Ugrás a tartalomhoz

História 1995-0910

Glatz Ferenc , Sipos Péter , Urbán Károly , Kiss J. László , Feitl István , Sipos Levente , Rainer M. János , Kahler Frigyes , Laky Norbert , Zinner Tibor , Kardos József , Szakács Sándor , Romány Pál , Balogh Margit , Pór Edit , Cseh Gergõ Bendegúz , Szabó B. István , Kovács Éva , Antal Andrea , Burucs Kornélia , Sipos András , Horváth Zsolt , Kalmár Melinda , Molnár Adrienne

História

24. fejezet -

Megõrzött és átalakított ünnepek

KALMÁR Melinda

Megőrzött és átalakított ünnepek

A kádárizmus ünnepeinek ideája és a szertartások formái 1958 és 1960 között alakultak ki. Alig két évvel a forradalom leverése után a kádárista vezetés szilárdnak érezhette politikai hatalmát, mert 1958 nyarán már nekilátott, hogy kidolgozza a konszolidációs ideológia alapjait, azaz az elvi meggyőzés türelmet és időt igénylő, hosszú távra érvényes, differenciált formáit is. A Politikai Bizottság napirendjén ezért májustól júliusig elsősorban ideológiai kérdések szerepeltek. Ezek között a legfontosabb volt a művelődéspolitikával és a vallásos világnézettel kapcsolatos határozatok kidolgozása. A két határozat megszületését időben három nap választja el egymástól, a mélyebb összefüggés közöttük azonban az, hogy mindkettő a társadalom teljes tudati átformálásának, „a szocialista gondolkodási mód” kialakításának alapvető kádárista elveit tartalmazza.

Az új politikai vezetésnek elegendő önbizalommal kellett rendelkeznie, mert a szocialista műveltség és érzelemvilág megteremtésére bőven engedélyezett időt magának. Nem volt türelmetlen, nem számított gyors sikerekre. Adminisztratív kényszert csak a nyíltan ellenszegülőkkel szemben akart alkalmazni, a társadalom többségét „eszmei harcban”, a meg nem alkuvó meggyőzés révén kívánta megnyerni. Példaként tekintette az egyházat, amely szívós, kitartó aprómunkával, hajlékonysággal és találékonysággal küzd az emberek hitének megszerzéséért.

A vallás szerepét a forradalmat követő időszakban helyesen mérte fel a legfelső szintű pártvezetés. Tudták: visszavonhatatlanul igaz az, hogy a modern társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok, a tudomány fejlődése folytán Keleten és Nyugaton egyaránt sokan eltávolodtak a vallástól; és a rákosizmus adminisztratív intézkedései pedig még inkább erősítették ezt a folyamatot. Ugyanakkor tudták azt is, hogy a forradalom ismét felszabadította a korábban elnyomott vallásos érzelmeket és reményeket, sőt az átélt trauma még azzal a veszéllyel is fenyegette az új kommunista hatalmat, hogy a kiábrándulás és a megrendülés olyanokat is a vallás felé fordít, akik korábban erre nem voltak fogékonyak. A családokon belül családtagok, generációk kerültek egymással szembe, s az érzelmi, világnézeti feszültségek nem tudtak a közösségi lét ünnepi szertartásaiban megnyugvást találni, mert alig voltak már ilyen szertartások. A sztálinista-rákosista időszakban az ünnep azonos volt a társadalmi és állami ünnepekkel; a történelmi események, a szocializmus győzelmeinek ünneplése helyettesítette, elnyomta a személyes lét ünnepeit. A kádárizmus igyekezett ezt a viszonyt megfordítani, és nem azt követelte az emberektől, hogy minduntalan személyes élményként éljenek meg elvont társadalmi eszméket, hanem éppen ellenkezőleg, a személyes lét eseményeit akarta minél erősebben a közösséghez kapcsolni, azaz közössé tenni mindent, ami személyes. Továbbra is fontosnak tartották, hogy legyenek (főként) új keletű történelmi és állami ünnepek, de leginkább arra törekedtek, hogy kielégítsék az emberek egyre erősebben és sürgetőbben jelentkező vágyát a mindennapi élet szertartásai iránt. 1958 nyarától 1960 közepéig fokozatosan kialakították a családi élet és a személyesen is átélhető társadalmi ünnepek megfelelő szocialista kereteit.

