Ugrás a tartalomhoz

História 1995-04

Glatz Ferenc , Engel Pál , Fügedi Erik , Ormos Mária , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Mann Miklós , Burucs Kornélia , Szakács Sándor , Romány Pál , Kozma Antal , Borus József , Nagy Domokos Imre

História

4. fejezet -

Értesülések a „túloldalról”

FÜGEDI Erik

Értesülések a „túloldalról”

Egy szerb janicsár emlékiratai a 15. századból

1463 tavaszán II. Mehmed török szultán elfoglalta Boszniát, s fejét vétette az utolsó bosnyák királynak. A bosnyák várak (Jajca, Zvecsaj és Kljucs) most mára közvetlenül Magyarország ellen irányuló támadások kiindulópontjává váltak. Mátyás még ebben az évben ellentámadást indított, s késő ősszel ostrom alá vette Jajcát. „Egy másik sereget küldött ágyúkkal Zvecsaj alá, hogy bevegye a várat. A várfalak olyan gyengék voltak, hogy erősen megsérültek, éjszakánként kellett dolgoznunk helyreállításukon. És mindaddig kitartottunk, amíg Jajca elesett..., akkor [Mátyás] Zvecsajnál csatlakozott [második] seregéhez, és meg kellett hódolnunk. A jajcai és zvecsaji törökök közül kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás magának akarta tartani őket. Én pedig visszatérhettem a keresztényekhez.”

Az idézett sorokat Zvecsaj várának török parancsnoka írta le Török krónika, vagy Egy janicsár emlékirata című eredetileg cseh nyelven írt munkájában. A szerző, Mihály fia Konstantin, a szerb Ostrovicában látta meg a napvilágot, 1435 körül. Szüleivel költözött Novo Brdoba, a szerb ezüstbányászat virágzó központjába, s amikor azt 1455-ben II. Mehmed szultán meghódította, a fiút besorozták a török hadseregbe. Konstantin részt vett Nándorfehérvár 1456. évi ostromában, a Vlad havasalföldi vajda elleni 1462. évi hadjáratban, s 1463-ban Bosznia meghódításában. Itt a kis Zvecsaj 50 janicsárból álló helyőrségének parancsnoka lett. Utolsó hírünk róla, hogy Budán még a török rabok között vonult fel Mátyás diadalmenetében.

Alább a magyarok győzelmes hosszú hadjáratát (1443) és a szerencsétlen végű várnai csata (1444) leírását adjuk közre emlékiratából.

*

Ulászló király Murát ellen?

„Az Úr születése utáni 1441. évben.*Ulászló magyar király, összegyűjtve hadait, bátran Murát török császár ellen vonult, vele együtt ment Brankovics György, és megesküdtek egymásnak, hogy ütközet nélkül nem szélednek szét. Együtt vonultak át az egész rác és bolgár földön, és Plovdiv város közelébe értek, ahová Murát török császár sietett, és utolérve őket, a hegyeknél nem engedte, hogy Plovdivhoz vonuljanak. Ezt a hegyet Zlaticának nevezik, mások pedig Vaskapunak hívják. És amikor a hegyek között egy fennsíkra értek, a császár janicsárjaira bukkantak, akik nem engedték őket Plovdiv felé. Ott ugyanis teljesen sík vidék terül el. Ulászló király belátva, hogy nem törhet át, megparancsolta, hogy a kocsikkal forduljanak vissza, mert kár nélkül már nem mehettek volna tovább. Ulászló király veszteség nélkül visszafordulva Szófia városa felé nyomult; és már ősz volt, és miután nem maradhatott ott télre, fölgyújtatta a várost és a rác földre vonult vissza.

Amikor pedig Pirot városához ért, Ulászló király azt a hírt kapta, hogy a török császár a fölgyújtott Szófiához vonult. Akkor megparancsolta a despotának, hogy maradjon hátra, és seregével lassan kövesse őt. Ő maga ütközetre várva tovább vonult; és amikor az említett Kunovica hegységhez értek és Ulászló király már ehhez a hegyhez vonult, a despotához hír érkezett, hogy a törökök erősen üldözik őket. Akkor [a despota] a törökök ellen fordult, bevárta őket, a királynak pedig hírt adott: »A törökök erősen üldöznek bennünket, hagyja minden gyalogosát a kocsiknál, ő maga pedig egész seregével siessen hozzám.« Az ütközet a törökkel azonban, mielőtt még a király megérkezett volna, megkezdődött. A csata olyan heves volt, hogy minden török fejét betörték, legfőbb parancsnokaik egy részét megölték, más részét elfogták. És ott ölték meg a török császár egyik barátját, aki a császár helyetteseként volt velük. Sírján a zászlót a mai napig is látni Tajanice városkában. Ulászló király, legyőzve a pogányokat, innen vonult vígan, minden veszteség nélkül a rác földre és a Dobrigic mezőre ért. Rác földön akart maradni egész télen, s onnan akart isten segedelmével ismét a török ellen vonulni.

