Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

3. fejezet -

Európa és a "kalandozók"

BÓNA István

Európa és a „kalandozók”

Arab–normann–magyar hadjáratok Dél- és Nyugat-Európában

Három évtized kutatási eredményeit foglalja össze Bóna István A magyarok és Európa a 9–10. században c. monográfiájában, amelyet a História Könyvtár sorozatában hamarosan olvashat a közönség. A könyv a 9. század elejétől, az etelközi tartózkodástól egészen az államalapításig a régész szemszögéből tárgyalja a korai magyar történet legfontosabb kérdéseit. Így a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelének előtörténetét, a sztyeppei népekhez való viszonyukat, életmódjukat, a honfoglalás utáni kalandozásaikat, elsősorban hadtörténetüket, és új megállapításokat tesz a 9–10. századi magyar történelemmel kapcsolatban. Nem egy esetben egyszerűen kétségbe vonja a magyar történetírás másfél százados állításait. A szöveg rövidített, a latin, valamint az idegen nyelvi bizonyító anyag nélküli változatát sorozatként adjuk közre a Históriában. Azt a címet is adhatnánk neki: Az államalapítás előtörténete, mivel valójában azokat az okokat tárja föl, amelyek a megtelepült magyarságnál az erős szervezeti, területigazgatási egység, az állam megalapításához vezettek. A sorozat első részeként az arab–normann és a magyar kalandozásoknak az összehasonlításáról szóló kis tanulmányt közöljük. G. F.

A magyar „kalandozások” Európa három évszázados külső sanyargatásának utolsó harmadára estek. A támadásokat a 7. század végén, a 8. század elején az arabok kezdték, és a 8. század végén a normannok szélesítették ki. A 9. század végétől számítható magyar támadások az előző kettőtől jórészt megkímélt területeket érintettek, mondhatni teljessé tették az európai pusztításokat. Történelmileg vagy közvetlenül megelőzték az európai középkori államok születését, vagy párhuzamosak voltak vele. Éppen „megkésettségük” miatt vésődtek be erőteljesebben a népek emlékezetébe, hiszen egybeestek máig tartó nemzeti történelmük kezdeteivel.

Első támadók: arabok

A keresztény Európa első veszedelmes támadói az arabok voltak. Sikereik az iszlám országok határainak kiterjesztése után sem tekinthetők „vallásháborúnak”. Konstantinápoly falai alá nagy arab flották szállították az ostromlókat, s már támadásaik kezdetén megfigyelhető, hogy a tengeren szabadon jövőmenő ellenség évekig tartó ostromra-blokádra volt képes (Konstantinápoly, 674–678, majd 715–718). Az arabok hajóit görögtűzzel módszeresen el kellett pusztítani ahhoz, hogy a nagyvárost fel lehessen menteni.

Váratlan volt az észak-afrikai arabok átkelése a vizigót Hispániába. Itt vívták az arabok kevés frontális ütközeteik egyikét (Xeres de la Frontera, 711). A keresztény Nyugatot a 8. század elején nem túlzottan izgatta a távoli Konstantinápoly arab ostroma, még a Pireneusok túloldalán történtek se nagyon. Csak akkor ébredt rá a veszedelemre, amikor az arab portyák átcsaptak a Pireneusokon (726-tól). Röviddel később Gallia „nemzeti” egyházi központját, a tours-i Szent Márton-bazilikát kellett megoltalmazniuk a zarándokhelyen felhalmozott kincsekre áhítozó arab lovasseregtől.

