Ugrás a tartalomhoz

História 1995-04

Glatz Ferenc , Engel Pál , Fügedi Erik , Ormos Mária , Niederhauser Emil , Kovács Éva , Mann Miklós , Burucs Kornélia , Szakács Sándor , Romány Pál , Kozma Antal , Borus József , Nagy Domokos Imre

História

2. fejezet -

A váradi hamis béke

ENGEL Pál

A váradi hamis béke

A török–magyar küzdelmek története, tudjuk, telve van az oszmánok hitszegéseivel. Az „Egri csillagok”-ban is olvasható, mi módon vette birtokba 1541-ben Szulejmán szultán Buda várát, és hogyan hurcolta vendégét, Török Bálintot örök fogságra a Héttoronyba. Nevezetes történetek szólnak Temesvár és sok más vár hős védőiről, akiket a törökök adott szavuk ellenére lemészároltak. Közhelyszámba ment már annak idején is, hogy a hitetlenek szava mit sem ér. Kevésbé köztudott azonban, hogy a török–magyar harcok három évszázadának legelső – és úgy tetszik: leggaládabb – árulása nem török vezérek műve volt, hanem magyaroké. Ez még majdnem száz évvel Buda eleste előtt történt, 1444 nyarán. A nyomban rá következő várnai vereség, ahol I. Ulászló királyunk elesett, ma csupán egy lenne a magyar hadseregek katasztrófáinak szomorú sorában, ha nem teszi örökre emlékezetessé ama bizonyos hírhedt békeszegés, amely előidézte, s amely a keresztények szavahihetőségét az oszmánok előtt örökre kétségbe vonta.

Amikor ez történt, már sok évtizede folyt a török birodalom megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése. Bulgáriát és Macedóniát még a 14. században igázták le, hamarosan elérték a Kárpátokat és az Al-Dunát is, és azóta rendszeresen pusztították Magyarország déli határvidékeit. Az ellentámadások, amelyeket Zsigmond magyar király indított ellenük, rendre kudarcba fulladtak Nikápolynál (1396) és Galambócnál (1428), amikor pedig Zsigmond 1437-ben meghalt, a török birodalom nyomása egyszeriben felerősödött. 1438-ban a szultán vezérletével hatalmas sereg dúlta végig Erdélyt, amire addig nem volt példa. 1439-ben az al-dunai Szendrő elestével elbukott a déli magyar vazallusállam, Szerbia, amely évtizedek óta mintegy ütközőül szolgált a török támadásokkal szemben. Az elűzött szerb despota (fejdelem), Brankovics György – a nevét jegyezzük meg, mert történetünkben kulcsszerepe lesz – magyar földön talált menedéket, ahol még Zsigmond kegyéből jutott hatalmas földbirtokokhoz. Egy évvel rá, 1440-ben II. Murád szultán hosszan ostromolta Magyarország déli bástyáját, Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot). A vár kitartott, de maga az esemény baljós volt, mert az erőegyensúly felbillenését jelezte. Addig a törökök csak portyázóként merészkedtek magyar földre, most először fordult elő, hogy hódítóként próbáltak fellépni.

Hunyadi, a győztes vezér

Ekkor lépett a színre a török–magyar harcok legendás hőse, Hunyadi János, és néhány év múlva egész Európa az ő nevétől visszhangzott. A keresztény közvélemény sohasem volt közömbös a balkáni fejlemények iránt, már csak azért sem, mert iszlám hadak Spanyolországtól eltekintve évszázadok óta nem jártak európai földön. Emellett Zsigmond oldalán annak idején francia lovagok százai is küzdöttek a nikápolyi csatában, és ama kevesek, akik azt túlélték, Nyugatra is magukkal vitték az oszmánok félelmetes hírét. De különösen szorongva figyelt mindenki az ezer éves bizánci császári székhelyre, Konstantinápolyra, amely a Boszporusz partján évtizedek óta keresztény szigetként állta a hitetlenek rohamait. Jövője ekkor fontosabbnak látszott, mint valaha, hiszen épp most, 1439-ben sikerült végre tető alá hozni a görög és latin egyház várva várt unióját, azt, hogy a bizánci ortodox egyház újból csatlakozzék a római pápához, és véget érjen a kereszténységet századok óta megosztó átkos egyházszakadás. Ám Konstantinápoly sorsa, sőt talán Magyarországé is, megpecsételtnek látszott – hacsak valami csoda nem jön közbe.