A párthatározatot követően 1958 decemberére a Központi Bizottság Tudományos és Kulturális Osztálya egy elvi állásfoglalást és egy intézkedési tervnek nevezett javaslatot készített, amelyekben meghatározta a régi és az új ünnepek funkcióit, legfontosabb jellemzőit. A részletes forgatókönyveket és műsorjavaslatokat legnagyobb részt a Népművelési Intézetnek kellett kidolgoznia, de volt, amit a Gyermekvédelmi Tanácsra, a SZOT-ra vagy a KISZ-re bíztak.

„Szocialista ünneplés”

Az MSZMP ünnepekkel kapcsolatos ideológiája abból indult ki, hogy az egyház évezredek óta szorosan kapcsolódik az emberek érzelmi életének minden mozzanatához, és misztikus szertartásaival behálózza az ember életét a születéstől a halálig. A keresztelés és az utolsó kenet feladása, az apácák tevékenysége, a papi jegyesoktatás mind olyan tevékenységek, amik a hívőt szorosan a vallási közösséghez kötik. Az új ideológia alapelve az volt, hogy egyfelől adminisztratív úton, politikai eszközökkel a lehető legnagyobb mértékben korlátozza az egyház befolyását, másfelől arra törekszik, hogy az emberek érzelmi élete, mindennapi tevékenysége ne szakadjon ki végleg (már-már veszélyesen) a közösségi létből, vagyis a társadalom tagjai ne maradjanak a közösség előtt zajló személyes szertartások, szakrális rituálék nélkül. A kádárizmus ezért megteremtette a szocialista ember számára az ő „sajátos érzelemvilágából adódó” ünnepeit, hogy ezeken keresztül bensőséges kapcsolatba kerülhessen a szocialista állammal, társadalommal és a szűkebb közösséggel. Ennek érdekében mindenre kiterjedő szekularizációt hajtott végre.

Születés, esküvő, halál

Először is a családi ünnepek körében meghonosították a szocialista keresztelőt, azaz a névadót, ami ugyan létezett már a szocialista tábor más országaiban, de Magyarországon csak ekkor vezették be. Nemcsak arról gondoskodtak, hogy a helyi tanács, helyi kultúrműsor köszöntse az újszülötteket, és erre az alkalomra megfelelő terem álljon az érintettek rendelkezésére, hanem arról is, hogy a szertartásoknak anyagi méltóságot is biztosítanak azáltal, hogy az újszülötteknek járó 1500–2000 Ft-ot most már nem elaprózva, hanem egy összegben, ünnepélyes keretek között adják át.

A legnagyobb lehetőség azonban az esküvők munkahelyi, szakszervezeti vagy más társadalmi keretek között történő megrendezésében volt, hiszen ez egy igazi, nagyszabású, közösségi örömünnep, és az emberek nem nagyon bánták, ha ennek sikeréhez a szocializmus ilyen-olyan intézményei is hozzájárultak. A jókedv azonban nem térhetett el a politikai irányelvek szabta keretektől, ezért a Népművelési Intézetnek 1959 szeptemberéig új vőfélykönyv kiadását kellett előkészítenie, ami egyfelől tudatosan feleleveníti a helyi népszokásokat és hagyományokat (aszerint, hogy az esküvőt falun vagy nagyvárosban rendezik), másfelől érvényesíti a legfontosabb világnézeti szempontokat.

A temetésekkel kapcsolatban különösen hangsúlyozták a szertartás ünnepélyességének jelentőségét. A temetkezési vállalatoknak meg kellett adniuk minden segítséget mind az egyházi, mind a polgári temetésekhez, de ügyelniük kellett arra, hogy a polgári temetések olcsóbbak és díszesebbek legyenek, mint az egyháziak. A tervezetek szorgalmazták, hogy minél többen forduljanak a munkás- és a szakmai (pl. bányásztemetések) hagyományokhoz, a társadalmi szervezetek pedig gondoskodjanak szónokokról, dalárdáról, zenekarról.

1958 júliusában a párthatározat és az ennek nyomán készített tervezetek a temetés méltóságának helyreállításáról szóltak, arról, hogy ezentúl minden polgár számára biztosítani kell a gyászpompát és a szertartás ünnepélyességét. Nehéz ezért magyarázatot találni arra, hogy a perekben elítélteket éppen ezzel egy időben (Nagy Imrét és vádlott-társait egy hónappal a júliusi párthatározat előtt) miért kellett emberhez méltatlan módon eltemetni. Sem politikai, sem biztonsági okok nem indokolták ezt, hanyagság pedig biztosan nem lehetett oka. Talán ezt is a saját rituálé részének tekintették, barbár dühvel megtagadták tőlük a legkevesebbet, miközben az életben maradottak egy nagyvonalúnak látszó gesztus révén a kevésnél valamivel többet visszakaptak.