Károlynak, a „Pörölynek” (Martel) és pajzsaikat szorosan összezáró frankjainak sikerült Tours-t (s nem Európát, a civilizációt, a kereszténységet!) megvédeni, s az arabok kedvét a hasonló portyáktól egy időre elvenni (Poitiers, 732. október 25.). A frankok azonban csak országuk belsejét tudták az arab pusztítástól megóvni, de nem a Földközi-tenger déli partvidékét. Az arabok először a nyugati medence szigeteit foglalták el (Szardínia, 760; Baleárok, 798), majd szívós küzdelmet indítottak Szicília birtokáért (827-től). Várostól városig folyt a küzdelem, 828-ban Agrigentum, 831-ben Palermo, 843-ban Messina, 878-ban Syracusa, 902-ben Catania és Taormina került arab kézbe. Párhuzamosan Szardíniából és Szicíliából elkezdték Itália Tirreni-tengeri partvidékét rendszeresen támadni. Arab kalózok először Ischiát és Centumcellae-t pusztították el (813 és 814), ezt a kikötővárosok módszeres szétrombolása követte: Misenum, Baiae, Cumae, Paestum, Gaeta ekkor pusztult el. 846-ban az arabok behatoltak Rómába, kifosztották a Szent Péter-bazilikát, amelyben Szent Péter sírját sem kímélték. Pár évtizeddel később, 882-ben a Laterán sem járt jobban. (A két pápai udvar és központ akkoriban kívül esett Róma lakott magján, s ezért alig volt védhető.)

Ugyanezen 882. esztendőben – egy évvel azután, hogy magyar és kavar csapatok behatoltak az Ostmarkba – az arabok Garilianumban, a mai Garigliano folyó mellett tartósan megvetették a lábukat Itália déli felében. Erődített állandó támaszpontot építettek ki – 883-ban már onnan rabolták ki Monte Cassinót. Tizenöt éve már magyarok száguldoznak Itália földjén, amikor ezt a veszedelmes arab gócot sikerül majd kifüstölni (915).

Málta 870. évi és Szicília nagy részének elfoglalása után egyre gyakrabban ütköznek össze az arabok a dél-itáliai bizánciakkal is. Évtizedekre befészkelték magukat Brindisibe (840–870), Tarantóba (840–882), Bariba (841– 871), s innen az Adrián át Ragusát (ma: Dubrovnik) is megsarcolták (868). Az Égei-tengeren Kréta elfoglalása (827) után arra is képesek lesznek majd, hogy flottájuk Thessaloniké kikötőjébe meglepetésszerűen behatolva, kirabolja a Bizánci Birodalom második legnagyobb városát (904. július 31.). Nem menekült meg Dél-Gallia sem, ahol 887-ben Garilianumhoz hasonló támaszpontot – a hírhedt Fraxinetumot – létesítettek a mai Saint Tropez mellett. Onnan Lyonig, Vienne-ig, Genováig, Luníig terjedt „akciórádiuszuk”, egy ízben a Rhône–Sâone-völgyben egészen Szent Gallenig felhatoltak. Ha egy forrás csupán „infestatio(nes) paganorum” vagyis pogányok támadásáról tudósít, csak az évszám segítségével lehet eldönteni, arabokról vagy magyarokról van-e szó. Fraxinetumot majd csak jóval a magyar hadjáratok korszaka után, 975-ben sikerül felszámolni. II. Ottó calabriai veresége (982. július 13.) miatt azonban az olasz csizma orrán és talpán, valamint Szicíliában továbbra is az arabok maradnak az urak – csak a normannok szorítják ki őket 1060 után.

Váratlan sokk: normannok

A normannok később bukkannak fel, de akkor úgy, mint egy tengeri szörny a hullámokból. Váratlan és sokkoló volt az Anglia–Skócia határához közeli szigeti kolostor, Lindisfarne kegyetlen elpusztítása, a szerzetesek legyilkolása (793). Ez volt a szigetország elleni támadások véres nyitánya. Anglia és Írország normann–viking inváziója a 8. században folyamatos volt. Eredményességét egy régészeti adat jellemzi a legjobban. A British Múzeum 10 ezer angolszász pennyt volt képes összegyűjteni a szigetország területéről, skandináviai viking leletekben 100 ezer található. Az angolszász pénzek corpusát az utóbbiak segítségével lehetett összeállítani. (Nem csoda, annak ismeretében, hogy a szigetország adója a „Danegeld” 4500-ról végül 22 ezer kg ezüstre növekedett!)

