Ugrás a tartalomhoz

História 1999-07

Kordos László , Kertész István , Bóna István , Kubinyi András , Hajdu Tibor , Farkas Pál , Rédey Judit , Szász Zoltán , Vaszócsik Lászlóné, dr. , Del Medico Imre , Kákosy László , Kertész István

História

1. fejezet -

"Gabi", az újabb Rudapithecus-koponya

GLÓBUSZ

KORDOS László

„Gabi”, az újabb Rudapithecus-koponya

Az emberré válás előfutárai

Rudabánya a világ egyik első számú lelőhelye az emberré válás korai szakaszában élt emberszabású majomnak. A hír az újabb leletről annyira friss, hogy a koponyamaradvány alapján a teljes rekonstrukció még el sem készülhetett. A napisajtó több rövidhírben értesítette a széles közönséget a nyári tudományos világszenzációról. A História céltudatosan törekszik arra, hogy az emberiség történelmének korai szakaszairól rendszeresen közöljön cikkeket. Ezért is azonnal felkértük Kordos Lászlót – akinek írásaival az olvasók folyóiratunk hasábjain már találkozhattak , hogy a szakember szemszögéből adjon áttekintést a Rudapithecus újabb maradványának előkerüléséről, illetve arról, hogyan illeszkedik az újabb lelet az előember történelmébe.

1999. június 13-án délelőtt a magyar–kanadai ásatáson Hernyák Gábor geológus egy újabb, minden eddiginél teljesebb, 10 millió éves emberszabású majom, a Rudapithecus koponyáját találta meg. A csaknem harminc éve tartó ásatások során a kétszázadik majomlelet a felfedező nőiesített nevét viselő „Gabi”. Ez egyúttal a negyedik rudabányai koponyamaradvány. Az 1976-ban előkerült RUD–44 jelű Rudapithecus-koponya egy kifejlett hím állattól származott. Mindeddig a legfontosabb koponyamaradványra 1985. szeptemberében (RUD–77) szintén Hernyák Gábor talált rá, néhány méterre a korábbitól. Rudabányán egy másik ősmajom is élt, az Anapithecus hernyaki, akinek töredékes koponyáját (RUD–83) az 1988. évi ásatások során fedeztük fel. És most, néhány hónapja töredékesen is, de előkerült a mindeddig legteljesebb Rudapithecus-koponya, „Gabi”. Nincs még egy olyan lelőhely a Földön, ahonnan az emberré válás korai, 35 és 8 millió évekkel ezelőtti szakaszából ennyi emberszabású majom koponyája került volna elő!

Mit tudunk „Gabiról”?

A viszonylag kis méretű, újonnan felfedezett Rudapithecus-koponya arcára nézve leginkább a nagy, előretekintő szemüregek jellemzőek, amelyeket szélesebb csontos rész választ el egymástól. Állcsontja kismértékben előreáll, s ily módon inkább a makákókra, semmint emberszabású majomra hasonlít. A koponya legfontosabb része a szemüreget oldalról határoló, keskeny és törékeny járomív, ami a rudabányai leletek között első alkalommal maradt fenn oly módon, hogy összekapcsolja az arc felső és alsó részét. Mindeddig csak különböző számítások segítségével lehetett rekonstruálni, hogy milyen is volt valószínűleg a Rudapithecus arcprofilja. Az enyhén előreálló (prognath) arc szemürege fölött alig kivehető a megvastagodott szemöldökeresz, amely laposan folytatódik az agykoponya homloki részétől egészen a tarkócsontig. Fogsorából mindössze egyetlen oldalsó metszőfog hiányzik, ez valahol még a rudabányai agyagban rejtőzhet. Érdekes, hogy a fogak egy része a lelet betemetődésekor a koponyától távolabbra került. Így fordulhatott elő, hogy az egyik metszőfogára négy méterrel távolabb, már évekkel ezelőtt ráakadtunk, de akkor még senki sem sejtette, hogy a szórványos majomfoghoz tartozó koponya valaha is előkerül. Az egykor világos színű, alig kopott állandó fogak az utólagos környezeti hatásokra most feketén csillognak. Az állat életkorának meghatározása szempontjából fontos, hogy mindegyik foga előbújt, és „Gabi” már felnőtt korba lépett, mert tejfogait elveszítette. A ma élő csimpánzoknál ez az állapot 11–12 éves korban következik be. Testsúlyát két módszerrel is ki lehetett számítani. A szemüreg méreteit figyelembe véve 19–24, a fogak nagysága alapján pedig 19–22 kg testtömegű lehetett. Az agykoponyáról jól meghatározható méretek segítségével ki lehetett számítani agytérfogatát, ami 275–325 köbcentiméternek adódott. Ez az érték ugyan valamivel kevesebb, mint a korábbi nőstény Rudapithecus 330 köbcentiméteres értéke, mégis megfelel egy ma élő kisebb csimpánzénak.

