Ugrás a tartalomhoz

História 1997-02

Vadkerty Katalin , Sarkady János

História

1. fejezet -

Magyar sors Csehszlovákiában, 1945-47

VADKERTY Katalin

Magyar sors Csehszlovákiában

1945–1947

A második világháborút követő kitelepítési akciók kritikai felül-vizsgálatát a térségben a magyar történetírás kezdeményezte az 1980-as évek közepén. Mind a szocialista, mind a nyugat-európai országokban a kitelepítések kérdése napi politikum volt. Hiszen jelen volt az a tízmilliónyi német, akiket a keleti térségből nyugatra űztek vagy elpusztítottak. És mindezt összekötötték a II. világháború miatt a németeket terhelő felelősség megállapításával: a közgondolkodás nem tágított a kollektív felelősség teóriájától. A magyar történeti irodalomban a „kollektív felelősség” elvének vizsgálata egyrészt a németellenesség hagyományanyagának felülvizsgálatát, másrészt a magyarság, illetve a szlovákság ki- és betelepítésének történettudományos tárgyalását jelentette. Szakítást évtizedes beidegződöttségekkel a közgondolkodásban. 1987-ben nemzetközi történészkonferencia foglalkozott a németek kitelepítésének történetével, a találkozó megrendezésében a História kezdeményező szerepet játszott. És kezdeményező szerepet játszott abban is, hogy a hazai kitelepítések történelmét a második világháborút lezáró békék egyik tarthatatlan elemeként mutassa be. Kitágítva a földrajzi horizontot, rámutatva, hogy Közép- és Délkelet-Európában milyen tragédiához vezetett, amikor az etnikai szállásterület határait az 1920. évi állami ha-tárokhoz akarták igazítani.

Most a kitelepítések újabb fejezetét tárta fel szlovákiai magyar történész kollégánk. Az eddig ismert német, magyar–szlovák kitelepítési akciók után újabb emberellenes cselekedetsorozatot. És mindez a térségben legdemokratikusabbnak mondott Csehszlovák Köztársaság területén...

Az 1945. április 5-én Kassán kihirdetett kormányprogram – K. Gottwald által megfogalmazott – VIII. fejezete együtt említi a németeket és a magyarokat, s kollektív bűnösségükre hivatkozva egyenlő jogfosztást követel. Az említett nemzetiségűek közül a csehszlovák állampolgárságot csak a fasizmus ellen aktívan harcolók kaphatják vissza, míg a többieket – az állampolgárság megvonását követően – hontalanokká nyilvánítják, s „örök időkre” kitiltják őket a köztársaságból.

Az így hontalanokká vált németek és magyarok vagyonáról a kormányprogram IX. fejezete rendelkezik. Kimondja, hogy földtulajdonuk s a rajta álló épületek az állam tulajdonába mennek át.

A kormányprogrammal párhuzamosan a nemzetállami koncepció megvalósítását biztosította az összes – a németeket és a magyarokat egyaránt érintő – elnöki rendelet, törvény, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács törvényei és rendeletei. Ezek az állampolgárságuktól megfosztott németektől és magyaroktól elvették a vagyonukat, elrendelték a közalkalmazottak, majd a magánalkalmazottak elbocsátását, beszüntették a nyugdíjak, a kegydíjak és a neveltetési segélyek folyósítását, betiltották – esetünkben a magyar nyelv használatát nemcsak az iskolákban, a templomokban, a közéletben, de még a magánéletben is. A kollektív bűnösség alapján elkobzott gazdaságokat szláv belföldi telepeseknek utalták ki.

Kényszerközmunka 1945 tavaszán és őszén

A történelemben általános jelenség, hogy a hadviselő államok kormányai a frontok átvonulása után a háborús károk helyreállítására, a békés élet feltételeinek megteremtésére elrendelik az ország összes felnőtt polgárát egyenlő mértékben érintő közmunkát. A Csehszlovák Köztársaságban a közmunka a magyarok és a németek esetében büntetéssé vált, s a kényszerközmunka történetének ún. előfázisában, 1945 márciusa és októbere között a behívás indoka a kollektív bűnösség volt. A behívást a belügyminiszter jóváhagyásával a rendőrség hajtotta végre, s a nagyobb települések polgárait, az értelmiségieket, az iparosokat és a kereskedőket érintette. A tavaszi hónapokban Kelet-Szlovákiára korlátozódott, de júniustól már Nyugat-Szlovákiában is érvényesítették.

