Ugrás a tartalomhoz

História 1999-02

Ádám Magda , Balogh Margit , Gergely Jenõ , Deák István , Anderle Ádám , Kertész István , Luft Ulrich , Méhes Károly , Engel Pál , Heckenast Gusztáv , Kónya Sándor , Ráday Mihály

História

1. fejezet -

München és Franciaország

ÉVFORDULÓ

ÁDÁM Magda

München és Franciaország

Létezett-e csehszlovák–francia katonai egyezmény?

Szerződést szegett-e Franciaország amikor aláírta a müncheni egyezményt? Ennek megválaszolásához ismerni kell azokat a politikai egyezményeket, illetve katonai megállapodásokat, amelyek létrejöttek a két állam között. A francia külügyi és hadilevéltárakban újonnan feltárt iratok betekintést engednek abba a hosszú évekig tartó küzdelembe, amelyet Franciaország a Csehszlovákiával tervezett szövetség létrehozásáért folytatott. Elősegítik annak a tisztázását, hogy a francia kormányra voltaképpen milyen kötelezettségek hárultak.

A legfontosabb láncszem

A francia politikai és katonai vezetés már a húszas évek legelején fontosnak tartotta, hogy a kisantant mindhárom államával összhangba hozza külpolitikai törekvéseit. Elképzelése az volt, hogy előbb Csehszlovákiával, majd röviddel utána Romániával és Jugoszláviával kötnek katonai egyezményt. Franciaország keleti politikája szempontjából e szerződések rendkívül fontosak voltak. Csehszlovákia pedig – földrajzi adottságai miatt – e politika legfontosabb láncszeme volt. Masaryk és Beneš nem utolsósorban ennek köszönhették azt a megkülönböztetett figyelmet, amelyet Párizsban kaptak a háború végén és a békekonferencia alatt. De míg Masaryk és Beneš a csehszlovák határok kialakításánál maximálisan igyekezett kihasználni Franciaország félelmét Németországtól, a franciák által felajánlott politikai és katonai egyezmény megkötésének kérdésében rendkívül óvatosak voltak, annak aláírását évekig halasztgatták.

Masaryk és Beneš tartózkodó magatartásának, kitérésének a szerződés megkötése elől gazdasági és politikai okai voltak. A Csehszlovák Köztársaság ugyanis a húszas évek elején szoros gazdasági kapcsolatba került a weimari Németországgal, amely legnagyobb kereskedelmi partnere lett. Emellett politikai kapcsolataik is kielégítők voltak. A franciák által felajánlott, Németország ellen irányuló politikai és katonai szerződéssel pedig ezt veszélyeztették volna, okot szolgáltatva egyúttal arra is, hogy Németország Csehszlovákia ellenségéhez közeledjék. (Potenciális szövetségeseként kezdettől fogva Magyarország jött számításba.) Masarykék tartottak továbbá a baloldaltól is, mindenek-előtt a komoly befolyással rendelkező Csehszlovák Szociáldemokrata Párt reakciójától, amelynek szoros kapcsolatai voltak Németországgal. De nem volt közömbös számukra a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom, s általában a demokratikus erők várható negatív reakciója sem.

A belpolitikai okokon kívül komoly visszatartó erőt jelentett Nagy-Britannia magatartása is. A csehszlovák államférfiak mindenáron el akarták kerülni a választás kényszerűségét Franciaország és Anglia között. Az utóbbira ugyanis gazdaságilag erősen rá voltak utalva. Csehszlovákiának kölcsönökre volt szüksége, ezeket pedig mindenekelőtt Angliában tudta beszerezni. De politikai megfontolásból sem kívántak szembekerülni Angliával. A közhiedelemmel ellentétben London szava sokszor meg-határozó volt Közép- és Délkelet-Európa politikai kérdéseinek eldöntésében.

A csehszlovák kormány nem akarta elrontani Olaszországgal való jó kapcsolatait sem, amellyel a tárgyalt időben egy sor fontos kérdésben – így mindenekelőtt a Habsburg-kérdésben – együtt tudott működni, s együtt is működött. Joggal tartottak tőle, hogy egy francia–csehszlovák katonai egyezmény ennek véget vetne.

Prágának fenntartásai voltak a tervezett francia egyezménnyel szemben azért is, mert fennállt annak a veszélye, hogy Lengyelország miatt – amely része volt a francia biztonsági politikának – katonai konfliktusba kerül Szovjet-Oroszországgal.