Még nem fejeződött be „Gabi” koponyájának teljes rekonstruálása és tudományos értékelése, de a korábbi leletek alapján fajáról tudjuk, hogy négylábon a fák ágain mozgott és puha, zaftos növényi táplálékot fogyasztott.

Afrika – az emberszabásúak őshazája

Az emberré válás kutatói számára a koponyaleletek a legfontosabbak, és sajnos belőlük ismerjük a legkevesebbet. A vékony, üreges és bonyolult felépítésű koponyacsontok az évmilliók alatt könnyen elporladnak, rendszerint csak a kemény zománcú fogak maradnak fenn.

Az emberhez és a ma élő emberszabású majmokhoz (orángután, gorilla, csimpánz) vezető leszármazási vonalak mintegy 35 millió évre tekintenek vissza, amikor a mai Egyiptom területén élt az első valódi emberszabású, az Aegyptopithecus. Mindeddig három koponyatöredékük ismert Fayum környékéről. A megnyúlt arcú és agykoponyájú, macskaméretű (6–8 kg) lény nagyrészt gyümölcsökkel és falevelekkel táplálkozott. Kisméretű szemüregei miatt a kutatók úgy gondolják, hogy elsősorban éjszaka a fák ágain mozgott.

Később a korai emberszabású majmok végtagcsontjait és koponyáit Afrika keleti részén, Ugandában és Kenyában fedezték fel. Ebben az időben, Kr. e. 23 és 14 millió év között az egykori trópusi őserdei környezetben igen sokféle, különböző életmódot folytató főemlős élt, közöttük emberszabásúak is. A legnagyobb a 16 millió éve élt Afropithecus turkanensis volt, akinek nőstény, gorillaméretű robusztus koponyáját ismerjük. A közel 50 kilogramm testtömegű emberszabásúval egy időben élt az alig 10 kilogrammos Turkanapithecus kalakolensis is.

A leghíresebb, 15–16 millió éves kihalt emberszabású a Proconsul africanus, aki nevét a 40-es évek végén egy londoni mulatóban szereplő idomított csimpánz, a Consul után kapta. Jó tíz évvel ezelőtt a Viktória-tó Rusinga szigetéről egy csaknem teljes csontvázát is kiásták, így napjainkban a Proconsul alapján tudunk a legtöbbet mondani a miocén kori afrikai emberszabásúakról. Jellemző rájuk, hogy farkuk nem volt, a fákon négy lábon mozogtak, csüngtek, de a talajra nem nagyon ereszkedtek le (1999 augusztusában röppent fel a hír, hogy Kelet-Afrikában olyan 15 millió évvel ezelőtt élt emberszabású majom csontjait tárták fel, aki egyaránt jól mozgott a fák ágain és a talajon is). Arcuk rendkívül megrövidült, kúpos-redős fogaikkal gyümölcsöket és lombleveleket egyaránt ettek. A Proconsulok között több fajt is meg lehet különböztetni, amelyeknek testsúlya 50 és 18 kg között változott. A koponyájáról is ismert Proconsul africanus agytérfogata 280–300 köbcentiméter lehetett, de ezt csak azt követően számíthatták ki, hogy felfedezése után jó negyven évvel a Kenyai Természettudományi Múzeumban a teknőscsontok között megtalálták a koponyát kiegészítő tarkócsont darabját is. Az agykoponya belső felületén megőrződött és az agykéreg külső szerkezetére utaló benyomatok alapján agyfejlettsége még messze elmaradt a ma élő emberszabásúaktól, csakúgy, mint a Rudapithecusé is.

