Ugrás a tartalomhoz

História 1995-056

Glatz Ferenc , Ádám Magda , Romsics Ignác , Niederhauser Emil , Hajdu Tibor , Balogh András , Szokolay Katalin , Szarka László , Nagy Zsuzsa, L. , Szász Zoltán , Bíró László , Palotás Emil , Kosáry Domokos , Bíró Mária, T. , Takács Péter , Csetri Elek , Gyáni Gábor , Tóth István György , Stegena Lajos , Bernáth Viktória , Borbereky, Horst , Frenkl Róbert , Kertész István

História

2. fejezet -

Mi történt Trianonban?

ÁDÁM Magda

Mi történt Trianonban?

A békeszerződés történetéhez

Mi is történt Trianonban? Trianonban mindössze annyi történt, hogy Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli és teljhatalmú követ aláírta a békefeltételeket. Azokat a békefeltételeket, amelyek közel egy éve készen álltak és amelyeket 1920 januárjában Apponyi nem fogadott el.

Horthy ugyanis az utolsó pillanatban megváltoztatta eredeti álláspontját, s nem járult hozzá, hogy Teleki Pál külügyminiszter a békefeltételek aláírása céljából Párizsba utazzon. A miniszterelnöki poszt várományosát nem kívánta e népszerűtlen feladattal terhelni. Így Benárd és Drasche írta alá a trianoni békediktátumot.

Győztesek és legyőzöttek

A háborúkat lezáró békeszerződések általában bizonyos értelemben békediktátumok. A győztesek diktálnak a háborús vereség következményeit tudomásul venni nem akaró legyőzötteknek. A Párizs környéki békeszerződéseknél azonban ez az elem sokkal erősebb volt, mint a modern kor bármelyik korábbi békeegyezményénél. A békecsinálók nem tárgyaltak a legyőzöttekkel. Megengedték ugyan, hogy azok észrevételeket tegyenek a nekik átnyújtott békefeltételekhez, amelyeket kevés kivétellel általában nem vettek figyelembe. Majd szankciók kilátásba helyezésével ultimátumszerűen követelték az egyezmény aláírását. A legyőzött államok békedelegáció-tagjait megalázó módon kezelték egész ott-tartózkodásuk alatt és a békeszerződés aláírása idején. E teljesen felesleges magatartásukkal (amely csak azzal magyarázható, hogy a háborús borzalmak miatti elkeseredés még túl friss volt) erősítették a diktált béke koncepcióját. Azt a nézetet, hogy az ilyen körülmények között létrejött egyezmény morálisan nem kötelez semmire.

A versailles-i békék látszólag a háború alatt hirdetett elvekre – mindenekelőtt a wilsoni pontokra – épültek. Ezeket az elveket a legyőzött államok formálisan elfogadták a fegyverszünet előtt, mint a rendezés alapját. Hiszen a területi rendezés vezérelvének az önrendelkezési jogokat és az etnikai elveket nyilvánították.

A tizennégy pont

Hogyan és miért mondtak le a békecsinálók – így maga Wilson is – a háború alatt hirdetett elvekről? Ennek sok összetevője van.

A francia politikai és katonai vezetés – noha elfogadta az amerikai elnök 14 pontját – azok többségével egyáltalán nem értett egyet. A békekonferencián nyíltan vagy burkoltan szembehelyezkedtek azokkal. Ez a törekvés lényegében sikerrel járt (a 14 pontból mindössze 5 maradt meg). A franciák feladatát nagymértékben megkönnyítette az, hogy a wilsoni elvek – néhány racionális és reális pontot leszámítva – valóban idealista elképzeléseken alapultak.

