Ugrás a tartalomhoz

História 1995-04

Glatz Ferenc , Engel Pál , Fügedi Erik , Ormos Mária , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Mann Miklós , Burucs Kornélia , Szakács Sándor , Romány Pál , Kozma Antal , Borus József , Nagy Domokos Imre

História

14. fejezet -

„Elvtársi” és „baráti” vadászatok

EMBER ÉS KÖRNYEZET

NAGY Domokos Imre

„Elvtársi” és „baráti” vadászatok

Fehér-tó, 1946–1971

Fehér-tó valaha vadászterület volt. 1939-re dr. Beretzk Péter harcolta ki védettségét, mivel ritka sziki madarak fészkeltek ott. De a tó egy részének védett területté nyilvánítása szinte azonnal szembekerült a közben kialakított halgazdaság érdekeivel. A több évtizedes párharcot a hatvanas évek közepére végül is a halászat nyerte meg. Mindezek ellenére a tó általában természetvédelmi szempontból változatlanul fontos maradt. A vonuló vízivadak pihenőhelyeként tartották számon nemzetközi egyezményekben is.

A mind inkább fogyó vízivadak miatt a Fehér-tó vadászati értéke jelentősen megnőtt. A hatvanas évekre krízishelyzet alakult ki a vadászat–halászat–természetvédelem érdekütközései miatt. Ezt végül is az Országos Természetvédelmi Hivatal (OTVH) 1971-ben hirtelen feltámadt eréllyel oldotta meg.

Kié a zsákmány?

Az egységes államerdészeti szervezet létrejötte után (1945) a fehér-tói természetvédelmi rezervátum területét állami tulajdonba vették. Meghagyva vadászterületi besorolását, ornitológiai rezervátumnak minősítették. 1946 májusában az egész területet – szigorú kikötésekkel – a dr. Beretzk Péter nevével is fémjelzett Szegedi Sportvadászok Társulatának kezelésébe adták.

Az új helyzet alapján a tavat (későbbi kifejezéssel élve) egyesek „repi” területnek szerették volna megszerezni, ugyanakkor a közeli szovjet laktanya lakói, „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” katonák rendszeresen „meglátogatták” a területet.

A reprezentációs szándékokat sikerült visszautasítani. Igaz, a társaságnak nem egyszer kellett „vendégül látnia” magas rangú kül- és belföldi személyiségeket. A veszély mindaddig fennállt, amíg csak véglegesen haza nem utaztak a „lakók”.

A szemtanú, dr. Sterbetz István a következő, anekdotába illő esetet mesélte el:

Az egyik vadlibázás díszvendége Puskin, az akkori (1945–48) szovjet nagykövet volt. A húzásról visszajövet azt látták, hogy addigi terítéküket éppen akkor gyömöszöli a zsákjába néhány szovjet tiszt. A magyar résztvevők megdermedtek, de nem Puskin! Utóvégre hogyan meri valaki elzabrálni az Ő zsákmányát? Odarohant, és alaposan felpofozta a „tiszt elvtársakat”, akiknek közben kellő hangerővel és „job tvoje maty”-okkal fűszerezve elmagyarázta, hogy itt most ő a Szovjetunió...

Tilalmak és kiskapuk

1949 végén a Földmívelésügyi Minisztérium váratlanul és minden előzmény nélkül teljes vadászati tilalmat rendelt el a Fehér-tóra és szűkebb környékére. 1950 folyamán a védett részt természetvédelmi rezervátummá minősítették át. A vadászati tilalom megtartását az Országos Természetvédelmi Tanács olyan komolyan vette, hagy még dr. Homoki-Nagy Istvánnak sem engedélyezték a Vadvízország forgatásakor, hogy a filmexpedíció állatait (a védett területen kívül folytatandó!) vadászat segítségével élelmezzék.

A helyzet mégis fokozatosan romlott. 1957 őszén dr. Beretzk Péter levelében közölte a Magyar Madártani Intézettel (MMI): nem tudta a szinkron vízivadszámlálást megfelelően teljesíteni, mert éppen ugyanazon a napon a diplomáciai testület egyes „baráti országbeli” tagjai a „város vendégeként” nagy vadászaton vettek részt.

A lavina megindult, egyre többen óhajtottak a Fehér-tón vadászni. 1958 őszén írta dr. Beretzk Péter Kenyeres Lajosnak, az OTVT titkárának: „Most futnak be a vadászat iránti kérelmek. Én magam nem érzem hivatottnak arra, hogy személy szerinti javaslatokat adjak, csak arra szeretnélek kérni, hogy 8–10 engedélynél többet semmi esetre se adjatok ki. A helyi engedélyezéseket pedig egyszer s mindenkorra állítsátok le.” 1959 februárjában keserűen írta a Fehér-tóval kapcsolatban: „... oda puskával az tér be, aki éppen akar”.

Elvtársi huzavonák

A kérelmek száma egyre nőtt. Az irattár tanúsítja ezt: 1963-ban a szegedi katonai ügyészség vezetője „részemre, plusz egy fő részére” kér engedélyt, arra hivatkozva, hogy évek óta rendelkezik ilyennel. A „BM Karhatalom, Szeged” fejlécű levélben pedig négy szovjet és hat magyar tiszt részére kérnek engedélyt.