A legfiatalabb afrikai miocén kori kihalt emberszabású ősmajmok 14 millió évvel ezelőtt látszólag eltűntek, mert egészen 3,5–4 millió évvel ezelőttig rendkívül kevés és bizonytalan leletük ismert. A lelethiánynak jól megmagyarázható természeti okai vannak. Ebben az időszakban emelkedett fel az Etiópiai-magasföld, megélénkült a vulkánosság, a csontokat bezáró kőzetek lerakódása helyett inkább a lepusztulás következett be. Ilyen földtani körülmények között igen kis eséllyel maradnak meg a csontmaradványok, különösen a koponyák. Ugyanakkor 15 és 10 millió évvel ezelőtt a lemeztektonikai mozgások hatására Afrika és Eurázsia Arábián keresztül összekapcsolódott egymással, s az Afrikában élt sokféle emberszabású ősmajom néhány populációja átvándorolhatott Eurázsia déli területeire.

Ázsia – út az orángutánhoz

Az Afrikából Ázsiába vándorolt emberszabású ősmajmok között néhány éve fedezték fel a törökországi Sinap-összleletben a 9-10 millió éves Ankarapithecus koponyáját és néhány végtagcsontját. A teljes arckoponyán egyaránt megtalálni az európai Dryopithecusokra és az ázsia Sivapithecusokra jellemző anatómiai bélyegeket. Ugyanúgy kimutathatóan erős homlokereszt viselt, mint a Dryopithecus, a szemüregek közötti távolság a Sivapithecushoz hasonlóan keskeny, valamint az állcsontja is jelentősen megnyúlt, vagyis előreálló (prognath) arca volt. Végtagcsontjai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ez az ősmajom részben már a talajon is mozgott, csakúgy, mint az ázsiai emberszabásúak ma is élő leszármazottja, az orángután.

Azt, hogy az Ázsiába vándoroltakból később az orángután alakult ki, először a pakisztáni, 8–9 millió évvel ezelőtt élt Sivapithecus koponyája alapján állapították meg. Amíg ez a lelet elő nem került, a töredékes fogakból és állkapcsokból sokféle, azóta elvetett hipotézist állítottak fel. Ezek között leginkább a Ramapithecus-elmélet tartotta magát, miszerint az indiai szubkontinensen élt Ramapithecus az emberi vonal közvetlen, az afrikai eredetet kizáró ázsiai őse volt. Az 1970-es évek közepén a még hiányos rudabányai leletek is ezt az elképzelést támogatták. A pakisztáni koponya előkerülése után vált egyértelművé, hogy a Ramapithecus valójában a Sivapithecusok közé tartozik, és nem az emberhez, hanem az orángutánhoz vezető leszármazási sorba illeszkedik (ennek ellenére a legtöbb hazai tankönyvben még ez a húsz éve túlhaladott álláspont jelenik meg).

Az ázsiai koponyaleletek különös példányai a dél-kínai Lufengpithecusok, akik nevüket lelőhelyükről kapták. A sajnos rendkívül összepréselt, töredezett két koponyát először két külön nemzetségbe (Sivapithecus és Ramapithecus) sorolták, s csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy valójában egy és ugyanazon faj (Lufengpithecus lefungensis) hím és nőstény példányáról van szó. Bár a szakemberek még ma is vitatkoznak a kínai leletek evolúciós helyéről, a legtöbben egyetértenek abban, hogy 8–9 millió évvel ezelőtt a Lufengpithecus is egyféle orángutánős lehetett.

Európa – afrikai rokonság

A legelső európai emberszabású majomlelet mintegy 15 millió éves. Az erősen kopott fogacska Dél-Németországból került elő. A Griphopithecus nevű lényhez tartozónak tartják, akinek először a Pozsony melletti Dévényújfalu homokbányájában akadtak nyomára. A szórványos fogleleteket nehezen lehet értékelni, de úgy tűnik, hogy legközelebbi rokonai Törökországból kerültek elő.

Európa legjellegzetesebb, 12–9 millió évek között élt emberszabású ősmajmai a Dryopithecusok. Első maradványaikat Franciaországból írták le, majd sorra kimutatták Spanyolországból, Németországból, s ma úgy tartjuk, hogy a rudabányai emberszabásúak is ebbe a nemzetségbe tartoznak. Ezért a tudományos közleményekben a Rudapithecus névvel már alig lehet találkozni, mert szakkörökben Dryopithecust emlegetnek.

