Ugrás a tartalomhoz

História 1995-04

Glatz Ferenc , Engel Pál , Fügedi Erik , Ormos Mária , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Mann Miklós , Burucs Kornélia , Szakács Sándor , Romány Pál , Kozma Antal , Borus József , Nagy Domokos Imre

História

5. fejezet -

Nemzetiszocializmus — sztálinizmus

FIGYELŐ

ORMOS Mária

Nemzeti-szocializmus – sztálinizmus

Nemrégiben megjelent egy kis írásom a nácizmus, a fasizmus és a sztálinizmus metafizikájának hasonlóságáról. Többek között az általa kipattantott vita indít arra, hogy e kérdést meghaladva kísérletet tegyek két rendszer: a nácizmus és a sztálinizmus összehasonlíthatóságának és az összehasonlítás lehetséges kereteinek a felvázolására. A tárgy alapos vizsgálatára azonban magától értetődően egy cikk keretében nem kerülhet sor, de benyomásom szerint azt egyelőre a sztálini rendszer számos vonatkozásának feltáratlansága is alaposan gátolná.

Nem tudom, hogy száz vagy több év múlva a történészek mit fognak a legfontosabbnak tartani a 20. század történetéből. Talán az atombombát, esetleg egész földrészek előretörését, vagy a II. világháborút? Abban azonban biztos vagyok, hogy két rendszer, két nagy kísérlet, vagyis a náci és a sztálini birodalom feltűnését és bukását mindenképpen elég fontosnak fogják tartani ahhoz, hogy keletkezésük feltételeit, működési mechanizmusaikat és bukásuk okait külön-külön is, egybevetve is továbbvizsgálják. Nem kétséges ugyanis, hogy történelmileg mindkettő merőben új jelenségnek volt tekinthető, mindkettő felmutatott bizonyos sikereket, és mindkettő önmaga pecsételte meg sorsát. Voltaképpen már ennyi hasonlóság is elegendő lenne ahhoz, hogy a két szisztémát egymás mellé állítsuk, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nácizmus rövid időszaka beleépült a sztálinizmus jóval hosszabb időtartamába, és hogy a két rendszer kölcsönösen és állandóan reflektált egymásra.

I. Eltérések

Első látásra is szembetűnő azonban, hogy a nácizmus és a sztálinizmus között – a feltételekben, az előzményekben, a problematikában, amire válaszolni akartak, az ideológiában, az államszervezetben stb. – nagyok voltak az eltérések. Kezdjük talán ezekkel. Az első helyre kívánkozik a két ország közötti geopolitikai különbség. Míg Németország közepes nagyságú és központi fekvésű európai nagyhatalom, a szó hagyományos értelmében, addig Oroszország kontinentális óriásbirodalom, amelyet Hitler minden bizonnyal „Weltmacht”-nak tekintett volna, ha eleinte „zsidó”, majd „szláv” vezetését nem sorolta volna egyformán az államalkotásra képtelen fajok közé. (E véleményét majd a háború vége felé megváltoztatta.) E meghatározottságnak mindkét esetben voltak előnyei is, hátrányai is. A német szituáció magába foglalta az izolálódás veszélyét, de ugyanakkor nagy szövetség- politikai manőverezési terepet is biztosított. Az óriási szovjet határ súlyos védelmi kiadásokat vont maga után, viszont hallatlanul nagy teret nyújtott a védekezésre, visszavonulásra, átcsoportosításra megtámadottság esetén. Ezzel Sztálin már a polgárháború idején tisztában volt, Hitler pedig 1945-ben panaszolta fel az igazságtalan isteneknek, hogy Sztálinnak bezzeg megvolt az óriási tere, ami számára egyúttal az időt is biztosította, ő pedig a saját országában mindkettőnek híjától szenvedett.

A két rendszer történelmi előzményei és gazdasági szintje, a gazdaság működési módja a hatalmi fordulatok idején szintén eltért egymástól. A bolsevik hatalom megszerzést be lehet sorolni az „elmaradottság” forradalmai közé, a náci hatalomátvételt azonban nem. Oroszország minden századvégi-századeleji reform, befektetés, vasútépítés mellett és ellenére továbbra is Európa egyik legelmaradottabb övezete volt 1917-ben. A lakosság döntő többsége (szakértői adatok szerint több mint 80%-a) a mezőgazdaságból élt, ipari gócok csak szórványosan akadtak a térképén, út- és vasúthálózata kezdetleges maradt. Ugyanakkor a mezőgazdaságból a nagy tömeg ugyancsak rosszul élt, részben a birtokmegoszlás tovább élő, illetve újjá teremtődő anomáliái, részben a művelés-tenyésztés kezdetlegességei miatt. „Ha” a Vitte és Sztolipin által elkezdett reformok folytatódtak volna, „ha” Miklós cár e politikát nem veszi le a napirendről, „ha” ehelyett nem a külső, csak háborúval elérhető sikert állítja a vezetés a politika középpontjába, akkor... Ám a reformok nem folytatódtak, és Oroszországot a szűk vezető csoport egymás után két olyan háborúba vitte bele (1904-ben és 1914-ben), amelyeknek nem tudott megfelelni. Ez volt az oka annak, hogy e politikával és a közállapotokkal az egyébként kisszámú és Európa-szerte a legrosszabbul fizetett munkásság mélyen elégedetlenné vált. Azután a földszűkével, piachiánnyal és eladási nehézségekkel küszködő parasztok. És az ugyancsak szűk körű polgárság. Sőt elégedetlenné vált végül már a birtokosok egy része is. Miklós cárt és családját szokás emberileg rokonszenves módon ábrázolni (különösen a cári család kegyetlen és értelmetlen kiirtásával tükröztetve emberi erényeiket). A cári politika azonban menthetetlen annyiban, hogy szükségképpen forradalmi szituációhoz vezetett. Oroszországban legfeljebb a forradalom kirobbanásának ideje lehetett kétséges, az azonban nem, hogy reformok és alternatíva híján a robbanás elkerülhetetlen.