1945 őszén a 88/1945. sz. elnöki rendeletre hivatkozva a Belügyi Megbízotti Hivatal által október 18-án kiadott határozat alapján összeszedték a magyar férfiakat. Az akciót összehangolták Dél-Szlovákia magyarlakta településeinek szlovákokkal való betelepítésével. A magyarok kényszerközmunkájának ebben az első, 1945 októberétől 1946. január közepéig tartó – csak a nyugat-szlovákiai járásokat érintő – szakaszában a hivatalok még számoltak a kirendeltek hazatérésével, de „csak a magyarkérdés végleges rendezése után”. Az eddig feltárt jegyzékek szerint a behívott magyarokat Prága, Kolín, Jičín, Tábor, Benešov, Plzeň, Pardubice, České Budejovice, Ostrava, Milevsko és Zlín állomásokra szállították. A szerelvények befutása után az állandó mezőgazdasági cselédekre váró cseh gazdák és gazdaságok csalódottan vették tudomásul, hogy a magyarok kirendelése három hónapra szól, s ezt követően a rendeletek szerint hazatérhetnek.

Az 1945. december 15-i összesítő jelentés alapján 9247 magyar férfit és nőt szállítottak ki, 4337 mezőgazdasági munkást, 4728 önálló gazdát. Önként ment 35 cseléd, 3 inas és 144 háztartási alkalmazott. A jelentés nem említi a magyar értelmiségieket, feltételezhetően ők is a mezőgazdasági munkások között szerepelnek.

Sajátos kísérlet a munkaerőhiány megszüntetésére

Csehországban már 1945 tavaszán érezhető volt a munkaerőhiány, mert a front közeledtére sok német, köztük jelentős számú szakmunkás hagyta el az országot. 1946 tavaszára a munkaerőhiány olyan méreteket öltött, hogy az ipari termelés mellett veszélyeztette a mezőgazdaság működését is. Az 1946. februári hivatalos felmérés szerint 192 145 munkaerő hiányzott, de számuk a még munkaviszonyban lévő 62 175 német munkás fokozatos kitelepítésével – az év szeptemberére 254 320 főre növekedik. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a mezőgazdaságban 1930-hoz viszonyítva másfél millió hektárral nagyobb területet kellett megművelni.

A csehszlovák kormány 1946. február 19-i ülésén a mezőgazdasági munkaerőhiányt „a Szlovákiában sok gondot okozó, nem dolgozó magyarok mozgósításával akarta megoldani”. A tervet egyedül a külügyi államtitkár ellenezte, mert szerinte „elképzelhetetlen, hogy a magyarok szabadon mozogjanak a cseh országrészekben”. A kérdést a külföldi megítélés szempontjából előnytelenebb munkatáborok beiktatásával akarta megoldani.

Mivel a németek tömeges kitelepítése a tervezettnél korábban, 1946 nyarán megkezdődött, veszélybe került a termés betakarítása is. A kormány a munkaerőproblémát kezdetben önkéntes munkások toborzásával akarta megoldani úgy, hogy a szlovákokkal párhuzamosan megszólítja a hontalanná vált magyarokat is. Ezzel a céllal hirdette meg 1946. július 16-án „a szlovák földművesek baráti segítsége a cseh mezőgazdaságnak” nevet viselő akcióját, s a toborzást 1946. július 22–augusztus 22-re időzítette. A magyarok beszervezését azért is sürgette, mert időközben befejezték a déli magyarlakta települések elszlovákosítását biztosító belső szlovák betelepítési tervet, s végrehajtásához szabad gazdaságokat, elszállásolási lehetőséget kellett biztosítani. Így lett az eredetileg szlovákokat érintő gazdasági akcióból politikai, nemzetiségi kérdés.

A költséges akció kb. 200 000 szlovák munkavállalásával végződött. A magyar önkéntesek, zömmel reszlovakizáltak száma az egyik jelentés szerint 1919, a második szerint 1932.

A magyarok „elutasító magatartása” meglepte a csehszlovák kormányt, s keresni kezdte a jelenség okait. Z. Nejedlý ezt a magyarok félelmében látta. A magyarokat megfélemlítette a hivatalok magyarellenessége, a gyűlölködés, de Magyarországot is vádolta, szerinte ellenpropagandát fejtett ki, amit még eredményesebbé tett a szlovákiai magyar papok „lebeszélő akciója”.