Állam és társadalom

A társadalmi és állami ünnepek mélyreható átalakítása már az ötvenes évek első felében megkezdődött. Augusztus 20. a terménybetakarítás és az államalapító István király napja volt, mostantól elsősorban az alkotmány ünnepe lett. A szabadságharc és március 15. valódi szellemiségüktől megfosztott, mindig kicsit gyanús, veszélyes ünnepekké váltak, és szerepük elhalványult az új történelmi eseményeket ünneplő felvonulások, fellobogózások és irodalmi műsorok árnyékában. A kádárizmus a társadalmi és állami ünnepek fontossági sorrendjének kialakításában kerülte a feltűnő győzködést; pragmatikus volt inkább, és népét is erre szoktatta: az ideológiai szempontból fenntartás nélkül elfogadott, s ezért kiemelt ünnepekre járt a piros naptári számmal jelölt munkaszüneti nap, a félig-meddig felejtenivalókra pedig nem.

A forradalom utáni politikai vezetés új szakmai-társadalmi ünnepeket is bevezetett, főként a fiatal korosztályra gondolva, és ismét azzal a céllal, hogy az egyént a mindennapi lét örömteli, természetes, átélhető ünnepeivel kapcsolja a közösség képében megjelenő államhoz. A fiatalok kiemelkedő szocialista ünnepei az avatási szertartások voltak, amelyek igazolták, hogy az ifjú kiállta az első próbákat, s ezzel méltóvá vált arra, hogy a szocialista közösség tagja legyen. Ilyen ünnep volt az úgynevezett ifjúsági avatás, amelyre 16 (később 14) éves korban, a személyi igazolvány átadásakor került sor. Az avatást megelőzően a fiataloknak kirándulásokat, előadásokat szerveztek, amelyeken ismertették „jogaikat és kötelességeiket”, a szocialista erkölcs alapelveit, majd megajándékozták őket egy-egy könyvvel, a sokak által ismert, ezekre az alkalmakra szerkesztett, Lányok, illetve Fiúk évkönyvével, amelyek nem túl direkt formában tartalmazták a szocialista ideológia legfontosabb elemeit.

Hasonlóan avatási, befogadó szertartás jellege volt az érettségi és a szakmunkásavató ünnepségeknek, amelyeket a korábbi segédavatások, illetve a szokásos felnőtt szakmai munkaünnepek (pedagógus-, bányász-, vasutasnap, építők napja) mintájára rendeztek. Az új szakmunkást a közösség ünnepélyes keretek között, a munkakönyv és a szakma szimbólumainak átadásával (mérőeszközök, szerszámok) befogadta az üzemi dolgozók felnőtt társadalmába.

Természeti, vallási ünnepek

A két legfőbb természeti és egyházi ünnep, a téli napforduló, a karácsony és a természet megújhodásának tavaszi pásztorünnepe, a húsvét időpontjára „új tartalmú” ünnepségek megrendezését írták elő az 1958 júliusa után keletkezett tervezetek. A párt illetékes osztályai azt javasolták a helyi szervezőknek, hogy a már-már összemosódó Télapó- és fenyőfa ünnepségeket válasszák el egymástól, és inkább a karácsonyhoz közelebb eső fenyőfa ünnepre készüljenek személyekhez intézett, érzelmekre ható beszédekkel, amelyek a békéről, a családról, a szülői szeretet lényegéről szólnak, és „az állam gondoskodásáról a gyermekek iránt”. A húsvét a tavasz és a fiatalság ünnepe. Az új irányelvek szerint az ifjúsági ünnepségek mindegyikét, a KISZ- és úttörőavatást, a sportrendezvényeket, tömegjátékokat és kultúrműsorokat ezeken a napokon kell megtartani, úgy hogy közben ápolni kell az olyan régi hagyományokat is, mint a locsolkodás vagy a tojásadás. A Tudományos és Kulturális Osztály felhívta a rendezők figyelmét arra, hogy az egyházi ünnepekkel kapcsolatban még inkább a fokozatosság, a folyamatosság, a tapintat és a türelem elvét kell érvényesíteni, mert az évezredes hagyományokkal átitatott ünnepek mélyen élnek az emberek tudatában és szokásaiban, ezért ezekben az esetekben csak „arra lehet szorítkozni, hogy a meglévő régi mellett kialakul, fejlődik az új tartalom és az új forma”.