Hunyadiról pár évvel korábban még itthon sem tudtak sokat. Nem főúrnak született, csak jómódú köznemesnek, és sok tucat hasonszőrű társával Zsigmond állandó lovagi kíséretéhez tartozott. Semmi sem utalt jövendő karrierjére, hacsak feltűnő becsvágya nem, amelynek kielégítésére, ahogy állítólag maga a király megjegyezte, „a földkerekség sem elegendő”. Aztán meghalt Zsigmond, meghalt a veje, Albert király is, és az országban kitört belháború során Hunyadinak alkalma nyílt, hogy kivételes katonai képességeit megcsillogtassa. Albert fiával, a csecsemő V. Lászlóval szemben a másik királyjelölt, a fiatal lengyel uralkodó, Ulászló táborába állt, vezéri megbízást kapott tőle, győzött, és 1441-ben már erdélyi vajdaként az ország egyik legfontosabb katonai posztját töltötte be. A déli határ védelmezőjeként került szembe a törökökkel, és egy-két éven belül ott is megfordította a küzdelem állását. 1441-ben szerb földön, majd 1442 tavaszán Erdélyben vert szét egy portyázó oszmán sereget, ősszel pedig megfutamította magát az európai oszmán haderő fővezérét, a ruméliai beglerbéget, aki a csorba kiköszörülésére érkezett.

Ekkor már a határokon túl is kezdtek felfigyelni a páratlan sikersorozatra, pedig a java csak ezután következett. 1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt keltek útra, ezúttal az oszmán birodalom belsejébe, ahol magyar seregek emberemlékezet óta nem jártak. Szófiáig nyomultak előre, szétvertek több oszmán hadsereget, amely megpróbálta az útjukat állni, és lerongyolódva, de győztesen érkeztek vissza 1444. január végén Belgrádba. A három hónapos „hosszú hadjárat” nem politikai siker volt a szó hagyományos értelmében. Katonailag nézve nem hozott kézzel fogható eredményt, hiszen a törököktől egyetlen várat, egy talpalatnyi földet sem sikerült visszahódítani. Morális hatása azonban felmérhetetlen volt: azt a benyomást keltette, hogy a legyőzhetetlennek hitt ellenség igenis legyőzhető, ha a keresztényekben megvan a kellő elszántság, és ha képesek viszályaikat félretéve a cél érdekében összefogni. Hiszen most végre, először, van olyan vezérük, aki képes rá, hogy az ügyüket győzelemre juttassa.

A grandiózus terv

A hadiszerencse tehát megfordulni látszott. Amire pár évvel előbb még gondolni sem lehetett, az most, Hunyadi hadisikerei folytán, egyszeriben elérhetőnek tűnt: az oszmán hatalom szétroppantása és kiűzése Európa földjéről. A mámoros tervezgetés lelke a római Szentszék volt, azon belül is a pápai politika fő mozgatója, Giuliano Cesarini bíboros, a század egyik legnagyobb formátumú államférfia. Cesarini, akinek pár éve döntő szerepe volt a görög–latin unió megteremtésében, ekkoriban már jó ideje Magyarországon tartózkodott mint a pápa teljhatalmú követe. Feladata az volt, hogy békét teremtsen a viszálykodó pártok között, és a királyság erejét a török elleni offenzíva szolgálatába állítsa. Ezt most, 1444 tavaszán el is érte. A pártok fegyverszünetet kötöttek, és Ulászló az országgyűlés színe előtt ünnepélyes esküt tett a bíboros kezébe, hogy a nyáron megindítja a háborút. Ennek költségeire rendkívüli adót vetett ki a jobbágyokra, az előkészületek szervezésével pedig a hadsereg kiszemelt főkapitányát, Hunyadit bízta meg.

Magyarország nem egymagában vállalkozott az offenzívára. Időközben meglepő gyorsasággal létrejött a keresztény fejedelmek koalíciója, és Ulászló küszöbön álló támadása már egy grandiózus haditervnek volt a része. Ennek értelmében a szárazföldi akcióval egyidejűleg egy keresztény flotta vonul fel a Dardanellákba és a Boszporuszba, elvágandó egymástól a szultán ázsiai és európai tartományait. A Hunyadi vezette keresztes seregnek ezután nem lesz más dolga, mint hogy az Európában rekedt török haderőt beleszorítsa a tengerbe. A szükséges hajóhadat a pápa, a velencei köztársaság és a Nyugat egyik leggazdagabb fejedelme, a burgundiai herceg állították ki. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Június 22-én az egyesült hajóraj vitorlát bontott, és július 25-én Ulászló is felkerekedett hadaival Budáról „az átkozott törökök tönkretételére”, ahogyan előző nap a bosnyák királynak írt levelében megfogalmazta. A keresztény hadigépezet mozgásba lendült.