Mivel a magyarok „akkor sem mozdultak meg, amikor a csehszlovák kormány külföldi munkaerő behozataláról tárgyalt”, az önkéntes toborzást irányító és végrehajtó szlovákiai szervek a kényszerítés bevezetését ajánlották. A kényszerítés elrendelése előtt még egy „utolsó” próbát tettek. 1946. augusztus 6–7-én Pozsonyban értekezleten találkoztak a belügy, a szociális ügyek munkatársai, valamint Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) képviselői, s megbízták a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy az SZTH közreműködésével dolgozza ki és készítse elő a toborzás második szakaszának a tervét. Együttműködésük eredménye az augusztus 23-i belügyi körlevél, amelyben – a korabeli propaganda szlogenjével – megszólították a szlovák lakosságot is, de igazi céljuk a magyarok megnyerése volt. „Társadalmi helyzetük javítását” ígérték nekik, s mindenben egyenlő jogokat a cseh és a szlovák munkavállalókkal.

A magyar földművesek nem mozdultak, saját földjeiket művelték, a polgárság számára pedig idegen volt a mezőgazdasági munka. Nem jelentkeztek.

Kényszerítés és végrehajtás

A csehszlovák kormány, az érintett minisztériumok, megbízotti hivatalok és az SZTH már 1946 szeptemberében kidolgozták a kényszerítéshez szükséges irányelveket. Az SZTH elnöksége 1946. november 4-én körlevelében megnevezi azokat a járásokat, „ahonnan minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítható”. Meghatározta azt is, hogy „kiket kell magyarnak tekinteni”. Azokat, akik 1940-ben, ill. 1930-ban magyarnak jelentkeztek, akiket a 33/1945. sz. elnöki rendelettel megfosztottak csehszlovák állampolgárságuktól, s ezt nem is kapják vissza, s végül, akik földbirtokát a 104/1945., a 108/1945. és a 64/1946. sz. törvények alapján elkobozták. A körlevél – a 88/1945. sz. elnöki dekrétummal ellentétben – kijelenti, hogy „a behívás alanya nem csupán a munkaköteles egyén”, hanem a hozzá tartozó „egész gazdasági egység”, vagyis a családfővel egy háztartásban élő összes személy.

A csehszlovák kormány a magyarok kényszerközmunkájával 1946. november 19-én foglalkozott, s megszervezte az akcióban közreműködő cseh és szlovák hivatalok munkáját koordináló Központi Toborzási Bizottságot, amelyben a cseh felet a szociális, belügy- és a földművelésügyi minisztériumok képviselték, a szlovák felet a tárcáknak megfelelő szlovákiai megbízotti hivatalok.

A kormány a kényszerítést „toborzásnak” nevezte el. A Központi Toborzási Bizottság szlovák részlege megszervezte a járási toborzási bizottságokat, míg ezek munkatársai a helyi toborzási bizottságokat.

A kényszerközmunkások kiválasztása, a névjegyzékek elkészítése a járási bizottságok feladata lett. A jegyzékből törölt személyek adatait felterjesztették a központba, mert a törlésről egyedül itt határozhattak. A helyi toborzási bizottságok tagjai lettek a „végrehajtók”. Ők segítették a járási munkatársakat és a karhatalmistákat.

Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége 1946. november 14-i ülésén foglalkozott a magyarok kényszerközmunkájával. Több lehetőséget tárgyaltak meg. Az első a 88/1945. sz. elnöki rendelet betartásával kb. 15 000 ideiglenes munkaerővel számolt. A második lehetőség a közmunkát összekapcsolta a szlovákiai magyarkérdés rendezésével, s egész családok kiszállítását javasolta. K. Gottwald többszakaszos, „szociálisan motivált” terve 50 ezer vagyontalan, ill. kisebb földbirtokkal bíró család, vagyis kb. 150 ezer fő csehországi letelepítését tartalmazta. Az elnökség tagjai – a Csehországban eluralkodott németellenes hangulat alapján – szóltak a cseh lakosság várható véleményéről is. A magyarok betelepítését „meg kell magyarázni”, nehogy a helyi lakosság azt higgye, „hogy kikergettük a németeket, s behozzuk a cigányokat–magyarokat”.