Németországban a helyzet ettől merőben eltért. A háborús megpróbáltatások és a békeszerződés súlyos következményei ellenére ez az ország a húszas évek derekától ismét Európa legrohamosabban fejlődő, gazdaságilag élen járó területe volt. E fejlődésnek megfelelt a társadalmi tagolódás és az iskolázottság szintje. Ráadásul 1919 óta Németország a demokratikus köztársaságok csoportjához tartozott: a széles néptömegek rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, amelyekkel egyáltalán rendelkezni lehetett abban az időben. Németországot 1925 óta ismét megbecsülték a nemzetközi politikában, és nélküle már senki sem próbált európai külpolitikát csinálni. Annak oka, ami mindezek ellenére odavezetett, hogy 1933-ban a köztársaság elnöke a náci párt vezérére bízta a koalíciós kormány megalakítását, kereshető részben a gazdasági világválságban, részben pedig a német (gazdasági, politikai és katonai) elitek magatartásában. A válság miatt keletkezett hatalmas munkanélküliség, a megélhetés átmeneti kilátástalansága, a középrétegek helyzetének megrendülése tette lehetővé, hogy az NSDAP a Reichstag legnagyobb pártjává váljon 1932-ben, vagyis, hogy egyáltalán esélyes legyen arra, hogy egy német kormányba bevegyék, vagy hogy annak a vezetését rábízzák. Másfelől Hitler esélyét rendkívül megnövelte a német vezető csoportok tanácstalansága. Az a tény, hogy – eltérően az angol, holland, dán, svéd, svájci stb. politikai és gazdasági döntéshozóktól – a kancellárokon és kormányokon kívül az ellenzék is képtelennek mutatkozott alternatíva kidolgozására.

Mindent egybevéve azt mondhatjuk, hogy a náci rendszer keletkezése átmeneti jelenségekkel állt kapcsolatban, és hogy ugyanezért távolról sem volt olyan értelmű fatalitás, mint egy orosz forradalom. Ugyanakkora nácizmus szerfelett dinamikus volt, „magas fordulatszámon” működött, ami kifejezte egyrészt a német gazdaság dinamizmusát (gyorsan lábra lehetett állítani egy modern és nagy létszámú hadsereget), másrészt pedig azt is, hogy viszonylag kicsi területtel rendelkezve a „nagy teret” úgy akarta megszerezni, hogy harcolt az időért, vagyis a gyorsaságot tette szövetségesévé. A szovjet hatalom ezzel szemben apránként bontakozott ki, lassan haladt előre, iszonyú erőfeszítésekkel és emberáldozattal modernizált, ami kapcsolatban állt a történelmi előzményekkel, az orosz birodalom elmaradottságával és óriási méreteivel.

Az orosz forradalom

Igen, de milyen orosz forradalom? Ismert egy olyan tétel, amely szerint a demokratikus köztársasági orosz kezdeményezés, azaz a kibontakozás „polgári demokratikus” alternatívája semmiképpen sem állhatott meg a lábán, hanem eleve arra volt ítélve, hogy vagy balról vagy jobbról, de mindenképpen megdöntsék. Az adott politikai helyzetet véve alapul, ez nagyon valószínű, de alighanem cáfolhatatlan az is, hogy ehhez a képlethez viszont feltétlenül szükség volt egy olyan baloldali szervezetre, amely azt meg akarta, és meg is tudta dönteni. Szükség volt tehát Leninre és csapatára, méghozzá pontosan arra a Leninre, aki – ragyogó helyzetfelismerő és taktikus lévén – ezt végre tudta hajtani. Vajon beletartozik e tény is a fatalitások birodalmába? Ha a radikalizálódást – vélhetően jogosan – annak vesszük – még mindig további kérdés, hogy a kis bolsevik csapat Lenin nélkül egyáltalán elindul-e a novemberi forradalom felé. Lenin pedig – mint ismeretes – a svájci kormány és a német vezérkar nélkül 1917 novemberében még mindig a zürichi könyvtárban olvashatta volna a hazai híreket.

Bármiként is értelmezzük e körülményeket és a többieket, az oroszországi váltás – eltérően a náci kísérlettől – mindenesetre modernizálási feladatok megoldásával is kapcsolatban állt. Mi több, a későbbiekben e feladatnak meg is akart felelni. Létrejöttében tehát nem átmeneti, de tartós nemzeti-birodalmi problémák játszottak szerepet az elmaradottság egész komplexuma, valamint a stabilitás megteremtése. (A háborús helyzet közepette és a kétoldalú súlyos nyomástól szenvedve a gyenge demokratikus képződmény még annyi időhöz sem jutott, hogy a stabilizálást szolgáló intézkedésekhez legalább hozzákezdjen.)