Sohasem, fogjuk megtudni, reálisak voltak-e a vállalkozáshoz fűzött remények. Az eredeti terv ugyanis felborult, és az események olyan irányt vettek, amelyre senki sem számított. A nyár folyamán meglepő és a kortársak legtöbbje számára érthetetlen fejlemények követték egymást. Először titkos béketárgyalások híre szivárgott ki, aztán török követség jelent meg Szegeden, és az éppen háborúba vonuló királlyal tárgyalt. Majd a követek eltűntek, és egy-két nap múlva látványos ceremónia következett: Ulászlót és az ország nagyjait lehetett látni, amint újabb, nagyon ünnepélyes esküt tesznek a bíborosnak – valami olyasmire, hogy a háború folytatódik. Senki sem értett semmit. Végre megindultak a seregek, a törökök pedig időközben azt bizonygatták a boszporuszi flotta parancsnokainak, hogy a magyar király érvényes békét kötött velük, és most azt megszegve támad rájuk. Mi történt hát valójában?

A szultán békét akar

Murád szultán, először életében, valóban megrémült. Kiszámíthatatlan következményekkel járt volna, ha országa egy komoly keresztény offenzívával találja magát szemben. Hiszen csak pár hónapja volt, hogy a magyar király minden külső támogatás nélkül sorra verte seregeit, és Bulgária szívéig hatolt. Mi történik, ha egy valóban nagyszabású támadásra is sor kerül? Mi történik, ha a keresztényeknek sikerül ezt összehangolniuk a szultán kis ázsiai muszlim ellenségeivel, és az oszmán birodalom két tűz közé szorul? Mi történik, ha – ami kézenfekvő és könnyű volt – lezárják a tengerszorosokat, és a birodalmat kettévágják? A szultánnak sok oka volt félni, és ennek tudható be, hogy olyasmire szánta el magát, amire még nem volt példa: békét kért. A birodalmára leselkedő veszélyt olyan mértékűnek látta, hogy az elhárításért minden áldozatra hajlandó volt. Olyan feltételekre, amelyekhez hasonlókat évszázadokig nem fognak többé hallani keresztény uralkodók. A lengyel rendek később azt írták róluk: „hihetetlenek”.

A keresztény táborban azonban épp magasan lobogott e harci lelkesedés lángja, és könnyű volt kiszámítani, hogy ezt minden békeajánlat, a legkedvezőbb is, csak szítani lesz képes. Murád ezért kerülő utat választott: felesége révén, aki Brankovics leánya volt (Brankovics Katalin nevű lányát Cillei Ulrik szlavóniai bánhoz, Zsigmond király sógorához, Mára nevű leányát pedig Murad szultánhoz adta feleségül), kapcsolatot teremtett a magyar földön élő szerb fejedelemmel, és az ő közreműködésével próbálta meg szétzilálni az ellenséges tábort. Felajánlotta, hogy feltétel nélkül visszaadja neki 1439-ben elfoglalt országát összes várával és városával – amennyiben Brankovicsnak sikerül elérnie, hogy a magyar király különbékét kössön, és kilépjen a koalícióból. Ennek érdekében hajlandó volt persze a szultán további engedményekre is a magyar királlyal szemben, de a megoldást Brankovicsnak kellett meglelni.

A despota volt abban az időben Magyarország talán legnagyobb birtokosa: várak, városok, sok száz falu és sok ezer jobbágyporta ura. Mindezek legjavát kész volt most feláldozni hazája visszaszerzéséért, és a partnert Hunyadiban találta meg. Nagyszabású üzletet ajánlott fel. Neki ígérte Debrecent, a mai Hajdúságot, Munkácsot, Szatmárnémetit, Világost, Versecet, meg még sok egyebet, ha – a magyar király békét köt a szultánnal. Hogy Hunyadi miképp éri ezt el, az már az ő dolga volt. Ekkora csábításnak, elgondolható, nemigen lehetett ellenállni. Hunyadi is – mi mást tehetett volna? – belement az alkuba. Lehetővé tette, hogy Brankovics követei titokban lefolytassák a tárgyalásokat Ulászló és az ő nevében a szultánnal.

A békeokmányba, amely ezek során született, egyebek közt belefoglalták, hogy Murád a békekötéstől számított nyolc napon belül kiüríti Szerbiát, Magyarországnak 100 ezer arany hadisarcot fizet, és ellenségeivel szemben 25 ezer harcost bocsát a rendelkezésére. A szerződés tíz évre szólt. A szultán, abban a hiszemben, hogy gondjai megoldódtak, június 12-én boldogan ratifikálta az előzetes egyezményt, és útnak indította meghatalmazottjait, hogy felkeressék a magyar királyt és Hunyadit, és őket is megeskessék rá. A feltételek teljesítése csak ezt követően volt esedékes.