A magyar kényszerközmunkások első transzportja 1946. november 19-én indult, az utolsó 1947. február 27-én. Elszállításuk – a belügyminisztérium rendelete szerint – a cseh és a szlovák karhatalmi erők feladata lett, s hat – speciálisan erre a célra megszervezett – parancsnokság irányította (Galánta, Párkány, Ipolyság, Kékkő, Feled, Rozsnyó). A „begyűjtés” belügyi forgatókönyve a következő volt: a paracsnokság által meghatározott napon és órában – általában reggel hatkor – a kivezényelt egység katonái körülzárták a községet. Ezt követően egy felfegyverzett katona, egy rendőr és a helyi toborzási bizottság egy tagja vagy a helyi komisszár kikézbesítette a behívókat, s két–három óra elteltével megkezdték a család felpakolását a nyitott katonai teherautókra.

A „humánus” kitelepítők

A szállítással kapcsolatban a csehszlovák hatóságok következetesen ismételgetik a humánus jelzőt, amit a kényszerközmunka jellege nemcsak megkérdőjelez, de meg is semmisíti, ráadásul december–február között mérték az évtized legalacsonyabb hőmérsékletét. Nappal mínusz 10–12 °C-ot, éjszaka mínusz 20–26 °C-ot mutatott a hőmérő. A nagy hidegben – az érsekújvári rendőrparancsnok jelentése szerint – „az asszonyok sírtak, mert a gyermekek a hidegtől szinte megdermedtek”. Drámai órákat éltek át az 1947. február 10-én deportált kajali és tósnyárasdi családok. Berakodóállomásuk Galánta volt. A nőkkel, gyermekekkel teli, nyitott teherautók a hófúvásban a Királyrév–Galánta közötti úton megrekedtek, s a kiszabadításukra érkezett segítség sem tudott értük semmit tenni. A szél újabb és újabb hótorlaszokat emelt. A farkasordító hidegben a nyitott teherautók másnap délig vesztegeltek az országúton, s a jelentés szerint „a nők és a gyermekek majdnem megfagytak”.

Az első, októberi és novemberi transzportokkal kiszállított családok magukkal vihették a tűzhelyeiket, s így enyhítették a vagonok hidegét. Január elsején a Szlovák Telepítési Hivatal elrendelte, hogy akadályozzák meg a tűzhelyek elvitelét, „mert az átcsoportosított magyarok házait lakható, azonnal használható állapotban kell átadni a bizalmiaknak, a kolonistáknak”. A hivatalok által biztosított „melegedő kocsik” hatékonysága megkérdőjelezhető, mert a rossz technikai állapotú vagonok oldalán, a többcentis nyílásokon szabadon befújt a szél.

A kitelepítés mérlege

A magyarok deportálását a külügyi államtitkár személyes távirata alapján 1947. február 27-én végleg beszüntették.

A kényszerközmunka 394 községet, 9610 gazdasági egységet, 41 330 főt érintett, akik 6596 lakóházat és 14 149 kat. holdnyi birtokot hagytak Szlovákiában. Az önkéntes munkavállaló családok száma 2154, ami 2489 személyt jelentett. Velük együtt 11 568 család, 43 819 személy – benne 5422 hat évnél fiatalabb gyermek – távozott a cseh országrészekbe. A kényszerkitelepítettek járásonkénti megoszlása a következő:

Járás Községek

Személyek

 

száma

száma

 

Feledi

54

2156

Somorjai

44

3951

Zselízi

32

3282

Tornaaljai

46

2636

Dunaszerdahelyi

38

3451

Komáromi

26

6740

Párkányi

28

3956

Királyhelmeci

23

590

Ogyallai

17

3860

Korpona–Ipolysági

17

716

Szepsi

13

390

Rozsnyói

14

350

Galántai

11

3872

Kékkői

11

437

Vágsellyei

9

2877

Lévai

9

675

Ersekújvári

2

1391

A deportálások hírére a félelemben élő magyarok menekülni kezdtek. Magyarországon kerestek menedéket. A Duna menti községek lakossága a legszükségesebb holmijával, csónakkal kelt át a jeges Dunán.

A karhatalmi erők parancsnoksága a menekülők visszatartására és megrettentésére engedélyezte a fegyverhasználatot. Így a menekülőket gyakran kísérte fegyverropogás. A sebesülteket Magyarországon kezelték, mert nem voltak hajlandók visszatérni Csehszlovákiába. Halálesetet csak a somorjai járásból jelentettek, amit a szlovák hivatalok „gútori incidensként” emlegettek. A csehszlovák határőrség jelentése szerint „felszólították a Dunán csónakokban menekülőket”, forduljanak vissza, de szóbeli felhívásukra – állítják – a magyar határőrség puskatűzzel válaszolt, amit a csehszlovák határőrség „csupán viszonozott”. A kb. 240 menekülő – egy csónak kivételével – partot ért Magyarországon. A visszafordult csónak hazahozta a hátulról fejlövést kapott Sindler Ferenc holttestét.