Ott érte a török császár követsége azzal a kéréssel; hogy az elfogott urakat bocsássa szabadon. Ő [a császár] pedig visszaadja a despotának Szendrőt, minden várral és az egész rác földdel együtt és elengedi két fiát, Gergelyt és Istvánt is. (Volt ott egy fogoly törökfőember is, név szerint Karambek, ezért a császár ezerötszáz aranyat kínált.) Ulászló király tanácskozott a despotával és más urakkal, és elfogadták ezeket a feltételeket. A császár elküldött egy Baltaoglu nevű urat, ami annyit tesz, mint Baltafi. Ez a császár parancsából átadta Szendrőt és minden más várat. Meghozták a két megvakított fiút is. Ekkor a császár börtönéből mindenkit elengedtek. György despota ismét elfoglalta egész országát és ott pihent négy héten át a királlyal és a seregekkel, mindenben bővelkedve. Ezután a király vígan ment vissza Magyarországra; legyőzve a pogányokat, hét évre békét kötött. Így végződött ez a szerencsés időszak.

Hogyan járt később Ulászló király a törökkel?

Ulászló király Murát török császárral hét évre kötött békét. Az egyházi urak (mármint a pápa és a bíborosok) és a főurak látva, hogy milyen szerencsés volt a király dolga a pogányokkal; rábeszélték, hogy ne tartsa meg a törökkel kötött békét. A csillagjósok, akik a planétákra tekintettek, a lovagok, akik bort ittak, Jankula, Mátyás apja pedig, aki a magyar korona kormányzója volt, biztosították a királyt, hogy innét szerencsével jár majd a török ellen. Ulászló király pedig az Úr 1444-ik évében a török ellen készülődött és a despotához küldött, hogy az is készülődjön a pogányok ellen.

György despota, amikor meghallotta az üzenetet, nagyon elszomorodott és elküldte a királyhoz barátját, Dimitrij Krajkovicot, egy jeles urat, ezekkel a szavakkal: »Felséges királyom, én magamat a te előbbeni szavadra bíztam, amelyet nékem adtál; hogy tanácsom nélkül a pogányok ellen mit sem teszel. Nem tudom, milyen tanácsot követsz, hogy ezt figyelmen kívül hagyod és olyan hirtelen, szükség nélkül a pogányok ellen készülődsz. Tudd meg tehát, hogy én most semmiképpen nem tudok készülni, mert hiszen jól tudod, hogy elpusztított országot vettem át. Néhány várat újra kell építenem és éléssel ellátnom. Ezért kérlek, halaszd el ezt a háborút [a békeszerződés lejártáig]. Erre az időre pedig a te dicsőségedre ötvenezer férfit szerelek fel. Ősz fejemet neked ajánlom, sőt mindennel; amivel csak tudok, a kincseimmel is segítségedre leszek, de ezt most nem tudom megtenni. Azt tanácsolom felségednek, hogy hagyd el ezt a háborút, az időben pedig majd vezéred leszek, mint ahogy első alkalommal is az voltam, és Isten segedelmével el fogom érni, hogy győzelmet arass a pogányokon.

Amikor ezt Ulászló király meghallotta, mindenképpen hallgatni akart a tanácsra, de Jankula vajda épp ott volt a királynál, kinevette őt, és mielőtt a király szólt volna a követhez, ezt mondta: »Dimitrij uram, a te urad [bizonyára] örül; hogy szárazon megúszta, és azért ad ilyen tanácsokat.« Dimitrij így felelt: »Jankula uram, az én uram hűséggel és helyesen ad tanácsot a királynak, de [a vér] belőled sem folyt, még csak nem is csepegett. Ha pedig őfelségének nem tetszik, akkor Istenre bízzuk ezt. A király pedig a következő üzenetet küldte Dimitrij által, mondván: »Ha elindulok ebbe a háborúba, először nálatok állok meg Szendrőben, de csak rövid időre, és ott minden dolgot megbeszélünk.«

Meghallva a despota az üzenetet, a királynak, miként uralkodóhoz illik, gyönyörű és kiváló sátrakat készíttetett, de mindenek előtt egy drága, belül képekkel; arannyal és gyöngyökkel kivarrott sátrat, pompás lovakat és sok más dolgot, amelyek ajándékként szolgáltak.

Akkor Ulászló király egész haderejével Nándorfehérvárra vonult, hogy a Dunán átkeljen. Fehérvárról a despotához ment Szendrőbe, és a város előtt táborozott, minden jóval ellátva, míg az egész sereg átkelt a Dunán. A despota a fent nevezett ajándékokat a királynak adta, ezenfelül ötvenezer dukátot. És könyörögve kérte a királyt, hogy mindezekkel térjen haza, és álljon el ettől a háborútól de Jankula, aki jelen volt, azt felelte neki: »Despota uram, nem történhet másképpen, a pogányokra kell mennünk A király a despotára pillantott, az meg a királyra. Látva, hogy nem történhet másképp, csak a Jankula beszéde szerint, szomorúan búcsút vettek és elváltak. Jankula kezében ugyanis nagyobb hatalom volt, mint a királyéban, és sokkal inkább magának kívánta a hatalmat, mint bárki másnak. És ezért irigykedett a despotára, mert az (a királlyal) olyan jóban volt.

