Ugrás a tartalomhoz

História 1995-04

Glatz Ferenc , Engel Pál , Fügedi Erik , Ormos Mária , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Mann Miklós , Burucs Kornélia , Szakács Sándor , Romány Pál , Kozma Antal , Borus József , Nagy Domokos Imre

História

6. fejezet -

A román nemzet történetírója. Nicolae Iorga

NIEDERHAUSER Emil

A román nemzet történetírója

Nicolae Iorga

Az idei könyvnapra jelenik meg Niederhauser Emil: A kelet-európai történetírások a nemzeti fejlődés korában c. monográfiája. (A szerk.)

Nicolae lorga (1871–1940) neve jól ismert a kelet-európai történetírásban, kétségtelen: mind a mai napig ő a román történetírás nemzetközileg is legismertebb személyisége. Életútja a századforduló Romániájában indul, amely még a nagyhatalmak árnyékában áll, s ennek megfelelően kell politizálnia. Iorga azonban már 1918 előtt mintha az 1918 utáni Romániát készítené elő, s mintha azzal számolna: létrejötte után ebben az új államban a történetírás császára vagy pápája lesz, vagy mindkettő egyszerre.

Már életében legendás alakká vált, nimbuszok szövődtek körülötte. Joggal, hiszen annyira központi alakja volt nemcsak a történettudománynak, hanem egyszerűen országa egész fejlődésének. Rendkívüli egyéniség volt, akinek személyes varázsa alól kortársai közül senki sem tudta kivonni magát, és akinek még emléke is, minden kritika mellett, tiszteletet parancsol ma is. Lengő szakállával, széles gesztusaival és nagyúri bonhómiájával, mintha még ma is élne és működne.

Termékenysége bámulatos, szinte érthetetlen. Élete vége felé állították össze először műveinek bibliográ1 1934-ig 1003 kötet, 12 755 cikk, 4963 ismertetés. És hol volt még ekkor az életmű lezárásától! Ma sem lehet egészen pontosan tudni munkáinak számát, hozzáértők mintegy 20 000 címre becsülik, s ebből 1200 az önálló kötet.

Tegyük hozzá mindjárt, némi magyarázatként: önálló kötetei olykor csak egy-egy nagyobb tanulmány terjedelmét érik el. Sok témát többször is megírt, egyre nagyobb terjedelemben, aztán különböző idegen nyelveken is kiadta (persze, minden esetben egy kicsit változtatva is a szövegen). Folyóiratában, a „Revista istorică”-ban jelent meg ismertetéseinek a zöme, olykor persze éppen csak egy-egy mondat, hogy ebben vagy abban a folyóiratcikkben hasznos adatok vagy érdekes szempontok találhatók ehhez vagy ahhoz a kérdéshez. De még ezekkel az óhatatlan megszorításokkal is bámulatos ez az életmű. S még bámulatosabb, ha figyelembe vesszük közéleti tevékenységét. Az első világháború előtt nyári egyetemet szervezett, 1919-ben a képviselőház elnöke, már korábban politikai pártot alapított, 1931–1932-ben miniszterelnök is volt (nem sok eredménnyel, de ez nem rajta múlott, hiszen a világgazdasági válság idején vállalta el ezt a méltóságot), közben is állandóan képviselő volt, szinte naponta politikai vezércikkeket írt újságjában. És közben rádióelőadásokat tartott, vidéki városokba járt ugyancsak előadásokat tartani (esetleg az előadóterembe lépve tudta meg, miről is kell beszélnie, s aztán egy órán át beszélt), ott volt a nemzetközi kongresszusokon, előadott megint, vitatkozott, érvelt... És írt verseket, színdarabokat, még szépirodalmat is fordított, bár ez utóbbiakat inkább ifjúkorában vétkezte.

