Ugrás a tartalomhoz

História 1995-056

Glatz Ferenc , Ádám Magda , Romsics Ignác , Niederhauser Emil , Hajdu Tibor , Balogh András , Szokolay Katalin , Szarka László , Nagy Zsuzsa, L. , Szász Zoltán , Bíró László , Palotás Emil , Kosáry Domokos , Bíró Mária, T. , Takács Péter , Csetri Elek , Gyáni Gábor , Tóth István György , Stegena Lajos , Bernáth Viktória , Borbereky, Horst , Frenkl Róbert , Kertész István

História

9. fejezet -

Az új lengyel állam

SZOKOLAY Katalin

Az új lengyel állam

Az 1918 novemberében megalakult lengyel állam rövid néhány hét alatt 148 ezer km2-t, azaz az ősi lengyel területeknek jelentős részét, birtokolta. Területe 1921-re 388 634 km2 tett ki, lakosainak száma pedig elérte a 28 milliót. Államhatárait lényegében két békeszerződés rögzítette. A két dátum között zajlott az a rendkívül bonyolult, elkeseredett küzdelem, amelyet a lengyelek államuk kiépítéséért folytattak.

Bizalmatlanság

A győztes hatalmak viszonya a megalakuló lengyel állammal kapcsolatban kezdettől fogva ambivalens volt. Stratégiai meggondolásokból, de közvéleményük nyomására is, nagy elismeréssel fogadták a lengyel függetlenség kérdésének napirendre kerülését, ugyanakkor Piłsudski PIŁSUDSKI, Józef (1867–1935) 1893-ban a Lengyel Szocialista Párt egyik megalapítója. 1906-tól elnöke. (A párt a lengyel függetlenség helyreállítását és bizonyos szociális reformokat követelt.) A háború kitörése után a központi hatalmak által elfoglalt területen légiót szervezett. Amikor 1917-ben Németország és a Monarchia létrehozta a lengyel államtanácsot. Piłsudski is tagja lett, de júliusban kilépett. A németek erre Magdeburgban bebörtönözték. A háború után, 1918 és 1922 között, a lengyel állam vezetője. 1923-ban visszavonult, de a befolyása a hadseregre megmaradt. 1926-ban államcsínnyel autoritárius rendszert vezetett be, 1926–28-ban és 1930-ban miniszterelnök, végig hadügyminiszter. hatalomátvétele ellenérzéseket váltott ki körükben. Személyében továbbra is németbarát politikust sejtettek. Ezt erősíteni látszott, hogy az új lengyel állam elsőként a szociáldemokrata német kormánnyal lépett diplomáciai kapcsolatra.

Hogy jogos volt e bizalmatlanságuk Piłsudskival szemben, azzal most nem tudunk foglalkozni. Tény, hogy az új államfő ténykedését a Varsóban állomásozó német csapatok lefegyverezésével kezdte, majd gyors egymásutánban következett a központi kormányszervek és az állami adminisztráció kiépítése, 1919 januárjában a parlamenti választások, a törvényhozó szejm összehívása és az ún. Kisalkotmány elfogadása, amely már jelentősen korlátozta az államfő mozgásterét. 1919 elejére Lengyelország demokratikus, parlamenti rendszerként született újjá. Az is igaz ugyan, hogy Piłsudski személyes befolyását felhasználva, megpróbálta a keleten állomásozó német csapatokat rávenni, hogy minél később hagyják el a területet, nehogy helyüket a Vörös Hadsereg foglalja el.

Konszolidáció

1919. január 16-án a nyugati világban is nagyra becsült Ignacy Jan Paderewski PADEREWSKI, Ignacy Jan (1860–1941) Berlinben és Bécsben zenét tanult, és mint zongoraművész világhírre tett szert. 1914-ben a svájci székhelyű lengyel segélyszervezet alelnökeként bekapcsolódott az emigráns politikai mozgalomba. 1917-ben a Lengyel Nemzeti Bizottság képviselője az Egyesült Államokban, és egyike volt azoknak, akik szorgalmazták Wilsonnál a lengyel állam helyreállítását. 1919-ben miniszterelnök és külügyminiszter, részt vett a Párizsi béketárgyalásokon. 1920–21-ben Lengyelország képviselője a Népszövetségben. 1921-ben visszavonult a politikától és újra zongoraművészként tevékenykedett. 1940–41-ben az emigráns lengyel parlament elnöke volt. zongoraművész került a lengyel miniszterelnöki székbe, ami nemcsak az újonnan megalakult állam belső konszolidációját segítette elő, de megnyugtatóan hatott a győztes nagyhatalmakra is.