Az 1990-es évek elején spanyol–kanadai közreműködéssel a Barcelona közeli Can Llobateres 9–10 millió éve lerakódott folyóvízi üledékében ugyanaz a David R. Begun találta meg a Dryopithecus laietanus koponyáját, akivel évek óta a rudabányai ősmajomleletek feldolgozásán is fáradozunk. Később, személyes nézeteltérés miatt a kanadai és a spanyol kutatók összekülönböztek, s éles tudományos vitát is folytatnak. Tény, hogy a spanyol koponya rendkívül hasonlít a rudabányaiakra, s csak néhány anatómiai jegy különbözősége miatt valószínű, hogy más fajba tartoznak. Ennél fontosabb, hogy miként ítélik meg leszármazási kapcsolataikat. A spanyolok szerint több hasonlóságot mutat az ázsiai Sivapithecus>orángután vonalhoz, mint a kanadai tudós által hangoztatott nézethez, miszerint az európai Dryopithecusok inkább az afrikai csimpánzzal és a gorillával állnak közelebbi rokonságban. Tény, hogy ebben a kérdésben – a tudománypolitikai csatározásoktól eltekintve – a rudabányai koponyamaradványoknak mérvadó jelentőségük van.

Görögország északi területéről, Makedóniából az 1970-es évek végén kimutatták egy egészen különleges emberszabású majom koponyáját és állkapcsait. Rendkívül robusztus megjelenésű, vastag koponyacsontú és fogzománcú példányokról van szó. Általánosan elfogadott nézet szerint az Ouranopithecusnak elnevezett lények mintegy átmenetet alkotnak az emberszabású ősmajmok és az emberi vonal legkorábbi képviselői, az Australopithecusok között. Összehasonlítva a régi és az újabb rudabányai koponyákkal, első látásra rendkívüli különbözőségre gyanakszunk. Azonban a részletes anatómiai vizsgálatok és a kladisztikus elemzések szoros rokonságot jeleztek. Mindezt úgy lehetett értelmezni, hogy a rudabányai és a makedóniai emberszabású ősmajom közeli rokonok, de eltérő környezethez alkalmazkodtak. Míg a „Rudapithecus” erdei körülmények között, puha gyümölcsöket fogyasztó, törékeny csontozatú, kis termetű majom volt, addig a macedóniai Ouranopithecus a nyílt területeket és a kemény magvak fogyasztását kedvelte.

Mit tudunk most?

„A tudósok rendkívül buta emberek. Csak azt tudják, amire adatuk, bizonyítékuk van. Nem szárnyalhat a fantáziájuk, mint bárki másnak” – mondta a híres „Lucy” egyik felfedezője, a francia Yves Coppens professzor egy újságírói kérdésre válaszolva. Igen, valóban ennyit tudunk az emberré válás legkorábbi, csekély számú koponyalelete alapján. Minden új, tízévenkénti egy vagy két felfedezés arra jó, hogy megdöntsön korábbi meggyökeresedett nézeteket, vagy éppen azokat megerősítve további bizonyítékokkal szolgáljon. Az új Rudapithecus-koponya az utóbbi kategóriába tartozik. Az első vizsgálatok alapján nem dőltek meg tudományos dogmák, inkább megerősödtek a korábbi bizonyított nézetek. Többet tudunk az európai Dryopithecusok közé sorolt „Rudapithecus” faji változékonyságáról, biológiájáról, s a legfontosabb, hogy pontosan tudjuk, hogyan nézett ki a koponyája.

A kevés, de mégis sokféle afrikai, ázsiai és európai kihalt emberszabású majom koponyájából sokféle következtetést lehetett levonni.

A „ki kinek leszármazottja” kérdésre ma úgy válaszolhatunk, hogy az Afrika keleti részén trópusi erdei körülmények között kialakult sokféle emberszabásúak közül néhány 15 és 10 millió éve Arábián keresztül átvándorolt Eurázsiába, ahol továbbfejlődve a ma is élő orángutánok alakultak ki belőlük, míg az Európában megtelepedett Dryopithecusfélék olyan szoros anatómiai hasonlóságot mutatnak az afrikai ma élő emberszabásúakkal, hogy jogosan gondolhatjuk, közöttük kell keresni az 5–6 millió évvel ezelőtt elváló csimpánzhoz, gorillához, valamint az emberhez vezető leszármazási vonalak közös ősét.