De megkönnyítette az is, hogy Wilson, aki kiemelkedő képességekkel rendelkezett az íróasztalnál, elvek és pontok kidolgozásánál, gyengének bizonyult a nyílt vitában. Különösen, ha azt ilyen intranzigens politikusokkal kellett megvívnia, mint amilyen Clemenceau és Lloyd George volt. De megkönnyítette az a tény is, hogy a konferencia színhelye Párizs volt*, elnöke a francia Clemenceau, majd Millerand. S a bizottságok és albizottságok elnökei többségében franciák voltak.

A franciák sikeréhez hozzájárult az is, hogy Wilson nem rendelkezett azzal a szilárd otthoni háttérrel, amely a francia, de a brit miniszterelnöknek is biztosítva volt. Az amerikai politika vezetőjét az ellenzékben levő Republikánus Párt – s különösen irányítója, Wilson legnagyobb ellensége, Theodor Roosevelt – támadta, ellenezte a békekonferencián való részvételét. Az USA-ban sokan kifogásolták, hogy amerikaiak szerepet vállalnak az európai politikában.

Az előkészítés

A fegyverszünetek aláírása után a konferencia előkészítésének a periódusa következett. El kellett dönteni egy sor kérdést. Kik vegyenek részt? Ott legyenek-e a nagyhatalmak mellett kis szövetségeseik is? Mi legyen az ellenséggel? Tárgyaljanak-e vele, milyen elvek alapján és milyen formában, a konferencia melyik stádiumában? Milyen bizottságokat hozzanak létre és kik legyenek a tagjai? Titkosak legyenek-e a tárgyalások, s mi legyen a sajtóval?

A fegyverszüneti egyezmények aláírása idején a szövetségesek számára természetesnek és logikusnak tűnt, hogy először egy sor ideiglenes egyezmény segítségével rendezni kell a konkrét kérdéseket. Ezt követően az általános konferencia dönt a végleges rendezésről. S végül a béke védelmére megalkotják a Népszövetséget.

1918. november végén ezt a sorrendet elvetették. S ebben döntő szerepet a franciák játszottak. Hosszúnak tartották a procedúrát. Gyorsan akartak cselekedni. Abból indultak ki, hogy a konferencia elhúzása a veszteseknek kedvez. Ezért nem voltak ideiglenes egyezmények, hanem öt végleges békediktátum, amelyek magukban foglalták a népszövetségi szerződést. (A legyőzötteket az előkészítés periódusában is mindenből kirekesztették.)

A szervezeti kérdések tanulmányozása rendkívül fontos, hiszen ezek szerepet játszottak abban, hogy nem békeszerződések, hanem békediktátumok jöttek létre. A tárgyalt és a diktált béke között a procedúrában jelentkező különbség van.

A Monarchia sorsa

A versailles-i Legfelsőbb Tanács – amely a háború végén kezdett működni – 1918. június 7-én döntött a Monarchia felosztása mellett. Eddig Európa egyensúlya érdekében meg akarták őrizni egységét. Egy véleményen volt mind az USA, mind Anglia és Franciaország. (Az utóbbi két hatalomnál időnként e kérdésben tapasztalható volt egy bizonyos kettősség.)

A Monarchia együtt-tartásának elvét a legkövetkezetesebben Wilson képviselte. Az általa létrehozott Inguiry Comite (Vizsgálóbizottság) sok figyelmet fordított erre a kérdésre. Tervek és tanulmányok készültek a birodalom jövőjéről. Ezek a Monarchiát nem szétdarabolni, ha nem föderalizálni kívánták.** A tervezett föderáció 6 egyenrangú államot foglalt volna magában. A legnagyobb a 16 milliós Magyarország, a legkisebb a 2 1/2 milliónál valamivel nagyobb Erdély lett volna.

A háborús célok és békefeltételek című tanulmány hangsúlyozza, hogy „Ausztria és Magyarország szétdarabolásához, vagyis Közép-Európa balkanizálásához nem szabad hozzájárulni. A térség nem válhat gyenge nemzeti államok halmazává. A birodalomból kivált nemzettömbök támogatandók ugyan, de megcsonkításuk nem engedhető meg”.