Az oly sok kockázattal járó francia egyezmény ugyanakkor semmilyen garanciát nem nyújtott volna Magyarország ellen. A garanciák kizárólag Németországra vonatkoztak volna, s ebben a relációban a csehszlovák politikusoknak nem volt veszélyérzetük. Hiszen a német kormány elfogadta Csehország történelmi határait. Magyarország viszont Kárpátalja és Szlovákia visszacsatolására törekedett. Beneš biztos volt abban, hogy a csehszlovák–magyar határt Franciaország soha nem fogja garantálni. Ki akarván térni az egyezmény meg-kötése elől, kitartott amellett, hogy a francia–csehszlovák egyezménynek nemcsak a német–francia, hanem a magyar–csehszlovák határt is biztosítani kell.

A francia politikai és katonai körök igyekeztek meggyőzni a csehszlovák kormányt arról, hogy kérése irreális, teljesíthetetlen, hiszen „nehéz elképzelni olyan esetet, hogy Magyarország megtámadja Franciaországot”. Az arra vonatkozó klauzula viszont kölcsönösségből kell, hogy kiinduljon. A csehszlovák kormány azonban egyáltalán nem tartotta kizártnak a magyar–francia háborút.

Egyezménytervezetek

A Ruhr-konfliktussal kapcsolatos események (1923) rendkívüli módon kiélezték a nemzetközi helyzetet általában, s a francia–német kapcsolatokat különösen.

Ebben a helyzetben a francia kormány ismét időszerűnek tartotta, hogy visszatérjen a Csehszlovákiával kötendő katonai szövetség alapgondolatához. A Quai d'Orsay-n számtalan egyezmény-tervezet áttekintésével rekonstruálható az a diplomáciai küzdelem, amely a tárgyaló felek között folyt, nyomon követhető a végül is aláírt szerződés megszületésének folyamata. Az egyezmény a kölcsönös kompromisszumok eredménye volt. Mindkét fél – de különösen Franciaország – engedett elképzeléseiből. Az alapvető ellentét abból adódott, hogy amíg a csehszlovák kormány egy általánosságokban mozgó, időhatárok nélküli és kizárólag politikai egyezményt kívánt kötni, amely Magyarországra is vonatkozott volna, addig a francia kormány erősen körülhatárolt, konkrét katonai együttműködésre is kiterjedő és Magyarországra csak közvetett módon vonatkozó szerződést akart. Lehetőleg olyat, amely Magyarországot név szerint meg sem említi.

A Quai d'Orsay az egyezménytervezetet 1923 júniusában juttatta el Prágába. Noha az álláspontok közeledtek, a tárgyaló felek nem tudtak közös nevezőre jutni a legfontosabb kérdésekben sem. A nyilvánosság előtt azonban az ellenkezőjét hangsúlyozták. Masaryk az Elysée-palotában mondott – akkoriban nagy feltűnést keltő – beszéde szerint: „Csehszlovákia jóban és rosszban együtt kíván haladni Franciaországgal”.

1923. november 28-án Beneš közölte Couget prágai francia követtel, hogy dolgozik az új egyezménytervezeten, amely nem olyan szűkszavú, mint az előző, barátságosabb hangvételű, s áttekinti a francia–csehszlovák kapcsolatokat. Valójában az új tervezet a franciák konkrét, szabatos szövegezése helyett általánosságokban mozgó, semmitmondó szöveget tartalmazott.

A legjelentősebb eltérés a katonai szövetség kérdésében mutatkozott. A csehszlovák szöveg még csak nem is utalt a katonai együttműködésre, míg a francia tervezetben egy külön paragrafus volt erről. Az egyezménytervezetből kimaradt Magyarország, ebben Beneš engedett a franciáknak. Szóban azonban hangsúlyozta: ettől függetlenül a Magyarországgal szembeni biztosítékokról gondoskodni kell. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont az Anschluss elleni óvintézkedések. Ez egybevágott a francia törekvésekkel. Teljesen új volt a Habsburg-kérdésre vonatkozó paragrafus is. A francia tervezet csak a Hohenzollern-házzal kapcsolatban intézkedett, kötelezővé téve a szerződő felek együtt-működését a restaurációs veszély elhárításában. Beneš e kötelezettségeket mindenképpen ki akarta terjeszteni a Habsburg-restaurációra is.

A végleges, aláírásra kerülő szöveget Beneš 1923. decemberi párizsi tartózkodása alatt készítették el. A francia kormánykörök messzemenően figyelembe vették Masaryk és Beneš kívánságait. Így a végleges szövegből kimaradt a vezérkarok együttműködésére vonatkozó bekezdés, amihez a franciák kezdettől fogva ragaszkodtak. A szerződés végül politikai egyezmény lett. Külön paragrafus foglalkozott a Habsburg-kérdéssel, s bekerültek az Olaszországra, valamint Ausztriára, Jugoszláviára és Romániára vonatkozó kitételek.

