Ugrás a tartalomhoz

História 1995-03

Glatz Ferenc , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Hatházi Gábor , Székely György , Hegyi Klára , Szász Zoltán , Egyed Ákos , Vadkerty Katalin , Lányi András , Herbai István , Gecsényi Lajos , Keglovich Rita

História

2. fejezet -

Pollenanalízis

FIGYELŐ

HATHÁZI Gábor

Hová lettek az avarok?

Györffy György a nagy aszály évszázadáról, a honfoglalás előtti Kárpát-medencéről

Az MTA Magyar Őstörténeti Bizottsága és a Magyar Nemzeti Múzeum 1992-ben nemzetközi konferenciasorozatot indított. Témája: „A honfoglalás sok szemmel”. Az új régészeti eredményeket tartalmazó kötet Honfoglalás és régészet címmel 1994 végén jelent meg, ezt további három (történeti, nyelvészeti, néprajzi) kötet követi majd. A könyv főszerkesztőjével, Györffy György professzorral Hatházi Gábor beszélgetett. (A szerk.)

Györffy György: Már közel öt évtizede – pályám kezdetén – felfigyeltem arra, hogy bár tisztában vagyunk a természeti környezet meghatározó szerepével, a különböző gazdasági-társadalmi folyamatok, történelmi események megismerésében még lehetőségeink adott szintjén sem jutunk biztos eredményre. Ráadásul egy terület adott korszakra vonatkozó környezeti képének feltárásához és értelmezéséhez nem elegendő csak az írott forrásokon alapuló történeti földrajz művelése. A régészet mellett a földtudományok, a történeti növény- és állattan, s az utóbbiakkal örök kölcsönhatásban álló időjárási viszonyok (hőmérséklet és csapadék) kutatási eredményeinek felhasználása szintén nélkülözhetetlen. Zólyomi Bálint akadémikussal több tudományszak felől közelítve tettünk kísérletet a 8–9. századi Etelköz, de főként a Kárpát-medence természeti képének rekonstruálására s az ebből levonható történeti következtetések felvázolására.

Hatházi Gábor: Milyen eredménnyel sikerült ezeket az elveket és szempontokat érvényesíteni?

Gy. Gy.: Munkánk első állomása a Kárpát-medence domborzatát, vízrajzát, talajtani viszonyait, csapadékzónáit bemutató növényföldrajzi térkép elkészítése volt, melyhez Zólyomi professzor nemzetközi szintű előmunkálatokat végzett. Mostani témánk előmunkálatának tekinthető az a hazánkban eddig legrészletesebb pollenanalízis POLLENANALÍZIS, A szél által szétszórt virágporszemek (pollenek) és spórák ellenálló külső burkai révén a lápok, mocsarak, tavak és sekély tengerek vizében leülepedve – az egymásra rakódó iszaprétegekbe zárva – évmilliókig megmaradnak. Segítségükkel megállapíthatók az elmúlt évezredek növénytakaró-összetételének lényeges vonásai. A fák és a lágy szárú vadnövények meg a gabonafélék eltérő pollenjeinek arányaiból például nagy valószínűséggel következtetni lehet a környék erdősültségére, mezőgazdasági művelésének mértékére. A rétegek sorrendje sajnos csak korlátozott időrendi megállapításokat tesz lehetővé, a rövidebb idejű, kisebb éghajlati ingadozások kimutatására alig alkalmas. E nehézség a szerves anyagok kormeghatározására szolgáló radiokarbon (C14) vizsgálatokkal és a régészeti adatok figyelembevételével bizonyos fokig csökkenthető. is, amely a Balaton üledékeiből készült és amely jelentősen hozzájárult a múlt növényzetének tisztázásához. Egy ilyen, a jelentősebb emberi beavatkozások előtti állapotokat rekonstruáló, egyszerűsített, nagy léptékű térképet csak közbülső lépcsőfoknak tekintettünk: a korábbi évezredekből elérve a történelmi századokig a kutatás inkább az átlagos éghajlat viszonyait vette alapul, még alig számolt egy behatárolt korszak klímaingadozásaival. Figyelembevétele viszont elkerülhetetlen. Az éghajlattörténeti kutatások szerint a 8–12. században félgömbünkön rendkívül száraz és meleg éghajlat uralkodott. Ezt a 12. század közepétől hűvösebb, esős korszak váltotta fel, mely rövidebb ingadozások után a 17. században tetőzött, a „kis jégkorszak”-nak is nevezett periódusban. A minket érdeklő 8–10. században a rendkívüli szárazság első hullámhegye 720–820 között jelentkezett, majd 820–880 enyhébb évtizedei után, a magyarok Kárpát-medencei megtelepülése idején tetőzött újra. Második lépésként tehát azt vizsgáltuk, hogy e klímaváltás milyen hatást gyakorolhatott az optimális növényföldrajzi állapotra, s ez hogyan tükröződött a térség népeinek életében.

