Ugrás a tartalomhoz

História 1995-08

Glatz Ferenc , Hatházi Gábor , Gazdag László , Varga J. János , Gergely Jenõ , Dietmar Neutatz , Borhi László , Burucs Kornélia , Burucs Kornélia , Sipos Péter , Benkõ Samu , Stark Tamás , Pölöskei Ferenc

História

13. fejezet -

A magyar zsidóság a vészkorszak után

MŰHELY

STARK Tamás

A magyar zsidóság a vészkorszak után

A felszabadulással a magyar zsidóság történetének új korszaka kezdődött. A fordulat nemcsak a jogfosztottság, a nyílt terror és a közvetlen életveszély megszűnését jelentette. Ha a változás csak ebből állt volna, akkor az új helyzet elvben akár a monarchiabeli békeévek viszonyaival is rokonítható lenne. A zsidóság felszabadulás utáni állapota azonban alapvetően különbözött minden korábbitól.

Túlélési stratégiák

A túlélők gondolkodását a „zsidókérdés” nyomasztó súlyától való megszabadulás igénye határozta meg. A kommunizmus, a cionizmus és az amerikai típusú polgári társadalom egyaránt megoldást kínált. A kommunizmus jövőképében, az antiszemitizmus ideológiai és gazdasági alapjainak megszűnésével, a zsidóságot nem sújtja többé megkülönböztetés. A cionizmus viszont új nemzeti közösséget ígért, melyben a hagyományos zsidókérdés automatikusan értelmét vesztette.

A kommunizmus és a cionizmus tehát egyaránt gyors és radikális megoldást kínált. A zsidókérdés kétféle megközelítése egyszerre jelentett alternatívát elsősorban az értelmiség számára, egy olyan rövid korszakban, amikor a két mozgalomban való egyidejű aktív részvétel nem ütközött akadályba. A cionista alternatíva elvben, spirituálisan, fennmaradt a mozgalom 1949-ben történt hazai betiltása után is. Ezért nem meglepő, sőt természetes jelenségnek kell tekintenünk, hogy sok baloldali cionista – múltját kényszerűen megtagadva – 1949 után a Magyar Dolgozók Pártjához csatlakozott, 1956-ban pedig, a gyakorlati döntési lehetőség újbóli felvillanásakor, sok párttag Izraelbe távozott.

A két mozgalom közti átjárhatóság, ha a diktatúra közepette rejtetten is, de hosszú távon megmaradt.

A harmadik radikális választási lehetőséget a nyugati világba történő kivándorlás jelentette. Ez a megoldás elsősorban azokat vonzotta, akik a Magyarországon tragikus körülmények között megbukott asszimilációs stratégiát vagy éppen a zsidó identitás megélését az évszázados liberális hagyományokkal rendelkező nyugati országokban kívánták megvalósítani.

A valóságban persze a zsidóság túlnyomó része nem ideológiai szempontok szerint gondolkodott, cselekedett, hanem élt, ahogy tudott, ahogy engedték.

Politikai és erkölcsi tőke

A vészkorszak kataklizmájából a magyar zsidóság jelentős erkölcsi tőkével került ki. Ehhez hozzájárult, hogy a numerus clausus, majd a zsidótörvények következtében háttérbe szorított középrétegek számára most először nyílt meg a pálya a politikai hatalmi szervekben, az államigazgatásban, a hadseregben és a rendőrségen. A régi hatalmi elitre az új politikai rendszerben nem volt szükség, így a közép és felső vezetésben, valamint az egyéb őrhelyeken hatalmas káderhiány keletkezett. Karády Viktor Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére című alapművében megállapítja, hogy ebben az összetett, ellentmondásos helyzetben az „... elszenvedett üldöztetéseknél, azaz közvetve, származásánál fogva, a fennmaradt zsidóság kollektíve letéteményese lett az új típusú társadalmi tőke egy öröklött formájának, s mint ilyen, az új uralkodó réteg egyik természetes szelekciós bázisává vált. Ez nem jelentett a pozitív integrációra hajlamos zsidóság számára kizárólagos privilégiumot, és nem helyezte a csoport egészét a hatalom bástyáin belülre. A zsidó származás annyiban váltott értéket, hogy megszűnt negatív előjelűnek lenni ugyanakkor, amikor az összes potenciálisan konkurens »keresztény« középrétegek tagjai, különösen ha a régi rendszerben funkciójuk volt, negatív priuszt szereztek.”