Ezen az eltérésen belül viszont némi hasonlóság is mutatkozik a szovjet és a német rendszerek között. Mindkettőben tere nyílt a szubjektív tényezőknek: az egyik oldalon bizonyos képességek birtoklásának, a másikon a tehetetlenségnek, lassúságnak, koncepcióhiánynak.

Eltérő ideológia

Nagy eltérésről lehet és kell megemlékeznünk a két rendszertől elválaszthatatlan ideológiák vonatkozásában. A náci elmélet ab ovo ember-, civilizáció- és kultúraellenes tanokra épült. Hitler megfogalmazásában két tétel határozta meg: a „természeti törvénynek” megfelelő fajelmélet, amely szerint az uralkodó faj joga, hogy uralkodjon, és minden más fajjal kénye- kedve szerint elbánjon (szolgaságba taszítsa, létszámában a szükségesre redukálja vagy teljesen kiirtsa) és a hódítás, az expanzió, amely révén e faj számára biztosítani lehet a megfelelő nagyságú „életteret”. Az utóbbit másoktól (az adott esetben a Szovjetuniótól) kell elvenni, és a megszerzett területet a fentiek szellemében meg kell tisztítani a bennszülöttek kisebb-nagyobb hányadától.

E két tételbe minden belefért, amit csak a nácik gondoltak és cselekedtek, míg másfelől ők valóban azt tették, amit ideológiájuk tartalmazott. Ez azonban határozottan különválasztandó attól, amit időről időre a kortársi hazai és a külföldi propagandában terjesztettek. (Ez a propaganda ugyanis évekig a nemzeti felemelkedést és a németekkel szemben elkövetett igazságtalanságok korrekcióját hirdette, amivel azonban a náci ideológia szögesen szemben állt.) Hitleren és a nácikon így azután számon lehetett kérni, hogy mit is mondtak. De azt nem lehetett állítani – és ma sem lehet –‚ hogy mást tettek volna, mint amit Hitler a Mein Kamptban, a Zweites Buchban, később pedig titkos beszédeiben és tanácskozásain hirdetett. A náci bűntények ideológiai megalapozása már az 1924–25-ben elkészült Mein Kampf-fejezetekben benne állt, és potenciálisan benne foglaltatott az előd-ideológiákban is.

Sztálin tetteit viszont ideológiailag semmi sem támasztotta alá. Elméleti szempontból nézve még az osztályharc sem. (Az ellenséges osztályok körében végbevitt irtóhadjáratot, a kuláktalanítást, a kényszermunkát, a táborokat, kis nemzetek kitelepítését szülőföldjükről, a saját pártjában, majd a hadseregben végrehajtott gyilkossági hullámokat, az úgynevezett cionisták ellen emelt vádakat és az ellenük elindított terrorhadjáratot.) Ezt az elemet egyébként egyszer-kétszer maga Sztálin is érzékeltette, amikor arra utalt, hogy „osztályokat” és nem embereket kell megsemmisíteni. A szocialista ideológia az ember szabadságából és jólétéből indult ki, az újfajta hatalommal a többségnek akart kedvezni, és végeredményben a nagy lehetőségek birodalmába kívánta elvezetni az emberiséget. Ezzel a fent említett eljárások nem voltak összeegyeztethetők.

A két ideológiában az ellenségkép alaposan és elvileg különbözött egymástól, még ha az igaz is, hogy mindkettő „kollektív” jellegű volt. (Az utóbbi jelenség valóban hasonlóság, de egy eltérésen belül.) A nácik ugyanis biológiai ellenséget választottak maguknak, ami egyértelműen magába foglalta, hogy mivel a biológiai léttől nem lehet megszabadulni másként, minta biológiai egyed megszüntetése útján, ezt az ellenséget mindenestől – és a reprodukálás minden esélyét kizárva – kell fel számolni. Magyarán szólva: ezt az ellenséget írmagjáig is fizikailag ki kell irtani.

Egy osztályt azonban fel lehet számolni azáltal, ha megfosztom őt azoktól az eszközöktől, amelyek osztálylétét meghatározzák. A császártól elveszem a trónját, a birtokostól a földjét, a burzsujtól a „termelőeszközeit”, a kuláktól a földjét, lovát, ökrét, ekéjét stb., az egyedet pedig élni hagyom, és esetleg „átnevelem”. (A munkatábor, az átnevelő tábor, a Pu-Ji figura, a kulturális forradalom jelenségei stb. ugyanezért nem véletlenek.) Ideológiai szempontból nem volt tehát követelmény az uralkodó osztályok tagjainak lekaszabolása, és még kevésbé az a sok áldozat, ami a sztálini egyeduralom útját a bolsevik párton belül kísérte, vagy azok a parasztáldozatok, amelyek a mezőgazdaság kollektivizálásával jártak együtt. Mindez – úgymond – már a hatalmi logika velejárója volt. Igen, ám egy sajátos hatalmi logika velejárója, egy olyasféle hatalmi logikáé, amely előzetesen kizárt már minden ellenőrzést, autonóm társadalmi mozgást, megmozdulást, szerveződést. Amelyik a társadalom érzületétől jócskán elszakadva (de szerintem sosem teljesen) csaknem kizárólag a maga útját járta.