Életútja

Ötéves volt, amikor ügyvéd atyja meghalt, az özvegy viszonylag szegényesen tudta felnevelni, de hamarosan ösztöndíjakból tudott megélni. Iaşiban végezte el az egyetemet, ekkor a szocialista eszmékkel is megismerkedett, bár élete további során ennek nem lett folytatása, polgári demokratikus meggyőződésű volt. 1888-ban tette le az érettségit, beiratkozott az egyetemre. 1889 őszén már le is tette valamennyi egyetemi vizsgáját. 19 éves, amikor publikálni kezdett, 1890-ben. Ekkor küldték négyéves külföldi tanulmányútra. Előbb Párizsba, azután Berlinbe ment. Középkori egyetemes történetre specializálta magát, Philippe de Mézières 14. századi ciprusi kancellár életrajzát írta meg, Berlinben megvédett doktori disszertációja is egyetemes történeti, Tamás saluzzói őrgrófról szól. Hazatérése után a bukaresti egyetemen megkapta az egyetemes történeti tanszéket, bár egy éven át csak helyettesként (a gyorsan feltörő fiatalembernek már akkor voltak befolyásos ellenségei). 1897-ben már akadémiai levelező tag, de megint az idősebbek ellenállása miatt csak 1911-ben választották meg rendes taggá. Az 1907-es nagy parasztfelkelés idején a parasztok mellett foglalt állást. Akkor már egy éve adta ki Neamul românesc (A román nép) című lapját, amelybe haláláig írta a vezércikkeket. 1908-ban alapította meg hamar híressé vált nyári egyetemét Vălenii de Munteben, ahol maga is mindig tartott előadássorozatokat. Az első világháború kitörése után az antant oldalán való belépés mellett agitált. Az 1930-as években élesen szembefordult a hitleri fasizmussal és annak hazai követőivel, a Vasgárdistákkal. A fasizmus Mussolini-féle változata iránt azonban elnéző volt. 1940. november 27-én a Vasgárda lázadása alkalmából saját házából hurcolták el és meggyilkolták. Megrendítő befejezése egy olyan életnek, amelynek értelmét mindenkor a nemzet, az ország szolgálatában látta, s ezért valóban többet tett, mint történész kollégái.

Föld, nemzet, eszme

1894-ben, előadásai megkezdésekor fejtette ki első ízben elméleti nézeteit a történelemről: a történetíró feladata az emberi tevékenység sokoldalú kifejtése, a történelemtől idegen szempontok elutasítása. Ranke volt az eszményképe, a források tanulmányozása, ugyanakkor elvetette a pozitivista elméletet arról, hogy a történelemben volnának törvényszerűségek.

1911-ben tartott székfoglaló előadásában a régész Tocilescu tevékenységét kellett volna méltatnia, hiszen annak a helyére választották be az akadémiába. Iorga ehelyett Tocilescu és Hasdeu romantikus módszerét bírálta, nemzeti elfogultságukat. (Húsz évvel később majd vele szemben hangzik el hasonló bírálat.)

Elméleti nézeteit egyéb munkáiban is fejtegette. Mindig a nép, illetve a népek álltak elvben történeti érdeklődése középpontjában, a személyeknek is csak ebben a vonatkozásban tulajdonított jelentőséget. Minden népnek megvan a maga hivatása, s az egyes népek történetét sohasem szabad az egyetemes történettől elszigetelten vizsgálni. Persze egy nép jelentőségét nem a terület és a lélekszám adja meg, írta 1900-ban, hanem erkölcsi ereje. 1938-ban a zürichi nemzetközi történész kongresszuson tartott előadásában azt fejtette ki, hogy a történelemben van néhány állandó elem, ezek adják a történeti fejlődés vázát. A három legfontosabb a föld, a faj (vagyis a nép, illetve a nemzet) és az eszme (egy-egy korszak uralkodó eszméi). Történetelméleti elveit élete végén egy nagy összefoglaló műben akarta kifejteni, ez azonban csak töredékeiben maradt fenn.

Nagyszabású okmánykiadásairól már szóltunk, mintegy 30 000-re tehető az általa elsősorban külföldön felkutatott és publikált források száma. Ezek azonban majdnem mind román történeti vonatkozásúak. Ez is mutatja, hogy mindvégig fennmaradó egyetemes történeti érdeklődése mellett alapjában véve a román történelem izgatta elsősorban.