A „keresztény”-nek nevezett középréteg politikai és gazdasági térvesztéséhez hozzájárult az 1944–1945. évi hatalmas menekülthullám, amely döntően ezt a réteget csapolta meg. A Vörös Hadsereg elöl önként távozó és Nyugaton letelepedett magyarok száma 100–200 ezer között mozog.

A zsidóság tehát elvben előnyös feltételekkel kapcsolódhatott az új társadalom építésébe, mert morális és politikai tőkéje mellett olyan tulajdonságokkal rendelkezett a volt elit tagjaival és a „népi” káderekkel szemben (kiskereskedelem, iparszervezés, szakértelmiségi pályák), melyek önmagukban is elősegítették az államapparátusba való beáramlást.

Gyors karrier a megszállásban

Az új helyzet gyors karrierek lehetőségével járt, sokan kerültek a hatalmi gépezetbe. A pozitív mobilitás lehetőségét nyújtó rendszer azonban nem volt legitim, mert a szovjet megszállás égisze alatt jött létre, és szabadon megnyilvánuló népakarat sohasem erősítette meg. „S ezzel ismét kialakult a rossz kör, zsidók és környezetük ismét régi, rossz reflexeket életben tartó kontextusban szembesültek egymással: a zsidóknak – vagy legalábbis egy részüknek – valami olyasmit jelentett az új politikai rendszer, amit a többieknek nem jelenthetett... A környezet – vagy legalábbis egy része – erre »zsidó bosszúvágyról«, »zsidó hatalomról« beszélt, előítéletes általánosításokban fejezte ki, hogy idegennek tekinti, elutasítja az uralkodó politikai rendszert” – írja Kovács András egyik tanulmányában. Az 1953-tól kibontakozó népi ellenállás azonban nem a zsidóság, hanem a diktatúra ellen irányult, de a rendszer felbomlása a hatalmi apparátusban részt vevő zsidóság egy részét bizonytalansággal, félelemmel töltötte el. Mindez az 1956-os kivándorlási hullámban jutott kifejezésre.

Az új lehetőségeket azonban a többség nem tudta és talán nem is akarta megragadni. Az osztályidegenség és a kozmopolitizmus elleni meg-megújuló hadjáratok, a fővárosi kilakoltatások és a kitelepítés közvetve, az anticionista kampány pedig közvetlenül sújtotta a zsidóságot.

Kifosztva, éhezve

A maradék zsidóság és a kommunista hatalom ellentmondásos kapcsolatának rövid felvázolása után térjünk vissza a felszabadulás utáni hónapok valóságába. A zsidóság hatalmas lélekszámveszteségei mellett gazdaságilag teljesen kifosztva érkezett az új élet küszöbére. Az anyagi kárpótlás elmaradt, sőt a lágerekből visszatérők közül sokan még a mások által elfoglalt lakásukat sem tudták visszaszerezni. A túlélők a szó szoros értelmében az éhhalál szélén álltak. A legnagyobb amerikai zsidó segélyszervezet, az American Joint Distribution Committee Budapestre küldött képviselője 1945 novemberében a következőket írta a New York-i központba: „Közel 90 ezer ember szorul közétkeztetésre. Az élelemsegélyek mellett csak Budapesten további 35 ezer fő kényszerül pénzügyi segélyre. Az élelmiszerhiány rendkívül súlyos és a ruhaellátás is katasztrofális... a téli hónapokban a helyzet elviselhetetlen lesz.” Miután New York-ban megállapították, hogy mintegy 110 ezer zsidó sorsa függ közvetlenül a támogatástól, Magyarország a nemzetközi segélylista első helyére került. A jelentős pénzügyi és anyagi segítség ellenére országos szinten még mindig 48 ezren étkeztek közkonyhákon, további 40 ezren pedig folyamatosan kaptak élelmiszer-segélycsomagot. 63 ezren pénzügyi támogatásban részesültek.

Szétesett családok, kivándorlás

Fájdalmasabb volt a zsidóság demográfiai helyzete, mely csak az egyre szűkülő újratermelődést tette lehetővé. A zsidó családok hagyományos szerkezete az üldöztetés és a veszteségek következtében felbomlott.

