit, amelyeket India (valójában Észak-India) földrajzi-történeti és kulturális viszonyait illetően összegyűjtött.** Páratlan volt pártatlanságra törekvése, az hogy nem egyedül az iszlám szempontjait érvényesítette kutatásaiban, hanem maximális pontosságra, megbízható ismeretekre törekedve szövegkritikai elemzésektől sem riadt vissza a korabeli India leírásában. A kérdések megvitatását pedig egyenesen szükségesnek tartotta. Mindez az egyik fő művének tekinthető az India története c. munkájában öltött testet.

Noha al-Bírúní nem járt a Dekkánon, sem Dél-Indiában, kultúr- és vallástörténeti elemzései alapvetően igazak ezekre a térségekre is. Munkája az ezredforduló műveltségének tükre is. Asztrológiai művében („Az asztrológia elemei") a geocentrikus világképből indult ki, amikor a földi tulajdonságokat a szférák közvetítette égi archetípusok visszatükröződéseinek tekintette, amivel számos természeti jelenségre is meg-próbált magyarázatot adni. Ugyanakkor a Föld méreteire, fokbeosztásaira vonatkozó gyakorlati mérései csaknem a mai adatokkal egybevágó eredmények-re vezettek. Azt a megfigyelését, hogy az Indus medre eredetileg tengerfenék lehetett, amelyet maga a folyam töltött fel, mint zseniális megsejtést, új keletű tudományos magyarázatok igazolták.

A szubkontinens földrajzi leírásában az óind purána-irodalom (eredetmondákat, kozmológiai szövegeket, istenek és királyok családfáit tartalmazó, szanszkrit nyelvű epikus írások) adatait követte, azokat azonban saját méréseivel egészítette ki, s ahol indokoltnak látta, korrigált is bizonyos adatokat.

Munkájának legérdekesebb részei az indiai vallások és az indiai társadalom le-írására vonatkozó fejezetek. Ezek meg-írásához az óind forrásokat felhasználó szerző ütköztethette a régebbi korokra vonatkozó adatokat a kortársaktól és személyes benyomások alapján nyert ismeretekkel. Külön említést érdemelnek az ind időszámításra, pontosabban időszámításokra vonatkozó leírások; al-Bírúní ugyanis, érthető módon, az iszlám időszámítást használta, de meg akarta érteni az indiai helyi időszámításokat is, amelyek felől igen alaposan tájékozódott mind a régi történeti hagyományt őrző purána-irodalomból, mind a csillagászati szakirodalomból, mind pedig a helyi hagyományt jól ismerő tudós bráhmanok információiból. Igen bonyolult számításokat végzett, hogy érzékeltesse, hogyan viszonyulnak az észak-indiai érák egymáshoz. Amilyen sokféle időszámítást használtak Észak-Indiában az első ezredfordulón, olyan sokfélét ismert Dél-India is, hiszen ott is többnyire a dinasztiaváltásokkal mérték az időt a mitikus-kozmikus időszámítás-elméletek mellett. Az azonban nyilvánvaló, hogy a keresztény időszámítás ezredfordulója semminemű indiai idő-számítás, sem az iszlám időszámítása szempontjából nem „kerek” évforduló, s nem társult hozzá speciális képzet.

Az átmenet korszaka

India történetében az első ezredforduló minden szempontból átmeneti időszaknak bizonyult.

Az ezredforduló történelmi térképéről ekkorra tűnnek el olyan – még nagyhatalmi státust elérő – hatalmak, mint a Gurdzsara-Pratihárák (8–10. század), akiknek sikerült átmenetileg az Araböböltől a Bengáli-öbölig kiterjeszteni hatalmukat Észak-Indiában. A feudális függésbe kényszerített korábbi kisdinasztiák egymás után léptek a függetlenség útjára, amely folyamat a Ghaznavidák megjelenésével felgyorsult. A Csandélá-dinasztia a Dzsamná folyó és a Vindhjá-hegység közötti területen emelkedett fel, és a 9. századra mind jelentékenyebb feudális hatalommá nőtte ki magát, amely fénykorában a vallás és kultúra patronálásában jeleskedett. Utóbbi legékesebb példái a khadzsuráhói erotikus szobrokkal díszített, általuk épített hindu és dzsaina templomok. A dinasztia a muszlim veszély ellen fellépők sorában elszenvedett sorozatos vereségei után Adzsmér vazallusává süllyedt, és a 11. század végére felolvadt a veszteségeiket kiheverni nem képes hatalmak táborában.