H. G.: A történeti adatok igazolják ezt a klímaváltást?

Gy. Gy.: Feltétlenül. Nem véletlen, hogy e klímaperiódust a kutatók „viking korszak”-nak nevezték el, amely a történelemben a normannoknak az Északi-Jeges-tengerre való szétrajzásával és térhódításával jellemezhető. Gondoljunk csak a viking hajósok nyugat-európai támadásaira, Izland, majd Grönland megszállására, Észak-Amerika felfedezésére, amit a melegebbé vált, fagymentes tenger tett lehetővé. A szárazabb éghajlat Európa más térségeiben is érezhető volt. Az Alpok és más hegyvidékek erdő- és hóhatára kb. 100–200 méterrel magasabbra húzódott vissza, míg a szőlőművelés határai észak felé tolódtak ki, Dél-Angliát is elérve. Ezzel egy időben Belső-Ázsia, főként a Tarim-medence és az Aral-tó vidéki ősi Hvárezm (Khorezm) folyóvizei, öntözőcsatornái elapadtak, kútjai kiszáradtak, városai jórészt lakatlanná váltak, sokukat homok temette be. Ez együtt járt az eredetibb növényzeti övek eltolódásával, a sivatagosodással. A megtelepült lakosság katasztrofális éhínségre jutott. Sokan elvándoroltak, földjeikre pusztai nomádok költöztek. Valószínűleg e hatásoknak tudhatók be a nyugat-ázsiai steppén azok a 8. század közepi népmozgások – többek közt a besenyők Ural vidéki megjelenésére gondolok –‚ melyek a magyar törzsek nyugatra tolódását is kiváltották. Ez késztette a magyarul káliznak nevezett, mohamedán hvárezmiek nem csekély részét is arra, hogy az Aral-tó mellől a volgai Kazár Birodalomba költözzenek. Néhány csoportjuk – a kazárok elleni, 9. századi felkelés során a kabarokhoz csatlakozva – végül a magyaroknál lelt menedéket, emléküket több Kárpát-medencei helynév (pl. Káloz, Budakalász) is őrzi. A kazárok által uralt Volga-vidék hatalmas vízgyűjtő területe – bár a Kaszpi-tenger vízszintingadozásai itt is érzékeltetik a száraz periódust – valamivel kevesebbet szenvedhetett az aszályoktól, az erdővidék csapadékosabbá válása következtében.

H. G.: Ezzel egy időben – vagyis a 720–820 közti időszakban – mi volt a helyzet a Kárpát-medencében?

Gy. Gy.: A száraz periódus hatásának értékelése előtt fontosnak tartom kiemelni a Kárpát-medence (és a Kelet-Balkán) síkságainak egy általános, klímahullámzásoktól független éghajlati sajátosságát. Itt ugyanis – a délorosz–ukrán erdőspusztával szemben, mint azt Zólyomi bizonyította – a Földközi-tenger vidékére jellemző vonások jelentkeznek: a kettős, késő tavaszi és őszi csapadékmaximum, s a jóval enyhébb tél. Lehetséges, hogy a zártabb térségek kényszere mellett ez az évi klímaritmus is közrejátszott abban az életforma-, anyagikultúra-változásban, melyet szinte minden keletről idevándorolt (pl. avarok, bolgárok, magyarok) fél-nomád nép esetében, főként a régészet konstatál.