A parasztok nemzeti szerepe

Eléggé fiatal volt még, amikor 1905-ben egy német sorozat számára, ottani felkérésre megírta a román nép történetét 2 kötetben. A hozzáértők szerint egyik legjobb munkája. Már itt fejtette ki később is sokszor előhozott nézetét, hogy az Itáliából bevándorolt paraszttömegek jelenléte révén erőteljes romanizálás ment végbe Dáciában, amely a dáko-román népet alapvetően latin jellegűvé tette, a romanitás keleti előőrsévé, az egyik Romaniává a sok, Nyugat-Európában kialakult Romania, vagyis neolatin állam mellett. A parasztok iránti rokonszenve mutatkozott meg abban, hogy szerinte a román parasztok sokáig megőrizték szabadságukat, ezért alakult ki olyan későn a román állam. Az osztályok sokáig még nem ellenségesen álltak szemben egymással. A jobbágyrendszert az oszmán fennhatósággal magyarázta.

A szintézishez gyűjtött anyagot azután egyes témák szerint még bővebben is kifejtette. Megírta a román egyház történetét 2 kötetben (1908–1909), a román hadsereg történetét ugyancsak 2 kötetben (1910–1919), a román kereskedelmet (1915), az erdélyi és magyarországi románok történetét (1915), a román sajtó történetét (1922), a kézművesség történetét (1927), a közoktatás történetét (1928). 1904-ben Nagy Istvánról, 1935-ben 2 kötetben Vitéz Mihályról írt monográfiát, 1927-ben az 1877–1878-as függetlenségi háború történetét, 1939-ben Bukarest történetét, 1932-ben „Három király alatt” – félig visszaemlékezésként – Románia 1904–1930 közti történetét. Egy egykötetes összefoglalása a román történelemről és civilizációról francia, angol, olasz és német nyelven jelent meg, utoljára 1930-ban románul. 1935–1936 során 3 kötetben franciául írta meg a románok helyét a világtörténelemben, ahol megint a különböző Romaniákról szóló nézetét fejtette ki. Az utolsó nagy szintézist, tíz kötetben 1936–1939-ben jelentette meg. Mint előszavában írta, mindig az volt a törekvése, hogy a román történelmet egyetemes összefüggésekben helyezze el, de ebben sajnos nem akadt követőkre. (Ekkorra már folyt az „új iskola” állandó bírálata, Iorga mintegy nekik is tett ezzel szemrehányást.)

Világpolitika, világtörténelem

De bármennyire a román történelem a központ számára, egyetemes történeti elhivatásához sem maradt hűtlen. Még a nyugati fejlődéssel is foglalkozott, főképp, ha délkelet-európai vonatkozásai voltak, ezért írt nagy munkát a keresztes hadjáratok történetéről. De a legmaradandóbbat Bizánc, a Levante és Délkelet-Európa vonatkozásában alkotta. Bizánc történetében nem a hanyatlást látta, hanem a római, görög, keleti és ortodox egyházi elemeket harmonikusan ötvöző univerzális birodalmat. Már 1907-ben írt egy angol nyelvű könyvet Bizáncról, 1934-ben pedig 3 kötetet „A bizánci élet történeté”-ről, ahol az egyes tartományok fejlődését is vizsgálta, nemcsak a birodalom egészét. Különösen fontos volt 1935-ben kiadott „Bizánc, Bizánc után” című könyve, amelyben azt bizonyította be, hogy a bizánci kultúra és stílus Konstantinápoly eleste után még évszázadokig fennmaradt, éppen Romániában is, csak a nemzeti eszme megjelenésével tűnt le végképp.

Az oszmán birodalom is bizonyos értelemben Bizánc folytatása, hiszen számos intézményét örökölte és továbbfejlesztette. Már 1908–1913-ban 5 kötetben megírta az oszmán birodalom történetét, ugyancsak Karl Lamprecht német sorozata számára. Szinte hihetetlen, de törökül nem tudott, így csak a más nyelvre lefordított török, meg a bizánci elbeszélő források és a 18–19. századi feldolgozások alapján írta meg könyvét.