Evolúciós szempontból is jelentősek ezek a koponyaleletek. Világosan mutatják az alkalmazkodás sokrétű megnyilvánulási formáit. A koponya különböző részei eltérő módon és gyorsasággal alkalmazkodnak a tápláléktípusokhoz. Az arc rövidebb vagy megnyúltabb formája akár néhány millió év alatt is átalakul. A 35 millió éves Aegyptopithecusnak még hosszú, míg a Proconsulnak és a Rudapithecusnak erősen megrövidült arca volt. Az ázsiai formáknál (Ankarapithecus, Sivapithecus) sajátosan, szinte csőrszerűen megnyúlt a felső állcsont, a metszőfogak előretekintenek. Ugyanakkor a fogak átformálódási sebessége rendkívül lassú, méretbeli változásuk nem követi az arccsontok gyorsabb ütemű átalakulását. Ily módon a fogak hol kicsik, hol pedig túlzottan nagyok az őket befogadó alsó és felső állkapcsokhoz viszonyítva. Nem véletlen, hogy a mai ember táplálkozási szokásainak drasztikus megváltozásával akár egy tucat generáción belül is bekövetkezik a felső állcsont megrövidülése, s ennek eredményeként bőségesen akad dolguk a fogszabályozó orvosoknak, mert a nagy fogak nem férnek el a kis állkapocsban. A háziasítás, a domesztikáció egyik szembetűnő jele az arc megrövidülése. A vaddisznónak megnyúlt orra, arca van, míg a házisertéseknek rendkívül rövid. Az agykoponya formája és főleg térfogata 16 és 3 millió év között szinte semmit sem változott, 300 és 400 köbcentiméter közötti volt. Lényeges gyarapodására csak mintegy másfél millió évvel ezelőtt került sor.

Emberszabásúból ember

Miután 35 millió éve megjelentek az első emberszabású ősmajmok és 10–20 millió éve elfoglalták az őserdők szinte összes élettájékát, Afrikából meghódították Európa és Eurázsia déli területeit. A molekuláris biológiai és az őslénytani vizsgálatok egybehangzó adatai szerint 5 és 6 millió év között elkülönült egymástól a mai afrikai emberszabású majmokhoz, a csimpánzhoz és a gorillához, valamint az emberhez vezető leszármazási vonal. A szétágazás okát egyértelműen az egész Földre kiterjedő környezetváltozás okozta, miután a nagy kiterjedésű őserdők visszaszorultak az Egyenlítő környékére, korábbi területeiken nyílt és száraz, vagy éppen szavanna jellegű vegetáció alakult ki. Az ember-szabású ősmajmok vagy kihaltak, vagy alkalmazkodtak az új körülményekhez. Az utóbbiakhoz tartozók között a csimpánz és a gorilla megmaradt az erdei környezetben, míg mások – az európai Dryopithecusok, s köztük a Rudabányán élt „Rudapithecusok” utódai – a nyíltabb területeket foglalták el, s ezzel az emberhez vezető hosszú és elágazó fejlődés előfutárai lettek. Az emberszerűek (Hominidae) ma ismert legősibb formái, a 4–5 millió évek között élt Ardipithecus és az Australopithecus anamenis már felegyenesedve, két lábon járt. Az őket követő Australopithecus afarensis (legismertebb példánya „Lucy”) 2,5 millió évvel ezelőtt már kőeszközöket. készített. Ekkor, Kr. e. 3 és 2 millió év között az Australopithecusoknak több faja is kialakult Afrikában, majd velük együtt élt az emberi nemzetség első faja, a Homo rudolfensis is.

Az elmúlt 2 millió évben felgyorsult az emberszerűek fejlődése, kialakult a Homo habilis, majd a Homo ergaster, s belőle a legsikeresebb korai emberfaj, a Homo erectus. Utóbbi, a „felegyenesedett ember”, akinek a koponyája és agytérfogata rohamos növekedésbe kezdett, 1 millió évvel ezelőtt Afrikából átvándorolt Eurázsiába. Végezetül, mintegy 200 ezer éve létrejött a hideg, jégkorszaki körülményekhez alkalmazkodott Neander-völgyi ember, akit az azonos időben kialakult, anatómiailag modern ember, a Homo sapiens mintegy 30 ezer évvel ezelőtt kiszorított Európából.

*

Az „értelmes ember” azóta az emberré válás évmilliókig tartó folyamatának utolsó, s egyetlen élő faja, aki már képes volt az értelmes, tagolt beszédre, az elvont gondolkodásra, grafikus alkotásokat hozott létre, hitvilága volt, bonyolultan szervezett társadalomban élt, majd 10–12 ezer évtől kezdődően, áttérve a gyűjtögető-vadászó életformáról a letelepedettre háziasítani kezdte a növényeket és az állatokat. A Homo sapiens elindult történeti útján, létrehozva a civilizáció mindazon vívmányát és hordalékát, amelyek napjaink mindennapi és távlati létét jelentik.