A kontinens a csatorna partján fekvő nagy kikötővárosok elleni pusztító támadásokból ismerkedett meg a normannokkal (Dorestad 834, Rouen 841). Mint az arabok, a normannok is állandó támaszpontokat építettek ki a nagy folyók torkolatánál fekvő szigeteken. A Loire torkolatánál ilyen volt Noirmoutier (első támadások: 814–819, megszállás: 843–882), ahonnan a folyón felhajózva Nantes-tól Orléans-ig támadták a városokat. Pár évvel később már a Gironde van soron (847–865), Bordeaux és Toulouse kirablása. Majd még délebbre Lisszabon és Cadiz következik (844), onnan pedig a Földközi-tenger európai partvidéke: Valencia–Barcelona–Narbonne–Marseille, illetve Luni Itáliában (859–860), itt mindenütt az arabokba is beleütköznek.

A Rajnán a „nagy sereg” Duisburgig hatolt fel, s az ott létesített támaszpontról pusztította sorra Löwent, Aachent, Kölnt, Mainzot (879–882). A Szajnán 882-ben hajóznak fel, ekkor, a normannok előli menekülés közben éri a halál az őseink első nyugati hadjáratát feljegyző Hincmar reimsi érseket.

Párizs ostromában állítólag 700 hadihajó és 40 ezer viking harcos vett részt. Ha tízzel osztjuk a korabeli, nyilván túlzó adatokat, még mindig félelmetes erőt kapunk eredményül. Ezúttal mégsem voltak képesek a hatalmas római falaktól és tornyoktól védelmezett Citét és a Szajna jobb és bal partját összekötő, jól épített hídjait elfoglalni, illetve áttörni. Párizs megmenti a Szajna–Marne völgyét a normann inváziótól (885–886). Az ostromba végre belefáradó vikingek 60 font ezüstért (sokkal olcsóbban, mint a magyarok) hajlandók voltak elvonulni, nem rajtuk múlt, hogy a halálra rémült Vastag Károly király 700 fontot adott nekik. Ebbe bele lehet bukni, bele is bukott.

A svéd normannok, az orosz folyókon, a Fekete- és a Kaszpi-tengeren hajózó „varangok” és a magyarok gyakran találkozhattak egymással, s valószínűleg nem voltak rossz viszonyban. Az ő „rúsz” flottájuk 907-ben jelenik meg Konstantinápoly előtt.

Krónikák szereplői: magyarok

Az arab–normann és a magyar hadjáratok közti legjelentősebb különbség: a Kárpát-medencén kívül a magyarok nem létesítettek sem támaszpontokat, sem „gyarmatokat”. Ugyanis nem voltak képesek – ellentétben az arabokkal – a városok módszeres ostromára és meghódítására. Soha, sehol nem tudtak várak, városok, erődök tartós körülzárására és ostromára berendezkedni, mivel képtelenek voltak a maguk és lovaik rendszeres élelmezését biztosítani. Emiatt esetükben nem hallunk 6–8 napnál tovább tartó ostromokról. A normannok 885 novemberétől 886 áprilisáig el tudták húzni Párizs ostromát, mivel hajóik mindvégig gondoskodtak az utánpótlásról. (Nem szólva az arabok évekig tartó tengeri blokádjairól.) Mivel a magyarok a falakkal körülvett városokkal nem boldogultak – így pl. a langobard korszakban a „kilenc pompás kapuval ellátott körfallal” („murum pretiosas novem habet ianuas” Versum de Mediolano civitate anno 739) újjáépített nagyvárost, Milánót úgy kerülték, mint ördög a szenteltvizet – kénytelenek voltak kolostorokat támadni és felprédálni, vagy falusi-kisvárosi egyházakra „fanyalodni”. Ezekben laktak vagy éltek azok az írástudók, akik őseink rossz híréről s rossz hírük fennmaradásáról gondoskodtak.