1913-ban írta meg a balkáni államok újkori történetét, 1914-ben, röviddel a világháború kitörése után franciául is megjelentette, kiegészítve. A Balkán-háborúk eseményeiből csak a román hadsereg tevékenységét ismertette, Bulgária esetleges győzelme 1913-ban Romániát másodrendű katonai hatalommá szorította volna le, ezzel indokolta a román beavatkozást a második Balkán-háborúba. De a balkáni kérdések végső rendezését (1914 őszén) a balkáni és a dunai népek olyan politikai szövetkezésében látta, amely minden nemzet jogait tiszteletben tartja. Ugyancsak 1914-ben egy tanulmányában arra utalt, hogy a második Balkán-háború utáni helyzetben Romániának törődnie kell a határaikon kívül a félszigeten élő románokkal, ennek történeti előzményeit kívánta megadni. A balkáni államok történetét azután 1925-ben újra kiadta, most már 1924-ig, a győzelmes átalakulásig követte az eseményeket.

Írt francia (1919), német (1918) és osztrák (1918) történetet, sőt Amerika történetét is (1930), mindig a románokkal összekapcsolva, megírta a rajnai (1912), a dunai (1913), a földközi-tengeri (1914) és az óceáni kérdés (1919) történetét, az európai politikai intézmények és társadalmak történetét (1927), a szabadság eszméjének fejlődését (1928), ebben az ókorban és a középkorban több, szervesebb szabadságot látott, mint a mechanikus és statisztikai demokrácia korában, vagyis a kapitalizmusban.

1937-ben az egyetemes történeti intézet megnyitásakor a hasonlóságok, párhuzamok és ismétlődések kutatását jelölte meg az egyetemes történet alapvető feladataként, de összehasonlításai túl merészek voltak: a dák birodalmat Attila hun birodalmával vetette egybe, a román népművészetet az Egyesült Államok indiánjainak a művészetével. Ezek az összehasonlítások 1940-ben két kötetben megjelent munkájában is szerepeltek, ebben a forradalommal szemben a francia abszolút monarchiát is igazolni akarta, XVI. Lajost éppen reformjai miatt bírálta, amelyek szerinte a forradalom katasztrófájához vezettek.

Érzékenység, napi politika

Nem kétséges, hogy ennek a roppant gazdag életműnek igen gyenge pontjai is vannak. Néhány részletre, pusztán illusztrációként, már utaltunk. Hadd említsük kétségbevonhatatlan nacionalizmusát, amely persze éppen az 1918-ban előállt helyzetből táplálkozott, majdhogynem azt vetítette vissza a történelembe. Ennek megfelelően elsősorban a magyar történészekkel vitatkozott, ahogy már előtte is sokan, meg a bolgárokkal. Nagy szintézise II. kötetében hivatkozott pl. arra, hogy kutatásaival helyreállította a románok jogát, ezt már senki sem veheti el tőlük.

Az érzékenység, a gyors reagálás a napi politikára természetes kell hogy legyen olyan embernél, akinek napi teendőihez ez is hozzátartozott. Ennek behatolása a történeti munkákba ugyancsak érthető, és olykor pozitív következményekkel is járt, de nyilván nemcsak azokkal. Elméleti nézetei sok szempontból elmaradottak voltak, gyakorlata a politikai fejlődés hangsúlyozásával még inkább. Munkáinak olvasásakor az ember néha szinte csak a széles gesztusokat látja, a szuggesztív, ráolvasásszerű hangot, amely annál hatásosabbnak van szánva, minél kevesebb a tény mögötte.

Csakhogy mindezeket beleszámítva és levonva sem lehet kétséges, hogy a román történetírás legnagyobb egyénisége volt. Ezért is követhetetlen, mert ezt a munkamódszert és ezt az ütemet más halandó ember nem bírta volna el. Nemzetét szolgálta, jóban-rosszban. Ezért is volt olyan nagy hatással saját korára és a későbbiekre egyaránt.