Az ellenség kezelésében is mutatkozott alapvető különbség a két rendszer között. A náci üldözés – néhány „félresikerült” kísérlettől eltekintve – szisztematikus, rendezett, körültekintő volt. Az irtóhadjáratokat, valamint a népirtást modern eszközökkel, a fejlett technika igénybevételével hajtották végre. A náci eljárásban az irracionális célt leszámítva minden racionálisan ment végbe. Sztálin birodalmában mindez másként, majdnem fordítva történt. Időről időre kijelölték ugyan a fő csapás irányát, a végrehajtásban mégis sok volt az esetlegesség. A személy szerint kijelöltektől eltekintve a tömegeknek elsősorban nem azért kellett meghalniuk, mert feltétlenül meg kellett halniuk, hanem azért, mert elhurcolásuk, elszállításuk, őrzésük „rendetlenül” történt. Többnyire nem azért nem ehettek-ihattak egy hetekig tartó úton, mert nem akartak enni-inni adni nekik, hanem azért, mert az ellátó rendszer nem vagy rosszul működött. (Amiként rosszul működött a táborok ellátása is, őrzése is, ellenőrzése is.) Mindent összevéve így is milliók lelték halálukat a szovjet táborok felé tartó úton és a táborokban, noha ezekben sem gázkamra, sem krematórium nem működött. A rendszerbe „rendszert” majd leginkább Berija vitt be, igyekezvén a táborokat produktív munkaforrássá átalakítani. Ez azonban azzal az óriási veszéllyel járt, hogy minden nagyobb vállalkozás újabb és újabb letartóztatási hullámot válthatott ki, és az áldozatokat ott szedték, ahol éppen találták.

Sztálini gyakorlat

Mindenesetre – eltérően a náci esettől – a sztálini gyakorlat lényegében elszakadt az eredetileg humanistaként megfogalmazott ideológiától, amely az ember szabadságára és jólétére apellált, az emberi kultúra legmagasabb értékeire és annak kontinuitására hivatkozott. Bár ezt az ideológiát továbbra is hirdette. Így ellentét keletkezett szöveg és tett, tan és gyakorlat között. Ezért azután időről időre az „eredeti” ideológiai elemek alapján a vezetés számonkérhetővé vált. Valóban így is történt: a későbbiekben a sztálini és poszt-sztálini berendezkedés lebontásának első, közvetlen eszköze ez az „eredeti” ideológia lett. Magyar, lengyel, cseh és a „revizionisták”, 56-osok és 68-asok nem a polgári demokrácia, hanem a szocialista tanok alapján léptek fel, és kérték, követelték az azokhoz való „visszatérést”, a szocialista demokrácia megvalósítását, a terror megszüntetését, a cenzúra felszámolását és mindent, ami csak az eszükbe jutott a régi szép időkből.

Sztálin örökre adós maradt az egy országban felépítendő szocializmusnak még a vázlatával is. Az ideológia konkretizálása helyett pragmatikus hiánypótlást hajtott végre, aminek a középpontjába az állandó imperialista fenyegetés elleni védelem kérdése került. Ezzel indokolta, hogy a bürokrácia leépítése helyett egy minden korábbinál nagyobb állami bürokráciát kell kiépíteni, hogy az eredetileg szóba jött népi milícia elvét elejtve minden ismertnél nagyobb és jobban felszerelt hadsereget kell létrehozni, hogy emiatt a nehéziparnak kell minden egyébbel szemben az elsőbbséget biztosítani, és nem szabad törődni azzal az „áruéhséggel”, ami az ország lakossága részéről mutatkozik. Mennyire volt mindebben igaza?

A második világháborút ő maga és sokan mások e politika igazolásának tekintették. Ez az érvelés azonban csak a harmincas évekre vonatkoztatható helytálló módon, és ott is elsősorban 1936-tól kezdődően, midőn Hitler elkezdte a masszív háborús készülődést és egyúttal a szovjetellenes fenyegetőzést. Ezt megelőzően 1919 óta nem volt olyan hatalom a világon, amely komolyan gondolt volna a Szovjetunió megtámadására. (A nagy intervenciót a győztes szövetségesek 1919. március végén elejtették.) Mi történt ezzel szemben éppen a harmincas évek végén a Szovjetunióban? Sztálin kiirtotta a hadsereg addigi krémjét, és akit nem végeztetett ki a tábornoki karból, az börtönbe került. 1939-ben Sztálin szerződést kötött az egyetlen hatalommal, amelytől igazán félnie kellett volna, hogy azután úgy járjon, mint az egyszeri juhászlegény – azzal a különbséggel, hogy amikor a farkas valóban megjelent, még ő maga sem akart hinni a szemének.