Franciaország és Anglia 1918 májusában megkísérelték Ausztria–Magyarországot leválasztani Németországról s különbékét kötni vele. Nem sikerült. Ezért – nem utolsósorban katonai megfontolásból – a birodalom feldarabolása mellett döntöttek.

Békecélok Közép-Európában

Amikor a nagyhatalmak a birodalom felosztása mellett döntöttek semmilyen konkrét tervük nem volt Közép-Európát illetően. Ez tükröződött a térséggel kapcsolatos magatartásukon. Döntéseikbe gyakran váratlan, érthetetlen tényezők is beleszóltak. Sodródtak az eseményekkel, s ebből az ún. kis szövetségeseik profitáltak, akiknek volt tervük, volt határozott céljuk, s azt a legagresszívebben képviselték. A „kicsik” kihasználva a térségben lévő nagyhatalmi vákuumot, kész helyzet elé állították a Szövetséges Hatalmakat. A térségben kialakult helyzet – a féktelen nacionalizmus, az anarchia, a fegyveres konfliktusok –‚ amellyel szembetalálták magukat a fegyverszünet után, váratlanul és felkészületlenül érte a szövetségeseket.

Közvetlenül a fegyverszünet után a kiutat egy egységes Közép-Európa létrehozásában látták. Olyan Közép-Európában, ahol a függetlenné vált, egymásra utalt államok gazdaságilag szorosan együttműködnek. Azt is világosan látták, hogy egy egységes Közép-Európa létrehozásának feltétele a vesztesek mérsékelt megbüntetése.

Egy – különösen gazdasági szempontból – egységes Közép-Európa létrehozását nemcsak az USA és Anglia, hanem kezdetben Franciaország is fontosnak tartotta. Clemenceau francia befolyás alatt álló Közép-Európát kívánt létrehozni. Azért olyan határokra gondolt, amelyek még elviselhetők a legyőzöttek számára s lehetőleg a nemzeti elvet követik. Ezért – s ez az új forrásokból egyértelműen kiderül – Románia területi ambícióit ésszerű keretek között kívánta tartani. Feltehető, hogy ez szerepet játszott abban, hogy a francia kormányfő nem akarta megbocsátani Romániának a szerződésszegést. Vagyis nem akarta elismerni a bukaresti titkos egyezmények érvényességét a Tiszáig terjedő román határokat.

Az iratokból kiderül, hogy a térség elrendezése, Magyarország ily mérvű megcsonkítása nem a győztes nagyhatalmak előre megfontolt tervének a következménye volt, ahogy sok helyen olvasni lehet. Még Clemenceau – az ez ügyben leginkább elmarasztalt államférfi – sem vádolható azzal, hogy célul tűzte volna ki a történelmi Magyarország területe kétharmadának s 3 1/2 millió magyarnak a elcsatolását. Ami megtörtént, s ha végül mégis ezt tette, ez nem magyargyűlöletével magyarázható, ahogy ez a köztudatban elterjedt, hanem azzal, hogy a közép-európai kérdések elrendezését a nemzetközi érdekrendszerbe helyezte el és a francia biztonsági politikának rendelte alá. Nyilvánvalóvá vált, hogy az USA és Anglia ellenzi a rajnai kérdéssel kapcsolatos francia törekvéseket. A helyzetet súlyosbította, hogy Franciaország a bolsevik Oroszország létrejötte következtében elvesztette hagyományos szövetségesét Németország ellen. Erőfeszítése, hogy egy antantbarát kormányt segítsen hatalomra, kudarccal végződött.