Az 1919. január 18-án ünnepélyesen megnyitott párizsi békekonferencián Lengyelország mint szövetséges nyert elismerést. Kormányelnöki és külügyminiszteri minőségben Jan Paderewski, a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottság nevében Roman Dmowski DMOWSKI, Roman (1867–1939) Egyetemista évei alatt Varsóban bekapcsolódott az illegális ifjúsági mozgalomba, majd a Nemzeti Liga, illetve a Nemzeti Demokrata Part tagja lett. A párt vezetőjeként tagja volt a második és harmadik dumának, és tevékenységével igyekezett javítani a lengyelek helyzetén. 1915-ben Londonba emigrált, 1917-ben részt vett Párizsban a Lengyel Nemzeti Bizottság megalakításában. 1919-ben a párizsi béketárgyalásokon Lengyelország delegátusa. 1920-ban visszatért Lengyelországba. 1922-ig külügyminiszter volt. Lengyelország berendezkedése tekintetében ellentétbe került Piłsudskival. 1923-ban visszavonult a politikából. képviselte Lengyelországot a tárgyalásokon. A lengyel küldöttség viszonylag korán kapott szót, ami nemigen tette lehetővé, hogy a rendkívül eltérő politikai álláspontot képviselő lengyel politikai erők egyeztethessék elképzeléseiket. Mindenesetre Dmowski január 29-én, nagy visszhangot kiváltott elaborátumában, amelyet franciául is és angolul is előadott (s ami többszöri indulatos közbekiáltást váltott ki Lloyd George részéről), hatalmas területi elképzelést vázolt fel. A javaslat a nyugati határok vonatkozásában nem ragaszkodott az 1772-es határvonalhoz, ugyanis kérte Sziléziát, amely 1772-ben nem volt Lengyelország része. Követelte Felső- és Közép-Szilézia nagy részét, az ott lakó lengyelekre hivatkozva, a poznani területet, ill. Nagy-Lengyelországot (ennek jelentős része ekkor már Lengyelországhoz tartozott, inkább csak az utólagos elismerésről volt szó), Warmiát, a Mazur-vidéket, összesen 84 ezer km2-t, 6 és fél millió lakossal. Utalás történt részéről egy olyan lehetőségre is, hogy a népszövetség vonja protektorátusa alá Kelet-Poroszországot Königsberggel.

A volt Habsburg-tartományokat illetően egyszerűbb volt a képlet, részben azért is, mert ennek a területnek a nagy része már egyértelműen Lengyelországhoz tartozott, a követelés természetesen Galícia egészére vonatkozott. Azzal a megjegyzéssel, hogy a 8 millió lakosból ugyancsak 4 millió 700 ezer a lengyel, de az ott élő ukránok nem rendelkeznek nemzeti öntudattal, és nem kívánnak elszakadni a lengyelektől. Az előadó nem zavartatta magát attól, hogy az új lengyel állam első háborújára éppen Lvovban az ukránok lázadása miatt, azaz a nemzeti alapon felkelt ukránok ellen került sor. A követelések között szerepelt még Tessen és vidéke, valamint néhány ekkor még Magyarországhoz tartozó szepességi járás stb. Összesen 80 ezer km2, kb. 8 millió lakossal. A konferencia Jules Cambon vezetésével bizottságot küldött ki a lengyel helyzet tisztázására.

Március elején Dmowski ismertette a Cambon-bizottsággal Lengyelország keleti határaira vonatkozó elképzeléseit is. Ez a javaslat némi korrekcióval Lengyelország 1772 előtti állapotát vette figyelembe és vélte visszaállíthatónak. Érvelésében ez esetben már nem annyira etnikai okok szerepeltek, hanem történelmiek. A lengyel nemzetnek okozott évszázados sérelmek, a lengyelség szellemi, gazdasági és politikai szerepe az adott térségben. Ezek az érvek persze nem hathattak túl meggyőzően az elsősorban a hatalmi befolyást és a sajátos európai egyensúlyt szem előtt tartó nagyhatalmak politikusai számára. Lloyd George, aki egyébként sem tanúsított nagy szimpátiát Lengyelország iránt, eleve elutasította ezt az érvelést, de az orosz restauráció reményében gondolkodó Clemenceau sem támogatta. A térség problémáit nem ismerő, az etnikai igazságtevő szerepében fellépő Wilson elnök pedig felháborodva utasította vissza, mivel az nem egyezett a nemzeti önrendelkezés elvével.

Etnikai kevertség

Kezdetben a nagyhatalmak számára úgy tetszett, hogy Lengyelország bizonyos stabilizáló szerepet játszhat el a térségben, mind az orosz birodalmi törekvések, mind a bolsevik internacionalista elképzelések vonatkozásában. Az önálló és rendkívül ambiciózus lengyel terveket némi csalódással vették tudomásul. Nem egy esetben szinte durván kellett figyelmeztetniük a lengyel politikusokat, hogy hagyjanak fel keleti terjeszkedő elképzeléseikkel, mert az negatívan befolyásolhatja Németországra vonatkozó elképzeléseiket.