Az aszályos évtizedek a Kárpát-medencét sem kerülték el. A föld- és növénytani, valamint a régészeti kutatások egyaránt megállapították, hogy a Balaton ekkori vízszintje 1,5–2 m-rel volt alacsonyabb a mainál, biztos jeleként a klíma drasztikus és tartós szárazabbra fordulásának. Ez a természeti körülmény döntő módon járult hozzá az Avar Birodalom bukásához.

A katasztrófa nagyságrendjének megítéléséhez remek analógiaként szolgál az 1862–63. évi magyarországi aszály. Az ekkor 13 hónapon át tartó folyamatos csapadékhiány szántóföldi következményeire nem is térnék ki külön, csupán a víz- és legelőhiányból adódó állatveszteségekre. A Nagykunságon a marha- és juhállomány 80%-a, a sertések 73%-a, a lovak 44%-a hullott el. Kortársi leírások szerint a gyakori száraz porviharok szinte betemették a döglődő juhnyájakat, dombjaikat még 70 év múlva is felismerték. A lakosság jelentős hányada elmenekült, az otthon maradtakat az éhínség mellett skorbut és a fertőzött kútvíz okozta „rohasztó láz” (tífusz) tizedelte. A kutak apadásához és vizük romlásához a talajvíz szintjének süllyedése is hozzájárult. Mindezt csak két év rendkívüli szárazsága váltotta ki, aminek a következő év bővebb csapadéka véget vetett. Ezzel szemben az avar kori aszály közel fél évszázadon át tartott, ráadásul egy jóval fejletlenebb agrárkultúra keretei között. A csapás elsősorban a harcos réteget, vagyis az „igazi avarokat” és bolgár–törököket, a birodalom még félnomád vonásokat őrző elemeit érintette. Ők lakták az aszály által leginkább sújtott, fátlan, nyílt alföldeket: elsődlegesen állattartáson, s az attól függő földművelésen alapuló gazdaságuk összeomlott. A főként hússal (juh, marha, ló), tejtermékekkel és gabonaneműekkel táplálkozó avarok a kiszáradt legelőkön és szántókon – állatállományukat is elvesztve – néhány évtized alatt éhínségre jutottak. Hasonló csapás érte a velük együtt élő, alávetett gepida maradékokat is. A körülmények kényszerítő hatására megindult a köznép szétvándorlása, hiszen a síkságokon már csak egy-egy bővebb vizű folyó partvonala tett lehetővé valamiféle redukált, ártéri legeltetést és földművelést, a morotvák halastószerű használata mellett. Ez viszont a korábbi népesség elenyésző, talán 10–15%-ra becsülhető hányadának nyújthatott igen sovány megélhetést.

H. G.: Mindezek miként egyeztethetők az ismert politikatörténeti adatokkal?

Gy. Gy.: A klimatikai szempontok számos forrásadatot helyeznek új megvilágításba. A hazai kutatások eddig sem tartották a frank hódításokat olyan súlyúnak, hogy azok az Avar Birodalom azonnali és teljes bukását okozhatták volna. Ezt általában a 792–795 között lezajlott avar belháború, és a keleti országrészt 803–804-ben érintő, Krum kán vezette dunai bolgár támadás számlájára szokták írni. Azonban ezek esetében sem tételezhető fel, hogy a nép teljes kiirtásával jártak volna együtt. Vagyis biológiai értelemben semmiképpen nem fogadható el a szláv mondás: „Eltűntek mint az avarok, akiknek sem utóduk, sem maradékuk.” A Kárpát-medencében ekkor keletkezett hatalmas etnikai, ill. települési űrt csakis elvándorlással, s így más népekbe való beolvadással lehet magyarázni. A természeti csapásoktól és járulékos hatásaitól sújtott Avar Birodalom már a frank hódítások előestéjén agóniáját élte. A nyugati támadók jóformán semmilyen ellenállással sem találkoztak három nagy hadjáratuk során, csupán az elsőnél (791), akkor is a mai Ausztria és Szlovénia erdős területén. A mostoha természeti tényezők a frank behatolókat sem kímélték: bár komoly harcok nem folytak, mégis meglepően magas emberveszteségekről tudunk, s Einhardt évkönyve szerint a 791-ben Győrig hatoló frank sereg szinte teljes lóállománya odaveszett. (Talán az sem véletlen, hogy Nagy Károly soha többé nem vezette hadait személyesen avar földre.) A frankok ekkori lassú előrenyomulását és lényegében eredménytelenségét – amiről tehát maga a természet gondoskodott – eddig az avarok „felégetett föld”-taktikájának sikereként értékelték. 796-ban már a frank sereg által elért, hringnek nevezett kagáni székhely körzete is (a Dunától keletre) lakatlannak leírt hely volt.