Ebben a helyzetben olyan Közép-Európa megteremtésére törekedett, amely pótolja a hagyományos keleti szövetségest, Oroszországot; olyan Közép-Európát akart, amely a cordon sanitaire szerepét is betölti, és Németország ellensúlyozására is alkalmas. Vagyis a francia érdekeket képviseli mind az orosz, mind a német kérdésben. Így érthető, hogy Románia és Csehszlovákia stratégiai megfontolásból felértékelődött. Törekvéseiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ez pedig csak is a vesztesek, a nemzeti elvek figyelmen kívül hagyásával történhetett. Clemenceau lemondott az egységes Közép-Európa létrehozásáról, s ezzel Magyarországról és Ausztriáról, amiért utódai Millerand és Paleologue később erősen bírálták.

E változás kifejezésre jutott a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásokon (1918. november 7.) és általában Károlyi Mihállyal kapcsolatos magatartásában. Az előbbit tévedésnek minősítette, Franchet d’Espereynek tulajdonította, a tiszt önálló akciójának tüntette fel. Holott a francia tábornok – a jelek szerint – a belgrádi konvenció kérdésében is az ő tudtával cselekedett. Az utóbbit – Károlyi Mihályt – néhány hét alatt „leírta”. Az antantbarát magyar köztársasági elnök kényelmetlenné vált a Nyugat számára. Demokratikus elveivel együtt őt is leírták, a szomszédok nagy örömére.

Magyar határok

A határokat különböző bizottságokban húzták meg. Ezekkel az igen súlyos kérdésekkel három szinten foglalkoztak: az ún. szakbizottságokban, a központi területi bizottságban, és a Legfelsőbb Tanácsban. (Az összes bizottság elnöke francia volt.)

A legfontosabb szerepet ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló szakbizottságok játszották. Valójában ők húzták meg a máig is érvényes trianoni határokat.

E bizottságok 1919 februárjában kezdték meg működésüket. Javaslatukat a márciusban működésben lépő központi területi bizottságnak küldték át felülvizsgálatra. Az pedig jóváhagyás céljából a Legfelsőbb Tanács elé terjesztette.

A szakbizottságokban a szövetséges hatalmak 2-2 delegátussal képviseltették magukat. A szakbizottságok egyik kiinduló pontja a térség etnikai helyzete volt. E kérdésben a legfrissebb, 1910-es adatokra hivatkoztak. Kétségtelen, hogy az átcsatolt területeken számottevő részben a szlovák, a délszláv és a román lakosság volt többségben. Talán a legnagyobb határ menti kivétel Csallóköz volt. A bizottságok azonban kaptak egy másik értelmű eligazítást is: bármilyen legyen az etnikai összetétel, „barátaik” közlekedési és stratégiai szempontjait figyelembe kell venni.

A bizottságokban általában nagy viták folytak. De végül a francia álláspont kerekedett felül. Még Csallóköz kérdésében is, amelyet a delegátusok – a franciákat kivéve – Magyarországnak kívántak meghagyni. Végül hosszú vita után döntés született arról, hogy a terület közlekedési és stratégiai szempontból létfontosságú Csehszlovákia számára.

A döntés visszásságát érezhette a központi területi bizottság is, amikor a fenti határozatot nem fogadta el és visszaküldte felülvizsgálatra. (Ez volt az egyetlen ilyen eset.)

A bizottság ismét napirendre tűzte a kérdést, meghallgatta Benešt, aki felsorakoztatta azokat az érveket, amiért Csehszlovákia nem mondhat le e területről. Így a bizottság kitartott eredeti döntése mellett. Ezt most már a felsőbb fórum is elfogadta.

1919 májusában a központi területi bizottság döntést hozott a végleges határokról, amelyeket júniusban a Legfelsőbb Tanács jóváhagyott.

Tanácsköztársaság

Felvetődik a kérdés, hogy a Magyar Tanácsköztársaság léte befolyásolta-e ezeket a döntéseket, hogy Trianon valóban büntetés volt-e a tanácsköztársaságért – ahogy ezt sokan állítják.