Arra a kérdésre, hogy vajon az iparosítás mezőgazdaság által való finanszíroztatásának a tétele egyáltalán igaz-e – nos, erre nem tudok válaszolni. Az általános tapasztalatok alapján ez nehezen hihető. Arra sem, hogy ennek az eljárásnak volt-e szerepe abban, hogy a szovjet hadsereg sokkal jobban helytállt, mint azt bárki is sejtette volna (egyébként nem a korábbi, hanem a háború alatt újonnan telepített iparra támaszkodva). Egyszer meg kellene ezt alaposan vizsgálni közgazdász szemmel is. Mindenesetre az a mezőgazdaság, amely – a kollektivizálásnak „hála” – 1938-ban kevesebbet termelt, mint 1913-ban, aligha nyújtott nagy segítséget a hadsereg ellátásának.

Totális állam?

Az állam szerkezetét és működését tekintve sokan egyaránt totálisnak vélik a náci és a sztálini rendszert. A német történészek közül azonban e tételt már többen kétségbe vonták a nácizmus vonatkozásában, és rámutattak arra a hatalmi káoszra, ami a totális hatalom igényét mindvégig kísérte. A nácizmus keretében Hitler egyeduralma bontakozott ki, amit potenciálisan a háború éveiben különösen naggyá nőtt és önállósuló terror-trió, a Schutzstaffeln–Sicherheitsdienst–Gestapo félelmes hármasa kérdőjelezhetett meg, miközben a hatalom korábbi pillérei – a nagytőke és a hadsereg – sokat veszítettek jelentőségükből. És veszítettek – főként – hatékonyságukból. Az utóbbi időben néhány szerző a sztálini rendszer totális voltát is feszegetni kezdte. Rámutatnak a regionális és helyi hatalmi tényezőkre, amelyek – többek között a hatalmas távolságok és a modern ellenőrzési lehetőségek hiánya okán – eltérhettek és olykor el is tértek a központi instrukcióktól, továbbá a hosszú „átviteli” láncra, ami a központ és az alsó kiscsoportok között úgy-ahogy működött és sok egyéb olyan körülményre, ami a totalitás igénye ellenében hathatott. Valójában úgy tűnik, hogy a „totális” szó alkalmazásának jogossága az emberi viszonyokra még a legszigorúbb diktatúrák esetén is kétségessé vált, mert ahhoz minden esetben korlátozó tényezőket kell figyelembe venni, ami viszont magát a totalitást teszi kérdésessé.

Mindenesetre a totális diktatúrára törekvő két rendszer – a hasonlóságok mellett – lényeges eltéréseket is mutatott. Sztálin minden más szervezetet igyekezett a pártnak alárendelni, és ez globális értelemben sikerült is neki. A legfelső hatalmi szervezetektől kezdve a legalsóbb sejtig mindenütt a pártszervezet lett a mérvadó tényező, és nem lehetett vitás, hogy a birodalmi, a köztársasági, a helyi, az üzemi stb. hierarchiában a párt első embere az első ember. Az állami szervezeteknek a végrehajtó, a szakszervezeteknek a parancsokat továbbító és „megértető”-nevelő feladat jutott, amit azután a párthoz kapcsolódó további társadalmi szervezetek, tagozatok egészítettek ki ugyancsak népnevelő aspektussal. Bár közismert, hogy a sztálinizmus keretében létrejött számos „összefonódás”, és egyes embereknek sikerült többféle hatalmi pozíciót összegyűjteniük, a rendszer alapjában véve eléggé világos és áttekinthető lett.

A nácizmus szerkezete ezzel szemben sosem vált ilyen rendezetté. Párt és állami intézmények anélkül tevékenykedtek egyazon hatalmi ágban, hogy valaha is megállapították volna egymáshoz való viszonyuk alapját, egyes hatalmi övezetekben a hagyományos hatóságok mellett újakat hoztak létre, anélkül, hogy a régit felszámolták volna, vagy hogy legalább elhatárolták volna egymástól működési területüket. A párt- és az állami apparátusokban ezért az „aki bírja, marja” elve érvényesült. Ez a Hitlertől kiinduló nemtörődömség vezetett el oda, hogy – mint említettük – az SS–SD–Gestapo háromsága elszabadulhatott, ami viszont sosem esett meg a megfelelő szervekkel a szigorúbban felépített és ellenőrzött sztálini birodalomban.

A náci és a sztálinista rendszer keletkezésében, elméleti alapjaiban és működési módjaiban tehát nagy eltérések mutathatók ki (amelyeken belül azonban hasonlóságok is meghúzódnak), ám másfelől arculatuk mégis nagyon hasonlóvá vált egymáshoz (az analógiákon belül észlelhető eltérésekkel). Ez valószínűleg már csak azért is fatális volt, mert két egyeduralomra épülő diktatúra bizonyos vonásokban elkerülhetetlenül hasonlóvá válik. E hasonlóságok azonban távolról sem merülnek ki az egyeduralmi rendszer szükségképpeni elnyomó, korlátozó, szelektáló, szellemileg cenzúrázó, propagandisztikus és terrorista szerepkörében. Ha a vizsgált két rendszer működése kizárólag e negatívumokra korlátozódott volna, úgy aligha futja be akár az egyik, akár a másik ismeretes karrierjét, és megértésük mindenesetre sokkal kevesebb elméleti gondot okozna.