Újra kell értékelnünk az utolsó szuverén kagán és társuralkodója, a jugurrus halálára vonatkozó adatot is, melyet eddig a 792–795. évi avar hatalmi harcokhoz kötöttek. Jó párhuzamnak és magyarázatnak érzem ehhez a kazár kagánölés rituális szokását, melyet első helyen feljegyzett oka is igazol: „midőn a kazár földre szárazság jön, vagy azt valamely más csapás éri”, a kagánt megölik, de kivégzik a csatát vesztett alkirályt is. A természeti csapásnak leginkább kitett területek lakosságának menekülése már a 8. század derekától megkezdődött, amikor még működött az avar hatalmi gépezet.

A folyamat részleteiről is rendelkezünk – eddig nem kellően értékelt – forrásadatokkal. Egy 900 után feljegyzett hiteles hagyományban szó esik az addig ismeretlen, Hungri nevű magyarok eredetéről. Ebben – többek között – felvetődik, hogy a nép neve a német Hunger (éhség) szóból is levezethető. Néhány sorát idézném és értelmezném: „Hallottam öregektől, hogy valaha iszonyú éhínség szakadt egész Pannóniára, Isztriára, Illíriára, valamint a szomszéd népekre.” Ez az antik nevekkel jelölt terület pontosan ráillik a néhány évtizede megszűnt Avar Birodalomra, így okkal gyanítható, hogy a szöveg a 8. századi avar katasztrófa emlékét őrizte meg. Eszerint „mikor a köznép már seregesen pusztult, a tartományok főurai határozattal rendelték el, hogy minden házat számláljanak meg, és az urak minden házból csak annyi embert tartsanak vissza, amennyit az éhhaláltól megmenthetőnek látnak, a többieket, minden nemű és korú számtalan sokaságot kiutasították és elűzték puszta vidékekre és az ismeretlen végtelenségbe, akik vezették őket, halálra szánták magukat, bárki közülük vissza akart volna térni.” A történet regényes befejezéseként a kivetettek, üres pusztaságokon át bolyongva, végül a Maeotis mocsaraihoz értek, hogy ott aztán megerősödvén, Hungri néven térjenek vissza. A szerintem hiteles avar hagyományt az író nyilvánvalóan Justinus Szkítia történetével kapcsolta-keverte össze, s ugyanezt használta Regino is, a magyarok halban-vadban gazdag maeotisi őshazája tárgyalásakor. Kezünkben van tehát az elsődlegesen természeti csapásokra visszavezethető avar összeomlás – egyes részleteiben ugyan kritikával kezelendő – írott bizonyítéka is.