1963. október 15-én Szegeden értekezletet is tartottak ebben az ügyben. Az OTVH álláspontja elvben az volt, hogy az itteni vadászatot teljesen meg kell tiltani. Egyetértés alakult ki egy vadászati szabályzat szükségéről.

Ekkor született meg az első olyan szabályzat, amely legalább keretek közé igyekezett szorítani a fehér-tói vadászatot. Így pl. megnehezítették az engedély beszerzését, csak vadlibára és vadkacsára volt szabad vadászni, az algyői főcsatornától délre eső 1–4 számú tavakon október 15. és december 31. között. A névre szóló engedély nem volt átruházható, és este 10 órától hajnali 4-ig tilos volt a vadászat.

Végül is az első évben, 1963-ban 18–20 engedélyt adtak ki, és további 5–6 kérelmet minden protekciós levél ellenére elutasítottak. Azonban november 16-án Apró Antal vadászott a Fehér-tón, majd nem sokkal később a megyei pártbizottság tagjai – s nyoma sincs annak, hogy engedélyt kértek, vagy akárcsak bejelentették volna...

1964-ben továbbgördült a lavina. Horst Brandt NDK-beli ornitológus az OTVH-nak azt írta, hogy „megdöbbentett az a galádság [Frevel], amellyel a Fehér-tón a védett madarakat lövik. (A levelet ugyan lefordították magyarra, de nyoma sincs, hogy válaszoltak volna rá...)

1965-ben a karhatalom már „hét szovjet és öt magyar elvtárs” számára kért belépőt. Megjelent az igénylők között a határőrség és az erdészet is. Az erdészeti dolgozókat illetően a felterjesztő megjegyezte, hogy „kérem külön méltányolni, hogy nevezettek ... több ízben tevékenykedtek a Hivatal érdekében”.

A hivatalnál pedig feltehetően megunták az egészet, és Tildy Zoltán, az OTVH akkori elnöke október 8-án kelt levelében „felkérte és felhatalmazta” a vadásztársaság igazgatóját, hogy a halgazdaság igazgatójával egyeztetve saját hatáskörében adja ki az engedélyeket. Csatoltan meg is küldette a 35 kérelmet.

A halgazdaság 1967-ben határozott: a vadászok számát 30 főben + tóőrök, a licencdíjat pedig 200 forintban állapította meg. (Tájékoztatásul megjegyzem, hogy középiskolai tanári fizetésem akkoriban 1500 Ft volt.)

1970-ben aztán a tavat felügyelő Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság (DEFAG) igazgatója azt kérte, hogy az engedélyek számát 25 fővel emeljék fel (30-ről!), hiszen csak szovjet tiszt 17 jelentkezett. Ugyanekkor a Szegedi Állami Gazdaság (SZÁG) kebelébe került halgazdaság és a DEFAG egymást vádolta különböző szabálytalanságok elkövetésével. Az erdészet szerint a halgazdaság alkalmazottai engedély nélkül is állandóan vadásznak, a SZÁG szerint pedig a DEFAG igazgatója legalább 20 főnek olyan engedélyt adott ki, amely augusztus 1-től érvényes, s erről még csak nem is adott tájékoztatást.

Az OTVH válasza az érintettek számára szokatlanul határozott hangvételű lehetett. Mereven ragaszkodott a 30 fős maximális vadászlétszámhoz, és komolyabb együttműködést kért a két gazdaságtól.

1971 elején a SZAG igazgatója saját hatáskörében váratlanul megváltoztatta a szabályzatot. Egyrészt a vadászati idényt december 1. és február 28. közé helyezte át (ez természetvédelmi szempontból is jó volt), másrészt viszont, mivel „a pézsmapocok, szürke gém, bakcsó és búbos vöcsök irtása a halászat érdeke”, engedélyt kért az OTVH-tól „ezen kártékony vadak” irtásának egész évben történő engedélyezésére.

Az OTVH az időhatárok módosításával egyetértett, de természetesen a védett vízimadarak „irtását” nem engedélyezte.

Sára János területkezelő augusztus 3-án jelentette, hogy egy helyi potentátokból álló négytagú társaság (a neveket is közölte) aznap reggel 100 lövéssel 30 kacsát ejtett el. „Ezt az Állami Gazdaság eltiltott vadászai és dolgozói látták. A 11-es és 12-es tó jelenleg is szíve a természetvédelmi területnek.” S így zárta jelentését: „... Kérem az OTVH-t, hogy tiltsa meg teljesen a Fehér-tón a vadászatot.”

S ha nem is azonnal, de hat hét múlva pont került a fehér-tói „elvtársi vadászatok” végére!

Hivatalunk a jövőben nem engedélyezi a vadászatot a szeged–fehér-tói természetvédelmi területen. Ezért ez évtől (folyó évet is beszámítva) vadászati engedélyek a védett területre nem adhatók ki.”

És most felmerülhet a kérdés, hogy honnan ez a hirtelen határozottság?!

A válasz egyszerű. A 12/1971. számú kormányrendelet a természetvédelmi kezelést kivette az erdőgazdaságok kezéből és átadta az erdőrendezőségeknek, amelyek kevésbé voltak kitéve a helyi hatalmasságok nyomásának. Ugyanakkor az is kiszivároghatott, hogy a pártközpontban már készülőben a döntés: a magyar természetvédelem vezetésében radikális személycseréket kell végrehajtani, és a hazai természetvédelem területén végre rendet kell teremteni!