Könnyebben fakult meg azoknak az egyházi ünnepeknek a vallási jellege, amelyeknek lényeges eleme a szórakozás, a vigasság volt. Az egyes községek védőszentjeinek tiszteletére sokhelyütt búcsút rendeztek nemcsak a falvakban, hanem gyakran a városokban is. A kádárista politika arra törekedett, hogy ezek az ünnepek továbbra is megmaradjanak, de az embereknek egyre inkább csak az evés-ivás, szórakozás alkalmait jelentse, kikapcsolódást a nem túl mozgalmas hétköznapokból.

Általában is elmondható, hogy az 1956 utáni hatalmi szándék azokat a közösségi eseményeket pártfogolta szívesen, amelyek a jólétet, a biztonságot, a mindennapi anyagi javaknak, ha nem is bőségét, de elegendőségét sugallták. Így volt ez nemcsak az esküvőkön, a búcsúkban, a szakmai napokon, hanem az úgynevezett tájegységi ünnepeken is (vasi, zalai, göcseji, baranyai, nagykunsági), de még az olyan erősen ideologikus események, megmozdulások alkalmával is, mint amilyen a május elsejei felvonulás volt. Az emberek felvonultak a szocializmus eszméinek maszkjaiban, az ideológia megjelenített életképeiben, majd parkokban heverésztek, ettek-ittak egész nap, közülük nem kevesen az ilyenkor nagyvonalú reprezentációs keret terhére. A kádárista ünnepek ettől valami bizarr karneváli jelleget kaptak, ahol a szűkösség és a pazarló költekezés, a vidámság és a lemondó szomorúság egyaránt jelen volt.

Tapasztalatok

A tapasztalatokat először 1960 tavaszán mérték fel, amely egyben kormányhatározat előkészítése is volt. A családi és társadalmi ünnepek új formái elsősorban a nagyvárosokban, az ország északi iparvidékein terjedtek el, ahol hagyomány nélküli városi munkások éltek, és ahol az embereknek leginkább hiányoztak az elveszett, elfelejtett szertartások. Sikerült némi befolyásra szert tenni a téeszek által meghódított városokban és községekben is. Különösen a névadóünnepségeknek és a téesz-, illetve KISZ-esküvőknek volt nagy sikerük.

A legtöbb gond a temetésekkel volt, annak ellenére, hogy például Budapesten egy év alatt majdnem 50%-kal nőtt az állami temetések száma. A feljegyzések mégis az állapították meg, hogy az egyszerű munkásokat, párttagokat és „haladó emberek”-et még mindig nem a megfelelő gyászpompával temetik el. Ennek okát részben abban látták, hogy a temetkezési vállalat nem vette komolyan a feladatát, másrészt abban, hogy vidéken a temetők 80%-a még az egyház tulajdonában volt. A világi szertartás méltó formáit nem sikerült kialakítani; a gyászpompa kellékei majdnem kizárólagosan egyházi jellegűek maradtak.

A kádárista politika a mielőbbi konszolidálás, a gyors, látványos eredmény érdekében nem keresett új formákat, hanem átalakítva megőrzött mindent a korábbi hagyományokból, amit politikai érdeke és a kommunista ideológia engedett. Ezért aztán először szekularizált, majd (re)szakralizált, azaz a formákat, kereteket tekintve megőrzött mindent, amit tartalmában megszüntetni kívánt, s majdnem teljesen meg is szüntetett. Ez az elv és gyakorlat azzal az előnnyel járt, hogy az ünnepek szertartásainak formai hasonlósága, éppen a szocializmus legkritikusabb történelmi időszakában, a vágyott társadalmi és történelmi folytonosság, a konszolidáció érzetét keltette elsősorban azokban a társadalmi rétegekben, amelyeket megfosztottak hagyományaiktól, vagy amelyeknek nem is voltak komoly hagyományaik. A kádárista konszolidációs politika természete éppen ezért olyan zavarba ejtő olykor, mert miközben egyértelműen a korábbi diktatórikus kommunista rendszer szanálására törekedett, olyan folyamatokat indított el hatalmi akarattal, felülről, oktrojált módon – uralmának kezdetétől fogva –‚ amelyek egyébként evolúciós jellegűek, s amelyek természetes módon általában évtizedek, évszázadok során alakulnak ki. S amikor ezek a folyamatok beépültek a társadalom életébe, úgy „viselkedtek”, mintha az emberek valódi igényei hívták volna őket életre; ami formai szempontból így is volt.