II. Dél-India

Dél-India dinasztiái: a Csólák birodalma

Dél-India, mint történelme során mindig, más képet mutat. A térség legjelentősebb politikai-katonai-kulturális nagyhatalma, a Csóla-dinasztia uralta királyság, amely mintegy ezer éven át (200–1279 között) folyamatosan jelen volt nemcsak a mai Tamilnádu térségében, hanem váltakozó szerencsével harcolva nyugati és déli szomszédaival, a keralai Csérákkal, a nyugati Csálukjákkal, a legdélibb tamil területeket uraló, ugyancsak ősi Pándjákkal (Kr. e. 4. század – Kr. u. 14. század), azok rovására terjeszkedett, vagy fordítva, a szomszédok terjeszkedtek a Csólák rovására. A Csólák éppen a 10–11. században kerültek összetűzésekbe a Dekkán ekkor legjelentősebb két dinasztiájával, a Nyugati és a Keleti Csálukjákkal. Ők a Málwá-fennsík és Konkan, illetve keleten a telugu nyelvterület (Vengi) urai voltak, s forgandó szerencsével bár, maguk is sikeres hódítók, mígnem a 12. században számos kisebb királyságra nem estek szét.

Az ezredforduló s az azt szorosan követő időszak mindezen dinasztiáknak a fénykora volt. A Csólák igazi birodalommá nőtték ki magukat: expanzív külpolitikájuk és külkereskedelmük révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsia térségére egészen Indonéziáig, délen ismétlődően – a Pándjákkal rivalizálva érte – meghódították Srí Lankát, s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kulturális expanziójuk maradandó nyomokat hagyott dinasztiaalapításaikkal, templom- és palotaépítészetükkel, a kereskedőkolóniák révén meghonosított vallási hagyománnyal s a hinduizmus első „exportálása” révén is, valamint a dél-indiai írásbeliség, a dél-indiai művészeti formák meghonosításával. Ezek csapódtak le a jávai Borobudur, a Khmer-királyság”*** nagy építkezéseiben, pl. Angkor-Wat templom- és palotaépítészetében.

Művészet, vallás: a művészetek reneszánsza

Ugyanekkor Dél-India-szerte fantasztikus szépségű templomok, templomvárosok, paloták épültek, elsősorban a Síva-kultusz jegyében, de a vaisnava (Visnu-követő) hinduizmus monumentális építőművészete sem kevésbé lenyűgöző. A mindenkori fővárosok szépségéről, gazdagságáról csak a tamil irodalomból és a templom–palota építészet megmaradt emlékei alapján alkothatunk fogalmat. Az épületek nemcsak kánonikus alaprajzukkal, lenyűgöző arányaikkal, hanem dús szobrászati díszítettségükkel is a világ kulturális örökségének páratlan csoportját alkotják. Az építészetnek effajta reneszánsza talán csak az európai gótikát és az iszlám ugyanezen korszakát jellemezte.

Dél-India művészete a bronzszobrászatban viszont minden kortárs művészetet felülmúlt: a kisplasztikától a nagyméretű bronzszobrokig, a tökéletes arányok, a tartalom és forma felülmúlhatatlan egységét megjelenítő vallási és világi szobrok a Csóla-művészet példátlan virágzásáról tanúskodnak. A templomokat díszítő epikus-mitologikus jelenetek mellett ekkor jelennek meg a klasszikus templomi táncok ábrázolásai, amelyeket az istenek tiszteletére táncoltak bámulatosan kecses és szép táncosnők, s amely táncokat éppen eme örökségből, meg az ősi tudást szájhagyományként őrző mesterek emlékezete alapján emelték a mai India legszebb élő kulturális emlékei körébe.