II. Hasonlóságok

A legfontosabb hasonlóság azzal kezdődik, hogy a hatalom megragadásában és valószínűleg működtetésében is, mindkét rendszer hatalmas tömegszimpátiára támaszkodhatott. Ugyanakkor az utókor és a történész egyik legnehezebben megválaszolható kérdése abban áll, hogy e tömegtámogatás megnyerésének miben állt a titka. Ez a kérdés volt az első számomra a két rendszer összehasonlításának megkezdésekor. Azzal válaszoltam rá, hogy e titok nem a minduntalan hangoztatott „szociális demagógiában”, és a bolsevikok esetében sem az ígéretes szocializmuskép lobogtatásában rejlett, minthogy Hitler e demagógiát a valóságban nem alkalmazta, követendő, a nagy utópiát valamelyest konkretizáló szocializmuskép pedig sosem született. Mindketten valójában egy, a földi boldogság messzi jövőbe helyezett ígéretével dolgoztak, miközben a közeljövőre nézve gyakorlatilag nem ígértek mást, mint vért és verítéket, harcot és munkát. Ez volt a két elmélet metafizikája, és mint ilyen, jó ideig nagyon jól betöltötte feladatát.

Azt hiszem, hogy a vezér–tömeg kapcsolat kialakulásában és megszilárdulásában azonban további, a két rendszerben egyaránt megtalálható elemek is szerepet játszottak. Hitler, Sztálin is a nagy tömegek (a Volksgenosse, a tovaris) nevében szólalt meg és hozzájuk beszélt. Megszólították és mintegy megtestesítették e tömegeket. Olyan rétegeket, amelyekről a cárok, császárok, miniszterelnökök és más úri népek proklamációikban még sohasem emlékeztek meg. Már ezzel, továbbá azáltal, hogy a jövőt is nekik ígérték, megbecsülték és mintegy felemelték e tömegeket, önbizalmat adtak számukra. A felemelkedés zálogai és egyúttal szimbólumai lettek, annál is inkább, mivel ők maguk is az alsó néprétegek sűrűjéből bukkantak elő, és lehettek, lettek mindenek vezérei.

Mi több, a már kiépített diktatórikus rendszerek, ha nem is a jólét, de legalább a jobb, a biztonságosabb lét elemeit is megteremtették a nagy tömegek számára. A nácik ugyan ezrével hurcoltak embereket koncentrációs táborokba és börtönökbe, majd milliókat gyilkoltak meg többnyire a németektől távol eső földterületeken, a sztálini rezsim tízezrével, majd száz-ezrével és a nácikhoz hasonlóan ugyancsak milliós nagyságrendben szedte áldozatait, de bármekkora volt is az áldozatok számának végösszege, ez a szóban forgó lakosságnak mindenképpen csak elenyésző töredékét tette ki. Sok millió ember viszont biztos munkához jutott, általában nem fenyegette az éhezés és az éhhalál (a Szovjetunióban e szempontból voltak kivételes időszakok), és egy többé-kevésbé alacsony szinten hozzájutott a megélhetés feltételeihez.

Sőt, a tömegek ennél sokkal többhöz is hozzájutottak. Mindkét rendszer azon volt, hogy „nevelési” okokból, saját népi, illetve proletár jellegének igazolásaképpen is, az általa kultúraként elismert értékeket eljuttassa a tömegekhez. A Szovjetunióban nagy kampány vette kezdetét az analfabétizmus megszüntetése érdekében (amire Németországban nem volt szükség), és mindkét országban valóságos népművelő -szórakoztató nagyvállalatot építettek ki annak érdekében, hogy a rendszer beférkőzhessen az emberek szabad és magánéletébe is. Ennek a szolgálatába állították a kiadói tevékenységet, a színházat, a mozit, és létrehozták az egyesületek sokaságát, amelyek kereteiben az emberek olcsón szórakozhattak, kulturális tevékenységet fejthettek ki, kirándulásokon vehettek részt, sportolhattak, táncolhattak stb. A nagy rendezvények, kongresszusok, felvonulások egyszerre szolgálták a rendszer presztízsének növelését, erejének demonstrálását, a tömegek elkábítását és szórakoztatását. Mindkét rendszer az ünnepek és ünneplések sokaságát rendszeresítette hasonló célok érdekében, és kialakította ezek rituáléját is. A két nagy diktatúrakísérlet tehát kétségkívül juttatott olyan értékeket a széles tömegeknek, amelyeket azok örömmel fogadhattak és megbecsülhettek.

A fentiekkel szorosan összefüggött, hogy mind a nácik, mind a bolsevik vezetés hallatlanul nagy fontosságot tulajdonított az egyszerű, ám világos és határozott népnevelésnek, a tömegek indoktrinációjának. A propaganda rendkívül széles tevékenységi területeket rendelt maga alá; voltaképpen mindazokat a tevékenységeket, amelyeket a fenti bekezdésben megemlítettünk. Az áttételes propaganda mellett azonban nagy szerephez jutott a direkt propaganda is, aminek fő eszközeit: a sajtót, a rádiót, a filmhíradót a szóban forgó rendszerek uralmuk szolgálatába állították. Talán helytálló az a megfigyelés, hogy míg e direkt propagandában a nácik döntően érzelmekre igyekeztek hatni, és azon voltak, hogy hisztériát keltsenek az „ellenség” ellen, addig a szovjet rendszerben igyekeztek megőrizni a racionalitás és a tudományosság látszatát.