A családok átlagos taglétszáma 1941 és 1945 márciusa között a felére zsugorodott. A háromtagú háztartások több mint harmadában és a kéttagúak több mint két ötödében nem házastársak, hanem különböző ágú rokonok éltek együtt. Az árvaságra jutott zsidó gyerekek számát a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviseletének Statisztikai Osztálya csak Budapesten 7 ezerre becsülte, de országos szinten lehet, hogy a New York-i székhelyű Vaad Hahatzala 25 ezer fős adatát kell irányadónak tekintenünk. Még ezen csekély számú adatból is kitűnik, hogy az új társadalomba való integráció széles körű lehetőségei ellenére is az újrakezdés a zsidóság egy jelentős részének áthidalhatatlan nehézséget jelentett. Az üldözések következtében megerősödött zsidó öntudat mellett a háború utáni gazdasági és demográfiai kilátástalanság is hozzájárult a tömeges kivándorlás megindulásához. Potenciális kivándorlók voltak az árvák és általában a fiatalok, akiknek alijázására (Palesztinába való hazatérésre) különösen nagy gondot fordított a cionista mozgalom.

A Magyar Cionista Szövetség a Joint pénzügyi támogatásával részükre 110 átképző tábort, illetve a Palesztinába való kivándorlásra felkészítő tábort működtetett országszerte. A család nélkül maradók, továbbá azok, akiknek rokonai voltak a tengerentúlon, tovább növelték a kivándorlók seregét.

Együttérzés, ellenérzés

A koncentrációs táborokból való visszatérés és az itthoni közállapotokkal való találkozás megrázkódtatásokkal járt. A visszaemlékezők jelentős része a magyarság részéről tapasztalható ellenszenvről beszél. „Kezdetben a megdöbbenéstől megkövülten nézték a város utcáin megjelenő rossz ruhájú, égő szemű, haragos tekintetű zsidókat. Voltak, akik félve néztek rájuk. Akadtak keresztény szomszédok, akik könnyes szemmel köszöntötték a visszatérőt. Voltak, akik mindjárt bizonygatni kezdték, milyen jók voltak ők a zsidókhoz, mennyire ellene voltak a zsidóüldözéseknek. A szelíd hangulat nem tartott sokáig. A visszatérők számának növekedése megváltoztatta a közhangulatot. Még a később visszatérők és a korábban érkezettek között is támadt feszültség...” – írja le debreceni benyomásait Gonda Moshe Elijahu A debreceni zsidók 100 éve című könyvében. A sajószentpéteri, tótkomlósi, kunmadarasi, miskolci nyílt zsidóellenes atrocitások és pogromok tovább terhelték a zsidóság kapcsolatát szülőföldjével. A világháború utáni nehéz és szomorú társadalmi és gazdasági viszonyok közepette egyre többen a kivándorlásban látták a zsidóság sorskérdéseinek a megoldását. A visszaemlékezők az érzelmi oldalt hangsúlyozzák: „Az Izrael országa iránti vágyakozás nem ismert határokat és akadályt.” „Nem tudtunk halottaink árnyékában élni” – fogalmaznak mások, és olyanok is akadtak, akik a magyarsággal való együttélés tarthatatlanságát fogalmazták meg távozásuk okaként.

A hontalan zsidóság száma 1946. február és 1948. május között

1946. február 1.

1946. július 1.

1947. augusztus–szeptember

1948. május

Németország

69 739

105 927

184 000

Ausztria

?

8 000

44 000

Olaszország

16 000

16 000

19 000

18 000

Összesen

85 739

129 927

247 000

134 900

Népességátalakulás

A zsidóságról 1948 után készült statisztikák jól tükrözik a szétszóródás folyamatát. A magyarországi zsidóság utolsó összeírására az 1949. évi népszámlálás alkalmával került sor. Az izraeliták száma 134 ezer fő volt. Számításaink szerint a 230–260 ezerre becsült maradék zsidóság az elvándorlás következtében ekkorra már mintegy 190–220 ezerre apadt. Mint hogy országos szinten a zsidóságnak körülbelül a harmadrésze nem tartozott az izraelita felekezetekhez, a regisztráltak száma becslésünk határértékei közé esik.

A kommunista diktatúra befagyasztotta a vándormozgalmat, így a kényszerűen elhalasztott kivándorlásra csak 1956-ban kerülhetett sor. Ekkor 20–25 ezer fővel csökkent a hazai zsidóság száma. Izraelbe, Észak-Amerikába, Ausztráliába és Nyugat-Európába mentek.

A zsidóság tömeges megsemmisítése bosszú távú demográfiai következményekkel járt. „Az általános veszteség, a falusi népesség arányának megfogyatkozása, a kor és nem szerinti eloszlás alakulása, a gyermekek óriási veszteségei – közvetlenül vagy közvetve – mind a természetes szaporodás megszűnésére utalnak s teljes egyöntetűséggel az utánpótlás elapadására mutatnak” – írta Pach Zsigmond Pál, a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Képviselete Statisztikai Osztályának vezető munkatársa egy 1947-ben megjelent tanulmányában.