Vallás és művelődés

Az első ezredforduló vallástörténetileg is igen fontos korszaka Indiának. A buddhizmus, miután Ázsia-szerte sikeresen elterjedt, Indiában a peremterületek kolostoraiba szorult vissza. Nem is tudnánk még élő gyakorlatáról, ha a korai muszlim hódítók krónikaírói meg nem emlékeztek volna a Szind térségben s itt-ott Dél-Indiában megbúvó egy-egy kolostorukról. A dzsainizmus aszketikus vallása, mely a lélek örökké-valóságát hirdette, mindig a kevesek kiváltsága volt: a nyugat- és dél-indiai dzsaina kolostorokban azonban élénk szellemi élet zajlott. Kéziratok tömege készült, új tudományterületek születtek, s a népnyelvi szövegek lejegyzése is itt történt meg először. A dzsainák puritán szépségű szobrászata különös ellentétben áll némely fantasztikusan díszített templomuk lenyűgöző szépségével – mindemellett az alkotók gyakran egy-szerű barlanglakásokban húzódtak meg.

Az ezredforduló képe nem lenne teljes az új vallási áramlatok megemlítése nélkül: a klasszikus hinduizmus és a hozzákapcsolódó filozófiai iskolák korábbi formái mellett megjelenik az áhítatos istenszeretet, a bhakti irányzata, amely az istennel való érzelmi azonosulás révén keresi a megváltást, s amely érzést páratlan szépségű erotikus képekben fogalmazzák meg a kor költői – északon és délen, férfiak és nők, legyenek bár Síva vagy Visnu követői, vagy az utóbbi irányzatból önállóvá váló Krisna-bhaktié, aminek észak-indiai térnyeréséről éppen al-Bírúní tudósításai árulnak el legtöbbet.

Egyetemek, erdei iskolák

Általában a vallási intézmények voltak az oktatás központjai, s több helyen ekkor is működtek az ókorban alapított egyetemek: Taxilától Nálandáig, és a dél-indiai templomvárosok intézményeiben. Élt az erdei iskolák szokása is, hiszen hagyományosan ez volt a tradicionális ismeretek – a varnákra tagolt társadalom minden rétege számára pontosan előírt tanulnivaló – elsajátításának színhelye. Az iskolákban fekete palatáblát használtak és fehér íróvesszőt; az írás általános alapanyaga a pálmalevél volt, amelyre ekkortájt kezdték a szent örökséget és a világi hagyományt nagy mennyiségben feljegyezni, nem véletlenül volt külön foglalkozás az írnokság. De írtak a szerzetesek, papok, tanítók, mesteremberek – általában: az írástudás a műveltség része volt.

Az erősen hierarchizált társadalom minden rétegével kapcsolatban megfogalmazott elvárásai között nemcsak a törvények és vallási előírások betartása szerepelt, hanem az is, hogy kinek mikortól, mit és mennyi ideig kellett tanulnia. Ez volt a garanciája az indiai hagyomány évezredeken át lehetséges fenntartásának, megőrzésének. Ebben szerepet játszott agtiru vezetésével működtetett hagyományos iskolarendszer is, meg a klasszikus szanszkrit nyelv őrzése, ismerete — ez utóbbi ma is sok hagyományőrző családban a műveltség része.

Újind nyelvek

A középind nyelvekből ekkor – a 10–11. század körül – születnek meg a később nemzeti nyelvekké váló újind nyelvek, a hindí, a bengálí, a maráthí, a gudzsarátí, ekkor válik önálló irodalmi nyelvvé a nagy múltú tamil mellett a kannada, a telugu, s válik ki a tamilból a rnalajálam.

A világi irodalom délen gazdagabb; ott az írásbeliségnek több, másféle emléke is fennmaradt: bronzlapokra írt adománylevelektől, kőbe vésett királyfeliratokon át, sokféle írásalapanyagra írt mindenféle szöveg. Nem szabad elfelejteni, a szóbeli hagyományozást mindig többre becsülte az indiai kultúra, mint az írásbeliséget, amelyet – egy kicsit – kényszerűség teremtette megoldásnak tekintettek.

*

Korszakváltó időszak volt ez India történetében, de mint mindig, soha nem úgy változtak a dolgok, hogy az új „felülírta” volna a régit, hanem az értékek, a nagy múltú hagyomány megőrzése mellett alakították ki – tudatosan és öntudatlan – az újat, és illesztették egybe a régivel.

* A türk és sztyeppei népekről vö. e. számunkban Fodor István cikket. (A szerk.)

** Vö. a brahmanizmusról írottakat! (A szerk.)

*** Vö. a khmerekről a 20. században, Jordán Gyula Polpot halott c. cikkét a História 1998/7. számában. (A szerk.)