Ugyanakkor mindkét rendszer gondosan szelektálta a kulturális örökséget és irányította az élő kultúrát, aprólékosan megválogatta az ismeret-, valamint híranyagot, amelyet el akart juttatni a tömegekhez. A feketelista, a cenzúra, a művészek ki- és letiltása, könyvek és lapok bezúzása mindkét országban napirenden volt. Sztálin a 30-as évek első felében száműzte, feldaráltatta és mindenestől eltüntette azt a hallatlanul termékeny és dinamikus kulturális életet – a művekkel és a szereplőkkel együtt –‚ ami a húszas évek szabadságmámorában megszületett. A lábra kapó szocreál irányzattól eltérő termékek eltűntek az Ermitázs falairól csakúgy, mint a könyvtárakból. Végül egész tudományágaktól is megvonta a létjogosultságot, és ebben a birodalomban genetikáról, közgazdaságtanról, szociológiáról, pszichológiáról nem eshetett szó, miközben más tudományokat – mint például a biológiát – vakvágányra tereltek.

Művészet és tudomány

A náci Németország még átmenetileg sem dicsekedhetett kulturális felvirágzással. Dicsekedhetett viszont a Gleichschaltunggal, a kultúra és a tudományok jeles művelőinek emigrációba kényszerítésével, könyveik nyilvános elégetésével, mintegy 10 ezer tabló megsemmisítésével, a szovjet építészettől semmiben sem különböző tér- és épületóriásokkal, sarló és kalapács nélküli masszív hősök és hősnők szobraival, valamint a Sztálinéhoz hasonló Hitler-mellszobrok szériáival. A hivatalos náci művészet semmivel sem volt kevésbé fád, unalmas és érdektelen, mint sztálinista megfelelője. A nácik nem vettek kifejezetten üldözőbe tudományágakat, hanem „csupán” saját faji elveiket akarták valamennyiben érvényesíteni. A szellem szabadságának megvonása és a szabadon gondolkodó személyek üldözése mégis megteremtette a maga keserű gyümölcseit: a nagy múltú német tudományos élet megszürkült, ellaposodott és még azokon a területeken sem mutatott fel átütő eredményeket, ahol pedig az a nácik szempontjából is létszükséglet volt. (Atomfizika.) Mindemellett a náci állam nagy összegeket költött új vagy elhanyagoltnak vélt kutatásokra, tudományágak kifejlesztésére. Ezek között az első helyen állt a geopolitika és a fajkutatás. Az erőltetett és jórészt tudománytalan programok legfőbb káros következménye abban állt, hogy a náci próbálkozások és az azokon alapuló rémtettek magukat a tárgyköröket is diszkreditálták. Ezért e kérdésekről a nácizmus bukása után évtizedekig sehol sem lehetett még csak beszélni sem, holott mind a geopolitikának, mind a fajták (és nem fajok) tudományos vizsgálatának megvan a létjogosultsága.

Mindkét rendszerben kifejlődött „a személyi kultusz”, és úgy tűnik, hogy egy személyes jellegű diktatúrában ez egyszerűen elkerülhetetlen. Akár akarja ezt a diktatúrát megszemélyesítő személy, akár csak enged neki, az úgyszólván automatikusan kialakul. Szükség van rá, mert ő a rendszer szimbóluma, megtestesítője, védnöke, és hozzá képest a diktatúra összes többi szereplője csak amolyan felcserélhető aprószent. Ő azonban nélkülözhetetlen, és – úgy tűnik – pótolhatatlan is. Más témakörbe tartozik, de talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a halálukra váró diktátorok legnagyobb és fájó problémája, az utódlás kérdése szinte sztereotip módon mindig visszatér. Már Lenin sem találta az utódját, és ugyanebben a hajóban evezett Mussolini és Hitler is, míg Sztálin élete utolsó évében éppen azon fáradozott, hogy eltüntesse azokat a vezetőket, akik az utódlásra egyáltalán igényt támaszthatnának.

Végül meg kell említenünk a legfeltűnőbb rendszerbeli hasonlóságot a nácizmus és a sztálinizmus vonatkozásában: a hatalmat alátámasztó rendkívül nagy elnyomó apparátus és az általa kifejtett terrort. Puszta terrorral – mondtuk – e rendszerek nem boldogulhattak, de nem tudtak meglenni terror nélkül sem. Az ellenség ugyanis valamilyen formában mindig létezett és újratermelődött. Igaz, hogy egy idő után elenyészővé vált, illetve csak csendes zugokban húzódott meg. Már csak sejteni lehetett, illetve csak a mindenkori hangulat és egyéb jelentésekből lehetett tudni, hogy a lakosság egyik vagy másik rétege, esetleg széles népcsoportok, vagy akár a lakosság döntő részei elkedvetlenedtek, vállat vonogatnak, megjegyzéseket tesznek, netán a hivatalos „vonalon” kívül keresnek vigasztalást, vicceket mesélnek, templomba járnak vagy titokban imádkoznak. Mégis, a diktatúra számára a legkisebb veszély is veszély. Valójában szörnyű csalódás, hogy nem követik mindenben útmutatásait, és hogy az összlakosságnak mindig van egy olyan százaléka, amely – minden felvonulás, éljenzés, zászlólengetés ellenére – nem válik fasisztává, nácivá, bolsevikká. A terrorra tehát elengedhetetlenül szükség van, ez a diktatúra szép, mosolygó külső megjelenésének az egyik legfontosabb belső biztosítéka.