A jelentős nőtöbblet automatikusan megnövelte a vegyes házasságok gyakoriságát, és ez a tendencia az alacsony természetes szaporulat és a kivándorlás mellett tovább csökkentette a zsidóság számát. Figyelembe véve a kommunista korszakban felgyorsuló asszimilációt is, érthetővé válik, hogy Soós Endre a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének elnöke 1962-ben a felekezeti kötődésű zsidóság népességét már csak 84 ezerre becsülte. El kell fogadnunk az 1960-as évek óta a nemzetközi szakirodalomban megjelenő 50–100 ezer fő között mozgó becsléseket.

A felekezeti lemorzsolódással egyidejűleg ellentétes irányú, de statisztikailag megragadhatatlan folyamat is zajlott. A vegyesházasságokkal ugyanis jelentősen növekedett a zsidó háttérrel, illetve rokoni kapcsolatokkal rendelkezők száma. A kommunista korszakban tehát a zsidóság vallásilag is elkötelezett magja összezsugorodott ugyan, holdudvara viszont jelentősen megnőtt.

A szomszédos államokban

Másképp alakult a zsidóság sorsa az elcsatolt területeken. „A homogenizációs” román program során már az 1950-es évek elején megindult a kisebbségek kiszorítása az államapparátusból. A párt „nemzetiségi összetételének javítása” a kisebbségi káderek félreállítása révén történt. A pártvezetésben számarányukhoz képest fölényesen voltak jelen a zsidók (jelentős részben magyar zsidók), akiket a náci üldöztetés a háború folyamán az antifasiszta fronthoz, illetve a kommunistákhoz sodort. A tisztogatások elvben nem nemzetiségi alapon történtek. A zsidóság esetében az osztályszempontok bevetése is „megfelelő eredményt” hozott, mivel nagy részük nem volt munkás-, még kevésbé parasztszármazású. Tápot adva az amúgy is meglevő antiszemitizmusnak, az 1950-es évek elején a gazdasági perek vádlottai zömmel zsidók voltak. A vagyonuktól már korábban megfosztott, a hivatalnoki karból és a kulturális életből fokozatosan kiszorított zsidók számára azonban a kormány megengedte a kivándorlást. Mivel a kivándorlás engedélyezése érdekében Izrael fejpénzt fizetett, ez a döntés Románia számára – rövid távon – anyagi előnyökkel is járt. Az 1940-es évek végétől 1989-ig mintegy 250–350 ezren hagyták el Romániát. Kiürült Észak-Erdély is.

Az 1956. évi romániai népszámlálás során 32 ezer zsidó nemzetiségű lakost írtak össze. Ez a szám, a háború utáni időkhöz képest mintegy 40%-os népességcsökkenést mutat. Az 1960-as évek végére az észak-erdélyi zsidóság száma 10 ezer alá esett.

A kb. 20 ezer kárpátaljai zsidó túlélő sorsa nem követhető pontosan nyomon. Az 1959. évi népszámláláskor 12 169-en vallották zsidó nemzetiségűnek magukat, ez a szám azonban nemcsak a magyarokat, hanem az Oroszországból, Ukrajnából bevándorlókat is magában foglalja. Közülük 7954 főnek jiddis, illetve magyar volt az anyanyelve. Ők a kárpátaljai vészkorszak túlélői. 1979-ben 3848 zsidó nemzetiségű élt a Kárpátalján, akik közül közel kétezren még magyarul vagy őseik nyelvén beszéltek. A csökkenő tendencia a Szovjetunió összeomlása után felerősödött.

1949 után fokozatosan kiürültek a Felvidék és a Délvidék zsinagógái is.

*

A jelenlegi területről elsősorban Észak-Amerikába vándoroltak. A tradíciókhoz jobban ragaszkodó utódállamokbeli zsidók túlnyomó része viszont a népességmozgás fő irányához kapcsolódva Izraelbe ment. Az ország megalakulásakor szellemileg, de az 1970-es évektől statisztikailag is ide helyeződött át a világ zsidóságának súlypontja.

Bár az elvándorlók új otthonra és hazára leltek, a zsidó népesség nagy részének elvesztésével a Kárpát-medencében élő népek pótolhatatlan veszteséget szenvedtek.