H. G.: Hogyan folyhatott le az Avar Birodalom lakosságának szétrajzása a valóságban?

Gy. Gy.: A menekülők útja elsősorban a nyugati „Avaria” (a mai Alsó-Ausztria és Délnyugat-Pannónia) felé vezetett, amint ezt a nyugati részek urának, a tudunnak, majd a bolgár támadások után magának a kagánnak az odaköltözése, megkeresztelkedése és frank vazallussá válása is jelzi. Az aszálytól védettebb területen az avar élet még egy darabig kimutatható, de 900 tájára a bajor–karantán Pannónia is nagyrészt elnéptelenedett, főként a morva és magyar betörések hatására. Hasonló behódolással a bolgárok felé is számolhatunk. A szétvándorlás iránya dél felé az Adriáig terjedő „Szlavónia”, ill. Horvátország volt. Az idejött és a tenger melléki horvátok által megtámadott avarokról több forrás szól.

Tömeges lehetett a menekülés az Avar Birodalomnak a szlávok által lakott peremvidékeire. Az ide menekülők a hegylábi bükk- és tölgyerdők mellé húzódva sertéseiket makkon tarthatták, az irtásokon karcoló ekéikkel rozsot termeszthettek, méhészkedhettek és halászhattak: a szlávok életmódját átvéve. A túróci Blatnicán avar–szláv jellegű tárgyakkal eltemetett előkelő talán egy ilyen keverék közösség vezetője lehetett. Az együttélés hosszú távon az avarok teljes elszlávosodásával végződött, de hasonló sors jutott az avar főség alatt tovább élt germán gepidáknak is: csak ezzel magyarázható, hogy „teut” nevük – tót alakban – a szlavónokra származott át. Valószínű, hogy a menekülők egyes csoportjai – kelet felé haladva – azért a Dnyeszter tájáig eljutottak. Az orosz évkönyvekben, 250 évvel később feljegyzett hagyomány szerint, dulebek közt élő avarokról esik említés. Kegyetlenségüket és nyomorukat egyaránt érzékeltetve írják róluk, hogy lovak vagy ökrök helyett asszonyokat fogtak járomba.

Így ürült ki oly mértékben a Nagy- és Kisalföld, hogy e területek 900-ban már lakatlan vidékek, a „pannonok és avarok pusztái” a forrásokban, s ennek ténye az angolszászoktól a perzsákig ismert volt. Helyben maradó népességgel azért számolhatunk. A magyarul „várkony”-nak nevezett avarok helynévi emlékei szórványosan felbukkannak ugyanis az alföldi folyók mentén, de a magyar honfoglalást inkább csak vegetáló, egyedi kiscsoportokként megérő avar töredékekről lehet szó.

H. G.: Nem hatottak az avarságot sújtó természeti tényezők ugyanolyan károsan a hódító frankokra és bolgárokra?

Gy. Gy.: A befolyásoló hatások a hódítók részleges sikerein is lemérhetők. Az Avar Birodalom központi területét lényegében egyik fél sem volt képes megfelelően hasznosítani. A frank hadjáratok nehézségeiről már esett szó, s ennek végén csupán a nyugati peremterületeken tudták tartósan megvetni lábukat. A bolgárok csak Erdély hegyvidékeit és erdőségeit voltak képesek kézben tartani, ráadásul itteni jelenlétüket sem elsődlegesen a településre való alkalmasság, hanem a sókincs birtoklása határozta meg. A morvákat is beleértve a három fél között kialakult gyepűt vagy „senki földjét” nem csak katonapolitikai megfontolások eredményezték: az földrajzilag éppen megegyezik az aszály következtében szinte teljesen lakhatatlanná vált területekkel. Az aszály a dunai bolgárokra ugyanúgy hatott, mint az avarokra, de nem annyira súlyos következményekkel. A nyílt alföldeket ők is kénytelenek voltak elhagyni, a Balkán erdős hegyvidékére, a szlávok közé szorultak. Bóna István professzor szíves közléséből tudom, hogy a bolgár jelenlétet jelző határerődök lánca az Erdélyből dél felé vezető folyókat kíséri. Gyakorlatilag egybe esik az erdőzóna keleti vonalával. Ez kizárja azt a régi feltevést, hogy a magyarok az Al-Dunánál költöztek be. A bolgárok végül magában Bolgárországban sikeresen vészelték át a szárazság évtizedeit, de mindezért török steppei műveltségük feladásával, s a szláv etnikai-kulturális tengerben való teljes feloldódással fizettek.