Ulászló király innen felkerekedve, a Duna mentén vonult lefelé Viddin városáig; ezt kifosztatta és felgyújtotta, innen pedig igen messzire vonult Törökországon keresztül egészen a várnai mezőig; a Fekete-tenger mellett. Murát, a török császár, szintén oda vonult. Így támadt egymásra a két hatalom: a keresztény meg a pogány, a csata pedig hétfőn kezdődött el. A szerencse kezdetben a keresztényeké volt, a második és a harmadik napon is. Minden pogány lovasnak betörték a fejét, olyannyira, hogy végül a harctéren csak maga a császár maradt a janicsárokkal. Látták a janicsárok, hogy immár baj van, s ekkor megpillantottak egy helyet a hegyek közötti völgyszorosokban vagy mély vízmosásokban, ahol olyan sűrű volt a növényzet, hogy a mieink nem vehették észre ezeket az árkokat. A janicsárok menekülni kezdtek, körülvettél a császárt, hogy ne mehessen el tőlük. És amikor a horhosok közé értek lefeküdtek beléjük és befedték magukat a növényekkel. Ez vecsernye táján történt. Látva ezt Jankula, rábeszélte a királyt, hogy csapatával menjen rájuk (és szerezze meg a dicsőséget), hiszen ezek már legyőzött emberek és így nyerhet jó hírnevet. (Látva Jankula, hogy a janicsárok az árkokba lefeküdtek, tanácsával elvesztette a királyt, hogy utána maga parancsolhasson a királyságban.) Akkor a király habozás nélkül egyenesen rájuk támadt, feltett sisakokkal előreszegezett lándzsákkal; hamar feléjük vágtattak, mert a lovakkal akarták őket gyorsan letaposni és megsemmisíteni, látván, hogy csak gyalogosok.

Sietségükben nem vették észre az árkokat és beléjük zuhantak olyannyira, hogy az összes árok velük telt meg. Akkor rájuk vetették magukat a janicsárok és úgy ütötték és ölték őket, ahogy csak akarták. Ulászló király is ott maradt a gödörben, Jankula vajda pedig (aki nem segítette) visszavonult minden akadály nélkül (még tízezer embere maradt), mert a törökök fejét betörték és nem volt, aki üldözze őket. (A török császár a győzelem miatt inkább szomorkodott, mint örült, és azt mondta: még egyszer nem tudna ilyen csatát megnyerni.)

A királyról a keresztények nem tudták hogy hová tűnt, a pogányok sem tudták hogy az árokban fekszik, sok úr és annak szolgája maradt ott; a janicsárok sokat elfogtak közülük. Ezután elkezdték a halottakat kihuzigálni az árokból, mert pénz után kutattak és a ruhákat elrabolták. Így talált rá egy janicsár a királyra, de nem tudta, hogy az a király; ennek a neve Buchrychader volt (ami annyit tesz: Görbe Chader). Amikor ez a csillogó páncélt s a sisakon a díszes tollat és a pompás kis diadémot megpillantotta, levágta a fejét, és tollastól sisakostól a császár elé vitte, s lába elé dobta és így szólt: »Boldogságos úr, ez valami jeles ellenségednek a feje.« A császár rögtön a rabokért küldött, akiket elfogtak, hogy mondják meg; kinek a feje ez. Volt ott néhány foglyul esett királyi kamarás, és a kérdésre azt válaszolták, hogy a királyé. Néhány szolga, mikor meglátta a király fejét, nagy fájdalmában felkiáltott és sírt. A császár azonnal nagy örömmel elrendelte, hogy a foglyoknak vágják le a fejét és a királyi fejet vegyék ki a sisakból; megparancsolta, hogy nyúzzák meg; a bőrt illatos füvekkel és gyapottal tömjék ki, hogy ne induljon oszlásnak, megparancsolta, hogy a haját fésüljék meg és úgy fessék ki mintha élő lenne. A fejet egy dárdára tűzette és minden városban körülhordoztatta, miközben azt kiáltotta: »Az Úr nekem adta a győzelmet ellenségem fölött!« És azokat, akik a fejet hordozták a nagyurak és a polgárok olyan gazdagon megajándékozták, hogy mindegyiküknek néhány száz arany jutott.

Ulászló király egyik harisnyaszára vörös, a másik fekete színű volt, ezért a császár udvarnokai jó néhány esztendeig ezeket a színeket hordozták ama győzelem jeléül. [A király] haja sűrű, vastag szálú és sötétbarna volt. A fejet később a császár, amikor Drinápolyba ért, a szultánnak** küldte el. A janicsárt, aki a fejet levágta, jeles hadvezérré tette, sok lovat és pénzt adott neki, így nagy úr lelt belőle. A többieket is gazdagon megajándékozta. Így történt a dolga ennek a szerzetes török császárnak.”

* Helyesen: 1443. végén. (A szerk.)

** Az egyiptomi mameluk szultán értendő. (A szerk.)