Hitler „hátrányai”

Az ellenséget tehát nem kell „kitalálni”, de ha már egyszer létezik, a kitalált ellenségeket is hozzá lehet csapni. Hitler is megtette ezt, bár kései nagy bánatára valószínűleg távolról sem abban a mértékben, mint Sztálin. Hitler a rendszer valódi ellenfeleinek félreállítása és –részben – megsemmisítése mellett meggyilkoltatott olyan álellenségeket, mint amilyenek az SA vezetői voltak, továbbá befolyásos konzervatív személyiségeket, tábornokokat és más főtiszteket. A háború vége felé azonban sajnálkozott azon, hogy nem irtotta ki a Reichswehr egész élgárdáját, mint ahogyan azt a maga hadseregében Sztálin megtette, és minduntalan azzal vigasztalta magát, hogy az általa elmulasztott nagy leszámolásokat egész társadalmi csoportokkal majd a háború győztes befejezése után fogja végrehajtani. (Leszámolást a bírói testülettel, egyáltalán a jogászokkal, az „önző” nagytőkével, a katolikus egyházzal.) Sztálinnak e tekintetben nem kellett bánkódnia, és vigaszra sem szorult. Csakúgy, mint Hitler és Mussolini, az emberi társadalmat masszának, anyagnak tekintette, de „saját” anyagának kezelésében mindkettejüknél gátlástalanabbnak mutatkozott. Ő nem függött társadalmi rétegek jóindulatától, mint Hitler a nagytőkétől, nem kellett tekintettel lennie egy hagyományos hadsereg elvárásaira és óhajaira, minthogy az övé egy új hadsereg volt, amely mindenben tőle függött, sőt, még az egyház kezelése kérdésében sem volt szüksége arra, hogy bárkire, mondjuk például a Vatikánra és a világ katolikusainak véleményére tekintettel legyen. Sztálin e tekintetben jóval szabadabban léphetett fel, mint bármely nyugat-európai diktátor társa. Mégis hinni lehet, hogy olykor ő is kénytelen volt észrevenni olyan korlátokat, amelyet a mindenek ellenére létező közvélemény, illetve a tőle függetlenül kialakult helyzet szabott. Ez történt például akkor, amikor a kollektivizálás ütemét lelassította, és még sokkal látványosabban a háború kirobbanása után, midőn gyökeres változtatásokat hajtott végre uralkodási stílusában, a tisztikar, az egyház kezelésében, a történelemszemléletben és így tovább.

Hitler egy tekintetben érezte teljesen kötetlennek magát, és ez a „zsidókérdés” megoldása volt. Azt hitte, hogy az antiszemitizmus mind Németországban, mind a világban eléggé elterjedt és eléggé mély ahhoz, hogy a gyilkolás és a terror szenvedélyét a zsidók ellen fordíthassa. Hatalmas irodalom bizonyítja, hogy e téren a „Führer” nem kalkulált rosszul, hiszen a zsidók megmentése érdekében nem történt érdemleges és hatékony lépés, a tiltakozások halványak és eredménytelenek maradtak, a nácik szinte akadály nélkül végezhettek több millió zsidóval. Mindez igaz, megfelel a történelmi valóságnak. Ezúttal mégis arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az Endlösung minden tényleges „sikere” ellenére mégsem volt igazi náci siker. Németországban két ízben próbálkoztak azzal, hogy a népharagot a zsidók ellen kihasználják, ám mindkétszer csalódniuk kellett. A német néptömegek sem 1933-ban, sem 1938-ban nem lódultak neki, hogy zsidókat verjenek vagy akár, hogy boltjaikat, műhelyeiket, zsinagógáikat és imaházaikat megsemmisítsék. A náci alakulatok mindkét alkalommal egyedül maradtak az utcán. Bár világossá vált, hogy az önös érdeket azért fel lehet piszkálni, és a zsidók vagyonának megszerzéséért egyes emberek sokféle aljasságra is képesek, a nácik mégis jónak látták, ha a zsidókra irányuló terveiket a titok sűrű leple alatt valósítják meg. Mi másra volt ez bizonyíték, ha nem arra, hogy az Endlösung a széles néptömegekkel nem volt elfogadtatható?

Így vagy úgy, az elnyomó apparátus és a terror gyakorlása mindkét rendszerben elemi szükség volt, és a későbbiekben elemi igénnyé vált, ami a „szükségesség” vagyis a tényleges ellenség felszámolása után pótellenséget keresett magának.

Végül a hasonlóság szálaival köti össze a két rendszert az is, hogy egy ideig csillaguk felfelé emelkedett, a két birodalom erősödött és terjeszkedett, majd mindkettő elbukott. Az egyik szerfelett gyorsan és robbanásszerűen a maga gyújtotta lángokon pusztult el, a másik ugyanolyan lassan és kínosan halt el, ahogyan kialakult és ahogyan mindenkor élt.