Lengyel aggodalmak

Az egyezmény előkészítése során mindkét fél számára nagy gondot jelentett Lengyelország. Csehszlovákia attól tartott, hogy a Franciaországgal szerződéses viszonyban lévő Lengyelország miatt háborúba keveredhet Szovjet-Oroszországgal. A francia-csehszlovák tárgyalásokat Varsóban nagy figyelemmel kísérték. Noha a tervezett egyezmény Lengyelország biztonságát is szolgálta volna, mégsem üdvözölték örömmel. Csehszlovákia miatt nem szívesen kerültek volna háborúba Németországgal. Aggasztotta őket Csehszlovákiának Franciaország által történő felfegyverzése is. Ezek a fegyverek bármikor Lengyelország ellen is fordíthatók. Hiszen a csehszlovák–lengyel határellentétek, amelyek miatt a két állam hétnapos háborút viselt, még távolról sem voltak elrendezve.

Sembek párizsi lengyel követ többször megjelent a Quai d'Orsay-n és fel-világosítást kért az egyezményről. Poincaré értesítette a lengyel kormányt az előkészületekről, tájékoztatta a tervezet tartalmáról s a tárgyalások folyamatáról. Megnyugtatásul közölte: a szerződés nem lesz ellentétben a Lengyelországgal kötött egyezménnyel, ellenkezőleg, annak szerves kiegészítője lesz. Katonai egyezményt nem írnak alá, mert a prágai katonai misszió, valamint a két vezérkar közötti együttműködés ezt feleslegessé teszi. Nem állhat elő tehát olyan helyzet, hogy Lengyelország Csehszlovákia miatt hadiállapotba kerülne Németországgal.

Vezérkarok együttműködése

Az 1924. január 25-én aláírt francia–csehszlovák egyezmény valóban nem tért ki a két állam katonai együttműködésére, nem tartalmazott katonai klauzulákat, csupán barátsági szövetségi szerződés volt, amely arra kötelezte a feleket, hogy „Minden olyan természetű nemzetközi kérdésben, amely biztonságukat veszélyezteti, vagy a mindkettőjük által aláírt békeszerződésekkel teremtett rendet sértheti, együttesen fognak eljárni”. Ilyen casus foederisnek a Hohenzollern- és/vagy a Habsburg-ház restaurációjára irányuló kísérleteket és az Anschlusst tartották.

Felmerül a kérdés, amely sokat foglalkoztatta a többi nagyhatalom diplomáciáját és sajtóját, hogy kötöttek-e titkos katonai megállapodást? Eddigi ismereteink alapján nemmel kell válaszolnunk. Mindeddig nem került ugyan-is elő olyan forrásértékű dokumentum, amely ennek létezését bizonyítaná. Csehszlovákia megszállása idején, 1939-ben a nácik is hiába kutattak a prágai levéltárakban ilyen egyezmény után, semmilyen nyomát nem találták.

A katonai együttműködésről azonban minden kétséget kizáróan tárgyaltak, sőt megegyeztek abban, hogy a szerződés végrehajtása érdekében a két vezérkar kidolgozza az agresszió kivédésére vonatkozó egységes tervet. Ez a megállapodás egy Poincaré–Beneš-féle levélváltásban nyert rögzítést. A leveleket azonban titokban tartották. A túlméretezett – hónapokig tartó – diplomáciai lárma, amelyet Olaszország és Anglia csapott a francia–csehszlovák ún. katonai egyezmény körül, nem is annyira a történteknek szólt, inkább az volt a célja, hogy megakadályozzanak egy tervbe vett hasonló egyezményt Romániával és Jugoszláviával. A francia diplomáciának hosszú – évekig tartó – küzdelemre volt szüksége, hogy Romániával és Jugoszláviával nem különösebb jelentőséggel bíró politikai egyezményeket kössön. A francia–kisantant szerződés megalkotására, amire Franciaország kezdettől fogva törekedett, soha nem került sor.

Megbékélés: Locarno

Franciaország nem tudta megvalósítani a közép-kelet-európai szövetségi rendszerre vonatkozó tervét. Ez kihatott külpolitikájának további alakulására, s arra késztette, hogy több figyelmet fordítson Németországgal való viszonyának rendezésére, vagyis a megbékélésre törekvő Stresemann német kancellár terveire, és jobban alkalmazkodjék Anglia közép-kelet-európai elképzeléseihez. Ez tapasztalható már a locarnói konferencián is. A német kormány a brit diplomácia aktív közreműködésével hozta létre a Locarnóban aláírt, ún. rajnai egyezményt, amely biztosította a békeszerződések által megállapított német–francia és német–belga határokat. A garanciák, az angol álláspontnak megfelelően, Németország keleti határaira nem vonatkoztak. Franciaország tehát Locarnóban aláírt egy olyan egyezményt, amely különbséget tett Németország nyugati és keleti határai között, s amely nyilvánvalóan gyengítette a keleti államok pozícióit.