Magyarok Szlovákiában

 

1921–1980

 

Év

Szlovákia

1921

650 597

1930

571 952

1949

354 532

1961

518 782

1970

552 006

1980

559 490

* Az 1930. évi népszámláláshoz képest is több mint 200 ezer főnyi veszteséget kisebb részben a háborús veszteség, illetve a menekültek, kitelepítettek létszáma, alapvetően pedig az a rendelet magyarázza, amely a csehszlovákiai magyarokat annak fejében hagyta meg vagyoni és állampolgári jogaikban, amennyiben magukat szlovákoknak vallották.

 

A korabeli külföldi és magyar sajtó több halálesetet említ (pl. négy muzslai lakosét), de a csehszlovák hatóságok csak a katonaság által jelentett eseteket ismerték el. A katonák fegyvere gyakran „elsült”. Szencen pl. felszólítás nélkül, kb. 40 m távolságból lőtték le a Bogár utcában ittasan magyarul éneklő középkorú férfit. A deportálást végző parancsnokok is több halálesetet jelentettek, az indok következetesen „a pisztoly véletlen elsülése”. Többen öngyilkosok lettek, mások – különösen a beteg és idős emberek – a bepakolást vagy az indulást követően haltak meg. Sokan végigszenvedték az út borzalmait, s kinn, a cseh országrészekben haltak meg. Ott is vannak eltemetve.

Nemzetközi tiltakozás

A csehszlovák kormány a magyarok kényszerközmunkájának elrendelésekor azt remélte, hogy a külföld elfogadja az „önkéntességről, a humánusan végrehajtott belső migrációról” szóló magyarázatát. Nem így lett. A Prágában akkreditált diplomaták és újságírók gyorsan feltárták a valóságot. A külföldi sajtó már november harmadik hetében deportálásokról írt, s a legélesebben fogalmazó amerikai újságírók a kényszermunka–rabszolgamunka szókapcsolatot használták.

A csehszlovák kormány megrettent, attól tartott, hogy „ha a Négyek Tanácsa és a Biztonsági Tanács ülése előtt híre kel a nemzetiségi megkülönböztetésnek, Csehszlovákia kellemetlen helyzetbe kerül”. Az aggodalmaskodókat V. Clementis államtitkár a következő szavakkal „nyugtatta meg”: „A határainkon belül élő magyarokkal úgy bánhatunk, ahogyan az nekünk tetszik.”

A külföldi kormányok közül elsőként a magyar kormány kért felvilágosítást, és ítélte el az akciót. 1946. november 23-án jegyzéket intézett a csehszlovák kormányhoz, majd a muzslai, köbölkúti és a somorjai atrocitások ellen tiltakozott az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió budapesti képviselőinél. A magyar kormány lépését a csehszlovák kormány az „ország belügyeibe való beavatkozásként” értékelte. Kijelentette, hogy „Magyarország megszegte a lakosságcsere-egyezményt, viselje a felelősséget”. A magyar kormány november 29-i ülésén visszautasította a csehszlovák vádakat, s kijelentette, „nem revizionizmus, ha szót emelünk a határon kívüli magyarokért, ...mert a csehszlovák hatalom deportál, német mintára deportál”.

A Csehszlovákiában perbe fogott

háborús bűnösök nemzetiségi megoszlása

  

szlovák nemzetiségűek

2815

(31,41%)

magyar nemzetiségűek

4 946

(55,18%)

német nemzetiségűek

1 095

(12,31%)

egyéb nemzetiségűek

106

( 1,10%)

A katolikusok nevében Mindszenty József hercegprímás ítélte el a deportálásokat. Összegyűjtötte a szlovákiai katolikus lelkészek jelentéseit. A deportálások elleni fellépést kérte Griffin és Spellmann angol prímásoktól. Levelében megjelenítette a szlovákiai magyarok kényszerközmunkáját, a végrehajtás embertelenségét, s rámutatott, nem közmunkáról van szó, mert az érintetteknek elkobozzák minden ingó és ingatlan vagyonát. Úgy érzi, joga van feltárni a valóságot, mert a magyar püspöki kar nem nézte tétlenül a zsidók deportálását sem, s ezzel kb. 200 000 ember életét mentette meg. 1947. február 5-én VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét sürgeti. Mivel a csehszlovák kormány tovább deportált, február 10-én Mindszenty a párizsi konferenciához fordult.