A lengyel állam 1918 novemberében, a megszálló hatalmak összeomlása következtében előállt, történelmileg igen ritka vákuumhelyzetben jött létre. Ezt a háború időszakában a hatalomátvételre felkészült politikai erők sikeresen kihasználták. Ez azonban azzal is együtt járt, hogy létük első pillanatától kezdve harcolniuk kellett területeikért, s küzdelmük során összeütközésbe kerültek összes szomszédaikkal. A három nagyhatalom – a Monarchia, Németország és Oroszország – összeomlása, nemcsak a lengyelek számára teremtett esélyt a nemzeti függetlenséghez, de a térség többi népei körében is az emancipációs törekvések felerősödéséhez vezetett. Az ebből fakadó szinte megoldhatatlan érdekellentéteket súlyosbította az az etnikai kevertség, amely a történelmi együttélés folytán alakult ki, s az a tény, hogy a nemzeti és állami szuverenitásra törekvő különböző politikai és nemzeti csoportok más és más megoldásokban keresték ennek elérhetőségét és főként megőrizhetőségének biztosítékát. Talán még azt is hozzátehetjük, hogy igen eltérő volt készenlétük a függetlenség esélyeinek a fogadására, amit az oroszországi forradalmakba vetett illúziók tovább differenciáltak.

Hat háború

1918 novembere és 1921 között hat súlyos háborút és több kisebb véres konfliktust kellett megvívnia a fiatal lengyel államnak. A kelet-galíciai háború 1918. november elején Lvovban kezdődött, és 1919 júliusában Kelet-Galícia Lengyelországhoz kerülésével ért véget. A litván háború 1919 tavaszától 1920-ig tartott, valójában békeszerződés híján befejezetlen maradt. Tétje Vilna és Vilna környéke volt, illetve a lengyel–litván háború utáni együttműködés lehetősége. Ez utóbbi azon múlott, hogy a litvánok sem föderatív, sem katonai szövetségre nem kívántak lépni Lengyelországgal. Piłsudski minden ilyen irányú kísérlete kudarcot vallott. Vilnához viszont mindkét állam görcsösen ragaszkodott, Litvánia történelmi jogon, Lengyelország etnikai, de főként érzelmi alapon. Kisebb véráldozatokkal járt, de történelmi perspektívát tekintve igen drámai volt a tesseni konfliktus.

A legsúlyosabbnak persze az 1919-tól tartó, de 1920-ban Lengyelországot majdnem végveszélybe sodró lengyel–szovjet háborút tekintjük. Az európai történetírás napjainkig homlokegyenest ellenkezően ítéli meg ennek a háborúnak az indítékait. Az a tény pedig, hogy Lengyelország nem volt hajlandó csatlakozni az antanthatalmak intervenciójához, a szövetségesek és Lengyelország további elhidegüléséhez vezettek.

Lengyelország keleti politikáját több tényező befolyásolta. A politikusok túlnyomó többsége úgy vélte, hogy a forradalmi zűrzavar elülte után lehetőség nyílik a felosztás előtti területekre való visszatérésre. Ennek megoldására vonatkozóan két ellentétes nézet uralkodott. Dmowski beolvasztási elképzeléseivel Európa már a béketárgyalások kezdetén megismerkedhetett. Ezzel szemben állt Piłsudski föderációs elgondolása, amelyet Paderewski is támogatott. Piłsudski világosan látta: abban a történelmi atmoszférában, amelyben úgy tűnt, hogy a nemzeti önrendelkezés jelszava mindent megold, nincs lehetőség a túlnyomó részben nem lengyelek lakta területek Lengyelországhoz csatolására. Szocialista múltja, az 1905-ben elfogadott „Prometeusz-terv” – amely Oroszország nemzeteire való szétesését célozta meg – szintén ez irányban befolyásolta. 1918–1919-ben azt az elképzelést próbálta megvalósítani, hogy az ukrán, belorusz, litván területek alakuljanak önálló állammá, és Oroszországgal szemben lépjenek Lengyelországgal szövetségbe. Ez a koncepció azonban igen gyorsan vereséget szenvedett. Nem számítottak arra, hogy az oroszországi forradalom milyen nagy hatást vált ki a térségben, s hogy a szegény, elmaradott Lengyelország nem lesz vonzó az itt élő népek számára. Sőt, azzal sem, hogy a nemzeti aspirációikat megfogalmazó nemzetek nagyobb veszélynek tartják majd a lengyeleket, mint a forradalmi Oroszországot.