H. G.: Hogyan élték meg ezeket az éveket az etelközi magyarok?

Gy. Gy.: A magyarság 837 előtt a Dnyepertől keletre lakott. Etelköz teljes megszállására, az Al-Dunáig való behatolásra 860 előtt került sor. A térség (nagyjából Ukrajna, Moldva és Kelet-Havasalföld) kedvezett az éghajlat elviselésének: a nagy folyók mentén mindig adódtak olyan termékeny puszták, melyek elegendőek voltak a túléléshez. Ezzel is magyarázható, hogy a hét magyar és három kabar törzs létszámához képest túl nagy területet tartott birtokában. A bővebb vizektől távolabb eső, országnyi földek lakatlanul maradtak. A nyári csúcsszárazság idején mód nyílt északra, akár Harkov–Kijev–Halica magasságáig, hűvösebb, erdős tájakra vonulni. Valószínűleg ekkortól számíthatók az intenzívebb szláv– magyar kapcsolatok. Ami a honfoglalást illeti, a Kárpát-medence a 820-as évektől csapadékosabbá vált, s így a száraz pontusi steppéről érkező, keményebb létfeltételekhez szokott magyarság életmódjának megfelelő természeti környezetet jelentett. Jó néhány csoport szárazabb pusztákhoz szokott állatokkal jött, ezek a kárpáti peremvidékek legelőit kerülték. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a szárazabb legelőkhöz szokott juhállomány nedves legelőn könnyen elhullhatott.

Így történt ez például a Hortobágy–Berettyó vidékén, 1940–41 esős nyarán, amikor a magyar „racka” juhok bárányai – a vizes füvön tenyésző, tüdőbe hatoló szőrféregtől – közel 80%-ban elpusztultak. Ezért is tarthatta szálláshelyét sok előkelő magyar – a tarsolylemezes temetkezések szóródásából ítélve – az alföldek legszárazabb vidékein, ahol mind amellett elég vizet találtak a folyók és sárrétek mentén az itatásra.

H. G.: Az új megállapítások összhangban állnak a régészeti kutatások eredményeivel?

Gy. Gy.: A régészet rendkívül nehéz helyzetben van az avarság 9. századi továbbélésének kutatásakor. A harcos réteg jellegzetes, öntött bronz veretekkel díszített fegyverövei után „griffes-indás”-nak nevezett, s jól körvonalazott későavar kultúra a 8–9. század fordulójától alig követhető. Számos esetben csupán sejtjük, hogy egy-egy ilyen temető az elnyomorodást és a népesség erős csökkenését mutatja. Szegényes, s így alig keltezhető sírja továbbélést jelez. Az új eredmények már születőben vannak. Sokat várhatunk a 9. századi új „határvidéki” keverékkultúra frank–szláv–avar, esetleg bolgár műveltségi összetevőinek tisztázásától. Mindenesetre a Magyarország története I. kötetében megjelent (1985), Bóna István által szerkesztett, 9. századi történeti-régészeti térkép lelőhelyeinek szóródása azt a települési képet tükrözi, amit a klimatikai állapotok alapján mi is feltételezünk. Biztató előjelnek tekinthetők a legújabb alföldi régészeti eredmények, melyek szerint 25–30 lelőhelyen kimutatható a helyben maradt, a korábbinak kb. 10–15%-ára becsülhető, 9. századi avar népesség. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ez a kép a további kutatások nyomán még sokat változhat. A régészeti lelőhelyszóródást bemutató térképek ma még csak részeredményekkel szolgálnak: sokszor inkább a különböző területek régészeti kutatottságának eltérő mértékét jelzik, mint a tényleges valóságot. Ezt a következő évek, évtizedek újabb feltárásai és publikációi fogják pontosítani. Azonban az is bizonyos, hogy az általunk felvetett klimatikai-környezeti szempontok s az ebből leszűrt történeti következtetések jelentékeny módon hozzájárulhatnak a problémakör végső tisztázásához.