Megszólaltak a magyar demokraták is. Nevükben az 1938 előtti Csehszlovákiát jól ismerő Zsolt Béla mondott elítélő szavakat. A csehszlovák nacionalizmust a fasizmushoz hasonlította, s kiemelte, hogy a Dél-Szlovákiába irányított szlovák tisztviselők zöme a fasiszta Hlinka-gárda tagja volt. A magyarokkal szemben alkalmazott fasiszta módszerekre hivatkoznak elítélő nyilatkozatukban a magyar antifasiszták is.

A szlovákok részéről elsőként a rozsnyói katolikus segédpüspök, R. Pobozny szólalt meg. J. Beran prágai érseknek küldött levelében az embertelen hidegre hivatkozik, s legalább az akció átmeneti leállítását kérte. P. Jantausch nagyszombati püspök a szlovák legfelsőbb szervekhez intézett memorandumában bebizonyítja, a magyarok kényszerközmunkája törvénytelen. Elismeri, a közmunka „rendhagyó idők, rendhagyó rendelkezése”, de a magyarokkal szemben nem tartják be a 88/1945. sz. elnöki rendelet előírásait. Rámutat, hogy a magyarok nyugodtan várták a Csehszlovák Köztársaság felújítását, s váratlanul érte őket a háborús bűnösség vádja, az általános nemzeti megkülönböztetés és a bűntelenek megbüntetése. A hivatalok embertelenségét több példával bizonyította.

A magyar kényszerközmunkások kárára elkövetett atrocitásokról a külföldön elterjedt híreket a csehszlovák kormány 1946. november 29-i ülésén hozott határozata értelmében „vissza kell utasítani, bár bizonyos incidensek megtörténtek..., néhány helyen a végrehajtók nagyon hevesen intézkedtek..., de nincs szó tervezett atrocitásokról”.

Hazatérés és „kárpótlás”

A kormány határozata értelmében a kényszerközmunkások zöme 1949. január 7-április 11. között hivatalos transzportokkal hazatérhetett szlovákiai lakóhelyére. A határozat váratlanul érte a hivatalokat és különösen a magyarok vagyonába ültetett szlovák kolonistákat. A hivatalok szerint „a hazatérők megbolygatják a betelepített szlovákok nyugalmát”. Idegesek, bizonytalanok lettek, bár a kormány rendelettel biztosította számukra a magyarok vagyonát, mert kimondta, csak a szabadon maradt birtokok gazdái jogosultak eredeti gazdaságukra. A magyarok kis kivétellel – nem fogadták el a sajátjuk helyett felkínált idegen birtokokat. A sajátjukat követelték. A hazatérő magyarok és a házaikba betelepített szlovákok között kialakult feszült helyzetben gyakran került sor tettlegességre, s egy esetben „a jogos tulajdonához ragaszkodó” volt szlovák partizán agyonlőtte a megegyezni akaró magyar gazdát.

A magyar kényszermunkások – a hivatalos kimutatások szerint – 235 550 000 korona értékű vagyont hagytak Szlovákiában. Az elveszett és tönkretett ingóságokért járó kárpótlást 1949-től „osztályalapon rendezték”, amit 1950. augusztus 25-től már a mezőgazdaság kollektivizálása motivált. Ez azt jelentette, hogy a nem automatikusan kérelmezett kárpótlást a kormány maximálta, s a kérelmezőket a következő négy csoportba osztotta.

Valós kár

Kárpótlás koronában

12 000 koronáig

3500

25 000 koronáig

5000

50 000 koronáig

6500

ennél több korona

8000

Az átalány és az osztályszemlélet praktikusan azt jelentette, hogy a kisebb károkat teljes összegben megtérítették, a nagyobb károkért átalányt fizettek, de ezt is csak akkor, ha a gazdák „teljesítették beadási kötelezettségüket”, ill. a szövetkezeti tagok jó munkát végeztek a közösben. 1951–1953 között 7127 családnak 31 591 530 koronát fizettek ki, vagyis családonként 4433 koronát.