A magyarok honfoglalásuk korában nagy, nyílt, győzedelmes csatákat vívtak (Brenta, Pozsony, Eisenach, Lechfeld, Ostfranken, Püchen, Brescia). Ezekben, de még későbbi vesztes csatáikban is a korszak számos ismert és rangos személye, világi és egyházi méltósága, templomok és kolostorok kegyura vesztette életét. Az egyházakban századokon át miséztek lelki üdvösségükért, egyik-másiknak az emléke (pl. Vörös Konrád wormsi sírja) máig kegyhely. Az arabok csak ritkán vívtak nyílt csatát a vizigótokkal, frankokkal, németekkel, bizánciakkal. Ezekben a kor nagyjai közül kevesen estek el, a normannok pedig egy évszázadig védteleneken való rajtaütésben jeleskedtek, csak a norvég és dán királyok szerveznek majd a 10. században csatázó seregeket.

Kétségtelen, hogy a magyarok gyorsak voltak, s nagy területeket száguldoztak be. Meglepetést azonban csak ritkán okoztak, jövetelüket a felgyújtott falvak-templomok lángjától vöröslő ég éppúgy előre jelezte, mint 1944/45-ben a front közeledtét – minderről korabeli feljegyzések tanúskodnak. Legfeljebb azt nem lehetett tudni, hol s mikor csapnak le, de rendszerint idejében el lehetett előlük bújni, erődbe-várba zárkózni. Igazi meglepetésre a tenger felől hajnalban érkező arabok és normannok voltak képesek, nem véletlenül tudtak annyi városon rajtaütni.

A magyarok ugyanúgy raboltak, mint az arabok vagy a normannok, csak éppen nem tudták a zsákmányt magukkal vinni. Száz kilométereken át nem lehetett foglyokat gyalog hajtani, emiatt foglyaikat kezdettől igyekeztek áruba bocsátani, bárkinek, aki megvette őket. Lovon kívül állatot sem nagyon tudtak elhajtani, legfeljebb hazafelé útjukban, hazájukhoz közel – ebből lesznek a határvidéki bajor csetepaték. A prédából csak annyit vittek haza, amennyit lovaikra fel tudtak málházni. Az arabok és normannok ezzel szemben egész vidékek lakosait és javait képesek voltak hajóikon elszállítani, s meg is tették. A középkorban a tengeri szállítás (a rizikót is beleszámítva) 1:20 arányban gazdaságosabb volt a szárazföldinél. Ez a valóságos arány tükröződik a normann/arab kalózoktól hazaszállított javak (arab rézedények, ír egyházi kincsek, Buddha-szobor stb.) és a magyarok aprópénz-zsákmányában, de nyilvánvalóan ez volt az arány a magyarok által elhurcolt és az arab hajókon elragadott emberek között is. A magyarok pusztítottak és pénzadót követeltek (ugyanúgy, mint korábban a hunok és az avarok), s ha valami rossz emléket hagy maga után, akkor ez biztosan.

*

Az arab hadjáratok a tartósabban meghódított területeken a helyivel egyenrangú vagy magasabb művelődést honosítottak meg. Indiától Közép-Ázsián és a Kaukázus-vidéken át Dél-Galliáig véghezvitt katonai teljesítményeik a legjobbak közé tartoznak, aligha van olyan arab, aki ma szégyenkezne miattuk. A dánok, norvégek, svédek jogos büszkeséggel kutatják őseik Grönlandtól Bagdadig terjedő emlékeit és történetét, s eszükbe sem jut szégyenkezni a „Vikingerzüge” miatt. A magyarok a Dontól az Ebróig, a dán határtól az olasz csizma sarkáig Európát átfogó teljesítményei semmivel sem voltak az előző kettőnél rosszabbak. Katonailag éppenséggel felülmúlják az arabokat és normannokat – botorság (mint a közelmúltig szokásban volt) a bátorságot szégyelleni.