A francia külügyi iratok alapján az alábbi tények rögzíthetők: a határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei szerint a fő kérdések már 1919. március 21. előtt eldőltek. Ezeket a felsőbb fórumokon májusban, illetve júniusban hagyták jóvá, amikor a tanácsköztársaság volt hatalmon. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha a tárgyalt időben nem proletárdiktatúra van Magyarországon. Csak jóslatokba lehet bocsátkozni. Lehet, hogy a tanácsköztársaság létének szerepe volt abban, hogy májusban, illetve júniusban jóváhagyták a korábbi igen kemény javaslatokat. De az is lehet – és ez tűnik valószínűnek –‚ hogy akkor is jóváhagyták volna, ha Magyarországon nincs tanácsköztársaság. Az azonban bizonyos, hogy a tanácsköztársaságnak általában rendkívül negatív hatása volt. Magyarország image-át tovább rontotta. A szomszédok, mindenekelőtt Románia és Csehszlovákia, a bolsevik veszélyre hivatkozva, még bátrabban léptek fel.

Újratárgyalás?

A határmegállapítással foglalkozó ún. szakbizottságok munkájához még két fontos megjegyzést kell tennem. Az egyik: jól felkészült, a térséget jól ismerő szakemberek javaslatait, döntéseit mindenütt komolyan vették. Kétségtelen, hogy a bizottságok jól képzett szakemberekből álltak, akik ismerték a térség, etnikai, gazdasági viszonyait, közlekedési hálózatát.

A most publikált francia külügyminisztériumi iratok alapján egyértelműen megdől az az elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a döntéshozók nem ismerték a térséget.

A másik megjegyzésem: a szakbizottságok külön-külön dolgoztak. Mindegyik egy-egy határ kijelölésére koncentrált. Mindegyik csak egy kis területet vett el Magyarországtól, amennyit még el lehet venni a vesztestől, barátaik számára. Hogy az így külön-külön elvett részek összességében egyharmadára zsugorítják Magyarországot és hogy döntésük 3 1/2 millió magyar elcsatolását jelentik, arra csak később, 1920 januárjában Lloyd George angol és Nitti olasz miniszterelnök a Teleki által készített térképek alapján figyelt fel. Mindketten a magyar kérdés újratárgyalását javasolták. A Legfelsőbb Tanács 1920. márciusi konferenciáján Lloyd George előterjesztette ezt a javaslatát. A franciák elutasították. Azzal érveltek, hogy erről a kérdésről egyszer már döntöttek. Ami igaz volt. De miután a szavazás 2:1 volt (az amerikaiak már nem vettek részt a tárgyalásokon) a konferencia megbízta a külügyminisztereket vizsgálják meg a magyar kérdést. Ez meg is történt. De a tanácskozáson a brit és az olasz külügyminiszter nem támogatta a magyar határok felülvizsgálatára vonatkozó elképzelést. Lloyd George végül visszakozott. Elfogadta azt az álláspontot, hogy a magyar kérdésről már döntöttek, tehát nem lehet újratárgyalni. A francia kormány és a győztes utódállamok fellélegeztek. A tanácskozások idején a csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció vezetői közösen tiltakoztak a tervezett újratárgyalás ellen. Jelezték: mindenre elszántan megvédik a már birtokukban lévő területeket. Az utóbbiaknak komoly szerepük volt abban, hogy az angol miniszterelnök megváltoztatta álláspontját. Lloyd George ha valamit el akart kerülni, akkor az a fegyveres konfliktus volt.

A magyar határok változatlanok maradtak. Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt szerződés ezeket tartalmazta.***

* Wilson és Lloyd George egy semleges helyen – legszívesebben Svájcban – szerették volna megrendezni a nagy eseményt. Végül mindketten tudomásul vették, hogy a kontinens legerősebb hatalma, Franciaország Párizshoz ragaszkodik.

** Vö. a Ádám Magda: Egy amerikai terv Közép-Eruópáról. História, 1987/4. szám! (A szerk.)

*** Vö. e számunkban L. Nagy Zsuzsa cikkével! (A szerk.)