Ulászló és nagyjai augusztus 1-én Szegeden fogadták a követséget. A tárgyalások, kényes ügyről lévén szó, mihamar zárt ajtók mögött folytatódtak, ezért csupán sejthető, ami ott ezekben a drámai órákban végbe ment. A keresztény koalíció sorsáról kellett dönteni; sőt ha úgy tetszik, a kereszténység jövőjéről. Szinte halljuk Cesarini érvelt: hihetetlenül kedvezők a békeajánlatok, igaz; de vajon szabad-e az egyszeri, még oly nagy nyereségért is feláldozni azt a tartós sikert, amit a jelen hadjárat kínál? Érdemes-e beérni Szerbiával, ha az egész Balkán megszerezhető? Nem éppen a bámulatos békeajánlat mutatja-e, hogy a szultán maga is a vesztét érzi? Nem épp arra kell-e ennek ösztönöznie minden keresztényt, hogy még elszántabban folytassa a harcot, amit megkezdett?

Cesarini ékesszólása mindenkit meggyőzhetett, csak egy valakit nem: Hunyadit. Neki minden áron érvényes békeokmányra volt szüksége, legalábbis olyanra, amely alkalmas rá, hogy Brankovicsnak juttassa Szerbiát, neki magának pedig az áhított uradalmakat. Hazájának, amelyhez módfelett ragaszkodott, csak így, nagyúrként lehet a jövőben hathatós védelmezője. Azt is tudhatta, hogy jó tárgyalási pozícióban van: a keresztény várakozások oly mértékben kötődtek a személyéhez, hogy a helyettesítéséről szó sem lehetett. A hadakat e pillanatban senki más, csakis ő vezethette diadalra. Makacs lehetett tehát a végletekig, a bíborosnak pedig szorult helyzetében olyan megoldást kellett találnia, amely partnere számára elfogadható, de egyúttal a hadjárat folytatását is biztosítja. Ebből született a rejtélyes „szegedi béke”, amely annyi kortársat, majd évszázadokon át oly sok történetírót késztetett töprengésre.

Hunyadi esküje

Augusztus 4-én Ulászló, Hunyadi és az országnagyok nyilvános esküt tettek: a megkezdett hadjáratot minden körülmények között folytatják, történjék bármi. A látszólag felesleges szertartásnak volt egy rejtett célja, amiről a világos fogalmazás ellenére csak a beavatottak tudtak: kifejezetten érvénytelenített mindenféle békét, amit a törökkel kötöttek, „vagy kötni fognak”, bárhogyan köttessék is az, legyen bár eskü alatt. Miután ez megtörtént, immár – cesarini véleménye szerint – nem volt akadálya a béke megkötésének. Erre augusztus 15-én került sor, de már nem Szegeden, hanem diszkrét csendben, Nagyváradon, ahol már nem lehetett hadba vonulókat látni. Az aktusnál Ulászló is jelen volt, de esküt a törökök minden követelőzése ellenére nem tett rá. Bármint bízott is öreg lelkiatyjában, a bíborosban, azt valahogy érezte, hogy ennyi esküdözés már sok lenne. A törökök hosszan alkudoztak, de végül be kellett érmük azzal, hogy a békét magyar részről csak Hunyadi ratifikálta a maga, a király és az ország nevében. Nyilván meggyőzték őket, hogy Hunyadi esküje van olyan jó, mint a királyé, hiszen ha ő nem fog fegyvert, nincs mitől tartaniuk. Otthon azonban nem merték bevallani, hogy engedniük kellett, a szultánnak azt állították, hogy a békére Ulászló is megesküdött.

Murádnak nem volt oka, hogy ne tekintse érvényesnek a szerződést, és augusztus 22-én kiürítette a szerbiai várakat. Brankovics birtokba vette országát, és a továbbiakban jóhiszeműen tartotta magát a megállapodáshoz. A törökök elleni harcokban ezentúl nem vett részt, noha emiatt minduntalan az a vád érte magyar részről, hogy kétszínű és áruló. Hunyadi, miután Cesarini feloldozta esküje alól, folytatta készülődéseit, és szeptember 22-én, némi késéssel, megérkezett Ulászló orsovai táborába. Érdemes volt eljönnie, mert győzelem esetére Ulászló Bulgária királyságát ígérte neki. Ám ha másképp alakul is, a Brankovicstól kapott uradalmak már a birtokában voltak. A magyar sereg tehát bizakodva indult el a Duna mentén. November 10-én azonban Várnánál szembe találta magát a teljes szultáni haderővel. Időközben ugyanis a békekötésről szállongó hírek elbizonytalanították a szövetségeseket, és flottájuk nem akadályozta meg Murád és az ázsiai csapatok átkelését. A szerencsétlenül alakult harcban elesett a mindössze húszéves király, s ott veszett Cesarini is. Hunyadi valamiképp egérutat nyert. Másfél év múlva őt választották az urafogyott királyság kormányzójává, és tizenkét év múlva, mint tudjuk, világra szóló diadallal verte vissza Murád fiát, II. Mehmed szultánt Nándorfehérvár alól.

A várnai csata 550. évfordulójának tiszteletére rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás szövege. (A szerk.)