Franciaország keleti szövetségesei megnyugtatására s szövetségi rendszerének megóvása érdekében Locarnóban – ugyanazon a napon – Csehszlovákiával és Lengyelországgal kétoldalú, kölcsönös garanciális szerződéseket kötött. Ezek a szerződések azonban nem tartoztak a locarnói konferencia zárójegyzőkönyvében felsorolt okmányok közé. A szerződéseket 1925. október 16-án parafálták. Az egyezmény rögzítette: amennyiben Németország valamelyiküket megtámadná, a szerződő felek a népszövetségi alapokmány 16. cikkelye értelmében kölcsönösen segítik egymást. Az egyezmény értékét nagymértékben csökkentette az, hogy gyakorlati funkcionálása a Népszövetségen múlott. Ez a gyors közbelépést nehezítette, sőt teljesen bizonytalanná is tehette, minthogy kritikus helyzetben a döntést a Népszövetségre bízta.

Beneš a harmincas évek közepéig Csehszlovákia Németországgal szembeni biztonságát mindenekelőtt a fent ismertetett francia–csehszlovák megállapodásokra alapozta. Tíz évvel később ezeket a biztosítékokat igyekezett kiegészíteni. 1935 májusában a francia–szovjet szerződés analógiájára megszövegezett, kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá a Szovjetunióval. A szerződéshez olyan záradékot iktattak, amely szerint a két állam egymás iránti kötelezettsége csak abban az esetben lép életbe, ha az agresszió áldozatának Franciaország is segít. A csehszlovák– szovjet egyezmény funkcionálása tehát Franciaországon, illetve a Népszövetségen múlott.

Cserbenhagyás vagy szerződésszegés?

A köztudatban, a publicisztikában, sőt a történetírásban is elterjedt egy olyan nézet, amely szerint Franciaország 1938-ban cserbenhagyta Csehszlovákiát, szerződésszegő volt. Az előbbi igaz, az utóbbi nem. A francia kormány nem szegte meg az 1924-ben és 1925-ben megkötött szerződést. Az előbbi nem tartalmazott katonai megállapodást, az utóbbi funkcionálása a Népszövetség döntésén múlott. A francia kormány cserbenhagyta szövetségesét úgy, hogy nem lett egyúttal jogilag szerződésszegő is. Erőteljes nyomást gyakorolt Prágára, amivel olyan helyzetet igyekezett teremteni, s teremtett is, amellyel kivédte egy esetleges fegyveres konfliktus kirobbanását, vagyis a francia–csehszlovák egyezmény életbelépését. Mi lett volna, ha 1938-ban Németország megtámadja Csehszlovákiát? Teljesítette volna Párizs szerződéses kötelezettségeit? Feltehetően nem. Ezt különben a München előtti napokban, amikor Angliával együtt a német követelések teljesítéséért szállt síkra, a prágai kormánynak többször tudomására hozta.

Franciaország a Csehszlovákiával kötött szerződéseket de jure tehát nem szegte meg. Nem teljesítette azonban a francia és a csehszlovák katonai vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodásokat, amelyek 1924-ben, a Poincaré–Beneš-féle levélváltásban nyertek rögzítést. Ezek arra kötelezték a két ország vezérkarát, hogy együttműködjenek, s egységes tervet dolgozzanak ki, ha valamelyiküket agresszió fenyegeti. Nem kétséges, hogy a csehszlovák válság idején, ez a helyzet előállt. A francia kormány azonban igyekezett kibújni a vezérkarok együttműködésére vonatkozó megállapodások teljesítése alól.

1938 tavaszától a francia politikai és katonai körök figyelmüket már arra összpontosították, hogy az 1925-ben megkötött francia–csehszlovák szerződés teljesítése elől is kitérjenek. Ismert francia jogászok és politikusok a sajtóban és előadásokban azt bizonygatták, hogy a Rajna-vidék megszállása után az egész locarnói rendezés, így a francia–csehszlovák egyezmény, elvesztette érvényét. A Quai d'Orsay nyilvánosan elhatárolta magát ettől a koncepciótól. Fél évvel később, 1938 őszén azonban felülkerekedtek azok az erők, amelyek ha nem is ilyen címen, de mindenáron szabadulni akartak az egyezményben vállalt kötelezettségek alól.