A történelmi igazsághoz tartozik, hogy mindkét koncepció arra keresett megoldást, hogy az Oroszország és Németország között létrejövő lengyel állam erős legyen, jól védhető vagy egy kialakuló szövetségi rendszer formájában, amelyben a lengyelek szerepe meghatározó, vagy a keleti területek bekebelezése útján. Piłsudski számára az is világos volt – s erről a Gyenikinnel folytatott tárgyalásai is meggyőzték –‚ hogy a lengyelekre egyaránt veszélyes mind Nagy-Oroszország visszaállítása, mind a bolsevik világforradalom terve.

A határok elismertetése

A győztes nagyhatalmak politikájában sehogysem illett bele egy közép-európai befolyásra törekvő erős Nagy-Lengyelország. Lloyd George-nak nem állt érdekében Németország tönkretétele, Clemenceau pedig, bár szívesen vette volna nagy ellenfele meggyengítését, nem nyújtott határozott támogatást a lengyel tervekhez. Féltek attól is, nehogy Németország további forradalmasodásához járuljanak ily módon hozzá. Oroszország esetében egyáltalán nem támogatták a lengyel elképzeléseket, sőt azt javasolták, elégedjenek meg az 1815. évi határokkal. A németekkel szemben támasztott lengyel követeléseket először a nagyhatalmak elfogadták, de végül is Lloyd George követelésére Gdanskot már kivették a javaslatból, és szabad városként a Népszövetség alá rendelték.

A lengyel–német határ, de különösen Gdansk kérdése az elkövetkező hetek, a béketárgyalások figyelmének középpontjába került. Sem a lengyelek, sem a németek nem akarták elfogadni a javaslatot. A németek háborúval is fenyegettek, és a kérdés majdnem megtorpedózta a békeszerződés aláírását. Az 1919. június 28-án ünnepélyesen aláírt békeszerződés azonban további meglepetéseket tartogatott a lengyelek számára. A szerződés értelmében Lengyelország megkapta a valójában már birtokában lévő poznani területeket, a gdanski tengerpart egy részét, azaz 45 463 km2-t, valamivel 3 millió feletti lakossal. A többi területre viszont, így a sziléziai területekre is, népszavazást rendeltek el. (Ezeknek a területeknek a sorsa, mint tudjuk, három sziléziai felkelés és erősen manipulált népszavazások után csak 1922-re dőlt el, a genfi konvenció értelmében ekkor került Felső-Szilézia Lengyelországhoz.)

A versailles-i szerződés Lengyelország nemzetközi elismerését jelentette. Értékelése körül ennek ellenére megoszlanak a vélemények. Kétségtelen azzal, hogy Németország aláírásával elismerte az új határokat egy időre legalábbis kizárta a Lengyelország elleni revizionista támadások lehetőségét. A lengyel követelések jelentős része teljesült, bár a lengyel társadalom nehezményezte, hogy jelentős lengyellakta területek maradtak Németországnál. Különösen a kisebbségi szerződés váltott ki tiltakozást, hiszen az csak az új államok számára volt kötelező, míg Németország számára nem. Gdansk kérdése különösen fájdalmas volt, hiszen megnehezítette a kijutást a tengerhez, de politikailag és gazdaságilag is megalázónak tekintették ezt a döntést.

A német békeszerződés aláírása csak az első, bár igen fontos szakasza volt Lengyelország területi kiépülésének. Most már, nyugati határai biztonságában, a lengyel kormány fokozottabban fordíthatta figyelmét a keleti határaira.

A békeszerződés aláírásával egy időben dúlt a legerősebben a kelet-galíciai háború. Ugyanakkor fennállott annak veszélye, hogy a Vörös Hadsereg ebben az irányban egyesül a Magyar Tanácsköztársaság csapataival és előretör Németország felé. Ez komolyan nyugtalanította az európai nagyhatalmakat. Lengyelország szerepe emiatt is felértékelődött a szövetségesek előtt. Ugyanakkor Piłsudskiék kísérletei a föderáció létrehozására, úgy tűnt megnyugtatja őket a lengyel törekvések természetét illetően. Kelet-Galíciát a lengyelek valójában lengyel területnek tekintették, ukrán kérdés számukra csak az Oroszországhoz tartozó ukrán területeken létezett. „Természetes”, hogy a területszerzések korszellemének jegyében e területekre is igényt tartottak. Érvet „természetesen” találtak, mivel Németországgal és az új Csehszlovákiával az érdekellentétekből következően rossz volt a születő lengyel állam viszonya. Magyarország felé nem volt az új államnak közös határa. Az egyedüli – a Kelet-Galícia elfoglalása után létrejött – román–lengyel határon keresztül volt biztosítható Lengyelország szárazföldi kapcsolata a Nyugat felé.